1935 április 16-án, Zilahy Lajos kezdeményezésére egy különös – író-olvasó – találkozó zajlott le az akkori miniszterelnök, Gömbös Gyula és a népi írók – Móricz Zsigmond, Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron és Németh Imre – között. A kezdeti zavart csöndet – a beszámolók szerint – váratlanul Móricz Zsigmond törte meg. Nemrég érkezett meg vidéki körútjáról, ahol közvetlen benyomást szerzett a vidéki Magyarország életéről. Zsebéből elővette a Ritz szálló menükártyáját és annak hátoldaláról kezdte felolvasni egy átlagos magyar szegénycsalád heti étrendjét: „Hétfő. Reggelire kenyér, zöldhagyma. Délben lebbencsleves. Este üres krumplifőzelék. Kedd. Reggelire kenyér, zöldhagyma. Délben lebbencsleves. Este puliszka kis tejjel. Szerda. Reggelire kenyér, zöldpaprika….” Gömbös Gyula reakciója kissé ingerült volt: „Zsiga, rólad rosszakat jelentenek, te destruktív vagy.” Egy ideig döbbent csend támadt, amit – állítólag – Gömbös tört meg, egy Illyés Gyulához intézett mondattal: „Te mit csinálnál, Gyula – kérdezte – ha te lennél Magyarország kormányzója? Illyés Gyula egyszerűen és szelíden azt felelte: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófokat és katolikus püspököket.” Efféle találkozóra a későbbiekben – érthető módon – többször már nem került sor.

És most tűnődjön el az olvasó, vajon egy ilyen író-olvasói találkozó létrejöhetne-e Orbán Viktor és a mai (népi?) írók között. Először is, nem biztos, hogy a miniszterelnöknek – bokros teendői miatt – marad-e egyáltalán ideje a kultúra tanulmányozására, különösképpen az irodalom böngészése útján. Az is kérdéses, hogy nyilván kevéske maradék idejét éppen az írókkal való csevegésre fordítaná. De ha mégis úgy döntene, érdekli az írók –  nyilván fontos – véleménye, vajon tényleg azokat hívná-e meg, akikről úgy vélné, a magyarság helyzetét általában, a vidéki népét pedig különösen, elfogulatlanul képesek elébe tárni, és akik maradandóan tolmácsolják azt a jövő nemzedék számára.  Baráti körében ugyanis nem látszanak feltűnni Móriczéhoz és Illyéséhez fogható személyiségek. Akik viszont feltűnnek, azok láthatóan nem képesek a valóságot móriczi pontossággal, illetve az illyési radikalizmussal szemlélni.

Pedig a vidéki Magyarország helyzete ma nem kevésbé tragikus, mint volt az 1930-as években. Lehet ma nem az ország – mint az induló harsogja – egy harmada gebed éhen, de a lakosság 15-20 százaléka leszakadt térségekben, reménytelenül elsűlyedt kis falvakban, szegregálódott kis közösségekben él. Itt már nincsenek boltok, nincs orvosi rendelő, nincs iskola, nincs gazdasági vállalkozás, és alig van a világgal valami közvetlen összeköttetés. A munka helyett kegyként osztott közmunka van, megalázkodáshoz kötött segély, amit némi családi termelés egészít ki. Az életet a banki rendszert kikerülő uzsorahitel – a payday loan – működteti. A kevésszámú gazdag család tulajdonában levő – az adóhivatal figyelmét kikerülő – „elosztóhelyeken” hitelért, uzsorakamatra jutnak hozzá a mindennapi létfenntartás eszközeihez, és a helyi kis-királyok kegyeit keresve juthatnak – ideiglenesen – némi pénzhez. Ám, amint megérkezik a fizetés vagy a segély, az azonnal elfolyik a törlesztésre, és újra kezdődik az uzsora-hitel, illetve a pénz vagy élelem utáni kuncsorgás. Az 1930-as évekkel összevetve az élet nem sokat változott: az élelem jellege, a szűkösség szorítása, a napszám kényszere és a hatalmi kiszolgáltatottság éppen olyan nagy. Ez egy nagyon szomorú történet, ami a rendszerváltást követően folyamatosan íródott, de az elmúlt 8 évben jutott a végkifejlethez.

És a neheze még csak ezután következik. Amos Óz – izraeli író – szerint a szomorú történeteknek kétféle befejezése van: a shakespearei és a csehovi. A shakespearei vég: halottak hevernek szerteszét. A csehovi: boldogtalan, frusztrált emberek bóklásznak a színen, de legalább van valami remény. Nos, Magyarország 21. századi sorsát az határozza meg, vajon a történelem újra elénk hoz-e egy, a II világháborút idéző kataklizmát, amely szétveri a rendszert, vagy az országon belül erősödik meg egy olyan mozgalom, amely Illyés Gyula radikális megoldását tűzi a zászlóra. Ezért volna létkérdés, hogy létre jöjjön egy olyan összefogás a demokratikus ellenzéken belül, amely fokozatosan, lassan, több évtizedes következetes és kitartó munkával megteremtené a felemelkedés esélyét. Félek azonban, hogy még ebben az esetben is, a belátható időben a legtöbb, amit elérhetünk: a csehovi vég. Megmarad tehát a remény, hogy a 21. század mégis kínál kedvező fordulatot!

Szokásos tudományos barangolásom során a múlt héten a Science folyóiratban egy érdekes tanulmányra bukkantam. (Centola, D. et al.  Experimental evidence for tipping points in social convention. Science. 2018. June 8.). A kutatók, megfelelően kialakított kísérlettel, azt elemezték: miként képes egy elkötelezett kisebbség megváltoztatni, egy nagyobb és heterogén közösség kialakult véleményét.  Hogyan alakul ki, és kerül többségbe az eredetileg különböző nézeteket valló emberek közösségében egy azonos nézetű és azonos célokat követő csoport? A vizsgálat 194 résztvevőjét 10 egymástól független csoportba osztották, akik a világhálón egymással információt cserélhettek. A feladat: páronként játszva, egy közösen látható képnek adjanak nevet. Ha képesek voltak megegyezni, (pénz)jutalmat kaptak, ha nem, (pénz)büntetést. A kísérlet során folyamatosan és több menetben mindenki találkozott mindenkivel és fokozatosan kialakult az adott közösségben elfogadott konvenció: milyen neveket társítanak az adott képekhez.

Ekkor a kutatók egy azonos nézetet valló „elkötelezett kisebbséget” csatlakoztattak a közösséghez. A kialakult konvencióktól eltérő véleményt hirdető új résztvevők száma a korábbi csoport 15%-tól 35%-ig terjedt. A kérdés az volt: vajon milyen feltételekkel képes ez a kisebbség „átvenni a hatalmat”, azaz megváltoztatni a kialakult csoportvéleményt? Az eredmények azt mutatták: amíg az elkötelezett kisebbség száma alatta marad az egész csoport 20%-nak, nincs remény, hogy véleményük átalakítsa az eredetileg kialakult csoport-konszenzust. Amint azonban az elkötelezett kisebbség részaránya elérte a 25%-ot, az általuk vallott vélemény hirtelen általánosan elfogadottá válik a csoport nagy részében. Vagyis, a társadalmi konvenciók szemszögéből a 25% afféle billenési pontnak (tipping point) bizonyult. Ha tehát a nézetek szempontjából heterogén társadalomban egy csoport támogatottsága eléri a 20-30 százalékos küszöbértéket, akkor ez a vélemény váratlanul és gyorsan – billenés-szerűen – „meghódíthatja” az egész társadalmat.

A kutatók által kísérletileg elemzett folyamat jól tükrözi a társadalmi diskurzusok menetét, és sokban emlékeztet a választói támogatás-vadászat folyamatára. A kérdés már a 2018-as választások előtt is arról szólt, ki lesz képes elérni ezt a 20% feletti támogatottságot. Az ellenzék vereségének ismeretében, a demokratikus ellenzéken belül mindenki újra abban reménykedik: a választók majd ráébrednek, hogy csakis ő képviseli az igazságot. Mindenki arra vár, hogy egyszer az élre kerül, és a többiek vagy beállnak mögé, vagy eltűnnek. Nos, a cikk legfontosabb üzenete: ahhoz, hogy egy eredetileg kisebbségi vélemény többségivé váljon, át kell lépnie a 25%-os küszöbértéket. Ez alatt nincs meg a kritikus tömeg, a többségi akarattá váláshoz. Viszont, ha egy nézet elfogadottsága ezt túlhaladja, akkor az eredetileg sokféle nézet és vélemény jellemezte közösségben uralkodóvá válik az addig csak egy elkötelezett kisebbség által hirdetett nézet.

Kérdés ezután már csak az: miként érhető az el, hogy a demokratikus ellenzéken belül létrejöjjön az elkötelezett kisebbségi vélemény-azonosság kritikus tömege? Látni kell, hogy ezt nemcsak az ellenzék egymással vetélkedő pártjai akadályozzák, hanem a Fidesz is, amely mindent megtesz, hogy megakadályozza az ellenzéki vélemények összekapcsolódását. Egymás ellen hangolja őket, felerősíti az egyébként is meglevő véleménykülönbségeket és érdekellentéteket. A kérdésre, hogy ebben a helyzetben miként is jöhetnek létre a tartós együttműködés, egy másik – csaknem 70 éve végrehajtott – kísérlet ötlött fel bennem, amelyre a címben szereplő rablóbarlang is utal.

Mielőtt azonban az olvasó félreértené: a hivatkozott rablóbarlang, „Robbers Cave” kísérlet színhelye volt. A történet mára a szociálpszichológiai tankönyvek elmaradhatatlan részévé vált. A gondosan megtervezett kísérletekben – 1949 és 1954 között – az USA-ban, egy nyári cserkész-tábor serdülőkorú – egymást korábban nem ismerő, jó családi körülmények között élő, közel azonos vallási hátterű – fiataljai vettek részt. (Előítéletek és csoportközi viszonyok. K.J.K. Budapest 1980. Sherif, M. és Sherif, C. W. 347-391.) A fiatalok számára az ilyenkor megszokott táborozási foglalatosságokat – versenyeket és vetélkedéseket – szerveztek. Ám, a küzdelem előrehaladásával – a kutatók megdöbbenésére – „a kiváló sportszellem és a jó érzés, eseményről eseményre egyre inkább elenyészett”. Helyét az előítélet, az agresszivitás, és az ellenfél ellenséggé minősítése foglalta el. Kezdetben még csak különféle sértéseket – „disznók” vagy „szemetek”, majd a nyomdafestéket egyre kevésbé tűrő kifejezéseket – vágtak egymáshoz. Ezután elkezdték tudatosan tönkretenni a másik munkáját – szándékosan szétszórták a szemetet, amikor a másik feladat volt a takarítás. Végül a másik csapat szimbólumainak megszentségtelenítése következett: letépték, szétszaggatták, és elégették a másik zászlaját. Ekkor már a világot végletesen jókra és végletesen rosszakra osztották fel: „Mi” – becsületesek, igazságosak, bátrak vagyunk, míg „Ők” – csalók, és hazugok.

A kutatók, látva, hogy elszabadult a pokol – ami egyébként meglehetősen gyakori a világmegváltó ötletek nyomán – megpróbálták normalizálni a helyzetet. Először a hagyományosan bevált módszereket vetették be: kedvező információk terjesztése a másik csoportról, a közösen vallott erkölcsi értékekre való hivatkozás, a csoport vezetői közötti találkozók megszervezése. Miután azonban a racionális meggyőzés kevésnek bizonyult, közös istentiszteletet szerveztek. A környék híres prédikátora a felebaráti szeretetről, és az ellenségnek való megbocsátásról szónokolt, a fiúk tetszésére. Ám, az istentisztelet befejezését követően, a résztvevők perceken belül arról kezdtek beszélni, hogyan lehetne a másik csapat tagjait elkapni, és jól összeverni.

Az igazán hatékony konfliktus-enyhítő módszerek véletlenül bukkantak fel. A táborba meghívták egy másik tábor válogatottját, és vele a két csoportból közösen összeállított csapatnak kellett kiállni. A „közös ellenség” azután minden prédikációnál közelebb hozta a korábban ellenséges csoportokat. A kutatók azonban kételkedtek abban: vajon megengedhető-e a csoportokat pusztán a közös ellenség „kinevezésével” egyesíteni. A leghatékonyabb megoldást, a fölérendelt célok: a közösen megoldható feladatok megtalálása kínálta. A tábor vízellátó rendszere tönkrement, és csak együtt voltak képesek elhárítani a veszélyt, vagy a fiúknak leginkább tetsző film megrendeléséhez, a pénzt a csapatoknak kellett összeadni. Végső összemelegedést egy – véletlen – eset váltotta ki: egy távoli kiránduláshoz az élelmet szállító teherautó lerobbant, és csak együtt voltak képesek kihúzni. A közös erőfeszítések, és a kényszerű összefogás – mint a kutatók beszámoltak erről – nem oszlatta ugyan azonnal el a konfliktusokat, de a tábor végére az „ellenségek” mégis „barátként” távoztak.

A választási eredmények arról tanúskodnak: sem a racionális rábeszélés, sem a közös ellenség – a Fidesz – sem volt elegendő, hogy egyesítse a demokratikus ellenzéket. Erre – a „Robbers Cave” kísérlet tükrében – olyan projektek indítása és olyan akciók megrendezése kínál lehetőséget, amelyet csak közös erővel, a saját forrásokat összedobva, az aktívahálózatukat egyesítve és folyamatosan együtt dolgozva lehet elérni. Csak ha van olyan feladat – mint a cserész-táborban – amit kizárólag együtt lehet megvalósítani, és ha mindenki megérti, hogy a siker, de a kurdarc is közös, akkor alakulhat ki a heterogén ellenzéken az azonos nézeteket vallók kritikus tömege. Csak ha ez kialakul, akkor nyílik meg az út, hogy ez az elkötelezett kisebbség – a demokratikus ellenzék – támogatottsága a társadalomban is túllépje a 25%-ot. És ez a kritikus tömeg már elegendő, hogy a választások során kiszélesedve – „anyagi erővé is válva” – elvezessen a Fidesz leváltásához.

Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regénye – A Nagy Gatsby – a múlt század elején játszódó karrier-történet. Főhőse – Jay Gatsby – a rohanó 1920-as években, gyanús ügyletekkel, hatalmas vagyont csinált és a helyi társaság kedvelt figurájává vált. Luxuspartijaira mindenki szívesen eljárt, ám álmait – az elismerést jelentő státuszt, és a csodált feleséget – nem sikerült elérnie. A Nagy Gatsby görbe (Graet Gatsby curve) fogalma, amely  nemrég bukkant elő az elemzésekben, a vagyoni egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás között feltételezett pozitív kapcsolat, tényeken alapuló cáfolatára utal. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility. JEP).

Az „amerikai álom” az elmúlt században a fejlett világ polgárainak vezérelve lett. Az átlagember ezt úgy fordította le a maga számára: „szabadon kövesd álmaidat, mert kemény munkával bármit elérhetsz”. A megnyíló esélyek realitásából kiindulva – részben tudatosan, részben beletörődően – az emberek hajlandóknak látszottak az egyenlőtlenség viszonylag magas szintjét elfogadni. Nem kérdőjelezték meg azt a közkeletű vélekedést: az előrejutás lehetősége mindenki előtt nyitva áll, mivel pedig ezt az egyén tehetségétől és kitartásától függően érvényesítheti, aki többet ért el, az ezt maga teremtette. Emiatt az egyenlőtlenség nemcsak indokolt, hanem még motiváló is. Ha ugyanis a kitartó és kemény munka mintáját gyermekeidnek is átadod, ők még náladnál is többet érhetnek el.

A elmúlt évszázad sokáig vissza is látszott igazolni ezt a hitet: az egymást követő generációk mindegyike jobban élt, mint szüleik. S ha ehhez hozzávesszük a komfortnak még az alsó középosztálybeli polgárok számára is elérhető mértékét, a 20. század végének szegényei jobban élnek, mint 100 éve a tehetősek. Vagyis, nem alap nélkül hivatkozhattak arra, hogy az egyenlőtlenség nem ellensége, legfeljebb kellemetlen, de elmaradhatatlan velejárója a felemelkedésnek! Az elmúlt évtizedben napvilágra került új tények azonban megkérdőjelezték az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás között feltételezett pozitív kapcsolatot. Összevetve ugyanis a nagyobb egyenlőtlenséggel jellemezhető országokat – USA, Anglia és Olaszország – a viszonylag egyenlőbb társadalmakkal – Finnország, Norvégia és Dánia – az utóbbiaknál jellegzetesen magasabb volt a generációk közötti, a jövedelmek alapján mérhető társadalmi mobilitás. A „Nagy Gatsby görbe” tehát, az „amerikai álom” ígérete helyett – többet érhetsz el, mint apád -, inkább „rémálomra” utalt: ott maradsz, ahol apád volt.

De miért is olyan fontos a mobilitás, amikor a fejlett társadalmak viszonylag magas életminőséget képesek nyújtani polgáraik túlnyomó többségének? A kérdésre a legszemléletesebb érvet – a világ egyik leggazdagabb embere – Warren Buffett hozta fel. Egy milliárdostól szokatlan módon, azzal védte meg a magas örökösödési adót támogató véleményét: „a meg nem szolgált jutalom, nem jó ösztönzője a teljesítménynek”. S hogy még világosabb legyen, mire gondol, egy mindenki számára érthető hasonlatot alkalmazott: „Az örökösödési adó megszüntetése azt jelenti, hogy a 2020-as Olimpiai csapat tagjait, mindenféle versenyt mellőzve, a 2000-as Olimpia aranyérmeseinek legidősebb gyermekeiből állítanánk össze”. Ha ugyanis a társadalmi pozíciót, és a jövedelmet, a kulturális és a tudományos karriert az örökölt helyzet határozza meg, az egyenlőtlenségek elkerülhetetlenül tovább növekednek. A legújabb – és egymástól eltérő területeket érintő – kutatások arra utalnak, hogy amikor az előrejutás arányos a már elért szinttel, az egyenlőtlenségek növekedése „bele van programozva” a rendszerbe. Így egy legutóbbi elemzés a tudomány-finanszírozás területén mutatta ki a Máté-effektus érvényesülését. (Bol, T. et al. 2018. The Matthew effect in science funding. PNAS.).

A társadalmi mobilitás fontosságát látványosan igazolta a történelem is. Azok az országok fejlődtek gyorsabban – és váltak demokratikussá – ahol a kiemelkedés versenyben dőlt el. Ahol viszont az előrejutás kizárólag a privilegizált rétegek előtt nyílt meg, lehanyatlottak. Az elmúlt 500 év vitathatatlan tapasztalata: az egyéni és a társadalmi siker az élet minden szférájában – a politikában, a gazdaságban, a kultúrában és a tudományban – érvényesülő „szabad versenyből” születik. Ennek a trendnek a legszemléletesebb bizonyítékait a 20. század véletlenszerűen bekövetkező történelmi „kísérletei” – mint a „kettévágott” Németország vagy Korea” esetei – szolgáltatták. De ugyanez a tapasztalat szűrhető le néhány „rokon” ország – pl. Finnország és Magyarország, vagy Szingapúr és Malajzia – egyikénél bekövetkező fokozatos, mégis gyökeres intézményi-, és kulturális-változást eredményező átalakulás hatására bekövetkező nekilendüléséből, illetve annak elmaradásából.

A társadalmi és gazdasági sikert tehát merev hierarchiák fellazulása, a teljesítményen alapuló kiemelkedés, a mindenkire kiterjedő és átlátható verseny feltételei biztosították. Ennek tükrében az egyenlőtlenségek növekedése összekapcsolódva a mobilitás lecsökkenésével a 19. század merev társadalmainak visszatérését vetíti előre. Az egyenlőtlenség növekedésével kapcsolatos ellenérzések a 80-as évektől megnőttek, ám kezdetben csupán a fogyasztás terén szélesülő társadalmi szakadék „csapta ki a biztosítékot”. Ugyanakkor a neves közgazdász, P. Krugman – többekkel egyetértve – már arra figyelmeztetett: „a szülők az utódaiknak átadnak tartós előnye illetve hátránya, ami az elkövetkező évtizedben növekedni fog, jelentősen növelni fogja az egyenlőtlenséget az USA-ban”. Mindez azzal fenyeget, hogy a 20. századot – a várakozásokkal ellentétben – nem egy post-modern 21., hanem egy pre-modern 19. század követheti.

Az elmúlt évtizedben az egyenlőtlenség a fejlett világban újra elérte a 19. század végének szintjét. A 99% és az 1% közötti különbségek áthidalhatatlanná váltak és megállíthatatlanul tovább nőnek. Ám, még az egyenlőtlenségek növekedésénél is szorítóbb probléma, hogy – döntő mértékben ennek hatására – lecsökkent a társadalmi mobilitás. Egyre több tényező akadályozza a hátrányos helyzetű rétegek felemelkedést. A 20. század elejének piramis alakú társadalmai, a század közepén, a középosztály kiemelkedésével, „terhes babapiskóta” (Kolosi Tamás) alakjára formálódtak, majd a 1980-as évektől újra az elkeskenyedő derék lett a „divat”. A modern társadalmak, a 21. századba átlépve középen elszűkülő homokórához kezdtek hasonlítani. A korábban egységesen feljebb lépő középosztály fokozatosan két részre esett szét. Kisebb részük, a magas képzettségű sikerkeresők, képesek voltak alkalmazkodni és tovább emelkedni. Nagyobb részük azonban – a kudarckerülők – versenyképtelenné váltak: ismétlődő kudarcaik hatására visszautasították az alkalmazkodást, és fokozatosan lesüllyedtek.

A 20. század utolsó évtizedében a homokóra elkeskenyedő középe által elválasztott felemelkedők és a leszakadók társadalmi csoportjai között az „átjárás” gyakorlatilag megszűnt. Ennek a változásnak a lenyomata jelenik meg a leszakadók életmódjából következő meg két, egymástól látszólag távoli jelenség mögött. Az egyik: az amerikai fehér középosztályt is elérte a kábítószer-válság. A lesüllyedők csoportjai rátévedtek, majd ott-ragadtak a fájdalomcsillapítók tömeges – a gyógyászati problémáktól független – használatának csapdájában. A másik: e rétegek a választások sorsát eldöntő politikai befolyásolhatósága ugrásszerű megnövekedett, előbb a subprime hitelekhez való hozzáférését szélesítő, majd a megrendült identitás védelmét hirdető politika hatására. Mindegyik jelenséget – a napi kábítószer-adag, a napi hitel-adag (payday loan), és a napi „felsőbbrendűség-adag” megszerzésének – addiktivitás-jellegű kényszere mozgatja.

A 21. századba átlépve azután – váratlan módon – újrakezdődött a kulturális „osztályhatárok” kiépülése is. A vagyoni egyenlőtlenséggel kapcsolatos korlátok mellett felbukkantak olyan – korábban háttérbe szorult – viselkedési mintákhoz kapcsolódó kulturális jelzések, amelyek könnyen felismerhetővé tették, ki tartozik közénk, és ki az, aki nem. Kiderült, hogy a mobilitást gátló kulturális falak „felépülése” – szinte észrevétlenül – újra osztályokat teremt egy korábban „osztályok nélkülinek” hirdetett társadalomban. Ezek a láthatatlan, mégis szinte áthághatatlan falak kulturális jelekből – viselkedési mintákból, szokásokból és életmódbeli jelzésekből – épülnek. Azok a karrierre vágyók, akik a szükséges teljesítményt ugyan nyújtani tudják, de kulturális értelemben nem illeszkednek bele a privilegizált környezetbe – nem tudják megkötni a nyakkendőjüket, nem tudnak arról társalogni, amiről a többiek – a kiválasztásnál szinte automatikusan hátrasorolódnak és elutasíttatnak.

Az egykor szabad versenyben szelektálódó hatalmi elit olyan informális kiválasztási szabályokat kezd alkalmazni, amelyek akadályozva a mobilitást, konzerválják a státus-quo-t. Az elmúlt évtized során ezek a döntően kulturális elemekből felemelkedő falak, csaknem a 19. századhoz hasonlíthatóan, átjárhatatlanokká váltak. Egy sor új szociológiai elemezés – Reeves, R. (2016): Dream Hoarder és Currid-Halkett, E. (2017): The sum of Small Things – mutatja az USA-ban ezt a trendet. A következmény pedig fenyegető: megroppant a 20. század jellemzőjének tekintett meritokrácia, azaz a pozíciók rátermettség és érdem szerinti betöltése. A kutatók meghökkenve szembesültek azzal: a kiemelkedésben, főként a legfontosabb társadalmi intézmények vezetői posztjainak betöltésénél, lecsökkent a teljesítményhez, képességekhez illeszkedő megítélés, és megnő az örökölt hatalmi valamint a vagyoni helyzet fontossága.

A csökkenő mobilitás azonban a történelem tanulsága szerint nemcsak a meglevő egyenlőtlenségek „befagyásához”, hanem a társadalmi dinamika lecsökkenéséhez, és ezen keresztül hanyatláshoz vezet. Amikor mindennapos élettapasztalattá válik, hogy a gazdagok örökösei teljesítmény nélkül elfoglalhatják a társadalmi pozíciókat, ez a feljebb lépésből kizártakat demotiválja. Ahelyett, hogy kemény munkára és alkalmazkodásra késztetné őket, az sugallja: bármit teszel, úgyis vesztes maradsz. Nem érdemes tanulni, bajlódni a kapcsolat-építéssel, befektetni az emberi tőkédbe, mert a végén mindig te fizetsz rá. A látványos egyenlőtlenség és az életközösségét alkotó csoportjának folytonos sikertelensége lehetetlenné teszi, a felemelkedéshez szükséges jutalom-halasztás elviselését. A kudarcok végső magyarázatként pedig újra felerősödik a lefegyverző régi érvelés: „ha ez a rohadt rendszer nem volna…”.

Ennek a trendnek aggodalmat keltő üzenete van a magyarság számára. Orbán Viktor ugyanis a múltat kínálja fel jövőként. A 2010 óta kiformálódó világunkat pontosan jellemzi a NER-beli vejek és haverok karrierlehetőségeinek összevetése a 19. század könyveiből visszaköszönő lehetőségekkel. Balzac Goriot apójának egyik hőse – Vautrin – a következő perspektívát rajzolja fel a tőle „karriertanácsot” tanácsot kérő Rastignacnak: „Harmincéves kora körül kinevezik bírónak ezerkétszáz frank fizetéssel, ha ugyan még nem dobta szemétre a talárt. Mire eléri a negyvenedik évét, elveszi egy molnár lányát, aki körülbelül évi hatezer frankot hoz a házhoz. Köszönöm! Ha protekciója van, harmincéves korára király főügyész lesz, háromezer frank fizetéssel, és feleségül veszi a polgármester lányát. Ha elkövet valamilyen kis politikai aljasságot .. (Sic!) akkor negyvenéves fővel főügyész lesz és még képviselő is lehet.”

Orbán Viktor a kiemelkedésért folyó „szabad versenyt” hatályon kívül helyezve, alapvetően a lojalitáson alapuló rendszert épít ki. Ezt a társadalmat a parancsot gondolkodás nélkül végrehajtó, és bármit kiszolgálni hajlandó elit működteti. Életelvük: nem versenyezni, hanem beházasodni és szolgálatba lépni. Aki pedig – Vautrin tanácsát követve – még egy kis politikai aljasságra is hajlandó: az újra és újra nyerni fog! Ebben a jól fizetős állásokért, és az esélyekért folyó versenyben nincsenek világos szabályok és a pálya nem is mindenki előtt nyitott. Egyetlen személy dönt, ki indulhat, és ki lesz a győztes a versenyben, és az többnyire nem a legtehetségesebb és leginkább rátermett. Ez egyidejűleg teszi versenyképtelenné az egyes embert, és alkalmazkodásra képtelenné a magyarságot egy válságokkal szegélyezett, egyben azonban új perspektívát is nyitó 21. században. A jobbágyok 1514-es örökös szolgaság alá vetése zajlik a szemünk előtt. S ez – mint akkor – most ismét leszakít Európáról. A következmények pedig éppolyan hosszan tartóak és végzetesek lesznek.

A 2018-as magyar választás egyik különös – sokak által rejtélyesnek minősített – jelensége: éppen azok szavaztak nagy arányban a Fideszre, akik a legrosszabbul jártak vele. Ez azért érthetetlen, mert logikusnak látszik feltételezni: az emberek racionálisan, életkörülményeik alapján ítélik meg helyzetüket, így ha romlik, akkor büntetik azokat, akiket felelősnek tartanak ezért. A választói döntést persze több tényező is befolyásolja, egyebek mellett az elszegényedett kisfalvak lakóinak kiszolgáltatottsága, a Fidesz által kisajátított és a kifogyhatatlan kormányzati erőforrásokra támaszkodó média totális „agymosása”. Van azonban egy további – éppen az elmúlt időszakban felértékelődött – szempont, amelyre egy nemrég végzett kutatás világít rá. (Mutz, D. 2018. Status threat, not economic hardship, explains the 2016 presidential vote. PNAS May. 8.)

A politikai elemzők szerint a 2016-os USA elnök-választást, azok döntötték-e el – Trump javára – akiknek romlott az élethelyzete. Ezt látszott alátámasztani, hogy erős korreláció volt Trump támogatásának mértéke és a felsőfokú képzettség hiánya között, amiből a csökkenő jövedelem adódott. A vizsgálat azt kívánta tesztelni: vajon a választókat vékonyodó pénztárcájuk és szűkülő munkalehetőségeik, vagy saját – korábban domináns – státuszhelyzetük megrendülése motiválta-e?  A felmérés során a véleményeket nem a szokásos statisztikai minta-vételezés segítségével elemezték, hanem ugyanazokat keresték meg a 2016-es választások után, mint akiket a 2012-es választásokat követően kérdeztek. Így nyomon lehetett követni az egyes konkrét személyek nézetének változását. 2012-ben viszonylag kis különbség volt a belső és külső státusz-helyzet megítélésében a választók, illetve az akkori jelöltek – M. Romney és B. Obama – véleménye között. 2016-ra viszont a státusz-fenyegetettség abszolút prioritássá emelkedett a jelzett csoportban.

Vagyis, a választási eredményeket döntően befolyásolta, hogy az alsó középosztálybeli fehér, keresztény, férfiak riadtan érzékelték a státuszukat érintő fenyegetéseket. Ezt az érzést, részben társadalmi súlyuk csökkenése – demográfiai visszaszorulásuk, a más vallásúak térnyerése, és a nők egyenlő jogainak terjedése – táplálta, részben Kína felemelkedése és az USA, világpolitikai dominanciájának ehhez kapcsolódó megrendülése váltotta ki. Ez idézte elő, hogy tömegesen támogattak olyan jelöltet, aki egyértelműen e veszélyeket állította kampányának középpontjába, és a megrendült státusz helyreállítását ígérte. Ezt a trendet a demokraták nem voltak képesek kezelni. Részben azért, mert – némileg túlzó megfogalmazással – vakok voltak a problémára, részben mert nem tudtak mit kezdeni a státusz-fenyegetettséggel, amely – szemben az egyéni helyzet kedvezőtlen eseményre visszavezethető romlásával – nehezen befolyásolható pszichológiai beállítódás.

Az USA 2016-os választást tehát az döntötte el, hogy a demokraták a globalizáció folytatását és a státusz-különbségek kiegyenlítését hirdették, addig a republikánusok, különösen pedig Trump a „régi dicsőség” helyreállítását, és a belső státusz védelmét, vagyis pontosan azt, amit a jelzett csoport remélt.

A kutatás – némi óvatossággal alkalmazva – magyarázatot kínál a hazai választók viselkedésének értelmezéséhez. Ez ugyanis nemcsak az USA-ban, de Európában, és Magyarországon is tetten érhető. Ez az egyik – bár nyilván nem egyetlen – magyarázata, hogy sem régión belüli leértékelődésünk, sem pedig a korrupció ténye nem rendítette meg a hazai választókat, még ott sem, ahol pedig leginkább érződött Orbán Viktor és tettestársai ügyködésének hátránya.

Kiderült tehát a választó – a vásárlóhoz hasonlóan – nem racionális. Nem mérlegeli hideg fejjel a lehetőségeket, nincs tudatában döntésének elkerülhetetlen következményeivel. Viszont hajlamos készpénznek venni a politikus ígéretét – ha kellő hatalmat vél mögötte – hogy lehozza neki az égről a csillagokat. A legcsábítóbb ígéret pedig, növekvő társadalmi csoportok számára nem is az életszínvonal egekbe emelése, hanem az identitás védelme, illetve a megrendült státuszhelyzet helyreállítása. A választások így rendre az dönti el – gondoljunk Trumpra, vagy a Brexitre, de az osztrák és olasz választás is erre utal – hogy a veszélyeztetettnek feltűntetett identitással és státuszhelyzettel kapcsolatban tudnak-e a választók szája íze szerint ígérni a pártok.

A magyar választók ebből a szempontból – leegyszerűsítve – három nagy csoportra bonthatók. Az egyik: a nagyvárosi, „nyugatos”, liberális és felvilágosult polgárok – kisebbségben – csoportja. Ők hozzájutnak a tényekhez, képesek azokat mérlegelni. Viszonylag magas a mobilitásuk és könnyen mondják: „akkor hát elmegyek, szerencsét próbálok másutt”. Szavazataikat többnyire a demokratikus ellenzék pártjaira adják, s mivel egyaránt elfogadják valamennyi alapértéket – a liberalizmust, a szociáldemokráciát és a konzervativizmust – hajlandók összefogni. Ez az, amit a demokratikus ellenzék pártjai még mindig nem ismertek fel.

A másik csoport: a kis falvakban élők. Ők kiszolgáltatottak, földjüktől, önálló munkalehetőségüktől és a valóság tényszerű ismeretétől megfosztattak. Napról napra – sőt alapvetően hitelből – élnek. A Budapesten élők nehezen tudják elképzelni az uzsora-kamatnak, a kegyként osztogatott közmunkának, a helyi kiskirályoknak, a hitelezőknek – és a drogdílereknek – való kiszolgáltatottságot. Számukra a közmunka létkérdés, nincs más választásuk, mint elfogadni ezt a helyzetet, ha túl akarnak élni. Ők már a rendszerváltást követően megtapasztalták a tanult tehetetlenség állapotát, de az elmúlt nyolc év során végleg beletörődtek abba. Jótéteménynek tekintik a választások előtt apró könyöradományokat, és belenyugodtak a választásokon leadott voksaik szigorú – láncszavazás-szerű – ellenőrzésébe.

A harmadik: a vidéki-kisvárosi polgárság. Ők a centrumnál jóval hátrányosan helyzetben, behatárolt lehetőségek között, és egyre szorosabb kontroll alatt élnek. Viselkedésüket a „megfőtt béka szindróma” vezérli: lassan mindenhez képesek hozzászokni. Tapasztalják a reálbérek emelkedését, de nem tudnak a környező országoktól való fokozatos elmaradásunkról, sem arról, hogy ezek az eredmények jórészt EU-s forrásoknak köszönhetők. Rettegnek viszont attól, hogy helyzetüket és a státuszukat bármi – külső vagy belső tényező – veszélyeztesse. Számukra az identitás a legfontosabb, ezért megnyerhetők látványos programokkal, és olyan ünnepekkel, amikor úgy érezhetik, most ő van a központban. Őket megszóltja a „régi dicsőség” felmutatása, a „Kárpát-medencei hegemónia” ígérete, vagy a magyarság- vagy a kereszténység „védelme”. Mégis, nem megtagadni, nem is letagadni, és még kevésbé kifigurázni kell őket. Rájuk építhető – okos stratégiával – a jövőbeli győzelem.