gyuri bejegyzései

Az európai koncert kilátásai: harmónia vagy hangzavar?

Jegyet váltana-e az olvasó egy olyan hangversenyre, ahol tudja, a zenekar minden tagja a maga nótáját fújja, vagy ahol mindenki más felfogásban játssza a dallamot? Nos, az elmúlt időszakban Európa éppen egy ilyen – növekvő diszharmóniával jellemezhető – koncertre emlékeztetett. A koncert kifejezés ebben az összefüggésben – mint „a nagyhatalmak Európai Koncertje” – eredetileg, a napóleoni háborúk után kialakult helyzetet rendező, 1818-as, aacheni kongresszus jegyzőkönyvében jelent meg. Azóta rendre előkerül, amikor Európa államai közötti hatalmi egyensúly megbomlik. Ilyenkor a gazdasági, a társadalmi és a politikai változásokhoz való alkalmazkodás többnyire a szuverén nemzetek – nem mindig barátságos – egymáshoz hangolódása útján valósult meg. De a viták vezettek már – nem is egyszer – világháborúk kirobbanásához.   

Amikor e cikk írásába belekezdtem, éppen elkezdődött egy új „koncert” próbája: a gazdasági mentőcsomagról és a vétó-fenyegetésről való egyezkedés. Még kiszámíthatatlan volt, vajon a „chicken game” melyik résztvevője fogja félrerántani a kormányt? Miután a döntés megszületett, mindenki azt mérlegelte: ki volt a csirke, azaz ki engedett? Míg a világ azt találgatja, vajon „a ’szabad elvonulás’ Orbánnak, esélyt jelent-e Európa számára?”, addig itthon Orbán Viktor teljes győzelemként, az ellenzék pedig a miniszterelnök totális kudarcaként értékelte a történteket. A lényeg: elhárultak ugyan az akadályok a mentőcsomag alkalmazása elől, ám az Európát fenyegető illiberális kór gyógyítását a beláthatatlan jövőre halasztották. Pedig az európai összhang megteremtése egész sor fontos ügyben – a menekültválság, a versenyképesség, a pénzügy-politika, a nemzeti identitás és most éppen a vakcina-elosztás kérdésében – létkérdés. Az EU – a CNN szerint – történetének legsúlyosabb válságát éli át, részben Magyarország miatt.

Az elmúlt évtizedben az európai „koncert” körülményei alapvetően megváltoztak: új feltételek között, új zenészekkel, új zeneművet kell játszani, miközben nincsenek megfellebbezhetetlen tekintélyű karmesterek. A körülményeket Martin Luther King különös mondása világíthatja meg: „Mindenkit fogva tart a kölcsönösség kikerülhetetlen hálózata. Ami közvetlenül érint valakit, az közvetve mindenkit érint”. Ezzel a mottóval indította, mintegy évtizede a Science tudományos folyóirat összeállítását a rendszerekről és a komplexitásról. (Science. 2009. Vol. 325.) Az ötletet a téma áttekintéséhez egy négy évtizeddel korábban megjelent tudományos cikk – G. Hardin. 1968. Tragedy of commons – adta. Garrett Hardin a falusi élet elmaradhatatlan tartozékát, a közösen használt legelő működését elemezte. A gazdák reggel kihajtják tehenüket, majd este, amikor hazatérnek, megfejik, és a tej egy részét eladják a piacon. Egyszer azután egyikük rájön: ha két tehenet hajt ki, kettőt fejhet, így többet kereshet a piacon. Ötletét – sikerein felbuzdulva – mások is követik, így a közös legelőn egyre több lesz a tehén, ám egyre kevesebb a legelni való, így végül is kevesebb tejet adnak a tehenek. Ezen a ponton azután elszabadulhatnak az események.

Korlátozni kellene a tehenek számát, de ezt lehetetlenné teheti, ha a gazdák egy része ragaszkodik „szuverenitásához”. Amennyiben a közösség tudomásul veszi, hogy nem szólhat bele, ki hány tehenet legeltet, a szemfülesek érvényesíthetik érdekeiket, megállíthatatlanul nő a tehenek száma. Ez pedig elkerülhetetlenül a „közlegelő tragédiájához” vezet: elfogy a fű és éhen döglik mindenki tehene. Mivel a tragédia jelei hamar jelentkeznek, arra, ami történik, senki nem mondhatja: erre, igazán nem számítottam. Ebből a szemszögéből kell tekintve a brüsszeli egyezkedést: a szuverén „gazdák”, egy „közlegelő” problémával szembesültek, és vitájuk egy növekvő hangzavarba fulladó koncertre emlékeztetett. Míg korábban az érdekeket megfellebbezhetetlen tekintélyű „karmesterek” – beintve és leintve – hangolták össze, most mindenki a maga zenéjét akarja játszani. Ez pedig nem kedvez a harmónia születésének. 

Az előttünk álló évtized tehát az egymáshoz illeszkedés nehezen átlátható, előre-, és visszalépésekkel tarkított folyamatát vetíti elénk. Ha a sorozatos válságokkal szembesülve egyes, magukat „szuverénnek” nyilvánító gazdák „lenyomják” a többiek torkán akaratukat – mondván „nekem senki nem írhatja elő mit tegyek” – az annak a jele: a közösség meghajol a zsarolás előtt, és akkor ezt mások is követni fogják. Ez pedig – Hardin bebizonyította – elkerülhetetlenül tragédiához vezet. Lehetséges persze, hogy az európai „gazdák” időben felismerik: a közösség jövőjét csak az biztosíthatja, ha mindenki elfogadja a „közlegelő” szabályozását. Ennek azonban feltétele, hogy az „Orbán Viktorokkal” megértessék: csak akkor kerülhető el a tragédia, ha követed a közösség előírásait, sőt, ha saját „portádon” is betartod az elvárt rendet.

Az előttünk álló évtized a nemzeti szuverenitást érintő konfliktusok hosszú sorát hozza. Tömegével vetődnek fel olyan új kérdések és kerülnek ismét terítékre régebben megoldott problémák, amelyek arra csábítanak, hogy egyesek újra megpróbálkozzanak zsarolni a közösséget. Sőt, a helyzet „fokozódik”! A körülmények ugyanis, még a „közlegelő” állapoton is túlléptek. Európa ma már egy globális ökoszisztéma elválaszthatatlan része. Ez azt jelenti, hogy ma már nemcsak kontinensünk, hanem glóbuszunk valamennyi lakójára érvényes Martin Luther King mondása: bármi történjen, bárhol a földön, az mindenkit befolyásol, és mindenkit válaszra is késztet. Minden ország – beleértve hazánkat – környezetével összefonódó, attól elválaszthatatlan létező, legtávolabbi szomszédjaitól is függő, és azok érdekeit figyelembe venni kényszerülő közösség.  

A világ egykor számtalan, egymástól távoli, önellátó családi birtok halmazaként létezett. Azután az önálló gazdák egyre közelebb kerültek, és fokozatosan falut alkottak. Itt azonban már a szomszédság békéjét csak az erős kerítés és a magas falak szavatolták. Sőt, ekkortól életük része lett a falu határában a közös rét – a közlegelő – amelynek lepusztulását elkerülendő, mindenkire kötelező szabályokat vezettek be. Ez a helyzet a társasház körülményeit idézi fel. A sokemeletes épületben, a mellettünk, alattunk, és felettünk lakó szomszédoktól csak egy fal választ el. Ez sok mindent eltakar, de hiába a kulcsra zárt bejárati ajtó, a zaj, a füst, a hang átjött a falakon, és közösen használunk egy sor helységet és eszközt. A társasházban tudomásul vettük a „közlegelő-helyzetet”: szabályoztuk, mikor kell levinni a szemetet, mikor nem szabad hangoskodni, hogyan illik viselkedni. Aki a szabályokat áthágta, azt figyelmeztették, aki pedig tartósan „szembe ment” a lakókkal, annak életét a többiek kifejezetten kellemetlenné tudták tenni.

De a világ már túljutott ezen az állapoton is: napjainkban az emberiség mintha társbérletben élne. A társbérletben a konyhát és a kamrát, a fürdőszobát és a WC-t mások is használják. Aki soha nem tapasztalta, az nehezen tudja elképzelni mit is jelent másokkal együtt élni egy lakásban, amelyben velünk egyenlő jogon tartózkodnak idegenek. Mit jelent egyezkedni arról, hogyan használhatja „életterünket”, mikor kell másoknak átengedni azt, ha TV-t nézne, vagy főzni esetleg családi ünnepet akar tartani. Nos, amikor földi életünk körülményeit ökoszisztémaként írjuk le, az valami olyasmit jelent: világunkat mi magunk tettük – a gazdasági, a technológiai és a környezeti változásokkal – globális társbérletté. A brüsszeli alkuk tehát már nem is a társasházunk, hanem a mi európai társbérletünk működési szabályairól szólnak.

A tudomány fontos felismerése: az ilyen helyzetekben nemcsak őrültség vagy gonoszság idézhet elő katasztrófát. Már az is tragédiához vezethet, ha valaki folyamatosan azt ismételgeti: „én magamat teszem az első helyre”. Ez a viselkedés fokozottan veszélyes az ökoszisztéma körülményei között. Ezért volt olyan jelentős, hogy a Science idézett összeállításának egyik szerzője – Elinor Ostrom – feltárta a fokozatosan „társbérletté” váló világ stabilitását biztosító feltételeket. (Ostrom, E. 2009. A General Framework for Analyzing Sustainability of Social-Ecological Systems.) Véleménye azért különösen figyelemre méltó, mert – évtizedes kutatásait elismerve – abban az évben még a közgazdasági Nobel díjat is elnyerte! Kutatásai arra utalnak: az ökoszisztémák egyensúlyát csak a szigorú szabályok biztosíthatják:  

  • annak világos meghatározása, mi az, ami elválaszthatatlanul közös, és ehhez ki, milyen feltételekkel férhet hozzá,
  • mindazok, akik a forrásokhoz hozzáférhetnek, közreműködhessenek a használat szabályainak kialakításában,
  • olyan ellenőrzési rendszer létrehozása és működtetése, amely a használókat szigorúan a szabályok betartására kényszeríti,
  • a fokozatosság elvét betartó szankciók alkalmazása azoknál, akik a szabályokat áthágják,
  • a konfliktusok megoldására könnyen hozzáférhető, gyors és olcsó mechanizmusok és intézmények működtetése, 
  • a vállalatok, szervezetek és közösségek olyan belső struktúrájának kialakítása, hogy az őket alkotó részeik is a közös érdeket kövessék.  

Az eltelt évtized megerősítette Ostrom felismeréseit. A világ tagadhatatlanul az ökoszisztéma szerveződés felé tart és így elkerülhetetlen a túlélést lehetővé tevő szabályok bevezetése. Meghökkentő, de az ökoszisztéma helyzetben már pusztán a saját út követése – beleértve akár az egyéni megoldást is – is katasztrófához vezethet. (Gross, J. et.al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.) Ha tehát az emberiség túl akarja élni a jelenlegi válságkorszakot, akkor a szuverenitás mindent felülíró akarata helyett, tudomásul kell venni: aki harmóniára vágyik, annak rá kell hangolódnia a közös zenére és fel kell fedezni abban az új dallamot. Ez pedig Európa valamennyi közösségétől és polgárától azt követeli: tartsa be, de másokon is kérje számon az ökoszisztéma – társbérlet-szerűen – kényelmetlen helyzetéből adódó kötelező viselkedési szabályokat.

Akinek túl pongyola a társbérlet-metafora, vagy túl bonyolult az ökoszisztéma-modell, annak a mostanában teret nyerő poszt-vesztfáliai jelzőt ajánljuk a figyelmébe. (Neuman, E. 2009. Failed States and International Order: Constructing a Post-Westphalian World). Európa politikai folyamatait az elmúlt négy évszázadban – a harminc éves háborút, 1648-ban lezáró – vesztfáliai béke szabályrendszere alakította. Ennek meghatározó alanyai a szuverén államok voltak, és a népek nyugalmát – minimalizálandó a háborúk veszélyét – egyeztetések és békéltetések rendszere segítette. Ez a rendszer a történelem változásait követve – időnként súlyos háborúk árán – folyamatosan újra-formálódott. Az elmúlt fél évszázad békéje után, a 21. századba átlépve ismét nyilvánvalóvá vált: az ökoszisztéma-jellegű környezetben, Európa stabilitását csak a korábbi világot új alapokra helyező, un. poszt-vesztfáliai rendszer teremtheti meg. Ebben Európa minden önálló politikai entitása jogot kap részt venni a közös szabályok megalkotásában, és ahhoz is, hogy ellenőrizze azok betartását. Még azt is elvárhatja mindenki, hogy érdekeit a közösség meghallgassa és másokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítson. De, aki nem tartja be a közös szabályokat, az a közösség perifériájára szorul.

Azt, hogy Európa végül is „puhának” bizonyul-e, az jelzi majd, hogy egyre több lesz a zsaroló és „Orbán Viktorok” érvényesíteni tudják akaratukat. Ha a „nekem senki ne szabja meg” elvet hirdetők kerülnek többségbe, akkor Európánk – amit szeretünk és amire büszkék vagyunk – szétesik. De vele együtt, a demokratikus politizálás, a szabad gondolat, a méltányos részesedés és a társadalmi felemelkedés reménye is kihuny. Ha viszont Európa úgy tekint az előttünk álló alku-folyamatra, mint a fájdalmas alkalmazkodás egymást követő lépéseire, akkor kész lesz a zsarolókat határozottan megfegyelmezni. Azok pedig – mivel egyre rosszabbul jönnek majd ki a konfliktusokból – észre térnek. Ez jelenti a reményt, hogy a migrációval, a tőke-, az emberek-, a gondolatok szabad mozgásával és a környezetvédelemmel kapcsolatos vitákban egyre kevesebben merik majd vétójukkal zsarolni a közösséget. Csak ha mindenki – a nemzetek, a közösségek és az egyének – felismeri, hogy Európa a poszt-vesztfáliai korszakba lépett, és hajlandó lesz betartani és másokkal is betartani az együttélés szigorú szabályait, akkor születhet napjaink hangzavarából új harmónia. Remélhetőleg nemcsak az európai, hanem a globális koncerten is.   

Világ moderáltjai egyesüljetek!

Némi túlzással, minden a Nagy Francia Forradalom híressé vált jelmondatával – „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” – kezdődött. Robespierre egyik beszédében felbukkanó üzenet eredetileg egyesíteni akarta az összes polgárt, egyenlő jogokat adva nekik. A későbbi századok politikai mozgalmai azonban inkább kiemeltek egyet a jelmondatból, és azt mindenek felett állónak hirdetve pártot szerveztek köré. Követőiket arról igyekeztek meggyőzni: az egyetlen követésre méltónak választott érték valóra váltásáért kell küzdeniük. Így formálódott ki a legfontosabbnak tekintett szabadság értékéből a liberalizmus, a minden kétségen felül állónak gondolt egyenlőség értékéből a szocializmus, és a közösséget minden más érték fölé helyező testvériségből a konzervativizmus. Az indulás reménye, hogy a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelmondata majd egyesít minden francia polgárt, tehát hamar elenyészett.

Az eltérő értékek köré szerveződő csoportok egyre élesedő vitájában a végső szót, gyakran a fegyverek mondták ki. Az elmúlt évszázad történelmét e három érték valamelyikét „vezérlő csillagnak” választó csoportok, gyakran kibékíthetetlen, harca határozta meg. E küzdelemnek ugyanis megkérdőjelezhetetlen alapfeltevése volt: csak az egyiknek „lehet igaza”. Az érték-viták így – a közösség hagyományaitól és a történelmi körülményektől függően – nem ritkán gyilkos polgárháború formáját öltötték, de még békésebb körülmények között is a politika szintérről való kitiltással, illetve „karakter-gyilkossággal” végződtek. Abból a hitből ugyanis, hogy csak az egyik érték kínál emberhez méltó jövőt, jogosnak tűnt, hogy az felülírhatja a többit, így követőik is kiszoríthatók a hatalomból. Kérdésre – létezik-e egyetlen, legfontosabb érték? – először példabeszédek formájában fogalmazódott meg a válasz.

„Melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak?” – teszi fel a kérdést Szaladin, a muzulmán uralkodó Náthánnak, – Lessing 1779-ben írt, A bölcs Náthán című drámájában – a zsidó főhősnek. Ő pedig a három gyűrű meséjével válaszolt: Egy ember varázshatalmú – viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő – gyűrűt örökölt. Látva annak csodálatos hatását, úgy rendelkezett: a gyűrű örökre a házában maradjon. Minden utódja – követve példáját – a legkedvesebb fiára hagyta azt. Így került a gyűrű az apákról a fiúkra, mígnem egy olyanhoz került, akinek három, egyformán kedves gyermeke volt. Halála közeledtével – nem tudván választani közülük – az apa egy aranyművessel csináltatott két pontos másolatot. Így mindegyik fiának adott egy-egy gyűrűt és külön-külön megáldotta őket. Ők azután hosszan vitatkoztak, kié az igazi, de mindhiába. „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet Náthán – hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket”.

Fogadjuk el kiindulásként az örökül kapott, és sorsunkat a boldogság ösvényére vezérlő gyűrű metaforáját. A kérdés: vajon a tudomány mit szól, a mesében szereplő, egymástól megkülönböztethetetlen gyűrűk modelljéhez? Nos, a tudomány eredményei meghökkentően egybecsengenek mese üzenetével. A kutatások ugyanis világosan feltárták: minden emberben egyaránt megtalálható többféle morális érték, bár ezeknek az egyének eltérő fontosságot tulajdoníthatnak. A kérdőívekre adott válaszokból és az eset-értelmezések magyarázataiból a morális alapértékek jellegzetes listája rajzolódott ki. A vizsgálatok által azonosított alapértékek: ne bánts, gyakorolj méltányosságot, légy lojális, tisztelt a tekintélyt, fogadd el a szent dolgokat, támogasd a szabadságot, viselkedj becsületesen, gyakorolj önuralmat. (Hofmann, et.al. 2014. Morality in everyday life.). A témakör másik világhírű kutatója – az előbbiekkel egybehangzó – öt alapértéket sorolt fel: a gondoskodás, a méltányosság, a lojalitás, a tekintélytisztelet és a szentség/tisztaság követése. (Haidt, J. 2013. The Righteous Mind). Valamennyi vizsgálat több értéket azonosít, amelyek – szembe-szökően – a társas kapcsolatok erősítését és ezzel a közösségi életet szolgálják. Ez a magyarázata, hogy mindannyiunkban egyaránt megvan valamennyi érték, még ha eltérő fontosságot tulajdoníthatunk nekik.    

A tudomány tehát vitathatatlan tényként kezeli: minden ember rendelkezik egy, valamennyi értéket tartalmazó morális „érték-csomaggal”. Azt, hogy ezen belül ki, mit tart fontosabbnak, befolyásolják az örökül kapott gének, ám alapvetően az adott egyén életútja és életkörülményei határozzák azt meg. A politikában oly fontos szerepet játszó morális értékeket, főként pedig ezek érvényesítésére irányuló akaratot azonban döntően az egyént befogadó közösségek alakítják. Bár gyakran a véletlenektől függ, hogy melyik csoporthoz csatlakozunk, ám amint a csoport „magába szippant”, annak tekintélyei és vezetői – a csoport-narratívára utalva – „előírják” számunkra, hogy az érték-csomagból melyiket tekintsük mindenek felett állónak. Ennek a „csoport-hatásnak” van még egy – kevésbé szembetűnő, de messzire vezető – következménye: anélkül, hogy tudatában volnánk, morális „vakfoltjaink” alakulnak ki. A „morális vakfolt” metaforája az egyénben a csoport-nyomás és a tekintélyek parancsa által kiformált pszichológiai állapotra utal, amely azt idézi elő, hogy az egyén nem vesz észre olyan, morálisan elítélendő cselekedeteket, mint a károkozás, a diszkrimináció, az igazságtalanság és a méltánytalanság. Így sem ezeket, sem ezek elkövetőit nem utasítja el. Sőt, a csoporthoz való tartozás vágya még arra is ráveszi az egyént, hogy morálisan elítélendő tettet hajtson végre, és ezt az amorális tettet – Isten által előírt vagy a nemzet érdekét szolgáló – igazságos cselekedetnek is tekinti.     

Joggal tehető fel a kérdés: ha örökölt „érték-batyunkban” többféle érték van, akkor tulajdonképpen „milyenek is vagyunk valójában?”. Sokféle személyiségi teszt kínál erre a problémára – részben egybehangzó, részben egymással vitatkozó – választ. Az érdeklődőknek – különösen, ha nincs túl sok idejük – tiszta szívvel ajánlom a „Political Compass” website által kínált lehetőséget. A „Political Compass” kérdőív-rendszerét kitöltő – mindössze 15 perces munka után – pontos leírást kaphat arról: hol is helyezkedik el egy politikai koordinátarendszeren. Ennek vízszintes – gazdasági szemléletű – tengelye a szokásos bal-jobb értékelés „osztályzatát”, míg függőleges – társadalmi szemléletű – tengelye, a kitöltő autoriter-liberális „jegyeit” adja meg. A rendszer a megadott válaszok alapján kiszámítja az egyén „politikai koordinátáit”, és elhelyezi őt a politikai koordinátarendszer, négy térrészének valamelyikén.  

Vállalva a „comming out” kockázatát, az olvasó elé tárom, az algoritmus, rólam adott jellemzését. „Politikai koordinátáim”: a bal-jobb tengelyen, az origótól balfelé – 3.23, a függőleges, autoriter-liberális tengelyen az origótól lefelé, liberális irányban, – 2.56. A rendszer megalkotói a politikai koordinátarendszer egyes térrészein feltűntettek egy-egy arra jellemző ismert személyiséget, hogy ki-ki megtalálja legközelebbi „elvtársait”. A bal-autoriter térrész tetején, Sztálin, vele szemben a jobb-autoriterben felül Hitler, lejjebb M. Thatchert. A jobb-liberális térrészben M. Friedman, a bal-liberális sarokban pedig Gandhi. Kitöltve a kérdőív-rendszert meglepetéssel szembesültem: legközelebbi „elvtársam” – Gandhi. Kérdés persze, hogy az olvasó elhiszi-e és elfogadja-e ezt az önképet, de higgye el, érdemes elvégezni az önvizsgálatot, mert segít megérteni egy különös tapasztalatot.

Amikor ismerőseimmel – akikkel, évek óta kicseréljük nézeteinket – összevetettük a „politikai koordinátarendszerbeli” pozícióinkat, érdekes felismerésre jutottam. Mivel szinte mindig szót tudtunk érteni, ezért magamhoz közelállónak gondoltam őket. Ez igazolódott is, de nem mindig a várt formában. Voltak, akik a politikai koordinátarendszer velem azonos térrészében volt, de olyanok is, akik valamelyik másik térrészben „landoltak”. Ugyanakkor „érték-távolságunk” viszonylag kicsi volt, vagyis mindannyian az origó közelében helyezkedtünk el. Ezzel magyaráztam, hogy beszélgetéseink – még a politikai értékeink eltérése esetén is – barátságosak voltak, és mindig kerestem társaságukat. Voltak/vannak azonban olyan barátaim is, akikkel beszélgetéseink rendre éles vitákba torkolltak. Legnagyobb meglepetésemre többük éppen az én „érték-térfelemen” voltak, de az origótól nálam jóval távolabb. Ez nézeteik szélsőségességére utalt, ami vitáinkban rendre feltárult, így – bár egyazon értéket vallottunk – nehezen tudtunk szót érteni egymással.    

Ennek tükrében átértékelni kényszerültem azt a hagyományos nézetet, miszerint az azonos értéket vallókat egybefűzi, míg az eltérő értéket követőket szétválasztja eredeti érték-preferenciájuk. Inkább tűnt úgy, hogy az origó közelében elhelyezkedők – a moderáltak – egy olyan csoportot alkotnak, akik érték-különbségeik ellenére is képesek és hajlandók együttműködni. Ugyanakkor a nagy „értéktávolság”, még az azonos értéket vallók között is, nehézzé teszi az együttműködést. Ekkor hirtelen „beugrott” egy régebbi élményem. Már több, mint egy évtizede, a CEU könyvtárában sétálgatva, bele-beleolvastam a polcokról leemelt kötetekbe, így került a kezembe L. Kolakowsky – „How to be a Conservative-Liberal- Socialist” – cikke. Az írás, első pillantásra furcsának tűnő címén elgondolkodva – miként írója is – feltettem magamnak a kérdést: magamat szocialistának tekintve, tulajdonképpen mi bajom a konzervativizmus vagy a liberalizmus értékeivel? Ekkor, egy évtizeddel a rendszerváltás és az azt követő pályamódosításom után, meglepődve fedezem fel, hogy miközben nem tagadtam meg szocialista mivoltomat, ugyanígy jellemző rám, hogy liberális is vagyok, és egyáltalán nem áll tőlem távol a konzervativizmus sem. Ráébredtem: számomra bármelyik érték nemcsak elfogadható, hanem természetes, sőt kifejezetten kívánatos.

„Nekem úgy tűnik – zárult Kolakowsky cikke – hogy ezek a viselkedésünket vezérlő értékek nem mondanak egymásnak ellent. Ezért teljes mértékben elképzelhető, hogy valaki konzervatív-liberális-szocialista legyen. Ez pedig végső soron azt jelenti, hogy ez a három – egymással ellentétesnek gondolt – érték, nem alkot egymást kölcsönösan kizáró ellentétet”. Ezt a megállapítást a korábban idézett kutatások is igazolják: mindenkiben egyaránt megtalálható valamennyi érték. A csoportnyomás szorítása alól kiszabaduló egyén szembesülve valamely problémával képessé válik azt többféle érték szemszögéből szemlélni. Ennek során pedig többnyire ráébred: a problémák megoldását nem akadályozza, inkább segíti, ha egyidejűleg többféle érték szemszögéből szemléljük. Ez a tény pedig az előttünk álló válság-korszakban éppenséggel „túlélési szabállyá” válik: a globális és lokális krízisek csak egyidejűleg több érték szemszögéből megközelítve oldhatók meg.

Ebből a felismerésből vezettem le a cím – első pillantásra – különös gondolatát. Az életünket a 21. századba átlépve sokféle gazdasági, társadalmi, technológiai, környezeti válság teszi néha átláthatatlanul kaotikussá, amihez most még egy világjárvány is hozzájárult. A problémák megoldását különösen az nehezíti, hogy a váratlan krízisek körülményei között a politikai nézetek mind erősebben polarizálódnak. Emiatt megállíthatatlanul terjed a szélsőségesség, a társadalmi csoportok szembenállása és a politikai pártok párbeszédképtelensége. Az országokon belüli és az országok között megegyezést is – lásd EU válságkezelése – egyre gyakrabban akadályozza önző zsarolás és vétó-fenyegetés. A vitákban pedig a szemben álló felek végső érvként mindig az egyedül igaznak vélt értékre hivatkoznak.

Kedves moderált barátaim, ne higgyétek el a vezéreknek, hogy csak egyetlen vezérlő érték van. Álljatok ellent a szélsőséges hangadók követelésének, miszerint kibékíthetetlennek ellentét feszül a konzervatív, a liberális és a szocialista értékek között. Utasítsátok el, hogy az egyébként együttműködésre ítélt pártok ebből vezessék le egymás elutasítását. Az értékek különbözősége nem zárja ki, legfeljebb nehezíti a kompromisszumot, ami azonban az egyetlen esély a problémák megoldására. Főként pedig tartsátok észben Freud intését: „Két monológból, soha nem lesz egy dialóg”. Annak, hogy túléljük a 21. századot feltétele, hogy kövessük a címben leírt jelszót: világ moderáltjai egyesüljetek.

Miért olyan nehéz elviselni a gazdagságot?

A jövő a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívások elé állítja az embereket. Egykor a szűkös körülmények és a választási lehetőségek hiánya tette nehézzé az életet. Napjaink modern világát azonban éppen ellenkezőleg, az áttekinthetetlen választék és az ellenállhatatlan csábítások teszik bizonytalanná. Az átlagpolgár – a Las Vegas-i kaszinók nyerőgépére utaló – „sokkarú rabló” dilemmájával szembesül: a számtalan, csábító jutalommal kecsegtető „élmény-generátor” között nehéz eldönteni, hova is üljön játszani, hiszen az egyiknél lehorgonyozva, elmulasztja a többi kínálta lehetőségeket. Így, még ha nyerésben van is, állandóan kínozza a kihagyott lehetőségek miatti veszteség gondolata. A problémáról írt korábbi cikkem – ÉS 2020/29 júl. 17. – kapcsán felhívták figyelmemet: ezzel a dilemmával már ókorban is találkoztak. Ezt elfogadva, a bőség előidézte elbizonytalanodás életérzése mégis alapvetően napjaink világához köthető.

A történelem rendjét pontosan jellemezte a költő: „Hogy, míg nyomorra milliók születnek, néhány ezernek jutna üdv a földön, ha istenésszel, angyal érzelemmel használni tudnák éltök napjait.” (Vörösmarty Mihály) Az emberiségnek több mint 10 ezer évre volt szüksége, hogy a gyűjtögető társadalmak 90 $/fő jövedelemszintjéről, i.e. 1000 táján eljusson a 150 $/fő jövedelemszintig. A növekedés ugyan fokozatosan dinamikusabb lett, de az átlagos gazdagság még a 18. században is csak 180 $/fő volt. „Egy 1750 táján élő angol – jellemezte a helyzetet a kutató – az élet anyagi dolgaiban közelebb volt Cézár légionáriusaihoz, mint majdani ükunokáihoz”. (Landes, D. 1969.) A növekedés azonban a 18. századtól felgyorsult, majd a 20. században robbanásszerű lett. A fejlett társadalmakban az átlag-jövedelem, az 1900-as nagyjából 2200 $/fős szintről, egyetlen évszázad alatt – a világháborúk ellenére – több, mint tízszeresére (!), 25.338 $/főre a növekedett. (Maddison, A. 2005. Measuring and Interpreting World Economic Performance 1500-2001.)

A gazdasági növekedéssel párhuzamosan az életet szolgáló eszközeink választéka is fokozatosan bővült. Már Epikurosz három csoportba sorolta igényeinket: a természetes és szükséges, a természetes, de nem szükséges és végül, a se nem természetes, se nem szükséges vágyakra. Szókratész – aki már saját korában megütközést keltett a kényelmet nyújtó dolgok iránti teljes közönyével – az athéni piacon sétálva rácsodálkozott: „mennyi mindenre van szükségük az athéniaknak ahhoz, hogy élni tudjanak.” (Diogenész Laertiosz.) A luxust már csak azért is elutasította, mert úgy vélte: az egy pazarló államot igényel, ami pedig szükségszerűen háborúhoz vezet. A filozófusok tehát elkezdték – még sokáig reménytelen – harcukat a feleslegesnek minősített, csupán a kényelmet szolgáló dolgok ellen.

Ám a valóság még sokáig komor volt: az emberek többségének élete évezredekig a nélkülözés körülményei között zajlott. A legtöbbek számára nemhogy a kényelem, de a túlélést szolgáló dolgok kínálata is szegényesen szűk volt, már csak azért is, mert a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen dolgok többségét a családok állították elő a maguk számára. Az ipari forradalmat követően azonban az igényeket mindinkább a meghatározott termékekre szakosodó termelők elégítették ki. Így a megvásárolható dolgok választéka – amelyet az un. stock keeping unit (SKU) számszerűsít – fokozatosan nőtt. A történelem kezdetén az élethez legfeljebb 100 különböző „dologra” volt szükség. 1900-ban azonban már sok ezer árú közül válogathattak az emberek a piacon és a boltokban. A 21. század fejlett világának polgára – gondoljunk a karácsonyi vásár forgatagára – 20 ezer $-os jövedelméből 1 milliárdnyi (!) dolog közül keresgélve próbálja megtalálni az „igazit”. És a választás lehetősége a múlt században elérte az emberi viszonyokat is. Sokáig a házastársat a család „jelölte ki”, a szakmát a szülők választották, az egyén egész életében „be volt zárva” az egyetlen házasság, az „előírt” szexuális irányultság, az eleve adott vallási közösség „kínálatába”. A 20. század során azonban fokozatosan ezen a téren is széles lett a választék.

Így az elmúlt fél évszázadban meghatározó életélménye lett a válogatás, és ez alapvetően átformálta az egyén szemléletét. A bővülő választék kínálta örömök után a fogyasztó szembesült a kihagyott lehetőségekkel. Az erősödő frusztráció kellemetlen érzését egy különös pszichológiai hatás – a kognitív disszonancia – segített feloldani. (Festinger, L. 1957. A Theory of Cognitive Dissonance). Egymástól távoleső területeken – a termékektől, a társas kapcsolatokon keresztül, egészen a politikai választásokig – mutatták ki: a modern világ polgára, több dolog közül válogatva, döntését követően, mindig arról győzi meg magát, hogy éppen a jó döntést hozta. A kognitív disszonancia különös „önszuggeszciójának” eredményeként tehát a növekvő választék önmagában elégedettebbé tette az egyént.  

Az elégedettség-növekedés örömteli trendje azonban az 1970-as évek közepén váratlanul megtört. Ennek egyik oka, hogy a 20. század során sokáig csökkenő jövedelmi egyenlőtlenségek ettől az időszaktól ismét nőni kezdtek. Így elpárolgott a szegényebbek reménye, hogy amit a gazdagok birtokolnak, azt előbb-utóbb ők is megszerezhetik. A GDP/fő növekedését évtizedekig kísérő elégedettség-javulás görbéje tehát fokozatosan ellaposodott. Ez arra utalt: a fogyasztás bővülés boldogság-generáló hatása a csökkenő hozadék törvényét követi. A jelenséget, hogy a gazdasági növekedés egyre kevesebb elégedettséget vált ki – felfedezőjéről – Easterlin paradoxonnak nevezték. (Easterlin, R. 2001.). Ám a helyzet még ennél is súlyosabb lett: a nagyobb választék kifejezetten frusztrációt növelővé vált. (Iyengar, S. Lepper, M. 2001. When Choice is Demotivating.) Mintha a kognitív disszonancia az áttekinthetetlen választék esetén az ellenkezőjébe fordult volna: míg korábban arról győzött meg, hogy jól választottál, ha túl sokat kellett válogatni, az az érzésed alakult ki, bármit döntöttél is, úgyis megbánod.  

Vagyis, a „boldogság-javak” áttekinthetetlen választéka a társadalom többségéből olyan érzést váltott ki, hogy élete minden pillanatban „sokkarú rablók” fosztják meg boldogságélményétől. A javak és élmények végtelen választéka inkább frusztrálta, semmint elégedetté tette. S ha ez nem volna még elég: miközben kétségbeesetten kereste a kiutat a végtelen választék és a növekvő egyenlőtlenség útvesztőjében, egyszer csak beleütközött a fenntarthatóság korlátjába. A 21. században tehát bolygónk több milliárd lakója egyidejűleg szembesült a gazdaság, a személyes vágyak és a természet a határaival. Ebben a helyzetben a modern világ polgárai előtt váratlanul megjelent egy – korábban csak a gazdagokat figyelmeztető – különös intés: „Nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez.” (La Rochefoucauld).

A 18. században élt francia gondolkodó – gazdag nemesként – privilegizált helyzetéből szemlélhette a társadalom túlnyomó részének nyomorúságát. Ezért volt számára olyan sokkoló: azon keveseknek, akiknek a jó sors könnyű életet kínált, bár megtehették volna, mégsem tudtak élni a szerencséjük kínálta lehetőséggel. Elvesztegették életüket, elszórták idejüket, felélték vagyonukat, és érdemleges alkotások nélkül távoztak a világról. Egészen a múlt század elejéig a jó sors forrása a szülők társadalmi pozíciója volt. A 20. században azonban egyre többek előtt nyílt meg az egyéni teljesítménytől függő sikerkeresési verseny. Először „csak” százezernyi, majd milliónyi, azután több tízmilliónyi polgár emelkedhetett – az amerikai álom bűvöletében – a jólét korábban elképzelhetetlen csúcsára. A 21. században pedig akár milliárdnyi embernek is juthatna üdv a földön, ha az üdvöt – leegyszerűsített értelemben – a megvásárolható dolgok és kiélvezhető élmények bőségeként értelmezzük.

Ám ezt az – első pillantásra lelkesítő – perspektívát összezavarta, hogy a leginkább irigyelt gazdagok között furcsa „betegségek” ütötték fel a fejüket. A gazdagság-piramis csúcsán lévőket egy részét a hirtelen meggazdagodás – sudden wealth syndrome (SWS)- kórja támadta meg. Az internet korszak sikeres vállalkozói – B. Gates, L. Page, M. Zuckerberg, vagy J. Bezos – fiatalon és saját teljesítményük alapján váltak elképzelhetetlenül gazdagokká. Ha ma rátekintünk a világ 10 leggazdagabb emberének listájára, többségük szerény körülmények közül indulva, tehetséges vállalkozóként emelkedett a csúcsra. Tegnap még másokkal osztoztak a lakáson, és szigorúan kellett beosztani pénzüket, ma pedig bármit, amit akarnak, megvehetnek, megtehetnek, elérhetnek, megszerezhetnek. Ez a kellemesnek tűnő érzés az SWS kórjával küszködőket bizonytalanná teszi: hogyan éljenek hatalmukkal, és egyáltalán, hogyan viselkedjek? Ám azokból, akik pusztán belecsöppentek a bőségbe a meggazdagodás egészen másfajta életérzést: az un. rich asshole syndrome (RAS – „gazdag seggfej”) tünet-együttest váltja ki. Akin az RAS „hatalmasodott el”, az azzal van elfoglalva, hogy a kevésbé szerencsések tömegét megleckéztesse és kioktassa. Stílusuk pedig szinte mindig sértő, sőt megalázó. Emlékezzünk a NER lovag, Lázár János kijelentésére: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér, aki nem vitte semmire, az annyit is ér.”  

Mindkét „kór” – mint sok valóságos betegség – az életmódbeli okokra vezethető vissza. Így gyógyírként – a filozófusok tanácsait követve – a viselkedés általános kereteit megteremtő erények bukkannak fel. „Az erény: a lélek mágneses tere” – merül fel ifjúkori emlékeim mélyéről a mondás. A mágneses tér metafora szemléletessé teszi az erények működését: az egyénben kialakítja a jó cselekvésére való hajlamot, az erkölcsi kiválóságra való törekvést. Az egyén, az erény iránytűjét követve, az élet válaszútjain, a döntési alternatívákkal szembesülve rendre a közjót megtestesítő lehetőséget választja. A régi görögök négy alapvető erényt – az igazságosságot, a mértékletességet, a bátorságot és a bölcsességet – tartottak számon. (Platón: Állam. 248.) Ez a négy erény a modern világ – körülményeinek és munkája eredményként – meggazdagodott polgárának figyelmét ismét közérdekre irányítja rá. Arra figyelmezteti: a végtelen lehetőségek csábításában, a boldogságot az „arany középút” követése kínálja.  

A föld „betelt”: világunk mindenki számára letagadhatatlanul véges lett és ez eleve korlátokat szab a fogyasztásnak. Ugyanakkor az életesélyek még mindig alapvetően egyenlőtlenek, sőt az elmúlt évtizedekben újra nőni kezdett a szülők társadalmi pozíciójának szerepe és csökkent a társadalmi mobilitás. Eközben a bulvár-média szemünk elé tárja a celeb-életmód csillogó és csábító gazdagságát. Sőt, a hirdetések még bíztatnak is arra: ne fogadj el semmiféle korlátot, kövesd pillanatnyi vágyaidat, dobj el bármit – legyen az partner, szokás, vagy dolog – amit meguntál és próbálj ki mindig valami újat. Vagyis, a 21. század, a földünk minden lakóját, szinte függetlenül attól, hol is él, egyszerre szembesíti a végtelen választék csábításával és vágyai kielégítésének ellehetetlenülésével. Ez pedig növekvő frusztrációt vált ki belőlük. Ebben a helyzetben a bolygónk legtöbb lakója szembesül a régen csak kevesekre vonatkozó intéssel: „nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez”.  

Eljön tehát a filozófusok kora. A csaknem 8 milliárdra növekedett emberiség növekvő része – „felismerve a szükségszerűséget” – szabadon választhatja, hogy az alkotásnak és a közösségért folytatott önkéntes munkának szenteli életét. Az „önkéntes egyszerűség” (voluntarily simplicity) életmodellje már ma is egyre többek számára követésre méltó. A „slow down”, vagyis a lassítás mozgalma olyan életprogramot hirdet, hogy kiléphetsz az állandó rohanásából, a „feszített üzemű” működésmódból. A modern világ átlagpolgára – a mozgalom szószólója szerint – úgy él, mint, aki folyamatosan attól fél, hogy „lekési saját temetését”. A lassítás kultúráját követve viszont maga mögött hagyhatja az életed boldog pillanatait megkeserítő, „mindig, mindenről lekések” életérzést.

Ám vigyázat: pusztán a szemlélődő és az élmények passzív befogadását követő életmodell önmagában nem kínál kiutat. A megoldást Szókratésznek, az élet értelmére utaló – Platónt is megdöbbentő – kijelentése mutatja. A filozófus – a halálos ítéletére készülve! – mondta vádlóinak és az esküdteknek, de a jövő nemzedékeknek is: „a vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet”. (Platón. Szókratész védőbeszéde.) Az én értelmezésemben ez azt jelenti: a bőség bizonyos szintjén elérve – és a föld milliárdnyi lakója már elérkezett ide – az életet csak a folyamatos alkotás, a „nekünk rendelt” megtalálása és értelmes célok követése teszi igazán boldoggá és élhetővé. Az erények a 21. században afelé vezérelnek: váljunk – szókratészi értelemben – filozófussá. Vagyis, szenteljük magunkat a keresésének, a megértésnek és az alkotásnak, akár mint művész, akár mint tudós, akár mint a közösség felvilágosult és aktív polgára.

Jövőnk: a stratégiai mátrix szemüvegén keresztül.

A miniszterelnök – megnyilatkozásaiból ítélve – 2030-ra függeszti tekintetét. Ígéretei pedig nem éppen szerények: hazánk Európa élvonalába emelkedik, a legversenyképesebb és a leginkább élhető országok egyikévé válik. A demokratikus ellenzék viszont folyamatos hanyatlásnak látja az elmúlt évtizedet, s mivel ebben – ismerve Orbán Viktor személyiségét – a jövőben sem vár fordulatot, csak egy új rendszerváltásban reménykedik. Mindeközben a körülményeket Yeats különös verse – A második eljövetel – írja le a legpontosabban: „A centrum gyönge: minden szétrepül, a világ csupa zűr, kívül és belül.” De ha a változások ilyen kaotikusak, a szereplők viselkedése pedig ennyire kiszámíthatatlan, miként is mondható bármi a jövő hosszú távú alakulásáról?

Még a rendszerváltást követő pályamódosításom idején – a stratégiai menedzsment oktatására készülve – került kezembe egy könyv: McDonald, M. Leppard, J. Marketing by Matrix. 1992. A szerzők a menedzsmentben széleskörűen használt 2×2-es mátrixok sorozatának segítségével mutatták be egy vállalat lehetőségeit. Engem már az első ábra megragadott, mert egy ismerős verssort idézett az emlékezetembe. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt, ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot”. (Kazinczy Ferenc). Ez a stratégiai mátrix a szervezetek sorsát két tényező egybekapcsolódásának következményeként írta le: helyes stratégiát követ-e, és a megvalósítás kellően hatékony-e. Az előbbire a költemény a jót, míg a másodikra a jól szavai vonatkoztak. Ezeket a lehetőségeket – jót vagy nem jót, jól vagy nem jól tesz – foglalja össze az alábbi mátrix.  

Jó stratégiai irányt venni     Jót, s jól: A siker titka         Jót, de nem jól: Küszködés, a túlélés esélyével
Rossz stratégiai irányt venni     Nem jót, de jól: Kemény munkával, biztos kudarc     Nem jót és nem jól: Gyors halál
Hatékony megvalósítás Gyenge megvalósítás

A stratégiai mátrix tehát túltekint az egyedi, sokszor egymásnak is ellentmondó rövidtávú döntéseken, és a szervezet sorsát alapvetően attól teszi függővé: jó irányba halad-e, és következetesen tartja-e az irányt? Mivel a siker pályáján is lehetnek megtorpanások és a kudarc felé vezető úton is előfordulhatnak időleges győzelmek, ha objektíven akarjuk megítélni, hova is juthat az ország 2030-ig, a stratégiai mátrix eligazodást kínálhat. Ehhez „csak” az szükséges, hogy tényekre alapozva adjunk választ arra: a mátrix melyik negyedében található országunk?

Kezdjük hát a stratégiai mátrix első kérdésével: vajon jó irányban mennek-e a dolgok mifelénk, ahogy Orbán Viktor állítja, vagy rossz irányban, ahogyan az ellenzék látja? Ha túl akarunk lépni a szubjektív véleményeken, akkor az értékelést – ahogyan egy beteg konzíliumán is a CT felvételt és a labor-eredményeket elemzik – objektív mérőszámokra kell alapozni. Az országok helyzetét – így Magyarországét is – a nemzetközi szervezetek által kidolgozott és folyamatosan elemzett társadalmi mutatószámok jelzik a legtárgyilagosabban. Ezek a mutatószámok alapvetően az intézmények minőségét „mérik”. Ez azért fontos mert a nem megfelelő intézmények a polgárokat rossz irányba vezérlik és ez a társadalom minőségének romlásához vezet. Megkönnyítendő a – bizakodó vagy éppen kételkedő – olvasó helyzetét, felsorolom a legfontosabb mutatószámokat, és fellelhetőségüket, hogy bárki maga is megtekinthesse azokat: 

  1. A törvények hatalmának érvényesülését, ami a törvények minőségére és tartósságára is utal. (Rule of Law Index 2020)
  2. A demokrácia állapotát „mérő” indexet, (Democracy Index 2019
  3. Az egyéni szabadság indexe, amely a polgári szabadság állapotát jelzi. (The Human Freedom Index 2019) WORLD PRESS FREEDOM INDEX
  4. A versenyképességi index, amely a hosszútávú gazdasági dinamikát határozza meg. (The Global Competitiveness Report 2019)
  5. Prosperitás index, amely a szélesen értelmezett fejlődés dinamikájára utal. (The Legatum Prosperity Index™ 2019)
  6. A korrupciós helyzet mérőszáma (CPI), amely az intézményi hatékonyságot is jelzi. (Corruption Perceptions Index 2019)
  7. A társadalmi mobilitás mértéke (The Global Social Mobility Report 2020)
  8. A Boldogság-index, ami az emberek végső értékelésének elmaradhatatlan szempontja. (World Happiness Report 2020)
  9. Az emberi fejlődés indexe (HDI), ami a társadalom állapotát fejezik ki, (Human Development Report 2019)
  10. A társadalmak szociális minőségét jelző mutatószám. (2020 Social Progress Index rankings)
  11. A születéskor várható élettartam (Life Expectancy for Countries in 2020)
  12. A nemek közötti egyenlőséget mutató index (Gender Gap Index 2020)).

Kérdés, mit mutatnak az objektív tények? A rendszerváltás első évtizede – a sok valóságos probléma ellenére – alapvetően felzárkózást hozott. Ezt az ország állapotát jelző mutatószámok – a kormányzás és a demokrácia indexeitől, a versenyképességen keresztül, egészen az emberi fejlődés indexéig – egyértelmű javulása jelezte. Alátámasztják ezt a megállapítást a „Társadalmi Riport 2000” részletes elemzései. (Társadalmi Riport 2000. TÁRKI.). A 21. századba átlépve azonban a fejlődés megtorpant, és a 2010-ben már így foglalták össze a kutatók a folyamatokat: ”A bíztató első évtized után az utóbbi 8-9 év történései arra hívták fel a figyelmet, hogy a társadalom intézményeinek rossz működtetése már rövid távon is súlyos következményekkel jár. (Társadalmi Riport 2010. TÁRKI. 11. oldal.) Ehhez képest 2010-et követően általános hanyatlás jellemezte a magyar társadalom intézményi struktúráját, amely több területen a rendszerváltás előtti szintre esett vissza.

A könnyebb eligazodás kedvéért összegyűjtöttem hazánk és összehasonlításul kínálkozó közvetlen szomszédjaink, elmúlt évtizedben lezajló fejlődésének az interneten hozzáférhető, és bárki által visszakereshető eredményeit. Az alábbi táblázat – a tanulók bizonyítványához hasonlóan – felsorolja az országok adott évben elért eredményeit. A táblázat „Országszám” oszlopa, az adott mutatószám-listáján szereplő országok számát mutatja, a felsorolt országok oszlopában az első szám az globális listán elért „helyezést”, míg a zárójelben levő szám szomszédjainkhoz viszonyított „pozíciót”. A sor végén – csak az irigykedés okán – feltűntettem az „éltanulókat”. Végül a táblázat utolsó sorában a „pozíciók” összegét és zárójelben a csoportunkban elfoglalt helyzetünket tüntettük fel.

        Országszám  Magyarország    Csehország  Lengyelország   Szlovákia   Szlovénia   Románia     A legjobb

Mutatószámok (megjelenési év)

  1. Rule-of-law Index (2020) 128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
  2. Democracy Index (2019) 167 55 (4) 32 (1) 56 (5) 42 (3) 36 (2) 63 (6) Norvégia
  3. The Human Freedom Index (2019) 142 43 (6) 18 (1) 37 (5) 33 (4) 23 (2) 32 (3) Svédország
  4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
  5. Legatum Prosperity Index 2019 167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
  6. Corruption Perception Index (2019) 180 70 (5) 44 (3) 41 (2) 59 (4) 35 (1) 70 (5) Dánia
  7. The Global Social Mobility Report (2020) 82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (6) Dánia
  8. World Happiness Report 2017-2019 153 53 (6) 19 (1) 43 (4) 37 (3) 33 (2) 47 (5) Finnország
  9. Human Development Index 2019 189 43 (5) 26 (2) 32 (3) 36 (4) 24 (1) 52 (6) Norvégia
  10. Social Progress index (2020) 163 40(5) 25 (2) 31 (3) 36 (4) 22 (1) 45 (6) Norvégia
  11. Átlagos várható élettartam (2018) 186 58 (5) 35 (2) 41 (3) 48 (4) 28 (1) 67 (6) Japán
  12. Gender Gap index (2020) 153 105 (6) 78 (5) 40 (2) 63 (4) 36 (1) 55 (3) Norvégia
    A helyezési számok összege csoportunkban 62 (5-6) 23 (2) 40 (3) 41-45 (4) 17 (1) 62 (5-6)

Az összkép elszomorító. Egyrészt, látható, milyen mértékben vagyunk elmaradva – az Orbán Viktor által oly sokat csepült – nyugattól. Másrészt, letagadhatatlan, hogy a társadalmunk minőségét jelző mutatók többségében, hazánk – még saját csoportjában is – az utolsó, utolsó előtti helyen tanyázik. A tények tehát félreérthetetlenül mutatják: országunk az elmúlt évtizedben, globálisan lecsúszott és még „versenytásaihoz” képest is hanyatlott. Az egykori „éltanulóból” „sereghajtók” lettünk. Ha valakit az elmúlt évtizedben végbement folyamatok részletei is érdekelnek, az objektív leírást kaphat a most megjelent 2020-as Társadalmi Riportból. (Társadalmi Riport 2020. Tárki.) A „bizonyítványunk” jegyei – és a Társadalmi Riport részletes „osztálynaplója” – azt bizonyítja: az ország az elmúlt évtizedben rossz stratégiai irányban fejlődött és ebben – az illiberális hatalom természetéből következően – a jövőben sem várható változás.

Tekintsük most a stratégiai mátrix másik – a kormányzás gyakorlatára utaló – tengelyét. A kérdés: vajon Orbán Viktor jól, vagy nem-jól, azaz hatékonyan vagy gyengekezűen kormányoz-e? A kormányzás minőségét alapvetően két tényező befolyásolja: az akadályokat legyőző végrehajtás, illetve az egymás követő döntéseknek egy hosszútávú és átgondolt fejlődési koncepcióhoz való illeszkedése. A végrehajtás jellegzetes problémája az un. vetokrácia jelensége. Az eredetileg az USA kormányzati politikában értelmezett fogalom arra utal, hogy a kormányzati szándékok megvalósítását a hatalommegosztás rendszerének szereplői képesek alapvetően akadályozni. Emlékezzünk a „szoc-lib” kormányzás idejére amikor a koalíció belső vitái – felerősítve a Fidesz „aknamunkájával” – alapvetően megbénították a végrehajtás folyamatát, „megágyazva” a Fidesz 2/3-nak. Nos, az akadályoztatás ilyen problémáival a Fidesznek egyáltalán nem kell számolnia. 2010-et követően a kormányzást – az egyéni képviselői indítványok és a „salátatörvények” kiterjedt alkalmazásával, a „megfelelő emberek, megfelelő helyekre” történő kinevezésével, és az Alaptörvénynek a pillanat igényeihez történő illesztésével – a minden akadályt legyűrő következetesség jellemezte. Amit Orbán Viktor akart – a Kúria elnökének a kinevezésétől kezdve, az Alaptörvény-módosításokig – azt akadálytalanul keresztül tudta vinni.

Van azonban a hatékony kormányzásnak egy másik fontos eleme: a döntéseknek a hosszútávú fejlődés követelményeihez való illeszkedése. A populista és autokrata rendszerekben – bár nemcsak ott – megjelenik egy ezt lerontó hatás: a „nyikorgó bicikli” gyakorlata. A hatalom legfőbb birtokosa uralma megőrzését tekinti mindent felülíró célnak, és minden pillanatban csak a hatalmát éppen leginkább veszélyeztető problémára – vagy saját „mániáira” – összpontosít. Így, bár folyamatosan születnek döntések, amelyeket végre is hajtanak, a rendszer hosszú távon mégis hanyatlik. A társadalomban mind több ellentmondás halmozódik fel (lásd: oktatási rendszer), egyre több feszültség keletkezik (lásd: egészségügyi rendszer) és a torzulások erősödnek. Összességében ezért a stratégiai mátrix „jól-nem jól” tengelyén, a kormányzás színvonalát a közepesnél kicsit gyengébbnek értékelhető. Ez pedig azt jelenti, az ország valószínűleg elkerüli a váratlan csődöt – a „gyors halált” – de hosszú távon folytatódni fog az intézmények és a társadalmi élet minőségének globális és szomszédjainkhoz viszonyított romlása. A társadalmat az egyre erősödő kudarc érzése jellemzi.  

Országunk perspektíváját egy – a rendszerváltás idején a kommunizmusra vonatkozó – viccel jellemezhetjük: az Orbán rendszerben az a legrosszabb, ami utána következik. A majdani győztesek egy szétzilálódott, számtalan egyensúlytalansággal küzdő és a Fidesz uralom által eltorzított szerkezetű társadalmat kapnak örökül. Az emberek gyors javulást remélnek, és a győzelemre törő demokratikus ellenzék – mi más tehetne – még ígéri is ezt. Ám valóságos javulás csak évtizedek alatt lehetséges. Ebben a helyzetben szembesülnek a „nyikorgó bicikli” csapdájával és a demokratikus koalíció belső „vetokráciának” rémével. A győztes pártok – küszködve saját és partnereik „mániáival” – arra kényszerül, hogy a csődtömeget és a „bukott rendszer” ellenállása generálta válságok sorozatát „kezeljék”. Mindezt, még egy egymásban szinte korlátlanul megbízó csapat is, csak fokozatosan, legalább két évtizedig jó stratégiai irányban és hatékony kormányzást folytatva képes megtenni. Mai szemmel nézve ez szinte megoldhatatlan a feladat. Csak remélni lehet, hogy mind a politikusok, mind pedig a választók megértik a „jót, s jól” szabály kategorikus imperatívuszát.

Van-e a történelemnek „gyorsítósávja”?

Az emberiség fejlődésének válaszútjához érkezett. Ilyenkor mindenki a biztos jövőbe vezető útvonalat keresi. Vannak, akik a múlt beváltnak tűnő receptjét követnék. Orbán Viktor – Soros György, a Project Syndicate-ban megjelent cikkével vitatkozva – Európa lényegét „hitünk közös gyökereiben”, „a zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó európai családmodellben” és a „keresztény szabadságban” vélte megtalálni. Mások a fejlődés új, dinamikus szakaszának jeleit kutatják. Matolcsy György – az MNB nagy vízionárusa – az „Eurázsia Fórum 2020” konferencián, az 1492-ben kezdődött atlanti korszakot felváltó, és az emberiség előtt új perspektívát nyitó eurázsiai korszakot ajánlotta a figyelmünkbe. Néhány reménykedő autokrata viszont úgy gondolja rá nem vonatkoznak az emberiség fejlődésének szabályai. A történelem azonban nem pillanatnyi érdekeinket alátámasztó és kényünk-kedvünk szerint formálható mese. A globális méretűvé váló és egyre szorosabban összekapcsolódó emberi közösség kaotikusnak tűnő élet-pályája világosan kirajzolódó mintát követ.   

Az egymástól független és távoli civilizációk fejlődése – a népességszám, az anyagi javak és kultúra alkotásait tekintve – sokáig egymáshoz hasonló minta szerint zajlott. A béke korszakai jólétet és a népesség gyarapodását hozták. Ám a stabilnak hitt nyugalom a valóságban törékeny volt, gyakran és kiszámíthatatlanul szakították meg háborúk, természeti katasztrófák és járványok. Ilyenkor a fejlődés megtorpant, a viszonylagos biztonság eltűnt, és éhség tizedelte meg a társadalmakat. Idővel azonban a szárazság megszűnt, az ellenség elvonult, a hatalom konszolidálódott és minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Helyreállt a béke, a romokat eltakarították, a gazdaság újra-indult, a kultúra fejlődni, a népesség pedig ismét gyarapodni kezdett. Ám a változás sokáig – még hosszú távon is – alig észrevehető volt. (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth) Európa azonban a 16. században „sebességet váltott”. Fordulópontként gyakran hivatkoznak az – Amerika felfedezésére utaló – 1492-es dátumra. A történelem gyorsuló dinamikáját azonban jobban érzékelteti a “hosszú 16. század” modellje. (Braudel, F. 1979. Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe-XVIIIe siecle.)

Kontinensünk, a több mint másfél évszázadot átfogó történelmi időszak során lezajló alapvető politikai, gazdasági és tudományos átalakulások eredményként tör a civilizációk „maratoni” versenyének élére. Előnye ezt követően fokozatosan nőtt, és ezért többekben megfogalmazódott a kérdés: „miért éppen Európa?” Egy különös sorsú – magyarnak és kereszténynek született – török író, Ibrahim Müteferrika, 1731-ben – I. Mahmud szultánnak ajánlott – művében így tette fel a kérdést: „Miért uralkodnak a modern időkben annyi területen azok a keresztény nemzetek, amelyek a múltban (az i.u. 500- 1500 közötti időszakra utalt) oly gyengék voltak muszlim nemzetekhez képest és ráadásul miért aratnak győzelmet az egykor győzedelmes ottomán hadak felett?” Válaszában a 21. századi ismereteink szerint is helyes magyarázatra utalt: az angol és holland parlamentáris rendszerre, az amerikai terjeszkedésre és az Európát kormányzó „ráció által diktált törvényekre és szabályokra”, szembe állítva azt az Oszmán birodalomban megszokott sarijával. (N. Ferguson. 2011. Civilizáció. 125. oldal)

Napjainkban vitathatatlan axióma: Európa sikereit, a szellemi és társadalmi harcok eredményeként kiformált jellegzetes intézményeknek köszönheti. Az oly gyakran hivatkozott „európai értékek” éppen az először kontinensünk nyugati felén kiformálódott intézményeken – a törvények hatalma, a hatalommegosztás, a független bíróság, az egyének törvényekkel védett jogai, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a gondolat szabadsága stb. – alapulnak. Jól mutatja ezt, ahogyan a törvények hatalma (rule of law) – hol békésen, hol erőszakos forradalmak eredményeként – felváltja, az egyeduralkodók – így Orbán Viktor – által oly szívesen alkalmazott hatalom törvényét (law of rule). Európában az egyének viselkedését, jövőjüket formáló döntéseiket, döntően ezek az intézmények terelik: ráveszik a szabályok követésére, a másokkal való együttműködésre, a jövőbe való befektetésre, és akár a törvények – megegyezésen alapuló – megváltoztatására is. Működésüket természetesen befolyásolják az adott térség hagyományai, a kulturális szokások és az uralkodó vallások is, de az intézmények felülírják ezek hatását, és hosszú távon kijelölik a vágyak és az akarat kereteit.   

Az elmúlt évszázadok során a történelmi „maratoni” futás mezőnyében – itt Európában is – előfordultak „helycserék”. Az elmúlt évtizedben több olyan modell született, amely a különböző intézmények hatását együtt szemlélik. Ezek a modellek – a turista-térképhez hasonlóan – mutatják a történelem emelkedőin „felkapaszkodó” nemzetek előtt kirajzolódó „tájképet”. Sőt, ezekről az „evolúciós tájképekről” a jövőjét kereső polgár leolvashatja a lehetséges útvonalakat is, az előre-jutást könnyítő, kitaposott ösvények helyét épp úgy, mint a veszélyes szakadékokét. Ezért, aki biztonságosabbá akarja tenni a jövőbe vezető útját, annak ajánlott ezen történelem-térképeket tanulmányozni. Így elkerülhetők a történelmi zsákutcák, és rátalálhatunk a fáradságosan járható, de biztonságos jövőbe vezető útra. Ilyen történelmi eligazítóként szolgál Acemoglu és Robinson új könyve: The Narrow Corridor.: State, Societies and the Fate of Liberty. 2019.

A szerzőpárost világszerte ismertté tette korábbi, a társadalmak bukásának okait elemző írásuk. (Acemoglu, D. Robinson, J. 2013. Miért buknak el nemzetek? HVG.). Új könyvükben tovább lépnek, és szemléletes modellt kínálnak a történelmi fejlődés során a társadalmak előtt megnyíló lehetőségek és felbukkanó veszélyek megértéséhez. A jövő válaszútjainak bemutatására szemléletes történelmi „térképet” konstruáltak: az egyik tengelyen, az állam (végrehajtó) képessége, a másikon, a társadalom ellenőrző/ellensúlyozó hatalma. (Narrow Corridor. 64. oldal). A kutatók tehát a tudományokban elterjedt 2×2-es mátrix elrendezést alkalmazták, amely lehetővé teszi valamely rendszer fejlődésének elemzését két fontos összetevő különböző értékeinek és egymásra gyakorolt hatásainak alapján.  

A „szűk folyosó” kifejezés jól szemlélteti a könyv alapvető megállapítását: bármely társadalom stabil fejlődését alapvetően az állam végrehajtó hatalmának ereje és e hatalom feletti hatékony társadalmi kontroll közötti dinamikus egyensúly határozza meg. Ezt az egyensúlyi pozíciót szemlélteti a mátrix bal alsó sarkától, a jobb felső sarkáig húzható átló. Eszerint, a fejlődés feltételei az átló körüli keskeny sávban – a szűk folyosón – a legkedvezőbbek. Ha ettől az átlótól bármely irányban jelentősen eltávolodunk – amikor az államot foglyul ejti egy autokrata vagy amikor a sokféle érdekcsoport, vetokráciaként működve, egymást akadályozza – a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következik. A „szűk folyosó” tehát az optimális haladás kereteit jelöli ki, azt a tartományt, amelyen belül biztosan előre lehet jutni, de amit átlépve a fejlődés szükségszerűen megtörik. Vagyis, a fejlődés üteme – bármennyire is szeretnénk – nem gyorsítható kény és kedv szerint.

A „szűk folyosó” modelljét alátámasztja egy másik – hasonlóan a 2×2-es mátrix elrendezés alkalmazó – megközelítés is. Ez egy olyan politikai „útvonaltérképet” kínál, amelynek egyik tengelyén a törvények hatalma, a másikon az egyén jogai vannak feltüntetve. (Alexander, A. Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A törvények hatalma a társadalmi környezet fontos jellegzetességét mutatja: az origóhoz közel a kiszámíthatatlan, kaotikus körülmények, míg a másik végén az átlátható és stabil világ. A másik tengely, az egyének szabadság-jogait jelzi: az origónál a hatalomnak való teljes alávetettség, míg attól távol, az egyéni autonómia van. Tehát, ez a modell is az intézményekre alapozza az egyes országok helyzetének értékelését és – nem véletlenül – hasonló következtetéseket sugall: az optimális fejlődés tartománya az átlóhoz körüli, dinamikus egyensúlyt megtestesítő keskeny térség. Bármilyen irányba eltérve ettől, a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következhet.  

Európa változatos geográfiai, gazdasági, kulturális, éghajlati környezetében az elmúlt két évezredben fokozatosan formálódtak ki az egyes társadalmak – részben eltérő – fejlődési pályái. A történelmi körülmények kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan sodrása hol eltávolították egymástól, hol meg éppen közelebb hozták az egyes társadalmakat. A régiók részben eltérő fejlődéspályára léptek, de a tapasztalatok világosan mutatják: nem azok jártak jól, akik ragaszkodtak az ősök előírásaihoz, hanem azok, akik hajlandók voltak az új feltételek között kísérletezni, új intézményeket kipróbálni, de készek voltak folyamatosan korrigálni magukat. A történelmi sikerek újra és újra az intézmények szerepét emelték ki: egyrészt a hatalom intézményes kontrollját, másrészt a hierarchikus és dominancián alapuló viszonyok folyamatos visszaszorulását.

Szemléletesen mutatja ezt trendet a parlamentek ülésezésének gyakoriságát – az un. parlamenti aktivitási index elmúlt 800 éves trendjét – bemutató elemzés. (Zanden, L. et al. 2012. The rise and decline of European parlaments, 1188-1789.) Ennek alapján meghökkentően pontosan kirajzolódik kontinensünk három – a mai napig eltérően viselkedő – régiójának viselkedése. Észak-, és Nyugat Európa, ahol a parlamentek gyakran üléseztek, Dél-Európa (Spanyolország, Portugália és Olaszország) ahol az ülésezés gyakorisága megritkult, és végül Kelet-Európa, ahol a parlament működése, eseti és ritka volt. Nagyon csábító Európa mai helyzetét ebből a képből levezetni, de miközben óvatosságot ajánlok, azért nem lehet, nem tudomásul venni. Hasonló üzenete van egy másik, nemrég született tanulmánynak is, amely – szokatlan módon – az elmúlt fél évezredben született műalkotások szó-elemzése alapján jutott arra a megállapításra: Európa siker-államai a hierarchikus és a társadalmi dominancián alapuló viszonyoktól fokozatosan eltávolodva demokratikus és bizalmon alapuló intézményi viszonyokat alakítottak ki. (Martins, D. et.al. 2020. The rise of prosociality in fiction preceded democratic revolutions in Early Modern Europe.) 

A „szűk folyosó” modellje mindenki számára megszívelendő iránymutatást kínál. Felrajzolja azt a történelmi „autópályát”, amin – ha nem is könnyen – de biztosan, a veszélyeket elkerülve előre lehet jutni. Ám, aki azonban úgy dönt, hogy a döcögős, „alsóbb rendű” fejlődéspályáról becsatlakozik a gyorsabb haladást biztosító „jövőpályára”, annak az erre érvényes közlekedési szabályokat kell betartania. Aki ezeket áthágná, és erőszakkal nekivezeti közösségét a „szűk folyosó” falának, az úgy jár, mint aki az autópálya szalagkorlátjának vezeti gépkocsiját.  Aki a „történelmi autópályán” rendre átlépi a „záróvonalat” vagy a „sebességkorlátot” – mint Orbán Viktor, amikor autokrata rendszerré torzította az országot vagy az EU-t fenyegeti költségvetési vétójával – lehet szerencséje egy ideig, de hosszú távon, bizonyosan, katasztrófát idéz elő. A miniszterelnök EU-nak küldött válaszlevelei a közismert, morbid viccre emlékeztetnek: „A rádió figyelmezteti az autópályán hazatérőket: vigyázat, egy őrült szemben megy a forgalommal. Egy autós felsóhajt: még hogy egy? De hiszen mindenki szembe halad!” A 21. században a legtöbb társadalom igyekszik felcsatlakozni a gyorsabb haladást biztosító történelmi autópályára. Aki azonban ebben a helyzetben szemben halad a forgalommal – akár felelőtlenségből, akár mert úgy véli, joga csak saját szabályait követni – arra, s ami még rosszabb, a vele együtt utazókra is, szomorú jövő vár.  

A happy end? Kösz, ennyi elég volt!

“Ez már nem volt élet a számára. Az utolsó időkben képtelen volt kifejezni magát” – panaszolta felesége, Sean Connery életének végső szakaszáról. Pedig a demenciában szenvedő, nemrég – 90 éves korában – elhunyt világhírű színész a híradások szerint paradicsomi környezetben töltötte utolsó éveit. „Az én koromban az ember reggel felkel, megeszi a reggelijét, és ott ül ebédig. Aztán ebédel és ül tovább. Ez mire való?” – panaszolta David Goodall, a 104 éves ausztrál kutató, akit – mert hazájában ezt még a törvény tiltja – saját kérésére egy bázeli klinikán orvosok segítettek halálba. Kan Harrison – Bryan Clark, „Mégis, kinek az élete?” művének sikeres szobrászművész hőse – egy autóbalesetet követően véglegesen lebénult. Ebben a helyzetében fogalmazta meg önmaga számára: „Nem kívánok olyan életet, amely annyi erőfeszítésért oly keveset ad cserébe. Meg akarok halni, mégpedig csöndesen, és annyi méltósággal, amennyire csak képes vagyok”.

Az emberi lét végső szakaszára jellemző élethelyzet nem volt ismeretlen a múltban sem. Shakespeare így jellemzi a befejezést: „A végső jelenet, Mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny, tönkremenés!” (Ahogy tetszik). Ám, míg sokáig csak kevesen jutottak el az öregség szakaszáig, napjainkra a helyzet alapvetően megváltozott. A 80 éven felüliek aránya a modern társadalmakban 15% fölé emelkedett, és számuk feltartóztathatatlanul nő, miközben egyre jelentősebb részük küzd a testi és a szellemi leépülés rémével. (Ageing Europe: Looking at the Lives of Older Peoples in the EU 2020.) És a helyzet „fokozódik”! Az egyik oldalon, csökken a születésszám, és emiatt a fiatalok aránya, aki a gazdaságot mozgatják és az időseket segítik. A másik oldalon, tovább nő a várható élettartam, és ezzel azok száma, akik támogatásra és gondozásra szorulnak. Az ellátásra szorulók arányának növekedése összekapcsolódva életminőségük tartós és jelentős romlásával a társadalmakat általában, és az egyes embert pedig konkrétan, szinte megoldhatatlan feladat elé állítja.

A történelemben sokáig a hétköznapok is tele voltak veszélyekkel és fájdalommal. Akár már a következő pillanatban bekövetkezhetett valami végzetes. „Olyan időket élünk – jellemezte az író a kor „normalitását” – aki ekkoriban huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért”. (V. Brjuszov: Tüzes angyal). Az élet borzalmai és kegyetlenségei után a halál szinte megváltást jelentett. Az emberek ebbe, mint az élet természetes rendjébe beletörődtek, a fájdalmat kerülni, az örömöket pedig keresni igyekeztek. Ezt az az ösztönszerű „életstratégiát” fogalmazta általános törvénnyé a 18. század tudósa, J. Benthem, aki a következő – híressé vált – mondattal indította művét: ”A természet az emberi nemet két szuverén úr – a fájdalom (pain) és az élvezet (pleasure) kormányzata alá helyezte. Egyedül az ő dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni.” (Benthem, J. 1789. An Introduction to the Principles of Morals and Legislation.).

Az élet azután fokozatosan elviselhetőbb lett, bár még a múlt század első harmadában is fájdalommal volt tele. Jól érzékeltette ezt B. Russel – a múlt század jelentős gondolkodójának – megjegyzése: „Amikor a fogorvos fúrója felzúg, a „legelvetemültebb” ateista is Istenéhez fohászkodik”. A 20. század második felében azonban a fájdalom és a szenvedés egyre többek számára vált enyhíthetővé. Az élet mind nagyobb részét tölthettük a komfort zónában, amelynek alapélménye: nincs didergés és forróság, nincs szomjúság és éhség, nincs zaj és bűz és persze fájdalom sincs. Az emberek kezdték életüket a kényelem tárgyai és az emberi kapcsolatok által előidézett öröm-többlettel „mérni” és ennek számbavétele alapján megítélni. Sőt, a körülmények és feltételek kiszámíthatóbbá válásával ezt a „fájdalom/öröm könyvelést” egyre hosszabb időtávra terjesztettük ki.  

Fokozatosan az az érzés vált uralkodóvá, hogy egész életüket – a születésünktől egészen halálunkig – a közben megtapasztalt örömök és fájdalmak „összértéke” alapján ítélhetjük meg. A tudomány pedig lelkesen a nyomába eredt ennek az „élmény-könyvelésnek”. Először arra a különös, de praktikus kérdésre kereste a választ: mennyi fájdalmat és minden hosszan képes elviselni az ember, illetve, ha megtehetné, miként választana a különböző intenzitású és lefolyású fájdalmak között. Az első kísérlet alanyai – a régebben nagyon fájdalmas – kolonoszkópiás vizsgálaton átesők voltak. Miközben a beavatkozás zajlott, a szegény pacienseknek még azt a feladatot is el kellett végezni, hogy 60 másodpercenként, egy 0-10-es skálán feljegyezzék, milyen mértékű fájdalmat éreznek. A vizsgálat végén azután, visszatekintve az átélt „élményekre” még összefoglalóan is véleményt kellett mondaniuk, miként értékelik az átélt összes fájdalmat. (Redelmeir, D.  Kahneman, D. 1996. Patients’ Memories of Painfull Medical Treatments).

A kísérletek – és azután a továbbiak is – az előzetes várakozásokkal ellentétes eredményt hoztak. Eszerint, amikor egy múltbeli, fájdalommal, vagy örömökkel kísért eseménysort – egy betegséget vagy a nyaralást – értékelünk, azt alapvetően két szempont szerint tesszük. Az első: az eseménysorról szerzett összbenyomásukat a „csúcsérték” és a „befejező érték” együtt alakítja ki. Leegyszerűsítve: ha tudni akarod, hogyan értékeled az élmény egészét, vedd a legfájdalmasabb pillanat értékét, majd a befejezés pillanatának érzését, és az átélt „élményfolyamról” a véleményedet a kettő „átlaga” határozza meg. A kísérletekben felbukkanó másik – a józan észnek ellentmondó – szempont: a végső értékelést nem alapvetően befolyásolja, hogy mennyi ideig tartott az eseménysor. Kahnemen így foglalta röviden össze, hogy miként tekintünk egész életünkre. ”A teljes emberi életek intuitív értékelésében is a csúcsértékek és a végső értékek számítanak, az időtartam viszont nem.”. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. 2013. HVG.).

A Nobel díjas kutató megállapítása összhangban van az emberek ismert „happy end” vágyával. Ha választhatnak, szinte mindig a történések olyan „menetrendjét” preferálják – pl. a jó falatokat a végére hagyva – amikor előbb a rossz, és a végén a jó következik be, összevetve a fordítottjával. Gondoljunk a mesék szokásos befejezésére: „És boldogan élet, míg meg nem haltak”, vagy történetek elvárt „happy endjére”. Ösztönszerűen vonzódunk a „Minden jó, ha jó a vége” történet-vezetéshez. A kutatók magyarázata: ezt az „happy end” várakozást az élménysor „összértékét” alapvetően befolyásoló „végélmény” alakítja ki. Így értékeljük a fogorvosi beavatkozást vagy az aerobik órát, de így emlékezünk egy barátság vagy egy házasság végső szubjektív „összértékére”. Kahneman ezt azzal magyarázza, hogy személyiségünket két, – egymástól, részben független – ÉN alkotja: az emlékező Én, amely a „csúcsélményekre” – akár öröm, akár fájdalom – érzékeny, valamint a tapasztaló ÉN, amely az adott pillanat érzésére koncentrál.

Úgy tűnik tehát, hogy egész életünket – a bennünket érő kellemes és kellemetlen élmények sorát – folyamatosan, mindkét ÉN-ünk értékeli. S bár sorsunkat, a modern világunk komfort-zónájában is megnehezítik kellemetlen, sőt fájdalmas pillanatok, de szerencsére többségben vannak kellemes és örömteli események. Annak eldöntésére, hogy e két ÉN párbeszédéből végül is milyen vélemény alakul az élet egészéről, a kutatók egy érdekes – igaz, csak hipotetikus kérdést elemző – kísérlet végeztek el. (Diener, E. et al. 2001. End Effects of Rated life Quality: The James Dean Effect). A vizsgálat résztvevőknek egy elképzelt személy – Jen – alternatív élettörténeteit kellett összehasonlítani. Az elsőben Jen felhőtlen boldogságban élt, kellemes kapcsolatai és sok sikere volt, amikor váratlanul, vagy 30 éves korában, vagy 60 éves korában, fájdalom nélkül meghalt egy autóbalesetben. A másik élettörténetében még élt 5 évet – vagyis 35, illetve 65 éves koráig – de ebben életszakaszban már fájdalmakkal és gondokkal küszködött.

A résztvevőknek arra kellett válaszolni: (1) mennyire volt irigylésre méltó az élete, (2) mennyi boldogságot, illetve boldogtalanságot élt át élete során? Az eredmények azt mutatták, hogy a hosszabb élet – 30 helyett a 60 év – nem jelentett nagyobb boldogságot! Ugyanakkor az élet végső értékelését alapvetően lerontotta a csalódást keltő utolsó öt év! Erre a hatásra utalt a publikáció címében hivatkozott „J. Dean hatás”. A híres – életében sikeres és irigyelt – amerikai színész 24 éves korában autóbalesetben elhunyt. Az emberek véleménye szerint így boldogabb volt, mintha élt volna még 30 évet, de utolsó éveit beárnyékolta volna a betegség és a kudarc. A kísérletek alapján tehát nem kérdéses: ha valaki életének a csúcsán, sikereinek teljében hal meg – még ha rövidebb ideig él is! – összességében boldogabb, mintha növekvő problémákkal küszködve, lassú leépülésben további évtizedeket töltött volna el.

Ha tehát valakinek nagyobb boldogságot akarunk, annak ne hosszabb életet kívánjunk, hanem azt, hogy a befejezés ne nagyon romló végértékű legyen. Szemléljük mindezt gyermekeink és unokáink – a Z generáció – szemszögéből. A demográfiai kutatások szerint a 21. században születettek legalább 25 % megéli a 100 évet, és 40 % a 90 évet. 2100 táján ez többszáz millió (!) 100 évest jelenthet. Általános állapotuk valószínű kielégítőbb lesz, mint szüleiké, mégis többségük ezt úgy éli meg: viszonylag hosszú – akár 15-20 éves – hanyatlás zárja le életüket, és ez nyomja rá a bélyegét az egészre. Ez pedig azt jelenti, többségükben – bár nem feltétlenül mindenkiben – vetődik fel a kérdés: ha előre látható az élet minőségének visszafordíthatatlanul csökkenése, meddig érdemes ragaszkodni hozzá? A problémát csak élezi a „happy end” vágy: minél tovább élsz csökkenő életminőséggel, annál alacsonyabbra értékeled egész életedet. Vagyis, nem kell depressziósnak lenni ahhoz, hogy valakiben kialakuljon a „kösz, ennyi elég volt” életérzése.

Ám a föld országainak többségében ez a szándék ma még nem váltható tettekké. Ez azt jelenti, hogy mind többen élik meg hozzátartozóik elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan leépülését. A gondozás költséges, időigényes és idegőrlő, de folyamatosan szembesülni egy nekünk kedves ember hanyatlásával, még nehezebb. Közben egyre nyugtalanítóbb: ez lesz az én sorsom is? Humánusnak tekinthető-e egy társadalom, amely tagjait – akik sokat tettek a közösségért, önzetlenül segítve másokat – ilyen kegyetlen kínzásnak veti alá? Azt gondolom, hogy idővel egyre több társadalom belátja ezt és megadja a lehetőséget polgárainak, hogy – aki azt karaja – megválaszthassa halálát. Ezt nyilván szabályozni kell, de – mint az abortusz esetén – a lehetőség nyitva hagyása jobb megoldás, mint a tiltás.

Ám ebben a kérdésben azonban a vallások véleménye egybehangzó: az élet szentségére hivatkozva tiltják, hogy bárki, eldobja magától azt és azt is, hogy ebben segédkezzenek neki. De tekintsünk erre kicsit más szemszögből. A korábban idézett B. Russelt, barátai – mivel tudták róla, hogy szkeptikus a teremtő létét illetően – arról faggatták: mit fog mondani, ha halála után mégis az Úr színe elé kerül? Azt fogom válaszolni: „Uram, nem adtál elég jelet”. Ennek tükrében tehető fel nekem is a kérdés: mit válaszolnék, ha – várakozásaimmal ellentétben – mégis Szent Péter vagy aki a „bebocsátást” intézi, nekem szegezné a kérdést: miért ítéltem olyan megengedően, figyelmen kívül hagyva az élet szentségét, az eutanáziáról? Íme a válaszom: Én valóban nem hittem az Úr létezésében, de abból indultam ki, ha mégis létezik, akkor bölcs és jóságos. Egy ilyen Istenhez pedig közelebb áll az, hogy megkönnyíti az eltávozni akarók helyzetét, mint az, hogy arra kényszeríti őket, lepusztuljanak a teljes romlásig. Vagyis, úgy véltem: ha Isten létezik, inkább támogatná, mint ellenezné a szabályozott eutanáziát, azok számára, akik – szabad akaratukból – ezt választanák. Az eutanáziát javasolva inkább követem Isten akaratát, mint megszegem azt.

A gyűlölet-kráter ellenállhatatlan vonzása

Ifjúkorom kedves könyvében – „80 nap alatt a föld körül” – a világutazókat San Franciscoba érkezve verekedés és lövöldözés zaja fogadja. Mi ez a felfordulás – érdeklődött Mr. Fogg. „Választásra készülődnek” – hangzik a felelet. „Nyilván vezérkari főnököt választanak” – találgatta Fogg. „Dehogy uram, békebírót!”  – hangzott a „megnyugtató” válasz. A választásokra készülő USA napjainkban szinte egy – még fegyvertelen – polgárháború tüneteit mutatja. Mérgezett levelet küldenek az elnöknek, és a Legfelső Bíróság új tagjának megválasztása „élet-halál” küzdelemmé vált. A szembenálló csoportok félkatonai szervezetei már az “elcsalt” választást követő lázadásra készülnek. Mindkét oldal attól tart, hogy saját jelöltjük győzelmét a „másik oldal” nem fogadja el, és az alkotmányos krízisre vezet.

Világunk egyre kiszámíthatatlanabb. Még el sem vonult a legutóbbi válság, már felbukkant a következő. A növekvő bizonytalanság megroppantja a társadalmi stabilitást. Az átláthatatlan események hullámai dühödt reakciót váltanak ki a polgárokból és irracionális viselkedésre késztetik a politikusokat. Az erősödő tanácstalanságot tükrözi a „nagy európai válás” – a Brexit – véget érni nem akaró folyamata is. A legtöbb országban egymásnak feszülő pártok, egymást kiszorítani igyekvő elitek, szót érteni nem akaró polgárok csapnak össze. Mindenki csak mondja a magáét, nem válogatva a szavakban, és láthatóan nem kíváncsian arra, mit gondol a másik. Vajon ez véletlen pech-sorozat, vagy elkerülhetetlen szükségszerűség idézi elő a csillapíthatatlannak tűnő zavarokat? Erre a kérdésre kerestek választ a kutatók az amerikai politikai élet polarizálódásának folyamatát elemezve. (Moore-Berg, S et al. 2020 Exaggerated metaperceptions predict intergroup hostility between Americal political partisans.)

A vizsgálat az erősödő szembeállás – megállíthatatlannak tűnő – trendjét azonosította. A folyamat kezdetén, a békés hétköznapokban gyakran fel sem tűnik az evolúció által kiformált, egykor előnyünkre szolgáló viselkedésünk – az idegeneket hajlamosak vagyunk gyanakodva szemlélni – hátrányos vonása. Az élet nyugodt körülményei között a sztereotípiák okozta elfogultság általában veszélytelen. Amikor azonban az emberek, szembenálló csoportok tagjaiként tekintenek egymásra, az előítéletek mind negatívabban befolyásolják a kapcsolatokat. A kutatók a versengő csoportokban az egymásról kialakuló negatív vélemények dinamikáját elemezve rájöttek, ezt alapvetően átformálja az un. meta-percepció: az egyénben kialakuló érzés, milyen véleményt alkot róla a másik csoport. A meta-percepció pedig – mutattak rá a kutatók – nem passzívan tükrözi, hanem felnagyítja, és a valóságosnál negatívabbnak tűnteti fel más csoportok nézeteit.

Ezt az eleve negatív irányban torzult érzést még inkább erősíti a saját csoporton belüli kommunikáció: akiket ismerünk, mind azt mondják vissza, amit hallani akarunk. Ezt a negativitást azután még tovább fokozza a szociális média – Facebook, Instagram, WhatsApp stb. – sajátos működése. A médiavállalkozások az egyéneket – addigi információfogyasztásuk alapján – az érdeklődésüket kielégítő információkkal „táplálják”. Így az üzleti vállalkozások számára – a hirdetési szempontból előnyös – pontosan azonosítható „célszemélyek” jönnek létre. Ez azonban arra vezet, hogy az egyének mindinkább bezáródnak a saját maguk által létrehozott információs buborékjukba és végleg foglyaivá válnak a saját csapat visszhangkamrájának (echo-chamber). Az echo-chamber domináns szerepét mutatja, hogy a pártok „drukkerei” tökéletesen ellentétesen „pontozzák fel” a jelöltek – elvileg jól azonosítható – jellemvonásait, mint pl. patrióta, méltányos, politikailag képzett stb. (Schwalbea, M.  et.al. 2020. The objectivity illusion and voter polarization in the 2016 presidential election.)

Ennek következménye pedig, a szándékoktól függetlenül, a mindig is jelen levő egyoldalúság szélsőségessé erősödése. Az egyének úgy érzik: a közbeszédet az elfogult és szélsőséges „ellencsoportok” nézetei uralják. A növekvő polarizációt fokozatosan normális állapotként fogadják el és nem veszik észre ennek mellékhatását: a csoportokban a szélsőségesek válnak hangadókká. Normális időkben az emberek érzik: bármely, egyébként kívánatos érték – az egyenlőség, a szabadság, a verseny vagy a nemzeti identitás – szélsőségességig fokozva hamissá torzul. Amikor azonban a szélsőség válik az új normalitássá mozgalmakat megszállják a szélsőségesek, és a polgárok egyre kevésbé hajlanak a kompromisszumra. Ezt azonban nem az értékek különbözősége idézi elő, hanem a szélsőségessé váló polarizáció. Ez a folyamat azután a társadalmat összefűző társas kapcsolatok hálójában kezelhetetlenné váló romlási folyamatot indít el.

Az erősödő polarizáció légkörében az átlagnál szélsőségesebb véleményt hirdetők jutnak vezető szerephez. A meta-percepció által felerősödő polarizáció légkörében pedig megengedhetővé válik az „ellencsoport” dehumanizálása. Először „csak” belső beszélgetésekben, majd nyilvános megszólalásokban is a csoportok tagjai egymást kölcsönösen idiótának vagy férgeknek titulálják, kifejezést adva undoruknak. A dehumanizálás következményeként fokozatosan elvárt lesz az „ellencsapat” tagjaival való kapcsolatok felfüggesztése. Az amerikai politikára már évtizedek óta jellemző volt – a járványoktól teljesen függetlenül –a távolságtartás. A demokrata és republikánus képviselők, akiktől a nemzet problémáinak megoldását várják – az idők folyamán egyre ritkábban találkoztak, és ellenségként kezdték szemlélni egymást.

A kölcsönös vádaskodás légkörében a moralitás és a racionalitás – egykor át nem léphető – korlátjai áthághatókká váltak. Megengedhető lett a másik csapatot minden módon akadályozni, még azon az áron is, hogy ez az egész társadalomnak kárt okoz. Ennek a viselkedésnek jellegzetes típusa a vetokrácia: tudatosan nehezíteni egy olyan törvény elfogadását vagy szabály bevezetését, amely – bár a társadalom számára előnyös – de azt a „szemben állók” kihasználhatják „saját” céljaikra. A vetélkedő pártok élet-halál harcot folytató „hadseregekként” viselkednek, és megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a fontos döntési pontokat. Az egykor egymással kulturáltan vitatkozó ellenfelek a „másik” csapatot ellenségnek tekintik. A politika színtere fokozatosan megtelik kompromisszumra képtelen személyekkel és egymást elutasító, az ellenfeleket minden lehetséges módon akadályozni igyekvő csoportokkal.

A polarizáció erősödése így végső soron megoldatlan problémák halmozódására vezetett. Az egyre kilátástalanabb viták „farvízén” pedig sok helyen beelőznek a szélsőséges mozgalmak. A vetokrácia veszélye fokozatosan a legtöbb stabil demokráciában felbukkant. Ám, míg ezeket a vetokrácia pusztán lefullasztja, ami válságos időkben azért komoly veszélyt jelent, rendszerváltó „új” demokráciákban a működésképtelenné vált állam a totális hatalom megszerzésének folyamatát indítja el. A vagyonszerzés és az oligarchia-építés lehetősége szinte lebírhatatlan csábítást jelentett a rendszerváltó társadalmakban Növekvő támogatást szereznek olyan csoportok, amelyek igazolhatónak látják a hatalom kisajátítását, a politikai ellenfelek „karanténba” zárását. A következő lépésben azután – a polarizáció által ösztönözve és a működésképtelen állam tapasztalataira hivatkozva – az ideiglenes dominanciát állandó „megszállássá” igyekeznek átalakítani. Így képessé válnak megakadályozni bármely, nekik nem tetsző csoport döntésekhez való hozzáférését. A demokrácia rendszere előbb csak sérül, majd megroppan. Ez a folyamat pontosan nyomon követhető Magyarországon a politikai rendszer minőségét mérő, nemzetközileg elfogadott mutatószámok – a kormányzás, a demokrácia, az egyéni jogok, a média-szabadság, a törvények hatalma és a korrupciós indexek stb. – több évtizedes alakulásában.

Az elmúlt évek adatai – mint egy CT felvétel a rákos góc áttételessé válását – pontosan mutatják, hogy demokráciánkból mára már csak a kiüresedett intézmények csontváza maradt. A Fidesz kisajátította a médiát, rátelepedett a bíróságokra, megakadályozza a civil szervezetek működését. Az abszolút hatalom birtokában Orbán Viktor elfoglalta a társadalmi ellenőrzésére szolgáló centrumokat, a neki tetsző káderekkel töltötte fel a kontroll és a politikai befolyás szervezeteit. Fokozatosan minden oktatási, tudományos és kulturális intézményt „megszállt” a hatalom. Az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, az ügyészség, a versenyhivatal, az OVB, a független bíróságok és a Média-tanács képtelenné váltak a hatalommegosztásból fakadó szerepük betöltésére. A politikai rendszerünk ma már autokrácia. A szélsőségesség erősödéséhez a polgárok egy jelentős része – a „megfővő békaként” – fokozatosan hozzászokott. Így sem ők, sem pedig a folyamat kitervelői nem érzékelik az események végkimenetelének valóságos veszélyeit.

Az előítéletek eszkalációjának belső logikáját teszi szemléletessé az – G. Allport előítélet-skáláját tükröző – gyűlölet-piramis metafora. (Global Perspectives on the Trauma of Hate-Based Violence.) A gyűlölet-piramist – pusztán a szemléltetés kedvéért – inkább „gyűlölet-kráternek” nevezném. A piramis ugyanis magas, fáradságosan megmászható soklépcsős „képződmény” benyomását kelti, míg a gyűlölet-piramis inkább egy mély kráterre emlékeztet. A felszíni bányaművelést követően – a kitermelés befejeződése után – ott maradó, a környezetet eltorzító borzalmas sebre hasonlít. A gyűlölet-kráterből mindig csak a közvetlenül alattunk levő szint látszik, míg a mélyebb, – egyre ijesztőbb – szinteket köd borítja.

A kráter első szintjén hétköznapi elfogultságainkkal, ártatlan sztereotípiáinkkal, és a kevésbé ártatlan rémhírekkel találkozhatunk. Ezeket gyakran észre sem veszünk. A következő, második szinten azonban megjelennek az életet zavaró előítéletek, a bántó elnevezések és a nevetségessé tétel változatos módjai. Itt már mindennapos tapasztalat bizonyos társadalmi csoportok bűnbakká nyilvánítása és a „mások” dehumanizációja. Ennek ellenére az „elkövetők” csak ritkán szembesülnek jogi ellenlépéssel. A következő, harmadik szinten válnak gyakorivá a lakóhely- és karrier-választást, illetve a társadalmi felemelkedést akadályozó jogi diszkriminációk. Tömegesen fordulnak elő olyan – immár törvénybe ütköző – cselekedetek, mint a zaklatások, a társadalmi kizárás különböző típusai. Ez alatt, a negyedik szinten általános lesz a nyílt bántalmazás: az erőszak, a gyújtogatás, a gyilkosságok, a terrorizmus és a vandalizmus. Végül a kráter beláthatatlan mélyén, az ötödik szinten jelenik meg a tömeges erőszak és a népirtás. A metafora azt érzékelteti, hogy a körülményektől függően, milyen könnyen sodródhat egy társadalom egyre mélyebbre és milyen nehéz a visszakapaszkodás. 

A politikai polarizáció erősödése tehát azért aggodalmat keltő, mert ez „megágyaz” a gyűlölet stációin való szinte megállíthatatlan „lecsúszásnak”. Ezt a folyamatot nem – mint sokan gondolják – a politikai irányzatok eltérő érték-orientációja váltja ki, még csak nem is az emberi gonoszság generálja. A gyűlölet-kráter mélyének szinte ellenállhatatlan vonzását a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok erősödő zavarai idézik elő. Az idézett kutatás ezt a romlási folyamatot, mint a torzulás összekapcsolódó láncszemeinek szükségszerű következményét azonosította. A polarizáció erősödése tehát a körülmények véletlenszerű alakulása folytán vezethet társadalmi katasztrófához. Ez azért figyelmeztető, mert bár Európa eddig többé-kevésbé megúszta a globális válság egyre újabb hullámait, jól érzékelhető a polarizáció erősödése kontinensünkön is. S ha valakit a kutatás nem győzne meg, Európa múltja mindenképpen óvatosságra int.  

Az EU vezetői ennek ellenére mégsem foglalkoztak eddig érdemben az európai intézmények alapvető megújításával, és az intézményrendszer leromlásával egy sor országban. Az előttünk álló évtized válságai azonban egyre kevésbé teszik lehetővé a problémák „szőnyeg alá söprését”. Várható tehát, hogy kontinensünk a belátható jövőben alapvetően átalakul. Ez jelentheti egy új Európa születését, de épp így, politikai és gazdasági szétesését is. Reményt jelent: az átalakulást kiváltó hatások és veszélypontok hosszú távon előre láthatóak. Aggodalomra ad okot: sem a politikusok, sem pedig a polgárok nincsenek tudatában a folyamatok veszélyes következményeivel. Az, hogy melyik forgatókönyv valósul meg, a baby boom generáció számára – tehát számomra is – inkább elméleti probléma. Gyerekeink és még inkább unokáink számára azonban a folyamat kimenetele élet-halál kérdés.  S, hogy ez nem költői túlzás, erre figyelmeztet a gyűlölet-kráter!

Beteg vagy egészséges a magyar demokrácia?

Az Európai Bizottság nemrég hozta nyilvánosságra az első jogállamisági jelentését, amely részletesen elemzi a tagállamok helyzetét. A későbbi viták előjátékaként éles szócsata robbant ki Vera Jourová – az Európai Bizottság értékekért és átláthatóságért felelős alelnöke – a magyar demokráciát minősítő megjegyzését követően: az illiberális jelzőből, az „ill” szócskát hozzábiggyesztve „betegnek” nevezve azt. Ezt a viccnek szánt megjegyzést Orbán Viktor felháborodottan a magyarok arculcsapásának nevezte. Felszólította Ursula von der Leyden bizottsági elnököt – Jourová főnökét –, hogy rúgja ki, ő azonban visszaüzente: Jourová teljes bizalmát élvezi. A történetet mindenki – politikai „hovatartozástól” függően – a maga módján értékeli, eleve tudja, hogy kinek van igaza és kialakult véleményében tántoríthatatlanul hisz. A viták a jövőben sem fognak lecsengeni, mert egyre újabb területek kerülnek górcső alá. A „bukottnak” nyilvánított országok pedig egyrészt megpróbálnak módszertani hibákat felfedezni a jelentésben, másrészt – mint teszi a magyar kormány – országának állapotát példamutatónak értékelik.

Első pillantásra nehéz igazságot tenni, mert összevethetetlen állítások és eldönthetetlen vélemények állnak szemben egymással, ami szinte lehetetlenné teszi az objektív ítéletet. Ám a helyzet mégsem reménytelen. Az elmúlt évtizedekben olyan módszertani eszközök – ún. mutatószám-rendszerek – születtek, amelyek, mint a gyógyászatban használt labor-leletek, röntgen-, vagy CT felvételek, pontosan megmutatják a „beteg” állapotát és jelzik a „betegség” előrehaladottságát. Ha tehát meg akarunk bizonyosodni, vajon a demokráciánk egészséges-e, mint Orbán Viktor állítja, vagy beteg, mint az EU jelentés véli, alkalmazni lehet ezeket a módszereket. Így nemcsak pontos, de kiegyensúlyozott véleményt alkothatunk arról, vajon Magyarország még belül van, vagy már kívül esik az Európai Közösségben elfogadott politikai „normalitás” tartományából.

Ha valaki egy orvos faggat betegségéről, az – miközben arra kéri, mesélje el mit érez, hol fáj – mindenekelőtt elkéri a leleteket. Tudja ugyanis – de ezt mindannyian megtanuljuk – azt, hogy egészségesek vagyunk-e vagy sem, és milyen stádiumban is van betegségünk, csakis az állapotunkat pontosan tükröző leletek alapján mondható meg. Ráadásul jó diagnózis nem készíthető egyetlen lelet alapján. Hatékony terápia pedig csak több lelet kiegyensúlyozott és összehangolt értékelése alapján alakítható ki. Nem véletlen, hogy a profi „terapeuták” nemcsak gyógyításban, hanem a politika és a szervezetek világában is ezt a megközelítést követik. Így a vállalatok helyzete leginkább az ún. Balanced Scorecard (kiegyensúlyozott mutatószám) rendszer alapján becsülhető fel, amely négy, egyaránt fontos tényező – a nyereség, a fogyasztói elégedettség, a kapacitáskihasználás és a dolgozói elkötelezettség – összehangolt értékelésére épít. De kialakítható a társadalmak összehasonlítására is ilyenfajta modell. (Marosán, Gy. 2016. Kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer.)

Ahhoz tehát, hogy hazánk helyzete pontosan megítélhető legyen, célszerű ilyen összetett, egyben kiegyensúlyozott „lelet-együttest” használni. S ha mindezt könnyen áttekinthető formában és a „versenytársakkal” való összevetést lehetővé tevő módon mutatnánk be, még könnyebb lenne az eligazodás. Szerencsénkre az elmúlt harminc évben egész sor nemzetközi szervezet létrehozott olyan komplex mutatószám-rendszereket, amelyek képesek bemutatni az országok helyzetét, politikai rendszerük állapotát, az állam működésének minőségét, a kormányzati hatékonyságot. Ezek az elemzések egységes módszertanra épülnek, az eredményeket pedig összehasonlításra alkalmas formában hozzák nyilvánosságra. A mutatószámokat sokféle forrásokból és egymást kiegészítő adatokból „állítják elő”. Részben nemzetközi szervezetek statisztikáiból, részben önálló kutatásokból, részben pedig a témával kapcsolatban végzett felmérésekből származnak. Természetesen a részletekben sok a vita – hogy egyik vagy másik tényezőt miként értékelnek, vagy az objektív adatok mellett számításba vesznek szubjektív véleményeket is –, de a módszertan nem részrehajló, egyformán kezeli a különböző országokat. A legjobb úgy tekinteni a kiosztott „osztályzatokra”, mint csemeténk bizonyítványának jegyeire: az iskola a mindenkire kötelező tananyagot kéri számon, s bár lehet, hogy egyik vagy másik tanár többet követel, vagy éppen engedékenyebb, az év végi átlag mégis objektívnak tekinthető.

Az interneten fellelhető adatbázisokból, az értékelés kiegyensúlyozottságának biztosítása érdekében három területet választottam. Elsőként, a fejlődést hosszú távon és alapvetően meghatározó tényezőket, az intézményeket vettem számításba. Másodiknak – mivel a társadalmak helyzetét ezek működésének hatékonysága is befolyásolja – az ezt meghatározó tényezőket (pl. a korrupció mértékét vagy a versenyképességet) elemeztem. A helyzet bemutatásának harmadik tényezőcsoportja – tudomásul véve, hogy az embereket kevésbé az intézmények érdeklik, mint inkább az általuk megélt hétköznapok – az életminőségüket jellemző tényezőket vettem számba. Ugyanis hiába hivatkoznak a politikusok – egyébként indokoltan – a szabadság, a demokrácia, a kormányzás minősége, a nemzeti identitás fontosságára, a polgárokat alapvetően az érdekli, milyenek az életkörülményeik.  

Az alábbiakban megadjuk az általunk választott három terület legfontosabb mutatószám-rendszereit és fellehetőségüket. Az olvasónak azt tanácsolom, pillantson bele az interneten ezekbe és a többi adatbázisba.

  1. A fejlődést alapvetően behatároló intézmények közül, az alábbi – a témánk szemszögéből legfontosabb – hármat választottam ki:
  2. A törvények hatalmának érvényesülését, ami a törvények minőségére és tartósságára is utal, (Rule of Law Index 2020)
  3. A demokrácia állapotát „mérő” indexet, (Democracy Index 2019)  
  4. Az egyéni szabadság indexét, amely a polgári szabadság állapotát jelzi (The Human Freedom Index 2019) WORLD PRESS FREEDOM INDEX
  5. Az intézményi hatékonyságot jelző és arra utaló mutatók:
  6. A versenyképességi index, amely a hosszútávú gazdasági dinamikát határozza meg (The Global Competitiveness Report 2019)
  7. Prosperitás index, amely a szélesen értelmezett fejlődés dinamikájára utal. (The Legatum Prosperity Index™ 2019)
  8. A korrupciós helyzet mérőszáma (CPI), amely az intézményi hatékonyságot is jelzi, (Corruption Perceptions Index 2019)
  9. Az életminőség jellemzői, amelyek a polgárok szemszögéből leginkább fontos, és leginkább érzékelt tényezők: 
  10. Az emberi fejlődés indexe (HDI), ami a társadalom állapotát fejezik ki, (Human Development Report 2019)
  11. A Boldogság-index, ami az emberek végső értékelésének elmaradhatatlan szempontja (World Happiness Report 2020)
  12. A társadalmi mobilitás mértéke (The Global Social Mobility Report 2020)

A mutatószámok – mint említettük – a saját módszertanuk alapján minden egyes ország esetén kiszámolják az adott területen – pl. a demokráciában vagy éppen a korrupció tekintetében – elért eredményeit, és a „helyezések” alapján felállítják az „országlistákat”. Az internetről kigyűjtöttem és az alábbi táblázatban áttekinthetően feltüntettem hazánk és a velünk összevethető szomszédjaink megfelelő „teljesítményét”. A táblázatban az országok oszlopa alatt az első szám az adatbázisok listáján elfoglalt helyezést mutatja, míg a zárójelben a szám a csoport-helyezésre utal. Az „országszám” az egyes adatbázisok által figyelemmel kísért országok számát jelöli. A táblázat utolsó sorában a szomszédos országok egymáshoz viszonyított helyezési számainak összege található, amely – mint egy iskolai bizonyítvány – mutatja valóságos helyzetünket csoportunkban. Nem belemerülve a részletekbe, ezen információk alapján viszonylag objektíven megítélhető helyzetünk, méghozzá a velünk nagyjából összevethető országokhoz viszonyítva. Ez segít választ adni a kérdésre: kinek van inkább igaza, miniszterelnökünknek, amikor az EU kritikáját elutasítja, vagy a brüsszeli – „sorosista” – jelentés készítőinek, akik reális problémákra hívták fel a figyelmünket. Nos hát íme a „bizonyítvány”:

      Országszám Magyarország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Románia A legjobb
Mutatószámok (megjelenési év)                
1. Rule-of-law Index (2020)   128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
2. Democracy Index (2019)   167 55 (4) 32 (1) 56 (5) 42 (3) 36 (2) 63 (6) Norvégia
3. The Human Freedom Index (2019) 142 43 (6) 18 (1) 37 (5) 33 (4) 23 (2) 32 (3) Svédország
4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
5. Legatum Prosperity Index 2019 167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
6. Corruption Perception Index (2019) 180 70 (5) 44 (3) 41 (2) 59 (4) 35 (1) 70 (5) Dánia
7. The Global Social Mobility Report (2020) 82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (6) Dánia
8. World Happiness Report 2017-2019 153 53 (6) 19 (1) 43 (4) 37 (3) 33 (2) 47 (5) Finnország
9. Human Development Index 2019 189 43 (5) 26 (2) 32 (3) 36 (4) 24 (1) 52 (6) Norvégia
A helyezési számok összege csoportunkban   46 14 32 27 14 47  

A kép egyértelmű és lehangoló. Hazánk, az országok állapotának minőségét jelző mutatók többségében, még saját osztályában is, az utolsó, utolsó előtti helyek egyikét foglalja el. Akit ez meglep, annak figyelmébe ajánlom, hogy ugyanez a „hátramaradottság” jellemző egy sor más területre is, így pl. a születéskor várható élettartam vagy éppen a nemek közötti egyenlőség (Gender Gap Index). Ez is azt bizonyítja, hogy az adatokban tükröződő negatív tendenciák nem – mint azt a kormány állítja – az elemzők által elkövetett módszertani hibák, esetleg „kettős mérce” következményei. A mutatószámok társadalmunk valóságos elmaradottságával szembesítenek. Ez indokolta cikkünk szemszögét: „Ne a tükröt hibáztasd, ha a képed ferde!” 

Különösen aggodalmat keltő, hogy a 2019-2020-as eredmények nem váratlan kisiklás, vagy tőlünk független hatások következménye, amely után magától visszaáll a normál állapot. A rendszerváltás idején Magyarország – igaz a „bukottak” osztályában – „éltanuló” volt. Az 1990-es években, miközben folyamatosan fejlődtünk, fokozatosan felzárkóztak az „osztálytársak”. 2000-et követően azonban fordulat zajlott le. Már az első Fidesz kormány idején megindult a – mutatószámokban kezdetben szinte észrevétlen, majd egyre erősödő – romlás. Az eredmények eróziója folytatódott a szocialista-liberális kormányok idején is. Az egykor mögöttünk „kullogók” közben fokozatosan elénk kerültek. 2010-et követően a mutatószámok által jelzett minőségi romlás nem egyszerűen folytatódott, hanem már a polgári demokrácia intézményrendszerének a fokozatosan szétesését jelezte. A Demokrácia Index 2020-as publikációja hazánk demokráciájának állapotát – a visegrádiak többségével együtt (!) – a repedt (flawed) jelzővel írja le. Ez a helyzetértékelés pedig – sajnos – közelebb áll Jourová beteg jelzőjéhez, mint a magyar kormánykörök által vízionált a virulóan egészséges állapothoz.

Emberiség vigyázat! Potyautas veszély!

Az idők változását jelzi, amikor természetesnek vett várakozásainkban csalódunk. Ilyenkor ráébredünk: a világ már nem a megszokott szabályok szerint működik. A 21. század válságai azonban nem pusztán az idők változására, hanem „tektonikus” történelmi átalakulásra figyelmeztetnek. Az erősödő zavarok hátterében gyakran feltűnik egy különös probléma: a fejlett társadalmakban a születésszám tartósan a reprodukciós szint alá esett. Mintha a modern világ polgárai lemondanának arról, hogy „benépesítsék” világukat. Bolygónk, milliárdnyi (potya)utasának elkalandozó figyelmétől nem befolyásolva, sodródik egy nehezen kiszámítható jövő felé.

Minden kapcsolatot – kezdve az üzletitől, a baráti viszonyon keresztül, egészen a házasságig – a csere tart össze. Az egyik fél tesz vagy ad valamit, amit a másik elfogad, és cserében valami ellenszolgáltatást nyújt. Ha mindketten elégedettek, a csere folytatódik, és a társulás tartós lesz. Az együttműködést sok minden megzavarhatja. Először is a félreértés: nem veszem észre, hogy kaptam valamit, és eszembe sem jut viszonozni. Gyakoribb a koordinálatlanság: nem akkor, és nem azt adom, amit partnerem elvár. így elmarad a viszonzás. Ám az együttműködés legkomolyabb akadálya a potyautas viselkedés: elfogadni, amit a partner felkínált – a baráti gesztust, a szerető simogatást vagy az átutalt pénzt –, majd „zsebre rakni” és nem viszonozni azt. Holott nyilvánvaló: stabil kapcsolat csak a kölcsönös elégedettségre építhető. Akit becsapták, az megszakítja az együttműködést és társulás nem jön létre.

Mivel az összetartó csapat tagjának lenni előnyt jelent az élet versenyében, az evolúció „belénk ülteti” az együttműködési hajlandóságot. Sőt, mivel néha még ez is kevés, arra is rávesz, hogy büntessünk. Akit becsaptak, ösztönszerűen elégtételt vesz: kiabál, sőt üt, majd megszakítja az együttműködést. A kutatók az együttműködés evolúciójának jobb megismerésére egy kísérlet-sorozatot szerveztek. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789). Változatos számú – 2 főtől egészen 256 főig terjedő – társulás tagjai az un. fogoly-dilemma játékot játszották, amely jutalmazta az együttműködést, de még inkább csábított potyautas viselkedésre. A kutatók éppen arra voltak kíváncsiak, miként tarthatók egyben a növekvő létszámú társulások. A kísérlet eredményei – lásd az alábbi ábrát – félreérthetetlenek.

Az ösztönszerű altruizmus csak néhány fős társulást, legfeljebb egy családot képes egybeforrasztani. Amint azonban a létszám meghaladja a tucat főt, akkor a csapatot már csak a csalók megbüntetése tarthatja egyben. A büntetés azonban vesződséggel jár, így azt először csak a csalás kárvallottja vállalja. Amint azonban a közösség létszáma megközelíti a százat, egyre több lesz az idegen, és akkor már az áldozatok „önbíráskodása” sem elégséges. Ilyenkor a terjedő potyautasság visszaszorítására közösségek bevetik a „másodlagos büntetés” eszközét. Bárki, aki szemtanúja egy csalásnak – függetlenül attól, őt érte-e a kár –, büntetni köteles az elkövetőt. Ez a kötelező büntetés – az ún. „peer punishment” – normája, ami a viszonylag kis csoportban hatékonyan működik. A történelem hajnalán, a törzsekben, a szabályszegő mindig számíthatott rá, hogy valaki meglátja, és az meg is fogja bünteti, ezért a normaszegés ritka, így költsége is elhanyagolható volt.    

Ám, amint a közösség mérete egyre nő, az embereket egyre inkább ismeretlenek veszik körül. Ez a helyzet táptalaja lesz a másodrendű potyautasságnak. Ők nem csapják be partnereiket, de ha azt látják, idegen károsít meg idegent – mivel nem őket érte a kár –, saját költségen nem büntetnek. Ha a házuk elé piszkít egy ismeretlen kutyája, figyelmeztetik a „gazdit”, ám ha ezt egy idegen ház előtt tapasztalják, legfeljebb magunkban morognak. A kutyapiszok terjedése jól mutatja a másodrendű potyautasság veszélyeit: bár az ilyen személy nem károsítja meg konkrét partnereit, mivel szemet huny a csaló viselkedés előtt, veszélybe sodorja közösségének stabilitását.

Látva, hogy a szemtanúk által végrehajtott (az ún. peer punishment) kötelező büntetés a nagyobb közösségekben visszaszorul, a további kísérletekben kipróbálták az ún. „pool punishment” büntetési módszerét. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). A közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, és megbüntetik az azt áthágókat. Ugye, ismerős ez a megoldás? S a kutatók által a kísérletekbe beillesztett állam – visszaigazolva a történelmi tapasztalatokat – valóban képes volt az együttműködési készség helyreállítására. Ha tehát eddig nem tudtuk volna, a kísérlet bizonyította: potyautasok ellenében a nagyméretű közösségeket csak az állam ellenőrző és fegyelmező intézményei tarthatják egyben. És az állam – ebből a szempontból – áldásos viselkedésszabályozó tevékenységének köszönhetően, egyre nagyobb méretű társadalmak jöttek létre.

Ám a 20. század vége felé – anékül, hogy észrevettük volna – a potyautasok új, nehezebben azonosítható típusa, az ún. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de nem vállalnak bizonyos, a társadalom fenntartásával együtt járó vesződséget és költségeket. Ezzel – bár kevésbé átlátható módon, mint az első- és másodrendű potyautasok – veszélybe sodorják világunk stabilitását. Induljunk ki a nyilvánvaló tényből: a társadalmak fennmaradásához elengedhetetlen folyamatos biológiai megújulásuk. Ehhez hosszú távon legalább 2.1-et elérő termékenységi ráta szükséges. Ha egy pillantást vetünk a 2020-as demográfiai előrejelzésekre, elgondolkoztató kép rajzolódik ki előttünk. (CIA: World Factbook. 2020.) A föld 228 államának termékenységi adatait tartalmazó listát Niger vezeti 7-es rátával. India 2.35-tel a 81., Kína pedig 1.6-tal, a 184. Az első európai nemzet – Franciaország – 2.06-tal a 104. a sorban, míg a kelet-európai országok – Csehország 1.48 (207), Magyarország 1.47 (209), Szlovákia 1.44 (212), Lengyelország 1.38 (218) és közvetlenül utána Románia – a lista vége felé találhatók.

A modern világ – keményen dolgozó, tájékozott, a jövőre gondoló, a társadalom szabályait elfogadó – polgárainak egy része úgy dönt: nem vállal gyermeket. Az „érintettek” betartják a legtöbb – törvényekkel, meg persze szankciókkal körülbástyázott – társadalmi elvárást, ám kitérnek a gyermeknevelés kényelmetlenségekkel járó kötelezettsége elől. Ezzel azonban hosszú távon veszélybe sodorják a közös jövőt. Az utódok „létrehozásával” járó vesződségek, a felneveléssel kapcsolatos gondok jelentős terhet rónak a családokra. A feladatok azonban nem egyenlően oszlanak meg a nemek között. A kötelességek inkább a nőket terhelik, amiből a férfiak – hagyományosan – vonakodtak átvállalni a méltányos részt. Ez pedig azt jelenti: potyautasként kihátrálnak egy sor, nem-tetszik kötelesség alól.

A történelem sokáig a férfiaknak megengedte a potyautas viselkedést, a nőktől pedig megtagadta, hogy tiltakozzanak ez ellen. Egyetlen életút nyílt előttük: a házasság. Ez volt az egzisztenciális biztonság és a közösségbe való beilleszkedés egyetlen módja. A nemek közötti feladatmegosztást a hagyományok szabályozták, és a nők évezredeken keresztül kénytelenek voltak beletörődni a férfiak – a szokásokkal és törvényekkel körülbástyázott – terheket áthárító viselkedésébe. Ám, a 20. század fokozatosan a nők számára is felkínálta a szabad választás lehetőségét. Egyre többen döntöttek úgy, mivel a férfiak nem vállalnak egyenlő terheket, az önállóság életstratégáját követik: tanulnak, dolgoznak és élik életüket. Az elmúlt fél évszázadban mindkét nem, egyre növekvő arányban követte a szingli stratégiát. Döntően ennek következménye, hogy a termékenységi ráta fokozatosan az újratermelési szint alá esett.

Nem arról van szó, hogy a felnövekedő generációk ne gondolnának jövőjükre. Takarékoskodnak nyugdíjas éveikre, baráti hálózatot építenek maguk köré. Ugyanakkor a fiatalok csökkenő arányából, és az életkor meghosszabbodása miatt demenciával küszködő idősek növekvő számából fakadó problémák valódi súlyával a társadalmak nem néztek szembe. Potyautas viselkedésük – nem vállalni az utódok felnevelésével és „pályára-állításukkal” együtt járó vesződségeket, abban a (hiú) reményben, hogy ezek a problémák a jövőben valahogy megoldódnak – akkor tárul fel a legvilágosabban, ha a társadalmak szemszögéből tekintjük. Szigorúan véve nincs egyetlen fejlett ország sem, amely képes önmagát biológiailag újratermelni. Kimondva, kimondatlanul mindegyik arra épít: elért fejlettsége lehetővé teszi számára, hogy a szükséges „emberi erőforrást” importálja és „megvásárolja”. Még büszkék is arra, hogy a felkínálják az elmaradottságból való menekülés lehetőségét. Aggodalmat legfeljebb a kultúrák együttélésének fokozódó – a legtöbb helyen a tűrésküszöböt átlépő – zavarai miatt éreznek.  

Kevesebb figyelem fordul azonban a munkaerő-csábításnak kitett országok helyzetére. Miközben ezek a felzárkózás kihívásaival küszködnek – a folyamatos „lefölözés” következtében – növekvő zavarokkal kénytelenek szembenézni. A népesség legaktívabb és képzett része elvándorol, emiatt a társadalmak folyamatosan erőforrást veszítenek. Az életminőség leromlik, ami tovább erősíti az elvándorlást, így ezek az országok fokozatosan „kiürülnek”. A világ 10 leggyorsabban fogyó népességű országából kilenc régiónkban van! Ez a demográfiai trend kiszámíthatóan válságokhoz, az erőszak elszabadulásához, vagyis társadalmi katasztrófákhoz vezet. Vagyis, a fejlett országok és polgárainak harmadrendű potyautas viselkedése – belátható időn belül – szomorú következményekhez vezet.

Az emancipáció mozgalmai évszázadokon keresztül küzdöttek, hogy a szabad önmeghatározás és a társadalmi aktivitás – a munka, a tanulás és a beleszólás – joga mindenkit egyaránt megillessen. A 20. század során fokozatosan megszűntek a választójogot, a munkavállalás lehetőségét, az életforma szabad megválasztását és a karrier lépcsőin a felfelé kapaszkodást akadályozó korlátok. Ám, miközben az élet feltételei egyenlőbbek lettek, az emberi kapcsolatok mikroszféráját, a hétköznapokat továbbra is alapvetően a férfiak potyautas viselkedése dominálja. A törvényi szabályozás ellenére a férfiak előnyei a munkahelyeken, a jövedelemben, a karrier-esélyekben, és általában az előre jutásban csak lassan csökkennek. A „Leisure Time Gap” vizsgálatok azt mutatják, hogy a nők – még a leginkább egyenlő társadalmakban is – heti 10 órával többet fordítanak a családra, illetve az unokák és a szülők ellátásával kapcsolatos teendőkre, mint a férfiak. (Pew Research Centre. 2003-2011). A „Pleasure Gap” jelenség pedig egy még különösebb problémára utal: a nők kevésbé elégedettek a szexuális életükkel, mint a férfiak, jelezve, hogy a férfiak még az intim kapcsolatok szférájában is hajlamosak önzően viselkedni. (Rowland, K. 2020. The Pleasure Gap.) Ráadásul, az elmúlt években az élet sok területén váratlanul láthatóvá váltak – „letűnt” korok máig velünk élő szégyenletes szokásainak példáiként – a legkülönbözőbb típusú zaklatások.

A felsorolt, a nemek egyenlőtlenségre utaló tények döntő mértékben a férfiak harmadrendű potyautasságára vezethetők vissza. Döntően ennek következménye, hogy a fejlett társadalmakban a születésszám az elmúlt fél évszázadban tartósan a „fenntarthatósági szint” alá esett. Változás ezért kizárólag a harmadrendű potyautasság visszaszorításától remélhető. A harmadrendű potyautasokat – a törvények fegyelmező erején túl – a társadalom kollektív morális nyomása bírhatja jobb belátásra. Aki életének hétköznapi pillanataiban potyautasságra vetemedne – mondván: „Ez a te dolgod, asszony” vagy „Ez mindig a nők feladata volt” – azt visszatarthatja, ha, akár egy ismeretlen, viselkedését elítélve figyelmezteti. Emlékeim mélyéről egy – a szovjet hétköznapokról szóló – Suksin-novella rémlik fel. A rendszeresen lerészegedő férfitársaság egyik tagja folytonosan panaszkodik feleségére, aki állandóan elfoglaltságára hivatkozva, kivonja magát a közös ivászatokból. Egy barátja végül rászól: „Vedd észre, nem neki van szüksége rád, hanem neked van szükséged, rá”. Úgy tűnik, az emancipáció végigvitele az emberiség közös érdeke. Csak így tudnak javítani a modern társadalmak „gyenge” termékenységi mutatóikon. Egyben ez teszi lehetővé, hogy a korábban idézett termékenységi adatsor első 50 állama is el tudja kerülni, az őket fenyegető – ellenkező előjelű – demográfiai katasztrófát.

A moralitás lépcsői, avagy lehet-e amorális az emberközpontúság?

A hosszú élet titka, minél tovább túlélni a jelent. Ebből a szemszögből a jövővel törődni és másokkal foglalkozni, felesleges erő-, idő- és költség-pazarlás. Az evolúció mégis – saját érdekünkben – ráirányítja figyelmünket a JÖVŐ-re és MÁSOK-ra. Teszi ezt úgy, hogy olyan géneket gyűjti egy „csapatba”, majd alakít ki ennek alapján olyan ösztönöket, amelyek figyelmeztetnek a jövő lehetőségeire és veszélyeire, illetve a társakra, akikből „túlélő gépezet” építhető. Az ember esetében a figyelemnek a jövőre és a bennünket körül vevőkre irányításának alapvető eszköze a morál. Tudatja velünk: a körülöttünk élők nemcsak veszélyt jelentő ellenségek lehetnek, hanem együttműködő partnerek, segítséget nyújtó bajtársak és előnyöket kínáló üzletfelek is – ha a morál alapján közeledünk feléjük. 

Mivel életünk hajnalán döntően olyanok vesznek körül, akihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, az önzés fokozatosan „kinevelődik” belőlünk. A családon belül tanuljuk: a testvérek között megkérdőjelezhetetlen az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szabály. Ezt azután – csökkenő erővel – kiterjesztjük a szélesebb és lazább rokonságra is. A genetikai közelség így egybekapcsolódik a feltétel nélküli kölcsönös segítségnyújtás – az altruizmus – kötelezettségével. Éppen ezt fogalmazta meg általános törvényszerűségként a Hamilton szabály. Eszerint, ha az rB – C > 0 feltétel teljesül – ahol r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért.  (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour).

De mégis – érdeklődött tovább a tudomány – milyen mechanizmus működteti a Hamilton szabályt? A túlélésért folytatott küzdelemben a siker nemcsak azon múlik, hogy az egyes akciókból élve, hanem, hogy nyereséggel jöjjünk ki, vagyis több legyen a haszon, mint a költség. És valóban, a segítőkészséget a Price-egyenlet magyarázza. Ám az egyenletben a price szó mégsem a költségekre, hanem – nomen est omen – G. Price, a különös sorsú tudós nevére utal. Az ő felismerése volt, hogy egy társulásban az együttműködő viselkedést az egyes lények – genetikai struktúrájuk által meghatározott – elemi kapcsolatai költség- és nyereség-vonzatának végső egyenlege formálja. A legversenyképesebb – vagyis a legtöbb nyereséggel kecsegtető – génstruktúrát a szelekció választja ki a populáció sokféle egyedének változatos génösszetételéből. (Price, G.R. 1970. Selection and Covariance. Nature. 227)

Az evolúció tehát nem a rokonságot, hanem az együttműködési hajlandóságot „díjazza”. így az altruista viselkedés nem-rokonok között is kialakulhat, de ezt a körülményeknek szokássá kell formálni. Pontosan emiatt válik a morál olyan fontossá az ember világában. Ha ugyanis egy közösségben követendő szabállyá válik a kölcsönös – elvárt, egyben elvárható – segítség, az mindenki számára túlélési előnyt jelent. Sőt, ezáltal nemcsak az egyének túlélési esélyei javulnak, hanem az egész csoporté is. Az együttműködő egyedek halmazából összetartó csapat lesz, amely sikeresen birkózik meg versengő környezetében is. Ezért azután a közösség elemi érdeke az altruista viselkedés fenntartása.

Éppen ezt éri el az emberi közösség a morál előírásával és betartásának ellenőrzésével. Ennek is köszönhető, hogy a történelem során az összetartó családokból egyre nagyobb és komplexebb összetartó közösségek jöttek létre: előbb a törzs, majd a falú, azután az állam, végül a nemzet. Ezek a közösségek azután rendre a testvériség sajátos formáira hivatkoztak. A velünk felcseperedőket vértestvéreinknek tekintjük. A vértestvérség fontosságára utalt, hogy a törzsek a vérszerződés szimbolikus aktusával „egyesültek”. Ez egyben azt is mutatja, hogy a sokezres közösségekben a közösségi érzés nem alakul ki automatikusan. Az ismeretlenekből összeálló csapatban a testvérség tudatát – elképzelt közösséget (imagined communities) létrehozva – mesterségesen kellett megalkotni. Így azután a „testvériség” egyre szélesebb köre formálódik ki. A birodalmak korában fontos integráló eszközként szolgáltak a világvallások, megteremtve a hit testvériségét. A 19. században pedig két újabb nagy csoport – a nemzet és az osztály – alakította ki a maga sajátos, de szintén morálisan kötelező szolidaritást megkövetelő viszonyát, a nemzet-testvérekhez és az osztály-testvérekhez.   

Az elképzelt közösségek testvériségét a kultúra sokféle eszközének alkalmazásával – jelek és szimbólumok (csillagok és zászlók), rítusok és ünnepségek (zenék, szobrok és képek), narratívák és történetek (eredet-mítoszok, mesék) – teremti meg. Így alakul ki ezekben is – miként a családban – a morális kötelesség: mindenkit tekints testvérednek. Ezzel létrejön az az érzelmi és tudati állapotot, hogy ismeretlenekre ismerősként tekintsünk, érdekeiket a magunké elé engedjük, és a feltétel nélkül segítségnyújtást reflexét rájuk is kiterjesszük. Ám, amint az közösségek egyre magasabb szintjére érkezünk, a befoglaló, nagyobb közösség „testvérisége” váratlanul konfliktusba kerül az alatta levőkkel.

A múlt században a kutatók vidéki olasz kis falvak fejlődésképtelenségé vizsgálták. A probléma gyökerét abban találták meg, hogy a lakosok döntéseinkben kizárólag a család érdekét tartották szem előtt, és a falú szélesebb közösségének szempontjaira nem voltak tekintettel. Ebből keletkező konfliktusok leírására vezették be az amorális családközpontúság különös fogalmát. (Banfield, E.  1958. The Moral Basis of a Backward Society) Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor a morál csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. Az ilyen közösségekre a bizalom és a közéleti aktivitás szintje alacsony jellemző. Az egyén „visszavonul” a szűk családi körbe, és csak annak érdekeire van tekintettel. A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez az amorális családközpontúság a jellemző. (Gerő Márton – Hajdu Gábor: 2015. Az egyéni kapcsolathálók nagysága, heterogenitása és a társadalmi integráció Magyarországon.). Részben ez a magyarázata, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltást – különösen 2010-et követően – kiformálódott új oligarchák viselkedése iránt. Ebben ugyanis látványosan megmutatkozik, hogy – az amorális családközpontúság morális bűnébe esve – az oligarchák saját családi érdekeiket a nemzet érdekei elé helyezik. Ez arra utal: társadalmunk a 21. században visszazuhant a polgári társadalmak előtti korba és csak szólam, hogy a nemzet minden tagja testvérnek tekinthető.

De vajon kiterjeszthető-e a testvériség érzése minden élő emberre? Bár többnyire nem gondolunk bele, amikor Schiller Örömódáját, énekeljük Beethoven dallamára – „…Testvér lészen minden ember..” – ez azt jelenti: a velünk egy időben élő valamennyi embert testvérünkként kell kezelnünk. A mindenkit magában foglaló általános testvériség felemelő érzés, de elfogadjuk-e, hogy – az amorális családközpontúsághoz hasonlóan – a nemzeti érzés is amorálissá is válhat? Az „amorális nemzetközpontúság” különös fogalma olyasmire utal, amikor valaki saját nemzetének érdekeit más nemzetek érdekei elé helyezve, kizárólag csak saját közösségének szempontjaira van tekintettel. Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy globalizált világunkban oly sokan hirdetik: „tegyük nemzetünket az első helyre”. Ez azonban éppen olyan amorális cselekedetre utal, mint amikor valaki a családját helyezi közössége érdeke elé, és – a kutatások szerint – hasonlóan súlyos problémákat idézve elő. (Groos, J. De Dreu, C. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons. Sci. Adv. 2019; 5)

De vajon, ha testvérként tekintünk minden ma élő emberre, megtaláltuk-e a végső vonatkoztatási rendszert? A családot ösztönszerűen kiterjesztjük a múlt és a jövő felé: természetesnek vesszük az ősök örökségét, és épp így gondolunk arra, mit hagyunk utódainkra. A társadalom tehát olyan társulás, amely nemcsak azok között áll fenn, akik ma élnek, hanem a „ma élők és a már meghaltak, illetve a még meg sem születettek között.” (Edmund Burke). Ebből a szemszögből Földünket nem egyszerűen örököltük, inkább az utánunk következő nemzedékektől kaptuk ideiglenes használatba. Ez indokolja, hogy morális követelménnyé tegyük: éljünk úgy, hogy az utánunk következő nemzedékek képesek legyenek az általuk választott életformát folytatni, azzal a megszorítással, hogy ők is legyenek tekintettel az őket követő nemzedékekre. 

Ám még ezzel sem értük el a morálitás végső határát. Ha körbe pillantunk, itt vannak környezetünkben természet élőlényei, kezdve az emberszabásúaktól, a kis házi kedvenceinken keresztül, egészen a hangyákig, az egysejtűekig és persze a növények. Sok kutatás bizonyítja, létezésük bizonyos értelemben feltétele a mi életünk is. Ez pedig letagadhatatlanul közösséget teremt köztünk. Emiatt – bármilyen szélsőségesnek látszik is – indokolható, hogy a morális mérlegelést az bolygónk élőlényeire is kiterjesszük. Vagyis, bármilyen meghökkentően hangozzon is, kerülnünk kell, hogy az amorális emberközpontúság bűnébe essünk. Ahogyan nem elegendő a család érdekeinek vonatkoztatási rendszere szemszögéből ítélni, de még a nemzeti-, vagy osztály-központúság is korlátozott, sőt kevés, ha a jövő nemzedékeinek érdekére ügyelünk, úgy tűnik, napjainkban morális kérdéssé vált: a föld sokféle élőlényének szemszögéből is lássuk tetteink következményét és – miként embertársaink esetén – törekedjünk elkerülni, hogy kárt vagy felesleges fájdalmat okozzunk nekik. 

A moralitás az együttélést vezérlő szabály. Először csak mindennapos társainkhoz való kapcsolatainkat szervezte, azután kikerülhetetlen partnereinkhez fűződő viszonyunkat szabályozta, végül ráirányította figyelmünket a távoli, de életünket befolyásoló társakhoz fűződő viszonyunkra is. Arra figyelmeztet: saját személyes érdekünk az ő érdekeik tudomásul vétele és az ő szempontjaikra tekintettel lenni. Bár ők, nem én vagyok, mégsem teljesen idegenek tőlem: valamilyen mértékben egymásban és egymás által létezünk. A testvérekkel először a családban szembesültünk, azután a rokonságban és a kis közösségekben. Azután természetesként fogadtuk el a hit-, a nemzet-, és az osztály-testvéreket is. De rá kellett ébrednünk, elszakíthatatlan kapcsolat fűz valamennyi embertársunkhoz, sőt nemcsak a ma élőkhöz, hanem az elődjeinkhez és utódjainkhoz. Az elmúlt fél évszázadban pedig rádöbbenhettünk: társainkká váltak mindazok az élőlények, akikkel bolygónk ökoszisztémáját megosztjuk. Ha nem úgy gondolunk rájuk miként testvérünkre vagy embertársainkra, azzal magunknak okozunk gondot. Terjesszük ki tehát rájuk is az Aranyszabályt: „Ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”, illetve „Azt tedd másoknak, amit szeretnél, hogy neked tegyenek”. Ez ma az emberiség túlélésének feltétele.