gyuri bejegyzései

Jövőnk: a stratégiai mátrix szemüvegén keresztül.

A miniszterelnök – megnyilatkozásaiból ítélve – 2030-ra függeszti tekintetét. Ígéretei pedig nem éppen szerények: hazánk Európa élvonalába emelkedik, a legversenyképesebb és a leginkább élhető országok egyikévé válik. A demokratikus ellenzék viszont folyamatos hanyatlásnak látja az elmúlt évtizedet, s mivel ebben – ismerve Orbán Viktor személyiségét – a jövőben sem vár fordulatot, csak egy új rendszerváltásban reménykedik. Mindeközben a körülményeket Yeats különös verse – A második eljövetel – írja le a legpontosabban: „A centrum gyönge: minden szétrepül, a világ csupa zűr, kívül és belül.” De ha a változások ilyen kaotikusak, a szereplők viselkedése pedig ennyire kiszámíthatatlan, miként is mondható bármi a jövő hosszú távú alakulásáról?

Még a rendszerváltást követő pályamódosításom idején – a stratégiai menedzsment oktatására készülve – került kezembe egy könyv: McDonald, M. Leppard, J. Marketing by Matrix. 1992. A szerzők a menedzsmentben széleskörűen használt 2×2-es mátrixok sorozatának segítségével mutatták be egy vállalat lehetőségeit. Engem már az első ábra megragadott, mert egy ismerős verssort idézett az emlékezetembe. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt, ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot”. (Kazinczy Ferenc). Ez a stratégiai mátrix a szervezetek sorsát két tényező egybekapcsolódásának következményeként írta le: helyes stratégiát követ-e, és a megvalósítás kellően hatékony-e. Az előbbire a költemény a jót, míg a másodikra a jól szavai vonatkoztak. Ezeket a lehetőségeket – jót vagy nem jót, jól vagy nem jól tesz – foglalja össze az alábbi mátrix.  

Jó stratégiai irányt venni     Jót, s jól: A siker titka         Jót, de nem jól: Küszködés, a túlélés esélyével
Rossz stratégiai irányt venni     Nem jót, de jól: Kemény munkával, biztos kudarc     Nem jót és nem jól: Gyors halál
Hatékony megvalósítás Gyenge megvalósítás

A stratégiai mátrix tehát túltekint az egyedi, sokszor egymásnak is ellentmondó rövidtávú döntéseken, és a szervezet sorsát alapvetően attól teszi függővé: jó irányba halad-e, és következetesen tartja-e az irányt? Mivel a siker pályáján is lehetnek megtorpanások és a kudarc felé vezető úton is előfordulhatnak időleges győzelmek, ha objektíven akarjuk megítélni, hova is juthat az ország 2030-ig, a stratégiai mátrix eligazodást kínálhat. Ehhez „csak” az szükséges, hogy tényekre alapozva adjunk választ arra: a mátrix melyik negyedében található országunk?

Kezdjük hát a stratégiai mátrix első kérdésével: vajon jó irányban mennek-e a dolgok mifelénk, ahogy Orbán Viktor állítja, vagy rossz irányban, ahogyan az ellenzék látja? Ha túl akarunk lépni a szubjektív véleményeken, akkor az értékelést – ahogyan egy beteg konzíliumán is a CT felvételt és a labor-eredményeket elemzik – objektív mérőszámokra kell alapozni. Az országok helyzetét – így Magyarországét is – a nemzetközi szervezetek által kidolgozott és folyamatosan elemzett társadalmi mutatószámok jelzik a legtárgyilagosabban. Ezek a mutatószámok alapvetően az intézmények minőségét „mérik”. Ez azért fontos mert a nem megfelelő intézmények a polgárokat rossz irányba vezérlik és ez a társadalom minőségének romlásához vezet. Megkönnyítendő a – bizakodó vagy éppen kételkedő – olvasó helyzetét, felsorolom a legfontosabb mutatószámokat, és fellelhetőségüket, hogy bárki maga is megtekinthesse azokat: 

  1. A törvények hatalmának érvényesülését, ami a törvények minőségére és tartósságára is utal. (Rule of Law Index 2020)
  2. A demokrácia állapotát „mérő” indexet, (Democracy Index 2019
  3. Az egyéni szabadság indexe, amely a polgári szabadság állapotát jelzi. (The Human Freedom Index 2019) WORLD PRESS FREEDOM INDEX
  4. A versenyképességi index, amely a hosszútávú gazdasági dinamikát határozza meg. (The Global Competitiveness Report 2019)
  5. Prosperitás index, amely a szélesen értelmezett fejlődés dinamikájára utal. (The Legatum Prosperity Index™ 2019)
  6. A korrupciós helyzet mérőszáma (CPI), amely az intézményi hatékonyságot is jelzi. (Corruption Perceptions Index 2019)
  7. A társadalmi mobilitás mértéke (The Global Social Mobility Report 2020)
  8. A Boldogság-index, ami az emberek végső értékelésének elmaradhatatlan szempontja. (World Happiness Report 2020)
  9. Az emberi fejlődés indexe (HDI), ami a társadalom állapotát fejezik ki, (Human Development Report 2019)
  10. A társadalmak szociális minőségét jelző mutatószám. (2020 Social Progress Index rankings)
  11. A születéskor várható élettartam (Life Expectancy for Countries in 2020)
  12. A nemek közötti egyenlőséget mutató index (Gender Gap Index 2020)).

Kérdés, mit mutatnak az objektív tények? A rendszerváltás első évtizede – a sok valóságos probléma ellenére – alapvetően felzárkózást hozott. Ezt az ország állapotát jelző mutatószámok – a kormányzás és a demokrácia indexeitől, a versenyképességen keresztül, egészen az emberi fejlődés indexéig – egyértelmű javulása jelezte. Alátámasztják ezt a megállapítást a „Társadalmi Riport 2000” részletes elemzései. (Társadalmi Riport 2000. TÁRKI.). A 21. századba átlépve azonban a fejlődés megtorpant, és a 2010-ben már így foglalták össze a kutatók a folyamatokat: ”A bíztató első évtized után az utóbbi 8-9 év történései arra hívták fel a figyelmet, hogy a társadalom intézményeinek rossz működtetése már rövid távon is súlyos következményekkel jár. (Társadalmi Riport 2010. TÁRKI. 11. oldal.) Ehhez képest 2010-et követően általános hanyatlás jellemezte a magyar társadalom intézményi struktúráját, amely több területen a rendszerváltás előtti szintre esett vissza.

A könnyebb eligazodás kedvéért összegyűjtöttem hazánk és összehasonlításul kínálkozó közvetlen szomszédjaink, elmúlt évtizedben lezajló fejlődésének az interneten hozzáférhető, és bárki által visszakereshető eredményeit. Az alábbi táblázat – a tanulók bizonyítványához hasonlóan – felsorolja az országok adott évben elért eredményeit. A táblázat „Országszám” oszlopa, az adott mutatószám-listáján szereplő országok számát mutatja, a felsorolt országok oszlopában az első szám az globális listán elért „helyezést”, míg a zárójelben levő szám szomszédjainkhoz viszonyított „pozíciót”. A sor végén – csak az irigykedés okán – feltűntettem az „éltanulókat”. Végül a táblázat utolsó sorában a „pozíciók” összegét és zárójelben a csoportunkban elfoglalt helyzetünket tüntettük fel.

        Országszám  Magyarország    Csehország  Lengyelország   Szlovákia   Szlovénia   Románia     A legjobb

Mutatószámok (megjelenési év)

  1. Rule-of-law Index (2020) 128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
  2. Democracy Index (2019) 167 55 (4) 32 (1) 56 (5) 42 (3) 36 (2) 63 (6) Norvégia
  3. The Human Freedom Index (2019) 142 43 (6) 18 (1) 37 (5) 33 (4) 23 (2) 32 (3) Svédország
  4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
  5. Legatum Prosperity Index 2019 167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
  6. Corruption Perception Index (2019) 180 70 (5) 44 (3) 41 (2) 59 (4) 35 (1) 70 (5) Dánia
  7. The Global Social Mobility Report (2020) 82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (6) Dánia
  8. World Happiness Report 2017-2019 153 53 (6) 19 (1) 43 (4) 37 (3) 33 (2) 47 (5) Finnország
  9. Human Development Index 2019 189 43 (5) 26 (2) 32 (3) 36 (4) 24 (1) 52 (6) Norvégia
  10. Social Progress index (2020) 163 40(5) 25 (2) 31 (3) 36 (4) 22 (1) 45 (6) Norvégia
  11. Átlagos várható élettartam (2018) 186 58 (5) 35 (2) 41 (3) 48 (4) 28 (1) 67 (6) Japán
  12. Gender Gap index (2020) 153 105 (6) 78 (5) 40 (2) 63 (4) 36 (1) 55 (3) Norvégia
    A helyezési számok összege csoportunkban 62 (5-6) 23 (2) 40 (3) 41-45 (4) 17 (1) 62 (5-6)

Az összkép elszomorító. Egyrészt, látható, milyen mértékben vagyunk elmaradva – az Orbán Viktor által oly sokat csepült – nyugattól. Másrészt, letagadhatatlan, hogy a társadalmunk minőségét jelző mutatók többségében, hazánk – még saját csoportjában is – az utolsó, utolsó előtti helyen tanyázik. A tények tehát félreérthetetlenül mutatják: országunk az elmúlt évtizedben, globálisan lecsúszott és még „versenytásaihoz” képest is hanyatlott. Az egykori „éltanulóból” „sereghajtók” lettünk. Ha valakit az elmúlt évtizedben végbement folyamatok részletei is érdekelnek, az objektív leírást kaphat a most megjelent 2020-as Társadalmi Riportból. (Társadalmi Riport 2020. Tárki.) A „bizonyítványunk” jegyei – és a Társadalmi Riport részletes „osztálynaplója” – azt bizonyítja: az ország az elmúlt évtizedben rossz stratégiai irányban fejlődött és ebben – az illiberális hatalom természetéből következően – a jövőben sem várható változás.

Tekintsük most a stratégiai mátrix másik – a kormányzás gyakorlatára utaló – tengelyét. A kérdés: vajon Orbán Viktor jól, vagy nem-jól, azaz hatékonyan vagy gyengekezűen kormányoz-e? A kormányzás minőségét alapvetően két tényező befolyásolja: az akadályokat legyőző végrehajtás, illetve az egymás követő döntéseknek egy hosszútávú és átgondolt fejlődési koncepcióhoz való illeszkedése. A végrehajtás jellegzetes problémája az un. vetokrácia jelensége. Az eredetileg az USA kormányzati politikában értelmezett fogalom arra utal, hogy a kormányzati szándékok megvalósítását a hatalommegosztás rendszerének szereplői képesek alapvetően akadályozni. Emlékezzünk a „szoc-lib” kormányzás idejére amikor a koalíció belső vitái – felerősítve a Fidesz „aknamunkájával” – alapvetően megbénították a végrehajtás folyamatát, „megágyazva” a Fidesz 2/3-nak. Nos, az akadályoztatás ilyen problémáival a Fidesznek egyáltalán nem kell számolnia. 2010-et követően a kormányzást – az egyéni képviselői indítványok és a „salátatörvények” kiterjedt alkalmazásával, a „megfelelő emberek, megfelelő helyekre” történő kinevezésével, és az Alaptörvénynek a pillanat igényeihez történő illesztésével – a minden akadályt legyűrő következetesség jellemezte. Amit Orbán Viktor akart – a Kúria elnökének a kinevezésétől kezdve, az Alaptörvény-módosításokig – azt akadálytalanul keresztül tudta vinni.

Van azonban a hatékony kormányzásnak egy másik fontos eleme: a döntéseknek a hosszútávú fejlődés követelményeihez való illeszkedése. A populista és autokrata rendszerekben – bár nemcsak ott – megjelenik egy ezt lerontó hatás: a „nyikorgó bicikli” gyakorlata. A hatalom legfőbb birtokosa uralma megőrzését tekinti mindent felülíró célnak, és minden pillanatban csak a hatalmát éppen leginkább veszélyeztető problémára – vagy saját „mániáira” – összpontosít. Így, bár folyamatosan születnek döntések, amelyeket végre is hajtanak, a rendszer hosszú távon mégis hanyatlik. A társadalomban mind több ellentmondás halmozódik fel (lásd: oktatási rendszer), egyre több feszültség keletkezik (lásd: egészségügyi rendszer) és a torzulások erősödnek. Összességében ezért a stratégiai mátrix „jól-nem jól” tengelyén, a kormányzás színvonalát a közepesnél kicsit gyengébbnek értékelhető. Ez pedig azt jelenti, az ország valószínűleg elkerüli a váratlan csődöt – a „gyors halált” – de hosszú távon folytatódni fog az intézmények és a társadalmi élet minőségének globális és szomszédjainkhoz viszonyított romlása. A társadalmat az egyre erősödő kudarc érzése jellemzi.  

Országunk perspektíváját egy – a rendszerváltás idején a kommunizmusra vonatkozó – viccel jellemezhetjük: az Orbán rendszerben az a legrosszabb, ami utána következik. A majdani győztesek egy szétzilálódott, számtalan egyensúlytalansággal küzdő és a Fidesz uralom által eltorzított szerkezetű társadalmat kapnak örökül. Az emberek gyors javulást remélnek, és a győzelemre törő demokratikus ellenzék – mi más tehetne – még ígéri is ezt. Ám valóságos javulás csak évtizedek alatt lehetséges. Ebben a helyzetben szembesülnek a „nyikorgó bicikli” csapdájával és a demokratikus koalíció belső „vetokráciának” rémével. A győztes pártok – küszködve saját és partnereik „mániáival” – arra kényszerül, hogy a csődtömeget és a „bukott rendszer” ellenállása generálta válságok sorozatát „kezeljék”. Mindezt, még egy egymásban szinte korlátlanul megbízó csapat is, csak fokozatosan, legalább két évtizedig jó stratégiai irányban és hatékony kormányzást folytatva képes megtenni. Mai szemmel nézve ez szinte megoldhatatlan a feladat. Csak remélni lehet, hogy mind a politikusok, mind pedig a választók megértik a „jót, s jól” szabály kategorikus imperatívuszát.

Van-e a történelemnek „gyorsítósávja”?

Az emberiség fejlődésének válaszútjához érkezett. Ilyenkor mindenki a biztos jövőbe vezető útvonalat keresi. Vannak, akik a múlt beváltnak tűnő receptjét követnék. Orbán Viktor – Soros György, a Project Syndicate-ban megjelent cikkével vitatkozva – Európa lényegét „hitünk közös gyökereiben”, „a zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó európai családmodellben” és a „keresztény szabadságban” vélte megtalálni. Mások a fejlődés új, dinamikus szakaszának jeleit kutatják. Matolcsy György – az MNB nagy vízionárusa – az „Eurázsia Fórum 2020” konferencián, az 1492-ben kezdődött atlanti korszakot felváltó, és az emberiség előtt új perspektívát nyitó eurázsiai korszakot ajánlotta a figyelmünkbe. Néhány reménykedő autokrata viszont úgy gondolja rá nem vonatkoznak az emberiség fejlődésének szabályai. A történelem azonban nem pillanatnyi érdekeinket alátámasztó és kényünk-kedvünk szerint formálható mese. A globális méretűvé váló és egyre szorosabban összekapcsolódó emberi közösség kaotikusnak tűnő élet-pályája világosan kirajzolódó mintát követ.   

Az egymástól független és távoli civilizációk fejlődése – a népességszám, az anyagi javak és kultúra alkotásait tekintve – sokáig egymáshoz hasonló minta szerint zajlott. A béke korszakai jólétet és a népesség gyarapodását hozták. Ám a stabilnak hitt nyugalom a valóságban törékeny volt, gyakran és kiszámíthatatlanul szakították meg háborúk, természeti katasztrófák és járványok. Ilyenkor a fejlődés megtorpant, a viszonylagos biztonság eltűnt, és éhség tizedelte meg a társadalmakat. Idővel azonban a szárazság megszűnt, az ellenség elvonult, a hatalom konszolidálódott és minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Helyreállt a béke, a romokat eltakarították, a gazdaság újra-indult, a kultúra fejlődni, a népesség pedig ismét gyarapodni kezdett. Ám a változás sokáig – még hosszú távon is – alig észrevehető volt. (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth) Európa azonban a 16. században „sebességet váltott”. Fordulópontként gyakran hivatkoznak az – Amerika felfedezésére utaló – 1492-es dátumra. A történelem gyorsuló dinamikáját azonban jobban érzékelteti a “hosszú 16. század” modellje. (Braudel, F. 1979. Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe-XVIIIe siecle.)

Kontinensünk, a több mint másfél évszázadot átfogó történelmi időszak során lezajló alapvető politikai, gazdasági és tudományos átalakulások eredményként tör a civilizációk „maratoni” versenyének élére. Előnye ezt követően fokozatosan nőtt, és ezért többekben megfogalmazódott a kérdés: „miért éppen Európa?” Egy különös sorsú – magyarnak és kereszténynek született – török író, Ibrahim Müteferrika, 1731-ben – I. Mahmud szultánnak ajánlott – művében így tette fel a kérdést: „Miért uralkodnak a modern időkben annyi területen azok a keresztény nemzetek, amelyek a múltban (az i.u. 500- 1500 közötti időszakra utalt) oly gyengék voltak muszlim nemzetekhez képest és ráadásul miért aratnak győzelmet az egykor győzedelmes ottomán hadak felett?” Válaszában a 21. századi ismereteink szerint is helyes magyarázatra utalt: az angol és holland parlamentáris rendszerre, az amerikai terjeszkedésre és az Európát kormányzó „ráció által diktált törvényekre és szabályokra”, szembe állítva azt az Oszmán birodalomban megszokott sarijával. (N. Ferguson. 2011. Civilizáció. 125. oldal)

Napjainkban vitathatatlan axióma: Európa sikereit, a szellemi és társadalmi harcok eredményeként kiformált jellegzetes intézményeknek köszönheti. Az oly gyakran hivatkozott „európai értékek” éppen az először kontinensünk nyugati felén kiformálódott intézményeken – a törvények hatalma, a hatalommegosztás, a független bíróság, az egyének törvényekkel védett jogai, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a gondolat szabadsága stb. – alapulnak. Jól mutatja ezt, ahogyan a törvények hatalma (rule of law) – hol békésen, hol erőszakos forradalmak eredményeként – felváltja, az egyeduralkodók – így Orbán Viktor – által oly szívesen alkalmazott hatalom törvényét (law of rule). Európában az egyének viselkedését, jövőjüket formáló döntéseiket, döntően ezek az intézmények terelik: ráveszik a szabályok követésére, a másokkal való együttműködésre, a jövőbe való befektetésre, és akár a törvények – megegyezésen alapuló – megváltoztatására is. Működésüket természetesen befolyásolják az adott térség hagyományai, a kulturális szokások és az uralkodó vallások is, de az intézmények felülírják ezek hatását, és hosszú távon kijelölik a vágyak és az akarat kereteit.   

Az elmúlt évszázadok során a történelmi „maratoni” futás mezőnyében – itt Európában is – előfordultak „helycserék”. Az elmúlt évtizedben több olyan modell született, amely a különböző intézmények hatását együtt szemlélik. Ezek a modellek – a turista-térképhez hasonlóan – mutatják a történelem emelkedőin „felkapaszkodó” nemzetek előtt kirajzolódó „tájképet”. Sőt, ezekről az „evolúciós tájképekről” a jövőjét kereső polgár leolvashatja a lehetséges útvonalakat is, az előre-jutást könnyítő, kitaposott ösvények helyét épp úgy, mint a veszélyes szakadékokét. Ezért, aki biztonságosabbá akarja tenni a jövőbe vezető útját, annak ajánlott ezen történelem-térképeket tanulmányozni. Így elkerülhetők a történelmi zsákutcák, és rátalálhatunk a fáradságosan járható, de biztonságos jövőbe vezető útra. Ilyen történelmi eligazítóként szolgál Acemoglu és Robinson új könyve: The Narrow Corridor.: State, Societies and the Fate of Liberty. 2019.

A szerzőpárost világszerte ismertté tette korábbi, a társadalmak bukásának okait elemző írásuk. (Acemoglu, D. Robinson, J. 2013. Miért buknak el nemzetek? HVG.). Új könyvükben tovább lépnek, és szemléletes modellt kínálnak a történelmi fejlődés során a társadalmak előtt megnyíló lehetőségek és felbukkanó veszélyek megértéséhez. A jövő válaszútjainak bemutatására szemléletes történelmi „térképet” konstruáltak: az egyik tengelyen, az állam (végrehajtó) képessége, a másikon, a társadalom ellenőrző/ellensúlyozó hatalma. (Narrow Corridor. 64. oldal). A kutatók tehát a tudományokban elterjedt 2×2-es mátrix elrendezést alkalmazták, amely lehetővé teszi valamely rendszer fejlődésének elemzését két fontos összetevő különböző értékeinek és egymásra gyakorolt hatásainak alapján.  

A „szűk folyosó” kifejezés jól szemlélteti a könyv alapvető megállapítását: bármely társadalom stabil fejlődését alapvetően az állam végrehajtó hatalmának ereje és e hatalom feletti hatékony társadalmi kontroll közötti dinamikus egyensúly határozza meg. Ezt az egyensúlyi pozíciót szemlélteti a mátrix bal alsó sarkától, a jobb felső sarkáig húzható átló. Eszerint, a fejlődés feltételei az átló körüli keskeny sávban – a szűk folyosón – a legkedvezőbbek. Ha ettől az átlótól bármely irányban jelentősen eltávolodunk – amikor az államot foglyul ejti egy autokrata vagy amikor a sokféle érdekcsoport, vetokráciaként működve, egymást akadályozza – a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következik. A „szűk folyosó” tehát az optimális haladás kereteit jelöli ki, azt a tartományt, amelyen belül biztosan előre lehet jutni, de amit átlépve a fejlődés szükségszerűen megtörik. Vagyis, a fejlődés üteme – bármennyire is szeretnénk – nem gyorsítható kény és kedv szerint.

A „szűk folyosó” modelljét alátámasztja egy másik – hasonlóan a 2×2-es mátrix elrendezés alkalmazó – megközelítés is. Ez egy olyan politikai „útvonaltérképet” kínál, amelynek egyik tengelyén a törvények hatalma, a másikon az egyén jogai vannak feltüntetve. (Alexander, A. Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A törvények hatalma a társadalmi környezet fontos jellegzetességét mutatja: az origóhoz közel a kiszámíthatatlan, kaotikus körülmények, míg a másik végén az átlátható és stabil világ. A másik tengely, az egyének szabadság-jogait jelzi: az origónál a hatalomnak való teljes alávetettség, míg attól távol, az egyéni autonómia van. Tehát, ez a modell is az intézményekre alapozza az egyes országok helyzetének értékelését és – nem véletlenül – hasonló következtetéseket sugall: az optimális fejlődés tartománya az átlóhoz körüli, dinamikus egyensúlyt megtestesítő keskeny térség. Bármilyen irányba eltérve ettől, a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következhet.  

Európa változatos geográfiai, gazdasági, kulturális, éghajlati környezetében az elmúlt két évezredben fokozatosan formálódtak ki az egyes társadalmak – részben eltérő – fejlődési pályái. A történelmi körülmények kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan sodrása hol eltávolították egymástól, hol meg éppen közelebb hozták az egyes társadalmakat. A régiók részben eltérő fejlődéspályára léptek, de a tapasztalatok világosan mutatják: nem azok jártak jól, akik ragaszkodtak az ősök előírásaihoz, hanem azok, akik hajlandók voltak az új feltételek között kísérletezni, új intézményeket kipróbálni, de készek voltak folyamatosan korrigálni magukat. A történelmi sikerek újra és újra az intézmények szerepét emelték ki: egyrészt a hatalom intézményes kontrollját, másrészt a hierarchikus és dominancián alapuló viszonyok folyamatos visszaszorulását.

Szemléletesen mutatja ezt trendet a parlamentek ülésezésének gyakoriságát – az un. parlamenti aktivitási index elmúlt 800 éves trendjét – bemutató elemzés. (Zanden, L. et al. 2012. The rise and decline of European parlaments, 1188-1789.) Ennek alapján meghökkentően pontosan kirajzolódik kontinensünk három – a mai napig eltérően viselkedő – régiójának viselkedése. Észak-, és Nyugat Európa, ahol a parlamentek gyakran üléseztek, Dél-Európa (Spanyolország, Portugália és Olaszország) ahol az ülésezés gyakorisága megritkult, és végül Kelet-Európa, ahol a parlament működése, eseti és ritka volt. Nagyon csábító Európa mai helyzetét ebből a képből levezetni, de miközben óvatosságot ajánlok, azért nem lehet, nem tudomásul venni. Hasonló üzenete van egy másik, nemrég született tanulmánynak is, amely – szokatlan módon – az elmúlt fél évezredben született műalkotások szó-elemzése alapján jutott arra a megállapításra: Európa siker-államai a hierarchikus és a társadalmi dominancián alapuló viszonyoktól fokozatosan eltávolodva demokratikus és bizalmon alapuló intézményi viszonyokat alakítottak ki. (Martins, D. et.al. 2020. The rise of prosociality in fiction preceded democratic revolutions in Early Modern Europe.) 

A „szűk folyosó” modellje mindenki számára megszívelendő iránymutatást kínál. Felrajzolja azt a történelmi „autópályát”, amin – ha nem is könnyen – de biztosan, a veszélyeket elkerülve előre lehet jutni. Ám, aki azonban úgy dönt, hogy a döcögős, „alsóbb rendű” fejlődéspályáról becsatlakozik a gyorsabb haladást biztosító „jövőpályára”, annak az erre érvényes közlekedési szabályokat kell betartania. Aki ezeket áthágná, és erőszakkal nekivezeti közösségét a „szűk folyosó” falának, az úgy jár, mint aki az autópálya szalagkorlátjának vezeti gépkocsiját.  Aki a „történelmi autópályán” rendre átlépi a „záróvonalat” vagy a „sebességkorlátot” – mint Orbán Viktor, amikor autokrata rendszerré torzította az országot vagy az EU-t fenyegeti költségvetési vétójával – lehet szerencséje egy ideig, de hosszú távon, bizonyosan, katasztrófát idéz elő. A miniszterelnök EU-nak küldött válaszlevelei a közismert, morbid viccre emlékeztetnek: „A rádió figyelmezteti az autópályán hazatérőket: vigyázat, egy őrült szemben megy a forgalommal. Egy autós felsóhajt: még hogy egy? De hiszen mindenki szembe halad!” A 21. században a legtöbb társadalom igyekszik felcsatlakozni a gyorsabb haladást biztosító történelmi autópályára. Aki azonban ebben a helyzetben szemben halad a forgalommal – akár felelőtlenségből, akár mert úgy véli, joga csak saját szabályait követni – arra, s ami még rosszabb, a vele együtt utazókra is, szomorú jövő vár.  

A happy end? Kösz, ennyi elég volt!

“Ez már nem volt élet a számára. Az utolsó időkben képtelen volt kifejezni magát” – panaszolta felesége, Sean Connery életének végső szakaszáról. Pedig a demenciában szenvedő, nemrég – 90 éves korában – elhunyt világhírű színész a híradások szerint paradicsomi környezetben töltötte utolsó éveit. „Az én koromban az ember reggel felkel, megeszi a reggelijét, és ott ül ebédig. Aztán ebédel és ül tovább. Ez mire való?” – panaszolta David Goodall, a 104 éves ausztrál kutató, akit – mert hazájában ezt még a törvény tiltja – saját kérésére egy bázeli klinikán orvosok segítettek halálba. Kan Harrison – Bryan Clark, „Mégis, kinek az élete?” művének sikeres szobrászművész hőse – egy autóbalesetet követően véglegesen lebénult. Ebben a helyzetében fogalmazta meg önmaga számára: „Nem kívánok olyan életet, amely annyi erőfeszítésért oly keveset ad cserébe. Meg akarok halni, mégpedig csöndesen, és annyi méltósággal, amennyire csak képes vagyok”.

Az emberi lét végső szakaszára jellemző élethelyzet nem volt ismeretlen a múltban sem. Shakespeare így jellemzi a befejezést: „A végső jelenet, Mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny, tönkremenés!” (Ahogy tetszik). Ám, míg sokáig csak kevesen jutottak el az öregség szakaszáig, napjainkra a helyzet alapvetően megváltozott. A 80 éven felüliek aránya a modern társadalmakban 15% fölé emelkedett, és számuk feltartóztathatatlanul nő, miközben egyre jelentősebb részük küzd a testi és a szellemi leépülés rémével. (Ageing Europe: Looking at the Lives of Older Peoples in the EU 2020.) És a helyzet „fokozódik”! Az egyik oldalon, csökken a születésszám, és emiatt a fiatalok aránya, aki a gazdaságot mozgatják és az időseket segítik. A másik oldalon, tovább nő a várható élettartam, és ezzel azok száma, akik támogatásra és gondozásra szorulnak. Az ellátásra szorulók arányának növekedése összekapcsolódva életminőségük tartós és jelentős romlásával a társadalmakat általában, és az egyes embert pedig konkrétan, szinte megoldhatatlan feladat elé állítja.

A történelemben sokáig a hétköznapok is tele voltak veszélyekkel és fájdalommal. Akár már a következő pillanatban bekövetkezhetett valami végzetes. „Olyan időket élünk – jellemezte az író a kor „normalitását” – aki ekkoriban huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért”. (V. Brjuszov: Tüzes angyal). Az élet borzalmai és kegyetlenségei után a halál szinte megváltást jelentett. Az emberek ebbe, mint az élet természetes rendjébe beletörődtek, a fájdalmat kerülni, az örömöket pedig keresni igyekeztek. Ezt az az ösztönszerű „életstratégiát” fogalmazta általános törvénnyé a 18. század tudósa, J. Benthem, aki a következő – híressé vált – mondattal indította művét: ”A természet az emberi nemet két szuverén úr – a fájdalom (pain) és az élvezet (pleasure) kormányzata alá helyezte. Egyedül az ő dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni.” (Benthem, J. 1789. An Introduction to the Principles of Morals and Legislation.).

Az élet azután fokozatosan elviselhetőbb lett, bár még a múlt század első harmadában is fájdalommal volt tele. Jól érzékeltette ezt B. Russel – a múlt század jelentős gondolkodójának – megjegyzése: „Amikor a fogorvos fúrója felzúg, a „legelvetemültebb” ateista is Istenéhez fohászkodik”. A 20. század második felében azonban a fájdalom és a szenvedés egyre többek számára vált enyhíthetővé. Az élet mind nagyobb részét tölthettük a komfort zónában, amelynek alapélménye: nincs didergés és forróság, nincs szomjúság és éhség, nincs zaj és bűz és persze fájdalom sincs. Az emberek kezdték életüket a kényelem tárgyai és az emberi kapcsolatok által előidézett öröm-többlettel „mérni” és ennek számbavétele alapján megítélni. Sőt, a körülmények és feltételek kiszámíthatóbbá válásával ezt a „fájdalom/öröm könyvelést” egyre hosszabb időtávra terjesztettük ki.  

Fokozatosan az az érzés vált uralkodóvá, hogy egész életüket – a születésünktől egészen halálunkig – a közben megtapasztalt örömök és fájdalmak „összértéke” alapján ítélhetjük meg. A tudomány pedig lelkesen a nyomába eredt ennek az „élmény-könyvelésnek”. Először arra a különös, de praktikus kérdésre kereste a választ: mennyi fájdalmat és minden hosszan képes elviselni az ember, illetve, ha megtehetné, miként választana a különböző intenzitású és lefolyású fájdalmak között. Az első kísérlet alanyai – a régebben nagyon fájdalmas – kolonoszkópiás vizsgálaton átesők voltak. Miközben a beavatkozás zajlott, a szegény pacienseknek még azt a feladatot is el kellett végezni, hogy 60 másodpercenként, egy 0-10-es skálán feljegyezzék, milyen mértékű fájdalmat éreznek. A vizsgálat végén azután, visszatekintve az átélt „élményekre” még összefoglalóan is véleményt kellett mondaniuk, miként értékelik az átélt összes fájdalmat. (Redelmeir, D.  Kahneman, D. 1996. Patients’ Memories of Painfull Medical Treatments).

A kísérletek – és azután a továbbiak is – az előzetes várakozásokkal ellentétes eredményt hoztak. Eszerint, amikor egy múltbeli, fájdalommal, vagy örömökkel kísért eseménysort – egy betegséget vagy a nyaralást – értékelünk, azt alapvetően két szempont szerint tesszük. Az első: az eseménysorról szerzett összbenyomásukat a „csúcsérték” és a „befejező érték” együtt alakítja ki. Leegyszerűsítve: ha tudni akarod, hogyan értékeled az élmény egészét, vedd a legfájdalmasabb pillanat értékét, majd a befejezés pillanatának érzését, és az átélt „élményfolyamról” a véleményedet a kettő „átlaga” határozza meg. A kísérletekben felbukkanó másik – a józan észnek ellentmondó – szempont: a végső értékelést nem alapvetően befolyásolja, hogy mennyi ideig tartott az eseménysor. Kahnemen így foglalta röviden össze, hogy miként tekintünk egész életünkre. ”A teljes emberi életek intuitív értékelésében is a csúcsértékek és a végső értékek számítanak, az időtartam viszont nem.”. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. 2013. HVG.).

A Nobel díjas kutató megállapítása összhangban van az emberek ismert „happy end” vágyával. Ha választhatnak, szinte mindig a történések olyan „menetrendjét” preferálják – pl. a jó falatokat a végére hagyva – amikor előbb a rossz, és a végén a jó következik be, összevetve a fordítottjával. Gondoljunk a mesék szokásos befejezésére: „És boldogan élet, míg meg nem haltak”, vagy történetek elvárt „happy endjére”. Ösztönszerűen vonzódunk a „Minden jó, ha jó a vége” történet-vezetéshez. A kutatók magyarázata: ezt az „happy end” várakozást az élménysor „összértékét” alapvetően befolyásoló „végélmény” alakítja ki. Így értékeljük a fogorvosi beavatkozást vagy az aerobik órát, de így emlékezünk egy barátság vagy egy házasság végső szubjektív „összértékére”. Kahneman ezt azzal magyarázza, hogy személyiségünket két, – egymástól, részben független – ÉN alkotja: az emlékező Én, amely a „csúcsélményekre” – akár öröm, akár fájdalom – érzékeny, valamint a tapasztaló ÉN, amely az adott pillanat érzésére koncentrál.

Úgy tűnik tehát, hogy egész életünket – a bennünket érő kellemes és kellemetlen élmények sorát – folyamatosan, mindkét ÉN-ünk értékeli. S bár sorsunkat, a modern világunk komfort-zónájában is megnehezítik kellemetlen, sőt fájdalmas pillanatok, de szerencsére többségben vannak kellemes és örömteli események. Annak eldöntésére, hogy e két ÉN párbeszédéből végül is milyen vélemény alakul az élet egészéről, a kutatók egy érdekes – igaz, csak hipotetikus kérdést elemző – kísérlet végeztek el. (Diener, E. et al. 2001. End Effects of Rated life Quality: The James Dean Effect). A vizsgálat résztvevőknek egy elképzelt személy – Jen – alternatív élettörténeteit kellett összehasonlítani. Az elsőben Jen felhőtlen boldogságban élt, kellemes kapcsolatai és sok sikere volt, amikor váratlanul, vagy 30 éves korában, vagy 60 éves korában, fájdalom nélkül meghalt egy autóbalesetben. A másik élettörténetében még élt 5 évet – vagyis 35, illetve 65 éves koráig – de ebben életszakaszban már fájdalmakkal és gondokkal küszködött.

A résztvevőknek arra kellett válaszolni: (1) mennyire volt irigylésre méltó az élete, (2) mennyi boldogságot, illetve boldogtalanságot élt át élete során? Az eredmények azt mutatták, hogy a hosszabb élet – 30 helyett a 60 év – nem jelentett nagyobb boldogságot! Ugyanakkor az élet végső értékelését alapvetően lerontotta a csalódást keltő utolsó öt év! Erre a hatásra utalt a publikáció címében hivatkozott „J. Dean hatás”. A híres – életében sikeres és irigyelt – amerikai színész 24 éves korában autóbalesetben elhunyt. Az emberek véleménye szerint így boldogabb volt, mintha élt volna még 30 évet, de utolsó éveit beárnyékolta volna a betegség és a kudarc. A kísérletek alapján tehát nem kérdéses: ha valaki életének a csúcsán, sikereinek teljében hal meg – még ha rövidebb ideig él is! – összességében boldogabb, mintha növekvő problémákkal küszködve, lassú leépülésben további évtizedeket töltött volna el.

Ha tehát valakinek nagyobb boldogságot akarunk, annak ne hosszabb életet kívánjunk, hanem azt, hogy a befejezés ne nagyon romló végértékű legyen. Szemléljük mindezt gyermekeink és unokáink – a Z generáció – szemszögéből. A demográfiai kutatások szerint a 21. században születettek legalább 25 % megéli a 100 évet, és 40 % a 90 évet. 2100 táján ez többszáz millió (!) 100 évest jelenthet. Általános állapotuk valószínű kielégítőbb lesz, mint szüleiké, mégis többségük ezt úgy éli meg: viszonylag hosszú – akár 15-20 éves – hanyatlás zárja le életüket, és ez nyomja rá a bélyegét az egészre. Ez pedig azt jelenti, többségükben – bár nem feltétlenül mindenkiben – vetődik fel a kérdés: ha előre látható az élet minőségének visszafordíthatatlanul csökkenése, meddig érdemes ragaszkodni hozzá? A problémát csak élezi a „happy end” vágy: minél tovább élsz csökkenő életminőséggel, annál alacsonyabbra értékeled egész életedet. Vagyis, nem kell depressziósnak lenni ahhoz, hogy valakiben kialakuljon a „kösz, ennyi elég volt” életérzése.

Ám a föld országainak többségében ez a szándék ma még nem váltható tettekké. Ez azt jelenti, hogy mind többen élik meg hozzátartozóik elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan leépülését. A gondozás költséges, időigényes és idegőrlő, de folyamatosan szembesülni egy nekünk kedves ember hanyatlásával, még nehezebb. Közben egyre nyugtalanítóbb: ez lesz az én sorsom is? Humánusnak tekinthető-e egy társadalom, amely tagjait – akik sokat tettek a közösségért, önzetlenül segítve másokat – ilyen kegyetlen kínzásnak veti alá? Azt gondolom, hogy idővel egyre több társadalom belátja ezt és megadja a lehetőséget polgárainak, hogy – aki azt karaja – megválaszthassa halálát. Ezt nyilván szabályozni kell, de – mint az abortusz esetén – a lehetőség nyitva hagyása jobb megoldás, mint a tiltás.

Ám ebben a kérdésben azonban a vallások véleménye egybehangzó: az élet szentségére hivatkozva tiltják, hogy bárki, eldobja magától azt és azt is, hogy ebben segédkezzenek neki. De tekintsünk erre kicsit más szemszögből. A korábban idézett B. Russelt, barátai – mivel tudták róla, hogy szkeptikus a teremtő létét illetően – arról faggatták: mit fog mondani, ha halála után mégis az Úr színe elé kerül? Azt fogom válaszolni: „Uram, nem adtál elég jelet”. Ennek tükrében tehető fel nekem is a kérdés: mit válaszolnék, ha – várakozásaimmal ellentétben – mégis Szent Péter vagy aki a „bebocsátást” intézi, nekem szegezné a kérdést: miért ítéltem olyan megengedően, figyelmen kívül hagyva az élet szentségét, az eutanáziáról? Íme a válaszom: Én valóban nem hittem az Úr létezésében, de abból indultam ki, ha mégis létezik, akkor bölcs és jóságos. Egy ilyen Istenhez pedig közelebb áll az, hogy megkönnyíti az eltávozni akarók helyzetét, mint az, hogy arra kényszeríti őket, lepusztuljanak a teljes romlásig. Vagyis, úgy véltem: ha Isten létezik, inkább támogatná, mint ellenezné a szabályozott eutanáziát, azok számára, akik – szabad akaratukból – ezt választanák. Az eutanáziát javasolva inkább követem Isten akaratát, mint megszegem azt.

A gyűlölet-kráter ellenállhatatlan vonzása

Ifjúkorom kedves könyvében – „80 nap alatt a föld körül” – a világutazókat San Franciscoba érkezve verekedés és lövöldözés zaja fogadja. Mi ez a felfordulás – érdeklődött Mr. Fogg. „Választásra készülődnek” – hangzik a felelet. „Nyilván vezérkari főnököt választanak” – találgatta Fogg. „Dehogy uram, békebírót!”  – hangzott a „megnyugtató” válasz. A választásokra készülő USA napjainkban szinte egy – még fegyvertelen – polgárháború tüneteit mutatja. Mérgezett levelet küldenek az elnöknek, és a Legfelső Bíróság új tagjának megválasztása „élet-halál” küzdelemmé vált. A szembenálló csoportok félkatonai szervezetei már az “elcsalt” választást követő lázadásra készülnek. Mindkét oldal attól tart, hogy saját jelöltjük győzelmét a „másik oldal” nem fogadja el, és az alkotmányos krízisre vezet.

Világunk egyre kiszámíthatatlanabb. Még el sem vonult a legutóbbi válság, már felbukkant a következő. A növekvő bizonytalanság megroppantja a társadalmi stabilitást. Az átláthatatlan események hullámai dühödt reakciót váltanak ki a polgárokból és irracionális viselkedésre késztetik a politikusokat. Az erősödő tanácstalanságot tükrözi a „nagy európai válás” – a Brexit – véget érni nem akaró folyamata is. A legtöbb országban egymásnak feszülő pártok, egymást kiszorítani igyekvő elitek, szót érteni nem akaró polgárok csapnak össze. Mindenki csak mondja a magáét, nem válogatva a szavakban, és láthatóan nem kíváncsian arra, mit gondol a másik. Vajon ez véletlen pech-sorozat, vagy elkerülhetetlen szükségszerűség idézi elő a csillapíthatatlannak tűnő zavarokat? Erre a kérdésre kerestek választ a kutatók az amerikai politikai élet polarizálódásának folyamatát elemezve. (Moore-Berg, S et al. 2020 Exaggerated metaperceptions predict intergroup hostility between Americal political partisans.)

A vizsgálat az erősödő szembeállás – megállíthatatlannak tűnő – trendjét azonosította. A folyamat kezdetén, a békés hétköznapokban gyakran fel sem tűnik az evolúció által kiformált, egykor előnyünkre szolgáló viselkedésünk – az idegeneket hajlamosak vagyunk gyanakodva szemlélni – hátrányos vonása. Az élet nyugodt körülményei között a sztereotípiák okozta elfogultság általában veszélytelen. Amikor azonban az emberek, szembenálló csoportok tagjaiként tekintenek egymásra, az előítéletek mind negatívabban befolyásolják a kapcsolatokat. A kutatók a versengő csoportokban az egymásról kialakuló negatív vélemények dinamikáját elemezve rájöttek, ezt alapvetően átformálja az un. meta-percepció: az egyénben kialakuló érzés, milyen véleményt alkot róla a másik csoport. A meta-percepció pedig – mutattak rá a kutatók – nem passzívan tükrözi, hanem felnagyítja, és a valóságosnál negatívabbnak tűnteti fel más csoportok nézeteit.

Ezt az eleve negatív irányban torzult érzést még inkább erősíti a saját csoporton belüli kommunikáció: akiket ismerünk, mind azt mondják vissza, amit hallani akarunk. Ezt a negativitást azután még tovább fokozza a szociális média – Facebook, Instagram, WhatsApp stb. – sajátos működése. A médiavállalkozások az egyéneket – addigi információfogyasztásuk alapján – az érdeklődésüket kielégítő információkkal „táplálják”. Így az üzleti vállalkozások számára – a hirdetési szempontból előnyös – pontosan azonosítható „célszemélyek” jönnek létre. Ez azonban arra vezet, hogy az egyének mindinkább bezáródnak a saját maguk által létrehozott információs buborékjukba és végleg foglyaivá válnak a saját csapat visszhangkamrájának (echo-chamber). Az echo-chamber domináns szerepét mutatja, hogy a pártok „drukkerei” tökéletesen ellentétesen „pontozzák fel” a jelöltek – elvileg jól azonosítható – jellemvonásait, mint pl. patrióta, méltányos, politikailag képzett stb. (Schwalbea, M.  et.al. 2020. The objectivity illusion and voter polarization in the 2016 presidential election.)

Ennek következménye pedig, a szándékoktól függetlenül, a mindig is jelen levő egyoldalúság szélsőségessé erősödése. Az egyének úgy érzik: a közbeszédet az elfogult és szélsőséges „ellencsoportok” nézetei uralják. A növekvő polarizációt fokozatosan normális állapotként fogadják el és nem veszik észre ennek mellékhatását: a csoportokban a szélsőségesek válnak hangadókká. Normális időkben az emberek érzik: bármely, egyébként kívánatos érték – az egyenlőség, a szabadság, a verseny vagy a nemzeti identitás – szélsőségességig fokozva hamissá torzul. Amikor azonban a szélsőség válik az új normalitássá mozgalmakat megszállják a szélsőségesek, és a polgárok egyre kevésbé hajlanak a kompromisszumra. Ezt azonban nem az értékek különbözősége idézi elő, hanem a szélsőségessé váló polarizáció. Ez a folyamat azután a társadalmat összefűző társas kapcsolatok hálójában kezelhetetlenné váló romlási folyamatot indít el.

Az erősödő polarizáció légkörében az átlagnál szélsőségesebb véleményt hirdetők jutnak vezető szerephez. A meta-percepció által felerősödő polarizáció légkörében pedig megengedhetővé válik az „ellencsoport” dehumanizálása. Először „csak” belső beszélgetésekben, majd nyilvános megszólalásokban is a csoportok tagjai egymást kölcsönösen idiótának vagy férgeknek titulálják, kifejezést adva undoruknak. A dehumanizálás következményeként fokozatosan elvárt lesz az „ellencsapat” tagjaival való kapcsolatok felfüggesztése. Az amerikai politikára már évtizedek óta jellemző volt – a járványoktól teljesen függetlenül –a távolságtartás. A demokrata és republikánus képviselők, akiktől a nemzet problémáinak megoldását várják – az idők folyamán egyre ritkábban találkoztak, és ellenségként kezdték szemlélni egymást.

A kölcsönös vádaskodás légkörében a moralitás és a racionalitás – egykor át nem léphető – korlátjai áthághatókká váltak. Megengedhető lett a másik csapatot minden módon akadályozni, még azon az áron is, hogy ez az egész társadalomnak kárt okoz. Ennek a viselkedésnek jellegzetes típusa a vetokrácia: tudatosan nehezíteni egy olyan törvény elfogadását vagy szabály bevezetését, amely – bár a társadalom számára előnyös – de azt a „szemben állók” kihasználhatják „saját” céljaikra. A vetélkedő pártok élet-halál harcot folytató „hadseregekként” viselkednek, és megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a fontos döntési pontokat. Az egykor egymással kulturáltan vitatkozó ellenfelek a „másik” csapatot ellenségnek tekintik. A politika színtere fokozatosan megtelik kompromisszumra képtelen személyekkel és egymást elutasító, az ellenfeleket minden lehetséges módon akadályozni igyekvő csoportokkal.

A polarizáció erősödése így végső soron megoldatlan problémák halmozódására vezetett. Az egyre kilátástalanabb viták „farvízén” pedig sok helyen beelőznek a szélsőséges mozgalmak. A vetokrácia veszélye fokozatosan a legtöbb stabil demokráciában felbukkant. Ám, míg ezeket a vetokrácia pusztán lefullasztja, ami válságos időkben azért komoly veszélyt jelent, rendszerváltó „új” demokráciákban a működésképtelenné vált állam a totális hatalom megszerzésének folyamatát indítja el. A vagyonszerzés és az oligarchia-építés lehetősége szinte lebírhatatlan csábítást jelentett a rendszerváltó társadalmakban Növekvő támogatást szereznek olyan csoportok, amelyek igazolhatónak látják a hatalom kisajátítását, a politikai ellenfelek „karanténba” zárását. A következő lépésben azután – a polarizáció által ösztönözve és a működésképtelen állam tapasztalataira hivatkozva – az ideiglenes dominanciát állandó „megszállássá” igyekeznek átalakítani. Így képessé válnak megakadályozni bármely, nekik nem tetsző csoport döntésekhez való hozzáférését. A demokrácia rendszere előbb csak sérül, majd megroppan. Ez a folyamat pontosan nyomon követhető Magyarországon a politikai rendszer minőségét mérő, nemzetközileg elfogadott mutatószámok – a kormányzás, a demokrácia, az egyéni jogok, a média-szabadság, a törvények hatalma és a korrupciós indexek stb. – több évtizedes alakulásában.

Az elmúlt évek adatai – mint egy CT felvétel a rákos góc áttételessé válását – pontosan mutatják, hogy demokráciánkból mára már csak a kiüresedett intézmények csontváza maradt. A Fidesz kisajátította a médiát, rátelepedett a bíróságokra, megakadályozza a civil szervezetek működését. Az abszolút hatalom birtokában Orbán Viktor elfoglalta a társadalmi ellenőrzésére szolgáló centrumokat, a neki tetsző káderekkel töltötte fel a kontroll és a politikai befolyás szervezeteit. Fokozatosan minden oktatási, tudományos és kulturális intézményt „megszállt” a hatalom. Az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, az ügyészség, a versenyhivatal, az OVB, a független bíróságok és a Média-tanács képtelenné váltak a hatalommegosztásból fakadó szerepük betöltésére. A politikai rendszerünk ma már autokrácia. A szélsőségesség erősödéséhez a polgárok egy jelentős része – a „megfővő békaként” – fokozatosan hozzászokott. Így sem ők, sem pedig a folyamat kitervelői nem érzékelik az események végkimenetelének valóságos veszélyeit.

Az előítéletek eszkalációjának belső logikáját teszi szemléletessé az – G. Allport előítélet-skáláját tükröző – gyűlölet-piramis metafora. (Global Perspectives on the Trauma of Hate-Based Violence.) A gyűlölet-piramist – pusztán a szemléltetés kedvéért – inkább „gyűlölet-kráternek” nevezném. A piramis ugyanis magas, fáradságosan megmászható soklépcsős „képződmény” benyomását kelti, míg a gyűlölet-piramis inkább egy mély kráterre emlékeztet. A felszíni bányaművelést követően – a kitermelés befejeződése után – ott maradó, a környezetet eltorzító borzalmas sebre hasonlít. A gyűlölet-kráterből mindig csak a közvetlenül alattunk levő szint látszik, míg a mélyebb, – egyre ijesztőbb – szinteket köd borítja.

A kráter első szintjén hétköznapi elfogultságainkkal, ártatlan sztereotípiáinkkal, és a kevésbé ártatlan rémhírekkel találkozhatunk. Ezeket gyakran észre sem veszünk. A következő, második szinten azonban megjelennek az életet zavaró előítéletek, a bántó elnevezések és a nevetségessé tétel változatos módjai. Itt már mindennapos tapasztalat bizonyos társadalmi csoportok bűnbakká nyilvánítása és a „mások” dehumanizációja. Ennek ellenére az „elkövetők” csak ritkán szembesülnek jogi ellenlépéssel. A következő, harmadik szinten válnak gyakorivá a lakóhely- és karrier-választást, illetve a társadalmi felemelkedést akadályozó jogi diszkriminációk. Tömegesen fordulnak elő olyan – immár törvénybe ütköző – cselekedetek, mint a zaklatások, a társadalmi kizárás különböző típusai. Ez alatt, a negyedik szinten általános lesz a nyílt bántalmazás: az erőszak, a gyújtogatás, a gyilkosságok, a terrorizmus és a vandalizmus. Végül a kráter beláthatatlan mélyén, az ötödik szinten jelenik meg a tömeges erőszak és a népirtás. A metafora azt érzékelteti, hogy a körülményektől függően, milyen könnyen sodródhat egy társadalom egyre mélyebbre és milyen nehéz a visszakapaszkodás. 

A politikai polarizáció erősödése tehát azért aggodalmat keltő, mert ez „megágyaz” a gyűlölet stációin való szinte megállíthatatlan „lecsúszásnak”. Ezt a folyamatot nem – mint sokan gondolják – a politikai irányzatok eltérő érték-orientációja váltja ki, még csak nem is az emberi gonoszság generálja. A gyűlölet-kráter mélyének szinte ellenállhatatlan vonzását a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok erősödő zavarai idézik elő. Az idézett kutatás ezt a romlási folyamatot, mint a torzulás összekapcsolódó láncszemeinek szükségszerű következményét azonosította. A polarizáció erősödése tehát a körülmények véletlenszerű alakulása folytán vezethet társadalmi katasztrófához. Ez azért figyelmeztető, mert bár Európa eddig többé-kevésbé megúszta a globális válság egyre újabb hullámait, jól érzékelhető a polarizáció erősödése kontinensünkön is. S ha valakit a kutatás nem győzne meg, Európa múltja mindenképpen óvatosságra int.  

Az EU vezetői ennek ellenére mégsem foglalkoztak eddig érdemben az európai intézmények alapvető megújításával, és az intézményrendszer leromlásával egy sor országban. Az előttünk álló évtized válságai azonban egyre kevésbé teszik lehetővé a problémák „szőnyeg alá söprését”. Várható tehát, hogy kontinensünk a belátható jövőben alapvetően átalakul. Ez jelentheti egy új Európa születését, de épp így, politikai és gazdasági szétesését is. Reményt jelent: az átalakulást kiváltó hatások és veszélypontok hosszú távon előre láthatóak. Aggodalomra ad okot: sem a politikusok, sem pedig a polgárok nincsenek tudatában a folyamatok veszélyes következményeivel. Az, hogy melyik forgatókönyv valósul meg, a baby boom generáció számára – tehát számomra is – inkább elméleti probléma. Gyerekeink és még inkább unokáink számára azonban a folyamat kimenetele élet-halál kérdés.  S, hogy ez nem költői túlzás, erre figyelmeztet a gyűlölet-kráter!

Beteg vagy egészséges a magyar demokrácia?

Az Európai Bizottság nemrég hozta nyilvánosságra az első jogállamisági jelentését, amely részletesen elemzi a tagállamok helyzetét. A későbbi viták előjátékaként éles szócsata robbant ki Vera Jourová – az Európai Bizottság értékekért és átláthatóságért felelős alelnöke – a magyar demokráciát minősítő megjegyzését követően: az illiberális jelzőből, az „ill” szócskát hozzábiggyesztve „betegnek” nevezve azt. Ezt a viccnek szánt megjegyzést Orbán Viktor felháborodottan a magyarok arculcsapásának nevezte. Felszólította Ursula von der Leyden bizottsági elnököt – Jourová főnökét –, hogy rúgja ki, ő azonban visszaüzente: Jourová teljes bizalmát élvezi. A történetet mindenki – politikai „hovatartozástól” függően – a maga módján értékeli, eleve tudja, hogy kinek van igaza és kialakult véleményében tántoríthatatlanul hisz. A viták a jövőben sem fognak lecsengeni, mert egyre újabb területek kerülnek górcső alá. A „bukottnak” nyilvánított országok pedig egyrészt megpróbálnak módszertani hibákat felfedezni a jelentésben, másrészt – mint teszi a magyar kormány – országának állapotát példamutatónak értékelik.

Első pillantásra nehéz igazságot tenni, mert összevethetetlen állítások és eldönthetetlen vélemények állnak szemben egymással, ami szinte lehetetlenné teszi az objektív ítéletet. Ám a helyzet mégsem reménytelen. Az elmúlt évtizedekben olyan módszertani eszközök – ún. mutatószám-rendszerek – születtek, amelyek, mint a gyógyászatban használt labor-leletek, röntgen-, vagy CT felvételek, pontosan megmutatják a „beteg” állapotát és jelzik a „betegség” előrehaladottságát. Ha tehát meg akarunk bizonyosodni, vajon a demokráciánk egészséges-e, mint Orbán Viktor állítja, vagy beteg, mint az EU jelentés véli, alkalmazni lehet ezeket a módszereket. Így nemcsak pontos, de kiegyensúlyozott véleményt alkothatunk arról, vajon Magyarország még belül van, vagy már kívül esik az Európai Közösségben elfogadott politikai „normalitás” tartományából.

Ha valaki egy orvos faggat betegségéről, az – miközben arra kéri, mesélje el mit érez, hol fáj – mindenekelőtt elkéri a leleteket. Tudja ugyanis – de ezt mindannyian megtanuljuk – azt, hogy egészségesek vagyunk-e vagy sem, és milyen stádiumban is van betegségünk, csakis az állapotunkat pontosan tükröző leletek alapján mondható meg. Ráadásul jó diagnózis nem készíthető egyetlen lelet alapján. Hatékony terápia pedig csak több lelet kiegyensúlyozott és összehangolt értékelése alapján alakítható ki. Nem véletlen, hogy a profi „terapeuták” nemcsak gyógyításban, hanem a politika és a szervezetek világában is ezt a megközelítést követik. Így a vállalatok helyzete leginkább az ún. Balanced Scorecard (kiegyensúlyozott mutatószám) rendszer alapján becsülhető fel, amely négy, egyaránt fontos tényező – a nyereség, a fogyasztói elégedettség, a kapacitáskihasználás és a dolgozói elkötelezettség – összehangolt értékelésére épít. De kialakítható a társadalmak összehasonlítására is ilyenfajta modell. (Marosán, Gy. 2016. Kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer.)

Ahhoz tehát, hogy hazánk helyzete pontosan megítélhető legyen, célszerű ilyen összetett, egyben kiegyensúlyozott „lelet-együttest” használni. S ha mindezt könnyen áttekinthető formában és a „versenytársakkal” való összevetést lehetővé tevő módon mutatnánk be, még könnyebb lenne az eligazodás. Szerencsénkre az elmúlt harminc évben egész sor nemzetközi szervezet létrehozott olyan komplex mutatószám-rendszereket, amelyek képesek bemutatni az országok helyzetét, politikai rendszerük állapotát, az állam működésének minőségét, a kormányzati hatékonyságot. Ezek az elemzések egységes módszertanra épülnek, az eredményeket pedig összehasonlításra alkalmas formában hozzák nyilvánosságra. A mutatószámokat sokféle forrásokból és egymást kiegészítő adatokból „állítják elő”. Részben nemzetközi szervezetek statisztikáiból, részben önálló kutatásokból, részben pedig a témával kapcsolatban végzett felmérésekből származnak. Természetesen a részletekben sok a vita – hogy egyik vagy másik tényezőt miként értékelnek, vagy az objektív adatok mellett számításba vesznek szubjektív véleményeket is –, de a módszertan nem részrehajló, egyformán kezeli a különböző országokat. A legjobb úgy tekinteni a kiosztott „osztályzatokra”, mint csemeténk bizonyítványának jegyeire: az iskola a mindenkire kötelező tananyagot kéri számon, s bár lehet, hogy egyik vagy másik tanár többet követel, vagy éppen engedékenyebb, az év végi átlag mégis objektívnak tekinthető.

Az interneten fellelhető adatbázisokból, az értékelés kiegyensúlyozottságának biztosítása érdekében három területet választottam. Elsőként, a fejlődést hosszú távon és alapvetően meghatározó tényezőket, az intézményeket vettem számításba. Másodiknak – mivel a társadalmak helyzetét ezek működésének hatékonysága is befolyásolja – az ezt meghatározó tényezőket (pl. a korrupció mértékét vagy a versenyképességet) elemeztem. A helyzet bemutatásának harmadik tényezőcsoportja – tudomásul véve, hogy az embereket kevésbé az intézmények érdeklik, mint inkább az általuk megélt hétköznapok – az életminőségüket jellemző tényezőket vettem számba. Ugyanis hiába hivatkoznak a politikusok – egyébként indokoltan – a szabadság, a demokrácia, a kormányzás minősége, a nemzeti identitás fontosságára, a polgárokat alapvetően az érdekli, milyenek az életkörülményeik.  

Az alábbiakban megadjuk az általunk választott három terület legfontosabb mutatószám-rendszereit és fellehetőségüket. Az olvasónak azt tanácsolom, pillantson bele az interneten ezekbe és a többi adatbázisba.

  1. A fejlődést alapvetően behatároló intézmények közül, az alábbi – a témánk szemszögéből legfontosabb – hármat választottam ki:
  2. A törvények hatalmának érvényesülését, ami a törvények minőségére és tartósságára is utal, (Rule of Law Index 2020)
  3. A demokrácia állapotát „mérő” indexet, (Democracy Index 2019)  
  4. Az egyéni szabadság indexét, amely a polgári szabadság állapotát jelzi (The Human Freedom Index 2019) WORLD PRESS FREEDOM INDEX
  5. Az intézményi hatékonyságot jelző és arra utaló mutatók:
  6. A versenyképességi index, amely a hosszútávú gazdasági dinamikát határozza meg (The Global Competitiveness Report 2019)
  7. Prosperitás index, amely a szélesen értelmezett fejlődés dinamikájára utal. (The Legatum Prosperity Index™ 2019)
  8. A korrupciós helyzet mérőszáma (CPI), amely az intézményi hatékonyságot is jelzi, (Corruption Perceptions Index 2019)
  9. Az életminőség jellemzői, amelyek a polgárok szemszögéből leginkább fontos, és leginkább érzékelt tényezők: 
  10. Az emberi fejlődés indexe (HDI), ami a társadalom állapotát fejezik ki, (Human Development Report 2019)
  11. A Boldogság-index, ami az emberek végső értékelésének elmaradhatatlan szempontja (World Happiness Report 2020)
  12. A társadalmi mobilitás mértéke (The Global Social Mobility Report 2020)

A mutatószámok – mint említettük – a saját módszertanuk alapján minden egyes ország esetén kiszámolják az adott területen – pl. a demokráciában vagy éppen a korrupció tekintetében – elért eredményeit, és a „helyezések” alapján felállítják az „országlistákat”. Az internetről kigyűjtöttem és az alábbi táblázatban áttekinthetően feltüntettem hazánk és a velünk összevethető szomszédjaink megfelelő „teljesítményét”. A táblázatban az országok oszlopa alatt az első szám az adatbázisok listáján elfoglalt helyezést mutatja, míg a zárójelben a szám a csoport-helyezésre utal. Az „országszám” az egyes adatbázisok által figyelemmel kísért országok számát jelöli. A táblázat utolsó sorában a szomszédos országok egymáshoz viszonyított helyezési számainak összege található, amely – mint egy iskolai bizonyítvány – mutatja valóságos helyzetünket csoportunkban. Nem belemerülve a részletekbe, ezen információk alapján viszonylag objektíven megítélhető helyzetünk, méghozzá a velünk nagyjából összevethető országokhoz viszonyítva. Ez segít választ adni a kérdésre: kinek van inkább igaza, miniszterelnökünknek, amikor az EU kritikáját elutasítja, vagy a brüsszeli – „sorosista” – jelentés készítőinek, akik reális problémákra hívták fel a figyelmünket. Nos hát íme a „bizonyítvány”:

      Országszám Magyarország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Románia A legjobb
Mutatószámok (megjelenési év)                
1. Rule-of-law Index (2020)   128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
2. Democracy Index (2019)   167 55 (4) 32 (1) 56 (5) 42 (3) 36 (2) 63 (6) Norvégia
3. The Human Freedom Index (2019) 142 43 (6) 18 (1) 37 (5) 33 (4) 23 (2) 32 (3) Svédország
4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
5. Legatum Prosperity Index 2019 167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
6. Corruption Perception Index (2019) 180 70 (5) 44 (3) 41 (2) 59 (4) 35 (1) 70 (5) Dánia
7. The Global Social Mobility Report (2020) 82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (6) Dánia
8. World Happiness Report 2017-2019 153 53 (6) 19 (1) 43 (4) 37 (3) 33 (2) 47 (5) Finnország
9. Human Development Index 2019 189 43 (5) 26 (2) 32 (3) 36 (4) 24 (1) 52 (6) Norvégia
A helyezési számok összege csoportunkban   46 14 32 27 14 47  

A kép egyértelmű és lehangoló. Hazánk, az országok állapotának minőségét jelző mutatók többségében, még saját osztályában is, az utolsó, utolsó előtti helyek egyikét foglalja el. Akit ez meglep, annak figyelmébe ajánlom, hogy ugyanez a „hátramaradottság” jellemző egy sor más területre is, így pl. a születéskor várható élettartam vagy éppen a nemek közötti egyenlőség (Gender Gap Index). Ez is azt bizonyítja, hogy az adatokban tükröződő negatív tendenciák nem – mint azt a kormány állítja – az elemzők által elkövetett módszertani hibák, esetleg „kettős mérce” következményei. A mutatószámok társadalmunk valóságos elmaradottságával szembesítenek. Ez indokolta cikkünk szemszögét: „Ne a tükröt hibáztasd, ha a képed ferde!” 

Különösen aggodalmat keltő, hogy a 2019-2020-as eredmények nem váratlan kisiklás, vagy tőlünk független hatások következménye, amely után magától visszaáll a normál állapot. A rendszerváltás idején Magyarország – igaz a „bukottak” osztályában – „éltanuló” volt. Az 1990-es években, miközben folyamatosan fejlődtünk, fokozatosan felzárkóztak az „osztálytársak”. 2000-et követően azonban fordulat zajlott le. Már az első Fidesz kormány idején megindult a – mutatószámokban kezdetben szinte észrevétlen, majd egyre erősödő – romlás. Az eredmények eróziója folytatódott a szocialista-liberális kormányok idején is. Az egykor mögöttünk „kullogók” közben fokozatosan elénk kerültek. 2010-et követően a mutatószámok által jelzett minőségi romlás nem egyszerűen folytatódott, hanem már a polgári demokrácia intézményrendszerének a fokozatosan szétesését jelezte. A Demokrácia Index 2020-as publikációja hazánk demokráciájának állapotát – a visegrádiak többségével együtt (!) – a repedt (flawed) jelzővel írja le. Ez a helyzetértékelés pedig – sajnos – közelebb áll Jourová beteg jelzőjéhez, mint a magyar kormánykörök által vízionált a virulóan egészséges állapothoz.

Emberiség vigyázat! Potyautas veszély!

Az idők változását jelzi, amikor természetesnek vett várakozásainkban csalódunk. Ilyenkor ráébredünk: a világ már nem a megszokott szabályok szerint működik. A 21. század válságai azonban nem pusztán az idők változására, hanem „tektonikus” történelmi átalakulásra figyelmeztetnek. Az erősödő zavarok hátterében gyakran feltűnik egy különös probléma: a fejlett társadalmakban a születésszám tartósan a reprodukciós szint alá esett. Mintha a modern világ polgárai lemondanának arról, hogy „benépesítsék” világukat. Bolygónk, milliárdnyi (potya)utasának elkalandozó figyelmétől nem befolyásolva, sodródik egy nehezen kiszámítható jövő felé.

Minden kapcsolatot – kezdve az üzletitől, a baráti viszonyon keresztül, egészen a házasságig – a csere tart össze. Az egyik fél tesz vagy ad valamit, amit a másik elfogad, és cserében valami ellenszolgáltatást nyújt. Ha mindketten elégedettek, a csere folytatódik, és a társulás tartós lesz. Az együttműködést sok minden megzavarhatja. Először is a félreértés: nem veszem észre, hogy kaptam valamit, és eszembe sem jut viszonozni. Gyakoribb a koordinálatlanság: nem akkor, és nem azt adom, amit partnerem elvár. így elmarad a viszonzás. Ám az együttműködés legkomolyabb akadálya a potyautas viselkedés: elfogadni, amit a partner felkínált – a baráti gesztust, a szerető simogatást vagy az átutalt pénzt –, majd „zsebre rakni” és nem viszonozni azt. Holott nyilvánvaló: stabil kapcsolat csak a kölcsönös elégedettségre építhető. Akit becsapták, az megszakítja az együttműködést és társulás nem jön létre.

Mivel az összetartó csapat tagjának lenni előnyt jelent az élet versenyében, az evolúció „belénk ülteti” az együttműködési hajlandóságot. Sőt, mivel néha még ez is kevés, arra is rávesz, hogy büntessünk. Akit becsaptak, ösztönszerűen elégtételt vesz: kiabál, sőt üt, majd megszakítja az együttműködést. A kutatók az együttműködés evolúciójának jobb megismerésére egy kísérlet-sorozatot szerveztek. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789). Változatos számú – 2 főtől egészen 256 főig terjedő – társulás tagjai az un. fogoly-dilemma játékot játszották, amely jutalmazta az együttműködést, de még inkább csábított potyautas viselkedésre. A kutatók éppen arra voltak kíváncsiak, miként tarthatók egyben a növekvő létszámú társulások. A kísérlet eredményei – lásd az alábbi ábrát – félreérthetetlenek.

Az ösztönszerű altruizmus csak néhány fős társulást, legfeljebb egy családot képes egybeforrasztani. Amint azonban a létszám meghaladja a tucat főt, akkor a csapatot már csak a csalók megbüntetése tarthatja egyben. A büntetés azonban vesződséggel jár, így azt először csak a csalás kárvallottja vállalja. Amint azonban a közösség létszáma megközelíti a százat, egyre több lesz az idegen, és akkor már az áldozatok „önbíráskodása” sem elégséges. Ilyenkor a terjedő potyautasság visszaszorítására közösségek bevetik a „másodlagos büntetés” eszközét. Bárki, aki szemtanúja egy csalásnak – függetlenül attól, őt érte-e a kár –, büntetni köteles az elkövetőt. Ez a kötelező büntetés – az ún. „peer punishment” – normája, ami a viszonylag kis csoportban hatékonyan működik. A történelem hajnalán, a törzsekben, a szabályszegő mindig számíthatott rá, hogy valaki meglátja, és az meg is fogja bünteti, ezért a normaszegés ritka, így költsége is elhanyagolható volt.    

Ám, amint a közösség mérete egyre nő, az embereket egyre inkább ismeretlenek veszik körül. Ez a helyzet táptalaja lesz a másodrendű potyautasságnak. Ők nem csapják be partnereiket, de ha azt látják, idegen károsít meg idegent – mivel nem őket érte a kár –, saját költségen nem büntetnek. Ha a házuk elé piszkít egy ismeretlen kutyája, figyelmeztetik a „gazdit”, ám ha ezt egy idegen ház előtt tapasztalják, legfeljebb magunkban morognak. A kutyapiszok terjedése jól mutatja a másodrendű potyautasság veszélyeit: bár az ilyen személy nem károsítja meg konkrét partnereit, mivel szemet huny a csaló viselkedés előtt, veszélybe sodorja közösségének stabilitását.

Látva, hogy a szemtanúk által végrehajtott (az ún. peer punishment) kötelező büntetés a nagyobb közösségekben visszaszorul, a további kísérletekben kipróbálták az ún. „pool punishment” büntetési módszerét. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). A közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, és megbüntetik az azt áthágókat. Ugye, ismerős ez a megoldás? S a kutatók által a kísérletekbe beillesztett állam – visszaigazolva a történelmi tapasztalatokat – valóban képes volt az együttműködési készség helyreállítására. Ha tehát eddig nem tudtuk volna, a kísérlet bizonyította: potyautasok ellenében a nagyméretű közösségeket csak az állam ellenőrző és fegyelmező intézményei tarthatják egyben. És az állam – ebből a szempontból – áldásos viselkedésszabályozó tevékenységének köszönhetően, egyre nagyobb méretű társadalmak jöttek létre.

Ám a 20. század vége felé – anékül, hogy észrevettük volna – a potyautasok új, nehezebben azonosítható típusa, az ún. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de nem vállalnak bizonyos, a társadalom fenntartásával együtt járó vesződséget és költségeket. Ezzel – bár kevésbé átlátható módon, mint az első- és másodrendű potyautasok – veszélybe sodorják világunk stabilitását. Induljunk ki a nyilvánvaló tényből: a társadalmak fennmaradásához elengedhetetlen folyamatos biológiai megújulásuk. Ehhez hosszú távon legalább 2.1-et elérő termékenységi ráta szükséges. Ha egy pillantást vetünk a 2020-as demográfiai előrejelzésekre, elgondolkoztató kép rajzolódik ki előttünk. (CIA: World Factbook. 2020.) A föld 228 államának termékenységi adatait tartalmazó listát Niger vezeti 7-es rátával. India 2.35-tel a 81., Kína pedig 1.6-tal, a 184. Az első európai nemzet – Franciaország – 2.06-tal a 104. a sorban, míg a kelet-európai országok – Csehország 1.48 (207), Magyarország 1.47 (209), Szlovákia 1.44 (212), Lengyelország 1.38 (218) és közvetlenül utána Románia – a lista vége felé találhatók.

A modern világ – keményen dolgozó, tájékozott, a jövőre gondoló, a társadalom szabályait elfogadó – polgárainak egy része úgy dönt: nem vállal gyermeket. Az „érintettek” betartják a legtöbb – törvényekkel, meg persze szankciókkal körülbástyázott – társadalmi elvárást, ám kitérnek a gyermeknevelés kényelmetlenségekkel járó kötelezettsége elől. Ezzel azonban hosszú távon veszélybe sodorják a közös jövőt. Az utódok „létrehozásával” járó vesződségek, a felneveléssel kapcsolatos gondok jelentős terhet rónak a családokra. A feladatok azonban nem egyenlően oszlanak meg a nemek között. A kötelességek inkább a nőket terhelik, amiből a férfiak – hagyományosan – vonakodtak átvállalni a méltányos részt. Ez pedig azt jelenti: potyautasként kihátrálnak egy sor, nem-tetszik kötelesség alól.

A történelem sokáig a férfiaknak megengedte a potyautas viselkedést, a nőktől pedig megtagadta, hogy tiltakozzanak ez ellen. Egyetlen életút nyílt előttük: a házasság. Ez volt az egzisztenciális biztonság és a közösségbe való beilleszkedés egyetlen módja. A nemek közötti feladatmegosztást a hagyományok szabályozták, és a nők évezredeken keresztül kénytelenek voltak beletörődni a férfiak – a szokásokkal és törvényekkel körülbástyázott – terheket áthárító viselkedésébe. Ám, a 20. század fokozatosan a nők számára is felkínálta a szabad választás lehetőségét. Egyre többen döntöttek úgy, mivel a férfiak nem vállalnak egyenlő terheket, az önállóság életstratégáját követik: tanulnak, dolgoznak és élik életüket. Az elmúlt fél évszázadban mindkét nem, egyre növekvő arányban követte a szingli stratégiát. Döntően ennek következménye, hogy a termékenységi ráta fokozatosan az újratermelési szint alá esett.

Nem arról van szó, hogy a felnövekedő generációk ne gondolnának jövőjükre. Takarékoskodnak nyugdíjas éveikre, baráti hálózatot építenek maguk köré. Ugyanakkor a fiatalok csökkenő arányából, és az életkor meghosszabbodása miatt demenciával küszködő idősek növekvő számából fakadó problémák valódi súlyával a társadalmak nem néztek szembe. Potyautas viselkedésük – nem vállalni az utódok felnevelésével és „pályára-állításukkal” együtt járó vesződségeket, abban a (hiú) reményben, hogy ezek a problémák a jövőben valahogy megoldódnak – akkor tárul fel a legvilágosabban, ha a társadalmak szemszögéből tekintjük. Szigorúan véve nincs egyetlen fejlett ország sem, amely képes önmagát biológiailag újratermelni. Kimondva, kimondatlanul mindegyik arra épít: elért fejlettsége lehetővé teszi számára, hogy a szükséges „emberi erőforrást” importálja és „megvásárolja”. Még büszkék is arra, hogy a felkínálják az elmaradottságból való menekülés lehetőségét. Aggodalmat legfeljebb a kultúrák együttélésének fokozódó – a legtöbb helyen a tűrésküszöböt átlépő – zavarai miatt éreznek.  

Kevesebb figyelem fordul azonban a munkaerő-csábításnak kitett országok helyzetére. Miközben ezek a felzárkózás kihívásaival küszködnek – a folyamatos „lefölözés” következtében – növekvő zavarokkal kénytelenek szembenézni. A népesség legaktívabb és képzett része elvándorol, emiatt a társadalmak folyamatosan erőforrást veszítenek. Az életminőség leromlik, ami tovább erősíti az elvándorlást, így ezek az országok fokozatosan „kiürülnek”. A világ 10 leggyorsabban fogyó népességű országából kilenc régiónkban van! Ez a demográfiai trend kiszámíthatóan válságokhoz, az erőszak elszabadulásához, vagyis társadalmi katasztrófákhoz vezet. Vagyis, a fejlett országok és polgárainak harmadrendű potyautas viselkedése – belátható időn belül – szomorú következményekhez vezet.

Az emancipáció mozgalmai évszázadokon keresztül küzdöttek, hogy a szabad önmeghatározás és a társadalmi aktivitás – a munka, a tanulás és a beleszólás – joga mindenkit egyaránt megillessen. A 20. század során fokozatosan megszűntek a választójogot, a munkavállalás lehetőségét, az életforma szabad megválasztását és a karrier lépcsőin a felfelé kapaszkodást akadályozó korlátok. Ám, miközben az élet feltételei egyenlőbbek lettek, az emberi kapcsolatok mikroszféráját, a hétköznapokat továbbra is alapvetően a férfiak potyautas viselkedése dominálja. A törvényi szabályozás ellenére a férfiak előnyei a munkahelyeken, a jövedelemben, a karrier-esélyekben, és általában az előre jutásban csak lassan csökkennek. A „Leisure Time Gap” vizsgálatok azt mutatják, hogy a nők – még a leginkább egyenlő társadalmakban is – heti 10 órával többet fordítanak a családra, illetve az unokák és a szülők ellátásával kapcsolatos teendőkre, mint a férfiak. (Pew Research Centre. 2003-2011). A „Pleasure Gap” jelenség pedig egy még különösebb problémára utal: a nők kevésbé elégedettek a szexuális életükkel, mint a férfiak, jelezve, hogy a férfiak még az intim kapcsolatok szférájában is hajlamosak önzően viselkedni. (Rowland, K. 2020. The Pleasure Gap.) Ráadásul, az elmúlt években az élet sok területén váratlanul láthatóvá váltak – „letűnt” korok máig velünk élő szégyenletes szokásainak példáiként – a legkülönbözőbb típusú zaklatások.

A felsorolt, a nemek egyenlőtlenségre utaló tények döntő mértékben a férfiak harmadrendű potyautasságára vezethetők vissza. Döntően ennek következménye, hogy a fejlett társadalmakban a születésszám az elmúlt fél évszázadban tartósan a „fenntarthatósági szint” alá esett. Változás ezért kizárólag a harmadrendű potyautasság visszaszorításától remélhető. A harmadrendű potyautasokat – a törvények fegyelmező erején túl – a társadalom kollektív morális nyomása bírhatja jobb belátásra. Aki életének hétköznapi pillanataiban potyautasságra vetemedne – mondván: „Ez a te dolgod, asszony” vagy „Ez mindig a nők feladata volt” – azt visszatarthatja, ha, akár egy ismeretlen, viselkedését elítélve figyelmezteti. Emlékeim mélyéről egy – a szovjet hétköznapokról szóló – Suksin-novella rémlik fel. A rendszeresen lerészegedő férfitársaság egyik tagja folytonosan panaszkodik feleségére, aki állandóan elfoglaltságára hivatkozva, kivonja magát a közös ivászatokból. Egy barátja végül rászól: „Vedd észre, nem neki van szüksége rád, hanem neked van szükséged, rá”. Úgy tűnik, az emancipáció végigvitele az emberiség közös érdeke. Csak így tudnak javítani a modern társadalmak „gyenge” termékenységi mutatóikon. Egyben ez teszi lehetővé, hogy a korábban idézett termékenységi adatsor első 50 állama is el tudja kerülni, az őket fenyegető – ellenkező előjelű – demográfiai katasztrófát.

A moralitás lépcsői, avagy lehet-e amorális az emberközpontúság?

A hosszú élet titka, minél tovább túlélni a jelent. Ebből a szemszögből a jövővel törődni és másokkal foglalkozni, felesleges erő-, idő- és költség-pazarlás. Az evolúció mégis – saját érdekünkben – ráirányítja figyelmünket a JÖVŐ-re és MÁSOK-ra. Teszi ezt úgy, hogy olyan géneket gyűjti egy „csapatba”, majd alakít ki ennek alapján olyan ösztönöket, amelyek figyelmeztetnek a jövő lehetőségeire és veszélyeire, illetve a társakra, akikből „túlélő gépezet” építhető. Az ember esetében a figyelemnek a jövőre és a bennünket körül vevőkre irányításának alapvető eszköze a morál. Tudatja velünk: a körülöttünk élők nemcsak veszélyt jelentő ellenségek lehetnek, hanem együttműködő partnerek, segítséget nyújtó bajtársak és előnyöket kínáló üzletfelek is – ha a morál alapján közeledünk feléjük. 

Mivel életünk hajnalán döntően olyanok vesznek körül, akihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, az önzés fokozatosan „kinevelődik” belőlünk. A családon belül tanuljuk: a testvérek között megkérdőjelezhetetlen az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szabály. Ezt azután – csökkenő erővel – kiterjesztjük a szélesebb és lazább rokonságra is. A genetikai közelség így egybekapcsolódik a feltétel nélküli kölcsönös segítségnyújtás – az altruizmus – kötelezettségével. Éppen ezt fogalmazta meg általános törvényszerűségként a Hamilton szabály. Eszerint, ha az rB – C > 0 feltétel teljesül – ahol r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért.  (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour).

De mégis – érdeklődött tovább a tudomány – milyen mechanizmus működteti a Hamilton szabályt? A túlélésért folytatott küzdelemben a siker nemcsak azon múlik, hogy az egyes akciókból élve, hanem, hogy nyereséggel jöjjünk ki, vagyis több legyen a haszon, mint a költség. És valóban, a segítőkészséget a Price-egyenlet magyarázza. Ám az egyenletben a price szó mégsem a költségekre, hanem – nomen est omen – G. Price, a különös sorsú tudós nevére utal. Az ő felismerése volt, hogy egy társulásban az együttműködő viselkedést az egyes lények – genetikai struktúrájuk által meghatározott – elemi kapcsolatai költség- és nyereség-vonzatának végső egyenlege formálja. A legversenyképesebb – vagyis a legtöbb nyereséggel kecsegtető – génstruktúrát a szelekció választja ki a populáció sokféle egyedének változatos génösszetételéből. (Price, G.R. 1970. Selection and Covariance. Nature. 227)

Az evolúció tehát nem a rokonságot, hanem az együttműködési hajlandóságot „díjazza”. így az altruista viselkedés nem-rokonok között is kialakulhat, de ezt a körülményeknek szokássá kell formálni. Pontosan emiatt válik a morál olyan fontossá az ember világában. Ha ugyanis egy közösségben követendő szabállyá válik a kölcsönös – elvárt, egyben elvárható – segítség, az mindenki számára túlélési előnyt jelent. Sőt, ezáltal nemcsak az egyének túlélési esélyei javulnak, hanem az egész csoporté is. Az együttműködő egyedek halmazából összetartó csapat lesz, amely sikeresen birkózik meg versengő környezetében is. Ezért azután a közösség elemi érdeke az altruista viselkedés fenntartása.

Éppen ezt éri el az emberi közösség a morál előírásával és betartásának ellenőrzésével. Ennek is köszönhető, hogy a történelem során az összetartó családokból egyre nagyobb és komplexebb összetartó közösségek jöttek létre: előbb a törzs, majd a falú, azután az állam, végül a nemzet. Ezek a közösségek azután rendre a testvériség sajátos formáira hivatkoztak. A velünk felcseperedőket vértestvéreinknek tekintjük. A vértestvérség fontosságára utalt, hogy a törzsek a vérszerződés szimbolikus aktusával „egyesültek”. Ez egyben azt is mutatja, hogy a sokezres közösségekben a közösségi érzés nem alakul ki automatikusan. Az ismeretlenekből összeálló csapatban a testvérség tudatát – elképzelt közösséget (imagined communities) létrehozva – mesterségesen kellett megalkotni. Így azután a „testvériség” egyre szélesebb köre formálódik ki. A birodalmak korában fontos integráló eszközként szolgáltak a világvallások, megteremtve a hit testvériségét. A 19. században pedig két újabb nagy csoport – a nemzet és az osztály – alakította ki a maga sajátos, de szintén morálisan kötelező szolidaritást megkövetelő viszonyát, a nemzet-testvérekhez és az osztály-testvérekhez.   

Az elképzelt közösségek testvériségét a kultúra sokféle eszközének alkalmazásával – jelek és szimbólumok (csillagok és zászlók), rítusok és ünnepségek (zenék, szobrok és képek), narratívák és történetek (eredet-mítoszok, mesék) – teremti meg. Így alakul ki ezekben is – miként a családban – a morális kötelesség: mindenkit tekints testvérednek. Ezzel létrejön az az érzelmi és tudati állapotot, hogy ismeretlenekre ismerősként tekintsünk, érdekeiket a magunké elé engedjük, és a feltétel nélkül segítségnyújtást reflexét rájuk is kiterjesszük. Ám, amint az közösségek egyre magasabb szintjére érkezünk, a befoglaló, nagyobb közösség „testvérisége” váratlanul konfliktusba kerül az alatta levőkkel.

A múlt században a kutatók vidéki olasz kis falvak fejlődésképtelenségé vizsgálták. A probléma gyökerét abban találták meg, hogy a lakosok döntéseinkben kizárólag a család érdekét tartották szem előtt, és a falú szélesebb közösségének szempontjaira nem voltak tekintettel. Ebből keletkező konfliktusok leírására vezették be az amorális családközpontúság különös fogalmát. (Banfield, E.  1958. The Moral Basis of a Backward Society) Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor a morál csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. Az ilyen közösségekre a bizalom és a közéleti aktivitás szintje alacsony jellemző. Az egyén „visszavonul” a szűk családi körbe, és csak annak érdekeire van tekintettel. A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez az amorális családközpontúság a jellemző. (Gerő Márton – Hajdu Gábor: 2015. Az egyéni kapcsolathálók nagysága, heterogenitása és a társadalmi integráció Magyarországon.). Részben ez a magyarázata, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltást – különösen 2010-et követően – kiformálódott új oligarchák viselkedése iránt. Ebben ugyanis látványosan megmutatkozik, hogy – az amorális családközpontúság morális bűnébe esve – az oligarchák saját családi érdekeiket a nemzet érdekei elé helyezik. Ez arra utal: társadalmunk a 21. században visszazuhant a polgári társadalmak előtti korba és csak szólam, hogy a nemzet minden tagja testvérnek tekinthető.

De vajon kiterjeszthető-e a testvériség érzése minden élő emberre? Bár többnyire nem gondolunk bele, amikor Schiller Örömódáját, énekeljük Beethoven dallamára – „…Testvér lészen minden ember..” – ez azt jelenti: a velünk egy időben élő valamennyi embert testvérünkként kell kezelnünk. A mindenkit magában foglaló általános testvériség felemelő érzés, de elfogadjuk-e, hogy – az amorális családközpontúsághoz hasonlóan – a nemzeti érzés is amorálissá is válhat? Az „amorális nemzetközpontúság” különös fogalma olyasmire utal, amikor valaki saját nemzetének érdekeit más nemzetek érdekei elé helyezve, kizárólag csak saját közösségének szempontjaira van tekintettel. Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy globalizált világunkban oly sokan hirdetik: „tegyük nemzetünket az első helyre”. Ez azonban éppen olyan amorális cselekedetre utal, mint amikor valaki a családját helyezi közössége érdeke elé, és – a kutatások szerint – hasonlóan súlyos problémákat idézve elő. (Groos, J. De Dreu, C. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons. Sci. Adv. 2019; 5)

De vajon, ha testvérként tekintünk minden ma élő emberre, megtaláltuk-e a végső vonatkoztatási rendszert? A családot ösztönszerűen kiterjesztjük a múlt és a jövő felé: természetesnek vesszük az ősök örökségét, és épp így gondolunk arra, mit hagyunk utódainkra. A társadalom tehát olyan társulás, amely nemcsak azok között áll fenn, akik ma élnek, hanem a „ma élők és a már meghaltak, illetve a még meg sem születettek között.” (Edmund Burke). Ebből a szemszögből Földünket nem egyszerűen örököltük, inkább az utánunk következő nemzedékektől kaptuk ideiglenes használatba. Ez indokolja, hogy morális követelménnyé tegyük: éljünk úgy, hogy az utánunk következő nemzedékek képesek legyenek az általuk választott életformát folytatni, azzal a megszorítással, hogy ők is legyenek tekintettel az őket követő nemzedékekre. 

Ám még ezzel sem értük el a morálitás végső határát. Ha körbe pillantunk, itt vannak környezetünkben természet élőlényei, kezdve az emberszabásúaktól, a kis házi kedvenceinken keresztül, egészen a hangyákig, az egysejtűekig és persze a növények. Sok kutatás bizonyítja, létezésük bizonyos értelemben feltétele a mi életünk is. Ez pedig letagadhatatlanul közösséget teremt köztünk. Emiatt – bármilyen szélsőségesnek látszik is – indokolható, hogy a morális mérlegelést az bolygónk élőlényeire is kiterjesszük. Vagyis, bármilyen meghökkentően hangozzon is, kerülnünk kell, hogy az amorális emberközpontúság bűnébe essünk. Ahogyan nem elegendő a család érdekeinek vonatkoztatási rendszere szemszögéből ítélni, de még a nemzeti-, vagy osztály-központúság is korlátozott, sőt kevés, ha a jövő nemzedékeinek érdekére ügyelünk, úgy tűnik, napjainkban morális kérdéssé vált: a föld sokféle élőlényének szemszögéből is lássuk tetteink következményét és – miként embertársaink esetén – törekedjünk elkerülni, hogy kárt vagy felesleges fájdalmat okozzunk nekik. 

A moralitás az együttélést vezérlő szabály. Először csak mindennapos társainkhoz való kapcsolatainkat szervezte, azután kikerülhetetlen partnereinkhez fűződő viszonyunkat szabályozta, végül ráirányította figyelmünket a távoli, de életünket befolyásoló társakhoz fűződő viszonyunkra is. Arra figyelmeztet: saját személyes érdekünk az ő érdekeik tudomásul vétele és az ő szempontjaikra tekintettel lenni. Bár ők, nem én vagyok, mégsem teljesen idegenek tőlem: valamilyen mértékben egymásban és egymás által létezünk. A testvérekkel először a családban szembesültünk, azután a rokonságban és a kis közösségekben. Azután természetesként fogadtuk el a hit-, a nemzet-, és az osztály-testvéreket is. De rá kellett ébrednünk, elszakíthatatlan kapcsolat fűz valamennyi embertársunkhoz, sőt nemcsak a ma élőkhöz, hanem az elődjeinkhez és utódjainkhoz. Az elmúlt fél évszázadban pedig rádöbbenhettünk: társainkká váltak mindazok az élőlények, akikkel bolygónk ökoszisztémáját megosztjuk. Ha nem úgy gondolunk rájuk miként testvérünkre vagy embertársainkra, azzal magunknak okozunk gondot. Terjesszük ki tehát rájuk is az Aranyszabályt: „Ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”, illetve „Azt tedd másoknak, amit szeretnél, hogy neked tegyenek”. Ez ma az emberiség túlélésének feltétele. 

Mi lesz ennek az egésznek a vége, avagy a jövő forgatókönyvei.

A címet, egy, a napokban megjelent könyvből (Katie Mack. 2020. The End of Everything. Allen Lane. London) kölcsönöztem. Az írás az elmúlt évek kutatásai alapján Univerzumunk lehetséges végállapotait rajzolja fel, és azzal szembesít: mindenségünk nem egyetlen, hanem legalább öt „végállomás” felé veheti útját. Ezek: a Big Crunch (a Nagy összeroppanás), a Big Freeze (a Nagy kihülés), a Vacuum Decay (a Nagy Vákuum-bomlás), a Big Rip (a Nagy széthullás) és a Big Bounce (a Nagy oszcilláció). Nem vállalkozom ezek részletes elemzésre, csak annyit mondhatok megnyugtatásként: a kozmikus végítéletre még száz-milliárd éveket kell várni. Inkább az csigázta fel érdeklődésemet: talán szűkebb otthonunk – bolygónk – sorsát is a sokféle lehetséges végállapot szemszögéből célszerű vizsgálni.

A történelem a jelenlegi szakaszában ugyanis az emberiség előtt nem egyetlen, eleve elrendelt jövő, hanem többféle lehetséges végkimenetel rajzolódik ki. Az viszont már inkább a véletlennek tulajdonítható, hogy – az Univerzumhoz hasonlóan – öt jellegzetesen különböző jövő áll előttünk. Eltérően ugyanakkor a világegyetem sorsától, amire nincs ráhatásunk, azért, ami velünk bekövetkezik, magunk vagyunk/leszünk a felelősek. A szomorú vég vagy a reménybeli boldog jövő – történelmi mértékkel nem is olyan távoli jövőben – a következő évtizedekben beteljesedik. Éppen ezért érdemes vizsgálni a kirajzolódó fejlődésvonalakat, hogy tisztába kerüljünk azzal, miként „csinálódik” a történelem. Így érthetjük meg, hogyan is „állítjuk” ezeket elő.   

A jövő mindig a pillanatok csábításainak és kényszereinek hatására készül. Arra, hogy a messze előre tekintve értsük meg helyzetünket és ennek alapján döntsünk, mit teszünk, többnyire nincs lehetőség. Ez általában nem okoz problémát, hiszen az egymást követő nemzedékek, az elődök által kitaposott nyomvonalat követik. Ha azonban a történelem letér az addigi vágányáról, amikor „kizökken az idő” – mint napjainkban – akkor elkerülhetetlen, hogy minél messzebbre tekintsünk előre. Ilyenkor ugyanis a jelen és a múlt nem ad kellő eligazítást. Az ilyen időket – az egybecsúszó korszakok lehetőségeinek és veszélyeinek káoszában – kiszámíthatatlannak érzik az emberek. Jól tükrözi ezt az életérzést egy 19. századi író saját koráról adott jellemzése: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele.” (Ch. Dickens: A két város meséje. 1855).

Különös, bár részben véletlen, hogy éppen abban a korban vetődött fel a társadalmi változások matematikai leírása. Az, hogy „a természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott” (Galilei), már régebb óta elfogadott volt a természettudományokban. A 19. században azonban egyre nyilvánvalóbbá vált: a matematika hatékony modelleket kínál a társadalmi jelenségek leírására is. Amikor nyilvánosságra került Malthus – a gyors növekedést összeomlással lezáró – demográfiai elmélete, válaszul egy másik kutató – Verhulst, Pierre-Francois – a környezet eltartóképességének fokozatos tudomásul vételét feltételező, pontosabb modellt kínált fel. Ezt a kissé dőlt S betűre emlékeztető logisztikus görbét azóta a legkülönbözőbb társadalmi jelenség fejlődésmenetének leírására használják. Ezek a jelenségek többnyire a gyors növekedés korlátokba ütközésével vannak kapcsolatban.

A növekedés határaival való szembesülés egyik alapesete amikor egy adott környezetben élő populáció szembesül az táplálék korlátozottságával. A kedvező körülmények között a populáció száma a sokszorosára növekszik, ám végül beleütközik a természeti határokba. 1944-ben 29 rénszarvast telepítettek Kanada, sarkkörön túli Matthew – lakatlan és a bőséges táplálékot nyújtó – szigetére. Az ideális feltételek lehetővé tették a populáció gyors növekedését. Az egyedszám 1975-ben túllépte az 1350-at, majd 1963-ban a 6 ezret. A túlfogyasztás miatt azonban táplálék vészesen megfogyatkozott és a természeti környezet gyorsulva erodálódott. Az 1963-64-es kemény telet követően „negyven tehenet és egy terméketlen bikát leszámítva az összes rénszarvas éhen halt, csak ez a pusztulásra ítélt populáció maradt meg az ezernyi csontvázzal borított szigeten”. (Diamond, J. 2002. A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása.)  

A növekedés korlátjának másik jellegzetes esete: egy szervezet (pl. vállalat), egy technikai alkotás (repülő), vagy akár egy munkamódszer a verseny hatására bekövetkező fokozatos tökéletesedése. (R. Foster. 1986. Innovation). Kezdetben a működésmód kicsi erőfeszítéssel jelentősen javítható és ilyenkor a teljesítmény gyorsulva nő. Ám a rendszer fokozatosan eléri tökéletesedésének a struktúrájából fakadó korlátját. Ennek jele, hogy a javulás még növekvő befektetések árán is egyre nehezebb. Ilyenkor a dinamikus növekedés csak a rendszer alapvető megújulását követően indulhat el újra. 1985-ben Szergej Bubka rúdugró világrekordot állított fel, és egy riporter megkérdezte: mikor érhető el a 7 méter? Bubka – az akkor használt üvegrúdra utalva – így válaszolt: ahhoz újabb technikai forradalom volna szükséges.

Az emberiség sorsát a kezdetektől ez a két – a közösségek méretének és megújulóképességének – egybekapcsolódó növekedési folyamata formálta. A közösségek számbeli gyarapodását egyrészt a környezet eltarthatóképessége határolta be, másrészt az ellátás és a szabályozás problémáinak megoldására rendelkezésre álló technológiák. Az élelemellátás korlátjaiba ütközve, a népesség növekedése lelassult, kiformálva a logisztikus görbe felső, nem-növekvő szakaszát. Ez általában kiváltotta az újítás kényszerét: az ember „feltalálta” a mezőgazdaságot, majd ennek nyomán a magántulajdont, a kereskedelmet és a pénzt. A népesség ezután újra gyorsulva növekedni kezdett, ám beleütközött a kormányozhatóság korlátjaiba. Az ember pedig – kénytelen-kelletlen – „felfedezte” az államot. A civilizációk életpályáját a különböző típusú korlátok terelték, hol a növekedést, hol a stagnálást vagy éppen az összeomlást előidézve.  

A logisztikus növekedési görbe akkor vált igazán szembetűnővé, amikor egybekapcsolódnak a termelési, technikai és társadalmi forradalmak. Ilyenkor – mint Európában a „hosszú 16. századot” követően – jól érzékelhető a korábbi szakasz stagnálása, majd a korlátok átlépését lehetővé tevő forradalmak hatására az új növekedési korszak beindulása. A fejlődés a társadalom és a gazdaság minden területén gyorsult, majd a 20. században robbanásszerűvé vált. Ám a század vége felé fokozatosan feltűntek a növekedés – a rendszerek lényegéből fakadó – határai. Egyrészt, a gyorsan növekvő népesség további gyarapodása beleütközött a Föld természetes korlátjaiba. Másrészt, az ember újítóképessége egyre nehezebben birkózott meg a globalizálódott és szorosan egybekapcsolódott világ szabályozásának problémáival. A globális pénzügyi rendszer, a világpolitika és a globális társadalmi folyamatok zavarai felerősödtek. Az ilyen helyzetek pedig – emlékezzünk a Matthew szigetre – vonzzák az összeomlás mintáját.  

A 21. századba átlépve immár letagadhatatlanok a növekedés határai. Erre utal a fenntarthatóság és a globális felmelegedés problémáiba való beleütközés. De erre figyelmeztet, hogy a kezelhetetlen komplexitásúvá és elválaszthatatlanul egybekapcsolódóvá vált emberiség a korábbiaktól minőségileg különböző szabályozási és kormányzási feladatokkal szembesül. Ugyanakkor a gazdaság és a politika globális aktorainak együttműködési készsége és megújuló képessége láthatóan nem elegendő a zavarok elhárítására. Ezért az emberiség a logisztikus görbék ismert tapasztalatával, a szakaszváltásokat kísérő alkalmazkodási válságokkal szembesül. Az életgörbe felső stabil szakaszára való áttérés különös történelmi helyzetet hoz létre. Ebben az emberiség előtt ötféle jövő áll, amelyeket – a vágyak és a realitások között őrlődve – mi magunk alkotunk.

Az első: a növekedés határtalan folytatódásának jövője. A 20. század a gyors fejlődésének gyümölcseit megtapasztalva sokan – megalapozatlanul – reménykednek: a válságok elvonulnak és folytatódik a korlátok nélküli növekedés. Ám a szakemberek már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: „Aki azt hiszi, hogy korlátos világunkban a növekedés végtelenségig tarthat, az vagy bolond, vagy közgazdász”. (K. Boulding.) Erre utal, hogy az elmúlt évtizedben a növekedés gyorsítására irányuló erőfeszítések kudarcba fulladtak. Ennek ellenére az emberiség nehezen tud belenyugodni, hogy a növekedés korszaka véget ért. Jelenlegi helyzetünkben a vágyak vezérelte növekedés erőltetése katasztrofális összeomláshoz vezet.

A második: a túllövés és az összeomlás jövője. Az ember, annak ellenére, hogy feltűntek a korlátok, vonakodik ezt tudomásul venni. A késlekedés miatt a globális fogyasztás „túllő”: az erőforrásokat túlhasználják, a természeti környezetben helyrehozhatatlan károk keletkeznek. Az idén az emberi túlfogyasztás napja – amikor a felhasznált természeti erőforrások mennyisége meghaladta a Föld újratermelni képes készleteit – már augusztus 22-én elérkezett! Az egyenlőtlenség tovább nő, a konfliktusok felerősödnek, a politikai vetélkedés élesedik. A föld különböző térségeit és társadalmait – eltérő mértékben – sújtja az összeomlás.   

A harmadik: oszcilláló válságok jövője. Az emberiség elkerüli a végítéletszerű összeomlást, de súlyos válságok lépnek fel. Ezeket idővel sikerül megoldani, és a dolgok visszazökkennek a szokott kerékvágásba. A növekedés újra indul, de mivel a társadalom csak részben tanult a válságok tapasztalataiból, a zavarok ismét felerősödnek. A világ rendszeresen – bár lehet, csökkenő amplitúdóval – visszatérő válságokkal szembesül. Reményt kínál, hogy oszcilláló válságok kilengése fokozatosan csökken. Ennek ellenére csak hosszú késleltetéssel és súlyos áldozatok árán érhető el a stabil állapot.   

A negyedik: a stabil állapotba való belesimulás jövője. Ez az optimista jövő-változat: annak ellenére, hogy a globális növekedés abbamarad, a fejlettség elért szintje biztosítja az egész bolygónk számára virágzó közösségek létezését. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, a társadalmak fokozatosan elérheti a logisztikus görbe felső, növekedés nélküli, stabil állapotát. Ezzel az emberi minőség kibontakozásának új korszaka tárul fel. Ennek azonban feltétele a fenntartható életmód kialakítását, és az egyének fogyasztás-orientált viselkedésről alkotás-központúvá „átprogramozódása”. Földünk a 7 milliárd filozófus, tudós és művész otthonává válhat. 

Az ötödik: a „második görbe” jövője. A második görbe kifejezés egy érdekes könyv címére utal. (Ch. Handy. 2018. A második görbe.) Ez a modell növekedési folyamat lezárulását egy új növekedési görbe beindulásával kapcsolja össze. Ez leggyakrabban az egyének karrierváltásainál bukkan fel. Magam, 1991-ben tapasztaltam meg a második görbére való – kényelmetlenségekkel járó – felkapaszkodást. Mint a régi rendszer „kádere”, pályát váltani kényszerültem. Tanítani kezdtem, és ezzel életem új szakasza kezdődött, amit – visszapillantva – alapvetően sikeresnek éltem meg. Épp így kerültek szembe vállalatok az újra és újra felemelkedő innovációs hullámokkal. A GE – kedvenc vállalatom – egy évszázadon keresztül kiváló „hullámlovas” volt, ma mégis életének legsúlyosabb kihívásával kénytelen szembenézni. A kapitalizmus évszázadokon keresztül újra és újra megújult, ma mégis gyökeres átalakulás kényszereivel szembesül. A második görbe az emberiség elé egy új, ma még kevéssé átlátható növekedési pályát rajzol. Ez a mesterséges intelligencia és az emberek világának különös összefonódását vetíti előre, amely súlyos ellentmondásokat rejt. Ugyanakkor ez a második görbe is feltételezi a stabil állapotára való sikeres áttérést, és a többi jövőszálon felbukkanó válságok elkerülését.

Az egyetlen, ami biztos: az elkövetkező évtizedekben az emberiség sorsát – ezen belül az egyes társadalmak jövőjét és a ma élő emberek életét – alapvetően az határozza meg, megértjük-e és elfogadjuk-e a logisztikus növekedési görbe stabil szakaszára történő átmenet elkerülhetetlenségét. Bizonytalanná tesz, hogy látom: a ma élő sok milliárd ember, nemhogy az egész emberiség sorsát, még saját társadalmának, sőt egyéni életének fordulópontjait sem látja át. Pedig a jövővel kapcsolatos fontos és pontos információk ma már szinte mindenki számára hozzáférhetők. A végítélet tehát nem eleve elrendeltetett, tőlünk függ, milyen jövőt alkotunk magunknak.

Demokrácia, vetokrácia, autokrácia – a tudomány szemszögéből.

Az Európai Uniós alkudozásokban bevetették a vetokrácia – már korábban beélesített – „atom-fegyverét”. A vetokrácia: egy tárgyaló fél – a körülmények kínálta erős alkupozícióját arra használja, hogy megfenyegeti partnerét: ha nem enged követelésének, megakadályozza, amit az szeretne. A fogalmat F. Fukuyama írta le először a liberális demokráciákat – elsősorban az USA-t – fenyegető súlyos „betegség” megnevezésére. (F. Fukuyama. 2014. Political Order and Political Decay. 488-505). A vetokrácia működését – amely ideiglenesen többször megbénította az amerikai államot – jól mutatta Orbán Viktor érvelése: vagy elhagyja az EU, a jogállamiság „ellenünk” irányuló követelményét, vagy a magyar tárgyaló fél – most már parlamenti felhatalmazással – megvétózzák a hitel-programot, és ezzel megakadályozza az EU-t, hogy így enyhíthesse a járvány előidézte válságot.

A tény, hogy a 21. században stabil demokráciák sodródnak a vetokrácia felé arra utal, ez nem múló betegség, hanem a liberális rendszer létét fenyegető kór. De milyen folyamat is vezet a korábban jól működő demokráciák fokozatos és gyógyíthatatlannak tűnő leromlására? A régi görögöktől kezdve, az újkor gondolkodóin keresztül, a 18. és 19. század „alapító atyái”, majd a 20. században, a demokrácia hívei, kritikusai és a kritikusok kritikusai egymástól részben eltérő mozzanatokat emeltek ki. A vetokrácia jelensége a demokrácia egy viszonylag kevéssé ismert megfogalmazása tükrében világítható meg leginkább: „A demokráciát két – elválaszthatatlan – előnye miatt éljenezzük: mert elismeri a sokféleséget, és mert biztosítja a kritikát”. (Forster, E.M. 1938. Two cheers for Democracy). Ez az idézet egy nemrég megjelent tudományos cikk kapcsán ötlött az eszembe. (Moore-Berg, S et al. 2020 Exaggerated metaperceptions predict intergroup hostility between Americal political partisans.)

A kutatók az amerikai politikai élet polarizációjának okait és következményeit elemezték. Vizsgálataikat az tette különösen izgalmassá, hogy nem csupán bemutatták a jelenséget, hanem feltárták a folyamatok dinamikáját. Abból az ismert tényből indultak ki, hogy a versengő csoportok tagjai negatív előítéletekkel szemlélik egymást. Véleményüket ugyanakkor jelentősen befolyásolja az un. meta-percepciójuk: az a benyomásuk, ahogyan – érzésük szerint – a másik csoport megítéli őket. Az elemzések azt mutatták, hogy ez a meta-percepció nem egyszerűen visszatükrözi a szemben álló politikai csoport negatív véleményét, hanem azt a valóságosnál erősebbnek tűnteti fel. Az előítélet, majd ennek a meta-percepció általi felerősödése azután szabad utat enged az „ellencsoport” dehumanizálásának. Konfliktusos helyzetekben kölcsönösen hajlamossá válnak férgeknek vagy patkánynak, szemeteknek vagy ördögien gonoszoknak nevezni az „ellencsoport” tagjait. Erre hivatkozva pedig kiiktatják a morál fékjeit, és igazolhatónak vélnek ellenük olyan akciókat, amely nemcsak nekik, hanem végső soron az egész társadalomnak károkat okoz.

A kutatás részletesen feltárta: a demokraták és a republikánusok egyaránt előítélettel szemlélik a másik csoport tagjait és hajlamosak dehumanizálni a „szembenállókat”. Ebben a légkörben a másik fél ellen-érzései a valóságosnál negatívabbnak látszanak. Sőt, minél szélsőségesebb pozíciót foglal el valaki a saját csoportjában, annál inkább érzi a meta-percepciót igaznak. Ebből azután levezetik – és a saját csapat tagjaitól is megkövetelik – a másik csoporttól való távolságtartást. Ezért a képviselők – akiket a nemzet problémáinak megoldására választottak – egyre ritkábban találkoznak és kerülik a tárgyalást egymással. Ebben a légkörben megengedhető akadályozni a másik felet, akár a társadalom költségén is. A társadalom így fokozatosan szétesik egymást szélsőségesen elutasító és élesen szemben álló csoportokra. Elfogadható lesz a másik csoport tagjainak dehumanizálása és a növekvő gyűlölet légkörében igazolhatónak tűnik ellenük – akár a morállal ellentétes – akciók végrehajtása.  

A szélsőségesség erősödésének ez a folyamata megroppantja Forster két demokrácia-pillérének szilárdságát. Az egybekapcsolódó hatások ugyanis arra vezetnek, hogy a vélemények különbségét, nem természetes, sőt az életet gazdagító változatosságként, hanem kibékíthetetlen és káros ellentétként szemlélik. Ez pedig lehetetlenné teszi a kritikát. A szembenálló csoportok tagjai nem beszélgetnek, s ha mégis véletlenül szóba elegyednek, azt, amit a másik mond, azt nem megfontolandó véleménynek, hanem a megtestesült gonoszság megnyilatkozásának tekintik. Ennek következtében olyan mértékű gyűlöletet (outgroup spite) halmozódik fel a csoportközi kapcsolatokban, amely természetessé teszi, hogy a másik fél szándékainak és törekvéseinek az akadályozását. Így vezet az egyre erősödő polarizáció szükségszerűen a vetokráciához.  

A liberális demokrácia intézményes hatalommegosztása eredetileg olajozottan működő kormányzati döntéshozást, ugyanakkor az ellenőrzésnek való állandó kitettséget biztosított. A politikai pártok tisztában voltak: csak ideiglenesen „birtokolhatják” a döntéshozás, illetve ellenőrzés intézményeit. Mindenki, mindvégig kitett a kritikának, és a választók újra és újra ítéletet hirdetnek. Ez a modell feltételezte és sokáig biztosította is, hogy a nézetek sokféleségéből és a kritika szabadságából, a kiegyensúlyozott feltételek mellett a közérdek érvényesüljön. Ám a 21. század szélsőségesen polarizálódó légkörben megállíthatatlan romlás folyamata indult el. Az egyre erősödő előítélet → a dehumanizáció → a meta-percepció → a távolság tartás → politikai gyűlölet fokozatosan lebénította a demokrácia „gépezetét”.

A liberális állam egy olyan autóra kezd hasonlítani, ahol egymással megegyezni képtelen személyek (és csoportok) egyike birtokolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, illetve szabályozza az irányjelzőt. Így a vetokrácia a kormányzati működés rendszeres lefulladására vezet, hiszen amit az egyik akar, azt egy másik meg tudja akadályozni. Mindeközben világunk egy olyan autópályára emlékeztet, amin, hol egy hóvihar, hol pedig egy özönvíz szerű eső söpör végig, a látási viszonyok egyre romlanak, közben pedig a járműveket egyszerre többen vezetik, akik sem jogosítvánnyal, sem tapasztalattal nem rendelkeznek, gyakran hallucinálnak, és ráadásul még nem is beszélnek egymással, sőt egymást akadályozva hozzák meg döntéseiket. Ebben a helyzetben egyre élesebb küzdelem folyik a döntési és ellenőrzési pozíciók birtoklásáért. Választások közeledtével ezért nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású birkózás veszi kezdetét.

Az egymást egykor tisztelő ellenfelek a „másikokat” ördögi ellenségnek tekintik, és a dehumanizációt kifejező fogalmakkal illetik őket. A politika színtere megtelik egyre kevésbé kompromisszumkész személyekkel. Ebben a helyzetben minden erővel és eszközzel megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a döntési pontokat, amelyek – afféle „végvárként” – a másik csapat előre nyomulását van hivatva megakadályozni. Így azonban csak azt érik el, hogy a meghatározó kormányzati pozíciókat „megszállva” megakadályozzák a mások csoport akcióit. A halmozódó megoldatlan problémákról folytatott kilátástalan viták „farvízén” pedig beelőznek a szélsőséges mozgalmak. Így a vetokrácia nem egyszerűen sodródásra ítéli a társadalmat, hanem egyre súlyosabb fenyegetést jelentenek a demokráciára. Ez a helyzet fokozottan sújtja az állandó átalakulásban levő Európai Uniót, amely így állandóan kitett a vetokrácia veszélyének.

De még ennél is van lejjebb! Míg a „régi” demokráciákat a vetokrácia pusztán rendszeresen lefullasztja, ami válságos időkben azért veszélyes, az „új” demokráciákban viszont a totális hatalom megszerzésének, vagyis az autokráciák létrehozásának folyamata indul el. A vagyon-szerzés és hozzá kapcsolódó oligarchia-építés lebírhatatlan csábítása arra vezet, hogy szükségszerűen alakul ki olyan politikai csoport, amely igazolhatónak látja az ellenfelek politikai „karanténba” zárását, és tevékenységük minden módon való korlátozását. A következő lépésben azután – a polarizáció nyomására és a működésképtelen állam tapasztalataira hivatkozva – az ideiglenes dominanciát állandó „megszállássá” alakítják. Ennek birtokában pedig képesek megakadályozni bármely, nekik nem tetsző csoport döntésekhez való hozzáférését. Kisajátítják a médiát, rátelepszenek a bíróságokra, megakadályozzák a civil szervezetek működését és minden oktatási, tudományos és kulturális intézményt „megszállnak”.

A szélsőségesség erősödő légkörében a „minden áron győzni akarás” felülírja az erkölcs parancsait. A totális győzelemért folytatott küzdelemben – „egyszer kell győzni, de akkor nagyon” – a pártok felmentést adnak saját támogatóiknak a morállal ellentétes akciókban való részvételért, sőt azt mozgalomhoz tartozás természetes feltételévé teszik. A társadalom fokozatosan szétesik szembenálló csoportokra, akik egymással nem beszélnek. Az abszolút hatalmat megszerző irányzat fokozatosan kisajátítja a hatalom ellenőrzésére szolgáló centrumokat, majd a kontroll minden intézményét megszállja, és hatalma megtartása érdekében fokozza a fenyegetettséget. A demokráciából Magyarországon csak a csontváza maradt. A kiüresedett intézmények – Alkotmánybíróság, Állami Számvevő Szék, Ügyészség, a független bíróság, média-szabadság stb. – képtelenné váltak a törvények hatalmából fakadó szerepüket betölteni. A demokrácia díszletei között valójában már az autokrácia működik. Ilyen helyzetben a vélemények kiegyensúlyozottsága – gondoljunk a lengyel választás 52/48-as arányára – inkább félelmet keltő.

A kutatás ezt a romlási folyamatot, mint a torzulás összekapcsolódó láncszemeinek szükségszerű következményét azonosította. A létrejövő körülmények szinte kikényszerítik a szélsőségesség erősödését. Az ellenségkereső motívumok így megjelennek az ellenzék térfelén is. Viszonyukban – éppen úgy, mint a kormányon levőkkel kapcsolatban – nő az előítélet, majd meta-percepció által felerősített idegenkedés, sőt a dehumanizáció. Az összefogásukat alapvetően akadályozza, hogy a potenciális bajtársakat – akik nélkülözhetetlen együttműködő partnerek lehetnek egy majdani kormányalakításnál – nem pusztán ellenfelekként szemlélik, hanem ellenségekként kezelik. A hivatkozási alap többnyire a politikai irányzatok eltérő érték-orientációja. A valóság azonban az – mint a tudomány feltárta – minden emberben egyaránt megvannak a morális alapértékek, bár nem egyforma súllyal. (Hofmann, W. et. al. 2014. Morality in everyday life. Science. Vol. 345. 1340-1343.) Így a szembenállást alapvetően a polarizáció által felerősített „törzsi” ellentét idézi elő. Miközben gyakran véletlenek vezérlik az emberek az eltérő politikai „törzsekbe”, amint azonban saját csoportja „beszippantja” az egyént, előírja számára kit szeressen és kit utáljon.

Az EU-s költségvetésről folytatott alkudozások eredményeiről a hivatalos közlemények mérsékelt optimizmussal szólnak. Az azonban elgondolkoztató, hogy mindegyik fél a maga győzelmét hirdeti, azt, hogy megkapta, amiért jött. Ez akár az ésszerű kompromisszum jele is lehetne. Ha azonban túltekintünk a saját nemzetnek küldött kötelező győzelmi jelentésen és az idézett kutatás szemszögéből szemléljük az EU vezetőinek mostani megállapodását az arra utal: az elkerülhetetlen intézményi változások terén nem léptünk előre. Ami történt, az leginkább a sodródás fogalmával írható le. Most megúsztuk a zátonyra-futást, ami akár bíztató kezdetnek is tekinthető, ám a probléma lényegével – szembenézést az európai intézmények leromlásával egy sor országban – nem foglalkoztak érdemben az EU vezetői. Ez viszont a válság súlyosbodását ígéri. Azzal ugyanis tisztában kell lenni: ha elmarad az EU valóságos intézményi megújulása, akkor folytatódik a „régi” demokráciák vetokrácia felé sodródása, és az „új” demokráciák autokrácia felé való fokozatos hanyatlása.

Kérem tehát a biztonsági öveket becsatolni!  Az elkövetkező évtizedet a múlt és a jövő közötti folyamatos alkudozás fogja jellemezni. A világgazdaság, a világpolitika, a globális környezet minden válsága újra és újra felveti a most elhalasztott problémák megoldását. Fogjuk tehát úgy fel, ami történt, mint egy hosszú út, első néhány lépését. Minden a következetes folytatáson és az állandó ellenőrzésen múlik. Ezt pedig egyaránt szemlélhetjük bizakodva, de épp így szomorú lemondással.   

A Z generáció találkozása a sokkarú rablóval

1993-ban – a Külkereskedelmi Főiskola oktatójaként – néhány hetet eltöltöttem a Hull-i Humberside University-n. Egy reggel az Egyetem felé ballagva utam a baptista templom mellett vezetett el, amely előtt egy táblán ott olvashattam a heti intést: „Kemény munkával felküzdheted magad a létra legtetejére, de meglehet, csak akkor döbbensz rá, a létra rossz falnak volt támasztva”. Nyilván véletlen volt, hogy aznap az előadáson éppen a Maslow motivációs elmélete került terítékre. Az előadó felvázolta a 20. század történetét, ahogyan a modern világ polgárai felfelé lépkednek az egyre kifinomultabb ösztönzők – általa Maslow lépcsőknek nevezett – „létráján”. A legalsó lépcsőről – a fiziológiai szükségletek szintjéről – először a biztonság, innen a társas kapcsolatok szükségletének lépcsőfokára léphettek, ahonnan sokan tovább emelkedhettek az elismerés szükségletének magasabban levő lépcsőfokára. Aki pedig idáig eljutott, onnan akár a létra legtetejére – az önmegvalósítás szükségletének lépcsőjére – is felléphetett.  

A modern társadalmakban a Maslow létra a felemelkedés mércéje lett. Az egymást követő generációk mind nagyobb része lépkedhetett egyre feljebb a szükségletek hierarchiájának lépcsőin. A 20. század közepétől azután a baby-boom generáció tagjainak nagy része felérkezett az elismerés szintjére. Ezzel párhuzamosan azonban egy másik érdekes trend is kibontakozott. A 20. század elején a szabványos alkatrészekből, szabványos technológiával, szabványos munkafolyamatban, egy szabványos világ született. De nemcsak környezetünk tárgyai lettek szabványosak, életmódunk, sőt az emberi viszonyaink is, a házasságtól a baráti kapcsolatokig. A 20. század közepén azután az egyetlen lehetségesből változatok egyre szélesedő sorozata bomlott ki. Amikor az embereket arról faggatták, mit tekintenek „legjobbnak”, általában többféle „legjobb” mellett tették le a voksot. (Lásd: M. Gladwell: Spagetti szósz. TED prezentáció) A sok legjobb kávé, nadrág, autó, TV műsor, frizura vagy lakóház közül válogatva mindenki úgy érezhette: a dolog vagy az élmény, amit kapott, éppen az ő vágyaira lett igazítva. Vagyis, a választék bővülése önmagában boldoggá tette a fogyasztót.

A tárgyi világ változatossága fokozatosan teret nyert az emberi kapcsolatokban is. Sokféle lett a házasság és a barátság, az életpályák és a közösségek is. És a lehetőség, hogy megválaszthatod, kivel, hogyan és milyen feltételekkel akarsz együtt élni – éppen, mint a válogatás lehetősége a tárgyak világában – boldogabbá tette az embereket. A dolgok és a kapcsolatok választékának szélesedése önmagát erősítő folyamattá vált. Egyre több stílus, típus, méret, forma, íz, mind több TV program, hobbi csoport, sport-lehetőség, politikai mozgalom, vallási közösség és házassági forma bukkant fel a hétköznapokban. Ám, miközben az emberek boldogan válogattak – lecserélték a régit és próbálkoztak újabbakkal – a választék észrevétlenül áttekinthetetlenné vált. (Lásd: B. Schwartz: Paradox of choice. TED prezentáció). Ez azonban ellentmondásos helyzetet idézett elő.

Az emberek növekvő része érezhette úgy: komfort zónában éli életét. Úgy tűnt, szinte bármihez, ami eszébe jut, rögtön hozzájuthat – már ha van pénze. Életelve lett: dobd el, amit meguntál, és válassz helyette újat. A választék folytonos bővülése persze azzal járt, hogy aki rá akarta venni a polgárt valamire – a házasságtól, a vásárláson keresztül, a választásokig – annak a csábítás minden trükkjét be kellett vetnie. És mégis, a végtelen választék és a minden érzékét kényeztető rábeszélés ellenére, a döntést egyre gyakrabban követte megbánás. A választék áttekinthetetlensége egyre inkább elbizonytalanított. Emiatt a komfort zónában fokozatosan elvált egymástól az anyagi szükségletek kielégítettségével mérhető jólét (welfare) és a harmonikus életkörülmények boldogságára utaló jóllét (well-being). Miközben tehát a korlátokat nem ismerő fogyasztás „beteggé” tette a földet, az egyének mégsem nem lettek boldogabbak. (Thomas, A. 2014. Why are materialists less happy.) Ráadásul előbukkant a sokkarú rabló problémája.

Az élet – a társkereséstől, a lakás berendezésén keresztül, a szabadidő eltöltéséig – tele van örömeket és izgalmakat ígérő lehetőségekkel. Nem az a nehéz, hogy rábukkanjunk valami egészen különlegesre, hanem az, hogy a számtalan lehetőség közül kiválasszuk azt, ami a leginkább megfelel pillanatonként változó ízlésünknek és véleményünknek. Eközben azonban beleütközünk egy szinte megoldhatatlan problémába: hogyan osszuk fel korlátos időnket, szűk költségkeretünket és behatárolt figyelmünket a végtelen lehetőségek között. Ezt a helyzetet nevezi a matematika a sokkarú rabló problémájának. A fogalom a Las Vegas-i játékkaszinók félkarú rablóknak nevezett játékautomatáira utal. Ezek a játékautomaták izgalommal és nyereséggel kecsegtető időtöltést kínálnak, persze, ha a játékért hajlandó vagy újra és újra fizetni. A 20. század végének világa a Las Vegas kaszinók, „félkarú” játékgépekkel teli, – vagyis „sokkarú” rablóvá vált – termeire emlékeztet.

Környezetünk zsúfolva izgalmakat kínáló, gyönyöröket ígérő és nyereséggel kecsegtető, ugyanakkor időnket lefoglaló, pénzünket elnyelő, energiánkat kiszívó „élmény-generátorokkal”. Az ellenállhatatlan csábítások özönében kell folytonosan döntenünk, hogyan osszuk fel korlátozott forrásainkat. Jó volna bizonyosodni, érdemes-e egyáltalán játszani ezzel vagy azzal a félkarúval, ám a „tesztelés” is viszi a pénzt és időt, amit akár egy másikkal tölthetnénk. Az életben ugyanezzel vesződünk: lehorgonyozva partnerünk mellett, megvásárolva egy lakást, kiválasztva egy utazási célt, csatlakozva egy baráti társasághoz, egyben elszalasztunk egy sor másikat. A matematika képes egzakt módon, bár számszerűsített kockázatokkal megoldani ezt a problémát. Ehhez azonban arra van szükség, hogy eligazodjunk a Makrov-láncok és a káosz elmélet útvesztőjében. Én – megvallom őszintén – eltévedtem, de szerencsére, ráakadtam a megoldásra: akkor járhatunk a legjobban, ha J. Bezos – a világ egyik leggazdagabb emberének – tanácsát követjük.  

J. Bezos életének meghatározó fordulópontja volt, amikor megfogalmazódott benne: on-line könyves boltot nyit. A gondolat akkor már „benne volt a levegőben”, így számítani lehetett arra, valaki előbb-utóbb megvalósítja. Bezos mégis tétovázott: belevágjon-e? A vállalatnál, ahol dolgozott, megbecsülték, főnöke komoly karrierrel kecsegtette. Minek letérni hát a biztos karrier pályájáról és bajlódni egy kockázatokat rejtő vállalkozással? Ám ekkor eszébe jutott Mark Twain – még az iskolában olvasott – biztatása: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.

Bezos tehát azt kérdezte magától: vajon, 80 évesen azért teszek majd magamnak szemrehányást, mert belevágtam és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert a biztosnak látszó karriert választva, nem mertem belevágni? És ráébredt: inkább azt fogja megbánni, hogy kimaradt a „forradalomból”, mint azt, hogy megpróbálta, de nem sikerült. Vagyis, szokatlan módon, a megbánás-minimalizálás (regret minimalization) szemszögéből szemlélte lehetőségeit. Példája – első pillantásra – egyedi és sokak számára nem feltétlenül követhető. S valóban, a 20. század sokféle, az övétől eltérő élettapasztalatot kínált fel az egymást követő generációknak. A nagyszülőket – a hallgatag generációt – még arra intették: maradj a fenekeden. A szülőket – a baby boom generációt – a realitásokra figyelmeztették. Még az X és Y generáción is inkább a megfontolást kérték számon. Ám az ezredforduló környékén született Z generáció előtt – úgy tűnik – inkább a kísérletezés nyit nagyobb teret.   

Az azonban, hogy melyik tanácsot célszerű megfogadni, alapvetően attól függ: milyen világot hoz elénk a 21. század. A Maslow lépcsők tetejére érve már az önmegvalósítás világára lehet rálátni. Ám ennek a világnak lesz egy – még nem kellően tudatosított – jellegzetessége: az átlagos életkor további növekedése. Az ember halálozási görbéje sokáig hasonlított az állatvilágéhoz: nagy volt a születést követően, majd – mint a legtöbb élőlényt – folyamatosan „tizedelte” őt a környezete. Viszonylag kevesen érték meg az élet biológiai határát. (Colchero, F. 2016. The emergence of longevous populations.) A modern társadalmakban azonban lecsökkent a csecsemőhalandóság és fokozatosan enyhült a balesetek és a betegségek szelekciós hatása is, így a halál egyre később következik be. Bár 1900-ban az átlagéletkor alig érte el a 50 évet, ám, aki ezt megélte, az még egy évtizedre számíthatott. Aki azonban 1950 körül született, az már legalább 78-84 éves életkort remélhet. Az 1995 és 2015 között született Z generáció tagjai viszont – ha egészséges életmódot folytatnak – a nők 61%-os valószínűséggel megélik a 90 évet és 22%-os valószínűséggel a 100-at, és a férfiak megfelelő adatai – 50% és 14% – is csak kicsit rosszabbak.

Vagyis, a 21. század elején születettek többsége még élni fog 2090-ben! Ez azt jelenti: életük vége felé, legalább másfél évtizedig – de ha szerencsések, vagy „szerencsétlenek” (?) akár többet is – egy gondolat bántja őket: miért nem vágtak bele életünk nagy lehetőségébe, amely különböző formában többször is felbukkant. Ez a hosszú életet lezáró végső másfél évtizednyi időszak fogja alapvetően befolyásolni, miként ítélik meg saját életüket. Ekkorra érdektelenné válnak a komfort zónában eltöltött évtizedek során kihagyott élmények, viszont meghatározóvá emelkednek az elmulasztott esélyek. Sorsunkat ugyanis – mintha az embert két ÉN, az emlékező ÉN és a tapasztaló ÉN alkotná – két eltérő szemszögből szemléljük. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. hvg) Az emlékező ÉN az életpálya „csúcsélménye” alapján ítél, míg a tapasztaló ÉN folytonosan „lekönyveli” a jó és a rossz élményeket, majd az élmények összegzése alapján „kiszámítja” az élet végső értékét.  

A modellt szemléletessé tevő kísérletben a résztvevőknek egy elképzelt hölgy – Jen – párhuzamos életpályáját kellett értékelni. Az egyik esetben Jen felhőtlen boldogságban töltötte életét – sok élvezetes kapcsolata és érdekes munkája volt – ám vagy 30 évesen, vagy 60 éves korában, egy autóbalesetben gyorsan és fájdalommentesen meghalt. A kiegészítő történetben Jen még 5 évet élt, de életminősége a korábbinál alacsonyabb volt. A válaszokból meghökkentő kép volt kiolvasható: az élet hosszúsága – a 30 helyett a 60 megélt év – nem növelte meg Jen életének az „értékét”. Viszont a befejező alacsonyabb életminőségű plusz 5 év, kifejezetten lerontotta azt. (Diener, E. 2001. End effects of rated life quality: The James Dean effect). Az emlékező ÉN képes felidézni a múlt – hol dicső, hol szerencsétlen – pillanatait, amelyek még évtizedek múlva is boldoggá vagy éppen szomorúvá tesznek. A tapasztaló ÉN viszont átéli a pillanat kínálta érzéseket: egy szerelem beteljesülésének, egy utazás élményeinek örömét, vagy ellenkezőleg, egy foghúzás, fájdalmát. Amikor életünk sztoriját értékeljük, mindkét ÉN befolyásolja véleményünket, de – különösen, a meghosszabbodó vég felé megszaporodó kellemetlen élmények miatt – meghatározó lesz a csúcsérték-szabály: az életmű tükrében elkerülhető a folyamatos megbánás.

A 20. század végének fogyasztói társadalma hozzászoktatta az embereket, hogy a boldogság-javak között válogatva próbálják maximalizálni a tapasztaló ÉN élményeit. Ám a „nagy utazás” során egyszer csak feltűnik a „végállomás”: az elkerülhetetlen hanyatlás. És ez rádöbbenti az embereket a kérdésre: mit hagytam ki? Ez a kínzó probléma szülte a bakancslisták divatját: kiválasztani a számtalan élményt és gyönyört generáló „félkarú rablók” közül azokat, amiket még érdemes és lehetséges volna átélni. Ám, a Z generáció – szüleitől és nagyszüleitől – eltérő módon szembesül az élet utolsó szakaszával. Ők valószínűleg még élni fog 2085-ben, sőt számottevő részük akár 2090-ben is. Életük végén, emlékező ÉN-jük – elődjeiktől eltérően – akár 15 évig is állandóan az elmulasztott nagy önmegvalósító projektjükre emlékezteti majd őket. Vagyis, nem a kihagyott élmények miatt, inkább a – Bezost is foglalkoztató – elmulasztott esélyek miatt bánkódnak.

Egészen az X és Y generációkig a jövőt mindenki a jelenből kiindulva gondolta végig és tervezte meg. A Z generáció azonban inkább a 21. század végéről visszapillantva, egy a korábbiaktól alapvetően eltérő világot szemlélve keresi a helyét. 2100-ra a föld több milliárd lakója (!) felérhet majd az önmegvalósítás szintjére. Itt az élet végső szubjektív értékét az határozza meg: volt-e olyan önmegvalósító projekt, amit végrehajtottak, vagy ellenkezőleg, amit elszalasztottak. Aki életének utolsó évtizedeiben döbben rá, elszórta idejét, elvesztegette lehetőségeit, és emiatt elszalasztotta valódi esélyét, annak – szinte függetlenül attól mennyi gyönyörben és sikerben volt része – halálig a megbánás lesz állandó társa. A Z generáció legjobb, ha Mark Twain tanácsára hallgat: „…oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.