A „magyar beteg” állapota, avagy gyógyítható-e Patyomkin-jogállamunk?

A helyzet fokozódik! Az Európai Parlament (EP) úgy határozott, hajlandó „csőre tölteni” a jogállamiság ellen vétő államokat fenyegető fegyverét. Vera Jurová a EU Bizottság alelnöke azt nyilatkozta: továbbra is úgy gondolja, „beteg a magyar demokrácia”. A nemrég nyilvánosságra került, a világ 180 országának helyzetét elemző „World Press Freedom Index – 2020”, Magyarországot a 89.-nek – közvetlen szomszédjaink között a legrosszabb helyre – rangsorolta. Ehhez képest Varga Judit igazságügyminiszter Facebook-oldalán hazánkat az EU azon kevés tagállamai egyikének látja, ahol valódi pluralizmus érvényesül a médiában.

A kérdés, hogy Magyarország jogállam-e, túlmutat a jogelméleti vitán. Sokezer milliárd forintnyi fejlesztési pénz sorsa függ ettől, és mindennapjainkat, az önkormányzatok és a társadalmi szervezetek működését is alapvetően befolyásolja, milyennek ítéli majd az EU a magyar jogállam minőségét. Miközben a demokratikus ellenzék tagadja, hogy jogállamban élnénk, Európa pedig kételkedő, Orbán Viktor szerint Magyarország minden kétséget kizáróan jogállam. Ő legfeljebb azzal árnyalja véleményét, hogy vannak sajátos vonásai, hiszen tükrözi nemzeti szuverenitásunkat. Ez azonban – szerinte – így is van rendjén: nincs olyan jogrend, amely korlátozhatná önállóságunkat, nem ismerünk el olyan szabadságot, amely akadályozhatná érdekeinket érvényesítését. Csak a „Szentkorona”, az „Ezeréves múlt”, és az „Alaptörvény” mágikus fogalmai jelölhetik ki nemzetünk jövőjét.   

Sokan gondolják úgy, hogy az állapotainkról szóló vita a jogelmélet fogalmainak „ütköztetése” formájában zajlik majd. Ám, miközben a fogalmak a jelenségek leírásának hatékony eszközei, hiányosságuk, hogy a folyamatok lezajlását nem tükrözik. A gyakorlatban azonban nemcsak az a fontos, hogy tudjuk miről beszélünk, hanem az is, miként jellemezhető a pillanatnyi állapot, és annak változása. Az orvostudomány fontos kompetenciája, hogy azonosítani tudta a kórt, a tapasztalt orvostól azonban elvárható, hogy ne csupán megnevezni tudja a bajt, de felmérve a betegség stációit, ahhoz illessze a terápiát. Ez az oka, hogy a gyógyításban nélkülözhetetlen a különböző vizsgálatok által szolgáltatott leletek sokasága. Nincs ez másként a társadalom esetén sem.

Amikor tehát az EU – ráébredve a magyar „beteg” állapotának súlyosságára – konzíliumot hív össze, a vitának kevésbé a jogelméleti diszkusszión, még csak nem is az elrettentő példákra történő hivatkozáson, hanem a vizsgálatok „leleteinek” elemzésén kell alapulnia. A történelmi narratíva és a jogelmélet fogalomrendszere kevéssé alkalmas a valóságos helyzet pontos megítélésére. A szembenálló felek vég nélkül sorolhatják majd a jogállami helyzetre vonatkozó megállapításaikat és az azt bizonyító példákat. Előre tudható, hogy Orbán Viktort nem „győzi” meg a bíróság ítélete, ha az nem az ő nézetét tükrözi. Emiatt bármi legyen is a döntés, az arra alapozott politikai akciók megkérdőjelezhetőek lesznek. Ilyen helyzetben a legnagyobb esélye a kiszámíthatatlan háttéralkuknak és az elvtelen kompromisszumnak van.

Célszerű volna tehát, jogállamiságunk minőségét – ahogyan egy beteg állapotát a vérkép, a röntgen-felvétel, vagy a CT vizsgálatok sokaságával „mérik” – szakmailag megalapozott leletekkel bemutatni. Tiszta szerencse, hogy ilyen, „állapotjelzők” léteznek, sőt viszonylag könnyen hozzáférhetők. Így a „konzílium” független és megbízható tudományos háttérrel rendelkező intézetek vizsgálataira támaszkodhat és az ő „leleteik” alapján becsülheti fel, hol is tartunk. Erre már csak azért is szükség volna, mert akár a demokráciának, akár a jogállamnak sokféle összetevője van, amelyek együttműködve „állítják elő” a polgárok szabadságát és biztonságát, teszik lehetővé az állam működőképességét és a kormányzás hatékonyságát, biztosítják a korrupció alacsony szintjét. Van azonban a mi esetünkben még egy további fontos tényező, amely elkerülhetetlenné teszi helyzetünk részletekbe menő vizsgálatát.

A rendszerváltás után, nyugat-európai minták alapján kiformált jogállamunkat, az elmúlt évtizedben Orbán Viktor fokozatosan autokráciává alakította. Tette ezt oly módon, hogy a liberális politikai modellt – „illiberális demokráciát” hirdetve – egy különös Patyomkin-rendszerré építette át. Grigorij Patyomkin tábornok – Katalin cárnő kegyence – a szóbeszéd szerint, egy valódinak tűnő álfalut építtetett. A Patyomkin-falu díszletszerű építményei az oda vetődő uralkodónőt megtévesztendő, az orosz muzsik életét a valóságosnál boldogabbnak tűntette fel. Orbán Viktor Patyomkin-rendszerének pontosan ugyanez a célja: jogállamunk valóságos állapotát elfedve „normálisnak”, demokráciánkat az európai elvárásokhoz illeszkedőnek láttassa.  

Az intézményi lerohadás „áttételei” az elmúlt évtizedben fokozatosan az állam és a kormányzás minden részletében megjelentek, ám ezeket a Patyomkin jellegű jogi képződmények részben elfedték. Mára országunk már csak a felületes szemlélő számára tűnhet „nyugati típusú” demokráciának. Formálisan rendelkezünk ugyan minden olyan intézménnyel és szervezettel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi jogállamok. Van parlamentünk és Alkotmánybíróságunk, van közszolgálati médiánk és független bíróságunk, van Állami Számvevőszékünk és Országos Választási Bizottságunk, van Versenyhivatalunk és Médiatanácsunk, vannak nyilvános részvénytársaságaink és közszolgálati alapítványaink. Ám a törvények hatalma helyett a hatalom törvényei vezérlik életünket. A Patyomkin-állam díszletei pusztán imitálják a valóságos jogállamot. A vezető testületek nem a szervezetek statútumában rögzített szabályok szerint működnek, hanem a Patyomkin-rendszer csúcsán levő személy akaratát követik. Orbán Viktor pedig – magát bebiztosítandó – korrumpálja az általa kinevezetteket: „hitbizományba” adja nekik a szervezetet és cserében alattvalói engedelmességükért „kifizetőhelyként” – busás jövedelmet kínálva – működteti számukra.    

Ha tehát a jogállam-vita nem tér ki a valóság részleteire, a jogállami funkciók minőségének bemutatására, akkor mindegyik fél győztesnek nyilváníthatja majd magát, anélkül, hogy ennek bármi következménye lenne. Az elmúlt évtizedekben kifejlesztett, az országok intézményi konstrukcióinak „mérésére” szolgáló mutatószámok azonban alkalmasak a társadalmak „állapot-felmérésére”. Ezek olyan „látleleteket” nyújtanak az országokról, amelyek megmutatják a legkülönböző területeken a „betegség” előrehaladását. A különböző időszakban született leletekből megállapítható az állapot javulása vagy romlása, sőt még az országok összehasonlítása is lehetővé válik. Vegyük tehát sorba a jogállam működésével kapcsolatos – az interneten is szabadon hozzáférhető! – mutatószámokat.

A témában a legmélyrehatóbb elemzést a Világbank végezte, immáron több évtizede folytatva és rendszeresen közreadva az eredményeket. (Kaufman, D. et al. 2010. The Worldwide Governance Indicators Methodology and Analytical Issues). Az általa alkalmazott mutatószámok:  

1. Voice and Accountability (VA): azt méri, milyen mértékben van lehetősége az adott ország polgárainak megválasztani a nekik megfelelő kormányt, kifejezni véleményüket és létrehozni saját politikai szervezeteiket. 

2. Political Stability and Absence of Violence/Terrorism (PV): azt mutatja, hogy milyen mértékben áll fenn a veszélye a politikailag motivált erőszaknak, az adott kormányzat destabilizálásának, és milyen hatékonyan tudja a kormány meghatározni a politikáját,

3. Government Effectiveness (GE): azt „méri”, hogy a kormányzat milyen mértékben van tekintettel a társadalom valóságos problémáira és a társadalmi szervezetek mennyire függetlenek a hatalomtól. 

4. Regulatory Quality Regulatory Quality (RQ): megítélhetővé teszi, hogy a kormányzat milyen hatékonyan foglalkozik a társadalom problémáival, szabályozza a különböző területek eltérő folyamatait, és teremt egyensúlyt a polgárok, az önkormányzatok és az üzlet érdekei között.

5. Rule of Law (RL): feltárja, hogy a társadalom, a gazdaság és a politika a lefektetett törvények szerint működik-e, mutatja, hogy a szabályok betartása milyen mértékben kényszeríthető ki, a bíróságok milyen mértékben függetlenek.

6. Control of Corruption (CC): azt mutatja, hogy a hétköznapokban és a társadalmi intézményekben milyen mértékben térnek el a szabályoktól az egyéni haszonszerzés érdekében.  

A Világbank mellett további, egymástól független, így egymás eredményeit kontrollálni képes szervezet kínál hasonló mutatószámokat:

7. Rule of Law Index : a törvények hatalmának érvényesülését „mérő” jelzőszám megmutatja mennyire kiszámítható az élet, és milyen minőségűek a törvények az adott országban. (World Justice Project)

8. Democracy Index : egy ország demokráciájának állapotát meghatározó legfontosabb összetevőkből alkották, így objektív mércét kínál annak minőségének mérésére.  (The Economist)

9. The Human Freedom Index : ez az egyéni szabadság indexe, a polgári szabadság állapotát, az egyén jogainak érvényesülését jelzi. (Freedom House)

10. Corruption Perceptions Index : ez a sokféle forrásból származó és mérhető adatokból összeállított mutatószám (a CPI) az országok korrupciós helyzetét mutatja, egyben az intézményi hatékonyságot is jelzi.  (Transparency International)  

A korrupció elemzése azért különösen fontos mert rávilágít, hogy egy adott ország milyen mértékben működik a jogállami normák szerint. Ebből a szempontból sokkoló, hogy mind a CC, mind pedig a CPI indexek – egymás eredményeit megerősítve – hazánkat a fejlett világ egyik legkorruptabb országának mutatják. Ennek következménye, hogy bár első pillantásra államunk megfelel az európai mintáknak, az intézményeket mégsem eredeti küldetéseik megvalósításán dolgoznak, hanem a Patyomkin-rendszerben, az alárendeltek számukra megszabott parancsokat hajtják végre.  

Ha végig tekintünk a felsorolt mutatószámok interneten fellelhető eredményein, ezek egybehangzóan nemzetünk súlyos állapotát jelzik. Láthatóvá teszik – éppen, mint a CT felvételek a daganatot – társadalmunk „rákos” gócait, sőt az „áttéteket” is. Ebben a helyzetben – nem függetlenül a várható vitáktól – már a hazai érintettek is kezdik felismerni a „mutatószám-háború” politikai jelentőségét. A kormányhoz közel álló „agytrösztök” elkezdték a propaganda „mutatószám-gyártást”. (Corvinus Egyetem. Social Futuring Center. Társadalmi Jövőképességi Index). Eredményeik – megfelelve az elvárásnak – Európa élvonalában láttatják nemzetünket. Ugyanakkor a függetlenek – az Egyensúly Intézet és a civilek – tudományosan megalapozott módszertan alapján végzett vizsgálatai fontos hozzájárulást jelentenek az Európai Unió elemzéseihez (Contributions of Hungarian NGO’s to the European Commision’s). Az ő eredményeik alapvetően visszaigazolják a nemzetközi szervezetek mutatóiból kiolvasható szomorú képet.  

Az EU tehát hasonlóan nehéz feladattal néz szembe, mint az orvosok. Rá kell vennie a pacienst nemcsak fájdalmas terápiára, de meg kell győznie arról, életmód váltásra is szüksége van. Csak akkor élhet ismét úgy ahogy szeretné, ha a leletek újra az „egészségre” utaló értékeket mutatnak. Hangozzon tehát bármilyen ijesztően, az EU akkor teljesítené feladatát, ha előírná Magyarország számára: két-három év alatt a „Rule of Law Index”, a „Democracy Index”, és a Világbank „Worldvide Governance Indicators” értékeit, előre meghatározott pontokkal emelnünk kell. Sőt, ragaszkodnia kellene a változtatást megalapozó törvényjavaslatok előzetes bemutatásához, majd a végrehajtás folyamatos nyomon-követéshez. Ha azonban az EU belenyugodna abba, amit autokratánk hirdet – „a magyar betegnek, csak magyar vizsgálat alapján és csak magyar gyógyszer írható fel” – ezzel ahhoz adja hozzájárulását, hogy Patyomkin-jogállamunk most már az EU jóváhagyásával működjön.  

Az EU tehát nincs könnyű helyzetben. Mintha egyszerűbb lett volna a rendszerváltást követően a diktatúra átalakítása demokráciává. Most azonban a liberális politikai modellt imitáló Patyomkin rendszert kell visszaalakítani normálisan működő rendszerré. Ám, ha az EU úgy ítéli, jogállamunknak komoly hiányosságai vannak, nem spórolhatja meg, hogy – miként egy súlyos rákbeteg esetén a konzílium – részletekbe menő előírásokat adjon az intézményrendszer működéséhez és sok területen fogalmazzon meg konkrét javaslatokat. Ez azt jelenti, hogy drága hazánkat, nem kötik ugyan lélegeztető készülékre, de állandó és szoros felügyelet alatt lenne. Vannak bizonyos kétségeim, hogy ebbe akár az EU bürokratái, akár a mi autokratánk olyan könnyen belemennének-e.

Egy újabb „Nagy átalakulás” küszöbén.

„A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott”. Ezzel a mondattal indul a 20. század egyik legjelentősebb társadalomtudományi írása, Polányi Károly, „A nagy átalakulás” című műve. Az eredeti cím – „The Great Transformation. The Political and Economic Origins of Our Time”. (London. 1946.) – azonban a „Nyugat” születésének talányára is utal. Az ígéretet beváltva, segít megérteni a világunkat évszázadokon keresztül vezérlő hatásokat és meggyőző választ kínál a kérdésre, miért éppen Európa határozta meg a világ sorsát. Polányi szerint „Nyugat” történelmi pályáját alapvetően az európai civilizáció négy, a többi civilizációkhoz képest egyedi intézménye – a hatalmi egyensúly rendszere, a nemzetközi aranystandard, az önszabályozó piac és a liberális állam – határozta meg. (Idézett mű: 7. oldal). A figyelmes olvasó még azt is kiolvashatta az 1939-1943 között íródott műből, miért sodródott le a fejlődés főútjáról a sokáig perspektivikusnak látszó „kommunista modell”.  

Az intézmények működésében persze rendre zavarok keletkeztek, amelyek a 20. században világválságokhoz, világháborúkhoz és ennek következtében alapvető politikai átrendeződésekhez is vezettek. Összességében mégis a „Nyugat” gazdasági, társadalmi és politikai rendszere bizonyult a legdinamikusabb fejlődési modellnek. Azok jártak jól, akik ehhez csatlakoztak, akik viszont késlekedtek vagy elutasították ezt, elmaradtak. Végső soron ez kényszerítette ki az 1990-es „rendszerváltásokat” is. Ám, mint kiderült, a siker-modellhez történő felzárkózáshoz nem elégséges néhány gazdasági és politikai intézmény átvétele. Már Polányi is figyelmeztet: a társadalom működésének „logikáját” alapvetően meg kellett változtatni, átalakítva a politikai intézményeket, a társadalom értékrendjét, a polgárok motivációját. Miközben pedig a rendszerváltók még mindig az átalakulás újra és újra felerősödő nehézségeivel küszködnek, a világ egy újabb, még nagyobb átalakulás kellős közepén találta magát. Erre utal, hogy a napjainkról szóló elemzések gyakran, a Polányi műre emlékeztető mondattal – „A 20. századi civilizáció összeomlott” – indítanak.

Az első „nagy átalakulás” elemzésére még Szókratész tett kísérletet, arra bíztatva barátját, Adeimantoszt: „Gyertek tehát, alapítsunk képzeletben legeslegölről kezdve, egy államot.” (Platón. Állam. 106.oldal). Majd végigvezette őt az úton, az élelem előteremtésétől, a lakás és egyéb szükségletek biztosításán keresztül, egészen az egyre kifinomultabb szükségletek igényének megjelenéséig. Szókratész felismerte: „minden készítmény nagyobb tömegben, szebben és könnyebben készül, ha a munkás …mindig egyféle munkát végez.” (U.o. 109.). Amint azonban rabjává váltunk a kifinomult fogyasztásnak, el kellett fogadni az egyre nagyobb államot és a piac által vezérelt cserét. A társadalmat tehát szükségszerűen „olyan népességgel kell felduzzasztani, amely már nem is az igazi életszükségletek kedvéért van az államban”. (U.o. 117. oldal).

A modern tudomány a problémát, hogy miként osztjuk fel időnket magunk ellátása és mások szolgálata között az un. feladatváltási költség (task-switching cost) segítségével elemzi. Folyamatosan mérlegeljük, hogyan járunk jobban: ha magunk teremtjük elő amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? Ha úgy tűnik, olcsóbban, jobb minőségű terméket tudnánk magunk előállítani, akkor ezt választjuk, ha viszont a csere segítségével könnyebben juthatunk hozzá az életünkhöz szükséges dolgokhoz, akkor e mellett döntünk. A kutatók általános feltételek mellett elemezték a folyamat lehetséges kimeneteit és bizonyították: amint az emberek felfedezik, hogy finomodó igényeik kielégítése, a növekvő feladatváltási költségek miatt, önellátással túl drága, a cserére épülő társadalmat választják. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Az igények bővülése lehetetlenné tette, hogy egy család képes legyen előállítani önmaga számára a szükséges termékek tömegét, így az ember rákényszerült szükségleteit a kereskedelem útján kielégíteni.  

A matematikai elemzés visszaigazolta a Szókratész által felrajzolt és a valóságban is tetten érhető trendet: mind nagyobb méretű és egyre hierarchikusabb közösségek jöttek létre. A kereskedelem pedig egyre távolabbi termelőket és közösségeket kapcsolt össze. Megtapasztalva, majd hozzászokva az egyre kifinomultabb termékek kínálta kényelemhez és kellemességhez, az ember egyre telhetetlenebbé vált. A modern ember szinte kielégíthetetlen vágyait a termék-világ sokféleségét számszerűsítő „stock-keeping unit” (SKU) mutatója méri, amely a múlt században az árukínálat robbanásszerű bővülését mutatta. (Beinhocker, E. The Origin of Wealth. 2006.) Első pillantásra ennek a folyamat a dinamikáját az emberi intelligencia – a feltalálók kreativitása – határozza meg. Ám, amint életünk elmaradhatatlan része lett a csere, a döntő tényezővé a cserepartnerek felkutatásának, a megállapodásnak, a csere lebonyolításának, vagyis a tranzakcióknak a költségei léptek elő.  

A kommunikáció és a szállítás költségeinek fokozatos csökkenésével egyre távolabbi közösségek kapcsolódtak össze és egyre komplexebb társadalmak jöttek létre. A technikai/technológiai forradalmak hatására ez a csökkenés társadalmi és gazdasági forradalmakat is előidézve, alapvetően átalakította a közösségeket. Világosan megmutatkozott ez a 19. században, amikor egyrészt a vasút és a gőzhajózás, másrészt a távirat majd a telefon jelentősen lecsökkentették a tranzakciók költségeit és idejét. Ez döntő mértékben kitágította a potenciális partnerek körét, egyben megnövelte a hatékonyan működtethető vállalkozások méretét. A tranzakciós költségek szerepét – még a múlt század harmincas éveinek végén – elsőként R. Coase ismerte fel, megalapozva a tranzakciós költségek gazdaságtanát. (Coase, R. 1937. The Nature of the Firm.) Modellje alapján megválaszolhattuk azt a triviálisnak tűnő kérdést, miért is hoz létre az ember vállalatot – de épp így bármely szervezetet – és miért változtatja meg annak struktúráját és kormányzását, ha csökkennek a tranzakciós költségek.  

A 19. században ugyanakkor felbukkant egy másik tényező – a nemzet-állammá szerveződés – is, amely meghatározó hatást gyakorolt a társadalmak struktúrájára. Világunk szerkezetét az elmúlt két évszázadban a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás erősödésének egybekapcsolódó hatása formálta. Meggyőzően példázta az általuk előidézte gazdasági és társadalmi dinamikát az Osztrák-Magyar monarchia esetét feldolgozó vizsgálat. (Schultz, M. Wolf, N. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire in the late nineteenth century. Economic History Review. 2012). A kutatók azt találták, míg a csökkenő tranzakciós költségek a piacok és ezzel a birodalom gazdasági integrációját támogatták, a nemzeti identitás inkább az elkülönülés trendjét erősítette. Miközben a csökkenő szállítási költségek a gabona-piacot az idők során fokozatosan egységesebbé tették, a nemzeti identitások erősödő hatására mégis elkülönülő „nemzeti” piacok jöttek létre. Magyar-Osztrák monarchián belül, az azonos etnikai, kulturális és nyelvi hátterű közösségek egymás között alacsonyabb árakkal kereskedtek, mint más nemzetiségű térségekkel. Miközben tehát a gazdasági kapcsolatokat szervező ellátási láncok kiterjedtek az egész birodalomra, egyidejűleg a nemzeten belül záródtak.

A „nagy átalakulása” során tehát – a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás közösségszervező erejének hatására – nemcsak a nemzet-államok, hanem a nemzetgazdaságok is kiformálódtak. A technikai és a gazdasági fejlettség adott szintje természetesen kínálta fel a „nemzeti” gazdaságpolitikát: támogatni a vállalkozásokat, hogy a nemzet az által „birtokolt” természeti-, intellektuális-, és munkaerő-forrásokat olyan végtermékké formálják, amelyekkel sikeresen illeszkednek be a világgazdaságba. Az ellátási láncok nemzet-központú fejlesztésének hatására pedig az országok kialakították ugyanazokat – a másokéval párhuzamosan működő – iparágakat. Egészen a 20. század második harmadáig a szuverén országok, mint önálló nemzetgazdaságok integrálódtak a nemzetközi gazdaságba. Közben azonban a „nagy átalakulás” folytatódott. A lokális és regionális ellátási láncok – amelyek addig a szuverén nemzetgazdaságokat és vállalatokat kapcsolták össze – fokozatosan behálózták az egész világot.

A fordulópontokat szeretjük dátumokhoz kötni. A globális hálózattá szerveződés fordulópontját a témakör neves kutatója – P. Khanna – az 1989 évre teszi: ekkor jött létre a világháló és omlott le a berlini fal. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016. Hvg. 44.) A világháló a kapcsolatok szinte végtelen sokféleségét, másrészt, költség-, és idő-igényének csaknem a nullára csökkenését hozta. A berlini fal leomlása pedig egy olyan békés világot vetített előre, amelyben minden és mindenki biztonságosan és szabadon mozoghat bolygónkon. Ilyen feltételek mellett a kommunikáció – méghozzá C. L. Strauss által megadott általános értelmében, mint „dolgok, információk és házastársak cseréje” – fokozatosan totálissá és globálissá vált. Élj bárhol a bolygón minden pillanatban „valós időben” veszel részt a világ történéseiben: akár tudatában vagy ennek, akár nem, mindenki másra hatsz és mindenki más hat rád.  Ez azt jelenti: egy újabb nagy átalakulás küszöbéhez érkeztünk.

Míg eddig a szuverén nemzetgazdaságok saját érdekeiknek megfelelően formálták az ellátási láncokat, mostantól mindinkább rákapcsolódni kényszerültek a globálissá vált ellátási láncokra. Lényegében ugyanezzel a fenyegetéssel, egyben lehetőséggel – hála a TQM és a JIT módszereknek – szembesültek a vállalatok is. A globális verseny és az áttekinthetetlenné váló termékválaszték kikényszerítette, hogy az értéklánc egyre szűkebb szakaszára összpontosítva hozzanak létre, egyre nagyobb kapacitású termelő/szolgáltató egységeket. Ezzel, a korábban a vállalatokon belül, majd a nemzetgazdaságokon belül szerveződő értékláncok nem egyszerűen globális ellátási lánccá szerveződtek, hanem fokozatosan önálló – mondhatni „szuverén” – entitássá váltak. Az egykori szuverén nemzetek és vállalatok arra kényszerültek, hogy „felcsatlakozzanak” a globális ellátási láncokra, és a platformokra, mert egymáshoz éppen ezeknek a közvetítésével kapcsolódhattak. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016).

Ez az átmenet alapvetően megváltoztatta világunk jellegét. A földünket átszövő és elszakíthatatlan rendszerré összekapcsoló ellátási láncok világunkat globális ökoszisztémává formálták. (C. H. Tian et al. 2008. BEAM: A framework for business ecosystem analysis and modeling). Az ökoszisztéma eredetileg egy adott természeti környezetben együtt élő, egymást kölcsönösen meghatározó élőlények és populációik, egymástól elválaszthatatlan együttesét jelentette. A globális ökoszisztéma valóságára a világot éppen a koronavírus járvány döbbentette rá. Mindenki számára „kézzel foghatóvá” vált, hogy a globális ellátási lánc bármely apró láncszemének megszakadása szükségképpen zavarokat idéz elő a világ más távoli pontjain. Ráébredhettünk arra: a munkahelyen, a hétköznapi életben közvetlen és kikerülhetetlen kapcsolatban vagyunk más kontinensek, idegen országainak polgáraival. Az ellátási láncok globális hálózatának ökoszisztémává szerveződése azonban még a Polányi által leírtnál is átfogóbb, újabb „nagy átalakulást” vetít elénk.

Világunk most válik igazi „globális faluvá”. Egykori kis falunkban mindenki ismert mindenkit, és bármit tettél, mondtál, ígértél, és teljesítettél vagy nem teljesítettél, arról azonnal mindenki tudomás szerzett és ehhez igazította a rólad alkotott véleményét. A faluban sokáig a pletyka ingyen szabályozott mindenkit és segített kordában tartani a „falu rosszát”, akit a kutyák ismertek és meg is ugattak. Azután hozzászoktunk: az állam hoz törvényeket, ellenőriz, ítélkezik bünteti a szabály-szegést, persze a rendszert már a polgárok adóiból finanszírozták. A most szemünk előtt kiformálódó „globális faluban”, a technológia lehetővé teszi, hogy születésünktől kezdően minden jó-, és rossz-tettünk „közkinccsé” válik és kitörülhetetlenül beépül globális reputációnkba, ráadásul a rendszer szinte ingyenes működtethető. Ám ennek az olcsóságnak és személyre-szabottságnak megvan az ára: a rendszer valódi veszélyeket is rejtő intézményekre épül. A pénzügyi műveletek blockchain-szerű rögzítése, az ígéretek és megállapodások hasonló globális adminisztrálása. (Casey, M. Vigna, P. 2018. The Truth Machine.). A technológia felkínálja minden „földlakó” elemi viselkedésének minden érintettje általi minősítését, a róla alkotott vélemények totális hozzáférhetőségét és mindezek alapján egy a „token economy” elvén működő globális viselkedés-szabályozó rendszer működtetését, ráadásul, szinte ingyen.

Napjaink „nagy átalakulása” során több területen már átléptük az új világ küszöbét. Más területeken – a globális rendszer kormányzása, az együttműködés szabályozása, a bizalom megteremtése – még csak felsejlenek azok a billenési pontok, amelyeken túl a világ alapvetően megváltozik. A történelem minden eddigi „nagy átalakulása” alapvetően felzaklatta a társadalmakat. Rettenetként élték meg a törzsi közösségek az állam hatalmi szerkezetének kiépülését. A szokásokkal gyökeres szakítást hozott a piacon alapuló gazdaság, illetve a liberális demokrácia államának létrejötte. Napjainkban még ezeknél is nagyobb átalakulás előtt állunk, amelyhez a korábbiaknál kevesebb idő áll a rendelkezésre. Miért gondoljuk, hogy könnyen „megúszhatjuk”?  

Segít-e a tízparancsolat – a politikusokon?

Gyűlnek az ellenzék miniszterelnök-, és képviselő-jelöltjei az előválasztásokra, és fellángoltak a viták is az egymással kormánykoalíciót alkotni tervezők között. A demokratikus ellenzék pártjai megállapodtak az előválasztás feltételeiről, de a verseny egyre élesedik. Az előválasztáson a pártok jelöltjein mellett „civilek” is elindulhatnak, bár előre jelezniük kell, hogy melyik frakcióhoz kívánnak csatlakozni a parlamenti munka során. A küzdelem tehát egyre zaklatottabb, amit a kormánypárt manipulációi még kiszámíthatatlanabbá tesznek. Ez hihetővé teszi Kövér László előrejelzését: „a 2022-es kampány légköre piszkosabb és aljasabb lesz, mint valaha volt”. Így automatikusan adódik a kérdés: vajon segíthetne-e a közállapotokon a politikusok számára kidolgozott etikai kódex?

Egyetemi óráimon gyakran idézem Dan Ariely – a viselkedési közgazdaságtan neves kutatójának – TED előadását („Our buggy moral”), amelyben a csaló viselkedést vizsgáló kísérleteinek eredményeiről számolt be. Azt találta, hogy az embereket erkölcsösebbé teszi, ha – akár tudat alatt – emlékeztetik őket a Tízparancsolatra, vagy éppen az Etikai kódexekre. S, ami még különösebb, ez nem függött attól, hogy valaki vallásos-e vagy sem, sőt, még attól sem, hogy ismeri-e az Etikai kódexet, amire hivatkoztak. Önmagában, ha valakinek felidézik esküjét, az kevésbé vét az erkölcs ellen. Nem véletlen tehát, hogy az emberiség két évezrede Tízparancsolatként – de az előtt és az után is sokféle formában – alkalmazza ezt a megoldást. Amint ugyanis mindennapossá vált a találkozás „másokkal”, és osztoznunk kellett sorsukban, úgy írta fölül az önző viselkedés ösztönét a másokhoz való alkalmazkodás szándéka. Először a bölcs öregek foglalták szabállyá: „Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten”, vagy „Szemet szemért, fogat fogért”. A birodalmak korában azonban már a világvallások „Aranyszabályai” és „Parancsolatai” intettek a morális viselkedésre.

Az idők folyamán egyre több területen került elő az erkölcs szabályainak betartására figyelmeztető eskü. Az orvosi szakmában feltétel lett a Hippokratészi eskü, de egymástól eltérő területeken – amikor házasságot kötünk, valamely szervezetben elkezdünk dolgozni vagy éppen új állampolgárságot szerzünk – vált természetessé a fogadalomtétel. A 20. század második felében azután az etika követelménye fokozatosan jelent meg a hideg racionalitás birodalmaként elképzelt üzleti életben is. Ennek egyik oka, hogy az egyének jogai minden területen jelentősen kibővültek, miközben az elérhető jutalmak csábítása szinte ellenállhatatlan lett. Másrészt, a globalizáció távoli térségeket, idegen világokat, eltérő kultúrákat kapcsolt össze, amelynek szereplői egyszerre voltak ellenérdekelt vetélytársak és potenciális partnerek. Mivel pedig a kapcsolataikat gyakran nem rendezte egyértelműen a törvény, szinte ösztönszerűen folyamodtak a régi bevált módszerekhez: az „Aranyszabályok” és a „Tízparancsolat” mintájára etikai kódexeket alkottak.

De mi indokolhatná a politika szférájában is az etikai viselkedés támogatására? Az ok: a politikában – különösen a választásokat megelőző kiélezett helyzetben – még az üzleti életnél is elviselhetetlenebb nyomás nehezedik a résztvevőkre. Jól érzékeltette ezt az életérzést a kirúgott menedzserek sorsát bemutató, „Top Dogs” című darab. A szereplőket gyötörte a kétségbeesés, mardosta a szégyen, emésztette a harag és ez kisöpörte agyukból a morál intését és így bíztatták magukat: „Az utókor nem a tisztességes, hanem nyereséges vállalatokra emlékszik. A tisztesség az utolsó előtti mentség, az utolsó a siker. Erkölcsi hullának a vesztes nevezi győztes vetélytársát. A megbízhatóság nem azt jelenti, hogy adnak megbízást. Ami üzletileg erkölcstelen, az többnyire jövedelmező. A rugalmas erkölcs az érvényesülés támasza. A hencegés nem etikátlan öndicséret, hanem az érvényesülés marketing fogása”. Ha az előválasztások hangulatát felidézzük és az üzleti életre utaló fogalmakat kicseréljük a politikai megfelelőikre – a pártokra, a szavazatokra, a választási győzelemre, a politikusi karrierre – máris érthetővé válik a politikai világának morális kihívása. A karantén ideje alatt néztem végig a „Kártyavár” című Netflix sorozatot, amely a politika világáról fest – őszintén mondom – elborzasztó képet és bemutatja az előválasztások hangulatát.

A politika világának hírei mind azt érzékeltetik, hogy milyen ellenállhatatlan nyomás nehezedik az emberekre, hogy az amorálist normálisnak lássák. Mintha a politikusi lét elmaradhatatlan kelléke volna, meggyőzni magukat arról: nyugodtan végrehajthatunk egyébként erkölcstelennek tartott cselekedeteket, csak mert az adott pillanatban az célszerűnek tűnik. A politikusokat tehát a „túlélés” kényszerei megtanítják: 

  • Megmagyarázzák maguknak, hogy amit teszünk az valójában nem is törvénybe ütköző. 
  • Elhitetik magukkal, hogy tettükkel az erkölcsi elveket és a közösségi normákat érvényesítjük. 
  • Elfogadják, hogy amit tesznek az mindenkinek a legjobb, vagy legalább is a többség érdekében történik. 
  • Meggyőzik magukat arról, hogy amit csinálnak, az soha nem fog kiderülni, és senki nem tudja meg mit tettek. 
  • Elhiszik, hogy az a szervezet vagy személy, akinek érdekében ezt tették, meg fogja védeni őket.   
  • Beláttatják magukkal, hogy ellenfeleik ugyanezt tennék, ha lehetőségük lesz rá, és még mindig jobb, ha ők teszik meg.  

Ha tehát különböző világnézetű, eltérő társadalmi csoportba tartozó és részben ellentétes érdekű személyekből tartós közösséget vagy szervezetet akarunk alkotni, vagyis szeretnénk, ha tagjaik hosszú távon valamilyen közös cél elérése érdekében együttműködjenek, akkor nélkülözhetetlen, hogy etikailag is egymáshoz illesszük őket. Ebből kiindulva javasoltam már 2018-ban, amikor – mint most – éppen választásokra készülődtünk egy politikai tízparancsolat megalkotását a remélt ellenzéki koalíció számára. Akkori ötletemet felelevenítve és a mostani helyzetre alakítva a demokratikus ellenzék pártjainak, képviselőjelöltjeinek és támogatóinak a következő „Tízparancsolat” elfogadását javaslom:  

  1. Ne sajátítsd ki a közös sikert, ne tulajdonítsd kizárólag magadnak az együtt elért eredményeket.
  2. Ne lopd el a másik javaslatait, ne „nyúld le” mások ötleteit, ha egyetértesz, csatlakozz inkább hozzájuk.
  3. Ne csábítsd el – elvszerűtlen ígéretekkel – mások támogatóit és szavazóit, a közös siker többet hoz a konyhára.   
  4. Ne engedj a pillanat csábításának, hogy egy ütős – de később szükségszerűen megbánt – mondattal „pontot szerezz”.
  5. Ne törekedj a vitákban vagy a hirdetésekben pillanatnyi népszerűségre, ne ígérgess megalapozatlanul, ne térj le a realitások ösvényéről, csak a pillanatnyi előnyért.
  6. Ne rágalmazz másokat, ne terjessz róluk igaztalan és megalapozatlan híreket.
  7. Soha ne utasítsd vissza az együttműködési ajánlatot, ne térj ki a tisztázó viták elől, és soha ne rúgd fel a megállapodást.
  8. Ne nyilatkozz meggondolatlanul a másikról, ne kommentálj egy olyan hírt, amelyet összefüggéséből kiragadva idéznek neked és nem ismered a körülményeket. 
  9. Ne hagyd válasz nélkül a bocsánatkérést, ugyanakkor tedd könnyebbé mások számára, hogy beismerhessék saját hibáikat, és ismerd be te is, ha hibáztál.
  10. Ne tagadd meg a szolidaritást a megtámadott társtól, ne utasítsd el – akár csak kívülálló hallgatással – a segítségedet.

Ötletem akkor nem keltett különösebb érdeklődést, most azonban még fontosabb volna megvalósítani. Ugyanis, a tervezett előválasztások lebonyolítása nem pusztán a legjobb jelöltek kiválasztása szempontjából lényeges. A sikeres lebonyolítás tesztelhetővé teszi az ellenzék kormányzóképességét. Abból indulok ki, hogy a demokratikus ellenzék pártjainak, támogatóinak és potenciális szavazóinak kapcsolatát sok esetben a bizalmatlanság, gyakran a féltékenység jellemzi. Nem véletlen, hogy akadozik az együttműködés és nehezen formálódik a közös stratégia. Ha azonban a pártok, a jelöltek és a támogatók megtanulják kordában tartani konfliktusaikat és képesek békésen, de elvszerűen rendezni vitáikat – amelyeket a Fidesz, korlátlan eszközeivel a végletekig szítani igyekszik – ez lesz az igazi bizonyítéka a kormányképességnek.

Éppen ebben a helyzetben – miként a társadalomban és az üzleti életben is – segíthet egy tízparancsolat, még ha nem is isteni eredetű, csak a józanész sugallja. Ahhoz azonban, hogy igazán hatékonyan működjön, az előválasztások minden résztvevőjének, képviselőjelölti esküt kell tennie, sőt alá is kell írnia ezt közös Politikai Tízparancsolatot. Azok, akik úgy gondolják, hogy ez felesleges volna, ismét emlékeztetem a sokféle – orvosi, katonai, hallgatói és állampolgársági – esküre. Még az esküvő intézménye is a barátok előtt tett és a kitartó hűségre tett fogadalomra épül. Akik pedig az említett esetekben is előforduló esküszegésekre figyelmeztetnek, azoknak a kutatások által bizonyított tényre utalok: még, aki nem is tudja felsorolni az össze parancsolatot, vagy nem hisz is Istenben, a parancsolatok felidézése azokat is moderálja. Sőt, önmagában az etikai kódexre utalás is, visszafogja a csaló viselkedést.

Bár sokaknál már ez az ötlet is „kicsaphatta a biztosítékot”, most még egy lépéssel tovább lépek. A vállalkozásokban egyre szaporodnak az etikai intézmények – Etikai kódex, Etikai bizottság, Etikai Audit, és a szervezet etikai viselkedéséért felelős Etikai igazgatók – amelyek a szervezet minden szintjén erősítik a morális viselkedést. Teszik ezt azért, mert világossá vált: ha a vállalatról kialakul az etikai megbízhatóság képe, az emeli a versenyképességet és csökkenti a szervezeti katasztrófák veszélyét. Akár hiszik, akár nem, nincs ez másként a politikában sem! Ennek indirekt bizonyítéka, hogy a pártok milyen erőfeszítéseket tesznek a másik lejáratására, bemocskolására. Másrészt, amikor valamely mozgalom lehanyatlik vagy egy párt „összeomlik”, az okok között mindig előtűnik vezetőik amorális viselkedésének meghatározó szerepe.

Az elmúlt hetekben általános egyetértés alakult ki az etikai kódexek tekintetében. Innen már csak egyetlen lépés, hogy a demokratikus ellenzék elfogadja: a 2022-es választásokon résztvevő valamennyi képviselőjelöltje egy közös gyűlés keretében aláírja ezt az etikai nyilatkozatot. Ám ennek kiegészítéseként elkerülhetetlen létrehozni egy olyan közös Etikai Bizottságot, amely első lépésben megtárgyalná a belső vitákat. Én még azt sem zárnám ki, hogy ehhez az Etikai kódexhez más pártok és résztvevőik is csatlakoznának. Ez talán segítene elkerülni, hogy a 2022-es választások eseményeire ne a Kövér László által előre jelzett „piszkos és aljas” jelző legyen érvényes.  

Alapítványok – egy Patyomkin demokráciában.

Először csak kivételeknek látszottak a különböző alapítványi formában működtetett szervezetek. Mára azonban a kivételből szabály lett és a lassan a hagyományos intézmények válnak gyérülő kivétellé. A megzavarodott érintettek – hallgatók, tanárok, kutatók, színészek, újságírók és művészek – kétségbeesett kérdéseit a rendszer kiötlői a szokásos stratégiával hárítják el: az átalakítás a törvények alapján történt, követi az Alkotmány útmutatásait, illeszkedik a nemzetközi trendhez és a korábban szűkölködő területekre most ömlik a pénz. Minden a legnagyobb rendben, „európai” módon és a nemzet érdekében történik. Ahhoz, hogy megértsük a folyamatot, meglehetősen messzire kell visszatekinteni. A történet gyökerei ugyanis a 18. századba nyúlnak vissza.

1769-ban III. György angol király – hatalmával élve, amely jogot és pénzügyi forrásokat is biztosított számára – amerikai gyarmatán egy egyetemet alapított: a Darthmouth College-ot. Ahogyan minden esetben, amikor vállalatot vagy egyetemet hozott létre, tőkét és privilégiumokat adott számára, majd kinevezte az intézményt működtető testületet. A történelem pedig haladott a maga útján: az egyetem sikeresen tevékenykedett és győzött az amerikai forradalom. 1816-ban, New Hamphsire kormányzója döbbenten fedezte fel: az egyetemet még mindig a király által kinevezett testület irányítja. Ezen felháborodva törvényt hoztak: hatályon kívül helyezték a királyi alapító okiratot, és az új hatalom embereivel töltötték fel az egyetemet irányító kuratóriumot.

Az érintettek azonban ahelyett, hogy behúzták volna fülüket-farkukat, bírósághoz fordultak. Az ügy végül – 1819-ben – a Legfelső bíróságon kötött ki. Az megtárgyalta a „Dartmouth v. Woodward” ügyet és azt az ítéletet hozta: az államnak nincs joga beleavatkozni a polgárok magánügyleteibe. A döntés a királyt egyszerűen magánemberré minősítette, de nem ez volt a legfontosabb következménye. Az egyik alkotmánybíró – Joseph Story – az ítélethez megjegyzést fűzött: terjesszék ki a döntés hatályát a jövőben minden magánvállalkozással létrehozott szervezetre. Javaslata azután forradalmat idézett elő a gazdaságban. Ettől kezdve ugyanis, ha valaki nagyobb vállalkozást vagy szervezetet akart alapítani, nem kellett előbb engedélyt kellett kérnie, a királytól vagy a parlementtől. Egyszerűen befektetőtársakat keresett, megvitatta velük a célokat, megegyeztek a működés szabályairól, majd összeadták a tőkét, és már indulhatott is a vállalkozás. Az alapítóokiratot azután benyújtották a (cég)bírósághoz, de ott csak azt nézték meg, hogy a törvényeknek megfelelően működik-e a cég, esetleg szükség van-e módosításra, a tevékenységet közben már folytathatta.

J. Story rövid kiegészítésének meghatározó szerepe volt a későbbi századok robbanásszerű fejlődésében. A vállalkozás-alapítás könnyebb lett és felvirágozhattak a tőke-egyesítésen alapuló szervezetek. Joggal kérdezhetné bárki: akkor mi a baj a mostani „alapítványosítási” lázzal? Hát csak az, hogy ami nálunk történik, az éppen az ellenkezője mindannak, amit a Darthmouth-sztori kifejez. Ez különösen Soros György – Orbán Viktor által sokat szidott – tevékenységének tükrében válik világossá. Soros György saját vagyonát adta át a CEU-nak, meghatározta a célt és hagyta, hogy a kuratórium szabadon működjön. Azt kérte csak számon, hogy az intézmény helyt álljon a nemzetközi versenyben, s ezt a célt a CEU el is érte. A mostani „alapítványosítás” során azonban közös nemzeti vagyonunk magánvagyonná konvertálása történik, amit a hitbizomány-szerű vagyonátadás véglegesít.

Ám a helyzet még ennél is szomorúbb: a létrejövő alapítványok egy Patyomkin demokráciában működnek, ami eleve korlátozza tevékenységüket. A demokráciánkra használt különös jelző Grigorij Patyomkin tábornok – Katalin cárnő kegyence – nevére utal, aki a szóbeszéd szerint, felépített egy álfalut, hogy az arra látogató királynőt megtévessze, és az orosz paraszt életét boldogabbnak tüntesse fel a valóságosnál. Amiként a Patyomkin-falu a valóságot elfedő, azt szebbnek, jobbnak mutató díszletszerű építményre utal, úgy a Patyomkin-demokráciát is a külvilág megtévesztésére hozták létre. Arra szánták, hogy országunkat – a felületes szemlélő számára – a rendszerváltás nyomán létrejött „nyugati típusú” demokráciának mutassa. Formálisan rendelkezünk minden olyan intézménnyel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi demokráciák. Ám ezek csak a Patyomkin demokrácia díszletei. A rendszerváltást követően létrejött – örökölt hiányosságokkal is terhelt – politikai rendszerünket Orbán Viktor – a mi Patyomkin tábornokunk – végletesen eltorzította, és áldemokráciává változtatta.

A 20. század fontos tapasztalata, hogy bármilyen szervezet – a bankoktól a sportegyesületekig, a színháztól az egyetemekig – működése alapvetően függ a politikai környezettől. Ennek állapota a demokrácia, a kormányzás minősége vagy a törvények hatalma objektív mutatószámaival mérhető és ennek segítségével jól elkülöníthetők a felelősen kormányzott, stabil demokráciák a Patyomkin típusútól. A Patyomkin demokráciák elmaradhatatlan jellegzetessége: az átalakítások – történjen az bármely területen és bármilyen hangzatos célból – a valóságban a hatalomnak és támogatóinak a „bebetonozását” szolgálják, nem pedig a hatékonyságot és a minőség javítását. Esetünkben, az alapítvánnyá szervezéssel az egyetemek – de bármely más terület alapítványai is – kikerülnek az állam fennhatósága alól, és végérvényesen a közvetlenül Orbán Viktor által kinevezett kuratóriumok „kezébe” kerülnek.

A vagyonelemek, a működési célok és a munkatársak alkalmazásával kapcsolatos társadalmi ellenőrzés lényegében megszűnik és ezt – biztos, ami biztos – belefoglalták az Alkotmányba is. Az érdeklődőket ezután azzal a szokásos fordulattal hajtják majd el: „nincs itt semmi látnivaló”. Ez már önmagában megkérdőjelezi az átalakítási kampányt és még indokoltabbá teszi a kérdést: vajon mindez eredményezi-e a minőség és a hatékonyság javulását? A történelmi tapasztalatok ugyanis egy sor alapvető problémára utalnak. Az első: az uralkodók, a mániáikat szolgáló látványos projekteket olyan emlékműnek szánják, amely évszázadokon túl is hirdetik nagyságukat. Ugyanakkor az ezekre áldozott források, egyrészt „elszívják” az életerőt a társadalom fontos területei elől, másrészt alacsony hatékonysággal hasznosulnak. Gondoljunk csak arra: Magyarország lassan elnyeri az „Ezer stadion országa” nem éppen megtisztelő címet, miközben elmarad fontos területek fejlesztése.

Most azonban – vethetnék ellenem – Orbán Viktor végre a felsőoktatásba fektet be. Ám itt szükségszerűen ütközünk bele a Patyomkin rendszerek további kikerülhetetlen korlátjaiba. Gyakran hivatkoznak arra, hogy bizonyos területek támogatása és kedvezményei „lecsorognak”, majd fokozatosan az egész társadalom előnyére válnak. Ám a populista rendszerekben a gigantikus projekteket egy leegyszerűsített logika működteti: az egyént vagy a szervezetet olyan gépezetnek gondolják, amibe felül bedobnak néhány milliót, vagy éppen milliárdot, majd valahol lent „kipottyan” egy gyerek vagy egy vállalkozás, a növekvő nemzetközi befolyás vagy az emelkedő foglalkoztatottság, esetleg egy remekmű vagy egy sportsiker. A probléma az, hogy a társadalom ennél jóval bonyolultabb. A közfoglalkoztatással el lehet érni, hogy a munkanélküliségi statisztika javuljon, de az érintetteknek a munkaerő piacra való bejutását nem. A K+F kiadások növelése hozzájárul a tudomány fejlődéséhez, de önmagában ez nem idézi elő a társadalom innovációs képességének javulását.

Ahhoz tehát, hogy a felsőoktatás hatékonyan járuljon hozzá a gazdaságunk versenyképességének javulásához, a kapcsolódó területek alapvető fejlesztésére is szükség van. Így, kezdve az óvodai hálózattól a tehetség-gondozásig, az általános iskoláktól a tanári fizetésekig, a karrier-lehetőségek szélesítésétől az iskolák és egyetemek „szabad-versenyéig”, az állami pozíciók betöltésénél egyenlő esélyektől, a felzárkóztatást segítő támogatásokig és még sorolhatnánk. Ennek a sok területtel érintkező  szférának az elmaradását jól mutatja, a nemrég megjelent globális vállalkozó-, és tehetség-generáló index, amely az országok tehetség- és vállalkozó- generáló képességét „méri”. (Global Talent Competitiveness Index 2019). A legújabb adatok 121 ország helyzetét értékelik és közöttük hazánk az 52. helyen található. Ez a pozíció nem is tűnik olyan gyengének, de saját „súlycsoportunkban” a sereghajtók közzé tartozunk.

Ugyanakkor az alapítványok hatékony működését további szervezeti körülmények is hátráltatják. Ezekre a gyakran rejtve maradó akadályokra a felelős vállalatirányítás – a corporate governance – tantárgy oktatójaként figyeltem fel. A részvénytársaságok kormányzása sokban hasonlít a liberális demokráciáéhoz. Mindkettő az intézményes hatalommegosztáson alapul. A törvények egymást ellenőrző és szemmel tartó testületek létrehozását írják elő. Az Igazgatóság a tulajdonosi döntésekért felelős, és a közgyűlésen választják, az Ügyvezetés, a napi ügyeket viszi, a Felügyelő bizottság, mindkettőt szemmel tartja, és akkor van még egy Független Könyvvizsgáló is, aki ellenőrzi, hogy a cég nyilvánosságra hozott adatai megfelelnek-e a valóságnak. Hasonló modell működteti a politika rendszerét és a nagy alapítványokat is. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azonban azt mutatták: a jól kiépült ellenőrzési intézmények sem tudták megelőzni a bank-, és vállalati-csődök és az alapítványi botrányok sorát.

A szervezeti „katasztrófák” elemzése során rendre kiderült: a válságokat – a ritka kivételektől eltekintve – nem egyes egyének idézik elő. A csődök a szervezetek működésmódjának következményei, mondhatni kollektív munka eredményei. A vállalati szerencsétlenségek nyomán mindig jellegzetes okok voltak azonosíthatók, amelyek megállíthatatlan „zuhanásba vezérelték” a szervezetet, és amelyek a politikai rendszert is „veszélyes üzeművé” formálják:    

  • a túlhatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember,
  • a vezető elit tagjainak mohósága,
  • az szervezeti ellensúlyok hiánya,
  • a nem megfelelően működő ellenőrzés,
  • a felelőtlenséget eltűrő kultúra,
  • az etikai szabályok következmények nélküli áthágása.

Ezek a problémák még egy „normálisan” működő társadalomban is „letéríthetik” a szervezeteket a törvények előírta pályáról. Ugyanakkor ennek veszélye megsokszorozódik a Patyomkin demokráciákban. Ezekre ugyanis a korrupció magas szintje, a döntési folyamatok átláthatatlanság, a társadalmi nyilvánosság korlátjai, a jogi feltételek instabilitása jellemzők. A stabil demokráciákban az élet kereteit a törvények hatalma (rule of law) jelöli ki, az áldemokráciákban viszont az uralkodói „kézivezérlés” – vagyis a hatalom törvénye (law of rule) – veszi át ezt a szerepet. Ezért, még ha jószándékúan tekintünk is az alapítványi formára, a Patyomkin demokráciákban elkerülhetetlen a normális működésmódtól való eltérés, ami a hatékonyság legnagyobb ellensége.

A „modellváltásnak” becézett átalakítás tehát hosszú távon nem emeli a felsőoktatás minőségét, éppenséggel a működés kockázatát növeli. Ezt a veszélyt még fokozza a populista/autokratikus rendszerek alapját képező személyes kapcsolatrendszer. Ez, arra készteti az érintetteket, hogy ne csak a kiadott parancsot kövessék, hanem még a vélelmezett elvárást is gondolkodás nélkül teljesítsék. Mindennek következménye: a nehezen összekapart nemzeti vagyon elvesztegetése. Ezzel értük el az „alapítványosítás” legfontosabb veszélyéhez. Az USA-ban, az 1820-as években lezajlott események megszüntették az állam vállalkozásokat korlátozó jogait, és szélesítették a polgárok gazdasági és társadalmi kezdeményezéseinek lehetőségeit. A szabad vállalkozás jogát – annak felelősségével együtt – a polgárokra, illetve a polgárok szabad társulásaira ruházták át, míg az állam csak a regisztrációt és a törvényes működés megítélését tartotta meg. 2010 óta Magyarországon ennek éppen az ellenkezője történik! A polgárok jogait a hatalom fondorlatos módon visszaveszi és a nemzet vagyonát kisajátítja. Ez lett a következménye a 2010 óta kiépített Patyomkin-demokráciának.  

Az európai koncert kilátásai: harmónia vagy hangzavar?

Jegyet váltana-e az olvasó egy olyan hangversenyre, ahol tudja, a zenekar minden tagja a maga nótáját fújja, vagy ahol mindenki más felfogásban játssza a dallamot? Nos, az elmúlt időszakban Európa éppen egy ilyen – növekvő diszharmóniával jellemezhető – koncertre emlékeztetett. A koncert kifejezés ebben az összefüggésben – mint „a nagyhatalmak Európai Koncertje” – eredetileg, a napóleoni háborúk után kialakult helyzetet rendező, 1818-as, aacheni kongresszus jegyzőkönyvében jelent meg. Azóta rendre előkerül, amikor Európa államai közötti hatalmi egyensúly megbomlik. Ilyenkor a gazdasági, a társadalmi és a politikai változásokhoz való alkalmazkodás többnyire a szuverén nemzetek – nem mindig barátságos – egymáshoz hangolódása útján valósult meg. De a viták vezettek már – nem is egyszer – világháborúk kirobbanásához.   

Amikor e cikk írásába belekezdtem, éppen elkezdődött egy új „koncert” próbája: a gazdasági mentőcsomagról és a vétó-fenyegetésről való egyezkedés. Még kiszámíthatatlan volt, vajon a „chicken game” melyik résztvevője fogja félrerántani a kormányt? Miután a döntés megszületett, mindenki azt mérlegelte: ki volt a csirke, azaz ki engedett? Míg a világ azt találgatja, vajon „a ’szabad elvonulás’ Orbánnak, esélyt jelent-e Európa számára?”, addig itthon Orbán Viktor teljes győzelemként, az ellenzék pedig a miniszterelnök totális kudarcaként értékelte a történteket. A lényeg: elhárultak ugyan az akadályok a mentőcsomag alkalmazása elől, ám az Európát fenyegető illiberális kór gyógyítását a beláthatatlan jövőre halasztották. Pedig az európai összhang megteremtése egész sor fontos ügyben – a menekültválság, a versenyképesség, a pénzügy-politika, a nemzeti identitás és most éppen a vakcina-elosztás kérdésében – létkérdés. Az EU – a CNN szerint – történetének legsúlyosabb válságát éli át, részben Magyarország miatt.

Az elmúlt évtizedben az európai „koncert” körülményei alapvetően megváltoztak: új feltételek között, új zenészekkel, új zeneművet kell játszani, miközben nincsenek megfellebbezhetetlen tekintélyű karmesterek. A körülményeket Martin Luther King különös mondása világíthatja meg: „Mindenkit fogva tart a kölcsönösség kikerülhetetlen hálózata. Ami közvetlenül érint valakit, az közvetve mindenkit érint”. Ezzel a mottóval indította, mintegy évtizede a Science tudományos folyóirat összeállítását a rendszerekről és a komplexitásról. (Science. 2009. Vol. 325.) Az ötletet a téma áttekintéséhez egy négy évtizeddel korábban megjelent tudományos cikk – G. Hardin. 1968. Tragedy of commons – adta. Garrett Hardin a falusi élet elmaradhatatlan tartozékát, a közösen használt legelő működését elemezte. A gazdák reggel kihajtják tehenüket, majd este, amikor hazatérnek, megfejik, és a tej egy részét eladják a piacon. Egyszer azután egyikük rájön: ha két tehenet hajt ki, kettőt fejhet, így többet kereshet a piacon. Ötletét – sikerein felbuzdulva – mások is követik, így a közös legelőn egyre több lesz a tehén, ám egyre kevesebb a legelni való, így végül is kevesebb tejet adnak a tehenek. Ezen a ponton azután elszabadulhatnak az események.

Korlátozni kellene a tehenek számát, de ezt lehetetlenné teheti, ha a gazdák egy része ragaszkodik „szuverenitásához”. Amennyiben a közösség tudomásul veszi, hogy nem szólhat bele, ki hány tehenet legeltet, a szemfülesek érvényesíthetik érdekeiket, megállíthatatlanul nő a tehenek száma. Ez pedig elkerülhetetlenül a „közlegelő tragédiájához” vezet: elfogy a fű és éhen döglik mindenki tehene. Mivel a tragédia jelei hamar jelentkeznek, arra, ami történik, senki nem mondhatja: erre, igazán nem számítottam. Ebből a szemszögéből kell tekintve a brüsszeli egyezkedést: a szuverén „gazdák”, egy „közlegelő” problémával szembesültek, és vitájuk egy növekvő hangzavarba fulladó koncertre emlékeztetett. Míg korábban az érdekeket megfellebbezhetetlen tekintélyű „karmesterek” – beintve és leintve – hangolták össze, most mindenki a maga zenéjét akarja játszani. Ez pedig nem kedvez a harmónia születésének. 

Az előttünk álló évtized tehát az egymáshoz illeszkedés nehezen átlátható, előre-, és visszalépésekkel tarkított folyamatát vetíti elénk. Ha a sorozatos válságokkal szembesülve egyes, magukat „szuverénnek” nyilvánító gazdák „lenyomják” a többiek torkán akaratukat – mondván „nekem senki nem írhatja elő mit tegyek” – az annak a jele: a közösség meghajol a zsarolás előtt, és akkor ezt mások is követni fogják. Ez pedig – Hardin bebizonyította – elkerülhetetlenül tragédiához vezet. Lehetséges persze, hogy az európai „gazdák” időben felismerik: a közösség jövőjét csak az biztosíthatja, ha mindenki elfogadja a „közlegelő” szabályozását. Ennek azonban feltétele, hogy az „Orbán Viktorokkal” megértessék: csak akkor kerülhető el a tragédia, ha követed a közösség előírásait, sőt, ha saját „portádon” is betartod az elvárt rendet.

Az előttünk álló évtized a nemzeti szuverenitást érintő konfliktusok hosszú sorát hozza. Tömegével vetődnek fel olyan új kérdések és kerülnek ismét terítékre régebben megoldott problémák, amelyek arra csábítanak, hogy egyesek újra megpróbálkozzanak zsarolni a közösséget. Sőt, a helyzet „fokozódik”! A körülmények ugyanis, még a „közlegelő” állapoton is túlléptek. Európa ma már egy globális ökoszisztéma elválaszthatatlan része. Ez azt jelenti, hogy ma már nemcsak kontinensünk, hanem glóbuszunk valamennyi lakójára érvényes Martin Luther King mondása: bármi történjen, bárhol a földön, az mindenkit befolyásol, és mindenkit válaszra is késztet. Minden ország – beleértve hazánkat – környezetével összefonódó, attól elválaszthatatlan létező, legtávolabbi szomszédjaitól is függő, és azok érdekeit figyelembe venni kényszerülő közösség.  

A világ egykor számtalan, egymástól távoli, önellátó családi birtok halmazaként létezett. Azután az önálló gazdák egyre közelebb kerültek, és fokozatosan falut alkottak. Itt azonban már a szomszédság békéjét csak az erős kerítés és a magas falak szavatolták. Sőt, ekkortól életük része lett a falu határában a közös rét – a közlegelő – amelynek lepusztulását elkerülendő, mindenkire kötelező szabályokat vezettek be. Ez a helyzet a társasház körülményeit idézi fel. A sokemeletes épületben, a mellettünk, alattunk, és felettünk lakó szomszédoktól csak egy fal választ el. Ez sok mindent eltakar, de hiába a kulcsra zárt bejárati ajtó, a zaj, a füst, a hang átjött a falakon, és közösen használunk egy sor helységet és eszközt. A társasházban tudomásul vettük a „közlegelő-helyzetet”: szabályoztuk, mikor kell levinni a szemetet, mikor nem szabad hangoskodni, hogyan illik viselkedni. Aki a szabályokat áthágta, azt figyelmeztették, aki pedig tartósan „szembe ment” a lakókkal, annak életét a többiek kifejezetten kellemetlenné tudták tenni.

De a világ már túljutott ezen az állapoton is: napjainkban az emberiség mintha társbérletben élne. A társbérletben a konyhát és a kamrát, a fürdőszobát és a WC-t mások is használják. Aki soha nem tapasztalta, az nehezen tudja elképzelni mit is jelent másokkal együtt élni egy lakásban, amelyben velünk egyenlő jogon tartózkodnak idegenek. Mit jelent egyezkedni arról, hogyan használhatja „életterünket”, mikor kell másoknak átengedni azt, ha TV-t nézne, vagy főzni esetleg családi ünnepet akar tartani. Nos, amikor földi életünk körülményeit ökoszisztémaként írjuk le, az valami olyasmit jelent: világunkat mi magunk tettük – a gazdasági, a technológiai és a környezeti változásokkal – globális társbérletté. A brüsszeli alkuk tehát már nem is a társasházunk, hanem a mi európai társbérletünk működési szabályairól szólnak.

A tudomány fontos felismerése: az ilyen helyzetekben nemcsak őrültség vagy gonoszság idézhet elő katasztrófát. Már az is tragédiához vezethet, ha valaki folyamatosan azt ismételgeti: „én magamat teszem az első helyre”. Ez a viselkedés fokozottan veszélyes az ökoszisztéma körülményei között. Ezért volt olyan jelentős, hogy a Science idézett összeállításának egyik szerzője – Elinor Ostrom – feltárta a fokozatosan „társbérletté” váló világ stabilitását biztosító feltételeket. (Ostrom, E. 2009. A General Framework for Analyzing Sustainability of Social-Ecological Systems.) Véleménye azért különösen figyelemre méltó, mert – évtizedes kutatásait elismerve – abban az évben még a közgazdasági Nobel díjat is elnyerte! Kutatásai arra utalnak: az ökoszisztémák egyensúlyát csak a szigorú szabályok biztosíthatják:  

  • annak világos meghatározása, mi az, ami elválaszthatatlanul közös, és ehhez ki, milyen feltételekkel férhet hozzá,
  • mindazok, akik a forrásokhoz hozzáférhetnek, közreműködhessenek a használat szabályainak kialakításában,
  • olyan ellenőrzési rendszer létrehozása és működtetése, amely a használókat szigorúan a szabályok betartására kényszeríti,
  • a fokozatosság elvét betartó szankciók alkalmazása azoknál, akik a szabályokat áthágják,
  • a konfliktusok megoldására könnyen hozzáférhető, gyors és olcsó mechanizmusok és intézmények működtetése, 
  • a vállalatok, szervezetek és közösségek olyan belső struktúrájának kialakítása, hogy az őket alkotó részeik is a közös érdeket kövessék.  

Az eltelt évtized megerősítette Ostrom felismeréseit. A világ tagadhatatlanul az ökoszisztéma szerveződés felé tart és így elkerülhetetlen a túlélést lehetővé tevő szabályok bevezetése. Meghökkentő, de az ökoszisztéma helyzetben már pusztán a saját út követése – beleértve akár az egyéni megoldást is – is katasztrófához vezethet. (Gross, J. et.al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.) Ha tehát az emberiség túl akarja élni a jelenlegi válságkorszakot, akkor a szuverenitás mindent felülíró akarata helyett, tudomásul kell venni: aki harmóniára vágyik, annak rá kell hangolódnia a közös zenére és fel kell fedezni abban az új dallamot. Ez pedig Európa valamennyi közösségétől és polgárától azt követeli: tartsa be, de másokon is kérje számon az ökoszisztéma – társbérlet-szerűen – kényelmetlen helyzetéből adódó kötelező viselkedési szabályokat.

Akinek túl pongyola a társbérlet-metafora, vagy túl bonyolult az ökoszisztéma-modell, annak a mostanában teret nyerő poszt-vesztfáliai jelzőt ajánljuk a figyelmébe. (Neuman, E. 2009. Failed States and International Order: Constructing a Post-Westphalian World). Európa politikai folyamatait az elmúlt négy évszázadban – a harminc éves háborút, 1648-ban lezáró – vesztfáliai béke szabályrendszere alakította. Ennek meghatározó alanyai a szuverén államok voltak, és a népek nyugalmát – minimalizálandó a háborúk veszélyét – egyeztetések és békéltetések rendszere segítette. Ez a rendszer a történelem változásait követve – időnként súlyos háborúk árán – folyamatosan újra-formálódott. Az elmúlt fél évszázad békéje után, a 21. századba átlépve ismét nyilvánvalóvá vált: az ökoszisztéma-jellegű környezetben, Európa stabilitását csak a korábbi világot új alapokra helyező, un. poszt-vesztfáliai rendszer teremtheti meg. Ebben Európa minden önálló politikai entitása jogot kap részt venni a közös szabályok megalkotásában, és ahhoz is, hogy ellenőrizze azok betartását. Még azt is elvárhatja mindenki, hogy érdekeit a közösség meghallgassa és másokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítson. De, aki nem tartja be a közös szabályokat, az a közösség perifériájára szorul.

Azt, hogy Európa végül is „puhának” bizonyul-e, az jelzi majd, hogy egyre több lesz a zsaroló és „Orbán Viktorok” érvényesíteni tudják akaratukat. Ha a „nekem senki ne szabja meg” elvet hirdetők kerülnek többségbe, akkor Európánk – amit szeretünk és amire büszkék vagyunk – szétesik. De vele együtt, a demokratikus politizálás, a szabad gondolat, a méltányos részesedés és a társadalmi felemelkedés reménye is kihuny. Ha viszont Európa úgy tekint az előttünk álló alku-folyamatra, mint a fájdalmas alkalmazkodás egymást követő lépéseire, akkor kész lesz a zsarolókat határozottan megfegyelmezni. Azok pedig – mivel egyre rosszabbul jönnek majd ki a konfliktusokból – észre térnek. Ez jelenti a reményt, hogy a migrációval, a tőke-, az emberek-, a gondolatok szabad mozgásával és a környezetvédelemmel kapcsolatos vitákban egyre kevesebben merik majd vétójukkal zsarolni a közösséget. Csak ha mindenki – a nemzetek, a közösségek és az egyének – felismeri, hogy Európa a poszt-vesztfáliai korszakba lépett, és hajlandó lesz betartani és másokkal is betartani az együttélés szigorú szabályait, akkor születhet napjaink hangzavarából új harmónia. Remélhetőleg nemcsak az európai, hanem a globális koncerten is.   

Világ moderáltjai egyesüljetek!

Némi túlzással, minden a Nagy Francia Forradalom híressé vált jelmondatával – „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” – kezdődött. Robespierre egyik beszédében felbukkanó üzenet eredetileg egyesíteni akarta az összes polgárt, egyenlő jogokat adva nekik. A későbbi századok politikai mozgalmai azonban inkább kiemeltek egyet a jelmondatból, és azt mindenek felett állónak hirdetve pártot szerveztek köré. Követőiket arról igyekeztek meggyőzni: az egyetlen követésre méltónak választott érték valóra váltásáért kell küzdeniük. Így formálódott ki a legfontosabbnak tekintett szabadság értékéből a liberalizmus, a minden kétségen felül állónak gondolt egyenlőség értékéből a szocializmus, és a közösséget minden más érték fölé helyező testvériségből a konzervativizmus. Az indulás reménye, hogy a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelmondata majd egyesít minden francia polgárt, tehát hamar elenyészett.

Az eltérő értékek köré szerveződő csoportok egyre élesedő vitájában a végső szót, gyakran a fegyverek mondták ki. Az elmúlt évszázad történelmét e három érték valamelyikét „vezérlő csillagnak” választó csoportok, gyakran kibékíthetetlen, harca határozta meg. E küzdelemnek ugyanis megkérdőjelezhetetlen alapfeltevése volt: csak az egyiknek „lehet igaza”. Az érték-viták így – a közösség hagyományaitól és a történelmi körülményektől függően – nem ritkán gyilkos polgárháború formáját öltötték, de még békésebb körülmények között is a politika szintérről való kitiltással, illetve „karakter-gyilkossággal” végződtek. Abból a hitből ugyanis, hogy csak az egyik érték kínál emberhez méltó jövőt, jogosnak tűnt, hogy az felülírhatja a többit, így követőik is kiszoríthatók a hatalomból. Kérdésre – létezik-e egyetlen, legfontosabb érték? – először példabeszédek formájában fogalmazódott meg a válasz.

„Melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak?” – teszi fel a kérdést Szaladin, a muzulmán uralkodó Náthánnak, – Lessing 1779-ben írt, A bölcs Náthán című drámájában – a zsidó főhősnek. Ő pedig a három gyűrű meséjével válaszolt: Egy ember varázshatalmú – viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő – gyűrűt örökölt. Látva annak csodálatos hatását, úgy rendelkezett: a gyűrű örökre a házában maradjon. Minden utódja – követve példáját – a legkedvesebb fiára hagyta azt. Így került a gyűrű az apákról a fiúkra, mígnem egy olyanhoz került, akinek három, egyformán kedves gyermeke volt. Halála közeledtével – nem tudván választani közülük – az apa egy aranyművessel csináltatott két pontos másolatot. Így mindegyik fiának adott egy-egy gyűrűt és külön-külön megáldotta őket. Ők azután hosszan vitatkoztak, kié az igazi, de mindhiába. „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet Náthán – hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket”.

Fogadjuk el kiindulásként az örökül kapott, és sorsunkat a boldogság ösvényére vezérlő gyűrű metaforáját. A kérdés: vajon a tudomány mit szól, a mesében szereplő, egymástól megkülönböztethetetlen gyűrűk modelljéhez? Nos, a tudomány eredményei meghökkentően egybecsengenek mese üzenetével. A kutatások ugyanis világosan feltárták: minden emberben egyaránt megtalálható többféle morális érték, bár ezeknek az egyének eltérő fontosságot tulajdoníthatnak. A kérdőívekre adott válaszokból és az eset-értelmezések magyarázataiból a morális alapértékek jellegzetes listája rajzolódott ki. A vizsgálatok által azonosított alapértékek: ne bánts, gyakorolj méltányosságot, légy lojális, tisztelt a tekintélyt, fogadd el a szent dolgokat, támogasd a szabadságot, viselkedj becsületesen, gyakorolj önuralmat. (Hofmann, et.al. 2014. Morality in everyday life.). A témakör másik világhírű kutatója – az előbbiekkel egybehangzó – öt alapértéket sorolt fel: a gondoskodás, a méltányosság, a lojalitás, a tekintélytisztelet és a szentség/tisztaság követése. (Haidt, J. 2013. The Righteous Mind). Valamennyi vizsgálat több értéket azonosít, amelyek – szembe-szökően – a társas kapcsolatok erősítését és ezzel a közösségi életet szolgálják. Ez a magyarázata, hogy mindannyiunkban egyaránt megvan valamennyi érték, még ha eltérő fontosságot tulajdoníthatunk nekik.    

A tudomány tehát vitathatatlan tényként kezeli: minden ember rendelkezik egy, valamennyi értéket tartalmazó morális „érték-csomaggal”. Azt, hogy ezen belül ki, mit tart fontosabbnak, befolyásolják az örökül kapott gének, ám alapvetően az adott egyén életútja és életkörülményei határozzák azt meg. A politikában oly fontos szerepet játszó morális értékeket, főként pedig ezek érvényesítésére irányuló akaratot azonban döntően az egyént befogadó közösségek alakítják. Bár gyakran a véletlenektől függ, hogy melyik csoporthoz csatlakozunk, ám amint a csoport „magába szippant”, annak tekintélyei és vezetői – a csoport-narratívára utalva – „előírják” számunkra, hogy az érték-csomagból melyiket tekintsük mindenek felett állónak. Ennek a „csoport-hatásnak” van még egy – kevésbé szembetűnő, de messzire vezető – következménye: anélkül, hogy tudatában volnánk, morális „vakfoltjaink” alakulnak ki. A „morális vakfolt” metaforája az egyénben a csoport-nyomás és a tekintélyek parancsa által kiformált pszichológiai állapotra utal, amely azt idézi elő, hogy az egyén nem vesz észre olyan, morálisan elítélendő cselekedeteket, mint a károkozás, a diszkrimináció, az igazságtalanság és a méltánytalanság. Így sem ezeket, sem ezek elkövetőit nem utasítja el. Sőt, a csoporthoz való tartozás vágya még arra is ráveszi az egyént, hogy morálisan elítélendő tettet hajtson végre, és ezt az amorális tettet – Isten által előírt vagy a nemzet érdekét szolgáló – igazságos cselekedetnek is tekinti.     

Joggal tehető fel a kérdés: ha örökölt „érték-batyunkban” többféle érték van, akkor tulajdonképpen „milyenek is vagyunk valójában?”. Sokféle személyiségi teszt kínál erre a problémára – részben egybehangzó, részben egymással vitatkozó – választ. Az érdeklődőknek – különösen, ha nincs túl sok idejük – tiszta szívvel ajánlom a „Political Compass” website által kínált lehetőséget. A „Political Compass” kérdőív-rendszerét kitöltő – mindössze 15 perces munka után – pontos leírást kaphat arról: hol is helyezkedik el egy politikai koordinátarendszeren. Ennek vízszintes – gazdasági szemléletű – tengelye a szokásos bal-jobb értékelés „osztályzatát”, míg függőleges – társadalmi szemléletű – tengelye, a kitöltő autoriter-liberális „jegyeit” adja meg. A rendszer a megadott válaszok alapján kiszámítja az egyén „politikai koordinátáit”, és elhelyezi őt a politikai koordinátarendszer, négy térrészének valamelyikén.  

Vállalva a „comming out” kockázatát, az olvasó elé tárom, az algoritmus, rólam adott jellemzését. „Politikai koordinátáim”: a bal-jobb tengelyen, az origótól balfelé – 3.23, a függőleges, autoriter-liberális tengelyen az origótól lefelé, liberális irányban, – 2.56. A rendszer megalkotói a politikai koordinátarendszer egyes térrészein feltűntettek egy-egy arra jellemző ismert személyiséget, hogy ki-ki megtalálja legközelebbi „elvtársait”. A bal-autoriter térrész tetején, Sztálin, vele szemben a jobb-autoriterben felül Hitler, lejjebb M. Thatchert. A jobb-liberális térrészben M. Friedman, a bal-liberális sarokban pedig Gandhi. Kitöltve a kérdőív-rendszert meglepetéssel szembesültem: legközelebbi „elvtársam” – Gandhi. Kérdés persze, hogy az olvasó elhiszi-e és elfogadja-e ezt az önképet, de higgye el, érdemes elvégezni az önvizsgálatot, mert segít megérteni egy különös tapasztalatot.

Amikor ismerőseimmel – akikkel, évek óta kicseréljük nézeteinket – összevetettük a „politikai koordinátarendszerbeli” pozícióinkat, érdekes felismerésre jutottam. Mivel szinte mindig szót tudtunk érteni, ezért magamhoz közelállónak gondoltam őket. Ez igazolódott is, de nem mindig a várt formában. Voltak, akik a politikai koordinátarendszer velem azonos térrészében volt, de olyanok is, akik valamelyik másik térrészben „landoltak”. Ugyanakkor „érték-távolságunk” viszonylag kicsi volt, vagyis mindannyian az origó közelében helyezkedtünk el. Ezzel magyaráztam, hogy beszélgetéseink – még a politikai értékeink eltérése esetén is – barátságosak voltak, és mindig kerestem társaságukat. Voltak/vannak azonban olyan barátaim is, akikkel beszélgetéseink rendre éles vitákba torkolltak. Legnagyobb meglepetésemre többük éppen az én „érték-térfelemen” voltak, de az origótól nálam jóval távolabb. Ez nézeteik szélsőségességére utalt, ami vitáinkban rendre feltárult, így – bár egyazon értéket vallottunk – nehezen tudtunk szót érteni egymással.    

Ennek tükrében átértékelni kényszerültem azt a hagyományos nézetet, miszerint az azonos értéket vallókat egybefűzi, míg az eltérő értéket követőket szétválasztja eredeti érték-preferenciájuk. Inkább tűnt úgy, hogy az origó közelében elhelyezkedők – a moderáltak – egy olyan csoportot alkotnak, akik érték-különbségeik ellenére is képesek és hajlandók együttműködni. Ugyanakkor a nagy „értéktávolság”, még az azonos értéket vallók között is, nehézzé teszi az együttműködést. Ekkor hirtelen „beugrott” egy régebbi élményem. Már több, mint egy évtizede, a CEU könyvtárában sétálgatva, bele-beleolvastam a polcokról leemelt kötetekbe, így került a kezembe L. Kolakowsky – „How to be a Conservative-Liberal- Socialist” – cikke. Az írás, első pillantásra furcsának tűnő címén elgondolkodva – miként írója is – feltettem magamnak a kérdést: magamat szocialistának tekintve, tulajdonképpen mi bajom a konzervativizmus vagy a liberalizmus értékeivel? Ekkor, egy évtizeddel a rendszerváltás és az azt követő pályamódosításom után, meglepődve fedezem fel, hogy miközben nem tagadtam meg szocialista mivoltomat, ugyanígy jellemző rám, hogy liberális is vagyok, és egyáltalán nem áll tőlem távol a konzervativizmus sem. Ráébredtem: számomra bármelyik érték nemcsak elfogadható, hanem természetes, sőt kifejezetten kívánatos.

„Nekem úgy tűnik – zárult Kolakowsky cikke – hogy ezek a viselkedésünket vezérlő értékek nem mondanak egymásnak ellent. Ezért teljes mértékben elképzelhető, hogy valaki konzervatív-liberális-szocialista legyen. Ez pedig végső soron azt jelenti, hogy ez a három – egymással ellentétesnek gondolt – érték, nem alkot egymást kölcsönösan kizáró ellentétet”. Ezt a megállapítást a korábban idézett kutatások is igazolják: mindenkiben egyaránt megtalálható valamennyi érték. A csoportnyomás szorítása alól kiszabaduló egyén szembesülve valamely problémával képessé válik azt többféle érték szemszögéből szemlélni. Ennek során pedig többnyire ráébred: a problémák megoldását nem akadályozza, inkább segíti, ha egyidejűleg többféle érték szemszögéből szemléljük. Ez a tény pedig az előttünk álló válság-korszakban éppenséggel „túlélési szabállyá” válik: a globális és lokális krízisek csak egyidejűleg több érték szemszögéből megközelítve oldhatók meg.

Ebből a felismerésből vezettem le a cím – első pillantásra – különös gondolatát. Az életünket a 21. századba átlépve sokféle gazdasági, társadalmi, technológiai, környezeti válság teszi néha átláthatatlanul kaotikussá, amihez most még egy világjárvány is hozzájárult. A problémák megoldását különösen az nehezíti, hogy a váratlan krízisek körülményei között a politikai nézetek mind erősebben polarizálódnak. Emiatt megállíthatatlanul terjed a szélsőségesség, a társadalmi csoportok szembenállása és a politikai pártok párbeszédképtelensége. Az országokon belüli és az országok között megegyezést is – lásd EU válságkezelése – egyre gyakrabban akadályozza önző zsarolás és vétó-fenyegetés. A vitákban pedig a szemben álló felek végső érvként mindig az egyedül igaznak vélt értékre hivatkoznak.

Kedves moderált barátaim, ne higgyétek el a vezéreknek, hogy csak egyetlen vezérlő érték van. Álljatok ellent a szélsőséges hangadók követelésének, miszerint kibékíthetetlennek ellentét feszül a konzervatív, a liberális és a szocialista értékek között. Utasítsátok el, hogy az egyébként együttműködésre ítélt pártok ebből vezessék le egymás elutasítását. Az értékek különbözősége nem zárja ki, legfeljebb nehezíti a kompromisszumot, ami azonban az egyetlen esély a problémák megoldására. Főként pedig tartsátok észben Freud intését: „Két monológból, soha nem lesz egy dialóg”. Annak, hogy túléljük a 21. századot feltétele, hogy kövessük a címben leírt jelszót: világ moderáltjai egyesüljetek.

Miért olyan nehéz elviselni a gazdagságot?

A jövő a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívások elé állítja az embereket. Egykor a szűkös körülmények és a választási lehetőségek hiánya tette nehézzé az életet. Napjaink modern világát azonban éppen ellenkezőleg, az áttekinthetetlen választék és az ellenállhatatlan csábítások teszik bizonytalanná. Az átlagpolgár – a Las Vegas-i kaszinók nyerőgépére utaló – „sokkarú rabló” dilemmájával szembesül: a számtalan, csábító jutalommal kecsegtető „élmény-generátor” között nehéz eldönteni, hova is üljön játszani, hiszen az egyiknél lehorgonyozva, elmulasztja a többi kínálta lehetőségeket. Így, még ha nyerésben van is, állandóan kínozza a kihagyott lehetőségek miatti veszteség gondolata. A problémáról írt korábbi cikkem – ÉS 2020/29 júl. 17. – kapcsán felhívták figyelmemet: ezzel a dilemmával már ókorban is találkoztak. Ezt elfogadva, a bőség előidézte elbizonytalanodás életérzése mégis alapvetően napjaink világához köthető.

A történelem rendjét pontosan jellemezte a költő: „Hogy, míg nyomorra milliók születnek, néhány ezernek jutna üdv a földön, ha istenésszel, angyal érzelemmel használni tudnák éltök napjait.” (Vörösmarty Mihály) Az emberiségnek több mint 10 ezer évre volt szüksége, hogy a gyűjtögető társadalmak 90 $/fő jövedelemszintjéről, i.e. 1000 táján eljusson a 150 $/fő jövedelemszintig. A növekedés ugyan fokozatosan dinamikusabb lett, de az átlagos gazdagság még a 18. században is csak 180 $/fő volt. „Egy 1750 táján élő angol – jellemezte a helyzetet a kutató – az élet anyagi dolgaiban közelebb volt Cézár légionáriusaihoz, mint majdani ükunokáihoz”. (Landes, D. 1969.) A növekedés azonban a 18. századtól felgyorsult, majd a 20. században robbanásszerű lett. A fejlett társadalmakban az átlag-jövedelem, az 1900-as nagyjából 2200 $/fős szintről, egyetlen évszázad alatt – a világháborúk ellenére – több, mint tízszeresére (!), 25.338 $/főre a növekedett. (Maddison, A. 2005. Measuring and Interpreting World Economic Performance 1500-2001.)

A gazdasági növekedéssel párhuzamosan az életet szolgáló eszközeink választéka is fokozatosan bővült. Már Epikurosz három csoportba sorolta igényeinket: a természetes és szükséges, a természetes, de nem szükséges és végül, a se nem természetes, se nem szükséges vágyakra. Szókratész – aki már saját korában megütközést keltett a kényelmet nyújtó dolgok iránti teljes közönyével – az athéni piacon sétálva rácsodálkozott: „mennyi mindenre van szükségük az athéniaknak ahhoz, hogy élni tudjanak.” (Diogenész Laertiosz.) A luxust már csak azért is elutasította, mert úgy vélte: az egy pazarló államot igényel, ami pedig szükségszerűen háborúhoz vezet. A filozófusok tehát elkezdték – még sokáig reménytelen – harcukat a feleslegesnek minősített, csupán a kényelmet szolgáló dolgok ellen.

Ám a valóság még sokáig komor volt: az emberek többségének élete évezredekig a nélkülözés körülményei között zajlott. A legtöbbek számára nemhogy a kényelem, de a túlélést szolgáló dolgok kínálata is szegényesen szűk volt, már csak azért is, mert a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen dolgok többségét a családok állították elő a maguk számára. Az ipari forradalmat követően azonban az igényeket mindinkább a meghatározott termékekre szakosodó termelők elégítették ki. Így a megvásárolható dolgok választéka – amelyet az un. stock keeping unit (SKU) számszerűsít – fokozatosan nőtt. A történelem kezdetén az élethez legfeljebb 100 különböző „dologra” volt szükség. 1900-ban azonban már sok ezer árú közül válogathattak az emberek a piacon és a boltokban. A 21. század fejlett világának polgára – gondoljunk a karácsonyi vásár forgatagára – 20 ezer $-os jövedelméből 1 milliárdnyi (!) dolog közül keresgélve próbálja megtalálni az „igazit”. És a választás lehetősége a múlt században elérte az emberi viszonyokat is. Sokáig a házastársat a család „jelölte ki”, a szakmát a szülők választották, az egyén egész életében „be volt zárva” az egyetlen házasság, az „előírt” szexuális irányultság, az eleve adott vallási közösség „kínálatába”. A 20. század során azonban fokozatosan ezen a téren is széles lett a választék.

Így az elmúlt fél évszázadban meghatározó életélménye lett a válogatás, és ez alapvetően átformálta az egyén szemléletét. A bővülő választék kínálta örömök után a fogyasztó szembesült a kihagyott lehetőségekkel. Az erősödő frusztráció kellemetlen érzését egy különös pszichológiai hatás – a kognitív disszonancia – segített feloldani. (Festinger, L. 1957. A Theory of Cognitive Dissonance). Egymástól távoleső területeken – a termékektől, a társas kapcsolatokon keresztül, egészen a politikai választásokig – mutatták ki: a modern világ polgára, több dolog közül válogatva, döntését követően, mindig arról győzi meg magát, hogy éppen a jó döntést hozta. A kognitív disszonancia különös „önszuggeszciójának” eredményeként tehát a növekvő választék önmagában elégedettebbé tette az egyént.  

Az elégedettség-növekedés örömteli trendje azonban az 1970-as évek közepén váratlanul megtört. Ennek egyik oka, hogy a 20. század során sokáig csökkenő jövedelmi egyenlőtlenségek ettől az időszaktól ismét nőni kezdtek. Így elpárolgott a szegényebbek reménye, hogy amit a gazdagok birtokolnak, azt előbb-utóbb ők is megszerezhetik. A GDP/fő növekedését évtizedekig kísérő elégedettség-javulás görbéje tehát fokozatosan ellaposodott. Ez arra utalt: a fogyasztás bővülés boldogság-generáló hatása a csökkenő hozadék törvényét követi. A jelenséget, hogy a gazdasági növekedés egyre kevesebb elégedettséget vált ki – felfedezőjéről – Easterlin paradoxonnak nevezték. (Easterlin, R. 2001.). Ám a helyzet még ennél is súlyosabb lett: a nagyobb választék kifejezetten frusztrációt növelővé vált. (Iyengar, S. Lepper, M. 2001. When Choice is Demotivating.) Mintha a kognitív disszonancia az áttekinthetetlen választék esetén az ellenkezőjébe fordult volna: míg korábban arról győzött meg, hogy jól választottál, ha túl sokat kellett válogatni, az az érzésed alakult ki, bármit döntöttél is, úgyis megbánod.  

Vagyis, a „boldogság-javak” áttekinthetetlen választéka a társadalom többségéből olyan érzést váltott ki, hogy élete minden pillanatban „sokkarú rablók” fosztják meg boldogságélményétől. A javak és élmények végtelen választéka inkább frusztrálta, semmint elégedetté tette. S ha ez nem volna még elég: miközben kétségbeesetten kereste a kiutat a végtelen választék és a növekvő egyenlőtlenség útvesztőjében, egyszer csak beleütközött a fenntarthatóság korlátjába. A 21. században tehát bolygónk több milliárd lakója egyidejűleg szembesült a gazdaság, a személyes vágyak és a természet a határaival. Ebben a helyzetben a modern világ polgárai előtt váratlanul megjelent egy – korábban csak a gazdagokat figyelmeztető – különös intés: „Nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez.” (La Rochefoucauld).

A 18. században élt francia gondolkodó – gazdag nemesként – privilegizált helyzetéből szemlélhette a társadalom túlnyomó részének nyomorúságát. Ezért volt számára olyan sokkoló: azon keveseknek, akiknek a jó sors könnyű életet kínált, bár megtehették volna, mégsem tudtak élni a szerencséjük kínálta lehetőséggel. Elvesztegették életüket, elszórták idejüket, felélték vagyonukat, és érdemleges alkotások nélkül távoztak a világról. Egészen a múlt század elejéig a jó sors forrása a szülők társadalmi pozíciója volt. A 20. században azonban egyre többek előtt nyílt meg az egyéni teljesítménytől függő sikerkeresési verseny. Először „csak” százezernyi, majd milliónyi, azután több tízmilliónyi polgár emelkedhetett – az amerikai álom bűvöletében – a jólét korábban elképzelhetetlen csúcsára. A 21. században pedig akár milliárdnyi embernek is juthatna üdv a földön, ha az üdvöt – leegyszerűsített értelemben – a megvásárolható dolgok és kiélvezhető élmények bőségeként értelmezzük.

Ám ezt az – első pillantásra lelkesítő – perspektívát összezavarta, hogy a leginkább irigyelt gazdagok között furcsa „betegségek” ütötték fel a fejüket. A gazdagság-piramis csúcsán lévőket egy részét a hirtelen meggazdagodás – sudden wealth syndrome (SWS)- kórja támadta meg. Az internet korszak sikeres vállalkozói – B. Gates, L. Page, M. Zuckerberg, vagy J. Bezos – fiatalon és saját teljesítményük alapján váltak elképzelhetetlenül gazdagokká. Ha ma rátekintünk a világ 10 leggazdagabb emberének listájára, többségük szerény körülmények közül indulva, tehetséges vállalkozóként emelkedett a csúcsra. Tegnap még másokkal osztoztak a lakáson, és szigorúan kellett beosztani pénzüket, ma pedig bármit, amit akarnak, megvehetnek, megtehetnek, elérhetnek, megszerezhetnek. Ez a kellemesnek tűnő érzés az SWS kórjával küszködőket bizonytalanná teszi: hogyan éljenek hatalmukkal, és egyáltalán, hogyan viselkedjek? Ám azokból, akik pusztán belecsöppentek a bőségbe a meggazdagodás egészen másfajta életérzést: az un. rich asshole syndrome (RAS – „gazdag seggfej”) tünet-együttest váltja ki. Akin az RAS „hatalmasodott el”, az azzal van elfoglalva, hogy a kevésbé szerencsések tömegét megleckéztesse és kioktassa. Stílusuk pedig szinte mindig sértő, sőt megalázó. Emlékezzünk a NER lovag, Lázár János kijelentésére: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér, aki nem vitte semmire, az annyit is ér.”  

Mindkét „kór” – mint sok valóságos betegség – az életmódbeli okokra vezethető vissza. Így gyógyírként – a filozófusok tanácsait követve – a viselkedés általános kereteit megteremtő erények bukkannak fel. „Az erény: a lélek mágneses tere” – merül fel ifjúkori emlékeim mélyéről a mondás. A mágneses tér metafora szemléletessé teszi az erények működését: az egyénben kialakítja a jó cselekvésére való hajlamot, az erkölcsi kiválóságra való törekvést. Az egyén, az erény iránytűjét követve, az élet válaszútjain, a döntési alternatívákkal szembesülve rendre a közjót megtestesítő lehetőséget választja. A régi görögök négy alapvető erényt – az igazságosságot, a mértékletességet, a bátorságot és a bölcsességet – tartottak számon. (Platón: Állam. 248.) Ez a négy erény a modern világ – körülményeinek és munkája eredményként – meggazdagodott polgárának figyelmét ismét közérdekre irányítja rá. Arra figyelmezteti: a végtelen lehetőségek csábításában, a boldogságot az „arany középút” követése kínálja.  

A föld „betelt”: világunk mindenki számára letagadhatatlanul véges lett és ez eleve korlátokat szab a fogyasztásnak. Ugyanakkor az életesélyek még mindig alapvetően egyenlőtlenek, sőt az elmúlt évtizedekben újra nőni kezdett a szülők társadalmi pozíciójának szerepe és csökkent a társadalmi mobilitás. Eközben a bulvár-média szemünk elé tárja a celeb-életmód csillogó és csábító gazdagságát. Sőt, a hirdetések még bíztatnak is arra: ne fogadj el semmiféle korlátot, kövesd pillanatnyi vágyaidat, dobj el bármit – legyen az partner, szokás, vagy dolog – amit meguntál és próbálj ki mindig valami újat. Vagyis, a 21. század, a földünk minden lakóját, szinte függetlenül attól, hol is él, egyszerre szembesíti a végtelen választék csábításával és vágyai kielégítésének ellehetetlenülésével. Ez pedig növekvő frusztrációt vált ki belőlük. Ebben a helyzetben a bolygónk legtöbb lakója szembesül a régen csak kevesekre vonatkozó intéssel: „nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez”.  

Eljön tehát a filozófusok kora. A csaknem 8 milliárdra növekedett emberiség növekvő része – „felismerve a szükségszerűséget” – szabadon választhatja, hogy az alkotásnak és a közösségért folytatott önkéntes munkának szenteli életét. Az „önkéntes egyszerűség” (voluntarily simplicity) életmodellje már ma is egyre többek számára követésre méltó. A „slow down”, vagyis a lassítás mozgalma olyan életprogramot hirdet, hogy kiléphetsz az állandó rohanásából, a „feszített üzemű” működésmódból. A modern világ átlagpolgára – a mozgalom szószólója szerint – úgy él, mint, aki folyamatosan attól fél, hogy „lekési saját temetését”. A lassítás kultúráját követve viszont maga mögött hagyhatja az életed boldog pillanatait megkeserítő, „mindig, mindenről lekések” életérzést.

Ám vigyázat: pusztán a szemlélődő és az élmények passzív befogadását követő életmodell önmagában nem kínál kiutat. A megoldást Szókratésznek, az élet értelmére utaló – Platónt is megdöbbentő – kijelentése mutatja. A filozófus – a halálos ítéletére készülve! – mondta vádlóinak és az esküdteknek, de a jövő nemzedékeknek is: „a vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet”. (Platón. Szókratész védőbeszéde.) Az én értelmezésemben ez azt jelenti: a bőség bizonyos szintjén elérve – és a föld milliárdnyi lakója már elérkezett ide – az életet csak a folyamatos alkotás, a „nekünk rendelt” megtalálása és értelmes célok követése teszi igazán boldoggá és élhetővé. Az erények a 21. században afelé vezérelnek: váljunk – szókratészi értelemben – filozófussá. Vagyis, szenteljük magunkat a keresésének, a megértésnek és az alkotásnak, akár mint művész, akár mint tudós, akár mint a közösség felvilágosult és aktív polgára.

Jövőnk: a stratégiai mátrix szemüvegén keresztül.

A miniszterelnök – megnyilatkozásaiból ítélve – 2030-ra függeszti tekintetét. Ígéretei pedig nem éppen szerények: hazánk Európa élvonalába emelkedik, a legversenyképesebb és a leginkább élhető országok egyikévé válik. A demokratikus ellenzék viszont folyamatos hanyatlásnak látja az elmúlt évtizedet, s mivel ebben – ismerve Orbán Viktor személyiségét – a jövőben sem vár fordulatot, csak egy új rendszerváltásban reménykedik. Mindeközben a körülményeket Yeats különös verse – A második eljövetel – írja le a legpontosabban: „A centrum gyönge: minden szétrepül, a világ csupa zűr, kívül és belül.” De ha a változások ilyen kaotikusak, a szereplők viselkedése pedig ennyire kiszámíthatatlan, miként is mondható bármi a jövő hosszú távú alakulásáról?

Még a rendszerváltást követő pályamódosításom idején – a stratégiai menedzsment oktatására készülve – került kezembe egy könyv: McDonald, M. Leppard, J. Marketing by Matrix. 1992. A szerzők a menedzsmentben széleskörűen használt 2×2-es mátrixok sorozatának segítségével mutatták be egy vállalat lehetőségeit. Engem már az első ábra megragadott, mert egy ismerős verssort idézett az emlékezetembe. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt, ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot”. (Kazinczy Ferenc). Ez a stratégiai mátrix a szervezetek sorsát két tényező egybekapcsolódásának következményeként írta le: helyes stratégiát követ-e, és a megvalósítás kellően hatékony-e. Az előbbire a költemény a jót, míg a másodikra a jól szavai vonatkoztak. Ezeket a lehetőségeket – jót vagy nem jót, jól vagy nem jól tesz – foglalja össze az alábbi mátrix.  

Jó stratégiai irányt venni     Jót, s jól: A siker titka         Jót, de nem jól: Küszködés, a túlélés esélyével
Rossz stratégiai irányt venni     Nem jót, de jól: Kemény munkával, biztos kudarc     Nem jót és nem jól: Gyors halál
Hatékony megvalósítás Gyenge megvalósítás

A stratégiai mátrix tehát túltekint az egyedi, sokszor egymásnak is ellentmondó rövidtávú döntéseken, és a szervezet sorsát alapvetően attól teszi függővé: jó irányba halad-e, és következetesen tartja-e az irányt? Mivel a siker pályáján is lehetnek megtorpanások és a kudarc felé vezető úton is előfordulhatnak időleges győzelmek, ha objektíven akarjuk megítélni, hova is juthat az ország 2030-ig, a stratégiai mátrix eligazodást kínálhat. Ehhez „csak” az szükséges, hogy tényekre alapozva adjunk választ arra: a mátrix melyik negyedében található országunk?

Kezdjük hát a stratégiai mátrix első kérdésével: vajon jó irányban mennek-e a dolgok mifelénk, ahogy Orbán Viktor állítja, vagy rossz irányban, ahogyan az ellenzék látja? Ha túl akarunk lépni a szubjektív véleményeken, akkor az értékelést – ahogyan egy beteg konzíliumán is a CT felvételt és a labor-eredményeket elemzik – objektív mérőszámokra kell alapozni. Az országok helyzetét – így Magyarországét is – a nemzetközi szervezetek által kidolgozott és folyamatosan elemzett társadalmi mutatószámok jelzik a legtárgyilagosabban. Ezek a mutatószámok alapvetően az intézmények minőségét „mérik”. Ez azért fontos mert a nem megfelelő intézmények a polgárokat rossz irányba vezérlik és ez a társadalom minőségének romlásához vezet. Megkönnyítendő a – bizakodó vagy éppen kételkedő – olvasó helyzetét, felsorolom a legfontosabb mutatószámokat, és fellelhetőségüket, hogy bárki maga is megtekinthesse azokat: 

  1. A törvények hatalmának érvényesülését, ami a törvények minőségére és tartósságára is utal. (Rule of Law Index 2020)
  2. A demokrácia állapotát „mérő” indexet, (Democracy Index 2019
  3. Az egyéni szabadság indexe, amely a polgári szabadság állapotát jelzi. (The Human Freedom Index 2019) WORLD PRESS FREEDOM INDEX
  4. A versenyképességi index, amely a hosszútávú gazdasági dinamikát határozza meg. (The Global Competitiveness Report 2019)
  5. Prosperitás index, amely a szélesen értelmezett fejlődés dinamikájára utal. (The Legatum Prosperity Index™ 2019)
  6. A korrupciós helyzet mérőszáma (CPI), amely az intézményi hatékonyságot is jelzi. (Corruption Perceptions Index 2019)
  7. A társadalmi mobilitás mértéke (The Global Social Mobility Report 2020)
  8. A Boldogság-index, ami az emberek végső értékelésének elmaradhatatlan szempontja. (World Happiness Report 2020)
  9. Az emberi fejlődés indexe (HDI), ami a társadalom állapotát fejezik ki, (Human Development Report 2019)
  10. A társadalmak szociális minőségét jelző mutatószám. (2020 Social Progress Index rankings)
  11. A születéskor várható élettartam (Life Expectancy for Countries in 2020)
  12. A nemek közötti egyenlőséget mutató index (Gender Gap Index 2020)).

Kérdés, mit mutatnak az objektív tények? A rendszerváltás első évtizede – a sok valóságos probléma ellenére – alapvetően felzárkózást hozott. Ezt az ország állapotát jelző mutatószámok – a kormányzás és a demokrácia indexeitől, a versenyképességen keresztül, egészen az emberi fejlődés indexéig – egyértelmű javulása jelezte. Alátámasztják ezt a megállapítást a „Társadalmi Riport 2000” részletes elemzései. (Társadalmi Riport 2000. TÁRKI.). A 21. századba átlépve azonban a fejlődés megtorpant, és a 2010-ben már így foglalták össze a kutatók a folyamatokat: ”A bíztató első évtized után az utóbbi 8-9 év történései arra hívták fel a figyelmet, hogy a társadalom intézményeinek rossz működtetése már rövid távon is súlyos következményekkel jár. (Társadalmi Riport 2010. TÁRKI. 11. oldal.) Ehhez képest 2010-et követően általános hanyatlás jellemezte a magyar társadalom intézményi struktúráját, amely több területen a rendszerváltás előtti szintre esett vissza.

A könnyebb eligazodás kedvéért összegyűjtöttem hazánk és összehasonlításul kínálkozó közvetlen szomszédjaink, elmúlt évtizedben lezajló fejlődésének az interneten hozzáférhető, és bárki által visszakereshető eredményeit. Az alábbi táblázat – a tanulók bizonyítványához hasonlóan – felsorolja az országok adott évben elért eredményeit. A táblázat „Országszám” oszlopa, az adott mutatószám-listáján szereplő országok számát mutatja, a felsorolt országok oszlopában az első szám az globális listán elért „helyezést”, míg a zárójelben levő szám szomszédjainkhoz viszonyított „pozíciót”. A sor végén – csak az irigykedés okán – feltűntettem az „éltanulókat”. Végül a táblázat utolsó sorában a „pozíciók” összegét és zárójelben a csoportunkban elfoglalt helyzetünket tüntettük fel.

        Országszám  Magyarország    Csehország  Lengyelország   Szlovákia   Szlovénia   Románia     A legjobb

Mutatószámok (megjelenési év)

  1. Rule-of-law Index (2020) 128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
  2. Democracy Index (2019) 167 55 (4) 32 (1) 56 (5) 42 (3) 36 (2) 63 (6) Norvégia
  3. The Human Freedom Index (2019) 142 43 (6) 18 (1) 37 (5) 33 (4) 23 (2) 32 (3) Svédország
  4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
  5. Legatum Prosperity Index 2019 167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
  6. Corruption Perception Index (2019) 180 70 (5) 44 (3) 41 (2) 59 (4) 35 (1) 70 (5) Dánia
  7. The Global Social Mobility Report (2020) 82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (6) Dánia
  8. World Happiness Report 2017-2019 153 53 (6) 19 (1) 43 (4) 37 (3) 33 (2) 47 (5) Finnország
  9. Human Development Index 2019 189 43 (5) 26 (2) 32 (3) 36 (4) 24 (1) 52 (6) Norvégia
  10. Social Progress index (2020) 163 40(5) 25 (2) 31 (3) 36 (4) 22 (1) 45 (6) Norvégia
  11. Átlagos várható élettartam (2018) 186 58 (5) 35 (2) 41 (3) 48 (4) 28 (1) 67 (6) Japán
  12. Gender Gap index (2020) 153 105 (6) 78 (5) 40 (2) 63 (4) 36 (1) 55 (3) Norvégia
    A helyezési számok összege csoportunkban 62 (5-6) 23 (2) 40 (3) 41-45 (4) 17 (1) 62 (5-6)

Az összkép elszomorító. Egyrészt, látható, milyen mértékben vagyunk elmaradva – az Orbán Viktor által oly sokat csepült – nyugattól. Másrészt, letagadhatatlan, hogy a társadalmunk minőségét jelző mutatók többségében, hazánk – még saját csoportjában is – az utolsó, utolsó előtti helyen tanyázik. A tények tehát félreérthetetlenül mutatják: országunk az elmúlt évtizedben, globálisan lecsúszott és még „versenytásaihoz” képest is hanyatlott. Az egykori „éltanulóból” „sereghajtók” lettünk. Ha valakit az elmúlt évtizedben végbement folyamatok részletei is érdekelnek, az objektív leírást kaphat a most megjelent 2020-as Társadalmi Riportból. (Társadalmi Riport 2020. Tárki.) A „bizonyítványunk” jegyei – és a Társadalmi Riport részletes „osztálynaplója” – azt bizonyítja: az ország az elmúlt évtizedben rossz stratégiai irányban fejlődött és ebben – az illiberális hatalom természetéből következően – a jövőben sem várható változás.

Tekintsük most a stratégiai mátrix másik – a kormányzás gyakorlatára utaló – tengelyét. A kérdés: vajon Orbán Viktor jól, vagy nem-jól, azaz hatékonyan vagy gyengekezűen kormányoz-e? A kormányzás minőségét alapvetően két tényező befolyásolja: az akadályokat legyőző végrehajtás, illetve az egymás követő döntéseknek egy hosszútávú és átgondolt fejlődési koncepcióhoz való illeszkedése. A végrehajtás jellegzetes problémája az un. vetokrácia jelensége. Az eredetileg az USA kormányzati politikában értelmezett fogalom arra utal, hogy a kormányzati szándékok megvalósítását a hatalommegosztás rendszerének szereplői képesek alapvetően akadályozni. Emlékezzünk a „szoc-lib” kormányzás idejére amikor a koalíció belső vitái – felerősítve a Fidesz „aknamunkájával” – alapvetően megbénították a végrehajtás folyamatát, „megágyazva” a Fidesz 2/3-nak. Nos, az akadályoztatás ilyen problémáival a Fidesznek egyáltalán nem kell számolnia. 2010-et követően a kormányzást – az egyéni képviselői indítványok és a „salátatörvények” kiterjedt alkalmazásával, a „megfelelő emberek, megfelelő helyekre” történő kinevezésével, és az Alaptörvénynek a pillanat igényeihez történő illesztésével – a minden akadályt legyűrő következetesség jellemezte. Amit Orbán Viktor akart – a Kúria elnökének a kinevezésétől kezdve, az Alaptörvény-módosításokig – azt akadálytalanul keresztül tudta vinni.

Van azonban a hatékony kormányzásnak egy másik fontos eleme: a döntéseknek a hosszútávú fejlődés követelményeihez való illeszkedése. A populista és autokrata rendszerekben – bár nemcsak ott – megjelenik egy ezt lerontó hatás: a „nyikorgó bicikli” gyakorlata. A hatalom legfőbb birtokosa uralma megőrzését tekinti mindent felülíró célnak, és minden pillanatban csak a hatalmát éppen leginkább veszélyeztető problémára – vagy saját „mániáira” – összpontosít. Így, bár folyamatosan születnek döntések, amelyeket végre is hajtanak, a rendszer hosszú távon mégis hanyatlik. A társadalomban mind több ellentmondás halmozódik fel (lásd: oktatási rendszer), egyre több feszültség keletkezik (lásd: egészségügyi rendszer) és a torzulások erősödnek. Összességében ezért a stratégiai mátrix „jól-nem jól” tengelyén, a kormányzás színvonalát a közepesnél kicsit gyengébbnek értékelhető. Ez pedig azt jelenti, az ország valószínűleg elkerüli a váratlan csődöt – a „gyors halált” – de hosszú távon folytatódni fog az intézmények és a társadalmi élet minőségének globális és szomszédjainkhoz viszonyított romlása. A társadalmat az egyre erősödő kudarc érzése jellemzi.  

Országunk perspektíváját egy – a rendszerváltás idején a kommunizmusra vonatkozó – viccel jellemezhetjük: az Orbán rendszerben az a legrosszabb, ami utána következik. A majdani győztesek egy szétzilálódott, számtalan egyensúlytalansággal küzdő és a Fidesz uralom által eltorzított szerkezetű társadalmat kapnak örökül. Az emberek gyors javulást remélnek, és a győzelemre törő demokratikus ellenzék – mi más tehetne – még ígéri is ezt. Ám valóságos javulás csak évtizedek alatt lehetséges. Ebben a helyzetben szembesülnek a „nyikorgó bicikli” csapdájával és a demokratikus koalíció belső „vetokráciának” rémével. A győztes pártok – küszködve saját és partnereik „mániáival” – arra kényszerül, hogy a csődtömeget és a „bukott rendszer” ellenállása generálta válságok sorozatát „kezeljék”. Mindezt, még egy egymásban szinte korlátlanul megbízó csapat is, csak fokozatosan, legalább két évtizedig jó stratégiai irányban és hatékony kormányzást folytatva képes megtenni. Mai szemmel nézve ez szinte megoldhatatlan a feladat. Csak remélni lehet, hogy mind a politikusok, mind pedig a választók megértik a „jót, s jól” szabály kategorikus imperatívuszát.

Van-e a történelemnek „gyorsítósávja”?

Az emberiség fejlődésének válaszútjához érkezett. Ilyenkor mindenki a biztos jövőbe vezető útvonalat keresi. Vannak, akik a múlt beváltnak tűnő receptjét követnék. Orbán Viktor – Soros György, a Project Syndicate-ban megjelent cikkével vitatkozva – Európa lényegét „hitünk közös gyökereiben”, „a zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó európai családmodellben” és a „keresztény szabadságban” vélte megtalálni. Mások a fejlődés új, dinamikus szakaszának jeleit kutatják. Matolcsy György – az MNB nagy vízionárusa – az „Eurázsia Fórum 2020” konferencián, az 1492-ben kezdődött atlanti korszakot felváltó, és az emberiség előtt új perspektívát nyitó eurázsiai korszakot ajánlotta a figyelmünkbe. Néhány reménykedő autokrata viszont úgy gondolja rá nem vonatkoznak az emberiség fejlődésének szabályai. A történelem azonban nem pillanatnyi érdekeinket alátámasztó és kényünk-kedvünk szerint formálható mese. A globális méretűvé váló és egyre szorosabban összekapcsolódó emberi közösség kaotikusnak tűnő élet-pályája világosan kirajzolódó mintát követ.   

Az egymástól független és távoli civilizációk fejlődése – a népességszám, az anyagi javak és kultúra alkotásait tekintve – sokáig egymáshoz hasonló minta szerint zajlott. A béke korszakai jólétet és a népesség gyarapodását hozták. Ám a stabilnak hitt nyugalom a valóságban törékeny volt, gyakran és kiszámíthatatlanul szakították meg háborúk, természeti katasztrófák és járványok. Ilyenkor a fejlődés megtorpant, a viszonylagos biztonság eltűnt, és éhség tizedelte meg a társadalmakat. Idővel azonban a szárazság megszűnt, az ellenség elvonult, a hatalom konszolidálódott és minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Helyreállt a béke, a romokat eltakarították, a gazdaság újra-indult, a kultúra fejlődni, a népesség pedig ismét gyarapodni kezdett. Ám a változás sokáig – még hosszú távon is – alig észrevehető volt. (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth) Európa azonban a 16. században „sebességet váltott”. Fordulópontként gyakran hivatkoznak az – Amerika felfedezésére utaló – 1492-es dátumra. A történelem gyorsuló dinamikáját azonban jobban érzékelteti a “hosszú 16. század” modellje. (Braudel, F. 1979. Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe-XVIIIe siecle.)

Kontinensünk, a több mint másfél évszázadot átfogó történelmi időszak során lezajló alapvető politikai, gazdasági és tudományos átalakulások eredményként tör a civilizációk „maratoni” versenyének élére. Előnye ezt követően fokozatosan nőtt, és ezért többekben megfogalmazódott a kérdés: „miért éppen Európa?” Egy különös sorsú – magyarnak és kereszténynek született – török író, Ibrahim Müteferrika, 1731-ben – I. Mahmud szultánnak ajánlott – művében így tette fel a kérdést: „Miért uralkodnak a modern időkben annyi területen azok a keresztény nemzetek, amelyek a múltban (az i.u. 500- 1500 közötti időszakra utalt) oly gyengék voltak muszlim nemzetekhez képest és ráadásul miért aratnak győzelmet az egykor győzedelmes ottomán hadak felett?” Válaszában a 21. századi ismereteink szerint is helyes magyarázatra utalt: az angol és holland parlamentáris rendszerre, az amerikai terjeszkedésre és az Európát kormányzó „ráció által diktált törvényekre és szabályokra”, szembe állítva azt az Oszmán birodalomban megszokott sarijával. (N. Ferguson. 2011. Civilizáció. 125. oldal)

Napjainkban vitathatatlan axióma: Európa sikereit, a szellemi és társadalmi harcok eredményeként kiformált jellegzetes intézményeknek köszönheti. Az oly gyakran hivatkozott „európai értékek” éppen az először kontinensünk nyugati felén kiformálódott intézményeken – a törvények hatalma, a hatalommegosztás, a független bíróság, az egyének törvényekkel védett jogai, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a gondolat szabadsága stb. – alapulnak. Jól mutatja ezt, ahogyan a törvények hatalma (rule of law) – hol békésen, hol erőszakos forradalmak eredményeként – felváltja, az egyeduralkodók – így Orbán Viktor – által oly szívesen alkalmazott hatalom törvényét (law of rule). Európában az egyének viselkedését, jövőjüket formáló döntéseiket, döntően ezek az intézmények terelik: ráveszik a szabályok követésére, a másokkal való együttműködésre, a jövőbe való befektetésre, és akár a törvények – megegyezésen alapuló – megváltoztatására is. Működésüket természetesen befolyásolják az adott térség hagyományai, a kulturális szokások és az uralkodó vallások is, de az intézmények felülírják ezek hatását, és hosszú távon kijelölik a vágyak és az akarat kereteit.   

Az elmúlt évszázadok során a történelmi „maratoni” futás mezőnyében – itt Európában is – előfordultak „helycserék”. Az elmúlt évtizedben több olyan modell született, amely a különböző intézmények hatását együtt szemlélik. Ezek a modellek – a turista-térképhez hasonlóan – mutatják a történelem emelkedőin „felkapaszkodó” nemzetek előtt kirajzolódó „tájképet”. Sőt, ezekről az „evolúciós tájképekről” a jövőjét kereső polgár leolvashatja a lehetséges útvonalakat is, az előre-jutást könnyítő, kitaposott ösvények helyét épp úgy, mint a veszélyes szakadékokét. Ezért, aki biztonságosabbá akarja tenni a jövőbe vezető útját, annak ajánlott ezen történelem-térképeket tanulmányozni. Így elkerülhetők a történelmi zsákutcák, és rátalálhatunk a fáradságosan járható, de biztonságos jövőbe vezető útra. Ilyen történelmi eligazítóként szolgál Acemoglu és Robinson új könyve: The Narrow Corridor.: State, Societies and the Fate of Liberty. 2019.

A szerzőpárost világszerte ismertté tette korábbi, a társadalmak bukásának okait elemző írásuk. (Acemoglu, D. Robinson, J. 2013. Miért buknak el nemzetek? HVG.). Új könyvükben tovább lépnek, és szemléletes modellt kínálnak a történelmi fejlődés során a társadalmak előtt megnyíló lehetőségek és felbukkanó veszélyek megértéséhez. A jövő válaszútjainak bemutatására szemléletes történelmi „térképet” konstruáltak: az egyik tengelyen, az állam (végrehajtó) képessége, a másikon, a társadalom ellenőrző/ellensúlyozó hatalma. (Narrow Corridor. 64. oldal). A kutatók tehát a tudományokban elterjedt 2×2-es mátrix elrendezést alkalmazták, amely lehetővé teszi valamely rendszer fejlődésének elemzését két fontos összetevő különböző értékeinek és egymásra gyakorolt hatásainak alapján.  

A „szűk folyosó” kifejezés jól szemlélteti a könyv alapvető megállapítását: bármely társadalom stabil fejlődését alapvetően az állam végrehajtó hatalmának ereje és e hatalom feletti hatékony társadalmi kontroll közötti dinamikus egyensúly határozza meg. Ezt az egyensúlyi pozíciót szemlélteti a mátrix bal alsó sarkától, a jobb felső sarkáig húzható átló. Eszerint, a fejlődés feltételei az átló körüli keskeny sávban – a szűk folyosón – a legkedvezőbbek. Ha ettől az átlótól bármely irányban jelentősen eltávolodunk – amikor az államot foglyul ejti egy autokrata vagy amikor a sokféle érdekcsoport, vetokráciaként működve, egymást akadályozza – a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következik. A „szűk folyosó” tehát az optimális haladás kereteit jelöli ki, azt a tartományt, amelyen belül biztosan előre lehet jutni, de amit átlépve a fejlődés szükségszerűen megtörik. Vagyis, a fejlődés üteme – bármennyire is szeretnénk – nem gyorsítható kény és kedv szerint.

A „szűk folyosó” modelljét alátámasztja egy másik – hasonlóan a 2×2-es mátrix elrendezés alkalmazó – megközelítés is. Ez egy olyan politikai „útvonaltérképet” kínál, amelynek egyik tengelyén a törvények hatalma, a másikon az egyén jogai vannak feltüntetve. (Alexander, A. Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A törvények hatalma a társadalmi környezet fontos jellegzetességét mutatja: az origóhoz közel a kiszámíthatatlan, kaotikus körülmények, míg a másik végén az átlátható és stabil világ. A másik tengely, az egyének szabadság-jogait jelzi: az origónál a hatalomnak való teljes alávetettség, míg attól távol, az egyéni autonómia van. Tehát, ez a modell is az intézményekre alapozza az egyes országok helyzetének értékelését és – nem véletlenül – hasonló következtetéseket sugall: az optimális fejlődés tartománya az átlóhoz körüli, dinamikus egyensúlyt megtestesítő keskeny térség. Bármilyen irányba eltérve ettől, a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következhet.  

Európa változatos geográfiai, gazdasági, kulturális, éghajlati környezetében az elmúlt két évezredben fokozatosan formálódtak ki az egyes társadalmak – részben eltérő – fejlődési pályái. A történelmi körülmények kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan sodrása hol eltávolították egymástól, hol meg éppen közelebb hozták az egyes társadalmakat. A régiók részben eltérő fejlődéspályára léptek, de a tapasztalatok világosan mutatják: nem azok jártak jól, akik ragaszkodtak az ősök előírásaihoz, hanem azok, akik hajlandók voltak az új feltételek között kísérletezni, új intézményeket kipróbálni, de készek voltak folyamatosan korrigálni magukat. A történelmi sikerek újra és újra az intézmények szerepét emelték ki: egyrészt a hatalom intézményes kontrollját, másrészt a hierarchikus és dominancián alapuló viszonyok folyamatos visszaszorulását.

Szemléletesen mutatja ezt trendet a parlamentek ülésezésének gyakoriságát – az un. parlamenti aktivitási index elmúlt 800 éves trendjét – bemutató elemzés. (Zanden, L. et al. 2012. The rise and decline of European parlaments, 1188-1789.) Ennek alapján meghökkentően pontosan kirajzolódik kontinensünk három – a mai napig eltérően viselkedő – régiójának viselkedése. Észak-, és Nyugat Európa, ahol a parlamentek gyakran üléseztek, Dél-Európa (Spanyolország, Portugália és Olaszország) ahol az ülésezés gyakorisága megritkult, és végül Kelet-Európa, ahol a parlament működése, eseti és ritka volt. Nagyon csábító Európa mai helyzetét ebből a képből levezetni, de miközben óvatosságot ajánlok, azért nem lehet, nem tudomásul venni. Hasonló üzenete van egy másik, nemrég született tanulmánynak is, amely – szokatlan módon – az elmúlt fél évezredben született műalkotások szó-elemzése alapján jutott arra a megállapításra: Európa siker-államai a hierarchikus és a társadalmi dominancián alapuló viszonyoktól fokozatosan eltávolodva demokratikus és bizalmon alapuló intézményi viszonyokat alakítottak ki. (Martins, D. et.al. 2020. The rise of prosociality in fiction preceded democratic revolutions in Early Modern Europe.) 

A „szűk folyosó” modellje mindenki számára megszívelendő iránymutatást kínál. Felrajzolja azt a történelmi „autópályát”, amin – ha nem is könnyen – de biztosan, a veszélyeket elkerülve előre lehet jutni. Ám, aki azonban úgy dönt, hogy a döcögős, „alsóbb rendű” fejlődéspályáról becsatlakozik a gyorsabb haladást biztosító „jövőpályára”, annak az erre érvényes közlekedési szabályokat kell betartania. Aki ezeket áthágná, és erőszakkal nekivezeti közösségét a „szűk folyosó” falának, az úgy jár, mint aki az autópálya szalagkorlátjának vezeti gépkocsiját.  Aki a „történelmi autópályán” rendre átlépi a „záróvonalat” vagy a „sebességkorlátot” – mint Orbán Viktor, amikor autokrata rendszerré torzította az országot vagy az EU-t fenyegeti költségvetési vétójával – lehet szerencséje egy ideig, de hosszú távon, bizonyosan, katasztrófát idéz elő. A miniszterelnök EU-nak küldött válaszlevelei a közismert, morbid viccre emlékeztetnek: „A rádió figyelmezteti az autópályán hazatérőket: vigyázat, egy őrült szemben megy a forgalommal. Egy autós felsóhajt: még hogy egy? De hiszen mindenki szembe halad!” A 21. században a legtöbb társadalom igyekszik felcsatlakozni a gyorsabb haladást biztosító történelmi autópályára. Aki azonban ebben a helyzetben szemben halad a forgalommal – akár felelőtlenségből, akár mert úgy véli, joga csak saját szabályait követni – arra, s ami még rosszabb, a vele együtt utazókra is, szomorú jövő vár.  

A happy end? Kösz, ennyi elég volt!

“Ez már nem volt élet a számára. Az utolsó időkben képtelen volt kifejezni magát” – panaszolta felesége, Sean Connery életének végső szakaszáról. Pedig a demenciában szenvedő, nemrég – 90 éves korában – elhunyt világhírű színész a híradások szerint paradicsomi környezetben töltötte utolsó éveit. „Az én koromban az ember reggel felkel, megeszi a reggelijét, és ott ül ebédig. Aztán ebédel és ül tovább. Ez mire való?” – panaszolta David Goodall, a 104 éves ausztrál kutató, akit – mert hazájában ezt még a törvény tiltja – saját kérésére egy bázeli klinikán orvosok segítettek halálba. Kan Harrison – Bryan Clark, „Mégis, kinek az élete?” művének sikeres szobrászművész hőse – egy autóbalesetet követően véglegesen lebénult. Ebben a helyzetében fogalmazta meg önmaga számára: „Nem kívánok olyan életet, amely annyi erőfeszítésért oly keveset ad cserébe. Meg akarok halni, mégpedig csöndesen, és annyi méltósággal, amennyire csak képes vagyok”.

Az emberi lét végső szakaszára jellemző élethelyzet nem volt ismeretlen a múltban sem. Shakespeare így jellemzi a befejezést: „A végső jelenet, Mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny, tönkremenés!” (Ahogy tetszik). Ám, míg sokáig csak kevesen jutottak el az öregség szakaszáig, napjainkra a helyzet alapvetően megváltozott. A 80 éven felüliek aránya a modern társadalmakban 15% fölé emelkedett, és számuk feltartóztathatatlanul nő, miközben egyre jelentősebb részük küzd a testi és a szellemi leépülés rémével. (Ageing Europe: Looking at the Lives of Older Peoples in the EU 2020.) És a helyzet „fokozódik”! Az egyik oldalon, csökken a születésszám, és emiatt a fiatalok aránya, aki a gazdaságot mozgatják és az időseket segítik. A másik oldalon, tovább nő a várható élettartam, és ezzel azok száma, akik támogatásra és gondozásra szorulnak. Az ellátásra szorulók arányának növekedése összekapcsolódva életminőségük tartós és jelentős romlásával a társadalmakat általában, és az egyes embert pedig konkrétan, szinte megoldhatatlan feladat elé állítja.

A történelemben sokáig a hétköznapok is tele voltak veszélyekkel és fájdalommal. Akár már a következő pillanatban bekövetkezhetett valami végzetes. „Olyan időket élünk – jellemezte az író a kor „normalitását” – aki ekkoriban huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért”. (V. Brjuszov: Tüzes angyal). Az élet borzalmai és kegyetlenségei után a halál szinte megváltást jelentett. Az emberek ebbe, mint az élet természetes rendjébe beletörődtek, a fájdalmat kerülni, az örömöket pedig keresni igyekeztek. Ezt az az ösztönszerű „életstratégiát” fogalmazta általános törvénnyé a 18. század tudósa, J. Benthem, aki a következő – híressé vált – mondattal indította művét: ”A természet az emberi nemet két szuverén úr – a fájdalom (pain) és az élvezet (pleasure) kormányzata alá helyezte. Egyedül az ő dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni.” (Benthem, J. 1789. An Introduction to the Principles of Morals and Legislation.).

Az élet azután fokozatosan elviselhetőbb lett, bár még a múlt század első harmadában is fájdalommal volt tele. Jól érzékeltette ezt B. Russel – a múlt század jelentős gondolkodójának – megjegyzése: „Amikor a fogorvos fúrója felzúg, a „legelvetemültebb” ateista is Istenéhez fohászkodik”. A 20. század második felében azonban a fájdalom és a szenvedés egyre többek számára vált enyhíthetővé. Az élet mind nagyobb részét tölthettük a komfort zónában, amelynek alapélménye: nincs didergés és forróság, nincs szomjúság és éhség, nincs zaj és bűz és persze fájdalom sincs. Az emberek kezdték életüket a kényelem tárgyai és az emberi kapcsolatok által előidézett öröm-többlettel „mérni” és ennek számbavétele alapján megítélni. Sőt, a körülmények és feltételek kiszámíthatóbbá válásával ezt a „fájdalom/öröm könyvelést” egyre hosszabb időtávra terjesztettük ki.  

Fokozatosan az az érzés vált uralkodóvá, hogy egész életüket – a születésünktől egészen halálunkig – a közben megtapasztalt örömök és fájdalmak „összértéke” alapján ítélhetjük meg. A tudomány pedig lelkesen a nyomába eredt ennek az „élmény-könyvelésnek”. Először arra a különös, de praktikus kérdésre kereste a választ: mennyi fájdalmat és minden hosszan képes elviselni az ember, illetve, ha megtehetné, miként választana a különböző intenzitású és lefolyású fájdalmak között. Az első kísérlet alanyai – a régebben nagyon fájdalmas – kolonoszkópiás vizsgálaton átesők voltak. Miközben a beavatkozás zajlott, a szegény pacienseknek még azt a feladatot is el kellett végezni, hogy 60 másodpercenként, egy 0-10-es skálán feljegyezzék, milyen mértékű fájdalmat éreznek. A vizsgálat végén azután, visszatekintve az átélt „élményekre” még összefoglalóan is véleményt kellett mondaniuk, miként értékelik az átélt összes fájdalmat. (Redelmeir, D.  Kahneman, D. 1996. Patients’ Memories of Painfull Medical Treatments).

A kísérletek – és azután a továbbiak is – az előzetes várakozásokkal ellentétes eredményt hoztak. Eszerint, amikor egy múltbeli, fájdalommal, vagy örömökkel kísért eseménysort – egy betegséget vagy a nyaralást – értékelünk, azt alapvetően két szempont szerint tesszük. Az első: az eseménysorról szerzett összbenyomásukat a „csúcsérték” és a „befejező érték” együtt alakítja ki. Leegyszerűsítve: ha tudni akarod, hogyan értékeled az élmény egészét, vedd a legfájdalmasabb pillanat értékét, majd a befejezés pillanatának érzését, és az átélt „élményfolyamról” a véleményedet a kettő „átlaga” határozza meg. A kísérletekben felbukkanó másik – a józan észnek ellentmondó – szempont: a végső értékelést nem alapvetően befolyásolja, hogy mennyi ideig tartott az eseménysor. Kahnemen így foglalta röviden össze, hogy miként tekintünk egész életünkre. ”A teljes emberi életek intuitív értékelésében is a csúcsértékek és a végső értékek számítanak, az időtartam viszont nem.”. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. 2013. HVG.).

A Nobel díjas kutató megállapítása összhangban van az emberek ismert „happy end” vágyával. Ha választhatnak, szinte mindig a történések olyan „menetrendjét” preferálják – pl. a jó falatokat a végére hagyva – amikor előbb a rossz, és a végén a jó következik be, összevetve a fordítottjával. Gondoljunk a mesék szokásos befejezésére: „És boldogan élet, míg meg nem haltak”, vagy történetek elvárt „happy endjére”. Ösztönszerűen vonzódunk a „Minden jó, ha jó a vége” történet-vezetéshez. A kutatók magyarázata: ezt az „happy end” várakozást az élménysor „összértékét” alapvetően befolyásoló „végélmény” alakítja ki. Így értékeljük a fogorvosi beavatkozást vagy az aerobik órát, de így emlékezünk egy barátság vagy egy házasság végső szubjektív „összértékére”. Kahneman ezt azzal magyarázza, hogy személyiségünket két, – egymástól, részben független – ÉN alkotja: az emlékező Én, amely a „csúcsélményekre” – akár öröm, akár fájdalom – érzékeny, valamint a tapasztaló ÉN, amely az adott pillanat érzésére koncentrál.

Úgy tűnik tehát, hogy egész életünket – a bennünket érő kellemes és kellemetlen élmények sorát – folyamatosan, mindkét ÉN-ünk értékeli. S bár sorsunkat, a modern világunk komfort-zónájában is megnehezítik kellemetlen, sőt fájdalmas pillanatok, de szerencsére többségben vannak kellemes és örömteli események. Annak eldöntésére, hogy e két ÉN párbeszédéből végül is milyen vélemény alakul az élet egészéről, a kutatók egy érdekes – igaz, csak hipotetikus kérdést elemző – kísérlet végeztek el. (Diener, E. et al. 2001. End Effects of Rated life Quality: The James Dean Effect). A vizsgálat résztvevőknek egy elképzelt személy – Jen – alternatív élettörténeteit kellett összehasonlítani. Az elsőben Jen felhőtlen boldogságban élt, kellemes kapcsolatai és sok sikere volt, amikor váratlanul, vagy 30 éves korában, vagy 60 éves korában, fájdalom nélkül meghalt egy autóbalesetben. A másik élettörténetében még élt 5 évet – vagyis 35, illetve 65 éves koráig – de ebben életszakaszban már fájdalmakkal és gondokkal küszködött.

A résztvevőknek arra kellett válaszolni: (1) mennyire volt irigylésre méltó az élete, (2) mennyi boldogságot, illetve boldogtalanságot élt át élete során? Az eredmények azt mutatták, hogy a hosszabb élet – 30 helyett a 60 év – nem jelentett nagyobb boldogságot! Ugyanakkor az élet végső értékelését alapvetően lerontotta a csalódást keltő utolsó öt év! Erre a hatásra utalt a publikáció címében hivatkozott „J. Dean hatás”. A híres – életében sikeres és irigyelt – amerikai színész 24 éves korában autóbalesetben elhunyt. Az emberek véleménye szerint így boldogabb volt, mintha élt volna még 30 évet, de utolsó éveit beárnyékolta volna a betegség és a kudarc. A kísérletek alapján tehát nem kérdéses: ha valaki életének a csúcsán, sikereinek teljében hal meg – még ha rövidebb ideig él is! – összességében boldogabb, mintha növekvő problémákkal küszködve, lassú leépülésben további évtizedeket töltött volna el.

Ha tehát valakinek nagyobb boldogságot akarunk, annak ne hosszabb életet kívánjunk, hanem azt, hogy a befejezés ne nagyon romló végértékű legyen. Szemléljük mindezt gyermekeink és unokáink – a Z generáció – szemszögéből. A demográfiai kutatások szerint a 21. században születettek legalább 25 % megéli a 100 évet, és 40 % a 90 évet. 2100 táján ez többszáz millió (!) 100 évest jelenthet. Általános állapotuk valószínű kielégítőbb lesz, mint szüleiké, mégis többségük ezt úgy éli meg: viszonylag hosszú – akár 15-20 éves – hanyatlás zárja le életüket, és ez nyomja rá a bélyegét az egészre. Ez pedig azt jelenti, többségükben – bár nem feltétlenül mindenkiben – vetődik fel a kérdés: ha előre látható az élet minőségének visszafordíthatatlanul csökkenése, meddig érdemes ragaszkodni hozzá? A problémát csak élezi a „happy end” vágy: minél tovább élsz csökkenő életminőséggel, annál alacsonyabbra értékeled egész életedet. Vagyis, nem kell depressziósnak lenni ahhoz, hogy valakiben kialakuljon a „kösz, ennyi elég volt” életérzése.

Ám a föld országainak többségében ez a szándék ma még nem váltható tettekké. Ez azt jelenti, hogy mind többen élik meg hozzátartozóik elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan leépülését. A gondozás költséges, időigényes és idegőrlő, de folyamatosan szembesülni egy nekünk kedves ember hanyatlásával, még nehezebb. Közben egyre nyugtalanítóbb: ez lesz az én sorsom is? Humánusnak tekinthető-e egy társadalom, amely tagjait – akik sokat tettek a közösségért, önzetlenül segítve másokat – ilyen kegyetlen kínzásnak veti alá? Azt gondolom, hogy idővel egyre több társadalom belátja ezt és megadja a lehetőséget polgárainak, hogy – aki azt karaja – megválaszthassa halálát. Ezt nyilván szabályozni kell, de – mint az abortusz esetén – a lehetőség nyitva hagyása jobb megoldás, mint a tiltás.

Ám ebben a kérdésben azonban a vallások véleménye egybehangzó: az élet szentségére hivatkozva tiltják, hogy bárki, eldobja magától azt és azt is, hogy ebben segédkezzenek neki. De tekintsünk erre kicsit más szemszögből. A korábban idézett B. Russelt, barátai – mivel tudták róla, hogy szkeptikus a teremtő létét illetően – arról faggatták: mit fog mondani, ha halála után mégis az Úr színe elé kerül? Azt fogom válaszolni: „Uram, nem adtál elég jelet”. Ennek tükrében tehető fel nekem is a kérdés: mit válaszolnék, ha – várakozásaimmal ellentétben – mégis Szent Péter vagy aki a „bebocsátást” intézi, nekem szegezné a kérdést: miért ítéltem olyan megengedően, figyelmen kívül hagyva az élet szentségét, az eutanáziáról? Íme a válaszom: Én valóban nem hittem az Úr létezésében, de abból indultam ki, ha mégis létezik, akkor bölcs és jóságos. Egy ilyen Istenhez pedig közelebb áll az, hogy megkönnyíti az eltávozni akarók helyzetét, mint az, hogy arra kényszeríti őket, lepusztuljanak a teljes romlásig. Vagyis, úgy véltem: ha Isten létezik, inkább támogatná, mint ellenezné a szabályozott eutanáziát, azok számára, akik – szabad akaratukból – ezt választanák. Az eutanáziát javasolva inkább követem Isten akaratát, mint megszegem azt.

majd át kell írnom!!