Hol lesz az egyenlőtlenség hullámvasútjának végállomása?

„Az élet – S. Kierkegaard szerint – csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet.” E különös „szabály” következménye: az egyén sorsának, a társadalmak fejlődésének, sőt az emberiség történelmének meghatározó fordulatai gyakran sokáig rejtettek. Az egyének csak évekkel később, a társadalmak sokszor évszázadok múltán, visszatekintve ismerik fel: egy bizonyos időponttól kezdve, más irányt vett az sorsuk. Előfordul persze, hogy váratlan lehetőségek vagy kikerülhetetlen kényszerek váltják ki a látványos fordulatot. Mégis, gyakoribb, hogy a valódi fordulópont elkerüli figyelmünket és csak később vesszük észre: valamikor letértünk az évtizedeken keresztül követett fejlődéspályáról.

Mintha egy rendező-pályaudvar váltóin haladtunk volna át, „sors-váltás” következett be és életünk már egy másik „vágányon” fut, új jövő felé. Mindez csak azért nem tűnt fel eddig, mert az új „vágány” sokáig a régivel párhuzamosan haladt, így a változások először észrevétlenek voltak. Azután fokozatosan elkanyarodik egymástól a két pálya, a környezet is alapvetően megváltozik, mintha az utasok is egészen mások volnának, mint régen és egyszer csak rádöbbentünk: egészen új végcél felé halad életünk és történelmünk. Ilyesfajta életérzés foghatott el sokunkat, amikor az elmúlt évtizedek kaotikus eseményeit a statisztikák hosszútávú trendjét felrajzoló ábráinak fényében megszemléltük. Ekkor elénk tűnt a történelem rejtett – valamikor az 1970-es évek közepén bekövetkezett – fordulópontja.

A 20. század egymásnak tökéletesen ellentmondó narratívákat kínál. Volt két borzalmas világháború és népirtások, bekövetkeztek világválságok, kitörtek világjárványok, szinte elviselhetetlen társadalmi és gazdasági megrázkódtatást előidézve. A század ugyanakkor sokszázmillió ember felemelkedését, életkörülményeik folyamatos javulását hozta. Az iparosodó és a világgazdaságba becsatlakozó országokban jelentősen nőtt a GDP/fő, folyamatosan javult az életszínvonal és emelkedett a születéskor várható élettartam. Ráadásul – rácáfolva sokak várakozására – a piacon, a magántulajdonon és a demokrácián alapuló társadalmak az egyenlőség irányába mozdultak el. Az egymást követő generációk társadalmi státusza és életesélyei rendre meghaladták szüleikét, a szabadságjogok szélesedtek, az emancipáció előre haladt.

Simon Kuznets – Nobel díjas közgazdász – ebből a pozitív trendből elméleti modellt formált. (Kuznets, S. 1955. Economic Growth and Income Inequality). Az 1950-as évekig tartó időszak adataira alapozva, az egyenlőtlenség hosszútávú alakulását egy fordított U alakú görbével jellemezte. Eszerint, az egyenlőtlenség, több évszázadokon keresztül egyre nagyobb lett. A vagyonok és a jövedelmek különbsége, mintegy követve a Máté-effektust – „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” – megállíthatatlanul növekedett. Amint azonban az iparosodás elért egy szintet, fordulópont következett: a jóléti állam, a versenyt és esélyegyenlőséget támogató politikát kezdtek követni és az egyenlőtlenség csökkenni kezdett. Kuznets tehát egy optimista jövő-képet rajzolt fel: a gazdasági és politikai fejlődés eredményeként a modern világ túljuthat az egyenlőtlenség, emberek milliárdjainak szenvedését előidéző korszakán.

Az 1970-es évektől azonban az egyenlőtlenség csökkenő trendje – ellentmondva Kuznets víziójának – váratlanul megtört. Ez azonban csak egy évtizedes késéssel derült ki, mert vagyoni és jövedelmi különbségek növekedését egy ideig elrejtette az életkörülmények javulása. Ám a 21. századba átlépve a trendváltás letagadhatatlan lett. A jövedelmi és vagyoni különbségek évszázados alakulását Th. Piketty a világhírű francia közgazdász tárta a világ elé. (Th. Piketty, 2015. Economics of Inequality). Piketty azonban a statisztikai adatokból – Kuznets fordított U-alakú görbéjével ellentétben – éppen egy U-alakú az évszázados trendet olvasott ki. Ezzel részben visszaigazolta Kuznets állítását – a 20. század elejétől az egyenlőtlenség valóban csökkent – ám a későbbi adatok egyértelműen egy 70-es évtizedben bekövetkezett trendfordulót jeleztek, amikortól az egyenlőtlenség újra növekedésnek indult.

A modern világ tehát az elmúlt évtizedekben az U alakú „Piketty-görbe” „felszálló” ágára került. (Piketty, Th. Saez, E. 2014. Inequality in the Long Run.). Sőt, az egyenlőtlenség mértéke a 21. századba átlépve, újra elérte a 19. századbelit! A valóságban a trendváltás jelei már a 1980-es évek elején megmutatkoztak. Feltűnt ugyanis, hogy a termelékenység és a munkavállalói jövedelmek hosszú évtizedeken keresztül egybekapcsolódó növekedése a 1970-es évek közepétől „szétcsatolódott”. Miközben folytatódott a termelékenység növekedése, a munkavállalói jövedelmek stagnálni kezdtek. A szélesülő „termelékenység-munkabér rés” arra utalt, hogy a munkások egyre kevesebbet kapnak vissza az általuk előállított hozzáadott értékből. Ez a kizsákmányolás erősödését jelentette, és két izgalmas kérdést is felvetett: mi volt az oka, a évtizedekig tartó jövedelem-különbség csökkenésnek és mi vezethetett ennek a trendnek a megváltozására? Az egyenlőtlenségek csökkenésében jelentős szerepe volt a progresszív adózásnak. Ezt részben a világháborúkra való felkészülés, majd az újjáépítés finanszírozása magyarázta. De a II világháborút követően alapvető szerepet játszott az egyenlőbb csere kialakulásában a szocializmustól való félelemnek, a szociáldemokrácia befolyásának és a szakszervezetek erősödő alkupozíciójának.

A 1970-es évtizedben bekövetkezett fordulat okait azután – évtizedes késésekkel – fokozatosan tárták fel a kutatások, amelyek eredményeit újabb – különös elnevezésű – görbék szemléltették. Az első: a Baldwin-féle „mosoly-görbe” volt. (Baldwin, R. 2016. The Great Convergence.) A kutató a vállalati értéklánc – a kutatóktól és fejlesztőktől, a terméket előállító munkáson keresztül, a marketingesekig tartó – egymást követő szakaszainak értéktermelő képességét elemezte. Az eredményeket egy olyan koordinátarendszerben ábrázolta, amelynek vízszintes tengelyén a vállalaton belüli értéklánc résztvevői voltak, míg a függőlegesen az általuk előállított hozzáadott érték. Az 1970-es évekig az ábra egy a közepén enyhén behajló görbét mutatott, jelezve a magasan képzettek nagyobb hozzájárulását. A 21. századra azonban a görbe közepe – a munkások alkupozíciójának leértékelődése miatt – mélyen berogyott, míg két széle – az innovációk felértékelődésével – felemelkedett. Ez a kép sokakat egy mosolyra nyíló arcra emlékeztetett, innen a „mosolygörbe” elnevezés. (Baldwin, R. 155. oldal.)

Ám a baj – ahogy az szokott lenni – nem járt egyedül. A 2. világháborút követően a fejlődő világ egyre újabb térségei kapcsolódtak be a világgazdaságba. Ennek hatására a vállalati értéklánc egyre távolabbi országokra terjedt ki. Kezdetben a „mosoly-görbe” a vállalaton belüli viszonyokat tükrözte, azután, a termelőegységek vidéki „kiszervezésével” az országon belülieket. A globalizáció során a „mosolygörbe” közepét az alacsonyabb átlagbérű országok munkásai „foglalták el”. A vállalatok megtartották maguknak a Baldwin-görbe stratégiai fontosságú két szélét, míg a közepét – a fizikai munkára alapozott gyártást – növekvő arányban kiszervezték. Emiatt a fejlett tőkés országok, alacsonyan képzettségű munkásainak alkupozíciói alapvetően meggyengültek. A következmény: a 70-es évekig egyöntetűen emelkedő középosztály „kettészakadt”.

A felsőfokú végzettségűek emelkedése folytatódott, míg a továbbtanulást nem vállaló, vagy abból anyagi okok miatt kiszorulók, döntően fizikai munkát végzők – a „mosoly-görbe” berogyott közepén – egyre mélyebbre süllyedtek. Mivel nem voltak képesek vagy nem voltak hajlandók alkalmazkodni, romló munkafeltételekkel, gyengülő alkupozícióval, ebből következően csökkenő jövedelemszinttel és társadalmi státuszuk lesüllyedésével szembesültek. Sokan egyéni menekülési utakat kerestek, a szakszervezetekből kiléptek, párkapcsolataik megszakadtak, így védelem nélkül maradtak. Helyzetüket a globális folyamatok nehezen kikerülhető csapdává formálták. Ennek működését, a Világbank világhírű szakembere B. Milanovic, egy – még az eddigieknél is különösebb – „elefánt-görbével” világította meg. (Milanovic, B. 2018. Global Inequality.).

A globális világgazdaság a munkavállalóit, növekvő jövedelemszint szerint 10 csoportba rendezte és megvizsgálta, viszonylagos jövedelempozícióik változását 1988-2008 között. A szeme előtt kirajzolódó ábra őt – és másokat is – egy elefántra emlékeztette, innen az „elefánt-görbe” elnevezés. A legrosszabbul, mint az várható volt, a globális jövedelmi lista legalsó tizedébe tartozó, a legeslegszegényebbek jártak: őket „mutatta” az elefánt „hátsó része”. Meglepő módon azonban, az utánuk következők – a fejlettekhez viszonyítva még mindig szegény – a 2.-tól a 7.-ik tizedekbe tartozók jövedelmi helyzete az elmúlt évtizedek során jelentősen javult! A kiszervezések során a térségeikbe vándoroltak a helyinél magasabb béreket kínáló munkahelyek. Így egyértelműen nyertesei voltak az átrendeződési folyamatnak, amit az elefánt kiemelkedő magas háta mutat. A fejlett társadalmak, felső 8-9. jövedelemkategóriába tartozó munkavállalói viszont, éppen a kiszervezések miatt jórészt vesztesei lettek a globális változásoknak. Elveszítették biztos munkahelyeiket és csökkent jövedelemszintjük, amit az elefánt-görbe leeső homloka és lecsüngő ormánya mutat. A globális rendszer leggazdagabbjai – a legfelső, 10. jövedelemkategóriába tartozók – viszont egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmi átrendeződésnek, őket mutatja az elefánt-görbe felemelkedő ormány-vége.   

A Baldwin- és a Milanovic-görbe együttes hatása: a fejlett világ jelentős munkavállalói csoportjai fogva tartó csapda jött létre. Ez nemcsak az egyéneket tartja fogva, de egész társadalmi csoportra is rázárul, és szinte lehetetlen szabadulni belőle. A csapda működését az un. „Great Gatsby” görbének nevezett összefüggés világítja meg. Az elnevezése Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regényének – „A Nagy Gatsby” – főszereplőjére utal, akinek gazdaggá válása és csábító életmódja ellenállhatatlan vonzást gyakorolt környezetére. Sokáig úgy hivatkoztak Gatsby példájára, mint ami azt sugallja: az egyenlőtlenség lehet igazságtalan, de emberfeletti teljesítményre késztet. Ahogyan a sportolókból az olimpiai győzelem lebírhatatlan csábítása, a megdönthetetlennek gondolt világrekordok túlszárnyalását váltja ki, épp így– érveltek sokan – a látványos egyenlőtlenség az átlagembert is emberfeletti teljesítményre készteti. Így az egyenlőtlenség – végső soron – a társadalmi fejlődés fontos motorja.  

Amikor azonban a kutatók felrajzolták a „Great Gatsby görbét” – összevetve a különböző fejlett társadalmakban az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás mértékét – éppen a feltételezettel ellentétes eredményre jutottak. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility.) Az adatok egyértelműen arra utaltak, hogy a nagyobb egyenlőtlenségű társadalmakban – USA, Anglia és Olaszország – alacsonyabb a mobilitás, mint a kisebb egyenlőtlenségű Finnországban és Dániában. Vagyis, az egyenlőtlenség növekedése inkább növeli a szülők vagyoni pozíciójának meghatározó szerepét gyermekeik jövőjére. Ezért a moderált egyenlőtlenségű társadalmakban az utódok nagyobb valószínűséggel képesek meghaladni a szüleik társadalmi státuszát.

Az így kialakuló társadalmi csapda súlyos következményeit legvilágosabban az USA példája mutatja meg. Először itt vált mindent felülíró jelszóvá – még a 80-as évek elején – az adócsökkentés politikája: „hagyd ott a jövedelmet, ahol az megtermelődött, hiszen megérdemelték, és mert bizonyították, hogy hatékonyan tudják használni. Ez pedig az egész társadalomnak jó”. Ez az adópolitika azonban kiszámítható módon vezetett növekvő különbségre a társadalom felső 10% és alsó 90%, illetve még inkább 1% és 99% között. A megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség ugyanakkor nem elsősorban a presztízs-fogyasztás és a nélkülözés sokkoló különbsége miatt romboló hatású. A vagyonok kontrollálhatatlan növekedésének a legsúlyosabb következménye: a monopóliumok képesek a maguk számára kedvező szabályozást kilobbizni, lévén a politikusok – a választási kassza feltöltésének reményében – készek azt támogatni. Így jön létre pl. a gyógyszeripari vállalatok által „meghekkelt” a szabadalmi rendszer.

A fokozatosan lecsúszó és a jövedelemosztozkodásból vesztesen kikerülő társadalmi rétegekben mindinkább elhatalmasodott a rövidtávú gondolkodás és a kockázatkereső viselkedés. Az ebből fakadó kiszolgáltatottságot azután a politikusok és bankok szövetkezve kihasználták. Lehetővé tették a kockázatosabb ügyfelet számára az un. sub-prime rate – vagyis, a „jó adósoknál” magasabb kamatú – hitelek felvételét. Ez lehetővé tette ugyan a lecsúszottaknak, hogy vásárlásaikat hitelből finanszírozzák, de ez a kockázatos egyéni stratégia – különösen a gazdasági visszaesések idején – tömeges személyes csődökre vezetett. Az életmódjukból fakadó depressziójukat azután a fájdalomcsillapítókhoz való könnyített hozzájárulással igyekeztek enyhíteni, amely – előre látható módon – fokozatosan az opioid járvánnyá erősödött. Ennek következménye, hogy az addig folyamatosan növekvő várható élettartam a vesztes rétegeknél váratlanul csökkenni kezdett. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben célozta meg őket az identitás-politikát hirdető populizmus, amely tovább erősítette a politikai megosztottságot és szinte kormányozhatatlanná tette az USA-t. Ez az „amerikai kór” azután szinte járvány-szerűen terjedt el a világban. A következmény: beszámíthatatlan polgárok, kiszámíthatatlan kormányok és kormányozhatatlanná váló országok mindenütt. Ilyen állapotban próbál az emberiség szembenéznie a globális válságokkal.

Katasztrófa-térkép: az eligazodáshoz egy válságokkal teli világban.

A média, részben a hírfogyasztók igényeit kiszolgálva – a szerencsétlenségek ellenállhatatlanul vonzza figyelmüket – részben azonban a válságoktól gyötört világ állapotát tükrözve, tele van a legkülönbözőbb katasztrófák híreivel. Minden nap szembesülünk legalább egy, a világ valamelyik távoli pontján és az élet legkülönbözőbb szférájában bekövetkező balesettel, összeomlással, válsággal. Ilyenkor életünk békés nyugalmát egy szempillantás alatt a félelem váltja fel és rádöbbenünk sebezhetőségünkre. A legutóbbi, 12 áldozatot – köztük 8 gyermek halálát – követelő amerikai lakóház tüzét a karácsonyfa égőjével játszó 5 éves gyermek okozta. A hat áldozatot követelő Astroworld fesztivál egyik szemtanúja: „Ez nem koncert volt, hanem harc a túlélésért.” Csak néhány példa, az elmúlt évtizedekben bekövetkezett és egymástól sok szempontból különböző esetekre:    

  • menekülési pánik katasztrófák (Astroworld fesztivál, izraeli zarándokok)
  • a Hableány balesete, a sílift lezuhanása,
  • a vörösiszap tároló összeomlása, toronyházak leégése, a libanoni kikötői robbanás
  • a Boeing gépek lezuhanása és a vegyi üzemek katasztrófái,
  • vállalati csődök (opioid válság, Enron, WeWork összeomlás),
  • a globális felmelegedés (erdőtűz- és tornádó-katasztrófák)
  • a Csernobil-i reaktorbaleset és a Deepwater-Horizon platformkatasztrófa, 
  • a 2008-as pénzügyi világválság és a Covid járvány,
  • a 2015-öt követő menekült-válságok.

Ezek a kiragadott, de nagyságrendjük miatt a figyelmünket megragadó események kínálhatták az ötletet gazdaságtörténésznek, hogy górcső alá vegye a régebbi és a közelmúlt katasztrófáit. (Niall Ferguson. Végzet. A katasztrófa politikája. 2021. Scolar.) Túlmenően azonban azon, hogy a szerencsétlenségek életünkből kiiktathatatlannak tűnnek, mintha még sokasodnának is. Ez a táptalaja a világvége jóslatoknak. Amikor azután kirobban egy újabb krízis, az emberek – ösztönszerűen – elkezdik keresni az okokat és a felelősöket.  

A szerencsétlenségek okai sokáig néhány jellegzetes típusba voltak besorolhatók. A legtöbbször a figyelmetlenség és az óvatlanság, máskor a felelőtlenség és tudatlanság okozta a baleseteket. Gyakran megesett azonban, hogy a tragédiát a szándékos rosszindulat szervezett akciója idézte elő. Ám az is előfordult, hogy kiszámíthatatlan, előre nem látható természeti események – vulkánkitörés, áradás, szárazság – vezettek a katasztrófákhoz. Az ember még nem látta át világának működését, így a történések okait sem volt képes megérteni, még kevésbé előre jelezni. A szomorú történések mögött ezért gyakran rossz-szándékot vagy tudatos gonoszságot sejtett. Úgy vélte: a vele vagy a közösségével megesett borzalmakat valakik előidézték. Azt a hiedelmet, hogy a szomorú eseményeket „valakik” tudatosan „állították elő” a történelmi narratívák még inkább erősítették.

Ez a szemlélet a forrása a múltban elterjedt, de napjainkban ismét „virágzó” összeesküvés-elméleteknek. Történjen szinte bármilyen szomorú esemény – a koronavírus járványtól kezdve, a globális gazdaság összeomlásáig – ezt egyre többen a rejtőzködő „háttérhatalmak” önzésével vagy gonoszságával magyarázzák. Ha pedig úgy vélik megtalálták a tragikus eseményekért felelőst, akkor természetes számukra: az ezt előidéző büntetését érdemel. Azért, ami bekövetkezett valakinek „el kell vinnie a balhét”. Ez még akkor is felmerült, amikor befolyásolhatatlan természeti jelenségek vagy a kiszámíthatatlan véletlenek szerencsétlen együtt állása vezetett katasztrófához. Ilyenkor az isteneket úgy próbálták kiengesztelni, hogy felelőst – a bűnbakot – jelöltek ki, „akivel” elvitették a balhét. Így, kielégült a közösség bosszúvágya, ám ez alapvetően eltérítette a társadalom figyelmét a valóságos okokról.

Idővel a katasztrófák megértésében előre lépett a tudomány. Ahogy a tudósok jobban megismerték a világot, azonosítani tudták a szerencsétlenségek, a folyamatok természetéből fakadó racionális okait. Nyilvánvalóvá vált: az okok megértése nem pusztán a felelősség megállapítása, inkább a jövőbeli balesetek elkerülése miatt fontos. Ugyanakkor – szinte észrevétlenül – egy különös versenyfutás kezdődött, a gyorsuló technológiai fejlődés és az emberiség ehhez való adaptációja között. A műszaki és a gazdasági fejlődés hatására az emberi környezet fokozatosan megtelt mind bonyolultabb eszközökkel és ezek összekapcsolódása arra vezetett, hogy az így létrejövő rendszerek bonyolultsága rendre meghaladta a rendelkezésre álló szabályozási kompetenciákat. A modern társadalmak működéséhez nélkülözhetetlen eszközök tehát egyre nehezebben voltak „kézben tarthatók”.

Ennek következménye, hogy a szerencsétlenségek egyre újabb típusai bukkantak fel: gazdasági válságok, vállalatok csődje, gyárak leégése, hatalmas építmények összeomlása. A szaporodó példák nyomán ismerték fel a kutatók a bonyolult rendszerek különös – un. antiintuitív viselkedésének nevezett – tulajdonságát. (Forrester, J. 1971. Counterintuitive behavior of social systems.) Az antiintuitív viselkedés fogalma arra utal, hogy az életünkhöz nélkülözhetetlen rendszerek – kezdve a különböző üzemektől, az infrastruktúra hálózatain keresztül, a gazdasági szervezetekig – olyan bonyolulttá váltak, hogy működésüket az irányításukért felelősök egyre nehezebben tudják kézben tartani. A 20. század vége felé pedig ezek az egyébként is nehezen kezelhető berendezések és szervezetek fokozatosan az egész emberiséget átfogó hálózatokba szerveződtek. Az elválaszthatatlanul egybekapcsolódó technológiai hálózatok és gazdasági és környezeti folyamatok globális ökoszisztémává változtatták földünket. Mindez világunkat az addig alkalmazott modellek alapján, alapvetően kiszámíthatatlanná tette.   

A szakemberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy életünk nélkülözhetetlen támaszai hajlamosak lettek „megőrülni”. Az állandóan jelen levő és sokáig elviselhető zavarok megállíthatatlanul felerősödtek és a rendszerek a várakozásoknak teljesen ellentmondóan viselkedtek. Ezzel a helyzettel a maga teljességében először a Three Mile Island-i reaktorbalesetet kapcsán szembesült a világ. A baleset okait vizsgáló Charles Perrow, egy szemléletes modellel – az un. 2×2-es Perrow-mátrix segítségével – értelmezte a „természetes balesetekhez” vezető folyamatokat. (Perrow, Ch. 1983. Normal accidents). A mátrix vízszintes tengelyén egy eszközök komplexitása, míg a függőlegesen az alkotórészeik összekapcsolódásának szorossága volt feltűntetve. Ez az elrendezés a valóságot négy – alapvetően eltérő – térrészre bontotta: a bal-alsó kocka az egyszerű és lazán csatolt, a bal-felső, az egyszerű és szorosan csatolt, a jobb-alsó, a komplex és lazán csatolt, míg a jobb-felső a komplex és szorosan csatolt dolgok térrészét mutatta.

Az embert körülvevő eszközök – a tűzhely, a szekér, a kút – sokáig a bal-alsó sarokban egyszerűek és gyengén csatoltak voltak. „Kézben tartásukhoz” elegendő volt az elődök tapasztalata és a katasztrófákat többnyire a felelőtlenség esetleg a gonoszság, vagy a kiszámíthatatlan véletlenek idézték elő. A 19. századtól kezdve fokozatosan növekedett az emberi alkotások komplexitása és szorosabb lett az alkotórészek közötti csatolás, vagyis eszközeink elérték a Perrow mátrix bal-felső és a jobb alsó térrészét. A 20. század második felében azonban – az atomreaktorok és a nagy kémiai üzemek megjelenésével – a társadalom számára nélkülözhetetlen műszaki és gazdasági rendszerek, a Perrow-mátrix jobb felső sarkába emelkedve, váratlanul krízis-érzékennyé váltak. (Clearfield, C Tilcsik, A. 2018. Meltdown.)

A szakemberek rémálomszerű tapasztalata: a rendszerek működése közben keletkező zavarokat nem képesek kiigazítani. Ilyen helyzetre utalt a csernobili reaktor irányítóinak, a bankcsőddel szembesülő igazgatónak, vagy a Boeing pilóták kétségbeesett és tanácstalan sopánkodása, hogy nem képesek „megfékezni” az elszabaduló katasztrófát. A kialakuló krízisek emiatt nehezen voltak előre jelezhetők, így a rendszerek szinte megállíthatatlanul sodródtak bele a kormányozhatatlanság állapotába. Ráadásul, a globális rendszer folyamatainak elválaszthatatlan összekapcsolódása miatt, egymástól távoli területeken robbantak ki válságok. Az emberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy az irányításért felelősök nem képesek „kordában tartani” a világot. A szakemberek azonban egyre inkább úgy érzik magukat, mint aki személyautó vezetői jogosítvány birtokában egy bombázórepülővel kénytelenek „soft landinget” végrehajtani. Eltagadhatatlan, hogy a bennünket körülvevő dolgok irányításáért felelősök rendelkezésre álló kompetenciája elmarad a követelményektől. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Az előttünk álló évtizedekben a krízisek, a balesetek, a gazdasági összeomlások okai és felelősei egyre nehezebben lesznek azonosíthatók. Mind gyakrabban jövünk rá: a legtöbb esetben sokan „működtek közre” azok létrejöttében. Részben ebből fakadóan – gondoljunk csak a vörösiszap katasztrófa esetére – szinte lehetetlen megállapítani, ki idézte azt elő. Így az emberek nem kapnak választ, az őket indokoltan foglalkoztató kérdésre: ki a felelős? A nehezen kezelhető ügyek sokasodása adta az ötletet egy „katasztrófa-térkép” felrajzolására. Az ábra vízszintes tengelyén a zavar előidézőjét vettem számításba: aki lehet egy egyén, egy csoport, de mindinkább sok ember és szervezet összehangolatlansága idézi elő a bajt. A függőleges tengelyen a balesetet közvetlenül kiváltó – „elromlott/elrontott” – eszközt tüntettem fel: ez lehet egy gépezet, vagy megzavart folyamat, illetve egyre gyakrabban, egy bonyolult rendszer.

A történelem során fokozatosan megváltoztak a szerencsétlenségek jellegzetes típusai. Régen a balesetek tipikus kiváltó oka – a „térkép” bal alsó sarkában – az egyéni hiba és egy szerkezet elromlása volt. A múlt század során a katasztrófák jellemző típusaivá – a „térkép” közepén – a saját érdek vezérelte önző csoportok, illetve az általuk figyelmetlenül irányított folyamatok egybekapcsolódása váltotta ki, ennek jellegzetes példája az opioid válság. A 20. század utolsó harmadától a legsúlyosabb kríziseket – a „térkép” jobb felső sarkában – a komplex rendszerek összeomlása idézte elő, amelyeket egyének sokasága és sokféle szervezet együtt „hozott össze”. Ezért, ahogyan a „krízis-térkép” bal alsó sarkából felemelkedtünk a jobb felsőbe – a dolgok természeténél fogva – egyre nehezebb lett az okok és a felelősök azonosítása.

A 21 század szorongást keltő jellegzetessége: a legnagyobb katasztrófák szinte maguktól keletkeznek. Míg a korábban csak néhány eszközünket – pl. az atomerőművet – fenyegették a „természetes balesetek”, napjainkban, az emberek és eszközeinek szoros egybekapcsolódása, az un. hiperkonnektivitás miatt, az életünkhöz nélkülözhetetlen hálózatok legtöbbje – a pénzügyi és környezeti rendszerek, illetve a globális ellátási lánc –itt található. Az ezek „kézbentartásáért” felelősök – a politikusok, a vállalatvezetők, az infrastruktúra irányítói – figyelmét gyakran elkerüli a zavarok erősödése és késlekednek a beavatkozással. Mivel nincs gyakorlatuk az alapvetően új helyzet menedzselésében, nem tudják sem megelőzni, sem kivédeni, sem kezelni a válságokat. A legkülönbözőbb területek krízisei így gyorsan tovaterjednek, és a világ távoli pontjain idéznek elő váratlanul válságot vagy tragédiát.  

Az egyre nehezebben kezelhető krízisek a társadalmakat és a szakembereket egyaránt felkészületlenül érték. Miközben a föld többmilliárd lakója tanácstalanul sopánkodik, az „illetékesek” egymásra mutogatnak. A legtöbb esetben az évekkel későbbi vizsgálatok kimutatják: a katasztrófa régóta készült, jelei ott voltak mindenki szeme előtt, de a döntésre jogosultak nem vették komolyan azokat. A politikusok az újraválasztásukra gondoltak, a gazdaság hatalmasai a jövő hónapi nyereségre, de senki nem vállalta fel az elkerülhetetlen és fájdalmas terápiát. Az átlagpolgár – bizalmát veszítve a politikusokban és a szakemberekben – a populisták és az összeesküvés elméletek felé fordul, ami csak súlyosbítja a helyzetet. Holott az emberiség rendelkezik a válságok kezeléséhez szükséges eszközökkel és tudással. Ám rá kellene ébredni: nincs csodaszerű, olcsó és gyors megoldás. Az egyéneknek, a vállalkozásoknak és a társadalmaknak tudomásul kell vennie, a túlélés feltételei: az óvatosság, a tudomány tanácsainak elfogadása, az elkövetett hibák beismerése, és a társadalmakon belüli és közötti összefogása. Ez nem könnyű, de nem tűnik túl nagy árnak az apokalipszis elkerüléséért.      

A Máté-effektus olvasatai: „halál-adó” vagy az adó „halála”.

Az elmúlt hetekben két hír ragadta meg a figyelmemet. Az egyik: Elon Musk „trillionaire” lett, tulajdona elérte az egymilliárd dolláros értéket és ezzel belépett a világ leggazdagabbjainak – az Apple, az Amazon, Google (Alfabet) a Microsoft és a Facebook tulajdonosainak – exkluzív csoportjába. A másik: bár folyamatosan nő a tudósok száma és a K+F ráfordítás a világban, egy sor területen lassulni látszik a tudomány fejlődése: szűkül az új gondolatok kínálata, és jórészt csupán a már befutottak jutnak esélyekhez. (Chu, J. et. al. 2020 Slowed canonical progress in large fields of science.) E két, egymástól függetlennek tűnő hír a felhalmozott vagyon vagy megszerzett hírnév önmagát gyarapító hatását testesíti meg. Ebben az összefüggésben pedig mindkettő a gyakran hivatkozott – de ellentétes értelmezéseket is megengedő – „Máté-effektusra” utal.  

A Máté-effektus – a Máté evangélium sokat idézett sora – így szól: „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van”. Ez a mondat – félreérthetetlenül – az egyenlőtlenség morális kritikáját adja, kifejezve azok panaszát, akiknek nincs semmijük, mert elvesznek tőlük mindent, szemben, akiknek mindenük megvan, mégis rátennék kezüket a szegények maradék tulajdonára. A Máté evangélium eredeti szövege azonban, meghökkentő módon ezzel éppen ellentétes – nagyon is modernül hangzó – értelmezést kínál. A példabeszéd szerint: „egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak pedig egyet, kinek- kinek képessége szerint.. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt. Aki az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét”. Amikor a vándor visszatért attól, akinek ötöt adott, tizet kapott vissza, aki viszont elásta attól csak azt az egyet. Így ítélt: „Te, gonosz és rest szolga, …el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tiíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.”.

A Máté-effektus köznapi értelmezése és a Biblia eredeti szövege tehát alapvetően eltér. Míg az előbbi a gazdagok kielégíthetetlen mohóságát elítélő morális szabályt hirdeti, az utóbbi – megelőlegezve a kapitalizmus logikáját – kifejezetten helyesli a vagyongyarapító viselkedést. Mintha a Biblia arra bíztatna: jól sáfárkodni vagyonnal, nemcsak előnyös, hanem kifejezetten istennek tetsző cselekedet, s ha ezt elmulasztod, és szegény maradsz, magadra vess. Ha ebből a szemszögből szemléljük világunkat azt látjuk: akik az eredeti szöveg szerint intézik dolgaikat, azok fejlődnek és gazdagodnak, akik viszont a morális értelmezéshez tartják magukat, stagnálnak és szegények maradtak. Az elmúlt évszázadokban tehát azok jártak jól, akik a Máté evangéliumból azt olvasták ki: tégy meg mindent vagyonod gyarapításáért és nyugodj bele a növekvő egyenlőtlenségbe.  

A történelemben az egyenlőtlenség növekedése a földművelésre való áttéréssel és a letelepedéssel kezdődött, amely együtt járt a tulajdon és ennek alapján a fokozatosan halmozódó örökség megjelenésével is. A kis közösségek azonban már a kezdetektől érzékelték az ezzel együtt járó veszélyeket és „kiigazító” mechanizmusokat működtettek: a szegények közösségi támogatását és a vagyonkoncentrációt – földtulajdon vásárlását – korlátozó szabályokat. A fokozatosan növekvő „gazdagság-piramis” csúcsát, az uralkodók – a királyok, a császárok, a cárok – foglalták el. A dinasztiáik évszázadokon keresztül gyarapították, védték, majd adták tovább örökül utódjaiknak a birodalmukat. A 19. századtól a leggazdagabbak exkluzív klubjába fokozatosan „befurakodtak” a vállalkozók, ám ők is sok évtizedeken keresztül, több generáció munkájával építették a családi vagyont, amíg végül a gazdagság a csúcsaira jutottak.

Ma viszont, ha szemügyre vesszük a világ tíz leggazdagabb személyének életpályáját, különös tapasztaltra tehetünk szert. Szinte mindegyikük középosztálybeli családba született. Fiatal korukban – sokszáz-millió (!) hasonló helyzetű társukhoz hasonlóan – szerény körülmények között éltek, tanultak, keresték a megélhetés és a felemelkedés lehetőségét. Majd egyszer csak, meghökkentően rövid idő alatt – Elon Musk például 30 és 50 éves kora között – saját ötleteik és gondolataik, kitartásuk és munkájuk eredményeként, meg némi szerencsével a világ legeslegvagyonosabb (!) embereivé váltak. Sikertörténeteiket lelkesítő sztorikként „adja el” a média, és igazolásként használja a populista politika azt állítva: ne a gazdagok megsarcolásával törődj, hiszen a pálya mindenki előtt szabad. Tanulj és dolgozz kitartóan, élj a lehetőségekkel, s akár egy-két évtized alatt a leggazdagabbak közzé emelkedhetsz. A politikaelmélet még hozzátette: ad hálát a sorsnak, hogy olyan társadalomban élhetsz, amelyben a verseny szabad, a helyezés rajtad múlik. A győztesek jutalma ugyan óriási, de mindenkinek újra és újra bizonyítania kell.

Fogadd tehát el: nincs más út, mint a kezdeményezés és a vállalkozás szabadsága, amely mindenkinek megadja a felemelkedés esélyét. Lássuk be, ez azért jóval kézzelfoghatóbb, mint a gyermekmesék történetei, ahol a szegény kisfiúból, a végén király lehet. Érdemes tehát küzdeni, elviselni a körülmények kíméletlenségét, legyőzni az akadályokat és végigjárni a vagyonépítés kanyargós útját. Ne húzogasd hát a szád a túl nagyra nőtt egyenlőtlenség láttán, hiszen a látványos gazdagság és a legsikeresebbek példája nélkülözhetetlen ösztönzője a társadalmi haladásnak és a gazdasági fejlődésnek. Ezen a ponton azonban váratlanul előkerülnek a Máté-effektus, pro és kontra érvei. Vajon a növekvő egyenlőtlenség valóban támogatja-e a magas társadalmi mobilitást? E kérdésre az uralkodó politikai gondolkodás sokáig, magától értetődő igennel válaszolt.

Az elmúlt évszázadok történelmén végig tekintünk valóban letagadhatatlan: a magántulajdonon és a piaci versenyen, meg persze az egyén szabadságán és a demokrácián alapuló társadalmak – összevetve a személyi függésen és megkérdőjelezhetetlen hierarchián alapulókkal – dinamikus gazdasági növekedést és az egyéneknek bővülő lehetőségeket kínáló társadalmakká váltak. Érezhetjük tehát a növekvő egyenlőtlenséget igazságtalannak, de úgy tűnik, ez a dinamikus fejlődés kikerülhetetlen mellékhatása. S valóban, az elmúlt század során egyre többek előtt nyílott meg a társadalmi felemelkedés esélye és tehetségüktől, kitartásuktól függően lehetőségük lett a siker rögös útjára lépni. Ám a 20. század végéről visszapillantva jóval ellentmondásosabbá vált a kép.

1900 táján a Máté-effektus ellentétes üzeneteihez gyökeresen eltérő politikai koncepciók kapcsolódtak. A „kisajátítók, kisajátításának” – végletesen eltorzított – stratégiája „Keleten” végül gazdasági és társadalmi katasztrófával végződött. Ezzel szemben „Nyugaton” a moderált „vagyongyarapítási verseny” modellje, a 20. század első kétharmadában egészében csökkenő egyenlőtlenséget, növekvő társadalmi mobilitást teremtett. Széles társadalmi rétegek élhették meg, hogy a gyermekeik rendre többet érhettek el, mint a szülők. Az 1970-es évek közepétől azonban a helyzet fokozatosan megváltozott. A sokáig csökkenő egyenlőtlenség újra növekedni kezdett, és a korábbi, magas társadalmi mobilitás visszaesett. (Th. Piketty, 2015. Economics of Inequalty). A kutatók figyelme ezért – érthető módon – az egyenlőtlenség és a mobilitás közötti kapcsolat vizsgálata felé fordult. A fejlett társadalmakban végbemenő változásokat összevetve, a kapott eredményeiket, mint a „Great Gatsby görbe” letagadhatatlan trendjét tárták a világ elé.

A görbe elnevezése Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regényének – A Nagy Gatsby — főszereplőjére utalt, akinek gazdaggá válása példaként szolgált, csillogó életmódja pedig ellenállhatatlan vonzást gyakorol környezetére. Összevetve azonban a kevésbé egyenlőtlen társadalmakat (Finnország és Dánia) a magas egyenlőtlenségűekkel (USA és Anglia), a korábban feltételezett kapcsolatnak éppen a fordítottját találták: a nagyobb egyenlőtlenség alacsonyabb mobilitással, míg a kisebb egyenlőtlenség magasabb mobilitással párosult. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility.). Ha pedig figyelmünket az emberiség egészére összpontosítjuk a kép még ellentmondásosabb. A globális egyenlőtlenség eloszlása – amit a Milanovics-féle „elefánt-görbe” ír le – arra utal: a világgazdaságba bekapcsolódó fejlődők ugyan jobban jártak, mint a fejlettek középosztálya, de mindketten elmaradnak a leggazdagabbaktól és leghatalmasabbaktól. (Milanovic, B. 2018. Global Inequality: A New Approach for the Age of Globalization)

A világban ma tapasztalható globális egyenlőtlenség elérte azt a szintet, hogy a több milliárdnyi szegény felzárkózása – éppen a Máté-effektus előidézte megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség miatt – gyakorlatilag lehetetlen. Ez pedig összekapcsolódva a legkülönbözőbb területen kialakult válságokkal nehezen átlátható, kaotikus korszak eljövetelét valószínűsíti. Ráadásul kiderült: a Máté-effektus más területek működését is hátrányosan befolyásolja. Robert Merton – a világhírű tudományszociológus – már fél évszázaddal ezelőtt arra a megállapításra jutott, hogy a tudományban is érvényesül a Máté-effektus: “a babért többnyire a már befutottak aratják le”. (Merton, R. 1968. The Matthew effect in the Science.) Ez azért volt meghökkentő, mert a tudomány természetes működési módjának gondolták a vélemények és elméletek „szabad versenyét”. Magától értetődőnek vélték, hogy bárki felvethet ötleteket, azokat a tudományos nyilvánosság elé tárhatja, és állításait kizárólag értékei – újdonsága, megalapozottsága, és bizonyítottsága – alapján minősítik.

A 20. század második felében azonban – miközben a tudomány megkérdőjelezhetetlen tekintélyre tett szert, jelentős állami és vállalati tőkét vonzó „iparággá” vált, és a társadalmat alapvetően befolyásoló eszköz lett – váratlanul előbukkant benne a Máté-effektus. Kiderült – szemben a tudomány önmagáról büszkén hirdetett nézeteivel – nem érvényesül benne a „szabad és egyenlő esélyeket biztosító” verseny. Sok területen, az ígéretes, de kezdő kutatók, nehezen leküzdhető hátrányban vannak a már befutott tudósokkal összevetve. Ennek jele, hogy „egyre kevesebbek birtokolnak, egyre több hivatkozást”. (Nielsen, M. 2021. Global citation inequality on rise). A Máté-effektus ellensúlyozása nélkül az esély-különbségek tovább nőnek, és ez az eredeti gondolatok elapadásához, a jövő szemszögéből fontos új kutatási irányok indulásának akadályoztatásához vezet. Egy elemzés a tudományfinanszírozás területén mutatta meg, hogy a Máté-effektus ígéretes tehetségek perifériára szorulását eredményezheti. (Bol, T. et al. 2018. The Matthew effect in science funding.)  

Úgy tűnik tehát, hogy az egyenlőtlenség növekedése nem kivételes, hanem éppen tipikus jelensége világunknak. Meglepően hasonló mechanizmusok vezetnek növekedésére az élő természetben és a társadalomban is. (Scheffer, M. et al. 2017. Inequality in nature and society.) Mintha létezne valamiféle „törvény”, amely az élet „normális” folyamatává tenné az egyenlőtlenségek növekedését. Ha azonban ennek mértéke egy bizonyos szintet meghalad, az – a tapasztalatok szerint – veszélyezteti a rendszerek működését. Ez pedig csak úgy előzhető meg, ha az egyenlőtlenség „elszabadulását”, azt ellensúlyozó és kiegyenlítő intézmények működtetésével megakadályozzuk. Az esélyek rendszeres újra-elosztása nélkül, a megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség, pontosan előrelátható káros hatást válthat ki.  

Az emberiség a 21. században elérkezett oda, hogy a legkülönbözőbb területeken érvényesülő Máté-effektus hatásának kiegyenlítése nélkül, a világ megállíthatatlanul sodródik az egyre növekedő különbségek és ellentétek irányába. Warren Buffett – a leggazdagabbak egyike – a következő hasonlattal érzékeltette a kialakult helyzetet: „képzeljük el, hogy a 2020-as Olimpiai csapat tagjait, mindenféle versenyt mellőzve, a 2000-as Olimpia aranyérmeseinek legidősebb gyermekeiből állítanánk össze”. Ráadásul, ez az örökösödési stratégia – mint megjegyezte – nemcsak az abból kimaradók, a kedvezményezettek számára is káros, hiszen „a meg nem szolgált jutalom, nem jó ösztönzője a teljesítménynek”. A szinte mindenütt és minden területen növekedő különbségek csak a globális adózással, az örökösödési adók (az MDF emlegette „halál-adó”) emelésével, a jövedelmek és a vagyonok progresszív adójával – ezen belül különösen a legfelső 1% jelentős megadóztatásával – csökkenthetők. A válságokkal küszködő és politikailag erősen megosztott világunkban azonban ezek a változások nehezen keresztülvihetők, és nemcsak az ellenérdekeltség miatt, hanem mert sok megkérdőjelezhetetlennek vélt hagyomány újragondolását követelik meg.

Az elmúlt évtizedek az adózással kapcsolatos globális ideológiai „háború” jegyében zajlottak. Azok, akiknek van, az adót a tudás és a képesség megsarcolásának tekintik – és politikai hatalmukat kihasználva – többnyire sikeresen meggyőzködik a társadalmat: mindenki jobban jár, ha a pénzt és a vagyont háborítatlanul azoknál hagyják, akik képesek azt gyarapítani. A Máté-effektus azonban olyan – szinte a gravitációhoz hasonló működő – törvénnyé vált, amely globális, nemzeti és lokális szinten egyaránt az esélyegyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedését eredményezik. Ahol tehát az adózás elleni háború győzelemmel ért véget, ott mindig a legvagyonosabbak és leghatalmasabbak befolyásának növekedését hozta. Ám még ha sikerülne is meggyőzni a társadalmakat az adók emeléséről, nehéz lesz elfogadtatni, hogy az adóknak kevésbé a fogyasztás, mint inkább az esélyek kiegyenlítését kell szolgálniuk. Az adó ugyanis nem pusztán a jóléti állam működtetéséhez nélkülözhetetlen, hanem a társadalmi hátrányok kiegyenlítéséhez, az esélyegyenlőség megteremtéséhez is.

Hogyan működik a történelem?

A problémát – hogyan „működik” a történelem? – fürkészték próféták és filozófusok, kutatták tudósok és politikusok, firtatták vállalatvezetők és szociológusok. A kérdést egy különös rejtély teszi érdekessé: miért növekednek és válnak egyre bonyolultabbá egyes társadalmak, miközben vannak, amelyek megmaradtak kicsinynek és egyszerűnek? Ez a különbség ugyanis nem csupán intellektuálisan érdekes: a nagy és komplex társadalmak, szemben a kicsiny és egyszerű közösségekkel szembetűnő életminőség-előnnyel rendelkeznek. Ez indította Szókratészt, hogy – barátait arra bíztatva: „alapítsunk képzeletben, legeslegelőről kezdve, egy államot” – megpróbálja megérteni a növekedés és a bonyolulttá válás okait. (Platón. Az állam. 106. oldal). Azóta sokan, sokféle módon igyekeztek megfejteni a növekedés rejtélyét.

A. Dnyeprov, a hidegháború idején játszódó novellájában – „A rákok szigete” – érdekes ötletet vetett fel. Az USA-ban kifejlesztenek egy rákszerű önreprodukáló automatát, amit „átdobva” az ellenség területére, megeszi a tankokat és repülőket, közben pedig újabb rákokat „szül”, majd növekvő rák-sereg „felzabálja” az egész ellenséges hadsereget. Ám a Pentagon nem elégedett a prototípussal. A feltaláló ezért azt javasolja: rakják ki őt, a rákját, meg némi alapanyagként szolgáló fémtömböt egy lakatlan szigetre, ahol az elszaporodó rákok majd egymást is kezdik megenni, és a túlélési verseny – a fejlesztők helyett – elvégzi a tökéletesítés munkáját. A történet mégis szomorú véget ér: a visszatérő katonák a szigeten csak a halott feltalálót találják – akit, aranyfogáért vetélkedve ölnek meg rákok – meg egyetlen óriási, de nehezen mozgó, így harcra alkalmatlan rákot. Az evolúció tehát – az író szerint – egy mindent magába olvasztó, hatalmas, de rugalmatlan és fejlődésképtelen rendszer kialakulásához vezet.

Alapvetően elérő módszert kínál a biológia. Volt, aki a Petri-csésze baktérium-kolóniájának sorsából igyekezett kiolvasni, mi történik, ha elérjük „világunk” határát. Mások az egerek számára építettek Édent, hogy megszemlélhessék: viszonylag korlátozatlan számbeli növekedésük milyen világot teremt. (Calhoun, J. (1973) Death Squared: The Explosive Growth and Demise of a Mouse Population.) A kutatásokról szóló beszámolók leírják a gondosan megtervezett Egér-Utópia szomorú, összeomlásszerű végkifejletét. Ma már az ilyesfajta állatkínzás tilos, de emberekkel még kevésbé szabad kísérletezni. Jó volna – különösen válságoktól terhes világunk nézőpontjából – valami bizonyosat tudni arról, milyen hatások formálják jövőnket? Mivel a különböző tudományok részben eltérő fejlődés-pályákat rajzoltak fel, próbáljunk meg – Szókratész ötletét követve – kiindulni a társadalmak elemi eseményeiből.

Ha a fejlődés fő vonalát az emberi kapcsolatok elemi logikájának segítségével kívánjuk felrajzolni, a legmegbízhatóbb történelmi „idegenvezetőként” a 20. század két különös sorsú kutatója – George Price és Ronald Coase – kínálkozik. G. Price a csoportszelekció matematikai logikáját tárta fel. (G. Price, 1970. Selection and covariance. Nature). Kutatásai nyomán vált világossá mi készteti az alapvetően önző lényeket, hogy kedvesek legyenek egymáshoz és hogyan építenek társaikból, „túlélő gépezetet” maguk köré. R. Coase a szerveződések belső struktúráját meghatározó tranzakciós költségek szerepét ismerte fel. Megteremtve az intézményi közgazdaságtan alapjait, világossá tette: a tranzakciós költségek csökkenése kikényszeríti a társulások alapvető újra-szervezését. (R. Coase 1937. The Nature of the Firm. Economica).

Induljunk ki tehát a társadalom elemi eseményéből, abból, amit születésünktől kezdve egész életünkben megállás nélkül teszünk, ami van benne bármely cselekedetünkben és vezérli szándékainkat: ez a csere. A közösségeket, tagjaik folyamatos „adok-kapok” tranzakciói kapcsolják egybe. Ezek sorozata tartja össze a házasságot és a barátságokat, a rokonságot és a szervezeteket. A csere azonban nemcsak ideiglenes kapcsolatot teremt két egyén között, hanem új minőséget is létrehozhat. Ha a partnerek elégedettek azzal, amit kaptak, ez egymáshoz fűzi és társakká változtatja őket. Vagyis, az eseti cseréből ismétlődő kapcsolat, abból pedig tartós viszony lesz. A független egyének partnerekké válnak, majd, ha egymáshoz hangolódnak és viselkedésüket a másik elvárásaihoz igazítják, stabil társulások jöhetnek létre: házastársak, munkatársak, harcostársak, elvtársak vagy éppen bajtársak.

Az, hogy a véletlenszerű, eseti kapcsolat tartós társulássá válik-e, alapvetően a tranzakciók nyomán keletkező nyereségen múlik. Ha egy „adok-kapok” hasznot hoz, megéri folytatni, ha viszont „ráfizettünk”, akkor inkább abbahagyjuk. Ez durván hangzik, de hosszú távon – különösen, ha szemünk előtt ott vannak a kapcsolat alternatívái – többségünk opportunista: csak akkor döntünk az együttműködés fenntartása mellett, ha a cserék nyomán érzelmi, agyagi, vagy szellemi nyeresége keletkezik. A végső egyenleget alapvetően két tényező – a feladat-váltás költsége és a tranzakciók költsége – határozza meg. A feladat-váltás költsége alapján döntöm el: magamat „szolgáljam-e ki” vagy társaknak kínáljak fel valamit, cserében a szolgálataikért. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Lényegében ennek logikáját követve jutott el Szókratész is a munkamegosztás szélesedésének szükségszerűségéhez. Platón. Az Állam. 108. oldal)

A csere költségeinek másik tényezője – a tranzakciós költség – három elemből tevődik össze. Az első, értelemszerűen, a saját csere-alap – a termék vagy a szolgáltatás – létrehozásának a költsége. A második: a tranzakció lebonyolításhoz szükséges idő, amely – ha hosszú – költségként is tekintünk. A harmadik, a leginkább rejtett elem: a csere lebonyolódásának módja. A cserével való elégedettségünket alapvetően az befolyásolja: érvényesül-e viszonosság és méltányosság, azaz, partnerünk betartja-e a megállapodást, vagy „potyautasként” viselkedik. Gondoljunk arra, hányan ígérnek hűséget, ajánlanak kompenzációt, hitegetnek gyors pénzátutalással és hányszor csalódunk ezekben az ígéretekben. A kutatók ötletes kísérleti elrendezéssel vizsgálták a „potyautasság” következményeit és ellensúlyozásának lehetőségeit. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789).

Növekvő létszámú társulásokban követték nyomon a potyautasság terjedésének következményeit és visszaszorításának módjait. Az eredmények azt mutatták: ha a cserepartnerek száma meghalad egy küszöbértéket, a társadalmak nem nélkülözhetik a szabályszegők büntetését. Ennek hiányában feltartóztathatatlanul terjednek a potyautasok és ez a közösség szétesésére vezet. A büntetés, mint a partner nem megfelelő viselkedésére adott, ösztönszerű reakció, meglehetősen általános az állatvilágban. Az ember is alkalmazta ezt, ám továbblépett: a törzsi társadalmakban kialakul a büntetés új típusa: az un. „peer-punishment” normáját. Ez a törzs minden tagjai számára előírja az elvárt viselkedést, de ezt nemcsak betartani kötelező, hanem betartani is. Azaz, ha szabályszegéssel találkozunk, kötelező lesz – saját költségen – büntetni, még ha nem bennünket ért is a kár. Mivel azonban a kis csoportban a szabályszegő mindig számíthat arra, hogy észreveszik, és akkor nem kerülheti el a büntetést, márpedig mindenki „moderálja” magát, ha úgy éri figyelik. Emiatt kevés a szabályszegő és végső soron „peer-punishment” olcsó is.  

A kötelező büntetés normájának köszönhetően a közösségek tovább növekedhettek. Ennek azonban nem-szándékolt következményei lettek: egyre több idegen vette körül az embereket és emiatt megszaporodtak az un. „másodrendű potyautasok”. Ők betartják a szabályokat, de ha nem őket érte a kár, nem büntetnek idegeneket. Ez a viselkedés végső soron a közösségek széteséséhez vezet. Így a társadalmak döntés elé kerülnek: beletörődnek ebbe és akkor kicsik maradnak, vagy újabb büntetési módokat eszelnek ki. Először a moralizáló és büntető Isteneket „találják fel”. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) A vallások „beleégetik” az egyén tudatába a bűn, és ezzel a szabályszegés tilalmát. Az addig a természetben „megbúvó” szellemek az egekbe „költöznek”, mindent-látó képességre és büntető hatalomra tesznek szert: nemcsak hirdetik a kötelezően betartandó morált, de felügyelik is betartását és szigorúan megtorolják a szabályszegést. (Lang, M. et.al. 2019. Moralizing gods, impartiality and religious parochialism across 15 societies.)

A kutatók ötletes kísérletben szemléletesen bemutatták, hogyan működik ez a megoldás. (Purzycki, B. et.al. 2016. Cross-cultural dataset for the evolution of religion and morality project).  A vizsgálat egyértelműen bizonyította: a büntető és mindent látó Istenben való hit arra vette rá az embereket, hogy az azonos vallásúakat jobban támogassák. Vagyis, ha valaki úgy véli cselekedeteit egy mindenről tudó Isten figyeli, és helytelen viselkedés esetén megbünteti, jobban megbízik társaiban és hajlandó önzetlenül támogatni. Ezért azok a közösségek, amelyek elfogadták a „bűnelkövetést” megtorló istenek létezését, tovább növekedhettek. A szabályszegéstől visszarettentő bűntudat fokozatosan a viselkedés szabályozásának fontos részévé válik, és a növekvő közösségek létezésének nélkülözhetetlen feltétele lesz. Ám egy bizonyos méret felett, már a büntető istenek sem tarthatták egyben a közösségeket. Az ember tehát – kénytelen-kelletlen – felfedezi az államot! A „peer-punishment”, és a „god-punishment” mellett – azokat felűlíróan – bevezet egy újabb büntetési módszert: az un. pool-punishmentet. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). Ezt a megoldást jól ismerjük: a közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, elkapják, elítélik és megbüntetik az azt áthágókat. A megsokasodó bűntető intézmények hatására a közösségek mérete, komplexitása, és a közösségek közötti kapcsolat tovább nő. Fokozatosan elérkezünk a birodalmak korába.

A történelmet tehát alapvetően a társas kapcsolatok „költségei”, illetve az ezek csökkentésének megoldásai formálják. Akiket a körülményeik és csalódásaik arra késztetnek, hogy csak családjukra és kevésszámú ismert partnerükre támaszkodjanak, azok kicsik és fejlettlenek maradtak. Akik viszont vállalták a csere sokféle költségét, de megtalálták kordában tartásának lehetőségeit, azok növekedésének indultak. Erre az útra lépve azután a tárgyi világ és az emberi viszonyok egyre sokrétűbbé váltak, az élet biztonságosabb és kényelmesebb lett. Persze ennek megvolt az „ára”: a kényszerű munkamegosztás és az egyre újabb büntetési intézmények elfogadása. Sőt, az útról, ahova gyanútlanul léptünk, többé már nem is lehetett letérni. A körülmények pedig egyre tovább terelték a közösségeket, amelyek rendre beleütköztek az újra-szerveződés kényszereibe.  

Az emberi kultúra növekvő sokfélesége miatt a feladatváltási költségek megállíthatatlanul emelkedtek, és a növekvő igények kielégítése – mint Szókratész is rájött – már csak az ismeretlen, de együttműködni kész partnerekből, egyre nagyobb és komplexebb társulások építése útján lett lehetséges. A növekvő méretű társulások működtetése és integrációja viszont egyre újabb szabályokat, majd a szabálykövetést biztosító rendszereket, végül az ezekből épített intézményeket követelt. A nagy és komplex közösségekben a „potyautas” viselkedés és az ebből adódó együttműködési zavarok, csak egyre újabb büntető eszközök alkalmazásával voltak visszaszoríthatók. Az emberi történelem tehát tranzakciók létesítésének, kiterjesztésének és jórészt büntető intézményekkel történő stabilizálása során íródik.

Ez a kép lehet kicsit elszomorítja a lebilincselő mítoszokat kedvelő olvasót: a hősök és próféták, tudósok és művészek, felfedezők és hadvezérek, a királyságok és a nemzetek küzdelmeinek és hányattatásainak színes meséi lényegében a tranzakciók és a feladatváltás költségeinek csökkentésére irányuló akciók sorozata. A fokozatosan növekedő és mind komplexebbé váló társadalmakban a szabálykövetés kikényszerítése, viselkedési szabványok betartatása és a védelem azonban egyre több forrást követelt. Az államokra a kényszerítő intézmények működtetésén túl ráadásul egyre több tevékenység hárult. Az emberek mind több olyan szolgáltatást vártak el – egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika, a nyugdíj, a segélyezés – amit a történelem hajnalán a család vagy a kis közösség biztosított. A polgároknak tehát egyre több adót kellett fizetni, ami folyamatos és egyre élesedő vitákhoz vezetett, mennyi pénz is kell az állam működtetéséhez, és ezt miként teremtsék elő.   

A 20. század vége felé pedig a globális rendszer ökoszisztéma-szerű átalakulásával – szinte észrevétlenül – a potyautasok új, nehezen azonosítható típusa, az un. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de kitérnek a globális társadalom fenntartásával együtt járó vesződség és költségek viselése elől. Nem nevelnek gyereket, nem gondolnak a fenntarthatóságra, hajlamosak áthágni a zsúfolt bolygónkon egyre szigorodó együttélési szabályokat. Az emberiség tehát – a „peer-punishment→ god-punishment → pool-punishment” átmenetek után – újabb fordulópontra érkezett. Ezeket az átalakulásokat mindig viták, sőt harcok kísérték. Így volt ez, amikor először az isteni igazságtétellel próbálkoztunk és még látványosabban, amikor az államok birodalmába léptünk, ahol ismeretlenek (bírók és rendőrök), idegen szabályok (törvények) alapján ellenőriztek, ítélkeztek és bűntettek. Ennek az „őrült” rendszernek a „széttörésére” bíztatott megannyi filozófus és forradalmár. Ám, a 20. század második felére – különösen Kelet-Európából tekintve Észak-Európát – a többség belátta: az állam hatékonyan és humánusan is működtethető.

A 21. században az emberiség egy olyan globális rendszerré vált, amelyben a hatások, az emberek, a dolgok, és az információk lényegében szabadon áramlanak és nem-szándékolt következményeikkel együtt szinte azonnal jelennek meg mindenütt és mindenkinek. Ennek következménye a különböző jellegű – egyéni, vállalati és állami – „potyautasok” ellenállhatatlanul terjedése, az óriás méretűvé vált államok finanszírozhatatlanná válása, miközben egyre több a probléma a hatékonysággal és emberközpontúsággal kapcsolatosan. Két dolog azonban nyilvánvaló: egyrészt, nincs visszaút, a globális rendszer nem „darabolható szét” újra, másrészt – döntően a költségek miatt – nem építhető a nemzetállami intézmények fölé egy hasonló szerkezetű globális szuperrendszer. A „világállam” nemcsak finanszírozhatatlan, de képtelen a lokális problémákat elvárható körültekintéssel, mégis hatékonyan kezelni. Miközben a modern társadalmak elérték finanszírozhatóságuk határát, az elmúlt évszázadok során kifejlődő, egyre bonyolultabb és kifinomultabb intézmények már nem képesek a zavarok mérséklésére. Erre utal, hogy a globális rendszer kormányzása egyre nehezebb: a válságok sokasodnak, és a politikai projektek rendre kudarcba fulladnak.

Közben azonban feltűnnek a lehetséges megoldások, ám ezek meglehetősen ijesztőek: a totális megfigyelés (global surveillence), a minden ígéretet megőrző „smart contract”, a világpolgár viselkedését szabályozó globális „token-economy” rendszere, a pénzügyi tranzakciókat stabilan rögzítő és nyilvános blockchain. De látszanak már a közvonalai a tényszerűség felett őrködő és a nyilvánosságot biztosító – a fake news-t kiszelektáló – mesterséges intelligencián alapuló hír-szelekciós rendszernek. Ezekben azonban ma még hajlamosak vagyunk az együttműködés zavarainál nagyobb veszélyt látni. Globális világunk, sokban újra hasonlítani kezd az egykori falunk körülményeihez. Ahogyan akkor kénytelenek voltunk alkalmazkodni ahhoz, hogy mindenki, mindenkit szemmel tart, megjegyzi, amit tett, számon-kéri ígéreteit, és nem felejti el még gyermekkori csínytevéseit sem, most ugyanezt kapjuk vissza, egyszerre lokálisan és globálisan.

A történelmileg kialakult, egymásba fonódó szabályozó intézményrendszerekre fokozatosan ráépülnek az említett – egyszerre globális és lokálisan, vagyis glokálisan működő – intézmények és együttesen szabályozzák a föld minden lakójának életét. Érvényesek mindenkire, függetlenül attól, hogy szegény, kizsákmányolt, befolyás nélküli személy vagy nagyhatalmú milliárdos, nagyvállalat, vagy éppen állam, létezzen bárhol a földön. Mindenki, mindenkiről, szinte ingyen – egyetlen kattintással – azonnal megtudhat mindent és ennek tükrében döntheti el, megbízik-e benne, kapcsolatba lép-e, találkozik-e, vagy üzletet köt-e vele. Még az államok és a kémszolgálatok, a monopóliumok és nagyhatalmú vezetői sem lehetnek biztonságban. Piszkos ügyeiről is fellebbentik a fátylat az open-source intelligence civil kutatói, lásd a Panama-, a Pandora-, a Paradise- vagy a Facebook-Papers. Ez egyszerre megborzongató és reménykeltő. A legjobb hozzászokni, így zajlik majd életünk a 21. század szép új világában.

Egy „világrend nélküli világ”: okok, következmények, lehetőségek.

   

Sokan találgatják, mit is jelent Orbán Viktor, az idei kötcsei pikniken elhangzott – „egy bizonytalanságokkal teli, világrend nélküli világ” – mondata. Az elmúlt évek eseményeinek tükrében azonban ez a megállapítás az új normalitás kifejezése. „Veszélyesebbé vált a nemzetközi környezet, mélyreható változások zajlanak, a felmelegedéstől kezdve, a digitalizálódáson át egészen a hatalmi politika reneszánszáig, és a nemzeti határok a jövőben nem védenek meg a fenyegetésektől” – értékelte országa helyzetét nemrég a svájci kormány. „A Covid-19 járvány a tudósok és a kormányok számára fájdalmas, de nem előre kiszámíthatatlan esemény volt. Régóta a szemünk előtt ’készült’” – állapította meg a Nature tudományos folyóirat. (Maxmen, A. 2021. Nature. 596, 332.) „A globális gazdaság és a kapitalizmus keresztúthoz érkezett, amit a koronavírus járvány, a környezeti válság, a digitális technológia és a munkaerő piac alapvető változása váltott ki” – adta hírül nemrég a Project Syndicate.

Engem a helyzet egy biológus – John Endler – különös tapasztalatára emlékeztet. Még az 1970-es években, a dél-amerikai folyócskákban élő guppik életét tanulmányozva arra figyelt fel, hogy a vízesés alján levő tavacskában a halacskák – mintha csak fenekén levő kövekhez hasonlóvá igyekeztek volna válni – meglehetősen jellegtelenek voltak, míg az alig néhány száz méterrel feljebb élő társaik rikítóan változatosak. A rejtély kulcsa: az alsó tavacskában a guppik mellett honos, rájuk vadászó csukasügérek, viszont nem tudtak felúszni a zuhogókon a felső tavacskába. Így a guppik számára a túlélés feltétele az alsó medencében, beleolvadni a háttérbe, lehetőleg elkerülve a csukasügérek figyelmét, míg a felső medencében, minél színesebbé válva, felkelteni a nőstények érdeklődését. Emiatt jött létre, egymástól nem túl nagy távolságra a fajon belüli alapvetően eltérő mintázat.

A közösségek eltérő mintázata az emberi kultúra általános jelensége, ám ezt gyakran a politika is felerősíti. Gondoljunk csak Észak- és Dél-Korea polgárainak eltérő világára, vagy a berlini fal két oldalának körülményeire. A rendszerváltások legfontosabb tapasztalata: ha valamilyen ok miatt megszűnik a „nemzeti tavacskák” elszigeteltsége és az emberek szülőhelyükről szabadon „átúszhatnak” a népek tengerébe, alkalmazkodásra kényszerülnek. Miközben pedig régiónk még mindig a globális világ versenyképes viselkedési „mintázatának” elsajátításával küszködik, lényegében ugyanez a kihívás áll az egész emberiség előtt. Valamennyi társadalom egyidejűleg két – eltérő jellegű, de közös gyökerű – problémával szembesül: a globális világ körülményeihez való alkalmazkodással, illetve szuverenitása és nemzeti identitása megőrzésével.  

Minden ország, kinyilvánítva érdekeit, bele kíván szólni szomszédjai életébe, ugyanakkor élesen elutasítja, amikor mások ugyanezt tennék. A brazilok például nem értik, kinek mi köze ahhoz, hogy ők mit tesznek az Amazonasz eső-erdőivel. Orbán Viktor meg azt nehezményezi, hogy más országok a jogállamiságot kérik rajta számon. A végső érv, amire hivatkozva mindenki elutasítja, hogy mások előírják neki, mit tehet – a nemzeti szuverenitás. Ez a szuverenitás kezdetben kizárólag az uralkodókat illette meg. Ők voltak kontinensünk földrajzi, kulturális és politikai színpadán zajló küzdelmek főszereplői. Történelmi jogaikra és senki által nem korlátozott hatalmukra hivatkozva igyekeztek kiterjeszteni vagy éppen megvédeni a sajátjukként birtokolt térséget. Afféle „politikai magánvállalkozókként” saját kényük-kedvük szerint intézték dolgaikat és szembesültek a következményekkel. Ám, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békét követően (1648) a szuverenitás az államra szállt át. Az uralkodók megkérdőjelezhetetlen hatalommal irányított „politikai magán-vállalkozása” ezzel afféle „korlátolt felelősségű politikai társasággá” alakult át. Amiként a KFT-nek, a tulajdonosáétól elkülönített „saját” vagyona van, úgy az állam is az uralkodóétól elválasztott, önálló szuverenitásra tett szert.

A szuverén államok formálódásában a 19. századtól meghatározó tényezővé vált a nemzeti identitás. Az ipari forradalom vívmányai – a vasút és a gőzhajózás, az üzemszerű termelés és a kereskedelem erősödő szálai – egyre távolabbi térségeket kapcsoltak össze. Miközben a csökkenő tranzakciós költségek kikényszerítették a piaci integrációt, az örökölt kulturális minták alapján homogén térségek szerveződtek. A Magyar-Osztrák monarchiát elemző vizsgálat kimutatta: az azonos kulturális és nyelvi hátterű közösségek tagjai hajlamosak voltak egymást választani partnernek és egymás között alacsonyabb árakkal kereskedni, mint más térségekkel. (Schultz, M. Wolf, N. 2012. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire). Vagyis, a csökkenő tranzakciós költségek hatását részben „felülírta” a kulturális identitás, amely azután homogén nemzeti karakterű térségeket formált. Így az örökül kapott kulturális mintázat alapján, a sokáig önmagába záródó a kisebb térségek gazdasági rendszeréből létrejöttek a nemzet-gazdaságok.

Korábbi analógiánk szóhasználatával: a térségi „tavacskák” a nemzeti „tengerré” folytak egybe. Ám a fejlődés ellenállhatatlanul vezetett tovább és az elkülönülő nemzeti térségek között is egyre szorosabban kapcsolat alakult ki. Ennek hatására pedig egy jellegzetes „fázisátalakulás” ment végbe. A politika és a gazdaság szuverén aktorai által közösen használt nemzetközi rendszer „közlegelővé” változott. A közlegelő jellegzetes dinamikája G. Hardin kutatásai nyomán vált ismertté. A kizárólag az önérdek által vezérelt, „szuverén” gazdák mohósága – túl sok tehenet hajtanak a közös legelőre – másokra is átragad, aminek következtében előbb elfogy a legelni való, majd emiatt kipusztulnak az állatok. (Hardin, G. 1987. Science.). Az államok – a falu gazdáihoz hasonlóan – megszokták, hogy a saját „portájukon” a maguk kénye-kedve szerint intézzék dolgaikat. Amikor azonban ez a szuverenitásra hivatkozó és másokra nem tekintő viselkedés felülírta a „közlegelő” logikáját, világháborúk, világválságok és nemzetközi konfliktusok robbantak ki.

A szuverén nemzetek súlyos árat fizettek, hogy megtanulják: a „közlegelővé” váló világban megőrizhetik szuverenitásuk egy részét, de békét és a prosperitást csak egyeztetett szabályok betartásának folyamatos ellenőrzése és a szabályszegők „megregulázása” biztosíthatja. A világgazdasági válság és a II világháború szomorú tapasztalatai nyomán egyre több nemzetközi intézmény és „nemzetek feletti” szabály korlátozta és fegyelmezte a fokozatosan globálissá váló „közlegelő” szereplőit. A nemzetállamok pedig – kevésbé a bölcs belátás, inkább a kényszerek hatására – megegyezésre törekvő és szabálykövető „gazdákká” váltak. Ennek eredményeként a történelemben addig soha nem tapasztalt prosperitás köszöntött a világra. A kapcsolatok sokrétűsége és szorossága – a globalizáció és a hiperkonnektivitás – fokozatosan szinte elszakíthatatlan egységbe fűzte az egész emberiséget. (Khanna, P. 2020. Konnektográfia. Hvg). Ennek nemvárt következményeként a világban egy újabb „fázis-átalakulás” zajlott le: a globális „közlegelő” ökoszisztémává változott.

Ismét a guppik példájával élve: az elkülönült nemzeti „tengerekből” népek „óceánja” lett, ahol bárki, bárhova „elúszhatott”, de számolnia kellett azzal, mindenütt azonos versenyfeltételekkel – ugyanolyan ragadozókkal és egyforma táplálékkal – találkozik. Az elmúlt évtizedben mindenki ráébredni kényszerült: a sajátjaként tekintett, másokétól elkülönülő világa eltűnt. A folyamatok és az aktorok – a vállalatok és a nemzetek – elválaszthatatlanul összefonódtak. A határok áteresztővé váltak, a „saját” kibogozhatatlanul keveredett mások „sajátjával”. (Frank Füredi. 2021. Célkeresztben a határok.) A technológiailag és gazdaságilag egységesülő földön mindenki ugyanazokkal a kikerülhetetlen hatásokkal szembesül. Emiatt még a „saját” problémákat is csak közösen lehet megoldani.

Erre a helyzetre utal Orbán Viktor „világrend nélküli világa”, amely az egész emberiséget – az egyéneket, közösségeket, vállalatokat és az államokat is – alkalmazkodásra kényszerít. Eltűntek azonban az eligazodás megbízható irányjelzői. Az események kiszámíthatatlanok, a tendenciák összekuszálódtak és sokasodnak az un. „fekete hattyú” típusú – vagyis korábbi tapasztalatainkkal gyökeresen ellentétes – jelenségek. A helyzet megvilágítására többen D. Rumsfeld – a nemrég elhunyt és több amerikai kormány katonai akcióiért felelős államtitkárának – elejtett megjegyzésére utalnak. 2002 februárjában, a New Yorki Világkereskedelmi központ elleni terrortámadást követően – mint az ellenlépések előkészületeiért felelős vezetőt – az újságírók kérdőre vonták: mutassa be a Bagdad jelentette atom-fenyegetést bizonyító tényeket. Rumsfeld akkor egy különös válasszal lepte meg a jelenlevőket: „Vannak dolgok, amiket ismerünk. Azután vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy léteznek, de még nem ismerünk pontosan. De vannak olyan dolgok is, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk, pedig létezhetnek és befolyásolják életünket, de nem tudjuk, hogyan.” Szavai, amelyek akkor az USA háborús előkészületeit igyekezett igazolni, az egyensúlyát veszített világ új állapotának – a radikális bizonytalanság korszakának – beköszöntére is utalnak. (Kay, J. King, M. 2020. Radical uncertainty.)

Ebben az új helyzetben azonban hamissá válik az a – sokáig megkérdőjelezhetetlen – tény, hogy az országok biztonsága a katonai, a gazdasági és a kulturális hatalmukra támaszkodó szuverenitáson nyugszik. A „világrend nélküli világban” a stabilitás alapvetően új koncepciója, a resilience érvényesül. (Masten, A. 2015. Ordinary Magic: Resilience in Development.) Ez a dinamikus rendszereknek arra a képességére utal, hogy a külső és a belső zavaroknak működésmódjuk és szervezettségük a változtatásokhoz való hozzáigazításával álljanak ellent. Hiába állította tehát a miniszterelnök Kötcsén, hogy Magyarország „biztos pont a bizonytalan világban”. Az új helyzetben sem szilárd falak, sem erős hadsereg, sem pedig a gazdasági függetlenedés nem védenek meg a környezet zavaraitól. Csak a változásra képes és hajlandó polgárokból, az adaptív szervezetekből és intézményekből felépülő nemzet, amelyre kiszámítható, a kölcsönös függőség feltételeit elfogadó és együttműködő partnerként tekintenek mások, kínálhat stabilitást. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Ám az illeszkedést megnehezíti, hogy bolygónk megtelt fenyegető és kiszámíthatatlan eseményekkel. Sőt, nemcsak az előre nem látható krízisek jelentenek gondot, hanem a döntéshozóknak a válságokra adott ösztönszerű reakciói is. „A legrosszabb dolog, amit tehetünk, amikor úgy tűnik, véget ért a rémálom, hogy abban reménykedünk, végre visszatér a normális élet. Ugyanis, ha nem tanulunk abból, ami bekövetkezett, a történelem ismételni fogja magát”. (Dale Fisher). Vagyis, a normalitás visszatérésében reménykedni normális dolog, de csapdát rejt. Amikor a „haladás motorja” csupán lefulladt, a problémákat megoldva remélhető, hogy visszatérnek a régi szép napok. Most azonban úgy tűnik: a történelem „kisiklott”. Világunk egy olyan áttekinthetetlen „rendezőpályaudvarrá” vált, ahonnan eltérő irányokba, ismeretlen célállomások felé, különböző állapotú járműveket indulnak. A kiszemelt célállomás egyeseknek az örök békét ígéri, míg másoknak a végpusztulást. Ez a helyzet melegágya az összeesküvés elméleteknek, amelyek azt sugallják: a bajok forrása gonosz emberek ártó akciói. A történelmi tapasztalat azonban arra figyelmeztet: nemcsak a „vasfüggönyök” és az elszakíthatatlan bilincsek, hanem az efféle tévhitek is rabságra kényszeríthetik az embert. A globális ökoszisztéma létrejötte világunkat egy olyan repülőhöz tette hasonlóvá, amely leszállásra készülve hirtelen viharba kerül, vagy a leszállópályán valamilyen akadály tűnik fel előtte. A pilóták – a katasztrófát elkerülendő – újra-startolásra kényszerülnek. Haladéktalanul el kell kezdeni az irányváltást, de óvatosan, nem hirtelen mozdulatokkal, és közben folyamatosan reagálni az előre nem látható körülményekre. Az emberiséget ráadásul nemcsak a kiszámíthatatlan hatások fenyegetik. Problémáink túlnyomó többségét saját viselkedésünk idézi elő. Ezekről azonban az összeesküvés elméletek, vagy még gyakrabban a nemzeti szuverenitás – többnyire önző politikai érdekeiket szolgáló – túlhangsúlyozása elterelik a figyelmet. Ez az oka, hogy az egyensúlyát veszített globális rendszer „puha landolásához” még a pilótafülke siker-tényezői – a szakértelem, az óvatosság és a következetesség – sem elégséges. A katasztrófa csak akkor kerülhető el, ha minden állam elutasítja az „én magamat teszem az első helyre” lebírhatatlannak látszó csábítását és együttműködő társa lesz közvetlen és távolabbi partnereinek. Nem akarok pánikot kelteni, napjaink globális rendszerének „pilótáinál” ezt ma még csak nyomokban tapasztalom.  

A siker receptje: csapatjátékossá válni

A fiatalok és az aggódó szülők, a vállalatok vezetői és a politikusok, a tudósok és a filozófusok egyaránt a siker – az életben a folyamatos előre- és felfelé lépegetés – receptjét keresik. Az átlagember úgy véli: ehhez nélkülözhetetlen egy adag agresszivitás és a kockázatvállalás, amihez – talán – a tesztoszteron hormon nyújt muníciót. Mások azonban inkább az IQ-ra esküsznek, lévén a sikert a problémák megoldásában való találékonyság alapozza meg. Megvallom őszintén, amikor másfél évtizede a 20. század vállalati sikertörténeteit feldolgozó könyvemet írtam, én is az egyéni zsenialitásra szavaztam. (Marosán György. 2005. A siker receptje). Hőseim – H. Ford, S. Jobs, W. Disney, Morita Akio, S. Walton, R. Kroc, A. Grove, B. Gates és a többiek – rendelkeztek egyfajta, jellegzetes intelligenciával: észrevettek mások előtt rejtett lehetőséget, megbirkóztak a sokak számára megoldhatatlan kihívásokkal. Ezekhez képest akár elhanyagolhatónak tűnhet: a PISA felmérés a magyar diákok szokatlan hiányosságára – gyenge együttműködő problémamegoldó (collaborative problem-solving) képességükre – világított rá.

A híres vállalkozók életútja mindenekelőtt világossá tette a siker rejtett előfeltételeit. Az egyik: olyan társadalmi környezet, amelyben kikerülhetetlen a verseny. Ezt jól ismert intézmények – a magántulajdonon alapuló gazdaság, a piac szervezetei, a törvények hatalma, a hatalom megosztása, az egyének és a gondolatok szabadsága – biztosítják. Azok a társadalmak tehát, amelyek ezeket a feltételeket elfogadták dinamikus növekedtek, amelyek viszont késlekedtek a bevezetésükkel, azok fokozatosan hátrányba kerültek. Ilyen körülmények között a siker-keresés lesz a normális viselkedés mintája, így százezrek „neveztek be” ötleteikkel és reményeikkel a „kiemelkedési” versenybe. A másik előfeltételre könyvem megírását követően ébredtem rá: hőseim többnyire szegények voltak, néha szinte kilátástalan helyzetből indultak. Ez pedig arra utalt: a sikeres életúthoz kevés az IQ, legalább ilyen fontos az egyéni motiváció és áldozatvállalás. Sőt, úgy tűnt, a kitartás nélkülözhetetlenebb az öröklött vagyonnál, az elkötelezettség fontosabb a családi kapcsolatoknál, a kudarctűrés pedig épp olyan lényeges, mint a műszaki találékonyság.

Vállalkozó hőseimet, tagadhatatlan műszaki intelligenciájuk mellett – Edison jelmondatát: „a zsenialitás = 1% kreativitás + 99% izzadság” tükrözve – kiemelkedő személyes motivációjuk segítette győzelemre. Ennek működését az elmúlt évtizedekben kiterjedt kutatások tárták fel. A pillecukor-teszt először a jutalomhalasztás (deleyed gratification) képességének fontosságát mutatta. Ez váltja ki, hogy az egyén képes és hajlandó is kitartóan dolgozni, annak ellenére, hogy késik a jutalom formájában érkező megerősítés. (Mischel, W. 2015. Pillecukorteszt. Hvg.) A küzdőképesség kialakulásának másik feltétele az un. dicséret-teszt vizsgálata során tárult fel. (Dweck, C. 2015. Szemléletváltás – A siker új pszichológiája. Hvg.). Eszerint – ellentétben a közkeletű vélekedéssel – sikeresebb életpálya formálódik ki, ha gyermekünket a kitartásra és a kemény munkára ösztönözzük, mintha folytonosan tehetségét vagy okosságát dicsérjük. Olimpikonunk, Márton Anita, egy interjúban megállapította: „Általában a kevésbé jó adottságúak, vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek.” Lényegében hasonló megállapításra jutott Angela Duckworth kutatásainak összefoglalásaként: a küzdeni-tudás az értelmi kiválósággal összemérhető fontosságú a siker létrejöttében. (Duckworth, A. et.al. 2019. Cognitive and noncognitive predictors of success). Ezt a gondolatot azután sikerkönyvében részletesen kifejtette. (Duckworth, A. 2020. Grit – Hogyan vezet sikerhez a kitartás és a lelkesedés. Libri.)

A vállalatok azonban – maguk érdekében – munkatársaik beválását elemezve tovább vizsgálódtak, összevetve az átlagos, illetve kiváló teljesítményűeket. Így a szervezeti siker jellegzetes viselkedési mintáit – un. kompetenciákat – azonosítottak. Ezek a kompetenciák azonban – meglepő módon – részben eltértek a közvélekedéstől: nem annyira az IQ-ra, mint inkább a társas kapcsolatok kezelésére, a csoportban való munkára, mások befolyásolásának képességére vonatkoztak. Vagyis, nem a műszaki kreativitás, inkább az emberi kapcsolatok szférájában felmerülő problémák megoldási képessége bizonyult fontosabbnak. Ez nem meglepő, hiszen az emberi problémák megoldása – a gépek megtervezéséhez és működtetéséhez hasonlóan – találékonyságot igényel, így intelligenciának tekinthető.

Fokozatosan világossá vált: a vezetői sikert döntően az határozza meg, milyen mértékben képes valaki csapatot építeni, a feszült helyzeteket körültekintéssel kezelni, érzékelni a potenciális konfliktusokat és segíteni a megoldásukat. Ezeknek a konfliktusoknak a megoldása azonban kevésbé az okosságon, mint inkább a bölcsességen múlik. Ez a magyarázata, hogy az elbocsátással vagy lemondással végződő vezetői kudarcok mögött többnyire nem a szakmai tudás hiánya, hanem a „csapatjátékra” való képtelenség húzódott meg. Pedig az életbe kilépve folyamatosan azt tanuljuk, hogyan váljunk „csapatjátékossá”. Már az óvodában, majd az iskolában, a sportban és az énekkarban, az üzlet és a politika világában, mindenütt egymással együttműködő és problémákat közösen megoldó társak csoportjaiban létezünk. Egyéni teljesítményünk alapvetően, a csapattársaktól, a csapat sikere pedig az egyén hatékony közreműködésétől függ.

Sorsunk tehát leginkább azon múlik: felismerjük-e, mit is gondol a másik, és kitaláljuk-e, mit is akar tőlünk. Ehhez azonban a Edisonétól eltérő jellegű „intelligenciára” van szükség. Az első – bestsellerré vált – mű, amely a témára ráirányította az átlagemberek figyelmet, Daniel Goleman, „Az érzelmi intelligencia” című könyve volt. (D. Goleman: Az érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó 2008.). Jórészt neki „köszönhetjük”, hogy ebben a szokatlan összefüggésben elterjedt az intelligencia kifejezés használata. Az emberi kapcsolatok világa a tárgyi környezetnél jóval több olyan problémát vet fel, melyekre nincs egyértelmű szabály. Az esetek többségében személyre szabott, egyedi megoldást kell kitalálni. Ezt a készséget nevezte Goleman – a műszaki problémák megoldását megalapozó IQ-ra utalóan – emocionális intelligenciának. Ezen a nyomon elindulva azután egyre többféle intelligencia bukkant elő.

Életünk folyamán sokféle helyzetbe kerülhetünk, így eltérő típusú találékonyságra lehet szükségünk. Bár modern világunk biztonságos komfort-zónát épít körénk, ennek ellenére minden pillanatban olyan problémákkal szembesülünk, amelyekre nincs kész megoldás. Számtalan eszköz van ugyan a kezünk ügyében, de pillanatonként új helyzetbe csöppenünk, amelyben gyorsan kell megoldást találni. Mivel pedig számtalan baráti, üzleti, társadalmi, kulturális közösségben zajlanak mindennapjaink, létfontosságú a problémák azonosításával és megoldásával összefüggő társas intelligencia. Ez teszi lehetővé, hogy másokból a kívánt reakciót váltsuk ki, hatékonyan befolyásolni tudjunk őket és feloldjuk az együttélésből szükségképpen adódó konfliktusokat. Ám még ha mindezt sikeresen elsajátítjuk, sem ülhetünk a babárainkon. Ezt valamennyi hősöm megtapasztalhatta, amint – éppen sikereik nyomán – egyre nagyobb szervezetet építettek találmányaik köré.

A növekedés első ciklusában – az ötlet, a prototípus, majd a termék létrehozása idején -nélkülözhetetlen a műszaki találékonyság mellett, épp ilyen lényeges volt az érzelmi intelligencián alapuló kapcsolatépítési készség. A következő lépésben azonban – a sorozatgyártás megszervezése és a piacra-lépés megvalósítása idején – egyre több együttműködő „alkotótársa” lesz az alapítónak. Ebben a második növekedési ciklusban a siker új feltétele bukkan elő: a vállalkozás hatékony működtetése és a szervezet tovább építése. Ehhez pedig egy jó adag szociális intelligenciára lesz szükség. Ennek birtokában válik képessé a zseniális, de sokszor magányos feltaláló ismeretleneket vezetni és a közös célok megoldására összefogni a céget. Ha pedig ezeket is sikeresen megoldja, akkor – a növekedés harmadik ciklusában – még félelmetesebb feladat: a „birodalom-építés” problémája tűnik fel. Itt a siker titka a „kormányzóképesség”, ami már döntően a szociális intelligencián múlik. Ennek fontosságára utal egy – a Szilícium-völgyben „felfedezett” – különös szabály: a zseniális feltaláló alapítók a szervezeti siker későbbi szakaszain gyakran kisodródtak vállalatukból. Az Apple példája ebben a tekintetben rendhagyó: S. Jobs, az igazgatósági küzdelmekben alul maradt és „eltávolíttatott” a maga teremtette vállalatból, végül azonban – egy évtizeddel később – „megmentőnek” visszahívják.

A 21. században, a globalizáció ismét új intelligenciát, a kultúra-közi kommunikáció és a kulturális identitás „kezelésének” képességét állította előtérbe. Multikulturális világunkban ugyanis a különböző kultúrájú, eltérő kollektív identitású egyénekből álló csoportok működnek együtt, így problémáik megoldása ismét új típusú kompetenciát: kulturális intelligenciát igényel. Gondoljunk kedvenc labdarugó csapatukra: hány országból, hány vallásból, hány kultúrából, hány etnikumból toborzódnak játékosai, edzői, segítői, szurkolói és tulajdonosai, akik így együtt alkotják „a csapatot”. S lám, milyen nehéz probléma elé állítja az egyes játékosokat – még ha a politika nem is szól közbe – vajon tisztelegjenek-e a zászlónak, énekeljék-e a himnuszt, letérdepeléssel kifejezzék-e véleményüket egy társadalmi kérdéssel kapcsolatban?

Az efféle problémák megsokszorozódnak a globális világ kaotikus feltételei között, különös csapdát állítva a felnövekedő új generációk számára. A kutatások azt mutatják, hogy a glóbuszunkon ellenállhatatlanul terjed közöttük az individualizmus és részben a narcisztikus viselkedés. (Santos, H. 2017. Global Increases in Individualism. Psychological Science.) A fiatalokat körülményeik kevésbé szoktatják hozzá mások szemszögéből szemlélni a világot és csökkenti hajlandóságukat együttműködő partnerré válni. Pedig a siker elmaradhatatlan feltétele: megérteni a váratlanul felbukkanó ismeretlent és hajlandónak lenni elfogadni az ő szempontjait is. A fiatal generációk azonban egyre nehezebben tudják elsajátítani a másikra/másokra való ráhangolódás készségét. Miközben szüleik és a társadalom védőburkot épít köréjük, olyan buborékba zárják magukat, amely megakadályozza, hogy megszerezzék a gyakorlatot a csapatjátékossá válásban, egyben azt is, hogy felismerjék a manipulációt és visszautasítsák az erőszakot.

A sikert, a tapasztalatok szerint három, eltérő jellegű kompetencia – az intellektuális kiválóság, a kitartás és kudarctűrés, illetve a csapatjátékosi készség – együtt biztosítja. Míg azonban az első kettő fontosságát többnyire elfogadják, a csoportos probléma-megoldási készség hiánya kevésbé tűnik fel. Pedig a jövőben a siker – de a boldogság – nélkülözhetetlen feltétele: a munkát összehangolva és az örömet megosztva, másokkal együtt dolgozni és élni. Ezt pedig csak olyanok remélhetik és csak olyanoktól remélhetjük, akiket sorsuk empatikussá és együttműködővé formált. Ebből a szemszögből a legbölcsebb tanácsot meglepő módon H. Ford fogalmazta meg, amit a leghíresebb Sikerkalauz írója – Dale Carnegie – is idézett: „Ha a sikernek egyáltalán van titka, ez abban a képességben áll, hogy észrevegyük a másik ember szempontját, és a dolgokat egyszerre nézzük az ő oldaláról, meg a magunkéról is.”

A boldogsághoz vezető flow folyosó

„Ha majd a bőség kosarából – az olvasó „kapásból” folytatni tudja – mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyformán foglal helyet, ha majd a szellem napvilága ragyog be minden ház ablakán, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.” A Kánaán – a Biblia, tejjel‑mézzel folyó országa – évezredek óta az ember képzeletében és vágyaiban élő, bőség és jólét világát jelentette. Ám szembesülve a mindennapok nehézségeivel és az emberiség problémáival a legtöbben – igazat adnának a költőnek: „De addig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködnünk kell”. De meddig még? – tör ki belőlünk újra és újra.

A kérdésre – csaknem egy évszázada – figyelemre méltó választ adott a múlt század egyik legnagyobb közgazdásza, J.M. Keynes. Az 1928-ban elkezdett és 1931-ben – „Gazdasági lehetőségek unokáink számára” címmel – publikált cikkében, a gazdaságtörténet jól kirajzolódó trendje alapján az emberiség alapvető céljainak gyökeres megváltozását vizionálta. „Arra a következtetésre jutottam – írta tanulmányában -, hogy feltéve, ha nem lesznek jelentős háborúk, se komolyabb népességnövekedés, akkor az emberiség gazdasági problémája megoldható – de legalábbis a megoldás közelébe kerülhet – száz éven belül…. Hamarosan elérhetünk egy pontot – talán sokkal hamarabb, mint bármelyikünk gondolná – ahol ezek a szükségletek kielégülnek, olyan értelemben, hogy energiánkat inkább nem gazdasági jellegű céloknak szenteljük”. (in: FORDULAT. A Társadalomelméleti Kollégium Szakmai Folyóirata Konferencia Különszám 2003.). Keynes sorait ma olvasva, a legmegdöbbentőbb: az időponttól, amikorra az emberiség gazdasági problémáinak végleges megoldódását jelezte, már alig egy évtized választ el bennünket! Azt meg – ahogy mifelénk mondják – már féllábon is kibírjuk.

Jövendölésére azért érdemes odafigyelni mert ez nem egy hóbortos próféta lázálma, hanem a körülményekkel és a tényekkel racionálisan számot vető tudós következtetése. Ám, ha tényleg bekövetkezik az ígért változás az azt jelent: nemsokára alapvetően más problémával kell szembenéznie az emberiségnek, mint amivel eddig küszködött. Az emberek figyelmét azonban a világgazdasági válság, a világháború, majd a hidegháború körülményei között, nem a bíztató jövő ígérete, hanem inkább a hétköznapok problémái kötötték le. A történelem viszont haladt a maga útján és a II. a világháborút követően felgyorsult gazdasági fejlődés, az ötvenes évek végén egy másik neves közgazdász – K. Galbraith – elé is a „bőség” társadalmának képét vetítette. (K. Galbraith. 1958. The Affluent Society.) Az átlagember életszínvonalának ugrásszerű javulásából, és a jóléti állam szolgáltatásainak szélesedéséből az emberi célok alapvető átrendeződésére következtetett. „Berendezni egy üres szobát bútorokkal – írta könyvének utolsó bekezdésében – egy dolog. Folytatni azt és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk (mindenki számára) elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám, ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az épp olyan tragikus volna”.

Az életfeltételek ilyen alapvető változása – különösen az elmúlt 10 ezer év tapasztalatainak tükrében – első pillantásra hihetetlennek tűnhet. Egészen a legutóbbi századig, a történelem 99%-ában, a társadalom 99%-a számára az élet folytonos éhséggel és szenvedéssel, kibírhatatlan szennyel és bűzzel, a halálos betegségektől, a háborúktól és a katasztrófáktól való elháríthatatlan félelemmel, elviselhetetlen fájdalommal és borzalmas kegyetlenséggel volt teli. (Bergman, R. 2017. Utopia for realist.) Ha beleolvasunk a régi korok realitását, akár csak részleteiben felvillantó írásokba – önéletrajzokba vagy történészek leírásaiba – még a királyok élete is tele volt olyan eseményekkel, és nem is kizárólag a halál és a betegségek körülményei között, amelyekkel napjainkban már a szegényeknek sem kell szembenéznie. A fogyasztás színvonala és a lét biztonsága csak lassan és gyakori visszaesésekkel tarkítottan javult. Az egymást követő nemzedékek élete – a római-, majd a közép-, végül az új korban –  nem sokban tért el. Még a 19. század végén – az akkori fejlett országokban is – a többség az éhségtől és a szegénységtől szenvedett. Az átlagos életkor nem érte el a 40 évet, azaz hiába dolgoztak a legtöbben egész életükön keresztül, nyomorban és korán haltak meg.

Az elmúlt században azonban ez a szomorú trend látványosan megváltozott. A nagyszülők, a szülők, a gyermekek és az unokák egymást követő nemzedékeinek élethelyzetében – gondoljon az olvasó saját tapasztalataira – alapvető javulás következett be. A 20. századra, a történelemben példa nélküli trend lett jellemző: az egymást követő nemzedékek mindegyike elődjeinél jobban, szabadabban, kellemesebb körülmények között, kevesebbet dolgozva, mégis több lehetőség és árú között válogatva élhette életét. Az átlagéletkor csaknem a kétszeresére nőtt, az élet minősége pedig még ennél is jelentősebben javult. A várható élethossz még a szegény országokban is túllépte a 60, míg a fejletteknél a 80 évet, a 21. század végén pedig sokan megérhetik a 100. életévüket. Egészében tehát még egy alsó középosztálybeli, átlagos szegény is jobban és tovább él, mint száz éve egy gazdag. Az emberek ma inkább a túltápláltságba halnak meg, mint az alultápláltságban.

A körülmények ilyen mértékű javulásának nem is vagyunk a tudatában. Szemléletesen tárul fel ez fel a téma világhírű kutatójának könyvéből, amelynek bevezetője egy tesztszerű kérdéssort kínál fel az olvasónak. (Rosling, H. 2018. Tények.) Csak két példa ezekből, hogy ki-ki tesztelhesse magát. „A világ összes alacsony jövedelmű országában a lányok hány százaléka fejezi be az általános iskolát? (20%, 40% vagy 60%?). „A világon ma élő egyéves gyermekek mekkora hányada kap védőoltásokat? (20%, 50% vagy 80%?). A helyes válaszok: 60% illetve a 80%!  A teszt eredményeihez Rosling, egy különös megjegyzést fűzött. Amikor ezeket és az ehhez hasonló kérdéseket a különböző területek legtájékozottabb (!) szakembereinek feltette, válaszaikat így jellemezte: „még egy gorilla is jobb eredményt ért volna el”. Értsd: a szakemberek megfontolt becslései többnyire elmaradtak a véletlenszerű válaszok pontosságától. 

Az objektív adatok alapján tehát a világ helyzete jobb, annál, mint amit feltételezünk. Ennek ellenére nem gondolom, hogy válságokkal küszködő bolygónk 7.8 milliárd lakója már elérkezett volna az Ígéret földjére. Mégis, fontos tudatára ébrednünk: a fejlett világban élők többsége előtt már feltűnni látszik a „Ha majd..” kora. És, bár nem állítom – „hamis prófétaként”, ahogy a költő jellemezte – „hogy már megállhatunk, mert itten az Ígéretnek földje van”, mégis célszerű megbarátkozni a gondolattal: a következő évtizedekben alapvetően új helyzet állhat elő. A föld több milliárd lakója, ráébredve életfeltételeinek gyökeres változására, dönteni kényszerül: új módon szervezi meg életét vagy a régi módon folytatja tovább. Ezt a történelmi jelentőségű váltást ugyanis nem pusztán az életfeltételek mutatói jelzik.

Az átlagemberek motivációja, ha lassan is, de módosul: az egykor, különcnek számító viselkedés, fokozatosan a fejlett világ új normájává kezd válni. Ha valaki a múlt század közepén, „amerikai álom” követése helyett tudatosan korlátozta volna vágyait, azt nem moderáltnak, hanem egyszerűen bolondnak tekintették. Somerset Maugham – Edward Bernard bukása – című novellájának egyik szereplője például a következő szavakkal vonja felelősségre barátját, aki letért az „amerikai álom” kötelezőnek tekintett pályájáról: „Szinte elviselhetetlen arra gondolni, milyen siralmas módon pazarolod el itt a tehetségedet, fiatalságodat és a lehetőségeidet”. Ám, meglepetésére barátja éppenséggel büszke arra, hogy az életről másként gondolkodik, mint kortársai: „Elég dolgom lesz, hogy ne legyek tétlen, és nem lesz annyi, hogy elhülyítsen. Ott lesznek a könyveim, Éva, remélem a gyerekek, s mindenekfölött a tenger és az ég végtelen változatossága, a hajnal üdesége, a napnyugta szépsége, az éjszaka gazdag fensége. Kertet teremtek ott, ahol tegnap még vadon volt…..Valamit alkotok tehát. Az évek észrevétlenül múlnak, s ha megöregszem, remélem boldog, egyszerű és békés életre nézek majd vissza.”

A legtöbben úgy vélik, az új normalitás térnyerésének legnagyobb akadálya: az élet anyagi forrásainak biztosítása. Nem állítom, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem vagy a három napos munkahét megteremtése „pofon egyszerű” volna. Az igazi kihívásra mégis inkább Keynes egy rövidke megjegyzése utal: „Úgy gondolom nincs olyan ország és olyan nép, amely aggodalom nélkül nézhet a szabadidő és jólét kora (f)elé.” Az elmúlt évezredekben ugyanis az élet rendjét az elháríthatatlan gondok és a szorító körülmények formálták. Ezek a társadalom legtöbb tagjának kikerülhetetlen kényszerként írták elő, mikor, mit és hogyan kell tennie. Ehhez képest napjainkban alig néhány évtized áll rendelkezésre, hogy az emberiség felfedezze és megszeresse Edward Bernard életstratégiáját.

Eközben persze nem szabad elfelejtkezni arról, hogy létünk kikerülhetetlen feltétele mindig is a társadalomnak a természettel való folyamatos „anyagcseréje” lesz. Ez pedig – Marx szavaival – örökre megmarad a szükségszerűség birodalmának. Ugyanakkor, a gondolatot tovább folytatva, megállapítja: „Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán, mint bázisán virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.” (K. Marx. 1864-1865. A tőke.) Sokáig cáfolhatatlannak tűnt, hogy ennek megteremtésében a legnehezebb feladatot a politikai forradalom végig-harcolása jelenti. Most azonban úgy látszik: a „munka kényszerének” a világából, az „örömteli alkotás” világába való átmenet legnehezebb problémája: a gyökeres életmódváltást kísérő kudarcok elviselése. 

Erre utalt T. H. White – „Üdv néked, Arthur nagy király” című – csodálatos könyvében, amikor az emberiséget felszabadítani szándékozó forradalmárok szinte kikerülhetetlen végzetét rajzolta fel. Az átgondolt terv megbukik, a jószándék az ellenkezőjébe fordul és a ragyogó jövő kiötlője kénytelen szembenézni a kudarccal. Végül, Arthur számára csak a remény marad: „Eljön a nap – így a könyv utolsó bekezdése – mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak, ne csak egyenek és szeretkezzenek!” Az, hogy ebből az üzenetből az olvasó optimista vagy pesszimista következtetésre jut, alapvetően attól függ, miben reménykedik: az embert a kultúra szeretete vezérli, vagy inkább pillanatnyi ösztöneit követi.

Vannak, akik abban bíznak, kiformálható az „alkotó” semmittevés életstratégiája. (Meckling, O. 2020. Niksen: a semmittevés holland művészete.) Engem azonban inkább az tölt el bizakodással, hogy a szabadidő társadalma nemcsak az alkotó kisebbségnek – tudósoknak és művészeknek – ígér boldogságot. Erre az elmúlt század egyik legnagyobb hatású „boldogság-kutatója” – Csikszentmihályi Mihály – jött rá, amikor azt vizsgálta: mikor élnek át az emberek, egész életükre emlékezetes örömet? (Csíkszentmihályi Mihály 1997. Flow – a tökéletes élmény pszichológiája). Ő, azt találta, és eredményeit azóta sokan igazolták, bárki elérheti a legnagyobb örömérzést kínáló – lebegés-szerű – flow-állapotot, de csak ha vállalja a megküzdést a készségeit próbára tevő nehéz problémákkal. Ez az életérzés ugyanis éppen a nehéz kihívásokkal küszködve „generálódik”. Vagyis, szembenézve a kezdetben megoldhatatlannak látszó nehézséggel, túllépve a kudarcok sorozatán, juthatunk el a megoldásig, és miközben szert teszünk új képességekre – mondhatni – mintegy „mellékesen” a flow állapotba emelkedünk.

Ám, nemcsak egy cikk vagy egy vers megírása, egy matematikai sejtés bizonyítás juttathat el a flow-állapotba. Valamilyen hétköznapi problémával küszködve – mint én legutóbb, amikor a barátommal egy hűtőszekrény ajtajának megfordításával bajlódtunk – érhetjük el azt. A siker kiváltotta életérzés mégis örökre emlékezetes marad. Csíkszentmihályi a problémák megoldásának két alapvető összetevőjét azonosította: a feladat jelentette kihívás nagyságát és a megoldáshoz rendelkezésre álló készségek mértékét. Ezek különböző értékei egy különös „boldogság-térképet” rajzolnak fel, amelyen a növekvő kihívások és a megoldást lehetővé tevő, elsajátított készségek egyensúlya egy flow-folyósót alkot. Amikor a kihívás és a készség közötti összhang megbomlik, azt mindig kellemetlen életérzés kíséri. Amikor a kihívás nehézsége huzamosan meghaladja a kompetenciát, az szorongást, végül pánikot vált ki. Ha viszont a képességekhez képest a kihívás túl csekély az unalmat, majd apátiát idéz elő.

A 21. század alapkérdése: a bőség, a szabadság és a kultúra körülményei között eljutunk-e oda, hogy komfort-zónánkban ücsörögve, mégis folyamatosan keressük a kihívást, elfogadjuk az ezzel együtt-járó stresszt, és vállaljuk egyre újabb készségek elsajátítását. Úgy tűnik ez az ár nem spórolható meg annak, aki a fel akarja fedezni a semmittevésen és a fogyasztáson túli boldogságot.

Migrációs-válság – apokalipszis, nemsokára?

Válságkorszak idején, amibe a világ egyre inkább belesodródik, mindent felülíró viselkedési szabály: „Kezelni az elkerülhetetlent, és elkerülni a kezelhetetlent”. (John Schellnhuber). Erre utalva, még 2015-ben, a menekültválságról írt cikkemben két tényre hívtam fel a figyelmet: a folyamatok hosszú távon jól előre láthatók, ami az eseményeket mégis kaotikussá teszi a sokféle – térben és működési mechanizmusában egymástól távoli – mellékhatás váratlan egybekapcsolódása. Ezek azután a politikusokból kiszámíthatatlan döntéseket váltanak ki: támadást indítanak valamely térségben, vagy éppen ellenkezőleg, megszegve a nemzetközi közösségnek tett ígéretüket visszavonják a csapataikat és nem finanszírozzák tovább a rendfenntartó haderők állomásoztatását. Az előre végig nem gondolt lépés meglöki a globális dominósor valamely tagját, és megállíthatatlan esemény-lavinát idézi elő. Először csak csodálkozunk, amikor az első dominókocka elbillen, azután, ahogy a dominók egymás után felborulnak kétségbeesve sopánkodni kezdünk, végül amikor az egész dominósor ledől, mindenki dühödten átkozódik.

Ezt a nehezen áttekinthető helyzetet a világ egyre szorosabb összekapcsolódása idézte elő, amely az elmúlt évtizedekben hiper-konnektivitássá vált. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016.Hvg.) A folyamatok elválaszthatatlan egybefonódása miatt a rendszerben folyamatosan keletkeznek kiiktathatatlan zavarok. A hiper-konnektivitás ugyanakkor arra vezet, hogy a zavarok szükségképpen válságokká erősödnek, amelyek megállíthatatlanul tovább-terjednek a társadalom legkülönbözőbb szféráira. Miközben tehát gyanútlanul éljük hétköznapjainkat, alattunk itt vannak „beélesítve” a legkülönbözőbb – a gazdasági, a társadalmi, a demográfiai és járványügyi – krízisek, amelyeket egy véletlen esemény bármikor kirobbanthat. Globális világunk krízisei ezért nem érthetők meg, és nem is kezelhetők egyetlen – mégoly fontosnak tekintett gazdasági, politikai, társadalmi vagy technikai – szempont alapján.

Ráadásul a nemzetek, a vállalatok és a globális intézmények döntéshozói rendre késlekednek, többnyire csak a múlt eseményeire reagálnak nem véve tudomást a folyamatok távlati hatásairól. A menekültválság kapcsán a politikusok egyik része még mindig hajlamos csak azt ismételgetni: nem zárkózhatunk el kegyetlenül a menedéket kérők elől, hiszen még a javunkat is szolgálhatják. Egy másik részük viszont – lásd a mostani és a megelőző Nemzeti Konzultációk kérdéseit – egyre csak azt szajkózza: a problémát nem mi idéztük elő, és ezért nem is a mi feladatunk ezt megoldani. Ebben a helyzetben – nem először és valószínű nem is utoljára – célszerű újra figyelmeztetni mindenkit a rendszerdinamika fontos felismerésére: a problémákat megérteni és orvosolni is csak hosszú távon, a rendszerek sajátos, „anti-intuitív” viselkedését észben tartva lehet. (Forrester, J. 1971. Counterintuitive behavior of social systems.)

A globális migrációt alapjában négy egybekapcsolódó tényező határozza meg: a demográfia, a természeti környezet állapota, az adott közösségek társadalmi szervezettsége és a globális gazdasági növekedés. Ezek mindegyikének alakulása viszonylag jól előre látható és bonyolult összekapcsolódásuk formálja ki a körülmények hatalmát, amely – Weöres Sándor szavai szerint – „a tettet fogva tartja, hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja.” A migrációt – érthető módon – mindenekelőtt a demográfia formálja. 10 ezer évvel ezelőtt alig 4 millió ember élt a földön. Számuk időszámításunk kezdetére 190 millióra emelkedett, majd fokozatosan gyorsulva 1700-ban elérte a 600 milliót. A népesség robbanásszerű növekedése a 20. században következett be, amikor – egyetlen évszázad alatt – az 1900-as 1.65 milliárdról, 2000-re túllépte a 6 milliárdot. Amikor azonban – az 1970-es években – a világ felfigyelt a „népességrobbanás” veszélyeire, a dinamika valójában már lassulni kezdett. Az előrejelzések azt mutatják, hogy a 21. század végére a föld népessége 10.5 milliárdon stabilizálódik. Megoldódik tehát a „népességrobbanás” problémája?

A valóságban a stabilizálódás veszélyes következményeket rejtő átrendeződéssel is együtt jár. Míg 1900-ban a „nyugati világ” demográfiai súlya – különösen gazdasági fejlettségét tekintetbe véve – jelentős volt, ez 2000-re ez lecsökkent, és 2100-ra pedig marginalizálódik. Csak egyetlen példa: miközben Afganisztán népessége a 2017-es 33 millióról 2100-ra 129 millióra növekszik, Közép-Európáé 114 millióról 52 millióra fogy. Régióinak alapvető problémájává éppenséggel az elöregedés, és meghatározott térségeinek demográfiai „kiürülése” válik. Közben fokozatosan felértékelődött Kína, India, Dél-Amerika demográfiai és gazdasági részesedése, következésképpen hatalmi súlya. A 21. század során ugyanakkor ezen országcsoport helyzete stabilizálódik, bár 2050 táján Kína helyét India veszi át, mint a legnépesebb ország. Ugyanakkor, az ENSZ előrejelzései szerint a föld legszegényebb térségeiben – alapvetően Afrika Szahara alatti területein – valóságos népességrobbanás következik be. 2017 és 2100 között előre láthatólag 1 milliárdról, több, mint 3 milliárdra nő itt a népesség. (www.thelancet.com Vol. 396 October 17, 2020)

Ilyen körülmények között a világunk fenntarthatósága alapvetőn ezen országcsoport stabilitásától függ. Ezt csak e térségek békéje, prosperáló gazdasága és társadalmi fejlődése teremtheti meg. Elgondolkoztató azonban, hogy az ehhez szükséges gyökeres átalakulás – ami a fejlett világban előbb a népesség növekedését, majd lassulását hozta – alapvetően új társadalmi, gazdasági és politikai intézményeket igényel. Ehhez a „Nyugatnak” – a forradalmakról és háborúkról nem beszélve – 25-30 nemzedékre volt szüksége, míg Kelet-Közép Európa 15-20 nemzedék óta még mindig úton van. Ugyanakkor a népességrobbanás térségeiben a 21. században megszületőknek legfeljebb 1-2 nemzedéknyi idő áll a rendelkezésére, hogy létrejöjjön a demográfiai stabilitás és az ezt biztosító fenntartható életfeltételek és városi civilizáció. Ennek megvalósulása alapvetően a migrációs folyamatokat befolyásoló további két tényezőtől: a környezet állapotától és a közösségek „válság-állóságától” függ.

Mára tudományos konszenzus jött létre: a globális környezet olyan mértékben sérült, hogy a változások túlkerültek a billenési ponton. A billenési pont az a küszöbérték, amin átlépve a folyamatok visszafordíthatatlanok. (Gladwell, M. 2002. The Tipping Point.) A természeti környezet esetén ez nem idéz elő szükségszerűen azonnal összeomlást, de a következmények már elkerülhetetlenek, és csak idő kérdése a súlyos katasztrófa. A migráció szempontjából aggodalmat keltő: a globális felmelegedés súlyos következményei a földnek éppen azon a részein érvényesülnek a leginkább, ahol az elkövetkező évtizedekben legtöbb ember születik! Vagyis, az itt élőknek számítani kell pusztító szárazságokra, súlyos árvizekre, gyakori erdőtüzekre, romboló viharokra, vagy a járványokra. Bár az efféle események végig kísérték a történelmet, a billenési ponton túl számuk, hatásuk és következményeik megsokszorozódik. A 21. század új normalitása az állandósuló krízisek lesznek.

Ebben a helyzetben, az eseményeket az érintett közösségek „krízis-állósága” határozza meg. Az, hogy a társadalmak ellent tudnak-e állni a sorozatos válságoknak alapvetően két tényezőtől függ: a közösségek fejlettségétől és szervezettségétől, valamint a támogatástól, amit a fejlett világ nyújt segítségként adaptációjukhoz. Ha egy térségben az ott élők nem képesek hatékony választ adni a kihívásokra, akkor a közösségek szétesnek és ez szükségszerűen kiváltja a migrációt. Az állandósuló válságoknak való ellenállást, a szervezetek és társadalmak „krízis-tűrését” egy összetett képesség, az un. resilience, a rugalmas alkalmazkodóképesség alapozza meg. (Taleb, N. 2012. Antifragile.) Ezt azonban – ellentétben a hagyományos logikával – nem a hatalmas méretek, a merev struktúra, a szigorú hierarchia biztosítja, hanem a közösségen belüli bizalom, együttműködési készség és az egyének hajlandósága, hogy hozzáigazítsák életmódjukat és viselkedésüket a változásokhoz.

Ám a resilience szemszögéből éppen kevéssé fejlett, demográfiailag instabil, és a váratlanul kialakuló krízisek miatt átalakulni kényszerülő társadalmak a leginkább sebezhetők. Ezeket ugyanis egyaránt sújtja gazdaságuk fejlettlensége és társadalmi elmaradottságuk. Az ebből fakadó rejtett problémákat számomra a legszemléletesebben egy, alig fél oldalas Márai novella tárta fel. (Márai Sándor. A cigánylány. Ég és föld. Helikon. 2001) „…A szüleim mindig aggódva féltettek az emberektől – idézi Márai a lány szavait – akiknek házuk van és egyhelyben laknak. Nekünk volt szép zöld kocsink… és minden éjjel más város határában aludtunk. Nálunk mindenkinek tanult mestersége volt…Így éltünk, rendezett és nyugodt életkörülmények között…De atyám, a vajda, gyakran mesélt a gonosz emberekről, akik kőházban laknak, s elrabolják a tisztességes cigánygyermekeket, gonosz mesterségre kényszerítik őket .. Vigyázni kell a világban, mert tele van kóbor csendőrökkel…” Ami megdöbbentett, az a félelemmel teli rácsodálkozás a modern világra, amelyet fenyegető veszélyekkel telinek lát, mivel megszokott életmódja megváltoztatására akarja kényszeríteni.

Ám a népességrobbanás térségeiben megszülető tömegek túlélése azon múlik, hogy a törzsi társadalom körülményei közzé születve néhány évtized alatt képesek-e ipari civilizációt alkotni, és alkalmazkodni annak városi életmódjához. A 21. század ugyanis csupán azok számára kínál demográfiai stabilitást biztosító komfortzónát – kényelmes lakást, egészséges életkörülményeket, biztonságos környezetet és növekvő életesélyeket – akik képesek felcsatlakozni a globális ellátási láncra, és elfogadják az egyéni szabadság valamint a demokrácia intézményeit. Ám az a milliárdnyi ember, aki a felbolydult 21. században, az állandó veszélyekkel küszködő kis közösségek egyikébe születik – mint Márai cigánylánya – minden erejével ragaszkodik az örökül kapott és az ősök által szentesített életkörülményeikhez. A túlélést jelentő változást, pusztán saját erejükre támaszkodva nem tudják megtenni. Mivel pedig az egész globális rendszer stabilitása múlik ezen, a fejlett világnak önérdeke az összehangolt és jelentős forrásokat mozgósító folyamatos segítség.  

Ugyanakkor ezt a nyilvánvaló, ám a maga teljességében még át nem gondolt követelményt fenyegeti egy, még csak homályosan érzékelhető hatás: a nagy lelassulás (slowdown). (Dorling, D. 2021. Slowdown). Az elmúlt évszázad a történelemben példa nélküli, robbanásszerű növekedést hozott. Ennek a növekedésnek feltétele volt előbb a regionális majd a globális piacgazdaságba való bekapcsolódás, ugyanakkor elkerülhetetlen következménye lett a környezet növekvő terhelése is. A természeti korlátok létezését, és a folyamatok fenntarthatatlanságát, a Római Klub bestselleré váló publikációi tették általánosan ismertté. (Meadows, D. et. al. 1972. The Limits to Growth.) A világ ekkor szembesült a népesség-, és fogyasztásnövekedés miatt bekövetkező környezeti válságokkal, amelyek társadalmi összeomlással is fenyegettek. Az 1980-as évektől egymást követték a tanulmányok, a könyvek, a filmek, a TV műsorok apokalipszis-szerű jóslatai. Az emberek többsége egyre jobban szorongott, de folytatta megszokott életét. Vagyis, egészében az emberiség a „megfőtt béka” szindrómát mutatja: fokozatosan belenyugodott a fenyegetettségbe, de nem változtatott viselkedésén.   

A következmény: bár az innovációs folyamat nem lassul, mégis egyre nehezebb a dinamikus növekedés fenntartása. Pedig a gyors növekedés sokáig segít elfedni és enyhíteni társadalmi problémákat. A globális lassulás viszont amellett, hogy a fejlett világban is felszínre hoz problémákat, lecsökkenti a hajlandóságot az elmaradottak támogatására. Ez pedig – a demográfiai előrejelzés alapján – népesség-katasztrófát vetít előre. Ám, miközben jól azonosíthatók a veszélyeket előidéző összetett hatások, egyértelmű: a veszélyek enyhítésére nincs gyors, olcsó és hatékony megoldás. A migrációs válság sikeres terápiájához hosszú távon kitartó, sok területre kiterjedő és összehangolt akciók rendszerszerű alkalmazása volna szükséges. Lényegében ugyanez mondható a többi, hasonlóan globális jellegű problémára is: csak a rendszer egészének komplexitását figyelembe vevő, következetesen végrehajtott és a várható kudarcokból tanuló terápiával gyógyítható. Vagyis, valamennyi globális probléma az emberiség közös problémája: a krízisek mindenkit érintenek, és emiatt a megoldás is csak közös lehet.

Amikor 1975-ben először olvastam a 2035 után bekövetkező katasztrófákról, azok beláthatatlan messzinek látszottak. 2021-ben éppen ilyen távolinak tűnhet 2100, de csak azért, mert elfelejtkezünk arról: a 21. században születettek nagy valószínűséggel megélik a 100 évet! (2017 Stanford Center on Longevity.) Az olvasó gyerekei és unokái tehát elkerülhetetlenül szembesülnek azzal a világgal, amit közösen alkotunk. Mindebből, egy olyan „szomorú történet” látszik kibomlani, amely – Amos Oz megfogalmazásával – vagy a shakespearei vagy a csehovi forgatókönyvet követi. A shakespearei végkifejlet: halottak hevernek szerteszét. Esetünkben ez azt jelenti, hogy minden ország szuverenitását fitogtatva, egymás provokálásával van elfoglalva, és elmaradnak az előre tekintő, hosszú távon következetesen folytatott, és hatékonyan végrehajtott közös akciók. Ennek következménye a megállíthatatlan menekült-áradat és 300-400 millió halott. A csehovi végkifejlet: frusztrált emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek. Esetünkben ez azt jelenti: mindenki jószándékát hangoztatja ugyan, de saját nemzeti érdekeit helyezi az első helyre, a támogatás csekély, a segítség késlekedik és nem is rendszerbe illő. A következmény: egy frusztrált globális világ, és a legszegényebb térségekben 80-100 millió halott. A 21. század nagy kérdése: nekiállunk-e végre kidolgozni a fenntarthatóság forgatókönyvét, és hajlandók leszünk-e azt követni?   

Valóban gonosz a kapitalizmus?

A média tele van a tulajdonosi önzés és a vállalati gonoszság különös megnyilvánulásainak híreivel. A gyógyszergyárak viselt dolgait elemző írás – kezdő sora: „A szellemi tulajdon, öl” – a tulajdont állítja pellengérre, konkrétan megjelölve a bűnöst: a vakcinakapitalizmust, amely a szegény országokból szedi ártatlan áldozatait. A szuperliga – hamvában holt – ötletét is a milliárdos tulajdonosok profitéhségének tulajdonítják. De a fékezhetetlen mohóság idézte elő a német csodavállalat – a Wirecard – bukását is. Nemcsak az elvakult forradalmárok, de a megkérdőjelezhetetlen moralitású művészek is a gonosz megtestesülésének és az emberiség ellenségének tekintik a tulajdont és pénzt. Emlékezzünk Csokonai sorain: „Az enyim, a tiéd mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezte elűle. Hajdan a termő föld, míg birtokká nem vált, Per, s lárma nélkül mennyi embert táplált..”. De Shakespeare, Athéni Timónja is undorító társadalmi betegségként tekint a pénzre: „..a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan Jogos, silány nemes, vén ifjú, gyáva hős… ..Emberiség közös rimája, ki Népek között viszályokat szítsz..”.

Vajon, mikor és miért sétáltak bele őseink vigyázatlanul ilyen csapdába? Jared Diamond úgy véli, a végzetes tévedést akkor követtük el, amikor a gyűjtögetésről áttértünk a földművelésre és letelepedtünk. Ennek a – kényszerek és lehetőségek által egyaránt vezérelt – folyamatnak ugyanis szükségszerű, bár nem-szándékolt következményei lettek: az éhség, az egyenlőtlenség, sőt – „mellékbüntetésként” – az állattenyésztéssel még súlyos betegségeket is magára szabadított az emberiség. Más szemszögből azonban ez mégis egy siker-történet volt: benépesítettük a földet és a kultúra alkotásaival kényelmessé tettük életünket. Alig néhány tízezren indultunk el, ám később milliók, azután százmilliók, végül századunkban több milliárdnyian vonulnak – szorongva, egyben reménykedve – a beláthatatlan jövő felé. A történetet a legpontosabban egy Weöres verssor írja le: „Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”.

Őseinket a kényszerek, de lehetőségek csábítása is ösztönözte egyre feljebb lépegetni a történelem lépcsőfokain, amelyeket maguk építettek, önmagukban és környezetükben. A társadalmi felkapaszkodás rejtélyét egész sor eltérő szemléletű kutatás segített tisztázni. A kiindulópont a Homo Sapiens családi közössége volt, amelyben az életet az ösztönös reciprocitás altruizmusa vezérelte: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Az adott természeti feltételek között, az evolúciós szelekció alapvetően a nagyobb közösségeknek kedvezett. Ez arra késztette a családokat, hogy csapattá, azok pedig, hogy még nagyobb törzsekké kapcsolódjanak össze. A valóságban azonban nem pusztán a nagyobb méret, hanem a belső integráltság volt a siker feltétele. Az elmúlt időszakban több – részben kísérleti vizsgálat – kutatta a közösségbarkácsolás miértjét. Az ember első megoldandó problémája: miként teremti elő az élethez szükséges javakat?

Ez a kérdés, már a családban is eleve úgy vetődött fel: hogyan osztom fel időmet a magam ellátása és társaim szolgálata között. A válasz erre, az un. feladatváltási költség (task-switching cost) elemzésével adható meg. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Folyamatosan mérlegeljük: akkor járunk-e jobban, ha magunk teremtjük elő amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? A folyamat lehetséges kimeneteit elemezve ki lehetett mutatni: amint az emberek felfedezik, hogy finomodó igényeik kielégítése – a növekvő feladatváltási költségek miatt – önellátással nem lehetséges, a cserére épülő társadalmat választják. Ez lehetővé teszi az igények folyamatos bővülését, egyben végképp lehetetlenné az önellátáshoz való visszatérést. Így a társadalmak rákényszerültek a munkamegosztás folyamatos kiterjesztésére és a cserekereskedelemre.  

A csereügyletek lebonyolítása azonban abban a korban – érthetően – elég macerás lehetett. A kutatók – beleélve magukat őseink helyzetébe – elgondolkoztak azon, hogyan tehető zökkenőmentessé a csere. A probléma eldöntésére kísérletet terveztek: változó méretű és összetételű csoportokban vizsgálták az emberek együttműködési hajlandóságát. (Camera, G et.al. 2013. Money and trust among strangers.). Azt találták, hogy amíg csak néhány fő alkotja a csoportot az együttműködést az ösztönszerű reciprocitás biztosította. Ahogyan azonban nőtt a létszám és a „cserepartnerek” többsége ismeretlen volt egymás számára, a kapcsolatot csak „segédeszköz” segítségével lehetett fenntartani. A kísérletben ezért egy zsetont „rendszeresítettek”, amivel bárki megjutalmazhatta partnerét, ha az segítőkésznek bizonyult. Aki pedig szolgáltatásaiért cserébe egy zsetont kapott, azzal azután ő is „fizetett” másoknak, amikor őt szolgálták ki. Vagyis, a kutatók feltalálták és „üzembe állították” a pénzt. S ím, lássatok csodát: az egyébként értéktelen zseton, valódi pénzként kezdett működni, és képes volt fenntartani az együttműködést a nagy csoportokban is.

A pénz tehát a nagyobb közösségek stabil létezésének nélkülözhetetlen feltétele. Ám az is kiderült, ehhez a hasznos tulajdonságához kellemetlen „mellékhatások” is járulnak. A zseton a kísérletben – miként a pénz a valóságban – miközben közvetítette a cserét, „kiszorította” az önzetlen együttműködést. Szabállyá rögzült: „ami az enyém, azt csak pénzért adom”. Jó hír viszont, hogy ez az szabály nemcsak egyben-tartja a csoportot, de a „valamit-mindig-valamiért” elv még a potyautasságból – a viszonzás elmulasztásából – is kigyógyít. Az emberek tehát a munkamegosztás és a pénz alkalmazásával megtanulták egymást szolgálni és ezzel egyre újabb lépcsőfokokat építettek a jövő felé. Fokozatosan értelmet nyert kigondolni és fáradságos munkával megvalósítani új dolgokat, hiszen a csere lehetővé tette az ebből származó haszon élvezését.   

Kiderült azonban, a rendszer zökkenő-mentes működésének van egy további feltétele: az innováció és a többletmunka kellő ösztönzéséhez el kell fogadni a magántulajdon létét! (Bowles, S. 2013. Coevolution of farming and private property during the early Holocene). Vagyis, nem önmagában a technikai újítás a fejlődés motorja, hanem a zökkenőmentes cserét biztosító pénz és a kereskedelem, főként azonban – tetszik, nem-tetszik – a tulajdon. A kutatások egybehangzóan bizonyították: a fejlődés felgyorsulását a növekvő csoportméretek, a csoport integrációja, ezeket pedig a mezőgazdasági termelést segítő tulajdoni szerkezet tette lehetővé. (Gallaghera, E. et al. 2015. Transition to farming more likely for small, conservative groups with property rights, but increased productivity is not essential.) Tudatában kell lennünk: a termelékenység növekedését, a gazdaság fejlődését, vagyis a modernitást a pénzen, a piacon és a magántulajdonon alapuló rendszer „feltalálása” teremtette meg.  

Ezeknek az intézményeknek köszönhető tehát, hogy a társadalmak egyre dinamikusabban fejlődtek. Ugyanakkor – ahogy ez lenni szokott – megjelentek a kikerülhetetlen és súlyos „mellékhatások” is: kialakult a vagyoni és státuszbeli egyenlőtlenség. Az induláskor alapvetően egalitárius csapatokban fokozatosan rögzültek és növekedtek a különbségek. Ez pedig félelmetes jövőt vetített előre. A közösségek, a növekvő méretek miatt eleve heterogénebbé váltak, az egyéneket egyre több „idegen” vette körül, ám ettől kezdve már az egyenlőtlenség is „megfertőzte” a társadalmakat. Az addigi ösztönszerű szabálykövetést mind többen és mind gyakrabban hágták át. Elkerülhetetlenné vált megfegyelmezni a szabályszegőket. Erre kézenfekvő, de kényelmetlen eszközként kínálkozott a büntetés. A kérdés csak az volt: ki büntessen és ki viselje annak költségeit?

A kutatók kísérletileg megvizsgálták a lehetséges büntetési „rezsimeket”. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). Az egyik forma: az un. peer-punishment. Itt a szabályszegőt az éppen arra járó szemtanú – aki nem szükségképpen a károsult – bünteti, persze a saját költségén. Ez a norma alkalmazását jelenti: , a kis közösségekben, az elvárt viselkedés szabályát nemcsak be kell tartani, de azt másokkal is be kell tartatni. Vagyis, a szabályszegőt akkor is köteles vagy büntetni – a saját költségeden – ha nem is téged ért a kár! A másik büntetési forma: az un. pool-punishment. A közösség tagjai ilyenkor „összedobják” a pénzt és ebből fizetik a „hivatásos” büntetőket, mint napjainkban a rendőrt, jogászt, bírót és börtönőrt, akiket adóból fizetnek. A kísérletben tehát kipróbálták, mire mennek az állammal: a szabályok ellen vétőket az arra illetékes nyakon ragadja, a másik elítéli, és akinek ez a feladata, az végrehajtja az ítéletet.

De melyik büntetési rezsim a hatékonyabb? Azt találták, a kis közösségekben mindenki ismer mindenkit, így azzal is tisztában vannak, hogy a szabályszegőt valaki biztos észreveszi és mivel a büntetés nem marad el, így inkább szabálykövetők. Ebben a helyzetben tehát a peer-punishment nemcsak hatékony, de olcsó is, hiszen mivel ritka a szabályszegés, a büntetés sem kerül sokba. A nagy közösségben viszont, ahol sok az idegen és nagyok a különbségek elterjednek a másodrendű potyautasok. Ők a szabályokat ugyan fegyelmezetten betartják, de ha nem őket érte a kár, saját költségen nem büntetnek. Emiatt azonban terjed a szabályszegés és a közösség szétesésére vezet. A kísérletek félreérthetetlen eredménye: nagy és heterogén társadalmakban kizárólag az állam által működtetett pool-punishment tudja megfegyelmezni a megszaporodó szabályszegőket. Viszont a hivatásos és az „adóból” fizetett büntetők és szabályalkotók segítségével – az egyenlőtlenség és a heterogenitás ellenére – a társadalom egyben tartható.

Világunk gazdagsága, a szolgáltatások kifinomultsága és a hétköznapok – a régebbi korokhoz képest szembeszökő – biztonsága végső soron a pénz, a piac, a magántulajdon és az ezek kiszámítható működését biztosító állam „jótéteményei”. Persze a helyzet azért ennél ellentmondásosabb: e „jótevők” tevékenysége ugyanis kikerülhetetlen mellékhatásokkal is jár. Mindenekelőtt, a pénz és a magántulajdon – az állam által nyújtott biztonságra támaszkodva – megteremtette a vagyonépítés lehetőségét. A vagyon azután növekvő hatalmi különbséget hozott létre és ennek alapján a felsorolt intézmények összjátéka – a jól ismert torzulást – a kizsákmányolást is előidézte. Ennek mechanizmusát – nemvárt módon – a szenvtelen matematika képes volt megvilágítani.

A társulásokat – már az állatok világában is – a partnerek egymást segítő gesztusainak és támogató szolgálatainak a csereberéje fűzi össze. E cserekapcsolatok elemi folyamatait tárta fel a játékelmélet. Egyik legismertebb modellje a fogoly-dilemma játék, a viselkedés motívumait egy olyan – meglehetősen gyakori – helyzetben elemzi, amikor a cserepartnerek választhattak az együttműködő (a partnerben megbízó), illetve önző (a partnert becsapó) viselkedés között. Lehetséges lépéseket, és a hozzájuk rendelt jutalmakat és veszteségeket a – 2×2-es formájú – kifizetési mátrix írja le. Ez félreérthetetlenül mutatja: az együttműködés kifizetődő, de a csalás még inkább! Világosan feltárul ez az un. ismétléses fogoly-dilemma játékban.

Ebben a partnerek sok meneten keresztül csereberélnek és ilyenkor halmozódik az együttműködés és a csalás következménye. Sokáig a kifizetési mátrix értékeit eleve adottnak – mint a gravitációs állandót megváltoztathatatlannak – vették: mintha a sors osztotta volna ki a játékosok „részesedését”. Csaknem egy évtizede azonban új szemszögből tekintettek rá a fogoly-dilemma játékra. (Press, K. et. al. 2012. Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent.). Észrevették – amit Marxék másfél évszázada – ha valaki saját önző érdekében, befolyásolni tudja a kifizetési mátrix értékeit, az partnere rovására növelni tudja saját részesedését, vagyis kizsákmányolhatja őt. Ezt a befolyásolási képességet a társadalomban éppen az – előzőekben „jótevőknek” nevezett – intézmények biztosítják. Ezek – hatalom által – manipulált összjátéka lehetővé teszi olyan szabályt rákényszeríteni a társadalomra, amely „felülírja” az osztozkodás méltányos, bár nem szükségképpen egyenlő arányait.

Vagyis, a társadalmi fejlődés kikerülhetetlen intézményei – a pénz, a piac, a tulajdon és az állam – a hatalmat birtoklók kezében olyan eszközzé váltak, amivel a közösségre kényszeríthetik saját érdekeiket. A kizsákmányolást nem önmagukban ezek a – sokak által „bűnösnek”, mások szerint „jóságosnak” tekintett – intézmények idézik elő, hanem az az egyenlőtlen hatalmi helyzet, amelyben a politikai és gazdasági elit, előnyös pozícióira támaszkodva, egyenlőtlenné formálja a társadalmi csereügyleteket. Vagyis, nem a „szellemi tulajdon öl”, hanem a vállalatok által „meghekkelt” szabadalmi rendszer. A megvásárolt politikusok közbenjárása tette lehetővé a vállalatok számára, hogy szinte beláthatatlan időkig kitolják a szabadalmi védettséget. Nem a szuperliga ego-vezérelt fejesei ölik meg a labdarúgást, hanem a mohóság-vezérelte befektetők, de ha időben felriadunk, meghátrálásra késztethetők. A tanulság: a politikában – a gyógyászathoz hasonlóan – fontos, hogy felismerjük a baj természetéhez, ehhez illesszük a terápiát, és – miközben a betegség gócpontjai támadjuk – felkészüljünk az elkerülhetetlen mellékhatásokra is. 

Bizonyítványosztás előtti utolsó figyelmeztetés!

Bizonyítványosztás előtt – ha ez indokolt – általában figyelmeztetik az érintett szülőket: ha eddig nem tették volna, pillantsanak bele gyermekük üzenőfüzetébe, mert több tárgyból bukásra áll. Ám nemcsak a szülőktől várható el, hogy átlapozzák a csemetéjük elmúlt éves teljesítményét nyomon követő üzenőfüzetet, épp így nekünk, választópolgárokként, fel kell készülni a 2022-es parlamenti választás „bizonyítvány-osztására”. A fokozott figyelem azért is indokolt, mert a harsogó győzelmi jelentésekkel párhuzamosan, egyre több, az országok teljesítményét objektíven bemutató mérőszám vált elérhetővé és az összkép aggodalmat keltő. Ezek a mérőszámok nemcsak azt teszik lehetővé, hogy az eredményeinkről objektív képet alkossunk, de azt is, hogy globális összehasonlításban, és ami talán még fontosabb szomszédjainkhoz viszonyított helyzetükkel is tisztába kerülhetünk. Az pedig különösen fontos, hogy ezeket a „jegyeket” nem lefizetett „bértapsolók”, de nem is elfogult rosszakarók osztották ki, hanem a föld országait objektív tények alapján megítélő kutatók állapították meg.

A nemzeti „üzenőfüzet” tanulmányozása azért is nélkülözhetetlen, mert kormányunk töméntelen pénzt fordít annak bizonyítására: minden területen látványos eredményt tud felmutatni. Gondoljunk csak Orbán Viktort kedvenc – a kormánymédia által szajkózott – szavajárására: „Magyarország jól..”, vagy „..még jobban…”, vagy éppen, „..kiemelkedően teljesít”. Kezdve a koronavírus-járvány elleni küzdelemtől, az oktatás átalakításáig, a kultúra támogatásától a gazdaság fejlesztéséig, foglalkoztatástól a gyerekvállalási kedv fellendítéséig és a vidék felvirágoztatásáig – győzelem, győzelem hátán. A vádra, hogy a hazánkban nagy volna a korrupció, a miniszterelnök azt válaszolja: ugyan már, hazánk kevésbé korrupt, mint akár Dánia vagy Németország. De ugyanezt sulykolják a sajtószabadság, a jogállam, a demokrácia helyzetével kapcsolatban. A kritikákat pedig – miként a rossz tanulók szokták – azzal utasítják el: „pikkelnek” az osztályozók.

Elkerülhetetlen hát, hogy közvetlenül érintett állampolgárként szemügyre vegyük országunk valóságos teljesítményét megmutató „osztályzatokat”. Van azonban a mutatószámokból kirajzolódó képnek még egy fontos előnye. A menedzsment tudomány a vállalatok stratégiai pozíciójának megítéléséhez kiterjedten alkalmazza a kiegyensúlyozott mutatószám (balanced scorecard) rendszert. Ez a modell azon a felismerésen alapul: nem elegendő egyetlen, mégoly fontosnak gondolt mérőszám. Vannak, akik a nyereségre esküsznek, mások az elégedett fogyasztót, vagy éppen az elkötelezett dolgozót és olyanok is, akik a kapacitások maximálisan kihasználását választják sikerkritériumnak. Vagyis, gyorsan változó világunkban célszerű több siker-kritériumból összeállított és a helyzetet kiegyensúlyozottan érzékeltető mutatót használni. Miként gyermekünk év végi bizonyítványban is sok tantárgy jegyei vannak, és mi szülők hol örömmel, hol szorongva szemléljük az egyes jegyeket és a bizonyítvány átlagát is.   

Nincs ez másként a társadalmak világában sem, ahol a politikusok mindig képesek arra, hogy felmutassanak egy olyan területet, vagy hivatkozzanak egy olyan adatra, amely sikerüket bizonyítja. Sőt, még ahhoz is értenek, hogy a kudarcokat olyan szemszögből láttassák, amelyekből azok esetleg sikernek tűnnek. Ezért a politikában még elkerülhetetlenebb – volna – ügyelni a kiegyensúlyozottságra. Éppen ezt teszi lehetővé, hogy gyarapodnak az országokat – objektív és hozzáértő tanárként – „leosztályozó” elemző szervezetek, amelyek azután megállapításaikat a jól értelmezhető mutatószámok formájában nyilvánosságra hozzák. Ezeket, akár az országok „bizonyítványába” bejegyzett jegyeknek is tekinthetjük. Így a bizonyítvány sokféle „jegye” nemcsak a kiegyensúlyozottságra garancia, hanem arra is lehetőséget kínál, hogy saját átlagunkat más országokéval összevessük.

Ha az olvasó nem szokott rendszeresen beletekinteni a „nemzeti üzenőfüzetbe”, most kicsit megkönnyítjük a dolgát. Az alábbiakban felsoroljuk a legfontosabb, és az országok hosszútávú fejlődését és stratégiai pozícióját meghatározó területek mérőszámait bemutató website-ket:  

  1. Rule of Law Index 2020: a törvények hatalmának érvényesülését „mérő” jelzőszám megmutatja mennyire kiszámítható az élet, és milyen minőségűek a törvények az adott országban.
  2. Democracy Index 2020: egy ország demokráciájának általános minőségét mutatja, hiszen a rendszer állapotának legfontosabb összetevőiből alkották, így objektív mércét kínál.
  3. The Human Freedom Index 2020: az egyéni szabadság indexe, a polgári szabadság állapotát, az egyén jogainak érvényesülését jelzi.
  4. The Global Competitiveness Report 2019: a versenyképességi index a gazdaság hosszútávú dinamikát befolyásoló tényező együtteséből lett összeállítva és kiegyensúlyozottan értékeli az ország jövőbeli esélyeit.
  5. The Legatum Prosperity Index™ 2019: ez a mutató a szélesen értelmezett fejlődés dinamikáját minősíti és így az adott ország perspektíváit rajzolja fel.
  6. Corruption Perceptions Index 2020: ez a sokféle forrásból származó és pontosan mérhető adatokból összeállított mutatószám (a CPI) az országok korrupciós helyzetét és egyben az intézményi hatékonyságra is utal.    
  7. The Global Social Mobility Report 2020: ez az adott társadalom polgárainak társadalmi mobilitás alakulását méri, amely meghatározó eleme a fejlődés dinamikának.
  8. Global Talent Competitiveness Index 2019: Az adott társadalom „vállalkozói tehetség-generáló” képességét jelzi, ami az adott ország távlati fejlődést alapvetően behatárolja.
  9. Human Development Report 2020: a társadalmak „élhetőségét” befolyásoló legfontosabb tényezőkből összeállított HDI az egyes országok élet-minőségét méri.   
  10. Social Progress Index rankings 2020: a társadalmak szociális minőségének változását befolyásoló tényezők összhatását tükrözi, így a társadalmi jólét alakulásába nyújt betekintést.   
  11. Life Expectancy for Countries in 2020: a születéskor várható élettartam az egyes társadalmak egészségi állapotának fontos és összefoglaló tényezője.   
  12. Gender Gap Index 2020: a társadalmak fejlettségének fontos mércéje a nemek közötti egyenlőség, amely az egyenjogúságon túl fontos eleme a társadalmak minőségének.  
  13. World Happiness Report 2020 :az elemzők az emberek általános elégedettségének mércéjét felállítva, életünk értékeléséhez nyújtanak elmaradhatatlan szempontokat.  

Annak, aki túl soknak találná az osztályzatokat, felhívjuk a figyelmét a kiegyensúlyozottság követelményére: egy ország állapota és fejlődési esélyei nem ítélhetők meg egyetlen adat alapján. Emlékezzünk csak milyen sok jegyet kap gyermekünk az iskolában! És ahhoz hasonlóan: nincs legfontosabb „tantárgy”. Az, hogy mit emelünk ki, alapvetően attól függ, milyen időtávra – a jelenre, a közeli, vagy a távolabbi jövőre – függesztjük tekintetünket, illetve mit tartunk inkább szem előtt: a gazdaság dinamikáját vagy a polgárok szabadságát, az egyének életminőségét vagy az ország „versenyképességét”. Összegyűjtöttük hát a legfontosabb területekről, az elfogulatlan és mindenkit azonos a szempontok alapján elemző kutatók „osztályzatait”. Lehet persze hivatkozni arra – gyermekünk is szokott, néha nem is alap nélkül – hogy nem veszik figyelembe a „nehéz gyermekkorát” vagy „pikkelnek rá” a tanárok. De ezeket az „ország-osztályzatokat” azonos mérce alapján – mindenkit ugyanolyan módszerrel vizsgálva – adták meg.  

Lássuk tehát hazánk 2019-2020-as „jegyeit”, egyben pillantsunk bele szomszédjaink – „padtársaink” – bizonyítványába is. Mivel azonban a bizonyítványunkban sok a „tantárgy” – lásd az alábbi táblázatot – értelmezéséhez kell némi eligazítás. Az első oszlop a „tantárgyakat” – a társadalmak legfontosabb jellemzőinek mutatószámait – illetve az adatfelvétel idejét tartalmazza. A második oszlop – az Országszám – azt jelzi, hány országra készítették el az adott mutatót. A követő oszlopok, hazánk és legközelebbi szomszédjaink az adott „tantárgyban” (mutatószámban) elért „helyezési számát” mutatják: azt, hogy hányadik helyet foglalják el a globális listán, majd mögötte, zárójelben, az „osztálytársak” egymáshoz viszonyított helyezésünket tüntettük fel. Az utolsó oszlop pedig a globális osztályelsőt mutatja.  

Mutatószámok (adatfelvétei éve)   Országszám Magyarország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Románia A legjobb
1. Democracy Index (2020)     167 55 (5) 31 (1) 50 (4) 47 (3) 35 (2) 62 (6) Norvégia
2. Rule-of-law Index (2020)     128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
3. The Human Freedom Index (2020)     162 49 (6) 24 (1) 45 (5) 36 (4) 33 (2) 32 (3) Svédország
4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
5. Legatum Prosperity Index 2019     167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
6. Corruption Perception Index (2020)   179   69 (5-6) 49 (3) 45 (2) 60 (4) 35 (1)  69 (5-6) Dánia
7. The Global Social Mobility Report (2020)   82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (42) Dánia
8. Global Talent Competitiveness Index (2019) 125 53 (5) 25 (1) 42 (4) 41 (3) 29 (2) 69 (6) Svájc
9. Human Development Index (2020)     189 40 (5) 27 (2) 35 (3) 39 (4) 22 (1) 49 (6) Norvégia
10. Social Progress index (2020)     163 40 (5) 25 (2) 31 (3) 36 (4) 22 (1) 45 (6) Norvégia
11. Átlagos várható élettartam (2020)   193 70 (5) 41 (2) 44 (3) 56 (4) 28 (1) 76 (6) Hong Kong
12. Gender Gap index (2020)     153 105 (6) 78 (5) 40 (2) 63 (4) 36 (1) 55 (3) Norvégia
13. World Happiness Report (2017-2019)   149 53 (6) 18 (1) 44 (4) 34 (3) 29 (2) 46 (5) Finnország
A helyezési számok összege csoportunkban     56 (6) 32 (2) 39 (3) 43 (4) 28 (1) 52 (5)  

Példaként nézzük az első sort. A Demokrácia sokat vitatott témájában a 2020-as adatok nemrég jelentek meg: Democracy Index (2020), 167 országra van adat, hazánk az 56. a listán, és összevetve „padtársainkkal” az 5.-ek vagyunk, végül az „osztályelső”, Norvégia. Ott van azután még a táblázat legutolsó sora, amely a szomszédjainkkal való összevetést könnyíti meg. Ez egyrészt az adott ország, a különböző területen elért helyezési számainak átlagát tartalmazza: Magyarország „átlaga” 56. A zárójelben azután – az összehasonlítást szembeszökővé téve – a szomszédok egymáshoz viszonyított átlagos pozícióját tüntettük fel: Magyarország a csoportjában a 6. Ez a szám mutatja a velünk összevethető országokhoz viszonyított végső helyezésünket 2020-ban.  

Az utolsó soron végig-tekintve elszomorító kép tárul fel. Még ha indokolt is némi óvatosság a mutatószámok értékelésénél, az összkép ezzel együtt aggodalmat keltő: a hat „nebuló” közül, mi az utolsók, legjobb esetben is az utolsók egyike vagyunk. 2010-et megelőzően – bár eredményeink a 21. század első évtizedében már elkezdtek romlani – még a középmezőben voltunk. Ám az elmúlt 10 évben – mondhatni „kemény” munkával – sikerült „leküzdenünk” magunkat a sereghajtók közzé. Ez arra utal, nem apróbb kisiklásokról van szó, vagy pechesek voltunk egyik vagy másik területen. Még a kedvezőtlen körülményekre sem lehet hivatkozni, hiszen „osztálytársaink” ugyanilyen feltételek között éltek és az EU bőkezűen támogatott. Ez, ami igazán lehangoló: a lecsúszás a kifejezetten kedvezőek körülmények ellenére következett be. A nemzet hanyatlását egyértelműen Orbán Viktor politikája idézte elő.

A 2022-es „bizonyítványosztásra” készülődve tehát megállapítható: hazánk az elmúlt évtizedben rossz irányban haladt és gyenge teljesítményt mutatott. S ami még szomorúbb: éppen azon területek elmaradása a szembetűnő – erre utalnak az intézmények minőségére vonatkozó mutatószámok – amelyek a növekedést és a fejlődés dinamikáját hosszú távon meghatározzák. Nem remélhető tehát, hogy a hanyatlás trendje magától megfordul. Két tanácsot szeretnénk adni befejezésképpen az olvasónak. Az egyik: megértve, hogy kételkedően fogadja a bemutatott „jegyeket”, tanácsoljuk, tekintsen bele a megadott mutatószám-rendszerekbe és győződjön meg maga is az osztályzatokról. A másik: elgondolkozva nemzetünk valódi helyzetén, ha eljön az idő, menjen el választani és döntésében vegye figyelembe a bizonyítvány eredményét, olyan pártokra és jelöltekre szavazzon, akiktől javulást remélhet.

majd át kell írnom!!