A narcisztikusság – a csodáltság igénye és a megdicsőülés vágya – ellentmondásos adottság. Az irigységet keltő szépség többnyire az egyenrangú kapcsolatok kialakítására való képtelenséggel párosul. A kizárólag önmagába szerelmes narcisztikus személy boldogtalanságra kárhoztatja magát és csodálóit egyaránt. Ám az élet zord feltételei és a sokgyerekes családokban való felcseperedés sokáig csak kevesek számára tették lehetővé az efféle viselkedés luxusát. A 20. század azonban alapvető változást hozott. A fizikai kényszereket és az elháríthatatlan kötelességeket felváltotta a kényeztetés, a csábítás és dicséretek kora. (Ch. Lasch: Az önimádat társadalma. 1984.) Egyre több gyermek nőtt fel egykeként: megfosztva a társas kapcsolatok készségének elsajátításától. Másrészt, a szülők igyekeztek megadni csemetéjüknek mindazt – presztízs-javakat, dicséretet és kizárólagos figyelmet – aminek hiányától ők szenvedtek gyermekkorukban. Ezzel – anélkül, hogy tudatában lettek volna – a felnövekvő nemzedéket elindították a narcisztikussá „programozás” útján.

A kutatások egyértelműen jelezték a fiatalok öncsodálata és egyedi elbírálás iránti igénye egyre nőtt. A jelenség fokozatosan a személyiség kivételes – és patologikusnak tekintett – megnyilvánulásából, egyre többek jellemzőjévé vált. A 21. századba átlépve pedig a probléma a fiatalok jelentős részét sújtó személyiségzavarrá nőtt. A kutatások szerint az élethelyzet alapvető változásán túl, döntően a szülői „programozás” felelős a gyermekek narcisztikusságának kialakulásáért. (Brummelman, E. et al. 2015. Origin of narcissism in childern. PNAS.) Azzal, hogy a család nem reálisan értékeli a csemeték teljesítményét, és nem szembesíti őket hibáikkal, azt a benyomást alakítja ki bennük: kudarcaikért nem ők, hanem a környezet a felelős. Amikor nem kitartásukat, hanem – sokszor alap nélkül – a tehetségüket dicsérik, ezzel akaratlanul is a kudarcok feldolgozására képtelen, narcisztikus személyiség mintáját erősítik meg. A gyermek megtanulja, a sikerek hiánya kompenzálható, ha ellenmondást nem tűrően hirdeti: „Ő a legjobb”. Ám az egyedi elbírálás kikövetelésével a sikertelenség mintája rögzül. Az egyénbe egyre mélyebben „beleég” a folyamatos kudarc, és – ezt ellensúlyozandó – mind mélyebben süllyed az öndicséret és önsajnálat mocsarába. Így a gyermekek és a szülők – közös munkával – készítik a csapdát, amelyből az egyén képtelen a maga erejéből kikecmeregni.

Ám, miközben a kutatók a tömegessé váló személyiség-zavarok szerteágazó hatásait vizsgálták, váratlanul feltűnt egy – ezzel kapcsolatban levő – különös jelenség: a kollektív narcisztikusság. (de Zavala, A. G. et. al. 2009. Collective narcissism and its social consequences.) A kollektív narcisztikusság kifejezés még a múlt század közepén bukkant fel. A társadalomkutatók – Th. Adorno majd E. Fromm – e fogalom segítségével próbálták leírni azt a társadalmi beállítódást, amely megalapozta a Hitler hatalomra jutását. Értelmezésükben a kollektív narcisztikusság a megrendült csoportidentitás védelméül szolgált. A vesztes világháború és az 1929-es gazdasági válság ugyanis nemcsak a személyiség zavarait idézte elő, de megrendült a korábban önmagát büszke nemzetként szemlélő közösség identitása is. Ebben a helyzetben bukkan elő – a szomorú valóság kompenzálásaként – a kollektív narcisztikusság, amely a nemzet nagyságát és mindenki felett állóságát hirdeti.  Ezt fejezte ki a „Deutschland Deutschland über alles…”, de – nem mellékesen – erre utal napjaink terjedő jelszava: „Tegyük nemzetünket az első helyre”.

A kollektív narcisztikusság a saját közösség – vallás, nemzet, birodalom – magas önértékelése és környezete alacsony értékelése közötti ellentmondás feloldására szolgál. A csoport szembesül – egykori sikereinek tükrében sokkoló – kudarcaival és mások őt lebecsülő véleményével. Erre válaszul önmagát felértékeli és a másokkal szembeni felsőbbrendűségét hirdeti. Ezt azután az élet minden területen – a kultúrában, a tudományban, a gazdaság teljesítményében, a sport-eredményekben, még a csoport erkölcsi állapotában is – felfedezni véli.  A „Bazi nagy görög lagzi” című film – USA-ban élő – görög családja így búslakodik: „Minden civilizációt mi teremtettünk. Mások maguktól semmire nem voltak képesek. Mindenki abból él, amit tőlünk vett át”. A kollektív narcisztikusság kórjába esett közösség őszintén hiszi és hirdeti: „Ha mindenki olyan volna, mint mi, az egész világ jobb hely volna”.

A kollektív és az egyéni narcisztikusság meghökkentően hasonlóan „programozódik”. Az egyénit, a szülő – családi narratívákra is utaló – túlzásai rögzítik a narcisztikusság mintájaként. A kollektív narcisztikusságot, épp így, a közösségi narratívákra – a mesékre, a mítoszokra és a történetekre – hivatkozva sulykolják a tekintélyek és a vélemény-vezérek. Befelé és kifelé is ugyanazt üzenik: mi jobbak, tehetségesebbek, okosabbak, erkölcsösebbek vagyunk mindenkinél. Ez különösen csábító az olyanok számára, akik a jelent folyamatos kudarcként élik meg, és úgy érzik, elveszítették ellenőrzésüket saját sorsuk felett. Ám miközben a csoport a mindenkivel szembeni kiválóságát hirdeti, a környezet ezt kételkedve fogadja, sőt gyakran kigúnyolja. A kollektív narcisztikusság azonban erre is magyarázatot, egyben gyógyírt kínál: a nemzet kimagasló teljesítménye csak a környezet irigysége miatt nem közismert. A szomszéd népek pedig eltagadják a nyilvánvaló igazságot, sőt kihasználva a történelmi véletlenek kínálta lehetőségeiket – a katonai, a gazdasági és a politikai erőfölényt – és a perifériára kényszerítik az egyébként uralkodásra termett nemzetet.

A narcisztikusságra tehát jellegzetes körülmények teszik fogékonnyá az egyéneket és a nemzeteket. Az élet kudarcait valamiképpen fel kell dolgozni. Az egyik lehetőség, a sikerkeresés stratégiája: reális önértékelés, megvalósítható, de kihívást jelentő célok kitűzése, és a „jutalom-halasztás” tűrése. Ez a stratégia a racionális belátás útján keresi az okokat: hol és milyen hibát követtünk el, mit csináltak mások jobban? Ám a valósággal való szembenézésnek ez a módja fáradságos és frusztrációval teli. Ezért az egyén és a közösség is – különösen, ha erre bíztatják – inkább választja a másik utat, a kudarckerülést. Ez a vereségeket sikerként tünteti fel, kudarcokért a felelősséget a környezetre hárítja, és a megérdemeltnek gondolt elismerés elmaradására agresszióval válaszol. A kudarcok narcisztikus magyarázata elutasítja a valósággal való szembenézést. Megelégszik annak folytonos ismételgetésével: a sikertelenségért nem „mi”, hanem az ellenségek a felelősek, akik elárultak, és becsaptak minket.

Ugyanígy köti magához a „mérgező szülő” kiszolgáltatott gyermekét. Miközben szeretetet és védelmet ígér neki, a valóságban megakadályozza önállóvá válását, képtelenné teszi saját erejéből boldogulni és tanulni hibáiból. Nem véletlen, hogy sokszor az olyan politikus alkalmazza a narcisztikus nemzet-stratégiát, aki gyermekként vagy ifjúkorában ilyen helyzetben volt és éppen ilyen programozáson ment keresztül. A kollektív narcisztikusságra különösen fogékonyak a múltban sikeres, majd később – különböző történelmi okok miatt – lehanyatlott nemzetek. Történelmi emlékezetük őrzi, miként hevert egykor a lábaiknál mindenki. Azután váratlanul „kizökkent” a világ: katonai vereségek, politikai kudarcok követték egymást, és a birodalom szétesett. Miközben a nemzet emlékezete – a művészeti és az irodalmi alkotások – a múlt dicsőségével vannak teli, elkerülhetetlen a szembesülés a frusztráló valósággal. Ilyenkor a közösség véleményformálói – a múlt „újrafelfedezésének” jelszavával – a nemzeti mítoszok csodálatra méltóságot kifejező elemeit élesztik újra. A kudarcokkal való szembenézést hirdetőket pedig a nemzet ellenségének nyilvánítják.

A kutatók mérhetővé tették az egyénnek saját közösségéhez fűződő – gyakran érzelmekkel kevert – viszonyának kettősségét. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. A Magyar Pszichológiai Szemle. 2014.). Abból a logikus, feltételezésből indultak ki, hogy a nemzettel való azonosulásnak alapvetően két eltérő minősége lehet. Az egyik: a saját közösséghez „kötődésként” jellemezhető viszony. Ez olyan – sokunk által átélt – pszichológiai reakciókban nyilvánul meg, mint a nemzeti szimbólumok – a nemzeti zászló, a Himnusz – által kiváltott öröm, külföldön a magyar szavak hallatán érzett boldogság, vagy a büszkeség, amit a magyar alkotók vagy sportolók sikerei idéznek elő. Ettől alapvetően eltér a nemzettel való azonosulás másik típusa: a glorifikáció. Ennek lényege: saját nemzetünket erkölcsösebbnek, kiválóbbnak, okosabbnak, igazságosabbnak tartjuk másoknál. Aki így tekint a saját közösségére, az elutasítja a reá vonatkozó negatív tényállításokat. Bármit tett is a nemzet, azt eleve igazságosnak látja. S ha mégsem, akkor a körülmények áldozatának tekintve magát, tagadásba illetve önfelmentésbe menekül.

Ez a „mérgező” politikusi attitűd, jól illeszkedik az illiberális autokraták fegyvertárába. Ám ők azzal, hogy túlzóan dicsőítik a nemzetet és megkérdőjelezhetetlennek tekintik tetteit, pusztán manipulálnak. Így tartják hatalmukban társadalmukat. Éppen úgy járnak el, mint a gyermekét manipuláló szülő: nem akarja elengedni, nem segít neki szembenézni saját hibáival. Az illiberális autokraták – Putyin, Erdogan, Orbán Viktor, de melléjük felzárkózóban van a Kelet-Európa nem egy politikusa – a történelemmel való szembenézés helyett inkább újraépítik a régi mítoszokat. A valós tények helyett hamisításokból, csúsztatásokból és elhallgatásokból alkotnak alternatív történelmet. Ebben a kreált sztoriban a nemzet mindig győzött, és ellenségei ezt csak azért nem hajlandók elismerni, mert irigylik „felsőbbrendűségét”. Ebből pedig azt a következtetést vonják le: mindaz, amire szomjazol – a külföld tisztelete, a világ csodálata, mindenki elismerése – jár neked!

Amikor a karizmatikus vezér felemeli a szavát az erős és büszke nemzet védelmében, az egész életében az önbecsülés hiányával küszködő egyén úgy érzi: végre valaki kimondta azt, amiben mindig is hitt. Ám a kollektív narcisztikusság hiper-érzékennyé tesz: agresszíven reagál bármilyen félreérthető gesztusra és tréfára, fizikailag fenyeget a neki nem tetsző írásért vagy filmért. Ez az oka, hogy ezzel a stratégiával oly nehéz megküzdeni. Ahhoz, hogy elvonszoljunk egy narcisztikus nemzetet – akárcsak egy személyt – a pszichológushoz, előbb be kell ismernie: kudarcaiért jórészt ő a felelős. Ám a kollektív narcisztikusság betegségébe esett közösség kiszolgáltatott lesz a manipulációnak. Az őt markában tartani igyekvő karizmatikus vezér éppen azt használja ki: a sikerre szomjazó nemzet elveszti józan eszét. Nem képes megkülönböztetni az őszinte elismerést a hazug dicsérettől. Elhisz mindent, és kételkedés nélkül követi manipulálóját.

A narcisztikus nemzet önimádatából – a siker hiányában – öndicsőítés lesz. Az öndicsőítés azonban nem találkozik a környezet helyeslésével, csak megmosolyogják, sőt elutasítják. Ezért innen egyenes út vezet az önsajnálatba, onnan pedig tovább, a kudarcok és bűnök alóli önfelmentésbe. És a narcisztikus nemzet valóságos és szimbolikus tereit elborítják az önmagához és múltjához való glorifikáló viszonyát kifejező alkotások: írásművek, filmek, szobrok és egyéb szimbolikus építmények. Ez a szellemi közeg szülte a Szabadság téri emlékművet. A szoborcsoport a narcisztikus nemzet önfelmentő imájának megtestesülése:

Amivel vádolnak, nem történt meg!

Ha megtörtént, nem volt olyan rossz!

Ha rossz volt, nem olyan nagy ügy! (másokkal is megesett)

Ha nagy ügy volt, nem az én hibámból történt!

Ha az én hibámból történt, én nem ezt akartam!

Ha viszont ezt akartam, akkor megérdemelte, aki kapta!

Nézem venezuelai tömegdemonstrációk képeit, a tüntetők és a rendőrök – halálos áldozatokat követelő – összecsapásáról. Szemlélem a megfontoltnak gondolt nyugati polgárok akciózását a G-20-ak hamburgi tüntetésén: lerombolt utcák, betört kirakatok, felgyújtott autók. Látom a dühödten üvöltő embereket, a tiltakozók törvénysértéseit és hatalom erőszakát. Olvasom Orbán Viktor nyilatkozatait a viszkető tenyerekről, tettestársainak megjegyzéseit a forró őszről és az elszabaduló erőszakról. Felötlik előttem a „kopasz-fejűek” viselkedése a választási Irodán, a riporter kezéből kicsavart mobil, vagy a minap letepert aktivista képe. De ebből a szemszögből érzem lehangolónak a demokratikus ellenzék „szószólói” között dúló szópárbajt, amelyben mindenkit a másik verbális lemészárolásának ellenállhatatlan vágya vezérel.

Ezzel a jelenséggel már találkoztam – jut eszembe – néhány éve, egy alapkutatás eredményeit olvasva. (Gneezy, U. és Imas, A. 2014: Materazzi effect and the strategic use of anger in competitive interactions. PNAS.) A szerzőket, a 2000-es Labdarugó Európa Bajnokság, egy sokak számára emlékezetes eseménye ösztönözte kísérlet elvégzésére. A mérkőzés 1:1-es állásánál, az olasz védő Materazzi, visszahúzta a francia csatár Zidane mezét, aki viccelődve odaszólt: „Ha ennyire akarod, majd odaadom a mérkőzés után”. Materazzi válasza nem volt ilyen finom: „I’d prefer your whore of a sister”. Zidane agyát elöntötte a vér: „lefejelte” a védőt, ezért kiállították. Ezzel a franciák, nemcsak legjobb csatárukat, de az egész meccset elveszítették, és „elúszott” az Európa Bajnoki cím is.

A kutatók furfangos kísérletekkel bizonyították: a düh cselekvést vált ki, és az erő összpontosítására késztet. Amikor azonban megfontolásra és gondolkodásra van szükség, a felajzottság lerontja a teljesítményt. Ezért a harag csak látszólag segíti a győzelmet, a valóságban, mint Materazzit, inkább az őrületbe kerget, és a bukást idézi elő.  Az eseményeknek ezt a logikáját érzik a diktátorok is, bár néha elszámolják magukat. Egyszerű stratégiát alkalmaznak: addig provokálják az elnyomottakat, amíg a kirobban az erőszak, majd azt leverve – lásd: Erdogan puccsa – szétzilálják az ellenzéket. Aki tehát a demokratikus ellenzék oldalán a polgári engedetlenséget hirdet, annak számolnia kell azzal, a békésnek hirdetett, és nyugodtan induló demonstrációk könnyen fordulnak erőszakba. Különösen, ha a hatalom – mint gyakran utal rá – még rá is játszik erre. Úgy tűnik pontosan fogalmazott Salvor Hardin (lásd: I. Asimov – Alapítvány.) amikor így foglalta össze élettapasztalatait: „Az erőszak a gyengék végső menedéke”.

Van azonban egy további óvatosságra intő szempont. A fent idézett tudományos folyóiratban két hónapja jelent meg egy újabb – társadalmunk jelenlegi állapotának megértését segítő – cikk: Kunst, J et.al. 2017: Preferences for group dominance track and mediate the effects of macro-level social inequality and violence accross societies. PNAS. A kutatók összevetve 27 ország belső viszonyait és a környező társadalmakkal való kapcsolatát, tesztelték az un. szociális dominancia elméletet. Az találták, hogy minél nagyobb egyenlőtlenséget tapasztalnak a társadalom tagjai, annál inkább hajlamosak elfogadni a csoportok közötti hierarchiát. (p. 5408.) Az egyenlőtlenség és a hierarchikus viszonyok ugyanakkor hajlamossá teszik a hatalmon levő csoportot az erőszak alkalmazására pozícióik védelmében a társadalmon belül és dominancia hirdetésére a környező társadalmakkal szembeni. Rossz hírem van: a kutatásban vizsgált 27 társadalom között – ahol rajtunk kívül szerepeltek térségünkből is országok – a magyarok szociális dominancia orientációja az egyik legmagasabb.  Ebből pedig – a különböző kutatások tapasztalatai szerint – a magas mértékű rasszizmus, szexizmus, etnikai elutasítás, illetve a hegemón pozíció – társadalmon belüli és a környező társadalmakkal szembeni – erőszakos fenntartásának/helyreállításának szándéka következik. (p. 5410)

Ha ezeket a kutatási eredményeket összevetjük a magyarság belső integrációját megalapozó egyéb tényezőkkel – a bizalom mértékével, a szabálykövetési hajlandósággal, a felelős kormányzás szintjével, a kollektív narcisztikusság fokával – összességében óvatosságra intő helyzet tárul elénk. Társadalmunkban az indulatok hajlamosak elszabadulni. Ez az oka, hogy nemzetünk többnyire rosszul reagál a változás jelentette terhelés-próbákra. Emiatt, történelmünk fordulópontjain rendre rossz – keleti és zsákutcába vezető – irányba fordultunk, és az irányváltásokat mindig az erőszakos összecsapások kísérték. Miközben tehát a történelem ismétlődően elénk hozza a változást, a nemzeti összefogás és a megbékélés rendre meghiúsul.

Az igazi kérdés: mit tehetünk, ha ebbe nem akarunk belenyugodni? Nem azt mondom tehát, hogy üljünk nyugodtan a fenekünkön. Egyáltalán nem bíztatok passzív csodavárásra. Nem hirdetem, hogy törődjünk bele a helyzetünkbe, és szomorkodjunk egymás vállán. Úgy vélem azonban a sikerrel kecsegtető politikai akciók nem a dühre, hanem csak a megfontoltságra építhetők. Hallgatva a vezér és tettestársainak visszatérő szólamait, tartok a hatalom provokációitól.  Ezért az ösztönszerű, és „visszakézből” indított reakciók helyett inkább a ma még egymással vetélkedő törzsekre szakadozott demokratikus ellenzék egészét átfogó nyugodt kapcsolat-építést és a bizalom-fejlesztést javasolnék. S, hogy mit ajánlanék azoknak, akiket a baráti kapcsolatépítés önmagában nem elégít ki? Aki hajlandó volna vállalni akár még a polgári engedetlenség karcosabb változatait is? Nos, erre is van lehetőség, csak több megfontoltság és még több kreativitás kell.

Mondok egy példát, ami sajnos – hogy stílszerű legyek – elúszott, de alkalom még lesz bőven. Most folyik a „vizes” VB. Nem lett volna túl nehéz – mint a „Nolimpiai” aláírásgyűjtésnél – egy mindenki által támogatott demonstráció keretében találni, mondjuk 500 embert, aki hajlandó lett volna „szendvics-embernek” beöltözni. Elől és hátul, ember nagyságú plakátokkal – rajta „kedvenceink” képével, alatta kedvenc feliratainkkal – órákon keresztül körbesétálni a fontosabb színhelyeken. Gondoljuk csak el, amint a várban és a parlament előtt, a Szigeten, és a Batthyány téren, a Lánc hídon és a Várkert bazár előtt, a járdán – mert szabálykövető polgárok vagyunk – csendesen beszélgetve – ahogyan a békés emberekhez illik – vonultunk volna 500-an, köztük természetesen én is.

Ez csak egyetlen – viszonylag olcsón kivitelezhető – ötlet. Annak, hogy elinduljunk ezen a – sikeres politikai akciókat ígérő – úton két alapfeltétele van. Az egyik, megszívlelni a Matterazzi kísérlet tanulságait: a düh tettekre serkent, de megakadályoz értelmes és gondolkodást igénylő célok elérésében. Miközben nagy tömegeket vonzz a demonstráció, kiszolgáltat a provokációknak, és a békés megmozdulás erőszakba fulladhat.  Vagyis, kevesebb artikulátlan üvöltés, inkább több humor, és főként sok kreativitás.  A másik feltétel: tudomásul venni, csak összefogva lehet bármit csinálni. Nincs értelme kisajátítani az akciókat, mondván, ez az enyém, más párt, mozgalom ezen nem vehet részt. Értelmetlen valakitől azért megtagadni, hogy „szendvics-ember” legyen, mert komcsi, vagy liberális, esetleg konzervatív, vagy, mert MSZP-s, DK-s, vagy Együttes, vagy, mert 30 feletti, akinek – a 68-as jelszó szerint  – egy szavát sem lehet elhinni. Együtt sétálni, csendben beszélgetni, és szót érteni egymással, lehet nem forradalmi, de ettől még hatásos lehet.

„A demokrácia világában – nyilatkozta Macron választási győzelmét követően – ma a választóvonal a patrióták és a nacionalisták között húzódik”. Szerinte Európának kevesebb nacionalizmusra, inkább több patriotizmusra van szüksége. Szemléljük ebből a szemszögből Orbán Viktor – az ország hivatalos véleményeként feltálalt és plakátok ezrei által hirdetett – üzenetét: „Magyarország erős és büszke európai ország”. Vajon az erős és büszke jelző ugyanazt jelenti-e egy patrióta, mint egy nacionalista számára?  Vagy a nacionalista és a patrióta fogalmak megkülönböztetése csak játék volna a szavakkal?

A családi vagyon elosztása a falusi társadalmak ismétlődő eseményei voltak. Ez magyarázza, a mesékben felbukkanó különös atyai kérdést – „melyikőtök szeret leginkább..” – és azt is, hogy a válasz meghatározta az utódok sorsát. Shakespeare Lear királya is erről faggatja lányait. Majd válaszaik alapján – kinek-kinek érdeme szerint – megadja megérdemelt jussát. „Jobban szeretlek – válaszolja az elsőszülött, Goneril, tisztában lévén a kérdés fontosságával – mint kimondható. Drágább vagy előttem, mint szemem világa”.  A másodszülött, Regan – szintén sejt valamit – ezért így vall: „boldognak felséged iránti szeretetemben” érzem csak magam. „Mit szólsz te – fordul ekkor az öreg király, Cordeliához, legkisebb és legszeretettebb lányához – hogy szerezz egy harmadot…” De naiv válasza – „..szeretlek, engedelmes vagyok, tisztellek mindenek felett..”- feldühíti apját. „El innen! Menj szemem elől.” – taszítja el magától, és ezzel elindulnak az események megállíthatatlanul a tragikus végkifejlet felé.

A Shakespeare-i tragédia mutatja, milyen következményekre vezet, ha valaki képtelen felismerni az őszinte szeretet és a tetetett rajongás közötti különbséget. Ez a különbségtétel azonban nemcsak személyekhez, a közösségekhez fűződő kapcsolataink szempontjából is életbevágó. Vallási csoportunk, politikai pártunk, és nemzetünk is – szinte az apák féltékenységével – firtatja: mennyire szeretsz? Sorsunkat alapvetően meghatározza, hogy válaszunkat – amit egyikünknél visszafogott érzések, másikunknál túláradó érzelmek befolyásolnak – miként jutalmazza közösségünk. Az elmúlt évtizedben a tudomány nyomába eredt: milyen egyéni különbségek fedezhetők fel a saját közösséggel való azonosulás terén.

Az egyre markánsabb nemzetközi kutatási irányt követve a nemzettel való azonosulást vette górcső alá egy nemrég lefolytatott magyar kutatás. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. 2014.). A kutatók a magyar nemzethez fűződő viszonyt egy erre a célra kialakított kérdőívvel elemezték. A korábbi vizsgálatokból nyilvánvaló volt, hogy a különböző személyeket a „saját” csoportjukhoz – éppen, mint a szüleikhez – eltérő érzelmek fűzhetik. Az érzelmi azonosulás egyik típusa a kötődő viszony, míg egy másik, ettől eltérő az un. glorifikáló viszony. A nemzettel való találkozás – pl. a himnusz hallatán, a nemzet szimbólumait megpillantva, vagy külföldön magyar szót hallva – az egyéből jellegzetes lelkiállapotot vált ki. A „kötődő” személy örömet érez a magyar szavak hallatán, boldog, ha magyar sportolók sikereiről olvas, büszkeség tölti el művészeink és tudósaink alkotásait látva. A nemzettel való azonosulás másik típusát a glorifikáció jellegű érzelmek alkotják. A glorifikáció a csodálat mindent felülíró érzésére utal. Az ilyen személy saját nemzetét mindenki másnál erkölcsösebbnek, bátrabbnak, okosabbnak és igazságosabbnak gondolja. Ezek a túláradó érzések a gyermeknek, az Istenszerűen tökéletesnek gondolt szülőhöz való viszonyára emlékeztet.

A kötődő viszonyba „belefér” a múltbeli kudarcok elismerése, vagy a más csoportokkal szemben elkövetett esetleges méltánytalanság megfontolása. A „kötődő” személy – bár erős érzelmi szálak fűzik nemzetéhez – mégis racionálisan mérlegelő. A letagadhatatlan negatív események nyomán bűntudatot él át. A glorifikáló viszony ugyanakkor kizár minden objektív megfontolást, és eleve visszautasít a nemzetre vonatkozó bármilyen negatív állítást. A rajongó személy tehát tagadja annak még a lehetőségét is, hogy közössége – nemzete, vallási csoportja vagy politikai pártja – valaha is bármi igazságtalanságot vagy méltánytalanságot követett volna el. Beismerés helyett inkább választja a tagadást, vagy ha az nem megy, akkor az önigazolás és az önfelmentés stratégiáját.

A vizsgálatokhoz kifejlesztett „magyarság-mérő” kérdőív kérdései között voltak a „kötődő” viszonyt azonosítók (pl. magyarságom fontos része annak, hogy ki vagyok.”) és voltak a rajongó/dicsőítő viszonyra utalók (pl. a magyarok történelmük során általában erkölcsösebben jártak el, mint más nemzetek”). A válaszok feltárták az érzelmi azonosulás intenzitását. Világos lett: az átlagemberben keveredik a kétféle érzelmi viszony, mégis vannak inkább kötődő, és vannak inkább rajongó magyarok. Gondolja meg az olvasó: milyen viszonyról árulkodik Orbán Viktor – az egyiptomi miniszterelnök látogatása során – elejtett megjegyzése: „Amikor a magyarok más országokra tekintenek, elsősorban azt vizsgálják, hogy azok mennyire szerelmesek a saját függetlenségükbe.”

A kötődő és a glorifikáló viszony megkülönböztetése azonban mégsem pusztán elméleti érdekességű. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a két beállítódás eltérően befolyásolja a magyarság – de bármely más nemzet esetén is – saját történelmi múltjához és közvetlen szomszédjaihoz fűződő kapcsolatát. „A glorifikálók – írják a kutatók – előszeretettel választanak olyan értelmezéseket, amelyek vagy szimplán a saját csoportot mentik fel, de néha egyenesen a külső csoportban találják meg a felelőst a történtekért.” (i. m. 309 old). Ez a különbség magyarázza, hogy a kollektív identitás a 21. században a politika központi kérdésévé vált. Egyre újabb modellek bukkannak fel. Így került elő a „kötődés-rajongás” koordinátarendszerrel történő leírása mellett, egy újabb értelmezési keret: a kollektív narcisztikusság. (de Zavala, A. G. et.al. Collective narcissism and its social consequences. 2009.).

A narcisztikusság – az elvárt csodálat, a felsőbbrendűség hite, és a megdicsőülés vágya – eredetileg az egyén tulajdonsága volt. A 20. század végére azonban kevesek – részben irigyelt, részben elutasított – személyiségjegyéből a narcisztikusság felnövekvő nemzedékek tömeges személyiségzavarának jelenségévé vált. A kutatások szerint a fiatal generációk narcisztikussá válását döntően a szülők – részben az iskola és a közösség – idézték elő azzal, hogy nem reálisan értékelik csemetéik teljesítményét, és nem szembesítik őket hibáikkal. Ezzel a szülők maguk „programozzák” gyermekeiket narcisztikussá, kialakítva bennük a benyomást: nekik minden jár, és kudarcaikért nem ők, hanem a környezet a felelős. Ebből az eredetileg az egyén személyiségére utaló fogalmából formálták ki kollektív narcisztikusság modelljét, amely – a nemzet dicsőségét és mindenki felett állóságát hirdetve – új értelmezési keretet kínált a közösségek viselkedésének magyarázatához.

A 20. század első felének krízisei – a vesztes világháború és az 1929-es gazdasági válság – nemcsak az egyéni, hanem a közösségi identitását is megrendítették. Ebben a helyzetben a nemzet felsőbbrendűségét hirdető kollektív narcisztikusság a megrendült csoport-identitás ellensúlyozására szolgált. Ezért válhatott a kollektív narcisztikusságra való rájátszás a nácizmus uralomra jutásának fontos tényezőjévé. Az elmúlt évtizedek sokasodó válságai hasonló kihívás elé állították a globalizálódó világban a helyüket kereső nemzeteket. Szembesülve a krízisekkel a kollektív narcisztikusság társadalmi kudarcok kompenzálásának eszközéül kínálkozott. Egykor a „Deutschland Deutschland über alles..” fejezte ki ezt a társadalmi érzést, de napjainkban ugyanez bukkant elő a „Tegyük Amerikát az első helyre…” (Trump) és a „Vegyük vissza az ellenőrzést..” (Brexit) érvrendszerében. És ugyanerre utal Orbán Viktor politikai üzenete: „Magyarország, erős és büszke Európai ország”.

A kollektív narcisztikusság mértékét – a nemzeti érzés kérdőívéhez hasonló – kérdésekkel elemzik: „Felidegesít, ha mások az én csoportomat kritizálják”, vagy „Az én csoportomnak joga van egyedi elbírálásra.” A magas kollektív narcisztikussággal jellemezhető személyt a glorifikációhoz hasonló érzések vezetik. Ha mások nem fogadják el a nemzet túlzó önértékelését, vagy nem kapja meg az általa indokoltnak tartott különleges elbírálást, akkor az egyén feljogosítva érzi magát megbüntetni a „vétkeseket”. Közösségének kimagasló tulajdonságai és kivételes történelmi szerepére hivatkozva jogának tekinti saját belátása szerint igazságot tenni. A kollektív narcisztikusság – éppen, mint az egyéni – kiszolgáltatottá tesz. Az ilyen nemzet vakon hisz a hízelgőknek, az álságos dicséretnek, viszont elutasítja a valósággal való szembenézést.

Éppen ezt használják ki a populista politikusok. A világbajnokságok giga-projektjeinek látványosságaival a kollektív narcisztikusság igényét elégítik ki. Jelszavuk: „ha a kenyér kicsi, told meg nagy cirkusszal”. A múlt újrafelfedezésének címén, a történelmi emlékezet kollektív narcisztikus üzeneteit – „egykor lábainknál hevert a világ…, nekünk mindig igazunk volt… mi tehetségesebbek, és erkölcsösebbek vagyunk bárkinél” – sulykoló művészi alkotásokat és a történelemtudományi koncepciókat teszik kizárólagossá. Miközben a kudarcok a valósággal való racionális szembenézést követelnének, a nemzet szimbolikus tereit és szellemi világát elborítják a kollektív narcisztikusságot kifejező nemzeti narratívák.

Azok a közösségek – pl. török vagy az orosz nemzet – amelyek történelmi emlékezete a győzelmekről és a dicsőségről szól, ám később különböző történelmi okok miatt lehanyatlottak, különösen fogékonyak a kollektív narcisztikusságra. A narcisztikussá formált közösség pedig – éppen, mint az ilyen egyén – könnyen manipulálható. Kihasználják, hogy szomjazik a dicséretre, hogy bedől minden bóknak, és hajlamos valódi győzelemként átélni a számára így felkínált eseményt. Így lesz kollektív narcisztikusságot erősítő a Sueso kincsek visszaszerzése, vagy a „vizes” világbajnokság megrendezése. Az ilyen társadalmak könnyen mozgósíthatók a „Tegyük nemzetünket ismét naggyá” jelszóval. Ezért is kínálják Olimpiákkal, világeseményt jelentő ünnepségekkel, amelybe azután belerokkan a nemzet. De a kudarcokra mindig ott a magyarázat: a külső ellenségek irigysége és a belső ellenségek aknamunkája.

A rajongás túláradó érzelmei megalapozhatják a csoporttal való tökéletes eggyé válást. Ám „feloldódva” a csoportban – mint egy terrorista sejtben – az egyén teljesen elvesztheti autonómiáját. A kötődés ezzel szemben – bár szoros érzelmi kapcsolatot teremt – képessé tesz a valósággal való szembenézésre, és a saját csoport tetteinek kritikus szemléletére. Ebből azonban egy meghökkentő tény következik: a nemzethez rajongóan viszonyuló polgárok, idegenkedve, sőt ellenségesen szemlélik kötődő társaikat. A rajongó nem érti, miért baj, ha ő – emlékezzünk Orbán Viktor megjegyzésére – „szerelmes” hazájába. Úgy véli, minél jobban szereti saját nemzetét, az annál jobb, neki is, meg nemzetének is. Ez azonban nem így van. Mint Horatius mondja: „Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!”. Vagyis a szélsőségesség mindig rosszra vezet. Az érzelmek esetén sem árt a mértéktartás. Az élhető egyensúly a közösségben való teljes feloldódás és a társaktól való teljes elkülönülés végleteit elkerülve található meg.

A saját közösséghez fűző rajongó beállítódás hajlamossá tesz a kollektív narcisztikusságra. A túlzó önértékelés – összekapcsolódva az önigazolás, majd az önfelmentés egymás erősítő folyamataival – erős motivációt teremtenek, hogy az adott csoport – esetünkben a magyar nemzet – környeztében dominanciára törekedjen. A kívül-állók pedig meglepve tapasztalják, hogy ez a közösség – bár sem joga, sem eszköze nincs – érdekeit mindenki felett állónak gondolja, és agresszíven tör céljainak megvalósítására. Miközben egyedi elbírálást követel magának, a közös megállapodásokat hajlamos felrúgni. Azokat pedig, akik ennek a hiába való voltára figyelmeztetik, vagy mint külső ellenséget támadják, vagy árulóként kitaszítják a közösségből.

A „nemzetek Európája” ezért egészen más jelent Merkel és Macron, mint a Brexit-szavazók, a különböző pártállású populisták, vagy éppen Orbán Viktor számára. Európa nyugati felére inkább jellemző a kötődő beállítódás. Erre stabilan építhető patrióta politika. Keletebbre viszont a glorifikáló szemlélet járja, ami a nacionalizmusnak ágyaz meg. A „Magyarország erős és büszke európai ország” üzenet is egészen más irányt mutat egy kötődő patriótának, mint egy glorifikáló nacionalistának. A magyarok számottevő része rajongóan tekint nemzetére, és fogékony a kollektív narcisztikusságra. Őket a „mi mindenkinél tehetségesebbek és erkölcsösebbek vagyunk, s csak irigyeink és a gonoszok tagadják ezt” jelszó ellenállhatatlanul vonzza – kelet felé! És Komp-országunk – miként Ady 1905-ban megírta – újra kelet felé fordul. Pedig a 20. század minden tapasztalata azt mutatta: a keleti parton nincs biztonságot nyújtó kikötő. Csak sodródunk és egyre a biztonságos révbe érésről álmodozunk.

A stressz teszt – eredetileg – valamilyen műszaki alkotás extrém igénybevételnek való ellenálló-képességét vizsgálta: leszakad-e a repülőgép szárnya egy váratlan fordulattól, vagy összetörik-e az autó nekiütközve egy akadálynak? Lényegében hasonló funkciót tölt be az orvostudomány eszköztárában: jelezi, miként reagálna a paciens a szokásostól eltérő, nagy megpróbáltatásra. Az orvosok, a szív teljesítményének nyugalmi és megterhelt állapota közötti eltérésből, a szokatlan kihívás körülményei közötti ellenálló képességre következtetnek. A stressz teszt így információt szolgáltat arról, a vizsgált személy milyen eséllyel élne túl egy komolyabb megpróbáltatást. Tulajdonképpen ugyanez a funkciója a banki stressz tesztnek. Már az 1990-es évek óta ajánlott, hogy a bankok rendszeresen elemezzék, képesek-e ellenállni egy váratlan válságnak. Kiderült ugyanis, hogy a nagy pénzintézetek – arra számítva baj esetén az állam, a közérdekre hivatkozva, közpénzből megmenti őket – túlzott kockázatokat vállaltak, ami csődhelyzeteket eredményezett.

Ennek ellensúlyozására az elmúlt években törvények – pl. Dodd-Frank törvény – írják elő: rendszeresen felül kell vizsgálni, képesek-e a nagy bankok ellenállni egy hirtelen kirobbanó válságnak. A banki stressz teszt azt elemzi: vajon a pénzügyi rendszert veszélyeztető, kedvezőtlen hatások – a munkanélküliség ugrásszerű emelkedése, a részvénypiac összeomlása, a GDP jelentős csökkenése, az infláció vagy éppen az olajárak megugrása stb. – megingatja-e a bank stabilitását. A teszt eredményei megmutatják: vajon az adott pénzintézet át tudná-e vészelni egy ilyen esemény előidézte sokkot. Ám ha belegondolunk, egy ilyen sokk nemcsak a bankokat hozná nehéz helyzetbe, hanem az egész társadalmat megrázná. És felelőtlen, a következményekkel nem számoló viselkedés nemcsak az üzleti vállalkozások szférájában, hanem a politika világában is előfordulhat.

Sőt, az államok esetén ez a probléma még időszerűbb. Egyrészt, az előttünk álló időszakban számítani lehet a társadalmakat súlyosan érintő váratlan gazdasági és politikai krízisekre. Másrészt, a 21. század feltételei között a politika szereplői – a kormányon levők és az ellenzék egyaránt – hajlamosak halogatni a megszorításokkal járó és ezért konfliktust kiváltó, intézkedéseket. Ahelyett, hogy a jövőt szolgáló döntéseket hoznának, inkább un. „placebo reformokkal” kísérleteznek: populista, valóságos segítséget nem jelentő, de jól hangzó akciókat hirdetnek. Ez pedig az államokat is csődbe sodorhatja. Tovább ronthatja a helyzetet, hogy a saját szuverenitásukra egyébként oly büszke nemzetek – hasonló megfontolásból, mint a bankok – azzal hitegetik magukat: csak nem engedi Európa, hogy becsődöljünk. Ennek a felelőtlen viselkedésnek az ellensúlyozására volna célszerű bevezetni egy politikai stressz tesztet.

Ez a stressz teszt tulajdonképpen a társadalom integráltságát – az összetartás, az összefogás és a kölcsönös segítségnyújtás mértékét – jelző mutatókból alkotható. Az interneten fellelhető egy sor, ezzel kapcsolatban levő – nemzetközi szervezetek által rendszeresen „mért”és elemzett – index. Ilyenek: az egyéni, az intézményi és a politikai bizalom mértéke, a polgárok együttműködési készsége és szabálykövetési hajlandósága, a korrupció szintje, a szabályozás hatékonysága, a „törvények hatalmának” érvényesülése, a felelős kormányzás mértéke, a társadalom (az egyének, az intézmények és az állam) – eladósodottsága, a társadalmi egyenlőtlenség és a politikai polarizáltság foka. De ide sorolható, az elmúlt években az érdeklődés középpontjába került, kollektív narcisztikusság mértéke, amely a társadalmi elit racionális vagy éppen ellenkezőleg irracionális viselkedését valószínűsíti.

Lehet-e egy efféle politikai stressz tesztnek gyakorlati jelentősége?  Ha az említett – az interneten fellelhető adatok alapján számszerűsíthető – mutatókat elemezzük, lényeges eltéréseket tapasztalhatunk a különböző társadalmak stressztűrő képességében. Vessük össze magunkat – pusztán a példa kedvéért – „rokonainkkal”. A magyar és a finn társadalom jelentősen különbözik a stressz teszt aktuális értéke tekintetében. Finnország, a felsorolt mutatók – bizalom, korrupció, törvények hatalma, egyenlőség stb. – többségében, nemcsak Európában, de a világban is a legjobbak között található. Ezzel szemben Magyarország a legtöbb mutatóban Európa sereghajtói között kullog. A kérdés, vajon ez a különbség megmutatkozik-e a két társadalomnak a válságokra – most éppen a 2008-as világgazdasági válságra – adott reakciói tekintetében?

Északi rokonainkat – hozzánk hasonlóan – nehéz helyzetbe hozta a 2008-as világgazdasági válság. A finn kormány az elmúlt években a munkaerő költségének leszorításával igyekezett – sikeresen – javítani a versenyképességen. A hónapokon keresztül sztrájkoló szakszervezeteket meggyőzték és rávették a komoly áldozatokkal járó úgynevezett belső leértékelés elfogadására. Ez év végéig „befagyasztották” a béreket, a tb-járulékok munkaadókra eső részének egy részét a munkavállalókra terhelték, megnövelték a munkaidőt évente egy nappal és elvették a közalkalmazottak szabadságbónuszait. Ezeknek a – többek által „öncsonkítónak”nevezett – intézkedéseknek a megvalósítását éppen a kölcsönös bizalom, az együttműködési készség, a korrupció alacsony szintje és az intézményekben való bizalom tette lehetővé. A finnek – és hozzájuk hasonlóan az izlandiak is – éppen egy társadalmi stressz teszt által előrejelzett magas fokú stabilitása biztosította, hogy megerősödve kerültek ki a megpróbáltatásokból. Ezzel szemben Dél- és Kelet Európa – hagyományosan alacsony stressztűrő – társadalmaiban, a finnekéhez hasonló intézkedések lázadást és társadalmi dezorganizációt váltottak ki.

Fontos tehát, hogy egy társadalom tisztába kerüljön saját stressztűrő képességével. A stressz teszt ugyanis megmutatja: milyen sikeresen képes túljutni egy váratlanul előbukkanó krízisen. Ezért az alacsony stressztűrő képesség komoly feladatokat ró a politikára. Kikerülhetetlen és halaszthatatlan kényszerré teszi a bizalom erősítését, a korrupció visszaszorítását, a szabálykövetési hajlandóság és az együttműködési készség javítását, a „törvények hatalmának” helyreállítását. Fontos természetesen – mint Magyarország esetén – az eladósodottság mértékének csökkentése. Ám az adósságcsökkenés előnyös hatásait megsemmisítheti, ha fontos társadalmi csoportok érzik becsapottnak magukat, ha a politikai polarizáltság – a félelem és az idegenellenesség – felerősödik, ha a politikai intézményekben való bizalom és az átláthatóság gyengül.

Ezért, még ha egyelőre nem is divat az államok stressz tesztjének végrehajtása, a bölcs kormányzat ezt maga megteszi. Már ha tudatában van annak: a stabilitás és a válságokkal szembeni ellenállás képessége a polgárok egymásba és a politikai intézményekbe vetett bizalmán alapul. Ebből a szempontból pedig aggodalmat keltő a magyar társadalom állapota. Társadalmunk stressz tesztje arra figyelmeztet: kevéssé vagyunk ellenállók egy külső válságnak, és ha összeroppan az állam, annak borzalmas következményei lehetnek.