A szocializmusban született a viccek sajátos „osztályát” alkották a jereváni rádiónak feltett ál-naiv hallgatói kérdések. A kiprovokált válaszok, a rendszerkritika jellegzetes típusát testesítették meg. Már vagy négy évtizede született két vicc a kommunizmusról.  Az egyik: Lesz-e pénz a kommunizmusban? A rádió válasza: Lesz, akinek lesz, és lesz, akinek nem lesz! A másik: Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni? A rádió válasza: Lehetne. De minek! A viccek az elmúlt hetekben jutottak az eszembe több, a kapitalizmus jövőjét firtató elemzés és könyv kapcsán.

 A közvéleménykutatások a kapitalizmus hanyatló, míg a szocializmus emelkedő népszerűségét mutatják a 18-39 éves amerikai népességen belül. A többség persze nem a becsődölt „keleti” változatot óhajtja, hanem a skandináv szociáldemokrata modellért – progresszív adózás, mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás, társadalmi mobilitás –lelkesedik. Vannak, akik már a kapitalizmus véget vizionálják. (Wolfgang Streeck: How will capitalism end?). De akadnak a kapitalizmus jövőjét optimistán szemlélők is. B. Milanovic, az IMF szerb származású kutatója – végigélve Jugoszláviában a „megvalósult szocializmus” teljes életpályáját és hazájának szétesését – a globális kapitalizmus perspektíváit reménykedőbben szemléli. Új könyvében – Milanovic, B. 2019. Capitalism, alone. – az „egyedül a porondon maradt” kapitalizmus esélyeit vizsgálja. Mondanivalójának lényegét az írás 3 oldalas függelékében – The place of communism in the global history – így foglalja össze: „Ezt a rendszert (t.i. a kommunizmust) nem a jövő számára, hanem a múlt számra dolgozták ki. Nem lesz szerepe a jövő emberi történelmében.” 

A kommunizmusról folyó viták előjátéka, Morus Tamás, 1516-ban megjelent műve – Utópia- volt. A könyv az utópia realitását tesztelve ismerős érveket állított egymással szembe: „Szilárd meggyőződésem, hogy a vagyont méltányos és igazságos rendben szétosztani, vagy boldogan élni a földi javakkal csak a magánvagyon eltörlésével lehet. Amíg ez megmarad, az emberek legnagyobb és pedig legkiválóbb része hátán fogja hordani, mint kikerülhetetlen nyűgöt, a szükséget és az anyagi gondok batyuját…  Épp ellenkezőleg – szóltam én – azt hiszem, soha nem lehetne boldogan élni ott, ahol minden közös. Mert hogyan legyen elegendő java az embernek, ha mindenki kivonja magát a munka alól, mert nem ösztönzi a nyereségvágy, és a más munkájában bízva ellustul… Nem csodálom – felelte – hogy így látod, hiszen vagy semmi fogalmad sincs a dologról, vagy hamis. De ha ott lettél volna Sehol szigetén (Utópiában), s láttad volna az ottani nép szokásait és intézményeit, hát magad is azt mondanád, hogy soha ilyen rendezetten élő népet nem láttál még”. 

A kommunizmus víziójából Marx – bár tagadta, hogy „receptet akarna gyártani a történelem lacikonyhájára” – útvonaltervet készített. Majd tovább lépett: forradalmár társaival mozgalmat szervezett egy kizsákmányolástól mentes, humánus társadalom létrehozásáért. Ám a jövő felé vezető út nem tűnt kényelmesnek és békésnek. „Az ítélet napjának hajnalpírja – írta Marx – égő városok visszfénye lesz az égen, amikor a »mennyei harmóniák« közt a Marseillaise és a Carmangole dallama zeng majd az elmaradhatatlan ágyúdörgéssel együtt, és a guillotine veri hozzá a taktust; amikor az elvetemült tömeg caira, cairát üvölt, s az »öntudatot« a lámpavas segítségével magasztalja fel”. Ez a várakozása – a tapasztalatok tükrében – bejött, túlságosan is. A kegyetlen valóság és a szép, de távoli remények közötti ellenmondás szülte azután a szocializmust. Mivel nem látszott lehetségesnek egyetlen hatalmas ugrással elérkezni a kommunizmusba, elkerülhetetlen volt egy átmeneti társadalmi forma – a szocializmus – elgondolása, amely a kommunizmus „végállomása” előtti szükségszerű közbenső megálló.

Ám a 20. század elején, a társadalmi elmaradottság, a gazdasági egyenlőtlenség és az elnyomó hatalom túlsúlya miatt, még erre az ugrásra is csak kíméletlen erőszakkal látszott rávehetőnek a társadalom. Mivel pedig nyugattól kelet felé haladva egyre kevésbé voltak adottak a demokrácia, a szabadság és a jólét feltételei, így a forradalmárok – a szükségből erényt kovácsolva – megideologizálták a kíméletlen erőszakot. A következmény: ahol ezek a mozgalmak uralomra jutottak – Kelet-Európában, a Szovjetunióban, Kínában és másutt – a totális elnyomás rendszereit hozták létre. A 20. század folyamán azonban egyre jobban kiütköztek a szocializmusok „rendszerhibái” – a gazdaság alacsony hatékonysága, a gyenge újítóképesség és szabadság hiánya – amelyek a társadalmak összeomlását idézték elő. A 20. század végén a kapitalizmus – immár versenytárs nélkül – egyedül maradt a színen.

A 21. századba átlépve mégsem csendesült, éppen hogy felerősödött, a kapitalizmus sorsát firtató – „reformáljuk meg vagy váltsunk a szocializmusra” – vita. Ennek eldöntéséhez azonban túl kell lépni a szépre színezett ideál-képek és a „Gulág-történetek” borzalmainak a szembeállításán. Az elmúlt évtizedben a társadalom dinamikáját meghatározó probléma vizsgálatában a matematika és a fizika alapvetően új megoldásokat kínált fel. Így, a kommunizmusról folyó elméleti vitákban alapvetően támaszkodhatunk a természettudományok új eredményeire. A tudósok ugyanis képessé váltak arra, hogy a számítógépben létrehozzanak – sokféle igényű és szándékú ágensből felépített – társadalmakat, majd végigkövessék életútjukat, és feltárja – „fázisátalakulásként” – akár a forradalmi ugrásokat is.

Azt régóta tudjuk, hogy a társadalmat a csere fűzi össze, ám a kölcsönös egymásra utaltságot mindig terheli, egy un. szociális dilemma helyzet. Az együttműködés mindkét fél számára előnyöket kínál, ám nehéz ellenállni a „potyautasság” csábításának: elfogadni a partner szolgálatait, de nem viszonozni azt. Ez a viselkedés – gondoljon az olvasó, mit tenne, ha ezzel találkozna – az együttműködés megszakadásához, és a társulás széteséséhez vezet. Ezt megakadályozandó, az evolúció sokféle megoldást „talált ki”: a genetikai rokonságon alapuló együttműködéstől kezdve a hormonális összekapcsolódásig. A társadalmi fejlődés során, a nagyobb és komplexebb közösségek integrációját egyre újabb konstrukciók biztosították: a törzs normái, a kultúrák parancsolatai, végül az állam törvényei, amelyek intézményesített büntetésekkel fegyelmezték meg a szabályszegőket.

A kívánatos viselkedés szabályai többnyire az un. Tit-for-Tat (TFT) elvén alapulnak: előlegezd meg a bizalmat az idegennek, ne csalj elsőként, tartsd be a szabályt, büntesd meg a szabályszegőket, térj vissza az együttműködéshez, ha partnered is ezt teszi. Azt, hogy a TFT önérvényesítő viselkedését alkalmazva mindenki a legjobban jár, igazolják a hétköznapi tapasztalatok, de erre buzdít a filozófia kategorikus imperatívusza és a vallások Aranyszabálya. Végül a matematika is cáfolhatatlanul bizonyítani volt képes: akkor lesz sikeres és tartós az együttműködés, ha a partnerek a TFT-t követik, és mindenki belenyugszik abba, ami neki jutott. (R. Axelrod. 1984. The evolution of Cooperation.). Ám a matematika nem nyughatott, és nemrég – sokak meglepetésére – rábukkant egy olyan stratégiára, amely képes legyőzni a korábban mindenkin diadalmaskodó TFT-t. (Press-Dyson: 2012. Iterated Prisoner’s Dilemme contains strategies that dominata any evolutionary opponent.) A kutatók egy, Marx által korábban felismert tényre döbbentek rá: ha az osztozkodás arányait a hatalmi pozícióban levő partner képes saját érdeke szerint alakítani, akkor a közösből – mások rovására – maga számára sajátíthat ki forrásokat.

A hatalmi pozíció tehát – még ha mindenki a TFT szabályait követi is – lehetővé teszi a partnerek „kizsákmányolását”. Abból, hogy a munkás jövedelme kevesebb, mint a vállalatvezetőé, még nem következik, hogy kizsákmányolták, de ha a hatalmi pozícióban levők saját maguknak oszthatnak, és a munkásnak nincs beleszólása az osztozkodás arányaiba, az szükségszerűen vezet kizsákmányolásra. Ezzel Marx kizsákmányolás-elmélete matematikai igazolást nyert. A hatalmi helyzet önző és kérlelhetetlen kihasználása az élet minden területén a partnerek megkárosítására vezet. Ennek tükrében még érdekesebb a probléma: vajon létrejöhet-e, és tartósan fennmaradhat-e egy altruista egyénekből álló közösség egy alapvetően piacos, egyenlőtlen és versenyző környezetben?

Erre a kérdésre a matematika egy másik – a szegregáció jelenségét vizsgáló – modelljének alkalmazásával lehetett válaszolni. Ez – első közelítésben – arra az ésszerű következtetésre vezetett, hogy ha egy társadalom tagjai között akárcsak egy kicsi preferencia-különbség is van és mindenki szabadon megválaszthatja társait, akkor a társadalom szétesik egymás jobban kedvelő tagokból álló csoportokra. (Schelling, Th. 1971. Dinamic modells of segregation).  A későbbi kutatások azután világossá tették, hogy – szemben a „józan-ész” feltételezésével – a nagy és sokféle ágenst tartalmazó populációkban a „jólelkű” ágensek alkothatnak sikeres, és stabil közösséget. (Stewart, A. Plotkin, J. 2013.). Ez arra utalt, hogy altruista személyek képesek kommuna-jellegű közösséget létrehozni, amely fennmaradhat egy versengő, önző és piacos társadalomban. Ehhez „csak” annyit kellett feltételezni: az egyedek tanulnak tapasztalataikból, elfogadják a versengés bizonyos szintjét, és szabadon elmozdulhatnak a társadalmon belül, azaz megválaszthatják partnereiket és közösségüket.

A képletek tehát rácáfoltak forradalmárok generációinak arra a meggyőződésére, hogy tőkés környezetben – a piac és a magántulajdon körülményei – nem jöhet létre a kommunizmus. A matematika ezért nem is tanácsolja erőszakos mozgalom szervezését a kommunizmus egy csapásra történő bevezetésére. Ehelyett inkább azzal bíztat: a kommunizmus eszméje a 21. században felragyoghat. Erősödnek ugyanis azok a hatások, amelyek az embereket új típusú közösségek kikísérletezésére és létrehozására késztethetik. Egyrészt: a korlátlan fogyasztás életmódja folytathatatlan, a fenntartható fejlődés megteremtése halaszthatatlan, a növekedés korlátokba ütközik, és a fogyasztás boldogság-generáló hatása lecsökkent. Ugyanakkor a közösségek kialakítását, a konfliktusok megoldását, és a közösségi szolgáltatások nyújtását az internet olcsóvá teszi.

A jövő globális társadalmának szerkezetére vonatkozó további érdekes szempontokat kínál egy – magyar kutatók által elvégzett – a tudósok dinamikus hálózatának fejlődés-pályáját elemző vizsgálat. (Palla, G. Barabási, A. L. Vicsek, T. 2007. Quantifying social group evolution.) Eszerint, a nagyszámú egyént összekapcsoló és dinamikusan változó hálózatok két stabil végállapot felé fejlődnek. Az egyik: nagy elemszámú, inhomogén, gyorsan változó, rövid idejű kapcsolatokkal jellemezhető. A másik: kisméretű, tartós kapcsolatokra építő, homogén közösség. Ez egy olyan – az egész földre kiterjedő – struktúrát vetít elénk, amelyben, az individualista, kapcsolataikat gyorsan váltogató aktorok, inhomogén globális hálózatában, altruista, együttműködő, nem fogyasztás-orientált aktorok kicsiny, homogén, és stabil közösségei „lebegnek”.  

A matematika tehát felrajzolja a kommunák hálózatának globális világát, ám a „hol és mikor” kérdését nem tudja megválaszolni. A kommunáknak azonban van két szükséges feltétele. Az első: az anyagi kényszerektől mentes szabad kísérletezés lehetősége. A második: a szabad közösségalkotás és a működés garantált biztonsága. Mindkét feltétel csak a Maslow-piramis tetejére – az önmegvalósítás szintjére – elérkező társadalmakban biztosított. Ezzel visszaérkeztünk Marx eredetileg feltételezéséhez, miszerint a kommunizmus csak a fejlett és demokratikus társadalmakban lehetséges. Vagyis, a cikk elején idézett vicc kérdésére – „Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni?” – a komoly válasz: „Akinek kedve van hozzá, már most is megteheti”. A kommuna létrehozása ugyanis majdhogynem magánügy: a döntés kizárólag az egyénre és társaira tartozik. Az egyénnek azonban komolyan el kell gondolkodnia: valóban óhajtja-e a kommuna életmodelljét, és aláveti-e magát a kommuna komoly elvárásainak?  

Max Weber – közel 100 éve – néhány hónappal halála előtt, levelet írt barátjának, a bolsevik forradalom hívéül szegődött Lukács Györgynek. “Kedves Barátom!… Abszolút módon meg vagyok róla győződve, hogy ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják..”. A történelem M. Webert igazolta, és most mégis felragyogni látszik a kommunizmus csillaga. Minden további nélkül létrehozható ugyanis a kommunizmus – értsd egy kommuna – mert ezt nem korlátozza, igaz, nem is kényszeríti ki semmiféle politikai hatalom. Ám vigyázat! A kommuna nem a fogyasztói paradicsom, inkább az önkéntes egyszerűség világa. A kommuna az alkotó, a világot megérteni törekvő, és folyamatosan újat kereső emberek közössége. Ez lehet – első pillantásra – lelkesítő. Ám egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek testhez álló. Úgyhogy, csak óvatosan!

Az 1970-es évek közepén a Római Klub jelentése – „The Limits to Growth” (A növekedés határai. 1992) – azzal szembesítette több millió olvasóját, hogy a világ 2035-2050 között katasztrofális válsággal kényszerül szembenézni. A kutatók bonyolult rendszer-modellje azt mutatta: a világgazdaság összeomlik, a nyersanyag árak elszabadulnak, a környezet végletesen elszennyeződik. A Föld, akkorra már 10 milliárd fölé emelkedő népességének ötöde elpusztul. A szimulációs modell lehetővé tette a „mi lenne ha..” típusú kísérletezést, a válság – két milliárd ember halála – mégis elkerülhetetlennek látszott. Nem meglepő, hogy aki a jelentésben felrajzolt „világvéget” olvasta, szorongani kezdett. Ám azután a legtöbben arra gondoltak: azt sem tudom, mi lesz a jövő héten, úgyhogy azzal, mi történik majd 60 év múlva, nem tudok mit kezdeni. Az emberek tehát úgy folytatták életüket, ahogy tegnap abbahagyták, legfeljebb több aggodalommal. 

A jelentés szerzői, a 1990-es évek végén – szembesítendő önmagukat és a világot is a valósággal – a közben összegyűlt újabb információk alapján megismételték a vizsgálatokat. Az új eredmények nem cáfolták, inkább megerősítették a korábbiakat. (Növekedés határai. 30 év múltán. Kossuth. 2005.) Egy fontos változás azonban bekövetkezett: a 2035-2050 időszakra jelzett globális válság közben „kézzel fogható” közelségbe került. Az aggodalmat keltő kutatási eredmények azóta is sokasodnak. Szinte minden héten megjelenik egy újabb, a „végítéletet” valószínűsítő előrejelzés. Mégis, a jelen égető gondjai többnyire elterelik a figyelmet a jövő közeledő válságairól. Viselkedésünk – az újabb és újabb figyelmeztetések ellenére – azóta sem módosult alapvetően. Mindeközben világunk aggodalmat keltő átalakuláson ment keresztül: a kiszámítható kockázatok korszakából az átláthatatlan bizonytalanság korszakába lépett át. A két fogalom eltérésére csaknem egy évszázada F. Knight – a világhírű közgazdász – hívta fel a figyelmet. A kockázat a jövő kikerülhetetlen alternatíváira vonatkozik, amelyek valószínűsége megismerhető, így számolni lehet velük. A bizonytalanság viszont a káosz állapotára utal: nem azonosíthatók a lehetséges kimenetek, így azok valószínűségeivel sem számolhatunk. Ilyen helyzetben csak az bizonyos: válságok jönnek, de, hogy milyenek és milyen valószínűséggel, arról semmi nem tudható.  

Az elmúlt két évszázadban a gazdasági és a társadalmi fejlődés egyre gyorsult. A legkülönbözőbb területeken – a gazdaságban, a demográfiában, a technikában és a környezet állapotában – lezajló a változásokat az un. logisztikus görbe írta le. Ez a – gyakran életgörbének nevezett – modell lassú növekedéssel indul, majd felgyorsul, robbanásszerűvé fokozódik, azután mérséklődik és egy stabil állapotba simul bele, amit gyakran a hanyatlás követ. A növekedés korszakának végkimenetele a valóságban meglehetősen változatos lehet. A gyorsuló növekedés gyakran „megszalad” és „túllő” A fejlődés ilyenkor túllendül a stabilitás szintjén, majd visszaesik és a rendszer összeomlik. A növekedési folyamat ez után újraindul, a túllövés pedig – egyre csillapodó kilengést követően – fokozatosan stabilizálódhat.

A 21. században egyre több tény figyelmeztet: a gyors növekedés korszaka véget ért. Miközben azonban a növekedés korlátokba ütközik, egy sor területen következett be túllövés azaz katasztrófával fenyegető robbanás. Világunk tehát, fejlődési pályáján kritikus elágazási ponthoz érkezett. Az elkerülhetetlen változás közelségére utalnak az élet több szférájában előbukkanó billenési pontok. Ezek a rendszer olyan kritikus küszöbértékei, amelyet megközelítve, pusztán egy csekély változás, apró, szinte észrevétlen elmozdulás, alapvető átalakulásra vezet. (M. Gladwell. The Tipping point.) A globális rendszerben a billenési pontok létezése azt bizonyítja: a földi életben és a történelem menetében alapvetően új helyzet jöhet létre. Az emberiség, történelmének fordulópontjához érkezett: a nem is oly távoli időben a társadalmi létet alapvetően meghatározó szférák többségében elkerülhetetlenül, gyökeres változások mennek végbe. Ezt a fenntarthatatlanná vált fejlődés-pályát lezáró állapotot az emberiség – történelmi távlatokból egy „szempillantás” alatt – 2030-2040 között éri el, amelyen túl egy gyökeresen új világ vár ránk.

A helyzet ilyen alakulását gyakran a szingularitás keletkezéseként jellemzik. A szingularitás – a matematikában és a fizikában – az a végtelenül kicsi, vagy végtelenül sűrű pont (pl. a Big Bang pillanata), amelyen túl egy matematikai fogalom vagy egy fizikai jelenség, nem viselkedik „normálisan”. A rendszerelméletben a szingularitás az a pont, amelynek közelében a kis változások is a rendszer minőségének alapvető módosulására vezetnek. „Tehát mi is a szingularitás?” – tette fel, majd válaszolta meg saját kérdését Ray Kurzweil –„Egy jövőbeli korszak, melyben a technológiai változás üteme olyan gyors lesz, a hatása pedig olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul”. (Kurzweil, R. A szingularitás küszöbén.). A szingularitás fogalma az elmúlt években egyre gyakrabban bukkant elő a szuper-számítógépek kifejlesztésével és a mesterséges intelligencia társadalmi elterjedésével kapcsolatban.

A történelem során az alapvető változások – a mezőgazdaság, az ipar, a technika forradalmai és a világgazdaság kialakulása – fokozatosan, a társadalmakat lépésről lépésre „meghódítva” mentek végbe. Többnyire csak visszatekintve vált világossá az élet minden részletét átalakító hatásuk. Az előttünk felrémlő változások hasonlóképpen világunk alapvetően átalakulására vezetnek, amely – krízisek és korrekciók sorozatán keresztül – fokozatosan simul majd bele a logisztikus görbe felső, stabil szakaszába. Ugyanakkor a szingularitás fogalma arra utal, hogy ez a történelmi „váltó-állítás” 2030-2040 között – egy „szempillantás alatt” – zajlik majd le. Ma még csak előszelét érezzük: az életünket meghatározó folyamatok kezdenek kicsúszni kezünkből. Az előttünk álló évtizedekben a világot mozgató rendszerek és folyamatok elkerülhetetlenül összekapcsolódnak és „elszabadulnak”. Ez az, ami – a szingularitásként értelmezhető – alapvetően új helyzetet teremt.

A 21. századba átlépve életünk szinte minden – látható és rejtett – részletét alapvetően egybe kapcsolta a hiperkonnektivitás jelensége. Az elmúlt évszázadban az információk és dolgok áramlásának sebessége egyre gyorsult, miközben az ismeretekhez való hozzáférés költségei csökkentek. Az internet – nemrég ünnepeltük 50. „születésnapját” – a világon bárhol született információk elérését valós-idejűvé és zérus-költségűvé változtatta. Ennek elkerülhetetlen következménye: glóbuszunk bármely pontjában létező emberek, dolgok, és folyamatok között elszakíthatatlan kapcsolat jött létre. Földünk ezért a korábbinál komplexebbé és szorosabban csatolttá vált. Ez pedig világunkat – szinte észrevétlenül – ökoszisztémává változtatta.

Sokáig megszoktuk, hogy életünket autonóm entitások – országok, vállalatok, szervezetek – határozzák meg. Majd, a múlt század közepe táján ráébredtünk, hogy ezek a szuverén aktorok, a globális „közlegelőn” tevékenykednek. Így átlátható szabályokat – pl. a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat rendező Bretton Woods-i egyezményt – kellett alkotni és ezek betartását mindenkitől számon kellett kérni. Mára azonban az önálló szervezetek és hatalmak belső részeit is távoli hatások és ismeretlen aktorok befolyásolják. A szuverenitás megszokott koncepciója az ökoszisztémában működésképtelen. Folyamatosan azzal szembesülünk: tegnapi – természetes – partnereink ellenféllé, a régi ellenfeleink partnerré lettek, de mindez egyik napról a másikra változhat.  

A világot mozgató, sokféle szándék mellett egy újabb tényező: a mesterséges intelligencia jelent meg. Minden előrejelzés széleskörű elterjedésével számol. Alkalmazása nemcsak lehetővé, nélkülözhetetlenné válik a gazdasági, társadalomszervezési, és az ember életében felmerülő legkülönbözőbb problémák megoldásában. Egész sor, ma még emberek által nyújtott, szolgáltatást válthatnak ki. Sokan félnek is attól, hogy ezek az eszközök „fellázadnak”, és lerázzák magukról az ember uralmát. A valóságban az igazi veszély, hogy ezek a mesterséges intelligencián alapuló eszközök – engedelmes „szolgaként” – éppen azt teszik majd, amit az ember megparancsolt nekik. A kockázatot éppen az jelenti, hogy a parancsot kiadó ember, nem látja át a világ komplexitását, és így maga idézhet elő katasztrófákat.

Ezt a veszélyt fokozza, hogy – a hiperkonnektivitás hatására – a robot-rendszerek és az elektronikus szabályozó eszközök (Internet of things) hálózatai áttekinthetetlen rendszerré szerveződnek. Ezeket az eszközöket növekvő mértékben felruháztuk beavatkozásra, érzékelésre és információk küldésére. 2030-2040 között világunk – a munkahelyektől kezdve, a közlekedésen, az ügyintézésen, az egészségügyön keresztül, a legkülönbözőbb hétköznapi szolgáltatásokig – megtelik robotokkal és mesterséges intelligencián alapuló eszközökkel. Ezek – a technika öntörvényű fejlődésének következtében – szinte átláthatatlan komplex rendszerré kapcsolódnak össze. Ezek a rendszerek már ma is tömegével gyűjtenek az egyénekről és a szervezetekről – tudtuk nélkül – információkat, s alkotnak azokból viselkedési profilt. Ennek alapján azután – a tényeket, a körülményeket és az érzelmeket manipulálva – szinte bárki, szinte bármire rávehető. Így az egyének és a közösségek „kézben tartásának” – Orwell, Big Brother-jére emlékeztető – hatalmi szerkezete, az un. surveillence-state jöhet létre. Az ilyen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen rendszer beláthatatlan veszélyeket jelenthetnek a demokráciák számára.

A felsorolt – visszafordíthatatlan változások – hatását felerősíti a globális fenntarthatóság, megrendülése előidézte veszély. Az előrejelzések az 2030-2040 között a földi élet feltételeit alapvetően megváltoztató kríziseket jeleznek előre. A biológiai diverzitás csökkenése, a globális felmelegedés, az óceánok elszennyeződése – és még sorolhatnánk – külön-külön is veszélyeket jelentő változást idéz elő. Ezek alapvetően befolyásolják a gazdaság és a társadalom állapotát, a migráció folyamatát, ezzel nehezen átlátható és még nehezebben „kézben tartható” jövőbe vezethetnek. A felsorolt hatásokat súlyosbítja, hogy a 20. század demográfiai trendjének következtében a föld eltérő térségeinek – a politikai, a gazdasági és a kulturális folyamatokat meghatározó – demográfiai súlya jelentősen megváltozik. Az elkövetkező évtizedekben a világ népessége alapvetően átrendeződik: lecsökken a fejlett világ (Európa) és a régi hatalmak (Oroszország) súlya és megnő az afrikai kontinens szerepe. Ez a – belátható időn belül megállíthatatlan – demográfiai átrendeződés leértékeli a ma még önmagukat korlátozatlan nagyhatalomként elgondoló országok pozícióját, amit nehéz lesz elfogadniuk.  

A társadalmi lét felsorolt területein a változások mára túllépték a billenési pontokat. A folyamatok összefonódása egy szinte irányíthatatlan komplexitású rendszer kialakulására vezetett, amely szinte vonzza a katasztrófákat. Erre a jelenségre hivatkoztunk – jobb szó híján – a szingularitás előbukkanásaként. A szingularitás – a múlt nézőpontjából – olyan, mint egy globális „fekete lyuk”, ami felé zuhan a rendszer. A jövő nézőpontjából viszont olyan, mint egy társadalmi Big Bang, amelyet követően egy új világ formálódik ki. Ma, a szingularitás felé sodródva, még csak egy kaotikus és bizonytalan világot érzékelünk. Az elkövetkező évtizedekben az emberiségre előre-jelezhetetlen veszélyek, váratlanul előbukkanó döntési alternatívák és ezek beláthatatlan következményei várnak. Csak egy a biztos: a szingularitásba belezuhanva az élet régi keretei szétesnek. A régi világot visszavonhatatlanul magunk mögött hagyjuk. Szemléletünk, reflexeink és érzéseink azonban még sokáig a múlthoz kötnek. Folytonosan szembesülünk az új világ nehezen megszokható, esetenként kifejezetten fájdalmas hatásaival. Ám, ma már letagadhatatlan: az emberiség eddigi történelmének legjelentősebb forradalma előtt áll. Efelé azonban nem diktátorok parancsai, még csak nem is utópiák részletes tervrajzai vezérlik a társadalmat. A jövőt inkább a társadalmi kísérleteket szervező és végrehajtó – a kudarcokat is beismerő – „közösség-kovácsok” alkotják majd. Sok sikert emberiség!

Az ember nem lehet eléggé óvatos: egy meggondolatlanul használt fogalom és máris kész a baj. Az angol Jegybank elnökhelyettese nemrég az ország alapvető problémájának nevezte, hogy „menopauze-economy” állapotba került. A termelékenység csökken, a növekedés lassul, az újítóképesség gyengül, a vállalkozói bizalmi index szélsőségesen változik. A menopauzára utaló megjegyzése – nem-várt módon – nagy vihart kavart. A kommentelők – többségében hölgyek – „felkapták” a vizet. A hasonlatot szexistának, megbélyegzőnek, előítéletesnek érezték. Mindez következménye annak, hogy a férfiak dominálta társadalomban a menopauzát rejtegetni való állapotként kezelik, esetenként kifejezetten stigmaként használják. Ezért is indított nemrégen néhány híres személyiség mozgalmat újraértékelésére. A menopauzának – fogalmazott Gwyneth Paltrow – rossz a reputációja: ráférne a rebranding. Hasonlóan ahhoz, ahogyan egy hanyatló terméket „újra-márkázással”, ismét nekilendítenek az életgörbéjén, a negatív jelentéssel összekapcsolódó menopauzának is új arculatot kell adni.

Az angol közgazdász – szembesülve a nem-várt reakciókkal – elismerte: nem volt szerencsés a hasonlata és szabadkozva kért elnézést. Ez a történet engem is óvatosságra int, amikor a menopauza fogalmát – az eredetinél szélesebb értelemben – használom: az élet sok területén bekövetkező, elkerülhetetlen változások korszakát jelölöm vele. A sors időnként azzal szembesít: nem folytathatjuk életünket úgy, ahogy addig tettük. Ám kezdetben többnyire nem világos, miért is, mihez és hogyan alkalmazkodjunk. Mivel azonban a változás szükségszerű, a józanész azt sugallja: fogadjuk el azt, ami jön. A bölcs azonban még hozzáteszi: ami következik, arra ne a mindent lezáró végként, hanem új lehetőségek korszakának hajnalaként tekintsünk. A menopauzának ez az alapvető változások korszakára utaló értelmezése – nem túlfeszítve az eredeti fogalmat – megvilágíthatja az elkerülhetetlen társadalmi átalakulásokat kísérő válságokat. A világ ugyanis az elkövetkező évtizedekben a változások korának – a nem feltétlenül csak kellemes tünetekkel járó – menopauza-szerű állapotába csöppenhet.  

A történelemben fordulópontot jelentő „hosszú” 16. századtól kezdve a piacgazdaság és a liberális demokrácia egyre több ember előtt nyitotta meg a felemelkedés útját. Először a nyugati világ polgárai kezdhették el „hosszú menetelésüket” felfelé az egyre kifinomultabb emberi szükségletek hierarchiáját szemléltető Maslow-piramis lépcsőfokain. A legalapvetőbb fiziológiai szükségletek szintjéről indulva, a biztonság (komfort) szükségletén, majd a társas (a kötődés) szükségleten keresztül, eljutottak az elismerés (megbecsülés) szükségletéig, végül innen – aki óhajtotta – felléphetett a „piramis” legtetejére, az önmegvalósítás szintjére. Az önmegvalósítás szükségletéig elvezető lépcsőfok perspektívája azonban sokáig rejtve maradt az átlagember előtt. A körülmények a 19. századig csupán az első három „lépcsőre” engedték fellépni a polgárokat, ráadásul csak „nyugaton”, ott is csak kisebb részüket, és még őket is csak a béke időszakaiban.

A 20. században azonban a fejlett társadalmakban egyre többek előtt vált szabaddá az út felfelé. A piramis lépcsői belátható és lelkesítő fejlődéspályát vetítettek az egyének elé. A lendületes gazdasági növekedés és a fogyasztás folyamatos bővülése valóságossá tette a felemelkedésüket. Mindenki az „amerikai álom” életmodelljének bűvkörébe került. Az emberek lelkesen lépdeltek felfelé és mind többen jutottak el a negyedik lépcsőfokig. A modell pedig szinte mozgólépcsőként működött: az anyagi jólét és az életminőség emelkedésével párhuzamosan a felmérések a polgárok elégedettségének növekedését mutatták. Ám az 1980-as évek elején, felérve a Maslow-piramis negyedik szintjére – némi meglepetésre – sokan „letáboroztak” ott. Az átlagpolgár viselkedését jól jellemezte A. Miller darabja – Az alku – egyik szereplőjének szavai: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”. Az embereket láthatóan kielégítették a presztízsfogyasztás egyre újabb csodái, és nem bajlódtak az önmegvalósítással.

A 21. századba átlépve azonban a nemzedékek folyamatos felemelkedése – az utódok életszínvonala rendre meghaladta a szülőkét – megtorpant. A növekedés lelassult, a termelékenység javulása megtorpant, a jövedelmek stagnálni kezdtek, és ismét szélesre nyílt a jövedelmi olló. A változásokhoz való alkalmazkodást egyre többen utasították vissza. Így az addig követett és megkérdőjelezhetetlen életmodell folytathatatlanná vált. Ez a tünet-együttes emlékeztette az angol szakembert a menopause-economy jelenségére. Ám a „változások korának” következményei túlnyúltak a gazdaság szféráján. A polgárokat mind jobban aggasztják a politika kiszámíthatatlan fordulatai és környezetük áttekinthetetlen sokfélesége. A megszokott életmód, a kiszámítható életkörülmények és az évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen életfelfogás megroppant. Míg korábban örömmel üdvözölték az élet változatosságát, az új évezredben az idegen személyek, érthetetlen szokások, ismeretlen dolgok áradatát nem az életet kellemesen fűszerezőnek, inkább félelmet keltőnek érzékelték.  

Ez a közérzet először a fejlett világot kerítette hatalmába, majd fokozatosan elérte a közepesen fejlett országok csoportját. Napjainkban pedig ez életérzés felbukkan Kína és India, valamint a föld egyre több térségében. Amint ugyanis a felzárkózó társadalmak életmód-mintája a nyugat-európaiéhoz lesz hasonló, szükségszerűen lépnek a változó korba és jelennek meg náluk is annak kellemetlen tünetei. Belátható időn belül tehát a Föld lakóinak többségén – mintegy 4 milliárd emberen – eluralkodik a növekvő bizonytalanság, a kiszámíthatatlan reakciók, és a váratlan érzelemhullámok. A Menopauza – Jeanie Linders, nálunk is bemutatott – színdarabjában, a négy hölgy főszereplő, csipetnyi öngúnnyal és drámaterápiai szándékkal tárja a nézők elé a túláradó vidámság, majd rögtön utána a depresszió kiszámíthatatlan váltakozását. Ez a közérzet emlékeztet engem – az eredeti fogalom, kicsit felszínes és ezért vitatható kiterjesztésével – a társadalmi-menopauza állapotára.  

A történelmi „változó kor” tünete, hogy a föld egyre több lakója szembesül újszerű – a külső szemlélő számára érthetetlen – magánéleti krízisekkel. Váratlanul kilép megszokott kapcsolataiból, elhagyja párját, elhanyagolja családját, otthagyja munkahelyét, és elfordul régi barátaitól. A „változó kor” tünet-együttese azonban átsugárzódik a közéletre is. A polgárok viselkedését a tanácstalanság, a megfontolatlanság, és az állandósuló rosszkedv vezérli. Nem törődve a korlátokkal és következményekkel, a pillanatnyi benyomásaik alapján döntenek. Hajlamosak bedőlni a populisták ígéreteinek. Mindez arra vezethető vissza, hogy a 21. századba átlépve visszafordíthatatlan változások köszöntenek ránk: a globális gazdaság növekedése lelassult, a fogyasztás folyamatos emelkedése megtorpant, és ez az életfeltételei alapvető módosulnak.      

A helyzet meghökkentően ellentmondásos. Egyrészt, az egyenlőtlenség sok országban egyre nő és milliárdnyi ember él a szegénységi szint alatt. Ugyanakkor a globális jövedelmi helyzet alakulását – a legszegényebbektől a leggazdagabbakig mindenkit átfogó – un. Milanovic-féle „elefánt-görbe” mutatja. Eszerint, az elmúlt évtizedekben földünkön a globális egyenlőtlenség egészében csökkent (!), ám nem egyenletesen. A föld lakóinak többségét alkotó szegényebb és a felzárkózni törekvő fejlődő országok polgárai egyre feljebb léphettek a globális fogyasztási piramison. Az ő felértékelődő helyzetüket érzékelteti az elefánt magas háta. A fejlett országok leszakadó középrétegei viszont egyértelműen rosszul jártak: helyzetüket az elefánt homlokától a lelógó ormányig terjedő része mutatja. Ők eredetileg nyertesei voltak a 20. századi folyamatos és gyors növekedésnek. Ám a múlt század vége felé számottevő részük fokozatosan teret veszített: a globalizáció miatt kiszorultak a magas hozzáadott értékű munkahelyekről, elutasították a magas képzettséget igénylő munkakörök megszerzéséért folyó harcot, nem tudtak válaszolni a fenntarthatóság megrendüléséből fakadó kihívásokra. 

Ebben a helyzetben a menopauza a történelmi fejlődés küszöbön álló szakaszára utaló metaforát kínál: az emberiség éppen napjainkban lépi át a „változó kor” küszöbét. A „változó kor” annak következménye, hogy a 20. század sikeres életstratégiája – igyekezz egyre gyorsabban felfelé – nem folytatható tovább. A fejlett társadalmak középrétegei és a felzárkózni igyekvők azzal szembesülnek: a kapitalizmus ma is oly csábító életmodellje – a vagyoni egyenlőtlenségek fokozódása és a globális rendszer fenntarthatóságának megrendülése miatt – követhetetlen. Miközben pedig a világ polgárai – a rábeszélők ellenállhatatlanná erősödő ígéretei által vezérelve – továbbra is a fogyasztás növelésére építő életmodell folytatását követnék, sokasodnak a kudarcaik. Életélményükké vált: az eddigi út járhatatlan, újat kell keresni. Ez utal a történelemben előbukkanó „változó kor” jelenségére.  

Ebben a helyzetben nyer új értelmet Keynes – a múlt század talán legnagyobb közgazdászának – 1930-ban papírra vetett különös írása: Levél unokáinknak. (Keynes, J. M. 1930. “Economic Possibilities for our Grandchildren”.). Keynes – a világválság nehéz napjaiban – végigpillantva a gazdasági fejlődés több évszázados menetén, meglehetősen bátor előrejelzést tett: az emberiséget születése óta kísérő, szorító gazdasági gondok gyakorlatilag 100 éven belül megoldódnak. Azt jelezte előre, hogy a szűkösség véglegesen megszűnik az emberiség állandó problémája lenni (!). Írását sokan az akkor – érthető módon – terjedő pesszimizmus ellensúlyozására szánt bíztatásnak vélték. Ma azonban, amikor a beígért 2030-as dátum szinte kézzelfogható közelségbe került érdemes Keynes jövendölését friss szemmel olvasni.  

A helyzet alapvető változását mutatja, hogy napjainkban többen halnak meg az elhízástól, mint az alultápláltságtól, és a fejlődő országok polgárainak átlagos élettartama jóval meghaladja a fél évszázaddal ezelőtti fejlettekét! Úgy tűnik, belátható időn belül kielégíthetővé válik az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” – sokáig, sokaktól megtagadott – szükséglete. A korlátot ma kevésbé a források szűkössége, mint inkább a megoldásra vezető politikai konszenzus hiánya jelenti. Ezzel szemben a „mindenséggel mérd magad” kihívására a válasz jóval nehezebbnek tűnik, mint gondoltuk. Erre már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet – a világhírű közgazdász – K. Galbraith: „Berendezni egy üres szobát – írta könyvének végén – bútorokkal egy dolog. Folytatni azt és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk mindenki számára elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám, ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az épp olyan tragikus volna”. (K. Galbraith. 1958. The Affluent Society)

Üdv néked, Arthur nagy király – T. H. White, lebilincselően regénye a forradalmak lehangoló életpályáját rajzolja fel: valami történelmi fátum következménye, hogy a jó-szándék rendre eltorzul és a magasztos eszmék besározódnak. A forradalmároknak többnyire meg kellett élniük álmaik szertefoszlását. Arthur számára is csak a remény maradt: “Eljön a nap – olvasható az utolsó bekezdésben –, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek – s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek!” Azt, hogy ez lelkesítő perspektíva-e, vagy lehangoló üzenet, majd eldönti az olvasó. Csak az biztos: a gazdasági problémák megoldódásának küszöbéhez érkezve, rávenni az embereket, hogy kövessék az önmegvalósítás útját, meglehetősen nehéz feladat. Nem gondoltuk volna, hogy könnyebb volt felkapaszkodni a meredek Maslow-piramis négy lépcsőfokán, mint fellépni a negyedikről az utolsóra, az ötödikre. 

A globális kapitalizmus: a vég kezdete vagy a kezdet vége?    

Az Economist – a magánvállalkozások tántoríthatatlan híve – címlap sztorit szentelt a Business Roundtable legutóbbi vitájának. A lap borítójára rakta, az eddig soha meg nem kérdőjelezett tényre vonatkozó kérdését: „Mi is egy vállalat célja?” A Financial Times – a kapitalizmus harcos támogatója – egész oldalas formátumban hirdetette meg: „Kapitalizmus: Elérkezett az újraigazítás ideje”. A Newsweek – a szabad piac elkötelezett védelmezője – hitetlenkedve kérdezte: „Kiszerettünk volna Milton Friedmanból?” Pedig az USA vállalatigazgatói mindeddig a Friedman-doktrína – az üzlet egyetlen társadalmi felelőssége: minden erőforrásával és minden tevékenységével profitot termelni a tulajdonosok számára – harcosainak számítottak. Most azonban változni látszik az idő. A világ legnagyobb vállalatainak vezetői, nem kérdésként, hanem állításként fogalmazták meg: alapvető feladatuk, a profit mellett a társadalmat szolgáló célok követése.    

A helyzet engem – egy kicsit – a rendszerváltás időszakára emlékeztet. Azt, hogy a szocializmus – amelyet apámtól kaptam örökül, amelyben felnőttem, és amelyet magam is (ki)szolgáltam – nem működőképes, előttem sokan felismerték. Velem lassan halmozódó személyes tapasztalataim és folyamatosan gyarapodó ismereteim tudatták ezt a tényt. A 70-es évek végén – még bizonytalanul – a tervgazdaságon alapuló társadalom helyett valamiféle piaci szocializmus felé tapogatóztam. A 80-as évek közepén már a monolitikus politikai rendszer „pluralizálása” sem volt idegen tőlem. Mégis, a szocializmus jövőjét ekkor még valamiféle „modellváltásként” képzeltem el. A történelem azonban túllépett rajtam. Az általam, „modellváltással” és reformokkal megoldhatónak vélt problémák „rendszerváltást” kényszerítettek ki.  

A rendszerváltás lényege ugyanis: a nem működőképes és alapvetően megreformálhatatlan szocializmust a kapitalizmus – hosszú évszázadok során kiformálódott – „alapértelmezett” modelljére kicserélni. Ennek a modellnek elmaradhatatlan elemei: a gazdasági folyamatokat a „szabad” piac vezérli, a gazdaságot a magántulajdonon alapuló vállalkozások mozgatják, a társadalom működési szabályai a liberális demokrácia intézményrendszerének keretei között formálódnak, a szabadsága és a privacy, az egyének vitathatatlan joga, és a társadalmak a szuverén nemzetállamok keretein belül szerveződnek. A rendszerváltás ennek az öt – egymást feltételező – intézmény-rendszernek az egyidejű kiépítését jelentette. Ez a szocializmus felől akár ellenforradalomnak is vélhető volt, ám a történelmi haladás szemszögéből valóságos forradalom volt. Így Antal József sokat idézett– „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondatára, joggal válaszolhatnánk: De hiszen azt csináltunk!

Az alapértelmezett modell inkább evolúciós, mint revolúciós folyamatok eredményeként fokozatosan formálódott ki. Az elmúlt két évszázad során Nyugat-Európa és a „nyúlványok” – USA, Kanada, Ausztrália stb. – társadalmai egyre hasonlóbb szerkezetűvé váltak. A korábban lényegesnek tűnő eltérések – pl. királyság vagy köztársaság alkotmányára épülő jogrend – elvesztették fontosságukat. A társadalmak minőségét jelző komplex mutatók – a kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a jogállam, és a versenyképesség stb. mérőszámai – egyértelműen jelezték: a történelmi gyökerek meghatározta kiinduló helyzettől eltávolodva a társadalmak lényegében azonos intézményrendszer felé konvergáltak. (Lásd: Svédország és Finnország, vagy Hollandia és Svájc). Az alapértelmezett modell konvergenciája mellett ugyanakkor a modellnek jellegzetes változatai formálódtak ki.

Első lépésben, a kapitalizmusok változatain (Varieties of Capitalism) belül, két eltérő típus alakult ki: a tervezett piacgazdaság (Coordinated Market Economy) illetve a liberális piacgazdaság (Liberal Market Economy) modellje. (Hall, P.A. Soskice, D. 2003. Varieties of Capitalism.) Ehhez a két modellhez azután – a rendszerváltások tapasztalatainak ismeretében – egy harmadik típus: a függő piacgazdaság modellje társult. A kapitalizmusnak ez utóbbi változata már felbukkant a gyarmati sorból felszabaduló országok esetén, de különösen szemléletesen jelent meg a szocializmus „rendszerváltásait” követően. A gyorsított privatizáció, az általános dereguláció és az erőltetett piacosítás kényszereinek hatására ugyanis a remélt felzárkózás megtört, és egy sajátos függő struktúra alakult ki. E három – egyébként valóban nélkülözhetetlen – tényezőnek a társadalomra gyakorolt hatását leginkább a külföldi tőke beáramlása határozta meg.

Miközben a privatizáló cég – saját érdekeinek megfelelően – alakította át a magába olvasztott vállalatot, egyben mindig megkötötte a maga bizniszét a privatizációt levezénylő politikusokkal. Így nemcsak minimalizálhatta költségeit, de arra is képes volt, hogy „meghekkelje” a szabályozást. Az áttekinthetetlen háttéralkuk – és az ezeket kísérő mega-korrupciók – következményeként, a munkajog, a környezetvédelem, az adózás vagy éppen a piacvédelem területén a monopóliumok többnyire szabad kezet kaptak. Ennek hatására alakult ki a poszt-szocialista Kelet- Közép-Európában az un. függő piacgazdaság (dependent market economy). (Nölke – Vliegenthart 2009.). Ez a függő helyzet azután nemcsak nehezítette a felzárkózást, de hajlamossá tette a társadalmakat, hogy kiszolgáltatott és bezáródó fejlődés-pályára lépjenek. Ez a „karrier-út” különösen szembetűnő – a visegrádiakkal összevetve – Magyarország esetén. (György László –Oláh Dániel. 2019: A magyar függő gazdaság kapitalizmusmodellje).

Mindezek a viták azonban nem vonták kétségbe, inkább kiemelték a kapitalizmus modelljének életrevalóságát. Az elmúlt években azonban egyre több, aggodalomra okot adó jelenség bukkant elő. A Business Roundtable 192 vállalatvezetője megkérdőjelezte az üzlet – eddig vitathatatlan – alapvető funkcióját. Sokasodnak a liberális demokrácia működésének zavaraira utaló jelek is. Vannak, akik végveszélyben látják a demokrácia – az „alapítóatyák” által megálmodott – modelljét. Már a könyvek címei is árulkodóak: „Hogyan hal meg a demokrácia?” (Levitsky, S. Ziblatt, D.), „A demokrácia vége.” (Buffin de Chosal) , illetve „Hogyan végzi a demokrácia?” (Rucinman, D.) A „szabad piac” – sokáig támadhatatlan – mechanizmusait, a tudományos elemzések a kis közösségekre és globális ökológiai rendszer fenntarthatóságára leselkedő legnagyobb veszélynek mutatják fel. A GAFAM platform-vállalatok – Google, Apple, Facebook, Amazon, Microsoft – botrányai nyomán a világ ráébredhetett a demokráciát és a polgárok magánéletet fenyegető veszélyekre. (Zuboff, S. 2019. The age of surveillence Capitalism. Profil Book.). A nemzetállamok válsága – a térségi újraszerveződések és a nemzeti identitások zavarainak tükrében – letagadhatatlan. (Fukuyama, F. 2018. Identity: The Demand for Dignity and the Politics of Resentment). Mindez együtt – túlmutatva az egyes területek elszigetelt problémáin – a kapitalizmus alapértelmezett modelljének krízisére utal.  

A szocializmus rendszerén diadalmaskodó globális kapitalizmus a 21. században rendszer-válsággal kénytelen szembenézni. A növekedés lelassulása, az egyenlőtlenség növekedése, a világgazdaság nem szűnő zavarai, a környezet fenntarthatóságának megrendülése, a hatékony kormányzást veszélyeztető populizmus, és a multikulturális társadalmak visszatérő krízisei egy válságkorszak beköszöntére utalnak. A globális kapitalizmust fenyegető kihívások ezért emlékeztetnek engem a rendszerváltás idejének „modellváltás vagy rendszerváltás” vitáira. Az világos, hogy az eddigi út folytatása – az alapértelmezett modell keretei között, és a korábban bevált intézmények reformjával – nem kínál megoldást. Ám az, hogy milyen mértékben kényszerül a kapitalizmus módosítani eddig bevált modelljét, ma még nem világos. Az azonban bizonyos: jó lesz nem elfelejtkezni a „rendszerváltások” egyik legfontosabb tapasztalatáról.   

Az átalakulást kísérő „forradalmi” lelkesedésben elkerülte a figyelmet a változás-menedzsment alapaxiómája. Egy alapvetően új intézményrendszer kialakítása – súlyosbítva a gyors javulásban reménykedők illúzióival és az új feltételekre való felkészületlenségükkel – elkerülhetetlenül zűrzavarra vezet. A tapasztalatok szerint, még ha a szabályokat konszenzussal alakítják is ki, az átalakulás hosszú időt vesz igénybe, és induláskor elkerülhetetlen a rendszer teljesítményének csökkenése. A helyzet arra emlékeztet, ahogyan a Skinner-doboz labirintusában, a megszokott terepről, egy új, és bonyolultabb útvesztőbe kerülve, az egerek kétségbeesett keresik a kiutat. Ezzel a – bizonyára sokkoló – hasonlattal igyekszem felhívni a figyelmet globális világunk válság-helyzetének megoldása során reánk váró negatív tapasztalatokra. A válságkorszak ugyanis azt jelenti: pusztán reformokkal, a meglevő intézmények finomszabályozásával a folyamatok nem terelhetők vissza stabil és nyugodt mederbe. Elkerülhetetlen a kapitalizmus alapértelmezett modelljének – a korábbi állapotokhoz viszonyított – gyökeres „átépítése”.

És itt térek vissza saját – 1980-as évekbeli – problémámra: vajon modellváltás vagy rendszerváltás előtt áll-e a globális kapitalizmus? Míg akkor – beismerem – tévedtem, hiszen modellváltással véltem megoldhatónak a rendszerváltást igényelő problémákat, ma úgy vélem a globális kapitalizmus „pusztán” modellváltás előtt áll. Nem gondolom tehát – bár nyilván lesznek, akik nem értenek velem egyet – hogy eljött a „rendszerváltás”, azaz a kapitalizmus vége. Mindez azért fontos, mert a válságkorszak jeleiből sokan a kapitalizmus végét olvassák ki.

Elgondolkoztató Th. Piketty – egyelőre még csak franciául olvasható – a „Kapitalizmus és Ideológia” címet viselő új könyve, amelynek vezérfonala: „Itt az idő, hogy túllépjünk a kapitalizmuson”. A szerző iránti a kitüntetett figyelmet az indokolja, hogy néhány éve megjelent könyve – Th. Piketty. 2015. Tőke a 21. században – valóban alapvető fordulópontot jelentett az egyenlőtlenség jelenségének megítélésében. A szerző tehát elsősorban szakember, és csak másodsorban ideológus. De a túlhaladást hirdetők hullámára utal, hogy – szinte észrevétlenül – újra a Kiáltványok korába érkeztünk. (Vesd össze: Marx-Engels: a Kommunista Kiáltvány. 1848.) A múlt évben jelent meg Aaron Bastani nagy visszhangot kiváltott írása: A teljes automatizálás luxus-kommunizmusa”. (Fully Automated Luxury Communism. A Manifesto. 2018). Az új technológiák és a mesterséges intelligencia – állítja a szerző – felszabadítja az embert az elidegenült munka alól és elhozza a szabadságot, a bőséget és a boldogságot. Hasonlóan, alapvető történelmi „váltó-állításra” buzdít Bhaskar Sunkara, „Szocialista Kiáltvány” című könyve. (The Socialist Manifesto: The Case for Radical Politics in an Era of Extreme Inequality. 2018).

Ebben a helyzetben kishitűnek tűnhet véleményem: a globális kapitalizmus számára még nem elérkezett el a vég. A helyzetre inkább érzem jellemzőnek W. Churchill – sokat hivatkozott, bár más történelmi szituációra vonatkozó – mondását: „Ez még nem a vég. Még csak nem is a vég kezdete. Nevezzük egyszerűen a kezdet végének”. A kapitalizmus áll alapvető „modellváltás” előtt. Ami bizonyos: részleges reformokkal – esetenkénti „ráncfelvarrással” – nem lehet enyhíteni problémáin. A globális kapitalizmus alapvetően új modelljének a létrehozása szükséges. S bár lehetnek, akik keveslik ezt a modellváltást, a valóságban az új világ előbukkanó részletei elég ijesztőek.

A globális blockchain bevezetése azt jelenti: minden lehetséges pénzmozgás – nemcsak a bűnözőké, a diktátoroké és a monopóliumoké, hanem az olvasóé is – nyilvános, bárki által megtekinthető és befolyásolhatatlan. A globális token-economy rendszerében viselkedésünket a glóbusz milliárdnyi polgára értékeli, közösségei és vállalkozásai minősíti és a rólunk formálódott vélemény alapvetően meghatározza sorsunkat. A globális vállalatok döntéshozói testületeibe – a tulajdonosok mellett – rendszerszerűen bevonják a globális és helyi stakeholdereket: a munkavállalóktól kezdve, a környezetvédőkön keresztül, a közösségek képviselőiig. A globális adózás megteremtése megakadályozza vállalatok és országok „potyautas” viselkedését, egyben megteremti a vagyonok globális újraelosztásának alapját. Az országok pedig végképp kénytelenek lesznek hozzászokni: a közlegelővé – sőt globális ökoszisztémává – váló földünkön szuverenitásuk megszűnik. Nem tehetik meg, akadálytalanul, amit akarnak, viszont megtenni kényszerülnek, amit a világ tőlük elvár. S ha valakinek mindez kevés, annak Churchill intését – Ez még csak a kezdet vége! – ajánljuk bíztatásként. Ne félj, jön még a forradalom, amiről álmodoztál, De apró lépésenként, életmódod és életfelfogásod fokozatos módosulásaként közelít. Szinte észre sem veszed, de egy nap arra ébredsz, már le is zajlott. Csak meg ne bánd!   

”Szinte elviselhetetlen arra gondolni, milyen siralmas módon pazarolod el itt a tehetségedet, fiatalságodat és a lehetőségeidet” – vonja felelősségre barátja Edward Bernardot, szembesülve, hogy az letért az „amerikai álom” kötelező követésének útjáról. (S. Maugham: Edward Bernard bukása) Legnagyobb meglepetésére barátja még csak nem védekezik. Büszke arra, hogy az életről másként gondolkodik, mint kortársai: „Elég dolgom lesz, hogy ne legyek tétlen, és nem lesz annyi, hogy elhülyítsen. Ott lesznek a könyveim, Éva, remélem a gyerekek, s mindenekfölött a tenger és az ég végtelen változatossága, a hajnal üdesége, a napnyugta szépsége, az éjszaka gazdag fensége. Kertet teremtek ott, ahol tegnap még vadon volt. Valamit alkotok tehát…”.

A társadalmi fejlődés jól kivehetően az un. logisztikus görbét követi. Ez a sok tudományág által használt – „életgörbének” is nevezett – tapasztalati modell egy élőlény, egy termék vagy egy iparág növekedését rajzolja fel. A dőlt S alakú görbe a lassú indulást követően nekilendül, növekedése felgyorsul, esetenként robbanásszerűvé erősödik. Ezt követően a változás lecsendesedik és a görbe fokozatosan belesimul – mai szóhasználattal – a hosszú-távon fenntartható fejlődési pályába, amelyet végül az élet természetes részének tekintett hanyatlás zár le. Az életgörbe ezzel négy, jól elkülönülő szakaszra bontja a biológiai vagy társadalmi organizmus életpályáját: lassú fejlődés, gyors növekedés, megállapodott stabilitás végül a hanyatlás. Ezek az eltérő szakaszok gyökeresen különböző létfeltételeket teremtenek az életgörbén felkapaszkodók számára.

A modellt – némi óvatossággal – az emberi történelemre is alkalmazhatjuk.  Az emberiség számbeli gyarapodása, a fogyasztás és az energia-felhasználás növekedése, jól kivehetően a logisztikus görbét követi. A görbén előrehaladva a változó körülmények alapvetően megszabják az élet feltételeit, ezzel behatárolják a lények törekvéseit is. Jellegzetesen tükröződik ez vissza az életről – ezen belül a „végső” kérdésekről – alkotott nézeteik változásában. Az, hogy miként él az egyén, mit remél, hogyan következik be az elmúlás, és a vég után büntetésre esetleg jutalomra számíthat, eltérően szemléli a logisztikus görbén előrehaladva. Részben ebből következően, a szakasz-váltásokat – amikor a lassú növekedés felgyorsul, majd amikor újra lelassul – egyéni és társadalmi krízisek kísérik.

A földi élet – egészen a legutóbbi századokig –valóságos siralomvölgy volt. Az állam előtti kort így írta le a filozófus: „örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”.  (Th. Hobbes: Leviatán.) A helyzet – az író jellemzése szerint – a középkorban sem javult sokat: „aki ekkoriban huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért”. (V. Brjuszov: Tüzes angyal.). Ilyen körülmények között a halál nem eljött, hanem – mint mindennapos tapasztalat – folytonosan jelen volt. Az embereknek a „végállomást” firtató kíváncsiságát, a teológia külön ága – az eszkatológia – elégítette ki, két lehetőséget vetítve eléjük. Az egyik: egy kozmikus, nem ítélkező és viselkedésétől függetlenül mindenkit egyaránt elérő „végállapot”. A másikban az eltávozókra végítélet vár: az életben elkövetett cselekedetek, illetve a hátrahagyottak viselkedése befolyásolja a „végállomást”. Mivel azonban az élet tele volt kínnal, a halál nem annyira a szenvedést, mint inkább annak végét jelentette. A filozófusok ezért azt tekintették feladatuknak, hogy rávezessék az embereket az értelmes életre, segítsenek nekik elfogadni az elkerülhetetlen véget, és megtanítsák őket méltósággal meghalni. Cicero – kifejezve az ókor filozófusainak többségi véleményét – úgy látta: akik erényesen éltek, azok számára a halál boldogságot jelent. (Cicero: Tusculumi eszmecsere). A filozófusok tanácsaira azonban – érthető módon – csak kevesen figyeltek.

Ám a történelmi fejlődés itt Európában „sebesség-fokozatot” váltott. Kontinensünk – sokat idézett – megkülönböztető jellegzetességét így foglalta össze a tudós: „Európát a törvény kormányozza, Ázsiát a hagyomány vezeti, Afrikát a szeszély irányítja”. (K. Linne). Az európai siker-modellt valójában egymásra épülő intézmények – a törvények hatalma, a magántulajdonon alapuló gazdaság, a piacáltal szabályozott kereskedelem, a liberális demokrácia és az egyének szélesülő jogai – rendszere alkotta. Ennek hatására lendült neki és ívelt meredeken felfelé az európai civilizáció életgörbéje. Világunk fokozatosan biztonságosabb és kényelmesebb lett. Egyre több ember előtt nyílt meg az út felfelé. A felemelkedés „lépcsőit” a 20. században, Maslow „piramis-modellje” tette jól láthatóvá. (Maslow, A. A Theory of Human Motivation. 1943).

Maslow az emberi szükségletek hierarchikus rendszerét rajzolta fel. Legalul az alapvető fiziológiai szükségletek helyezkednek el, ezek fölött a biztonság szükséglete van, erre a szeretet szükséglete épül, majd az elismerés szükséglete következik és végül legfelül – a piramis tetején – az önmegvalósítás szükséglete található. A lépcsőfokokat a gazdasági és a társadalmi fejlődés fokozatosan formálta ki. A biztonság szükségletét a letelepedés, a földművelés és az állam létrejötte elégítette ki. Az élet ekkortól vált kiszámíthatóbbá, bár a biztonság még évszázadokig törékeny volt. A társas szükségletet eredetileg a család biztosította, ám az egyén fokozatosan egyre több társulás – iskola, munkahely, gyülekezet, politikai csoport és baráti társaság – tagjává vált. Életének nélkülözhetetlen feltétele lett, hogy a közös munkába bevonják, a csoportban szerepet kapjon, a kocsmában odainvitálják, a gyülekezetben helyet szorítsanak neki. Az elismerés az egyénnek azt az elvárását fejezte ki, hogy a sokféle közösség ne csupán tagjává fogadja, de teljesítményét, személyiségének értékeit elismerve, feljebb léptesse a társadalmi hierarchiában, és magasabb státusszal, vezető pozícióval jutalmazza.

Az életgörbe gyorsan emelkedő szakasza által kínált perspektíva először a fejlett társadalmakban – mindenekelőtt az USA-ban – vált az átlagemberek számára is elérhetővé. A polgárok az „amerikai álom” bűvöletében el is kezdtek felkapaszkodni a szükséglet-lépcsőkön. A státusz-preferencia – belső „iránytűként” – ösztökélte az egyént: kövesse vágyait és váljon mindenki által elismert személlyé. A Maslow-lépcsők pedig szinte mozgólépcsőként emelték az egyént mind magasabbra. Az elmúlt század fejlett társadalmaiban az egymást követő nemzedékek mindegyike jobban élt, mint szülei, fogyasztása kifinomultabb, élete pedig kellemesebb lett. A 20. század utolsó évtizedeiben azután – a biztonság növekedése, a fogyasztás bővülése és az élet-minőség emelkedése miatt – a társadalom többsége bebocsájtást nyert a fogyasztói paradicsomba. A boldogság-javak kínálata áttekinthetetlenné szélesedett, és ez olyan várakozást alakította ki az egyénben: bármely szükséglete, bármely pillanatban kielégíthető, és ragaszkodjon is ehhez.

Az üzlet felismerve a kifinomult kényelem igényét és az elismerés leküzdhetetlen vágyát egyre magasabb presztízs-értékűnek feltüntetett márkákat kínált föl. A fogyasztó viselkedését már nem valóságos szükséglete, hanem az elismerés iránti vágya vezérelte. Azért vásárolta meg és aggatta magára a megfelelő szimbólumokkal ellátott dolgokat, mert így tekintélyes személynek látszott, aki kijár az elismerés. Ám a 20. század vége felé az életfeltételek évszázados javulásának trendje váratlanul megtört. A termelékenység növekedése ellenére a jövedelem stagnálni, az egyenlőtlenség pedig újra növekedni kezdett. A fogyasztás-növekedés előidézte boldogság-növekedés fokozatosan csökkent, és a 90-as évektől a „határ-boldogság” gyakorlatilag nullává vált. Az üzlet ennek ellenére sikerrel terelte el a polgár figyelmét az önmegvalósítás szintjéről. Az emberek „letáboroztak” a negyedik lépcsőfokon, és életüket a fogyasztás egyre őrültebb divatjai követésének szentelték.

Ez az oka, hogy a 21. századba érkezve – annak ellenére, hogy a fenntarthatóság a túlélés feltétele – az életgörbe mégsem simult bele a növekedés nélküli, stabil pályába, hanem „túllőtt”. Ez összeomlások és ezek kiigazításának váltakozó kríziseit vetíti elénk. Csak remény, hogy ezek csillapodásával, ránk köszönt a stabilitás. Az életgörbe szakaszváltásának küszöbére érkezve a társadalom gyökeresen felbolydult. A komfort zóna bősége és biztonsága „szétfeszítette”a – korábban végső menedéket jelentő – családot. A házasság kötelékei gyengülnek, a gyermekek elvándorolnak, és a család tagjai egyre lazábban kötődnek egymáshoz. Az individualizmus ellenállhatatlan terjed. Az Y-, és a Z-generációk tagjai a self-partnerség (Emma Watson) életstratégiáját kezdik követni. Ám az interneten őket „követő” számtalan ismerős ellenére a legtöbben mégis „társas magányban” élik életüket.

Ebben a helyzetben alapvetően új jelentést kapott az elmúlás. Egészen a legutóbbi századokig – Schopenhauer jellemzése szerint – az élet „nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük”. A 20. század közepétől azonban a halál„kivonult” a hétköznapok komfort-zónájából. Az „eltávozás” – miként a születés is – a kórházak idegen közegében történik. A halál pedig fokozatosan a fogyasztói paradicsomból való kiűzetés jelképévé vált. Közeledtével – visszatekintve életükre – sokan teszik fel szorongva a kérdést: ez volt az egész? A presztízs-fogyasztásra programozott ember előtt felrémlik a vég, és hirtelen ráébred: vannak dolgok, amiket elszalasztott. Ellenállhatatlanul rátör a vágy: „végleges” távozása előtt még elérni, megszerezni, átélni dolgokat. Ez szülte meg a„bakancslisták” divatját. Ahogyan azonban az idő halad előre, szembesül szeretteinek és barátainak körében a demencia félelmetes tüneteivel. Egyre aggódóbban vizsgálja önmagát: jelentkeznek-e már rajta is a leépülés ijesztő jelei. És kétségbeesett versenyfutás kezdődik: meddig juthat el a „bakancslistában”, mielőtt elragadja a halál vagy úrrá lesz rajta a demencia.

Egykor, az élet szenvedéseit, a túlvilág reménye enyhítette. Csak kevesen – a filozófusok – voltak képesek szinte „baráti” viszonyt kialakítani az elmúlással. Élet értelmét a lényeg keresésében találták meg. Az elmúlt század komfort zónájában ücsörgő polgár számára az élet értelme a korlátokat nem ismerő fogyasztás, míg a halál ennek végleges lezárulását jelképezte. Azt, hogy milyen nehézen veszi tudomásul a fogyasztási paradicsomból való kiűzetését, jól mutatja a halál közeli élmények kutatójának tapasztalata. (E. Kübler-Ross. 1988. A halál és a hozzá vezető út.) A fejlett világ polgárai a haldoklás során, jellegzetes szakaszokon – az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és végül a halál tényének elfogadása – mennek keresztül, vagyis képtelenek megbékülni az elkerülhetetlennel. A filozófus viszont, aki – Platón szerint – értelmes életet élt, nem fél a haláltól, így könnyű halála lesz.

A 21. században világossá vált: a fogyasztói társadalom életmodellje folytathatatlan, erőltetése a földi élet összeomlásához vezet, már a belátható időn belül. A „határ-boldogság” – a fogyasztás-növekedés generálta elégedettség-javulás – zérussá válása miatt erre még csak nem is érdemes törekedni. S ha még ez sem volna elég: az átlagos életkor növekedésével egyre többen jutnak el életük hanyatló – fizikai és a szellemi leépüléssel jellemezhető – szakaszába. A vég előtti évtizedekre a demencia réme nyomja rá a bélyegét. Ebben a helyzetben a föld több milliárd lakója számára az kínálhat kiutat, ha képessé válik filozófusként szemlélni sorsukat. Vagyis, nem, mint régen, amikor csak néhány gondolkodó, hanem a föld legtöbb lakója megtanul, filozófusként élni. Az ókor, a középkor, az új kor és legújabb kor gondolkodóinak egybehangzó üzenete: a halálhoz való viszonyunk a megélt, és maguk alkotta életünktől függ. Ez – az euthanazia realitásának elfogadásán túl – egy tevékeny, a világot megérteni törekvő, folytonosan a lényeget kereső életforma kialakítására ösztönöz.

Ez a törekvés bukkan elő – a bevezetőben idézett – Edward Bernard gondolatmenetének lezárásából: „Valamit alkotok tehát. Az évek észrevétlenül múlnak, s ha megöregszem, remélem boldog, egyszerű és békés életre nézek majd vissza.” Ebből a szemszögből a halál nem borzalom, inkább kegy. Ez érthetővé teszi Hillél – az i.e. első században élt zsidó rabbi – mondását: „Halálos ágyadon nem azért teszel szemrehányást magadnak, mert nem lettél Mózes, hanem azért, mert nem lettél Önmagad.” S, hogy képesek legyünk megtalálni önmagunkat, meghökkentően egyszerű tanácsokat ajánlanak a filozófusok: a fogyasztásban légy mértékletes, az alkotásban légy kitartó, a társadhoz légy hűséges, barátaiddal légy megértő, az ismeretlenekkel pedig légy méltányos. Miért is olyan nehéz ez?

Az elmúlt hónapban a világ Donald Trump impeachment eljárásának fordulatait figyelte. Megtanulhattuk, hogy az impeachment az amerikai elnökök közjogi felelősségre vonásának eszköze. A módszer eredetileg az angolszász jogrendszerekben alakult ki, hogy egy egyébként megkérdőjelezhetetlen – a király által támogatott – személyt megfosszanak hatalmától. Ezt az intézményt vette át az Egyesült Államok, amely felhatalmazza a Kongresszust: indokolt esetben, ezt a kivételes eszközt alkalmazva megfossza hatalmától a hivatalban levő elnököt. Trump – az ellene felhozott vádak szerint – visszaélt hatalmával: potenciális versenytársa ellen akart zsarolással adatot gyűjteni és minden módon akadályozta a Kongresszus vizsgálatát. Most, hogy a Szenátus – a republikánus többség akaratát kifejezve – nem az Elnököt, hanem az eljárást buktatta meg, én mégis az ötlet hazai bevezetését javaslom. 

A valóságban – a konkrét vádpontok mellett vagy azokon túl – ami az USA-ban „kicsapta a biztosítékot” az a Trump minden megnyilatkozásából sugárzó attitűd: azt teszem, amit akarok, azt mondok bárkiről, amit akarok, senki nem korlátozhat, és ha megpróbálják is, valamilyen módon úgyis elérem, hogy az legyen, amit éppen jónak látok. Az impeachment tehát egy demokratikus társadalom kezében levő kivételes eszköz, amivel a hatalmával visszaélő elnököt felelősségre lehet vonni, és az országot vissza lehet vezetni az intézmények és a polgárok által gyakorolt demokratikus kontrollok világába. Ennek ismeretében különös, hogy eddig még senkiben nem vetődött fel impeachment eljárást indítani Orbán Viktor ellen.

Pedig a NER vezére, Trumpnál látványosabban, konkrétabban és a társadalomra veszélyesebb módon bontotta le a demokrácia intézményeit. Nem pusztán arról van szó, hogy egyik vagy másik kijelentése ellentétes a demokrácia szelleméve. Ilyen megjegyzése számtalan volt, de ennél lényegesebb: 2010-et követően sorozatosan és előre megfontolt szándékkal korlátozta a demokrácia intézményrendszerét, gyengítette a demokratikus jogok garanciáit, és ezzel megnehezítette a demokratikus hatalomgyakorlást. 2014 után pedig rendszerszerűen kiiktatta a „fékek és ellensúlyok” – minden demokratikus társadalom számára – alapkövetelménynek számító intézményeit. Ez pedig azt jelenti: nemcsak szóban utasította el, hanem a mindennapi gyakorlatban intézményesen tette tönkre a demokrácia mechanizmusát.

Saját embereivel töltötte fel a demokratikus kontrolt biztosító intézményeket, az Alkotmánybíróságtól kezdve, az ügyészségen és az OVB-n a keresztül, egészen a Számvevőszékig. Lehetetlenné tette a média kontrolljának érvényesülését, korlátozta a sajtó szabadságát, szűkítette az ellenzéki képviselők ellenőrzési lehetőségeit. Ha mégis szembekerült egy kérdéssel, egyszerűen nem válaszolt érdemben arra. Önkényes döntései, illetve az akaratának szolgai módon engedelmeskedő mamelukjainak segítségével a parlamenten átnyomott törvények nyomán a rendszerváltást követően kiformálódott, és a fejlett társadalmakban elfogadott elveken alapuló intézményrendszert visszakényszerítette az autokratikus hatalomgyakorlás irányába. 2010-et követően Magyarország a kormányzás minőségét kifejező mutatóban – Worldwide governance indicators, Democracy Index, Corruption perception index, Rule of law index, Freedom Index stb. – folyamatosan visszaesett. Nemrég jelentek meg az Economist „Demokrácia Index – 2019” és a Transparency International (Corruption perception Index 2019) jelentései. A száznál több ország objektív elemzésén alapuló összehasonlítás egyértelműen mutatja: Magyarország helyzete 2010-2019 között mindkét területen folyamatosan romlott. (Egy további – a témától látszólag távoli – területen a Gender Gap index esetén hazánk 105. helyen, a súlyosan veszélyeztett országok csoportjába jutott.) A legtöbb, az ország jövőbeli fejlődését alapvetően meghatározó mutató változása, mind önmagunkkal, mind pedig régiónk országaival összevetve – akárcsak egy röntgen, vagy a CT-felvétel – demokráciánk állapotának kóros eltorzulását, sőt immár halálos betegségének a tünetei mutatja.

Jellegzetes – talán az utolsó cseppnek is tekinthető – ebből a szempontból legutóbbi támadása a jogállam ellen. A bírói függetlenség és a bíróság ítéleteinek végrehajtása a jogállami működés alapeleme. Azzal, hogy Orbán Viktor – az emberek igazságérzetére hivatkozva – utasítást adott, hogy a fogva-tartás körülményei miatt nemzetközi pert nyert raboknak, illetve az etnikai szegregáció kárvallottjainak jogerősen odaítélt pénzeket ne fizessék ki, a jogállam kötelező gyakorlatának a semmibevételét jelenti. Mindez betetőzése annak, amit az elmúlt évtizedben tett. Ezzel azonban egy kézenfekvő – és nehezen figyelmen kívül hagyható – alkalom kínálkozik, hogy a szétforgácsolódó parlamenti tiltakozások és parlamenten kívüli politikai akciói helyett – pontosabb inkább mellett – egy hatásosabb fegyvert vessen be a demokratikus ellenzék: indítsanak impeachment eljárást Orbán Viktor ellen.

Tudom sokan erre azt mondják: ennek nincs hagyománya magyar jogrendben és nem illeszkedik Magyarország Alaptörvényébe. És hozzáteszik: az impeachment gyakorlata nincs kipróbálva és ezen úgysem jelenik meg Orbán Viktor és bojkottálják tettestársai is. Most pedig még azzal is kiegészíthetik: az USA Szenátusa látványosan elutasította az impeachmentet és a lefolytatott eljárás nem csökkentette Trump újraválasztásának esélyeit, minek hát itthon belefogni egy eleve vesztett ügybe? De tekintsünk erre egy kicsit más szemszögből. Az eljárás lefolytatói – a demokratikus ellenzék parlamenti képviselői és a meghívott szakemberek – nem cirkuszi előadást, hanem a demokrácia „elrablásának” jogi és politikai mechanizmusát mutatják be. A tényekre alapozva követik végig az intézményi rombolás lépéseit, amivel éppen a kételkedő, de nyitott agyú fiatalok volnának meggyőzhetők. A jogi gyakorlatot tekintetbe vevő bizonyítási eljárást – hála az impeachment iránt megnőtt érdeklődésnek – követni fogja a világsajtó. Az eseményről részletesen tudósítani fog az európai média is. Az eljárásra meghívott EU-s képviselők konkréten megismerkedhetnek a demokrácia lerombolásának valóságos menetével. Minden átláthatóan, tényekkel alátámasztottan és szigorú bizonyítási eljárásnak alávetett módon zajlik. Az eljárásról készült DVD összefoglaló alapján akár roadshowra lehet menni az országban és Európa bármely országában: bemutatva a tárgyalást és az ítéletet.

Mindennek tulajdonképpen csak egy feltétele van: a demokratikus ellenzéknek össze kell fognia. Ezt az eljárást nem sajátíthatja ki egyetlen párt. Ez nem egyetlen személy valóság-show-ja. De nem is pusztán néhány párt szavazatgyűjtő akciója. Még csak nem is egy színházi előadás, ahol a rendező vagy az író a valóságot kicsi „felturbózza” a jobb érthetőség kedvéért. Itt nem a megszokott kommunikációs gyakorlat folyik: nem panaszkodni és sírni kell, még csak nem is csak üvölteni és káromkodni. Az eljárás során dokumentumokkal alátámasztottan kell bemutatni, hogyan rombolták le a jogállamot, miként iktatták ki a „fékek és ellensúlyok” rendszerét, miként lehetetlenítették el a kormányzó hatalom demokratikus ellenőrzését, miként sajátították ki és játszották át a közös vagyont a haveroknak, miként működtetik a korrupció totális rendszerét, hogyan befolyásolják a bíróságok és az ügyészség működését, és miként tették lehetetlenné az ellenzéki parlamenti képviselők munkáját.

Az eljárás keretében a demokratikus ellenzék parlamenti képviselői közösen – szakemberek bevonásával – dokumentumokat mutatnak be, TV interjúkat és Internet bejegyzéseket vetítenek ki, Facebook bejegyzéseket tesznek közzé. Ha kell, szó szerint idézik a vádlott – Orbán Viktor – és bűntársainak megnyilatkozásait. Az eljárás során a helyzet tisztázására irányuló, és konkrét tényekre vonatkozó kérdések hangoznak el. A válaszok pedig nem csúnya szavakat és éles kifejezéseket tartalmazó mondatok, hanem a kivetített interjú-részletek, hivatalos dokumentumok – olvashatóan felvetített – szövegeivel alátámasztott tények lesznek. Az impeachment eljárás ennyiben egy dokumentum-dráma: nincs benne fikció, nincs benne kitaláció, nincs benne az ötletes szerzői betoldás. Minden bizonyíték a NER lovagok saját szavain és megnyilatkozásain, hivatalos kommünikék és leiratok szövegein, az általuk megalkotott végrehajtási utasításokon alapulnak.

Az impeachment elindítása azért is fontos, mert a Néppárt által kiküldött „három bölcs (?)” nem javasolta kizárni a Fideszt a Néppárti frakcióból.  Fontos volna végre szembesíteni őket és Európa közvéleményét a valósággal. Azzal, hogy az elmúlt évtizedben az Európai Unió, és ezen belül az európai Néppárt – Orbán Viktor kollégái és „harcostársai” – asszisztenciája mellett és segítségével zajlott a magyar demokrácia elrablása és legyilkolása. A legyilkolás szó az adott összefüggésben kicsit erősnek tűnhet. Felötlik azonban bennem Bibó István – önmagára alkalmazott – de a magyar demokráciára utaló megfogalmazása: „Síromon ez áll majd – „Élt: 1945-1948”. A rendszerváltás után újjászületett magyar demokrácia negyedszázadot élt. Sírján az áll – „Élt: 1990-2015”. 2015-ra – a korábban lépésről lépésre lerombolt jogállam – végleg szétzilálódott és autokratikus rendszerré alakult.

Lehet fordulópontot illetően vitatkozni, ám a társadalmak minőségét jelző mutatószámok – mint egy CT felvétel – egyértelműen nyomon követhetővé teszik az elmúlt 10 évben lezajlott politikai bűntény lépéseit. Az impeachment eljárás során pontosan ezt, a demokrácia abúzusát lehet és kell dokumentálni. Elkerülhetetlen mindenkinek a tudomására hozni, hogy se az áldozatoknak sem az elkövetőknek, sem pedig a kívülállóknak ne legyen kétsége: eljön majd az igazság pillanata, amikor a bűnösök bűnhődni fognak.  

1950-ben – 4 éves voltam – apámat előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték, édesanyámat, fél éves húgomat meg engem, kitelepítettek. 1952-ban a mama súlyosan megbetegedett és tüdőszanatóriumba került. Minket testvérei – Jolánka és Magduska – családja fogadott be. A következő három évet – anyátlan-apátlan árvaként – a Gelber-család teljes jogú tagja töltöttem. Unokatestvéreimmel – a két Péterrel – egyenlően osztozkodtam mindenen: egyformán részesültem ajándékból és feladatból, dicséretből és büntetésből. Ebből az időből – bármennyire is hihetetlen – nem őrzök rossz emléket. Az egész korszak számomra, a boldog, szinte felhőtlen gyermekkor volt. Amikor tehát a családot „túlélő gépnek” nevezem, akkor ez nem metafora, hanem az általam megélt valóság.   

Az evolúció a lényeket a túlélésre „programozza”: ellátja olyan eszközökkel, amelyek segítenek fennmaradni, utódaikat felnevelni, vagyis génjeiket tovább adni. Ám már kezdetektől fogva két – részben eltérő – módon lehetett biztosítani a túlélést: felruházni az egyedet mindenféle eszközzel, hogy megvédje magát, vagy társakból építeni „túlélő gépet” a veszélyek ellen. Az evolúció mindkét megoldást alkalmazza, függően attól, milyen környezetben kell az egyednek fennmaradnia. Folyamatosan szembesülve a körülmények kihívásaival, indul el a faj az egyik, vagy a másik úton, és formálódnak ki, az élővilágban általánosan leterjedt, társakból alkotott, fennmaradást segítő társulások. Ilyen – a szó szoros értelmében vett – túlélő gépek, a hangyaboly, a méhkas, a farkasfalka, a majomcsapat.  

Az emberré válás során ugyanezek a lehetőségek bukkantak fel előttünk is. Először az erő és az ügyesség, illetve a feltalálói kreativitás tűnt a fontosabbnak. A valóságban azonban, már kezdetektől fogva éppen ilyen lényeges volt a társakkal való együttműködés és a csapat-építésben való jártasság. Az ember evolúciós sikere szempontjából meghatározó lett a közösségi élet problémáinak – kinek higgyen, kire támaszkodjon, kit kövessen, kivel működjön együtt – megoldására való képessége. Ez az oka, hogy a történelmet végig-kísérte a „túlélő gépekként” szolgáló szoros társulások – a család, a rokonság, a törzs, és a faluközösség – építgetése és folyamatos erősítése. Emiatt tekintette az egyén valóságosan is a „túlélő gépeknek” közösségeit, vállalat feladatokat és „költséget” is, hogy fenntartsa és erősítse azokat.    

Jól tükrözi ezt egy – a témától, látszólag távoli – történet. Még az 1950-es években az USA-ban bevezették a kötelező felelősségbiztosítást az egyéni vállalkozók számára. Az adóhivatal szedte be az adót, és a rendszer olajozottan is működött. Egy kis vallási közösség – az amishok – azonban elutasították a rendszert és megtagadták a befizetést. Az ügy 1951-ben pattant ki, amikor egy amish farmer három lovát – adótartozása fejében – az adóhivatal lefoglalta. Az amishok azzal védekeztek: a Biblia számukra tiltja az efféle biztosítási rendszer működtetését, ezért ők ezt nem is teszik meg. A szenátusi meghallgatások során azonban kiderült: döntésüket leginkább az a – nem alaptalan – vélelmük befolyásolta, hogy az efféle biztosítási rendszer gyengíti a szoros személyes kapcsolatokat, ami akár a közösség széteséséhez vezethet. Hosszú tárgyalások eredményeként sikerült megegyezni az állammal: kivételt illesztettek a törvénybe, megengedve a vallási közösségnek a „távolmaradást”, cserében, hogy kötelezettséget vállaltak tagjaikért. (Hostetler, J. 1984. The Amish and the Law)

Az ember számára tehát természetes: a család valóságos „túlélő gép”. A társadalmi evolúció menetében azután egyre nagyobb, és komplexebb közösségből formált „túlélő gépeket”, részben úgy, hogy a meglevőkből épített újabbakat. Ezzel egymásba „skatulyázott” emberi közösségek hierarchikus rendszere jött létre. Ezek méreteit – visszaigazolva a hétköznapi tapasztalatokat – az antropológiai és a szociológia hálózatok elemzése alapján az un. Dunbar számok határozzák meg. (Dunbar, R. 2014. The social brain: psychological underpinnings and implications for the structure of organizations.) A „túlélő gépek” elemi építőkockája. a legalsó egysége – 5 főig – a család, e felett – 15 főig – a rokonság, majd a – 45 fős – „törzs” vagy klán, azután a – 150 fős – gyülekezet vagy szociális csoport, végül az – 500 fős – falúközösség közvetlen társadalma helyezkedik el. Az ennél népesebb közösség tagjai azonban már csak ritkán vagy soha nem találkoznak, így többnyire nem ismerik egymást.

A sokezer fős társadalmak olyan, elképzelt közösségeket (imagined communities) alkotnak, amelyekben „mesterséges” módon kell megteremteni az együvé tartozás érzését. Így, az államok, és nemzetek vagy a civilizációk, illetve a vallások elképzelt közösségeiben a közös identitás érzését, az együttműködést és a szabálykövetést különféle kulturális eszközök biztosítják. Ezért nélkülözhetetlenek az eredetmítoszok, az ünnepségek rítusai, az együvé tartozást bizonyító szimbólumok, a közös sorsot bemutató narratívák és más oldalról a hatalom által működtetett szabályozó és büntető intézmények. Az elmúlt évezredekben létünk általános feltételeit alapvetően ezek az elképzelt közösségek határolták be. Hétköznapi életünk azonban egészen a legutóbbi időkig az ezeken belül elhelyezkedő „túlélő gépektől” függött. Az ember, a számára nélkülözhetetlen biztonsághoz, az anyagi javakhoz, a szociális szolgáltatásokhoz, a befogadottság és a szeretet szükségletéhez a „túlélő- gépek” közvetítésével jutott hozzá.  

Cserében az egyén tudomásul vette: illeszkednie kell a „gépekbe”. Házassága a kölcsönös és visszavonhatatlan segítségen alapul. Elfogadta, hogy a család összetartó csapatként működik: bármely tagjának kijár a feltétel nélküli támogatás. Természetes volt számára, hogy életének része a gyülekezet, a falu-közösség, a munkahelyi kollektíva vagy éppen a szakszervezet, amelyek rendezték személyes konfliktusait. Az élet azonban a múlt század közepétől fokozatosan lazább, kényelmesebb és kellemesebb, egyben azonban sokrétűbb lett. Mind több csoportnak lettünk tagjai, számtalan új életpálya nyílt meg előttünk. Enyhült a fenyegetettség, de ezzel a csoporton belüli alkalmazkodás kényszere is. Megsokasodtak az életét megkönnyítő és biztonságosabbá tevő eszközök. Gyorsan bővülő igényeit könnyen hozzáférhető szolgáltatást kínáló vállalkozások és intézmények tömege elégítette ki. A modern világ polgára – szinte észrevétlenül – beérkezett a jóléttel, biztonsággal, demokratikus- és szabadságjogokkal kibélelt komfort zónába.

Egyre inkább olyan érzése támadt: nem érheti baj, vagy ha mégis, védő eszközök és intézmények sokasága kisegíti. Uralkodóvá vált az életérzés: ne fogadj el semmiféle kényelmetlen kötöttséget vagy korlátozást, minden pótolható és lecserélhető. Ennek az – egyébként kellemes – változásnak azonban nem szándékolt következményei lettek. Egykor, a veszélyekkel teli élet parancsolata ez volt: zárkózz be társaid csapatába, fogadd el azokat, akik neked jutottak, ők megvédenek, de te is köteles vagy kérés nélkül segíteni. A modern élet komfortzónájában viszont a kényszerű figyelem és a feltétel nélküli a segítségnyújtás kötelezettsége egyre kényelmetlenebb lett. Más oldalról, a komfortzóna védő és minden igényt kielégítő jelenléte – miként a biztonsági öv előidézte Peltzman-hatás – nemtörődömmé, óvatlanná és figyelmetlenné tette az embereket. Előbb csak gyengül kapcsolatuk a „túlélő gépekkel”, majd tudatosan „lecsatolódtak” azokról. Kiléptek a párkapcsolatból, lazították a családi kötelék, elhagyták a gyülekezetet, eltávolodtak munkatársak közösségétől.

Először mindezt a felszabadulásként élte meg. Mintha bilincseiktől szabadult volna meg az egyén, örömmel merült el az áttekinthetetlenül gazdag személyes kapcsolatok és élmények globális világában. Számtalan, gyorsan változó hálózat tagjaként megszokta: sincs végleges viszony és örök kapcsolat. Az „új normalitás”: ne törekedj alkalmazkodni, hagyd ott, azt, aki/ami nem elégít ki azonnal. Válts rögtön, ha felbukkan valami, ami jobb, mint a mostani. Egykori „túlélő gépeit” kezdte szabadságát csorbító eszközként látni. Párjának gondoskodását bilincsnek, a család szoros kötelékeit fáradságos kötelezettségnek, a falu figyelmét zavarónak, a gyülekezet intését idegesítőnek érezte. A halálig tartó házasságból a párkapcsolatok áttekinthetetlen változatai születtek: a laza együttélés, próba-házasság, a nyitott házasság, a „látogatói párkapcsolat” (LAT), a vallási közösség vagy az állam hivatalosként elismert házassága stb. Akik pedig bizonytalannak érezték a szingli létet, azok számára ott a self-partnerség – Emma Watson: I am self-partnered – mint a magány „rebrandingje”.

A „túlélő gépek” fokozatosan széthulltak: a házasság felbomlott, család szétesett, a rokonság szétszéledt. A gyermekek és az unokák, másik országba, a barátok másik kontinensre költöztek. Valóságossá vált a dal: „a régi csibészek nem ismernek engem meg”. A vallás – a jóléttel párhuzamosan – veszített az egyén életében játszott szerepének fontosságából. A szakszervezet integráló ereje csökkent, a kulturális közösség vonzása gyengült. A szerelmet többé már nem a család és a barátok közvetítésével, hanem a világhálón bóklászva találják meg a fiatalok. (Rosenfeld, M. 2019. Disintermediating your friends.). Az állam jóléti szolgáltatásainak kiterjedésével és az ember jogok hihetetlenül kitágulásával párhuzamosan, egy fél évszázadot és 77 országot átfogó kutatás szerint, az individualizmus ellenállhatatlanul terjed a bolygónkon. (Santos, H. et al. 2019. Global Increases in Individualism.  Psychological Science.)

S mégis, a jólét, a biztonság és a sokezer ismerős like-jai ellenére az emberek „társas magányban” élik életüket. Szinte ki vannak éhezve a szoros kapcsolatokra. Erre utal a mentális problémák terjedése a fiatal generációknál. Ennek jele, hogy az egyén – menekülési utat keresve – hajlandó csatlakozni bármely, őt befogadni kész közösséghez. Sőt, kész arra, hogy szoros kötődést vállaljon olyan szélsőséges csoportokban, amelyek „beszippantják”, majd ön-, illetve közveszélyes helyzetekbe sodorják. A világhálón a kapcsolatok sokasága, a valóságban felületességet takar és – hasonlóan a birtokolt dolgok bőségéhez – nem kínál megoldást problémáira. Szoros kapcsolatok kiépítését – idő-igényessége miatt – elhanyagolja, de igyekezete, hogy azokat gyorsan gyűjthető like-okkal helyettesítse kudarcba fullad. (Takano, M. 2018. Two types of social grooming methods depending on the trade-off between the number and strength of social relationships.) Időt rablónak érezve a családi hétvégét, a rokoni látogatásokat, inkább egy más országban élő ismerősével tárgyalja meg – Twitteren vagy Facebook-on – az élet apró dolgait. Közben azonban megritkulnak valódi baráti kapcsolatai.

Ám egyre jobban őrlődik: nyugodjon-e bele, hogy nagyszámú hálózat felületes viszonyai veszik körül, vagy térjen-e vissza szűk partnerköréhez, és építgesse annak szoros és intenzív kapcsolatait? Döntése nem független személyiségétől, de két tényező a „túlélő gépek” felé vezérli. Egyrészt, az egyén érzi, hogy a self-partnered lét instabil személyiséget szül. Miközben minden igényét – már ha van elég pénze – tökéletes „szolgáltatók” elégítik ki, mégis frusztrált és boldogtalan. Fokozatosan ráébred: a kapcsolat-tartás ugyan „munkaigényes”, de mégsem helyettesíthető. Egyre erősödik a vágya szoros kötelezettséget kínáló kapcsolatra, de elszokott attól, miként formálja ezt ki, és próbálkozásai gyakran végződnek kudarccal. Emellett, a felrémlő globális válság, illetve ennek elő- és utórezgései is a túlélő gépek felé terelik. A társak szoros csapata ugyanis éppen a válságok idején válik életbevágóan fontossá. Ilyenkor döbben rá az ember: élete közvetlenül azoktól függ, akikre feltétel nélkül számíthat, de akik rá is feltétel nélkül számítanak. Kizárólag a partnerében bízhat, csak a család áll ki mellette, csak szakmai, baráti és elvtársi közössége kínál biztos hátteret. Válságos időkben élete – miként társaié is – a „túlélő gépek” stabilitásától függ. Ilyenkor újra mindent felülíró parancsolat: „egy mindenkiért, mindenki egyért”. S most egyre jobban zavarja, hogy elfelejtette, hogyan is kell ezt „csinálni”.  

Az emancipáció – a latin „ex manus capere” kifejezésből eredő – jelentése: “függetlenné válni a kéztől”. A régi rómaiaknál ez a gyermek felnőtté válására – az apa megkérdőjelezhetetlen hatalmának megszűntére – utalt. A fogalom később a jogaiktól megfosztott egyének és csoportok – vallási közösségek és társadalmi kisebbségek – „felszabadítását” jelölte. A „függetlenné válni a kéztől” azonban értelmezhető a férfi és nő viszonyára is és ebben az összefüggésben a nők gazdasági, társadalmi és a magánéleti „felszabadulásának” folyamatát jelenti. A 20. század a szabadság-jogok és a személyes autonómia garanciáinak kiszélesülését hozta, mégis az emancipáció a 21. század kulcskérdése maradt. Közvetlenül összefügg ugyanis a világ demográfiai helyzetének alakulásával és ezen keresztül szinte valamennyi globális problémával.

Az ENSZ több évszázadot átfogó demográfiai előrejelzése a föld három, alapvetően eltérő helyzetű régióját azonosította. A fejlett világban a születésszám fokozatosan csökkent, így térség demográfiai súlya – ha a termékenység tartósan 2.1 alatt marad – hosszú távon visszaesik. A fejlődő világban, Ázsia és Dél-Amerika nagy népességű országaiban a gazdasági növekedés beindulásával és a nők munkába-állásával népességrobbanás fokozatosan megállt. Mivel azonban meghatározó térségeikben a termékenységi ráta fokozatosan a népesség fenntartásához szükséges szint alá esett, hacsak nem változik meg ez a trend, 2040-et követően náluk is megkezdődik a népesség-fogyás, ami – összekapcsolódva az elöregedéssel – súlyos válságokat vetít előre. A világ legszegényebb régióiban ugyanakkor a népesség gyorsan növekedése a 21. században folytatódott. Az elmaradottság és a folyamatos válságok következtében szinte megállíthatatlan a népesség-robbanás.

A születésszám csökkenését a nők munkavállalása, döntési jogaik szélesítése, a képzés általánossá válása, a gyermekek ellátásával foglakozó infrastruktúra fejlesztése, és a születésszabályozás eszközeihez való szabad hozzáférés együtt eredményezte. Ezek a változások feltételezték a jog-egyenlőség megteremtését, amely ugyanakkor kiváltotta az emancipáció további kiszélesülését. Amikor azután születésszám tartósan a népesség újratermelési szintje alá csökkent a társadalmak először a népesség „exportjával” próbálták azt ellensúlyozni. Szembesülve az eltérő kultúrák integrálásának problémájával előtérbe került a születésszám növelésének ösztönzése. A szülési kedvet anyagi ösztönzéssel, a gyermekgondozás kedvezményeivel, a gyermekintézmények fejlesztésével, a részmunkaidős foglalkoztatással igyekeztek felkelteni. Jól tükrözik ezt a hazánkban nemrég bevezetett – jelentős anyagi támogatást felkínáló – intézkedések.

A valóságban azonban a társadalmi, gazdasági és kulturális stabilitást biztosító születésszám kialakításához – az anyagi „ösztönzés” mellett – megkerülhetetlen az emancipáció további kiterjesztése. A „felszabadítás” ugyanis szükségképpen túllép a jogrend keretein, és a társadalmakat alapvetően újra-formálja. Ez a fogalom eredeti – a hatalmi viszonyokra utaló – értelméből következik. A hatalom ugyanis átszövi nemcsak a törvények, hanem a hagyományok világát, sőt még ezen is túlterjed: befolyásolja a férfi és a nő kapcsolatát szabályozó „szexuális szerződést”. A „szexuális szerződés” – a munka világának résztvevői közötti „pszichológiai szerződés” mintájára – a „társulásban” érintett felek által le nem írt, nem is megbeszélt, de hallgatólag elvárt viselkedés szabályait tartalmazza.

Az emancipáció – az elért eredmények ellenére – azért marad a 21. század kulcskérdése, mert a hagyományok és a „szexuális szerződés” alapvető átformálása nélkül nem biztosítható a népesség újratermeléséhez szükséges – hol jelentősen csökkentendő, hol számottevően növelendő – születésszám. Ugyanakkor az emancipáció további kiterjesztése politikai és társadalmi válságokat idéz elő nemcsak az elmaradott országokban, de a legfejlettebb társadalmakban is. Ugyanis, a férfi és a nő intim kapcsolata tele van – ki nem beszélt – rejtett szándékokkal. „A férfi és a nő soha nem értheti meg egymást, mert mindkettő mást akar. A férfi a nőt, a nő a férfit” – utalt erre Karinthy Frigyes. De a két fél letérő szempontjaira világít rá a közismert – némileg frivol – mondás: „A házasságban a férfiak szerelmet adnak szexért, míg a nők szexet adnak szerelemért”.

Ez utóbbi mondás érzékelteti: a párkapcsolatok egyben csereügyletek. A házasság stabilitása így a csere tartósságán múlik. A párkapcsolat azonban csak akkor eredményez „megfelelő” számú gyermek, ha résztvevői egyaránt úgy érzik, megkapják azt, ami nekik jár. Ám a házasságot – mint a cseréket általában – mindig fenyegeti az un. szociális dilemma helyzet. Nem lehetünk biztosak, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért – kedvességünkért, hűségünkért, figyelmességünkért – az elvárt viszonzást kapjuk vissza partnerünktől. A „potyautasság” – elfogadni a másik szolgáltatását, és nem viszonozni azt – nagyon is kifizetődő, és jól ismert a férfi-nő viszonyban is. Többnyire a férfiak követik el ezt: „félrelépnek”, hogy másoktól plusz örömöt szerezzenek, „együttműködnek” a gyermek létrehozásában, de nem vállalnak részt a felnevelés gondjaiból, hagyják magukat kiszolgálni, de nem viszonozzák azt. A nők számára a hagyományok sokáig mégis azt írták elő: békülj meg azzal, ami neked jutott, és szolgáld a férjed.

A filozófusok és a forradalmárok régóta hirdették: a hatalmi egyenlőtlenség kizsákmányolásra vezet. Nemrég, egzakt módszereivel a matematika be is bizonyította: a csereügyletekben, a magas hatalmi helyzetben levő fél képes az osztozkodás – sokáig befolyásolhatatlannak tűnő – arányait a maga érdekében befolyásolni. Ez azért fontos mert a hatalmi egyenlőtlenség áthatja a társadalom minden szintjét. A legfelső szinten az állam törvényekkel szabályozza az egyének jogait: mit tehetnek meg, és mi az, ami már tiltott nekik. A törvénykeretein belül – elvileg – szabad a pálya, de viselkedésünknek itt még tekintettel kell lenni a hagyományok jelentette korlátokra. Márpedig a közösség kultúrája és a vallások előírásai egyenlőtlen szerepeket írnak elő a férfiaknak és nőknek. Nem véletlen, hogy a zsidó férfiak reggeli imájukban azért adnak hálát a teremtőnek, hogy nem születtek nőnek. A hagyományok keretein belül azután az egyéni alkukból építkező szexuális szerződés érvényes. Ennek szabályai az egyének intim kapcsolatainak „mikro-szerkezetét” vezérlik. Csak utalunk a „Kégli dalra”: „A lányokkal jól megvagyunk, a konyhában rájuk hagyunk mindent.” 

A hatalmi befolyásolás mindegyik szintje hozzájárul ahhoz, hogy a magasabb pozíciójú „cserepartner”, a neki „természetes” aránynál többet sajátíthasson el. A törvények szintjén így szólt az érv: Édesem, Én (a férjed) döntöm el, hogy elmehetsz-e dolgozni, lehet-e saját bankszámlád, és szavazhatsz-e a választáson. És a nők sokáig nem kapták meg ezt a jogot. Amikor a 20. század első harmadától a törvény megengedő lett, még mindig hivatkozni lehetett a hagyományokra. Drágám, mindig is a nő feladata volt, hogy otthon maradjon a gyerekkel, hiszen a férfi dolga a kenyérkereset. Vagy, Aranyom, mindenkinek jobb, ha te vezeted a háztartás, és nem maga vonatot vagy az irodát. Amikor azután a szokások is megengedőbbek lettek előkerült a – végig nem tárgyalt – szexuális szerződés. A férfi – az informális hatalmi pozícióját érvényesítve – így érvelt: Egyetlenem, persze elmehetsz dolgozni, de lásd be, én többet keresek, így mégis csak jobb a családnak, ha én dolgozom. Ha pedig a nő felvetette, de hiszen én keresek többet, előkerült a végső érv: milyen dolog az, hogy a nő dolgozik, a férje meg csak házimunkát végez.

A 20. században a munka világa emancipáció eredményeként fokozatosan megváltozott. A világháborúk során – amikor a férfiak katonák voltak – vált világossá, hogy a nők is képesek ellátni „férfi” szerepeket. Sokáig megmaradt azonban, hogy vannak „férfi” és vannak „női” foglalkozások: a könyvtárosok hölgyek voltak, a gépszerelők férfiak. Ahogyan azután fokozatosan szélesedett a női munkavállalás, egyszer csak feltűnt a „glass ceiling” jelensége. Erős, és többnyire informális nyomás érvényesült, hogy a nők ne léphessenek túl egy szervezeti szintet. Ezt – kevésbé látványosan – kiegészítette az „glass escalator”: a férfiakat arra ösztönözték, lépjenek feljebb és vállaljanak vezetői posztot a fokozatosan nőivé váló szervezetben. (Williamson, C. L. 1995. Still Man’s World. Man who do women’s work). Miközben azonban fokozatosan ritka kivételekre szűkült a „csak férfiaknak” fenntartott állások listája, a társadalmat különös gap-ek ébresztették rá: a másodrendű kizsákmányolás megmaradt.

Amikor egy szakma „elnőiesedett”, egyrészt csökkent az átlagfizetés, másrészt a vezetői pozíciót férfiak töltik be. Megmaradt és csak lassan, a 20. század vége felé csökkent a pay-gap: a munka világában az azonos pozíciót beöltő munkavállalók között a férfiak többet keresnek, mint a nők. Még a 21. században is jelentős az income-gap: a nők életjövedelem-hátránya 20% és csak lassan csökken. Hasonlóképpen sok területen megmaradt az un. karrier-gap. A nők szakmai előmenetelét, a társadalmi előítéletek mellett – mint nehéz súly – akadályozza a családi kötelezettség. A gyermek születése gyakorlatilag nem befolyásolja a férj jövedelmi- és karrier-kilátásait, míg a nőét jelentősen csökkenti. A gyerekvállalás egyértelműen a karrier-esélyek korlátja. (Bertrand, M.: Glass ceiling)

Az emancipáció jogi korlátjainak megszűnése ellenére tovább élnek a hagyományos társadalmi egyenlőtlenségek. A gender-gap fennmaradásában azonban már nem a törvények, inkább a nők – első pillantásra – autonómnak tűnő, valójában az informális hatalmi nyomás hatására meghozott döntései játszák a fő szerepet. Jól mutatja az informális hatalmi tér működését az otthoni munkamegosztás. A második műszak (second shift) csak lassan idomul a munka világának változásához. Az egykor merev otthoni szerepek ugyan fellazultak, de a kutatás mégis egyértelműen azonosította az un. leasure-time gap jelenségét. A családban – a házi munka gépesítettsége ellenére – a férfiaknak szisztematikusan több, míg a nőknek kevesebb a szabadideje. A Pew Research szerint egy átlagos férfi egy héten nagyjából öt órával több szabad idővel rendelkezik, mint párja. A Cornell egyetem kutatásai pedig feltárták: az együtt-élő férfiak és nők esetén a nők aránytalanul több házimunkát végeznek még ott is, ahol a nő dolgozik és a férfi éppen nem.

A 21. század emancipált világában azután váratlanul egy újabb – a nemek kényes kapcsolatában megnyilvánuló – potyautas-stratégia tűnt fel. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96%-a, míg a nőknek csak 39% érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasure-gap jelenségét. A „gyönyör-rés” forrása: nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, ami akár a kizsákmányolás sajátos formájaként is értelmezhető. A mindennapok felett lógó „Mind the Gap” tábla tehát arra figyelmeztet: az emberek közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a magasabb pozícióban levőknek, hogy – ha a partner ezt hagyja – kizsákmányolja a gyengébb pozíciójú társát.   

A végig nem tárgyalt „szexuális szerződés” következményeire világított rá egy legutóbbi – a párkapcsolatokon belüli fizikai és szexuális erőszakot elemző – felmérés. A vizsgálat szerint, a nők, az emancipált skandináv társadalmakban számoltak be a legnagyobb arányban zaklatásról! Ez arra utal, hogy a kimagasló gender-gap értékkel rendelkező országokban a nők, elvárásaikkal összevetve, egyáltalán nem érzik helyzetüket kielégítőnek. Márpedig több gyerek csak elégedett párkapcsolatban várható. Ez a törvényszerűség fokozottan érvényes hazánkra és ez a legkomolyabb akadálya a magasabb születési ráta elérésének. Ennek a ténynek a fel nem ismerését tükrözi, hogy parlamentünk mind a mai napig nem fogadta el az isztanbuli szerződést. Az ellenállást – árulkodó módon – éppen az egyezmény előre mutató alapvetése váltotta ki. Eszerint: „a nők elleni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amely a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezetett”.

A világ minden országa számára halaszthatatlan, de helyzetétől függően eltérő feladatot ró az emancipáció végig vitele. A legnehezebb helyzetben a fejlettlen társadalmak vannak. A környezeti és politikai válságok körülményei fokozzák a nők elnyomását, miközben a jogi, a kulturális és a családi viszonyok teljes átalakítása nélkül nem állítható meg a népesség-robbanás. A közepesen fejletteknél részben megteremtődtek az emancipáció jogi feltételei, mégis fennmaradt a pay-gap, és a karrier-gap. Az egyenlőbb társadalmi és családi szerepeket pedig az idősebb nemzedék csak vonakodva hajlandó elfogadni. Az élboly ugyanakkor a megoldatlan leasure time gap és pleasure-gap problémáival küszködik. Rá kell ébredni: a „szexuális szerződés” újratárgyalásának nélkül nem lehetséges az optimális gyermekszám elérése. Ennek belátásához elegendő felidézni a felvetődő alternatívát, amire a gyakran idézett mondás – „A nőnek éppúgy szüksége van a férfira, mint a halnak a biciklire.” (Irina Dunn) – világít rá. Ez azonban legfeljebb a magány „rebrandingjét” – I am self-partnered (Emma Watson) – kínálja. Hiába hirdetjük tehát Magyarországot családbarátnak, a 2.4 millió szingli – akikre a Randivonal hirdetése céloz – soha nem fog bébi-boom-ot előidézni.