Miért nem Svájc?

Miért nem Svájc?

A politikusok tudják, kevés, ha tetteik pusztán egy hatalmi játszma húzásainak tűnnek. Ezért keresnek sokan történelmi igazolást: lépéseiket egy jövőkép küldetésébe csomagolják, és egy globális játszma húzásaiként magyarázzák. Tekintsünk ezzel a szemmel Orbán Viktor mostani, tusnádfürdői beszédére. Mit is állított a miniszterelnök? A 2008-as gazdasági válságból, és szomorú kísérőjelenségeiből – a jóléti állam megrendüléséből, a magas munkanélküliségből és a demokrácia zavaraiból – Ő azt szűrte le: a liberális államszervezés nem kellően versenyképes. Olyan új államszervezési módszereket keres, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok és nem feltétlenül demokratikusak. A jóléti állam helyett a munka alapú társadalomra alapozott nemzet-államot kíván építeni.

Kezdjük azzal, a miniszterelnöknek kétségkívül igaza van: a 21. századba átlépve új világ kezdődött. A korábban sikeres, sőt egyedüli modellként mindenki számára ajánlott „liberális” társadalom-szervezési modell – a szabad-piac, a liberális demokrácia és a globalizáció – válságokkal küzd. Ugyanakkor, korábban kritizált, authoritárius rendszerek viszonylagos sikereket mutatnak fel. Egy ilyen átalakuló világban nem nehéz véleményünket alátámasztó példákat találni. Ám a miniszterelnök által idézett „sztárokat” – Szingapúr, Kína, India, Oroszország, és Törökország – inkább zavarról, mint pontos helyzetértékelésről tanúskodnak.

A napjaink egyik – bár nem egyedüli – értelmező modellje, két összetevő – a törvények hatalma és az egyén jogainak érvényesülése – alapján osztályozza a társadalmakat. (Alexander, A. – Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A két összetevő segítségével felrajzolt 2×2-es mátrix, négy térrészre bontja a politikai „teret”. A jobb-felső négyzet, ahol egyaránt érvényesül a törvények hatalma és az egyén jogai, a hatékony demokráciák tartománya. Ide tartoznak, – a sarokhoz közel – a skandinávok, a hollandok, és a svájciak, Kanada és Ausztrália, kissé lejjebb, Németország, Ausztria, Franciaország, USA és Japán. A bal-felső négyzetet – ahol a törvények hatalma érvényesül, de sérülnek a polgári jogok – racionális autokráciaként jellemezik. Tipikus példája Szingapúr, de kissé lejjebb, itt találhatók, Malajzia, és Kuvait, még lejjebb, Kína, Tajvan, Dél-Korea, és a felezővonal felé Tunézia. A jobb-alsó négyzet a „sérült” demokráciák birodalma: itt az egyéni szabadságjogok többé-kevésbé érvényesülnek, de a törvények hatalma sérül. A pártok működhetnek és demokratikus választásokat is tartanak, de a eseményeket nem a törvények, hanem az oligarchiák vetélkedése formálja. Ide sorolható India, Dél-Amerika sok országa, és a Balkán jó része. Végül, a mátrix bal-alsó négyzetében találhatók a despotikus autokráciák: itt jelentősen sérül mind a törvények hatalma, mind pedig az egyéni jogok. A bal-alsó sarok közelében találhatók az oligarchiák polgárháborús térségei (Szomália, vagy Afganisztán), kissé feljebb a diktátorok által uralt rendszerek – mint Zimbabwe vagy Észak-Korea – még feljebb, Fehér-Oroszország, majd a mátrix felező-vonalának közelében, Irán és Oroszország találhatók.

Kelet-Európa a rendszerváltások eredményeként elsőször a bal-alsó négyzet belsejéből a mátrix közepére – a felezővonalak találkozásához – ugrott, majd elkezdte „hosszú menetelését” a mátrix jobb-felső része felé. Az álom az volt, hogy – követve a nyugat-európai trendet – fokozatosan a jobb-felső csúcs felé mozdulnak el. 2000-ig a folyamat nagyjából így is zajlott. Azt követően viszont megtorpant a fejlődés, Kelet- Európa elbizonytalanodott, és bizonyos visszarendeződés ment végbe. A „merre tovább” kérdésre, a politikai mátrix kínál eligazodást!

A középső pontból – ahova 2014-re Magyarország visszacsúszott – négy irányban, a négy sarok felé, lehet elmozdulni. Az egyik út, a bal-felső sarok – a racionális autokrácia – irányába, valóban Szingapúr felé vezet. Itt az egyeduralkodó, a törvények hatalmát érvényesítve igazgatja a társadalmat: a világpiacra nyitott gazdaságot, tiszta versenyt, teljesítmény alapú kiválasztódást, magas minőségű államot hoz létre, a versenyző demokrácia intézményrendszerét viszont elutasítja. A másik út, a jobb-alsó sarok – a sérült demokráciák – felé visz. Itt a szabad választások rendszerét felhasználva, vetélkedő oligarchiák birtokolják az államot, kisajátítják a hatalmat, majd az éppen hatalomra kerülők önmaguk számára osztják újra a közösség vagyonát. A harmadik út, visszafelé, az egyszer már magunk mögött hagyott diktatúra – a despotikus autokrácia – irányába vezet, végső esetben – Ukrajna ennek veszélyét jelzi – a káoszba. A negyedik út, megtestesítve a rendszerváltás eredeti vízióját – a hatékony demokrácia – mintáit vetíti elénk: Svájc, Dánia, vagy Hollandia.

Magyarország 2000-2010 között egyértelműen a – jobb alsó kocka – a rosszul működő, sérült demokrácia felé sodródott. A 2010-es választásokat követően, a 2/3-os felhatalmazásra támaszkodva, Orbán Viktor a despotikus autokrácia felé vett irányt. Minden hozzáférhető adat – a felelős kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a korrupciós és a versenyképességi indexek – az ország minőségének romlásáról tanúskodik. Fokozatosan a despotikus autokrácia négyzetében találhatók országok csoportjába sűlyedtünk. A miniszterelnök mostani beszéde, abból a szempontból érdekes, hogy bepillantást enged: a jelzett keresztúthoz érkezve, merre halad tovább.

A politikus – sokak képzeletében és Orbán Viktor gyakorlatában – afféle politikai „kiskereskedő”: elballag a politikai szupermarketbe, és a polcokon lehelyezett politikai „árukból” összeválogatja a pillanatnyilag neki leginkább megfelelőket. Szinte látjuk, amint ott bóklászik a polcok között, és rámutat egy intézményre – „kérek ebből az alkotmánybíróságból” -, majd tovább lép, és rábök egy törvényre, mondván, „tetszik nekem ez a média-törvény”, majd hosszan mustrál egy másikat, és megjegyzi, „jól áll rajtam ez a választási törvény”. Hirtelen észrevesz valamit a felső polcon: „Nicsak, egy cuki alkotmány”. Az eladó óvatosan figyelmeztetni próbálja, „ez bizony kiment már a divatból”, vagy csendben megjegyzi, „ezek nem illenek össze”, esetleg csak egy fintorral jelzi: „ez kényelmetlen lesz”. Ám a válasz mindig ugyanaz: „Ez jól áll nekem. Én ezt akarom”.  És nem érti, miért tekint ránk olyan furcsán Európa, hiszen mi mindössze csak tűsarkú cipővel állunk a sílécre, és a síbakancsot választottuk a maratoni futáshoz.

Ne vesztegessük hát az időt arra, hogy megértsük, miért sorolta Orbán Viktor „sztárokként” – Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország – egy csoportba. Nincs bennük közös! Higgyük el viszont, hogy racionális autokrácia (illiberális) modelljét akarja. Az igazi kérdés az: lehet-e Szingapúr – valóban sikeres, bár ellenmondásos – modelljét, Európa közepén, azon a módon, ahogyan Orbán Viktor hozzáfogott, megalkotni? A társadalmi modellek – így a racionális autokrácia is – csak meghatározott körülmények, jól körülhatárolható társadalmi, gazdasági és környezeti feltételek között működik hatékonyan. Orbán Viktor elmúlt négy évben éppen a racionális autokrácia modellnek az alapvető feltételei – a világpiacra való nyitottság, a korrupció-ellenesség, az átláthatóság, mindenkire kiterjedő teljesítményelv, az oligarchiák visszaszorítása – ellenében vezérelte a magyar társadalmat.  Így, még négy év, és azon találjuk magunkat, hogy Szingapúr helyett Zimbabwébe érkeztünk

A 2010-es választások óta eltelt időszak történései ugyanis kifejezetten a despotikus autokrácia felé való elmozdulásra utalnak. Itt, a bal alsó négyzetben, a felező vonalakhoz közel vannak ugyan sikeresnek tűnő autokratikus társadalmak. Ám ha közelebbről megnézzük ezeket, mindegyik olyan természeti kinccsel rendelkezik, amely óriási jövedelemhez juttatják ezeket. Oroszország, illetve a Szovjetunió némelyik utódállama, és épp így, egyik-másik közel-keleti ország sikere, gazdag olaj és gáz lelőhelyeik kiaknázásán alapul. Az, hogy milyen hosszú távon és milyen sikerrel kínálnak természeti forrásaik fejlődési esélyt a jövő kérdése, az azonban biztos, a modell nem követhető azok számára, akik – mint mi – ilyennel nem rendelkeznek.

De tulajdonképpen, miért is ez a nagy hajcihő? Miért próbálnánk követni, Kína, vagy India tőlünk idegen civilizációs mintáját, Oroszország vagy Törökország eltérő történelmi útját, vagy másolni Szingapúr, tőlünk a messze eső modelljét? Miért nem jó nekünk, mondjuk Svájc? Az ország életszínvonala skandináv, versenyképessége szingapúri, pénzügyi fegyelme a németekét, a társadalmi kiegyensúlyozás a franciákét idézi, és mindezt a britek makacsságával őrzik, miközben úgy integrálódnak az EU-ba, hogy nem tagjai annak. A baj ezzel a rendszerrel valószínűleg az, hogy semmi hősiesség nem kell hozzá. Itt van egy karnyújtásra, és megtestesíti mindazt, aminek Orbán Viktor az ellensége: a decentralizált és takarékos államot, a szabad polgárt, a részvételi demokráciát, a versenyképes oktatási és gazdasági rendszert.

Mi a baj a nemzettel?

A nemzet színe és visszája

Magyarok VIII. Világkongresszusa az elmúlt hónapban napirendre tűzte, és megoldotta a magyarság jelenleg legégetőbb problémáját: megadta a magyar nemzet új meghatározását! Ez a meghatározás és a hozzáfűzött magyarázat sajátos keveréke a tudomány meghamisításának, a tények megalapozatlan átértelmezésének, a mitikus szómágiának, és a hagymázos politikai üzeneteknek. Talán egyetlen célnak felel meg: újra világossá teszi a jobb-, és a baloldal nemzet-koncepciója között feloldhatatlannak látszó az ellentétet. A kérdés, vajon csupán az örökölt nézőpont különbözősége idézi elő ezt a szembenállást, vagy valamilyen mélyebben fekvő okra vezethető vissza, hogy a baloldal politikailag káros nézetektől „fertőzöttséggel”, míg a jobboldal „nemzet iránti érzéketlenséggel” vádolja a másik nemzet-koncepcióját?

A politikai spektrum jobb oldala, a konzervatív irányzat, mint mindent „felülíró”, a közösséget egyedül összetartó érzésként hivatkozik a nemzetre. A baloldal, a liberálisok és a szocialisták nemzeti nézőpontot nemes eszmének, de gyakran az országokat szembeállító, a normális kapcsolataikat megmérgező tényezőként tekintenek a „túlfeszített” nemzetieskedésre. Arról, hogy miért látszik szinte lehetetlennek közös nevezőre hozni a „jobboldali” konzervatív és a „baloldali” liberális nemzetkoncepciót a tudomány egyre többet feltár. A legújabb kutatások arra világítottak rá, hogy agyunk – ellentétben a régi feltételezésekkel – már születésünk pillanatában sem „tiszta lap”. Szülessünk bármilyen szülőktől, nevelődjünk bármilyen családban, éljünk bármilyen közösségben, eleve rendelkezünk bizonyos – viselkedésünket „tudat” alatt befolyásoló – erkölcsi beállítódással, amely. (Graham, J. et al. 2009. Liberals and Conservatives Rely on Different Sets of Moral Foundations.) A kísérletek öt ilyen örökölt etikai elvet azonosítottak: ne sérts másokat, légy fair, engedelmeskedj a tekintélynek, kövesd a csoportot, őrizd meg „tisztaságodat”.

 

Miközben ezeket a morális elveket mindenki elfogadja, távolról sem gondolja egyforma jelentőségűnek. A liberálisok – a kísérletek szerint – az első kettőt tartják a leglényegesebbnek, míg az utolsó hármat viszonylagosan hátra sorolják. Fontosabb számukra, hogy ne korlátozzanak másokat és igazságosak legyenek, a tekintélyeknek való engedelmeskedés és a csoportvélemény elfogadását illetően azonban hajlandók a kompromisszumra. Ebből is fakad, hogy a liberálisok újítók, és a változás-pártiak. A konzervatívok – ezzel szemben – a tekintélyeknek való engedelmességet, a csoporthoz való hűséget, és a testi, vagy spirituális tisztaságot olyan alapvető morális elveknek tekintik, amelyekben a kompromisszumnak nincs helye. Így az ősök útmutatásaitól való eltérés – árulás. Ebből a nézőpontból, bármit írtak is a régi könyvek, bármit mondtak is az ősök azt – szó szerint – betartani erkölcsi kötelesség, és morális vétséget követ el az, aki pusztán csak a kor követelményeihez igyekezne igazítani azt.

A dologban tehát az a szomorú, hogy amikor a jobboldal olyan kifejezésekkel illeti a baloldalt, hogy az „ráront nemzetére”, akkor ez számára több mint egy egyszerű metafora. A jobboldal – különösen szélsőséges irányzatai – számára ezért nem pusztán kommunikációs frázis a szemben álló felet „nemzetietlennek” nevezni, ezt valóban így is gondolják róla. Bennük soha fel sem vetődött, hogy a nemzetre való hivatkozás esetleg a nemzeti érdeknek ellentmondó cselekedeteket is kiválthat. Mintha a nemzeti zászlók lengetése nem egyszerűen vakká tenne az ennek alapján indított akciók következményeinek megítélését illetően, hanem kifejezetten felmentést adnak bármilyen cselekedetre.

A nemzeti érzés hatására azonban – miközben erősíti a csoport-összetartást – a csoport-tagok fejére mintha egy különös „szemellenző” szorulna rá. Ennek a „szemellenzőnek” a működését egy Pápua Új Guineai Felföld két kicsiny, egymástól elkülönülő, de együttműködő és egymással nem ellenséges viszonyban levő közösségénél lefolytatott kísérlettel vizsgálták. (Bernhard, et al. 2006..) A kutatók az ember ismeretlenek iránti „jótékonykodási” hajlamát vizsgálták. A kísérlet résztvevői – valamennyien a két törzs valamelyikéből származó helyi bennszülöttek – a „diktátor-játék” (DJ) un. büntetéses változatát játszották. A „diktátor-játékban” az egyik szereplő kap valamennyi – többnyire az adott környék fél-napi jövedelmének megfelelő – pénzt, amelyet saját belátása szerint feloszthat önmaga és egy ismeretlen között. Ha akarja, megtarthatja az összeget magának, ám át is engedhet ebből, amennyit akar, a másiknak.

Esetünkben a kísérletnek három eltérő szerepet betöltő résztvevője volt: a felosztó (D), az általa kapott összeget saját belátása szerint szétoszthatta önmaga és a kedvezményezett (K) között. Ha ezt a felosztást az ítélkező (I) nem tartotta igazságosnak, megbüntethette – saját kárán – a felosztó személy. A kísérletben különböző összetételű csoportokat alkottak: volt, ahol mindhárom személy egy törzsből származott (DKI), volt, ahol K és I, származott azonos törzsből (KI), volt, ahol D és K tartozott egy törzsbe (DK), és végül, volt, ahol D és I tartoztak azonos, míg K „idegen” törzsbe (DI).

Az eredmények egyértelműen igazolták: az önzés minden társadalomban büntetést vont maga után. A büntetési hajlandóság azonban már jellegzetesen a csoportösszetételtől függ: magas-szintű volt a DKI és a KI esetben, míg alacsony a DI és DK esetben! Ezt a jelenséget nevezték a kutatók „parókiális altruizmusnak”. DKI esetben, – mivel a méltányosságot magasra értékelték a résztvevők – várható volt a norma-sértők büntetése. A KI esetben viszont mivel „saját” csoporttagot ért inzultus idegenek részéről, így azok megbüntetése az un. etnocentrikus viselkedés szemszögéből logikus. A DI és a DK esetben viszont – amikor idegenek egymást, illetve saját csoporttag idegent „csapott be” – a ethnocentrikus „szemellenző” eltakarta a morális vétséget. A DI esetben idegen „járt pórul”, a saját csoportot nem érte kár, saját pénzen nem érdemes büntetni. Ezzel szemben a DK esetben, a büntető helyzetében levő, de más törzshöz tartozó úgy okoskodik: kevés közöm van ahhoz, miként élnek az idegenek, emiatt „sírjon az ő mamájuk”.  Ezért veszélyes egy integrálódó közösségben – mint amilyen Európa – ha az egyes részei ….belső

Az emberiség történelme voltaképpen egyre növekvő méretű és komplexitású közösségek létrejöttének sorozata. Így született és épült egymásra először a nagy-család, majd a törzs, később a királyság, végül a birodalmak. Ezzel egymásba „skatulyázott” közösségek egész sorozata jött létre, amelyben az újonnan létrejövők magukban foglalták a kisebbetek. Ám ez a probléma egészen új formában jelentkezett az ipari forradalmat követően. A. Smith sokat idézett mondása – „Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt” – ugyanis nem csupán egyénekre, hanem nemzetekre is igaz. Mindaz a gazdagság, amelyet magunk körül látunk, lényegében a békés kereskedelemnek tulajdonítható. Ám a kereskedelemnek útjában állt az egykori királyságok államainak belső heterogenitása. Erre a problémára született válaszként a „nemzet”: a nagyméretű és rendkívül sokféle egyének nehezen integrálható halmazból, homogén, összetartó, egymást segítő, egymás iránt szolidáris egyének közösségét teremtette.

Ám ezt a racionális folyamatot, a morál szemüvegén keresztül nézzük, akkor a nemzetet morálisan megítélendő kategóriának képzeljük. Ezzel önmagában, normális körülmények között semmi probléma nincs. Ám, – mint egy másik kutatás kimutatta – ha egy viszonyt morális kategóriaként tekintünk, akkor annak megítélésénél a ráció háttérbe szorul. Pl: a háború – mondják Clausewitz-re hivatkozva – a politika folytatása, más eszközökkel. A definícióból az következne, hogy amikor háborúról döntünk, akkor valamilyen értelemben racionálisan járunk el. Mérlegeljük a lehetséges nyereségeket és a költségeket, és ha a költség magasabb, mint az elérhető nyereség, nem érdemes háborúzni. Ám, ha a háborút nem racionálisan, hanem erkölcsi szemszögből ítéljük meg, akkor az erkölcsi kötelesség, még ha nyilvánvalóan ellentmond a józan-észnek. Pontosan ezt kapták a kutatók. (Ginges, J. Atran, S. (2010) War as a moral imperative (not just practical politics by other means).

Vagyis, a nemzeti érzésnek – mint az ember bármely szellemi vagy anyagi alkotásának – megvan a színe és a visszája. Hadd világítsam ezt meg egy új tudományos eredménnyel. A csapodár hímeket hűségessé, a zsugori embereket adakozóvá tevő oxitocint a szeretet hormonjának is nevezik. Egész sor kísérletben tárult fel, hogy hatására a magányosok társaság-kedvelők, az önző személyek adakozók lesznek. Sokakban még az is felvetődött, hogy a válságba került házasságokat „oxitocin-kúrával” gyógyítsák: a gyanakvó feleség egyszerűn kicseréli a férj dezodorját, ocxitocint tartalmazóra, és már nem is kell tartania a megcsalástól! Ám ha valakiben felvetődne, hogy az oxitocinnal akár egy széthúzó nemzetet is egyesíteni lehetne, csak lassan a testtel! Egy új kísérletben ugyanis kiderült: az oxitocin ugyan összekovácsolja a csoportot, és gördülékenyebbé teszi az együttműködést, ám közben szembeállít a többi csoporttal. (Carsten K. W. De Dreu, et al. Science 11 June 2010). Vagyis, ha egy szétesőben levő közösséget oxitocin-kúrára fognánk – amiként „nemzeti kúra” hatására is – erősödne ugyan az összetartást, de eközben ez szükségképen ellenségévé tennénk a környezet más csoportjainak.

Mindebben tulajdonképpen semmi meglepő nincs. Megszokhattuk, nincs olyan dolog, amelynek kizárólag előnyei volnának. Bármely hasznos emberi alkotás, más célra és más módon használva károkat okozhat, és épp így bármely emberi eszme, – legyen az mégoly lelkesítő és magasztos – a körülmények figyelmen kívül hagyása esetén, vagy csak korlátlanul érvényesítve tragédiára vezethet. Miért csodálkoznánk, ha egy eszme vagy egy szimbólum, amely bizonyos csoportot összefűz, az más csoportokkal szemben elzárkózást is generálhat. Ám ennek a fordítottja is igaz. Minden, ami kinyit a világra, közelít idegenekhez, fogékonnyá tesz mások eszméi, szokásai iránt, és felkelti termékeik iránti igényünket, és ezzel hozzájárul ismereteink gyarapodásához és gazdagodásunkhoz, az egyben lazítja a saját csoport kohézióját, és eltávolít a saját közösségünk tagjaitól. Mintha valakit megszeretni, szükségképpen eltávolítana másoktól.

Tekintsünk úgy a nemzeti érzésre, mint valamiféle gyógyszerre, amelynek használata előtt – mint bármely más gyógyszer esetén – célszerű elolvasni a recept feliratát. A nemzeti érzésén a következő olvasható: „A nemzeti érzés hatékony gyógyszer széthúzó közösségek számára, amely azonban erős hatóanyagot tartalmaz és komoly káros mellékhatásai lehetnek. Óvatosan kell bánni az alkalmazásával és tegyük olyan helyre, ahol nem férhet hozzá olyan személy, aki nem kellően józan és nem hozzáértő. Ám még szakember is csak kis adagokban és mellékhatásokra folyamatosan ügyelve alkalmazhatja. Az adagolásnál pedig különösen azoknak kell óvatosnak lenni, akiknél a korábbi alkalmazás már negatív következményekre vezetett.”

 

 

 

Magyarság-mérés

Magyarság: kötődés vagy glorifikáció?

Az elmúlt év valószínű a legnagyobb vitát kiváltó és a társadalmat erősen megosztó eseménye a Szabadság téri szobor-állítás volt. A vitákban – pl. Miklós Gábor a múlt heti cikkében, „A béke ára” – rendre felbukkan a magyarság saját múltjához való viszonyának két, élesen szembenálló – „bűnös” és az „áldozat” nemzet – koncepciója. Kevés figyelem fordult azonban a nemzet viselt dolgainak megítélésével kapcsolatos szembenállás mélyebb okainak a megértésére. Pedig a tudomány górcső alá vette a saját csoporthoz való viszony pszichológiáját és annak a viselkedésre gyakorolt hatását. És ami még fontosabb, ezen a területen már magyar kutatók is értek el érdekes és a történéseket jól megvilágító eredményeket. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. A Magyar Pszichológiai Szemle. 2014. 69. 293-318).

A kutatók az egyént a nemzetéhez fűző viszony – nehezen megfogható – érzését igyekeztek mérhetővé tenni. Abból a logikus, de sokáig rejtve maradó feltételezésből indultak ki, hogy az azonosulásnak több fontos dimenziója lehet. Első közelítésben, a sajátnak tekintett közösséghez fűző viszony valamiféle „kötődésként” jellemezhető. Ez a kötődés olyan pszichológiai jelenségekben tárul fel, mint a nemzeti szimbólumok – a nemzeti zászló, a Himnusz – kiváltotta öröm-érzet, vagy az a boldogság, amit akkor élünk át, amikor külföldön váratlanul magyar szavakat hallunk. Van azonban a nemzettel való azonosulásnak egy másik összetevője is: a glorifikáció. Ennek lényege: saját nemzetünket erkölcsösebbnek, kiválóbbnak, okosabbnak, igazságosabbnak tartjuk másoknál. Ebből viszont többnyire az is következik, hogy kevésbé vagyunk hajlandók a nemzetünkre vonatkozó negatív tényállításokat elfogadni, és ha ilyen felbukkan, akkor olyan kognitív stratégiákat alkalmazunk – az áldozatokat hibáztatjuk, magunkat pedig a körülmények áldozatának tekintjük – amelyek tagadást és önfelmentést generálnak.

A kutatók kifejlesztettek – majd teszteltek és kipróbáltak – egy olyan, a „magyarság-mérésre” szolgáló kérdőívet, amely számszerűsíteni tudta a „kötödés” és a „glorifikáció” mértékét. Az előbbit olyan kérdésekkel mérték, mint pl. „A magyarságom fontos része annak, hogy ki vagyok.” Az utóbbit pedig olyanokkal, mint pl. „A magyarok történelmük során általában erkölcsösebben jártak el, mint más nemzetek”. A válaszok alapján „kiszámolható” volt egy adott személy „kötődési” illetve „glorifikációs” értéke. Természetesen mindenkiben megjelenik mindkettő, de nem egyenlő súllyal. A kutatóknak, ennek alapján sikerült azonosítani, miként közelít a magyar nemzet múltjához ez a két – részben eltérő típusú – szemlélet.

Úgy találták, hogy a kötődés típusú kapcsolat megengedi a „sajátunkhoz” való kritikus viszonyulást. A „kötődők”, hajlandók annak beismerése, hogy „mi” hibázhattunk, és ennek ellenére megmarad bennük a nemzethez való erős kötődés. Akiknél viszont alapvetően a glorifikáció határozza meg a nemzethez való viszonyt, azokban soha fel sem merül, a „mi hibázhattunk” lehetősége. Ha erre utaló tény bukkan elő, akkor az ilyen személyek tagadnak, vagy a másokra kenik a történteket, esetenként az áldozatot hibáztatják. A kutatók érdekes módon tesztelték a két eltérő megközelítést: két történetet meséltek el, az egyikben szlovák, a másikban horvát közösséggel szemben viselkedett agresszorként a magyar csendőrség. A megkérdezettek hajlamosak voltak felmenteni a „magyarságot” a felelőssége alól, a bűntudat és a szégyen nem jelent meg gondolkodásukban, csupán a „kötődő” típusú személyek mutattak – a szlovák esetben – hajlandóságot jóvátételre, ami a kutatók megfogalmazásával „külső fókuszú, pozitív érzelem”.

Az idézett kutatás – nem tekintve feladatának – nem elemezte a „miért” kérdését. Érdekes egybeesésként a Science folyóirat ebben a hónapban számolt be egy olyan vizsgálatról, amely rávilágíthat a csoporthoz való viszonyunk különbözőségének okaira. (Hofmann W. et al. Morality in everyday life. Science 2014. Sept. 12. 1340-1343.) A kutatók sajátos módszert alkalmaztak: meghatározott időnként mobilon felhívták kísérletben résztvevőket, és feltették a kérdést: vajon az elmúlt pillanatokban elkövettek-e, részesei vagy szemtanúi voltak-e, vagy valamilyen formában tapasztaltak-e valamilyen erkölcsi, vagy ellenkezőleg, erkölcstelen tettet. Ez a kísérlet azért volt különösen érdekes, mert az erkölcsről vagy általában beszélnek, vagy kimódolt szituációkra kérdeznek rá, esetleg laboratóriumi körülmények között kutatják megnyilvánulásait. Ebben a vizsgáltban viszont a hétköznapi helyzetekben előbukkanó erkölcsi tetteket és azok megítélését tudták azonosítani.

A kutatás egyik célja éppen az volt, hogy megvizsgálják, vajon a politikai beállítódás befolyásolja-e az erkölcsi viselkedést. Visszaigazolva a korábbi kísérletek megállapításait, arra jutottak, hogy számottevő eltérés van a „liberális” és a „konzervatív” személyek erkölcsi értékelése között. A kísérletekben nyolc alapvető erkölcsi érték bukkan elő: „Ne árts”, „Ne légy igazságtalan”, „Légy lojális a csoporthoz”, „Tiszteld a tekintélyt”, „Tartsd tiszteletben a szentséget”, „Ne korlátozd a szabadságot”, „Légy becsületes” és az „Önfegyelem”. A „Ne árts” erkölcsi parancsa mindenki számára alapvetően és egyenlő mértékben fontos és követésre méltó volt. Ugyanakkor a „liberálisok” inkább az egyenlőséget, a szabadságot és a becsületességet értékelték magasra, míg a konzervatívok a csoport-lojalitást, a tekintély követését, és a szentség tiszteletét tekintették alapvetően fontosnak.

A fenti eredmények arra utalnak, hogy a konzervatív személyek inkább hajlanak a csoport feldicsőítésére, a csoportot ért kritikák visszautasítására, és a csoporttal szembenálló más közösségek lebecsülésére. Ezzel szemben a liberális nézetű emberek készek megfontolni és tények alapján elfogadni a csoportot ért kritikát. Az önkritika és a csoport által elkövetett hibák, bűnök beismerése – az ő szemükben – nem akadálya a csoporthoz való kötődésnek. Ez az eltérés magyarázza, miért van az, hogy a nemzet egyik része felmenti a magyarságot az elkövetett bűnök alól, míg egy másik része hajlamos beismerni, hogy a magyar nemzetet felelősség terheli a történtekért, és közben képes megmaradni magyarnak.

A probléma az – ha ezt egyáltalán problémának lehet tekinteni – hogy a nemzet, mint bármely nemzet, sokféle, liberális, konzervatív és más nézetű emberből áll. E sokféle embernek – mint láttuk – eltérő lehet a saját nemzetéhez fűződő pszichológiai viszonya. Ez akkor idéz elő társadalmi konfliktusokat, ha az éppen uralkodó politika – mint most nálunk – szembeállítja ezeket, és csupán az egyiket – most éppen a glorifikációt – tekinti a nemzet részének, míg a másikat – a „csak” kötődőket – kirekeszetné a nemzetből. Radnóti sorai – „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor hol és mikép..”- egy „kötődő” magyar tépelődését jelzik. Ezeket a sorokat egy „glorifikációs” magyar nemhogy le nem írná, de még ki is taszítaná a „kötődőket” a nemzetből. Ez a véletlenszerű pszichológiai különbség – és persze a körülmények – idézték elő Radnóti személyes és az egész nemzet tragédiáját, amit a Szabadság-téri szobor nem felold, inkább fenntart.

Fukuyama helyesbít.

Fukuyama helyesbít.

Viszonylag későn, 1986-ban, majd 40 évesen, utaztunk először feleségemmel – és az állandóan elforró hűtővizű Skodával – „Nyugatra”. Máig visszatérő rémálmunk, ahogyan ismeretlen utakon „bénázunk”, igyekezve fel-, vagy éppen lehajtani az autópályáról. Gyakran a kényszerű spórolás miatt választottuk a hosszabb, lassúbb és kényelmetlenebb mellékutakat. Két tapasztalat azonban örökre belénk rögződött. Az első: hiába próbálunk takarékoskodni, az autópálya mindig gyorsabb és olcsóbb. A második: egyetlen félreértett jelzés, pillanatnyi késedelem, és máris elvétettük az utat. Szorongva látjuk, hogyan húznak el mellettünk, és ismét hosszú, kanyargós útra kényszerülünk, hogy visszakerüljünk az autópályára.

Nemrég, a berlini fal leomlásának és – nem mellékesen – a kerekasztal tárgyalások megindulásának negyedévszázados évfordulójára emlékezve ugyanez az élmény köszöntött vissza. Felrémlett, ahogyan sokáig, csak messziről figyelhettük a dinamikus és kellemes társadalmakat, amint zökkenőmentesen suhannak céljaik felé. Majd egyszer csak mi is becsatlakozhattunk: slampos diktatúráinkat itt-ott új intézményekkel „feltunningolva”, végre felhajthattunk a történelmi „autópályára”. Szinte láttuk magunk előtt a végcélt – a liberális demokrácia és a piacgazdaság modelljét – amelyet F. Fukuyama, „A történelem vége”. (1992) című, óriási sikerű könyve rajzolt élénk színekkel elénk. Ám valahol, valamit elvéthettünk. Az út, amin most haladunk, újra döcögős és kátyús. Mai állapotaink a régi – egykor puhának nevezett, ma azonban egyáltalán nem puhának érzett – diktatúrára emlékeztetnek.

Mára világossá vált, hogy Fukuyama műve ugyan egy turisztikai hirdetés meggyőző erejével vetítette elénk a világpiacra nyitott, a magántulajdonra építő, a liberális demokráciát megvalósító, és széleskörű egyéni szabadságjogokat biztosító társadalom modelljét, ám történelmi „útvonal-térképként” mégsem vált be. A 21. század a követésre ajánlott minta válságát, és egy különös képződmény – az un. racionális autokrácia – felemelkedését hozta. Egyes, a polgári jogokat és a demokrácia intézményeit korlátozó társadalmak kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújtanak (pl. Szingapúr, vagy Kína, de nem Oroszország!), miközben az egyéni és kollektív jogokat biztosító társadalmak dinamizmusa lecsökkent. S mint egykor, az elvétett lehajtó-sávon kifelé sodródva, a történelem mellettünk levő sávjában egyre többen húznak el, és amikor visszasorolnánk, ránk dudálnak, jelezve a felfestett záróvonalat. Akkor most Keletre vagy Nyugatra vessük vigyázó szemünket – kérdezheti a bizonytalan olvasó?

A civilizációk, a kultúrák és a nemzetek történelmi élet-pályáját az elmúlt évtizedben könyvek egész sora rajzolta fel. A legtöbbet idézett mű – Acemoglu-Robinson: Miért buknak meg nemzetek? – még szemléletes jelzőtáblákat is állított a történelem „autópályájára”: a kizsákmányolótól (extraktív) a befogadó (inkluzív) intézmények felé történő elmozdulás jelölte ki a kötelező haladási irányt. Ám még ez az elemzés is csak utalt arra, hogy a nemzetek számára több „becsatlakozási” lehetőség bukkan elő, és hiányzott belőle a politikai fő-, mellék-, és bekötőutak pontos rajza is. Pedig a történelmi „sávváltás” nemcsak esélyt teremt, komoly veszélyeket is rejt.

Az irányváltást megelőző manőverek sorrendjének fontosságát Fukuyama legújabb – a napokban megjelent – „Political Order and Political Decay. From French Revolution to the Present” című könyve elemzi. A szerző felismerte, az egyes országok sorsát nemcsak az határozza meg, hogy rátérnek-e egyáltalán a történelmi „főútvonalra”. Veszélyek leselkednek a becsatlakozni igyekvő nemzetekre a „sávváltás” közben is. Van-e szerepe – tette fel a kérdést – a modernizáció későbbi sikerében, hogy a társadalmak milyen sorrendben teremtik meg a fejlődéshez szükséges intézményeket? Válasza elgondolkoztató: a jövőt döntően befolyásolja, vajon a „nép” először demokráciát „kap”, vagy előbb a hatékonyan és átláthatóan működő államot építi ki a társadalom. Történelmileg jobban jártak – érvel – az „északiak” (Németország és skandinávok), akik a hatékony bürokráciának adtak elsőbbséget, mint a „déliek” (Görögország és Olaszország), akik az általános választójogon alapuló demokráciával kezdték.

A sorrendet az tette fontossá, hogy a 19. században, még az akkori élenjáró országokban is, un. patrimóniális társadalom létezett. Ezekben a társadalmakban a vagyont gazdag családok birtokolták, a hatalom – kizárólag saját érdekeik érvényesítésére törekvő – dinasztikus csoportok kezében összpontosult. Az előrejutás és az elitbe kerülés – Fukuyama megfogalmazása szerint – a „családnak és a barátoknak való kedvezéstől függ”. Ilyen feltételek között a demokrácia bevezetése – ami egyet jelentett a versenyző pártrendszer kialakításával – a politikának a „szavazat-vásárlás” útján történő meghatározását eredményezte. Ezzel a problémának a jelentőségével induláskor sem ezek a társadalmak, sem pedig egy évszázad múlva a „rendszerváltók” nem voltak tisztában. Így a demokrácia és az általános választójog bevezetése automatikusan „beindította” az oligarchiák harcát, és ez sebezhetővé tette ezeket a társadalmakat.

Jól kiolvasható a fejlődésnek ez a menete az USA – Fukuyma által, a német és a görög „fejlődési pálya” közötti átmenetként szemlélő – történelméből. Az USA – állapítja meg – a 19. század elején patrimóniális irányban indult, fokozatosan megerősödtek, és meghatározóvá váltak az oligarchiák. Ám a 19. század végén irányváltás történt: az USA irányt vett a hatékony és felelős állam kialakítása felé. Az állami bürokrácia szakmai alapon választódott ki, és a politikai pártok befolyása az intézmények posztjainak elosztásában lecsökkent. A váltásban – állapítja meg Fukuyama – döntő szerepe volt az amerikai középosztály megerősödésének és öntudatra ébredésének. Bár Európa esetében nagyobb szerepet szán a hadseregek sikereit meghatározó hatékony bürokratikus vezetésnek, ám – megítélésem szerint – az öreg kontinens politikai arculatát is alapvetően a középosztály felemelkedése formálta.

A középosztály számára a 20. században felgyorsuló növekedés és a dinamikus fejlődés, anyagi biztonságot, és társadalmi stabilitást hozott. A stabilitás azután növelte biztonságérzetét, az pedig nagyobb önbizalmat teremtett. Tagjai egyre magasabb – előbb közép, majd felsőfokú – végzettséget szereztek, és elindulhattak a karrier lépcsőjén a vállalkozásokban illetve az állami szervezetekben. A növekvő képzettséggel párhuzamosan szélesedtek szakmai tapasztalataik, emelkedett társadalmi státuszuk, és erősödött társadalmi öntudatuk. Képessé váltak és hajlandók lettek érdekeik – tiszta verseny, nyitott társadalom, egyéni szabadságjogok, teljesítmény-alapú kiválasztódás, szabad vállalkozás – megfogalmazására és képviseletére. Az egyik oldalon, ráébredtek, hogy már nemcsak a láncait veszíthetik, ugyanakkor felismerték növekvő befolyásukat, amelyet a képviseleti demokrácia nyújtott a számukra.  A 20. század tehát – egyebek mellett – alapvetően arról szól: a hatalomra került középosztály miként törte meg, szorította ki a hatalomból a patrimóniális társadalom hatalmi csoportjait. A II. világháborút követően úgy tűnt: a fejlett demokráciák társadalmaiban végleg befellegzett az oligarchiák, és a dinasztiák hatalmának.

A fejlődés azonban a 80-as évektől más irányt vett. Th. Piketty, nemrég megjelent, nagy vihart kavart, könyve („Capital in the Twenty-First Century”) arra a megállapításra jutott, hogy a 20. század középső harmadának kedvező folyamatai, – a jövedelemi és az esélybeli egyenlőtlenségek csökkenése – a körülmények egyedi összejátszásának következményeként megtörtek. A kutatások egybehangzó eredményei arra utaltak: a 80-as évektől a fejlett társadalmakban a „felső 1%” részesedése a nemzeti vagyonból, és a jövedelmekből újra növekedésnek indult, és növekvő tőkéjükre támaszkodva fokozatosan újraépítették hatalmi pozícióikat. A 21. századba átlépve, visszatérni látszik a régi rend. Egyrészt, a kirobbant válság miatt, a középosztály teret veszített, biztonságérzete megrendült, önbizalma elpárolgott, politikai aktivitása lecsökkent, ellenőrző szerepe erodálódott. Másrészt, ezzel párhuzamosan, a társadalom legfelső 10% és még inkább 1%-a fokozatosan visszaszerezte korábban elveszített befolyását. Határozottan – és szégyenkezés nélkül – törekszik érdekei érvényesítésére. Csak egyetlen, de tipikus példa: a Koch család, az USA legnagyobb vagyont – a százmilliárd dollár értékű Koch Industries-t – birtokoló dinasztiája. A család, az elnökségre pályázó Obama ellen viselt, nem is titkoltan, valóságos – több-száz millió dollárt (!) mozgósító, végül mégis vesztes – háborút. (J. Mayer 2010. Covert Operation: The billionaire brothers who are waging a war against Obama.)

A patrimóniális társadalom újjáépülését segíti – az elmondottakon túl – az USA Legfelső Bíróságának az elmúlt években hozott néhány jellegzetes döntése: a pártok finanszírozásban az egyéni hozzájárulás korlátozásának megszüntetése, illetve a pozitív diszkrimináció korlátozása. De a „régi világ” újraéledésére utal egy további változás is. A 20. század meghatározó vagyonos osztályának tipikus alakjai a „self-made man” vállalkozók voltak: H. Fordtól, S. Waltonon keresztül, egészen B. Gatesig. A 21. század új hatalmi csoportjait azonban döntően az egykori birodalom-építők, „járadék-élvező” utódai alkotják. A járadék-élvezők – „szelvény-vagdosók” – viselkedése azonban „reakciósabb” elődeiknél. A sikeres elődök hibája mindössze az volt, hogy úgy vélik, ha nekik sikerült, akkor bárkinek sikerülhet. Az utódaikat azonban – mint a Walton vagy a Koch család örököseit – a hatalom és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása, a patrimóniális társadalom konzerválása vezeti.

A felsorolt változások összefonódva idézték elő, a 20. század sikeres demokráciáinak válságát. A demokrácia ugyanis a valóságban egy probléma-megoldó „gépezet”. Működését egyaránt meghatározza a szerkezete (az intézmények) és a működtető „gépészek” (nem kizárólag, sőt nem is elsősorban, a politikusok, hanem az egész középosztály!) ismeretei, motivációja és bizalma a gépezet működésében. A demokrácia terjedésének megtorpanása közvetlen kapcsolatban van a középosztály hanyatlásával. Ám a 21. században egy visszarendeződési folyamat is beindult. Szinte a semmiből, egy különös a „versenytárs” – a „racionális autokrácia” – bukkant elő. Az ilyen társadalmak – jellegzetes példa, Szingapúr – hatékony kormányzással, magas növekedési ütemet és gyors modernizációt érnek el, miközben az egyéni polgári jogok és a demokrácia intézményrendszereit korlátozták.

Míg két évtizede senki nem vitatta a „Történelem vége” tételét – a liberális demokráciáké a jövő – ma sokan inkább kételkedve fogadják ezt az előrejelzést. (Micklethwait, J. Wooldridge, A. The Fourth Revolution. 2014.). Az egykor dinamikus „Nyugat” – a könyv megfogalmazása szerint – „elefantiázisban” szenved. Polgáraihoz hasonlóan, betegesen elhízott, és egyre nehezebben kúrálható nyavalyákkal küszködik, miközben vetélytársai – legalább is egy részük – hatékonyan képesek a társadalom kormányzására. Arra bíztatják hát a fejlett demokráciákat, hogy – miként tették ezt a múltban – elfogulatlanul elemezzék a helyzetüket, és tanuljanak a történelemből. Kevesebb önelégültség, másokat kioktató öndicséret és több nyitottság a világ más történelmi hagyományain és kultúráján nyugvó tapasztalatok befogadására. Ugyanakkor, a sokak – pl. Orbán Viktor – példaképnek tekintett Szingapúrról adott jellemzésük – „Disneyland, halálbüntetéssel” – óvatosságra int.

A 21. század válságait nem a karizmatikus vezérek vagy a látnoki képességű próféták hiánya idézte elő. A problémák gyökere: a gazdasági feltételek és társadalmi körülmények alapvető, – inkább a földtörténeti jégkorszak beköszöntére, mint annak elmúltát követő kellemes felmelegedésre emlékeztető – átalakulása. Az efféle katasztrófák idején soha nem a hatalmas test, az erős izmok, és az éles fogak, hanem a tanulni képes agy, és az alkalmazkodóképesség a túlélés kulcsa. Ez utóbbi feltételnek azonban leginkább egy egészében és elemeiben egyaránt alkalmazkodni képes decentralizált rendszer felel meg. A politikai elefántiázis kifejezés viszont egyértelműen olyan, az egyensúlyi és a hatékonysági szempontokra süketen centralizáló és presztízs-terülteket túlfejlesztő államra utal, amely éppen az alkalmazkodást lehetővé tevő területekről vonja el a forrásokat. A rugalmas és alkalmazkodó-képes társadalmat inkább példázzák a kis európai államok – Svájc, Dánia, Hollandia, és a skandinávok – mint a kelet felé sasszézó, a valódi helyett illiberális demokráciát, a felelős állam helyett irracionális önkényuralmat megvalósító Magyarország. Ezért fontos számunkra Fukuyama, hogy kicsit megkésve ugyan – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – kiigazította magát. Belátta: ez még nem a „történelem vége”. A cél mindössze az, hogy „jussunk el végre Dániáig” (getting to Denmark). Jelenlegi állapotainkat tekintve azonban ez a cél csak látszólag van közelebb, mint a történelem vége.

Miért buknak el a rendszerváltások?

Miért buknak el a rendszerváltások?

„Miért van az, hogy minden magasztos eszme, végül a szűklátókörű bürokrácia és a kisszerű önkény mocsarába fullad?” – fogalmazta kérdéssé élete szomorú tapasztalatát egykor Bakunyin. Miért – teszik fel ugyanezt a kérdést, a rendszert-váltó Közép Európában, az arab tavasz országaiban, és a világ számtalan más táján. Mintha valami ellenállhatatlan hatás – R. Michels kifejezésével élve, „vastörvény” – térítené el az embereket a józan viselkedéstől és sodorná a társadalmakat egyre mélyebbre. Pedig 1990-ben minden világosnak tűnt: a rendszerváltók, a fejlett „Nyugat” politikai, és gazdasági modellje alapján, nekiláttak „átépíteni” társadalmuk teljes intézményrendszerét. Az átvett siker-modell hosszú történelmi fejlődés eredményeként formálódott ki. A kezdetben alapvetően kizsákmányoló (extraktív) jellegű, feudális intézményrendszer – Európa különböző országaiban, eltérő pályákon haladva – fokozatosan a polgári társadalmak befogadó (inkluzív) rendszerévé formálódott. (Acemoglu és Robinson. Mért buknak meg nemzetek? 2013)

Az extraktív intézményrendszer jellemzői: az autoritárius hatalomgyakorlás, a rendeleti kormányzás (rule by law), a klientizmus, az átláthatóság korlátozása, a hatalmi csoportok érdekeinek alárendelt jogszolgáltatás, a vállalkozás és a kiemelkedés lehetőségeihez való egyenlőtlen hozzáférés. Az ilyen társadalmakban gyenge a kezdeményezőkészség, alacsony az innovativitás, viszont magas szintű az intézmények iránti bizalmatlanság, és a korrupció. Az inkluzív intézmény-rendszert viszont az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma (rule of law), a bürokrácia átláthatósága, a vezetők felelősségre vonhatósága, a meritokrácia, az egyenlő versenyfeltételek, az információ szabadsága alkotja. Az ilyen társadalmakban a polgárok szabálykövetők, magas az intézményekbe vetett bizalom és a teljesítmény motivációja, ugyanakkor alacsony a korrupció és a nepotizmus.

A magyar rendszerváltás első lépése az 1989 június 13-án kezdődő Kerekasztal tárgyalásokat követő megállapodás volt. A hat alapvető törvényjavaslat – az Alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártokról, a választásról, a Büntetőtörvénykönyvről, és a büntetőeljárásról – megteremtette az átalakulás keretét, és ezzel a kormányzás minőségét jelző index (Worldwide Governance Indicators – WGI), a „puha-diktatúra”, az extraktív térfél 40 pontjáról, az inkluzív végpont irányába, 65 pontra ugrott. A további változások, mint egy rádió beállítása történt: a társadalom intézményi „hangolásának” szabályozó-gombjain a politikusok tartották rajta a kezüket. Az egymást követő kormányok fokozatosan formálták az intézmények rendszerét, illetve az ezek működési feltételeit befolyásoló törvényeket, szabályokat és szervezeteket. Ha tehát a kétségtelen visszarendeződés magyarázatát keressük, azokat az összekapcsolódó „vastörvényeket” kell azonosítani, amelyek fokozatosan erodálták, és a szétesés szélére sodorták demokráciánk rendszerét.

  1. A kiválasztódás „vastörvénye”

Az első – gyakran hivatkozott – tényező: a politikusok személyisége. A modern demokráciákban két személyiségvonás nélkülözhetetlen az előrejutáshoz. Az egyik: a hatalmi manipulációs képesség. Ez, a – N. Machiavellire utaló – „High Mach.” személyiség eszközként kezeli az embereket, tétovázás nélkül hazudik, ha érdekei ezt diktálják, és „ki van iktatva” morális fékje. A kiválasztódás másik nélkülözhetetlen tényezője: a narcisztikusság. A „High Narc.” jellemzője, az egyik oldalon, az ambíció, az optimizmus, a kockázatvállalási hajlandóság és mások meggyőzésének képessége. A másik oldalon viszont, önimádó, önmagát előtérbe helyező, mindenkit lehengerelni akaró, hibáit soha be nem ismerő, az eredményeket kizárólag önmagának tulajdonító, a hibákat mindig másban kereső, „celeb” személyiség.

A rendszerváltás során kialakuló új politikusi elit tagjai – a kiválasztódás „vastörvénye” hatására – „High Mach + High Narc.” típusúak. Aki bármelyikben gyenge, az, vagy nem jelentkezik, vagy kiszelektálódik. Ez a típus előszeretettel tűnteti fel magát „nemzet-megmentőként”, s mivel ebben a szerepben érzi magát igazán otthon, gyakran tudatosan idéz elő krízis-helyzeteket. Az ilyen személyiségek találkozása – párton belül, de még inkább azok között – többnyire ütközéssel végződik. Mindegyik kész arra, hogy pártját és országát – de akár az egész világot, gondoljunk csak az USA költségvetési vitájára – a szakadék szélére vezérelje, csak hogy saját nagyságát és rendíthetetlenségét demonstrálja. Kiszorítják mozgalombeli versenytársaikat, és magukat, autokratikus vezetési stílusukat elfogadó – „igenis” – emberekkel veszik körül magukat. Igyekeznek megszabadulni az ellenőrzéstől és eltávolítani az útjukban álló az intézményi korlátokat. Ezek az új típusú „karizmatikus” vezetők – a maguk „kézi-vezérléses” stílusával – szükségszerűen tolják az egész intézmény-rendszert vissza, az extraktív irányba!

  1. Az oligarchia „vastörvénye”

A közélet színpadát uraló „High Mach + High Narc” politikusok eleve hajlamosak az őket korlátozó szabályokat, személyeket és ellenőrző testületeket kiiktatni. Ám a pártokon belül fellép egy további torzító tényező. Éppen egy évszázada egy fiatal német szociológus – Robert Michels – saját személyes negatív tapasztalati alapján fogalmazta meg a tömegpártok belső folyamatait uraló, kikerülhetetlen szabályt: az oligarchia vastörvényét. „Minden politikai pártban – írta – folyamatosan belső hatalmi harcok folynak. Az oligarchiák minden tagja tele van gyanakvással azok iránt, akik a hatalmi hierarchiába való belépésre aspirálnak, és ezeket nem egyszerűen „elvtársaknak”, hanem vetélytársaknak tekinti, akik az ő megszerzett pozícióit veszélyeztethetik, ahelyett, hogy megvárnák, amíg természetes módon meghalnak”. (R. Michels. 1962. Political Parties.)

Bizonyos történelmi helyzetekben – ilyen volt az I világháborút követően, a fasizmus és a bolsevizmus uralomra jutásának korszaka – felerősödik az „oligarchizálódás” veszélye: megnő a tömegek politikai aktivitása, a pártok taglétszáma, bővül az állam hatóköre, és a politika sokak számára kínál kívánatos élet-programot. Az „oligarchizálódást” korlátozhatja a társadalom demokratikus hagyománya, az oligarchiák veszélyét mutató történelmi tapasztalat, az állami vagyon „lenyúlásának” megakadályozása, és a társadalmai nyilvánosság. Ezek a tényezők szorították vissza az oligarchiák elterjedését Nyugat-Európában a II világháborút követően. Így a jelenség csak a politikai szociológiai tananyag lábjegyzetében bukkant fel. Ez az oka, hogy erre a problémára a rendszerváltás során nem fordítottak kellő figyelmét, holott ezekben a társadalmakban nagy volt az „oligarchizálódás” veszélye.

A volt szocialista országokban ugyanis hiányoztak a demokratikus hagyományok, az intézmények iránti bizalom kisebb mértékű, a társadalom értékrendszere „elfogadóbb” az oligarchizálódás iránt. A jóléti állam forrásainak birtoklása és a privatizáció pedig szinte ellenállhatatlan csábítást jelentettek. Mindez azt eredményezte, a „rendszerváltóknál” többnyire nem volt, ami korlátot szabjon az „oligarchia vastörvénye” érvényesülésének. Ezt a tendenciát erősítette, hogy ebben az időszakban eleve nagyon nagy-számú szabályt kellett megalkotni, és képviselők többnyire képtelenek voltak ennek nyomon követésére. A jelenlegi parlamentben – amikor a kormány-párt áttekinthetetlen számú törvényjavaslatot, és kiegészítést nyújt be, és rendszerszerűen alkalmazza a képviselői indítványokat, a végszavazás előtti módosításokat és a „saláta-törvényeket” – végleg lehetetlenné vált a politikai ellenőrzés. A parlamentnek ez a működés-módja a képviselőket, szakértő döntéshozóból, gondolkodás nélküli „bio-díszletté” változtatta. Ez pedig nem csupán a kollektív felelőtlenség eluralkodására, hanem az intézményrendszer az extraktív irányban történő torzulására is vezetett.

  1. Az elitváltás „vastörvénye”

A „oligarchia vastörvénye” szükségképpen kisugárzódik, az állami bürokráciára, és a gazdasági elit, pártokhoz kötődő, támogatást kínáló, egyben befolyásolási lehetőséget kereső körére. Ezek a csoportok azért fontosak, mert ők váltják valóra a párt akaratát, és befolyásolják a támogatók „hadrafoghatóságára”. A „rendszer-váltások” szinte szükségszerűen kapcsolódnak össze gyorsított elit-váltással. Ennek szelekciós szabályát – az elit-váltás „vastörvényét” – nemrég egy belső eligazításán Orbán Viktor így fogalmazta meg: „Aki tisztességesen viselkedik, azt, ha megsebesül, kihozzuk a csatatérről, de aki nem, arra mi is lőni fogunk.” Ez a mondat félreérthetetlenül megadja a viselkedés „aranyszabályát”: feltétlen engedelmesség, kételkedés nélküli támogatás, és kritikátlan lojalitás.

A gyorsított elit-csere során tehát – így volt ez a kommunista hatalomátvételt követően is, de így zajlott le nemrég az MSZP-n belüli generáció-váltáskor – szükségképen háttérbe szorul az értelmiségi lét legfontosabb jellemzője: a kritikus és önálló gondolkodás. A párt elvárja a vezér feltétel nélküli támogatását. Nem szeretik azt, aki kritikát fogalmaz meg, vagy akár fenntartásai vannak. Lojalitást és kételkedés nélküli behódolást, az elvárásoknak való megfelelést követelnek. A morális-tartás és a szakértelem másodlagos, a vezér iránti töretlen hit állandó kinyilvánításához képest. Így, elitváltás idején ritkán kerülnek meghatározó pozíciókba autonóm szakemberek. Az állami bürokrácia posztjait is a párt irányvonalát ellenmondás nélkül kiszolgálni hajlandó személyek töltik be. Ez a tendencia ismét csak az extraktív, és nem az inkluzív típusú intézmények létrejöttének kedvez.

  1. A vagyonépítés „vastörvénye”

Az előző tényezők külön-külön is hajlamossá teszik a politikát a „kisiklásra”, ám összekapcsolódásuk elkerülhetetlenné tette az intézményrendszer extraktív irányú sodródását. A sodródás mértékét és tartalmát alapvetően két érdekcsoport befolyásolja: a gazdasági elit, amelyik a számára életbevágóan fontos, milyen játékszabályok között dolgozik, és a választópolgárok széles köre, akik, végső soron eldöntik, kit emelnek kormányra, ki fogja őket képviselni országos és helyi szinten?

A gazdasági elit érdeke – látszólag – a mindenkire egyformán érvényes játékszabályok, az egyenlő és átlátható verseny-feltételek, és a versenyben való szabad részvétel. Ám a „rendszerváltást” követő privatizáció a személyes meggazdagodás – soha vissza nem térő – lehetőségével kecsegtetett. Így a pártokhoz „csatlakozó” – azokat finanszírozó, majd a számlát benyújtó – csoportok valóságos érdeke: magán-vagyonná konvertálni a jóléti állam és a közösségek forrásait. Mindez alapvetően a „potyautas” viselkedést ösztönözte: „megbundázni” a szabályokat, kisajátíthatóvá tenni a közösség vagyonát, és a mindenkire érvényes játékszabályok helyett, egyéni előnyöket érvényesíttetni a döntéshozókkal. Nem véletlen hát, hogy a „politika-hangolók” magánérdekeik szem előtt tartásával építették tovább az intézményrendszert.

Tekintsünk el most az elmúlt időszak – különböző pártokhoz kötődő személyek meggazdagodásának – látványos eseteitől, elég egyetlen pillantást vetni a 100 leggazdagabb magyar névsorára, hogy meggyőződjünk, túlnyomó többségük – saját számításaim szerint 85%-uk – gazdagodásának forrása, az állami és az önkormányzati vagyonhoz való hozzáférést lehetővé tevő politikai kapcsolat, a versenyfeltételek politikai befolyásolása, mások abból való kizárása volt. Vagyis, a rendszerváltást követően, a társadalmi vagyon újraelosztása – gondoljunk most a „trafik-, vagy föld-mutyira” és többi mutyikra – egyértelműen az extraktív intézményrendszer logikája alapján történt.

Minden érdekcsoport azért „lobbizott”, hogy ne átláthatóan és ellenőrizhető törvényekben, hanem politikai kapcsolataik által szabályozzák az állami vagyonhoz való hozzáférését. Azt igyekeztek elérni – többnyire sikeresen – hogy korlátozzák a betekintést, szűkítsék az ellenőrzést, „elhessegessék” a médiát és a civil szervezeteket, és érvényesíteni tudják hatalmi kapcsolataikat. Ennek jele, hogy a magyar társadalom korrupciós „szennyezettsége” a rendszerváltást követően egy ideig csökkent, majd a 2000 után ismét növekedni kezdett és magas szinten állandósult. (Lásd: a Corruption Perception Index alakulását). A következmény: a kiépülő rendszer extraktív irányban történő eltolódása szinte megakadályozhatatlan volt, és a rendszer ténylegesen abban az irányban mozdult el.

  1. A kollektív bizalmatlanság „vastörvénye”.

A létrejövő intézményrendszerre a „végső áldást” a választópolgár adja. Döntéseit alapvetően két tényező befolyásolja: értékrendszere és történelmi tapasztalatai. A politikai viselkedést meghatározó értékeket, az értékszociológiai vizsgálatok feltárták. Az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került legújabb vizsgálatok megerősítette a korábbiakat. (TÁRKI: Értékszerkezet – polarizálódó politikai térben. 2013.) Ezek szerint a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távolabb, az ortodox (szláv) kultúrához közelebb helyezkedik el. (Közelebb Bulgáriához és Ukrajnához, mint Szlovéniához, és Csehországhoz). Kevésbé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat, kisebb méretű az aktív politikai szerepvállalás, nem törekszünk polgári jogainkkal élni. Értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítás értékei, míg erőteljesebb a tekintélykövetés, az engedelmességre nevelés fontossága.

A magyar társadalom értékrendszerének különösen két eleme – az intézmények iránti bizalom alacsony szintje, és a paternalizmus – az, amely negatívan befolyásolta a rendszerváltást. Az első azért fontos, mert az inkluzív rendszer alapja, hogy a polgárok elfogadják és követik az intézményi ösztönzőket. S valóban, tőlünk nyugatra, az emberek viselkedését az intézmények – személytelen, teljesítmény-központú, átlátható, és mindenkire egyenlően érvényes – szabályai terelik. Tőlünk keletre az amorális család-központúság az uralkodó: a családon kívül nem köt a morál, csak a hatalom fegyelmez. Nálunk – a „Komp-ország” szindróma okán – zűrzavar uralkodik: egy adott kapcsolatban nem tudni, hogy partnerünk az intézményi értéket vagy egyéni érdeket fogja-e követni. Mivel azonban az intézményekbe vetett bizalom gyenge, mindenki hajlamos egyéni kiskapukat keresni.

A magyar társadalom erősen paternalista: polgárai az államtól várják azt, amit nyugat-európában az egyén kötelességének tekintenek. A többség úgy gondolja: inkább az állam, semmint önmaga, felelős sorsának jobbra fordulásáért. Minthogy értékrendszere alapján hajlik a háttéralkura, inkább lemond jogairól és a hatalom jó-szándékában reménykedik. Ez azt jelenti, hogy elfogadja az átlátható és versenyre kényszerítő intézményrendszer sérülését. Zavarja a korrupció, de maga is szívesen alkalmazza. Az intézmények iránt bizalmatlanság miatt az érdekérvényesítés egyéni „kiskapuit” keresi. A következmény: kiszolgáltatott azoknak a mozgalmaknak, amelyek a klientúra-rendszert építenek ki, és elfogadja az intézményrendszernek az extraktív irányban történő elmozdulását.

  1. A politikai reflexek „vastörvénye”

A társadalmi változásokat – a szervezetihez hasonlóan – a „jéghegy” metafora világítja meg: a szerveződések látható, vízből kiemelkedő része, a valóságban kicsiny, a túlnyomó rész, nehezen mozdíthatóan, és veszélyeket rejtően, a víz szintje alatt rejtőzik. A társadalom esetén a kiemelkedő felső részt a formális intézményrendszer alkotja. Ugyanakkor a polgár viselkedését alapvetőn a „víz-szint alatt levő”, nem látható, gyakran tagadott, érzelmektől áthatott tényezők határozzák meg. Ezek az informális intézmények: a kultúra örökölt szabályai, a szokások és még mélyebben, a generációk sokaságán keresztül átörökített ösztönszerű pszichológiai beállítódás. (Muraközi László. A bizalmatlanság hálójában. 2012.)

A „keleties” értékrend, a társadalmi tőke gyenge volta, a paternalizmus, a demokratikus hagyományok hiánya, a történelmileg kialakult torz politikai reflexek – a „jéghegy” láthatatlan, víz alatti része – ballasztként lassítja és kisiklatja a folyamatokat. Ezt a torzító hatást azután tovább erősíti a társadalom fogékonysága a „történelmi igazságtételre”. Mindez rendkívül sebezhetővé tette a társadalmat a politikai populizmusra. A társadalmi értékrend és a politikai reflexek ellenében nem lehet választást nyerni. Aki hatalomra akar kerülni, a fenti tényt nem hagyhatja figyelmen kívül. Ennek jellegzetes megnyilvánulása a kádári korszaktól napjainkig változatlanul érvényesülő, osztogatáson alapuló legitimitás-, majd szavazat-vásárlás. Ám, a pártok rendre foglyaivá váltak ígéreteiknek, és azoktól győzelem esetén sem szabadulhattak. Az ígérgetés elkerülhetetlen következménye a reális helyzetértékelés eltagadása, és a hazugság – lásd rezsicsökkentés – irracionális eszkalációja. Mindez számottevően közrejátszott abban, hogy a rendszer fékezhetetlenül csúszott visszafelé, az extraktív irányba.

A rendszerváltás „vastörvénye”

1950 elején Magyarország az extraktív-inkluzív skálán – a mai Észak-Korea szintjén – 15 pont táján tanyázott. 1965-re – a mai Kuba szintjére – 25 pontra, majd 1975-re a – a mai Fehér-Oroszország szintjére – 35 pontra emelkedett. 1985-ben – a mai Venezuela szintjén – 40 pont táján voltunk. (Ez azonban már beleütközött a rendszer korlátjaiba, amely képtelenné vált finanszírozni az osztogatáson alapuló legitimációt!) A szabad választások nyomán az intézményrendszer minősége 65 pontra emelkedett. A következő éveket két ellentétes tendencia határozta meg. Fokozatosan érvényesült az inkluzív intézményrendszer logikája, és ennek jeleként WGI pontjaink tovább emelkedtek. Ugyanakkor egyre fékezőbb hatást fejtettek ki a rendszerváltás „vastörvényei”. A helyzetet súlyosbította az átalakulással együtt járó válság, valamint a formális és informális intézményrendszer inkompatibilitása. Döntően emiatt a polgárok jólétének növekedése elmaradt a várakozásaiktól. Ez gyengítette a rendszerváltás legitimitását. Emellett, éppen az inkluzív rendszer legérzékenyebb pontjain – nem véletlenül – nem léptünk előre: megoldatlan maradt a párt-finanszírozás, a privatizációt folyamatos botrányok kísérték, a közbeszerzés átláthatatlan maradt.

A lendület a 21. század elején kifulladt. 2002-re pontjaink száma ugyan 81-re emelkedett, ám ezt követően csökkeni kezdett. Részben a Fidesz politikai akciói miatt beinduló „weimarizálódás”, részben a 2000 utáni kormányok gazdasági és politikai hibái miatt, fokozatosan romlott a politikai stabilitás, a kormányzati hatékonyság, és a szabályozói minőség. 2005-re a WGI pontjaink száma 75-re, majd 2010-ben 72-re süllyedt. A „fülkeforradalom” – rácáfolva sokak illúziójára – nem hozott pozitív fordulatot: a 2012-es mérések már csak 70 pont körüli értéket mutattak. Hasonló romlást jelez a többi intézményi minőséget jelző mutató: a demokrácia index, a szabadság index, a korrupciós index. Mindez előre vetíti, hogy 2014-re az intézmény-rendszer minősége a rendszerváltás időszakának szintjére esik: „visszakerültünk” a kezdőkörbe!

Lehet az idén szebb az időjárás és jövőre jobb a termés, nemzetközi vállalatok egyedi alkuk alapján építhetnek újabb gyárat, találhatunk gazdag keleti „barátokra”, akik hajlandók hitelezni, alakulhat ideig-óráig kedvezőbben a nemzetközi gazdasági légkör, és ez rövid-távon újra stabilizálhatja a forint árfolyamát, s főként, a kreatív bürokrácia mindig talál olyan mutatót, amelyekre, mint a siker jelére lehet hivatkozni. A rendszerváltás „vastörvényei” azonban kikerülhetetlenek: a globális világban az extraktív intézmény-rendszer a fokozatosan lecsúszás előidézője. Az ilyen társadalmak hosszú távon nem egyszerűen teret veszítenek, az összeomlás felé sodródnak.

Jövedelmet vagy esélyt: alanyi jogon?

Jövedelmet vagy esélyt: alanyi jogon?

A 20. század elején a legfelső és legalsó jövedelmi „tized” közötti különbség – még az akkori legfejlettebb országokban is – több mint 25-szoros volt. Az évtizedek során – döntően a termelékenység növekedése miatt – az egyenlőtlenség számottevően csökkent. A 70-es években a különbség „alig” 9-szeresre szűkült, és mindenki arra számított – ki reménykedve, ki pedig szorongva – hogy még kisebb lesz. A 80-as évektől azonban a jövedelmi olló újra nyílni kezdett. Ezt egy ideig elfedte a gazdasági növekedés, amely az elmaradóknak is juttatott a javakból. A 21. századba átlépve azonban az egyenlőtlenség mértéke elérte a múlt század elejeit. És ekkorra arra is ráébrednünk: az egyenlőtlenség problémája túlmutat a jövedelmi „szakadék” szélesedésén. Egyre több területen – a képzettségbeli elmaradás, a tartós munkanélküliség, a társadalmi beilleszkedés zavarai, a romló egészségi állapot, a széteső családok, drog és alkohol-problémák – mutatkoztak krízisjelenségek.

A társadalmak kezdetben tüneti kezeléssel próbálkoztak: az adózás, illetve a támogatások rendszerével igyekeztek orvosolni az egyenlőtlenséget. Miközben azonban egyre növekvő forrásokat fordítottak a „betegség” kezelésére, a probléma – mint a rák áttételei – egyre súlyosabb zavarokat idézett elő a társadalmi „test” különbözőbb pontjain. A „fájdalomcsillapító kúra” a világgazdasági válság kirobbanásával végleg felmondta a szolgálatot. Az egyenlőtlenség kórja megállíthatatlanul terjedt át a társadalmak legkülönbözőbb szféráira.

A jövedelmi különbségek növekedésének közvetlen kiváltó oka: a termelékenység emelkedése és a fizetések növekedése közötti korábban szoros kapcsolat a 70-es évektől megszűnt. Az automatizálás, a munka feltörekvő régiókba történő kiszervezése és a szakszervezetek romló alkupozíciója miatt fokozatosan kezdtek lemorzsolódni a jövedelmek. Először csak a „megszokott” emelkedés torpant meg, majd egész foglalkozási ágak értékelődtek le. Ezek a családok mind kevésbé tudtak lépést tartani a szakadatlanul bővülő fogyasztással, így munkaerejüket sem voltak képesek az emelkedő követelményeknek megfelelően újratermelni, ami tovább rontotta alkupozícióikat. Az elszegényedés elszigetelődéshez, az társadalmi lecsúszáshoz az pedig egy társadalmi csapda létrejöttéhez vezetett. A marginalizálódás hátrányos hatást fejtett ki a képzettség-, és munka-keresési motivációra, az életmódra, az egészségi állapotra, a szabálykövetésre, és a politikai részvételre, ami fokozta a leszakadást.

Az egyenlőtlenségek növekedése polarizálta az ezzel kapcsolatos nézeteket. Voltak, akik úgy reagáltak: „mindenki azt kapja, amit megérdemel”. Mások megvonták vállukat: „ez nem az állam dolga”. De mind többen emelték fel szavukat: „tűrhetetlen a szegénység terjedése”. Mára, a legtöbb országban, a legtöbb politikai erő elfogadta: valamit tenni kéne. Jó mutatja ezt, hogy ez kérdés központi témája volt a legutóbbi davosi világgazdasági fórumnak. Ám ma még csak egyetlen dologban van egyetértés: nem vezet megoldáshoz egyetlen – bármilyen hatékonynak gondolt – eszköz alkalmazása. Az elmúlt hónapokban, Obama elnök az „Egyenlőtlenség ellen” meghirdetett háborúja például egyszerre öt „csatatereket” jelölt ki: az oktatásba való befektetést, a minimál-bért, a társadalombiztosítást, az egészségügyet és a gazdasági növekedés felgyorsítását.

A szegénység és az egyenlőtlenség jelensége rendkívül összetett: vannak a fejlett országokra is jellemző összetevői, léteznek a „rendszerváltókra” érvényes hatások, és naponta szembesülünk saját, az elmúlt „nyóc” és négy évben elkövetett hibáinkkal. Ezért, kevésbé lehet bízni egyetlen „csodagyógyszerben”, inkább vezethet sikerre – miként a rák esetén – összetett és összehangolt terápia. Ebből a szemszögből érdemes értékelni, az elmúlt hónapokban kidolgozott, hasonló logikájú alapjövedelmet biztosító programokat – a LÉT munkacsoport feltétel nélküli alapjövedelem (FHJ) koncepcióját, a garantált minimum jövedelem (GMJ) elképzelését, végül az ELTE kutatói által kidolgozott, a többi közpolitikával összehangolt modelljét.

A vitát a FHJ indította és ez önmagában érték. A mostani választási kampányban – alapvetően a Fidesz bűnei miatt – szinte szó sem esik a valóságos nemzeti sorskérdésekről. Ebben a helyzetben tudományosan megalapozott vitát indítani igen fontos lépés. A helyzet súlyossága gyökeres megoldások keresésére ösztönöz, sajátossága miatt azonban hatékonyabb és könnyebben bevezethető megoldást ígérnek a több területet átfogó, egymással és a kapcsolódó területeket is számításba vevő megközelítések. Az FHJ nem helyettesítheti – ezt kidolgozói sem állítják – a társadalmi egyenlőtlenség enyhítésének a különböző rétegek egyedi helyzetéhez illeszkedő eszközöket alkalmazó, összehangolt akcióit. A gyermekek és a nyugdíjasok, a vidékiek és a városaik, a rövid ideje és a tartósan munkanélküliek, a felsőfokú képzettséggel rendelkezők és alacsony végzettségűek eltérő és „személyre szabott” programot igényelnek.

Ne felejtkezzünk meg az elmúlt évtizedek legfontosabb tapasztalatáról: a „megaprogramok” hatékonyságát alapvetően leronthatják a nem-várt mellékhatások. Nem célszerű indítani ilyen programot a valóság próbájával való szembesítés nélkül. A bevezetést meg kell előznie egy, sok emberre kiterjedő, hosszútávon folytatott, gondosan megtervezett modell-kísérletnek, amely igazolná a kidolgozókat és meggyőzhetné az ellenzőket: a rendszer nem egyszerűen működőképes, hanem az alternatív módszerekkel összevetve is hatékony. Az, hogy miként élik meg az emberek: egyrészt több és biztosabb pénzük lesz, másrészt viszont megszűnnek megszokott és elvárt juttatások, csak a valóságban derül ki.

Talán a legfontosabb: ne „fájdalomcsillapítóként” tekintsünk a garantált és feltétel nélküli alapjövedelemre. A szegénység felszámolására irányuló programok sikere azon múlik, elindul-e a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenség növekedésének társadalmi tényezőit – a képzéshez, a gyógyuláshoz, és munkához jutásban meglevő különbségeket – sikerül-e megszüntetni. Ez viszont jórészt azon múlik, képesek vagyunk-e változást elérni az emberek viselkedésében: növelni hajlandóságukat az önmagukba való befektetésre és a változó munkakövetelményekhez való alkalmazkodásra. Európa valóságos gondja: miként tudja felvenni a versenyt a mind okosabb és olcsóbb robotok, és a már nem olyan olcsó, de rugalmasabb ázsiai munkaerővel. Ehhez Magyarországon még egy felismerés szükséges: a termelés helyett a szolgáltatás teremt munkahelyet, amely viszont más típusú – szociálisan érzékeny, empátiával és több érzelmi intelligenciával rendelkező – munkaerőt igényel. Az egyenlőtlenség elleni harc igazi problémája nem az, hogy kevés a forrás a hiányt szenvedők biztos jövedelemhez juttatására, hanem, hogy e jövedelem birtokában is érdekeltek legyenek tanulni, alkalmazkodni a változó munkafeltételekhez, és kulturált közösséget építeni.

A beugrató kérdés

A beugrató kérdés

Képzeljen maga elé az olvasó két – évtizedekkel ezelőtt felszabadult – gyarmati országot, amelyek elmaradott gazdaságot, de viszonylag fejlett adminisztrációt kaptak örökül. A két ország a startnál egyformán szegény volt, ám, míg az A ország bővelkedett természeti kincsekben, mezőgazdasági terményeinek felvevő piacához közel helyezkedett el, és – lévén kellemes klímával, szépséges tengerparttal rendelkezett – ideális turisztikai célpontként szolgált, addig a B ország, a piacoktól távol, szegény természeti környezetben helyezkedett el, és eléggé megosztott volt etnikailag.  Volt azonban még egy fontos különbség: az A ország egyértelműen a demokrácia felé, míg a B ország alapvetően az autokratikus berendezkedés irányába vette az útját.

Mit gondolnak – szoktam hallgatóimnak feltenni a kérdést – kialakult-e bármilyen élet-színvonalbeli, és élet-minőségbeli különbség az országok között az évtizedek során, illetve melyik ország ért el kedvezőbb eredményt? Az első kérdésre egyhangúan a helyes választ adják: egyikük messze „elhúz” a másiktól a GDP/fő, az életminőség, lakosainak képzettsége, egészségi állapota tekintetében. A másikra azonban rendre a helytelen válasz adja: úgy vélik, az A ország lett az irigyelt, míg a B az elrettentő példa. Nos, a megfejtés: az A ország = Jamaika, míg a B ország = Szingapúr.

Jamaika – a külső megítélés szerint – demokratikus és szabad ország. „Demokrácia-pontja” ma nagyjából 9.17, amely a fejlett országokkal helyezi egy csoportba. Ugyanakkor a GDP/fő gyakorlatilag évtizedek óta alig nőtt, magas a korrupció és a bűnözés mértéke, az országra a „klientizmus” („sógor-komaság”) jellemző, és egymással vetélkedő a politikai oligarchiák tartják kézben a társadalmat. Szingapúrt viszont a „demokrácia-minősítők” – a demokratikus alapintézmények, a szólásszabadság és a politikai jogok alapján – nem minősítik demokratikus országnak. A meghatározó döntéseket, szinte a függetlenné válástól kezdve évtizedeken keresztül egyetlen személy, Lee Kuan Yew, az autokratikus vezető hozta meg, gyakorlatilag nem engedve beszólást a politika lehetséges aktorainak. Ugyanakkor az ország GDP/fő tekintetében mára megelőzte egykori gyarmattartóját (!), az életminőség alapján a legfejlettebbet közzé emelkedett, a korrupció és a bűnözés mértéke a legalacsonyabb az összehasonlítható országok között.

És most jön a – vigyázat – a beugrató kérdés: milyen következtetés vonható le mindebből? Ne feledje azonban, a leegyszerűsítő gondolkodásmód a politika világában (is) többnyire tévútra vezet. Ha tehát az olvasó azt olvasná ki az esettanulmányból, hogy a demokrácia nem fontos, ezzel szemben az autokratikus vezér, és tekintélyuralmi rendszer a gazdasági siker kulcsa – téved!  Ami elgondolkoztató, hogy a többnyire pontos demokrácia- és szabadság-minősítők néha „elmérik” a valóságos helyzetet. Hagyományosan úgy érvelnek: a több-párt rendszerű demokrácia hozza el a jólétet és a magas életminőséget.

A valóságban azonban a demokrácia nem pusztán a versengő pártokról szól. Lényege nem az, hogy időközönként választhatunk, kinek a vállára rakjuk a kormányzás terheit, a magunké helyett. A demokrácia nem arról szól, hogy – lustaságból, vagy nemtörődömségből – másokra bízzuk, hozzák meg a döntéseket helyettünk, majd négyévente, ha elégedetlenek vagyunk, elcsapjuk őket, mert kiderült, nem minket, megbízóikat, hanem csak magukat gazdagították. A demokrácia több annál, mint a választás során – gyakran anélkül, hogy a tudatában volnánk a helyzetnek – a többségnek leginkább tetsző személy felruházása, néha szinte korlátlan hatalommal.

A demokrácia lényege: folyamatosan szemmel tartani és „körmére nézni” azoknak, akiket az ügyeink intézésével megbíztunk. Ezért a két legfontosabb tényezője: senkinek ne legyen abszolút hatalma és semmi ne korlátozhassa az ellenőrzés lehetőségét, valamint, a polgárok éljenek is ezzel a jogukkal. Az ellenőrzés lehetősége és megvalósulása minden hatalom-átruházás –a társasházi képviselőtől kezdve, a Rt igazgatóin keresztül, egészen az önkormányzati és parlamenti képviselőkig – nélkülözhetetlen eleme. Ez az oka, hogy az egyén boldogságát, a polgár szabadságát és a társadalom sikerességét nem önmagában a „verseny-demokrácia” idézi elő. A siker az intézmények olyan rendszerének tulajdonítható, amelyek mindenki előtt és minden területen megnyitják a kiemelkedés lehetőségét, e lehetőségek az egyéni képességektől függően válnak valóra, és a szabályok senkinek nem engedik meg a sumákolást. Nem hirdetheted ki hűséges támogatódat győztesnek, nem juttathatsz a barátodnak érdemtelenül koncot, és nem nevezheted ki rokonodat és haverodat semmilyen posztra.

Jamaikában versengenek a pártok, míg Szingapúrban nem, és ez fontos különbség. Ám az igazi eltérés: Jamaikában egymást váltó oligarchiák osztják el – a „győztes visz mindent” alapon – támogatóik számára a társadalom közös javait, míg Szingapúrban a pozíciók és a jutalmak átlátható versenyben, és a kiválóságot megtestesítő kritériumok alapján nyerhetők el.  Erre vezethető vissza, hogy Szingapúrt, a felelős kormányzás, a minőségi képzés, a magas versenyképesség és az alacsony korrupció társadalmaként jellemzik. Jamaikára viszont – ahol a posztok betöltésénél a rokoni kapcsolatok, és az oligarchiában betöltött szerep a mérvadó – a kormányzás alacsony minősége, a korrupció és bűnözés magas foka a jellemző.

A demokrácia tehát nem az időnként meghirdetett párt-versenyről szól, hanem a kikerülhetetlen és folytonos megmérettetésről, az átlátható szabályokról, a megbízottak képesség szerinti szelekciójáról és folyamatos „szemmel tartásról” szól. A demokrácia súlyos betegsége, ha – mint itt Magyarországon – a választáson induló pártok esélyeit manipulációkkal és akadályokkal eleve egyenlőtlenné formálták. De ez a betegség akkor válik végzetessé, ha a polgároknak – mint itt Magyarországon – megakadályozzák, hogy kérdést tegyenek fel. Ha a hatalom törvényekkel körülbástyázza az információkhoz való hozzáférést, és ezzel lehetetlenné teszik, hogy a polgár tájékozódhasson mit is tesznek a nevében, és az milyen következményekre vezet. Ha pedig a polgár tudakozódására a hatalom azzal válaszolhat, „semmi közöd hozzá”, és ebbe az emberek bele is nyugszanak, ez jelenti a demokrácia halálát.

Day after

Day after

Minden forradalom legnagyobb – többnyire csak évekkel, ha nem évtizedekkel később felismert – problémája: a „másnap”. A forradalom az egész nemzet összefogása, hétköznapi gyávaságunk és az önzésünk legyőzése. A forradalom a remény győzelme a beletörődés felett. A forradalom a rég várt katarzis, amely megtisztítja a szolgalelkűségtől a polgárokat. És mégis, a forradalom sikere nem az önfeláldozáson és a kitartáson múlik. A forradalom sorsa „másnap” dől el. Másnap, amikor az emberek az ágyukból felkelve, nem a barikádokra mennek, hanem az üzemekbe, folytatni a munkát, a hivatalba, intézni az ügyeket, az iskolába, tanítani, és a kórházba, a gyógyítani. A buszok újra a menetrend szerint járnak, a színházban folytatódik az előadás, a stadionban a meccs, a téren randevú, a templom az ima és a prédikáció. Ám, ha minden úgy folytatódna, mint addig – ami oly gyakran megesik – akkor nem forradalom történt, pusztán oligarchia-csere.

Hasonlít ez az év végi fogadkozásra. Szilveszterkor oly sokan, őszintén és komolyan, megfogadjuk: másnaptól, többet.., jobban.., kedvesebben…, kitartóbban… Van, amikor a fogadalom kitart egy hétig, van, amikor egy egész hónapig is. Sőt, előfordul, hogy egy fél évig is tartjuk magunkat elhatározásunkhoz. Azután lassan, fokozatosan minden visszarendeződik: bár azt fogadtuk kevesebbet, mégis egyre többet, bár azt vállalatuk, hogy kedvesebben, mégis egyre erőszakosabban. Valahogy így van ez a forradalommal is: minden másnap dől el.

Másnap, valakiknek kormányozni kell, valakiknek törvényeket kell alkotni, valamely testületnek döntéseket kell hozni. Valakinek a bankban intézni kell az átutalást, meg kell sütni a kenyeret, a villamosjegy árát hozzá kell igazítani a költségekhez, a betegeket újra gyógyítani a kórházban, a köztelevízió műsorát a sokféle ember igényéhez alakítani. A forradalom nem azt jelenti: vér folyik. A forradalom azt jelenti: másként élünk, mint régen, és másként szólunk egymáshoz. Több joga lesz annak, akinek eddig kevesebb volt: a nőknek, a kisebbségnek, a „másoknak”. És jobban a körmére nézünk azoknak, akik a tüntetések élén, először léphettek be az elkergetettek palotáiba, majd ott is ragadtak. És e folyamat során, a forradalmak – a totális győzelmet követően – rendre elbuknak.

A bukásnak két formája van. Az egyik: nincs, aki kormányozzon, és az egymással vetélkedő csoportok harca anarchiát hoz. Kiegyezni és megegyezni, ehhez senkinek nem fűlik a foga. Mindenkit a totális győzelem és a bosszú vágya vezet. A társadalom pedig egyre mélyebben merül az anarchiába. Ennek veszélye különösen nagy, ha ezt – mint oly gyakran – kívülről még szítják is. A bukás másik formája: kiemelkedik ugyan egy hatalmi csoport, de az ugyanazt teszi, mint a megdöntött rezsim. Azt, hogy a forradalom megbukott, jól mutatja, hogy szinte azonnal elindul útjára a „három levél” anekdotája.

Az öreg király, amikor halálos ágyán, – a kegyetlensége ellenére reménytelen káoszba sűlyedt – birodalmát utódjára hagyja, három levelet ad neki, mondván, amikor nagy baj van, bontsa ki az elsőt, amikor még nagyobb, bontsa ki a másodikat, amikor pedig úgy érzi, halála közeledik, a harmadikat. Az utód kormányzása során egyre növekvő problémákba ütközik, így kibontja az elsőt. Azon ez áll: „Kenj mindent rám”. Így is jár el, de a problémák csak nem csökkennek. Kibontja hát a másodikat, és olvassa a tanácsot: „Tedd azt, amit én”. Eszerint jár el, de csak csődbe jut, halálos ágyán remegő kézzel felbontja a harmadik levelet, amelyen ez áll: ” Írj te is három levelet”.

A TV, a rádió, az internet hozza a történeteket: Kijev, és Kairó, Damaszkusz, és Caracas, Nigéria, és Thaiföld. Mindenütt a rendíthetetlenség és a megegyezésre való képtelenség által előidézett erőszak spirálja. Nem különbözik ez attól, ahogyan egy elromlott házasságban a felek „aprítják” egymást, ahogyan két család vetélkedik – „és ős gyűlöltségük, új csatákon ég..” – ahogyan politikai pártok próbálják maguk alá gyűrni vetélytársaikat, országok és nemzetek egyesülnek, félretéve belső harcukat, csak, hogy legyilkolják a másik nemzet tagjait. Pedig a tudomány kísérletileg is igazolt receptet adott a problémákra és a megoldás módjára.

Egy társadalom sikere az intézményein és az intézményekbe vetett bizalom alapul, mint ahogyan a szerencsétlenség és nyomorúság is erre vezethető vissza. Ha fejlődést akarsz, boldog polgárt, virágzó városokat, sikeres közösségeket olyan szabályokat kell alkotnod, amelyek az alkalmazkodásra és az együttműködésre, munkálkodásra és tanulásra ösztönöznek. Ha az intézmények egyeseket eleve kizárnak, másokat meg, teljesítményüktől függetlenül, győztesnek nyilvánítanak, ha egyeseket tudatosan háttérbe szorítanak, míg másokat, pusztán mert „jó helyre” születtek – valakinek a rokonai, és haverjai – kineveznek, és előnyben részesítenek, akkor a társadalom megreked és visszacsúszik.

A dologban az a legszomorúbb, hogy ha rosszak az intézményeid, még a véletlen szerencse sem segít rajtad. Hiába volna is gázod, olajad, aranyad, termékeny földed, az nem gazdaggá, szerencsétlenné tenne. Gondolj csak Afrika, Dél-Amerika vagy éppen Ázsia oly sok országára. Nem a gazdagság szül demokráciát, nem a természeti kincsekben való bőség teremt boldogságot. A demokrácia, a piac, a szólás- és véleményszabadság, és igen, a magántulajdon és a verseny szabadsága szül virágzó országot és elégedett polgárt. Pontosabban, nem ezek „teremtik” boldog polgárt, hanem ilyen intézmények, törvények, és kultúra feltételei között, ki-ki, a maga érdekei és szándékai, kitartása és tehetsége alapján megalkothatja önmaga boldogságát. Nem a társadalom, te magad teszed boldoggá önmagadat. De ehhez együttműködő, szabálykövető, gyakran veled vitatkozó, neked sokszor ellenmondó, de mindig közös hangot kereső társakra van szükséged. Te épp úgy feltétele vagy az ő boldogságuknak, mint ahogyan ők is a tiédnek.

Miért fontos a demokrácia?

Miért fontos a demokrácia?

A demokrácia sokak szemében afféle „make up”: a jólétben élők ezzel teszik életüket még szebbé és simábbá. Ha egy ország gazdag, még azt is megengedheti magának, hogy demokráciát játsszon –gondolják sokan. Ügyeit, nem – mint régen – a hatalom parancsaival, de hatékonyan, hanem körülményesen, mindenkivel egyezkedve intézi. A demokrácia – ebben a szemléletben – a jómódúak kiváltsága, amit a feltörekvő szegények – sajnos – nem engedhetnek meg maguknak. A tudomány viszont azt látszik igazolni, hogy a demokrácia nem dísz, hanem a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Kedvenc folyóiratomban – PNAS – két éve egy élénk visszhangot kiváltó cikk jelent meg: Press, W. Dyson, F. „Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent.” címmel. A kutatók új szemszögből közelítettek az együttműködő partnerek között kialakuló domináns stratégia,  a Tit-for-Tat, megoldottnak vélt problémájához.

Az már régóta tudjuk, hogy a társas lét egyfajta szociális dilemmát hoz létre. Társulás tagjának lenni előnyös: célszerű megosztani másokkal forrásainkat, mert ők is kisegíthetnek bennünket. Ám ennél is kifizetődőbb a „potyautasság”: elfogadni mások támogatását, de nem viszonozni azt. Vagyis, részesülni a közös javakból, de nem fizetni adót, kérni a szomszéd segítségét, de elfordulni, amikor neki volna szüksége arra. A kísérletek igazolják hétköznapi tapasztalatainkat: a potyautasság bármely társulás – a házasság, a barátság, a lakóközösség, a civil csoport, üzleti kapcsolat, s nem utolsó sorban, a társadalom – széteséséhez vezethet. Ezért minden közösség – nemcsak az emberi csoportok, hanem a majomhorda, és a farkas-falka, a varjúcsapat és a hangyaboly is – különböző megoldásokat „talál ki”, a potyautasok visszaszorítására. Ilyenek, a genetikai rokonságon alapuló együttműködés, a hormonális összekapcsolódás, a közvetlen viszonosság megkövetelése, és a fejlettebb lényeknél kiformálódó, a közösségi viselkedést támogató úgynevezett Tit-for-Tat (TFT) stratégia.

Részvételünket a társulásokban az abból adódó nyereség határozza meg. Ezt a „nyereséget” két tényező befolyásolja: a viselkedés stratégiája (ki, milyen együttműködően és becsületesen vesz részt a cserében), és az osztozkodás arányai (kit, mennyit kap a csere során). A kutatók figyelmét először a leghatékonyabb viselkedési stratégia keresése kötötte le. Így találtak rá a TFT-re: ez megelőlegezi a bizalmat, együttműködő, majd „tükrözi” a viselkedést. Vagyis, ha partner az előző lépésben együttműködött, akkor ő is azt teszi, ha nem, akkor megbünteti. Ám ha a partner észre tér, és elkezd újra együttműködni, azonnal visszatér a cseréhez. A TFT – jelentése „szemet szemért, fogat fogért” – bármilyen fenyegetőnek is tűnjön, a közösség minden tagja számra bizonyíthatóan ez a legelőnyösebb.

A kutatások egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy bármely társulás tagjai, akkor járnak a legjobban – akkor tesznek szert a legtöbb nyereségre, akkor részesülnek a legtöbb simogatásban, akkor kapják a legtöbb tiszteletet – ha viselkedésüket a TFT stratégia vezérli. Nem véletlenül ajánlják ezt a stratégiát – „aranyszabályként” – a különböző vallások: Buddha és Konfucius, Hillél, Jézus, és Mohammed egyaránt. De ezt a – józan belátásra kényszerítő – stratégiát alkalmazták egymással szemben a hidegháború során az USA és a Szovjetunió, ez vezérelte a háborúskodó törzseket, a vetélkedő vállalatokat, összecsiszolódó lakóközösséget, sőt még a házasságokat is. És akkor most, a legújabb kutatások arra utalnak, hogy mégis létezik a Tit-for-Tat-ot „felülírni” képes stratégiai változat.

Az ötlet meghökkentően egyszerű volt: jobban szemügyre vették a csere-kapcsolat másik meghatározó elemét: a kölcsönös jutalmat rögzítő „kifizetési mátrixot”. Az osztozkodás konkrét arányait megszabó kifizetési mátrix értékeit, sokáig eleve adottnak vették, legfeljebb azt vizsgálták, milyen viselkedést váltanak ki a különböző értékek. A kutatók most arra jöttek rá, hogy a kifizetési mátrix értékeit a partnerek befolyásolhatják! Ha pedig valamelyikük a maga érdekeinek megfelelően megváltoztatja az osztozkodás arányait, akkor meg tudja „vámolni” a közös javakat, és tartósan kizsákmányolni képes partnerét, még ha az TFT-t követi is. Ezzel a probléma egy jól ismert történelmi tapasztalatra hívta fel a figyelmet.

 

Az európai fejlődés fő vonala a feudalizmustól a polgári társadalom felé vezetett. Ezt a folyamatot a „Miért buknak el nemzetek?” – Acemoglu és Robinson nagy sikerű könyve – az „kizsákmányoló-befogadó” fogalompárral írta le. A kizsákmányoló rendszerre az autoritárius hatalomgyakorlás és a javak kevesek – oligarchiák – által történő kisajátítása jellemző. A befogadó rendszer tiszta szabályokon, nyitott versenyen, átlátható feltételeken, konszenzussal történő változtatáson, és méltányos megoldások keresésén alapul. Az elmúlt öt évszázadban a feudalizmus kizsákmányoló intézményrendszere – hol evolutív módon (Anglia vagy Poroszország), hol forradalmi úton (Franciaország, vagy Amerika) – a polgári társadalmak befogadó intézményrendszerévé alakult át. Az európai történelmet az oligarchiák fokozatos visszaszorulása, a demokratikus szabályalkotás és a mindenkire kiterjedő verseny intézményeinek elterjedése jellemezte.

A demokrácia tehát nem az európai civilizációt más civilizációktól megkülönböztető dísz. A demokrácia: a közös játékszabályok, és ezen belül, a társadalmi cserék osztozkodási arányainak – a kifizetési mátrix elemeinek – konszenzusos kialakítási módszere. Annak biztosítéka, hogy egyetlen hatalmi csoport sem képes a maga számára kizárólagos előnyöket biztosítóan befolyásolni az elosztást. A történelemben sokáig az volt az alaphelyzet, hogy a hatalmi elitek egyoldalúan érvényesíthették érdekeiket. Az „öreg” kontinensen azonban a demokrácia kibontakozásával a játékszabályokat közösen alakították ki, így az osztozkodást az oligarchiák egyre kevésbé téríthették el a méltányostól. Fokozatosan érvényre jutottak a tiszta versenyt, az átlátható feltételeket, és a közös megegyezés alapján változtatható játékszabályokat biztosító törvények.

A 20. századba átlépve úgy tűnt: a polgári demokrácia és a piacgazdaság térnyerésével, az oligarchiák működési tere végleg leszűkül, és a beleszólás, a kérdésfeltevés, az átláthatóság, a számon-kérhetőség, a vélemény-szabadság megkérdőjelezhetetlen joggá válik. A folyamat azonban az I világháborút követően „megbicsaklott”. A várakozásokkal ellentétben az oligarchiák a modern politikai pártok működésében újra feléledtek – lásd: R. Michels, az oligarchia „vastörvénye” – és a 20. század politikatörténetének fontos tényezőivé váltak. A fasizmus és a bolsevizmus újra trónra emelt olyan hatalmi csoportokat, amelyek saját érdekükben szabták át a társadalom működési szabályait, és a maguk számára osztották el a közösség javait. Ebbe a jelenségbe ütköztek bele, a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező társadalmak „rendszerváltásai”, amikor olyan hatalmi csoportok kerülnek kormányra, amelyek saját érdekeiknek megfelelően befolyásolták a játékszabályokat és a jutalmakat. Hiába alkalmazza ilyenkor a többség a TFT-t, ezzel legfeljebb minimalizálni tudja a veszteségét.

A kutatók ezután azt a – valószínűleg az olvasót is érdeklő – kérdést kezdték feszegetni: vajon végképp megkaparinthatja-e az oligarchia a hatalmat, és örökre kizsákmányolhatja-e a társadalmat? (Stewart – Plotkin: From extortion to generosity, evolution in the Iterated Prisoner’s Dilemma. 2013). Válaszuk egyszerre megnyugtató és zavarba ejtő. A kizsákmányoló stratégiák jól teljesítenek a „párharcban”, de visszaszorulnak az evolúcióra képes populációkban. A kutatások azt mutatják, hogy hosszú távon, az emlékezettel rendelkező és aktív cselekvést választó aktorok társulásaiban, az oligarchikus viselkedés visszaszorul, és előnyösebb a méltányosság által vezérelt viselkedést választani. Ugyanakkor a kutatás nem adott fogódzót a folyamat időbeli lefolyásáról.

Egy másik vizsgálat eredményei további megszívlelendő tanáccsal szolgáltak a társadalom számára. (Akcay et. al. The evolution of payoff matrices: providing incentives to cooperate. 2013.) Azok a játékosok, akik nem rendelkeznek „memóriával” – elfelejtik, kik csapták be őket – azok „megszívják”! Azok viszont, akik képesek azonosítani a kizsákmányoló stratégiát alkalmazó „játszótársukat”, és megjegyzik erőszakoskodó partnereiket, majd, vagy otthagyják őket, vagy maguk kitartanak a TFT mellett és ilyen viselkedési követő társakat keresnek, azok képesek lesznek fokozatosan kiszorítani és megtisztítani a társadalmat a kizsákmányoló oligarchiától.

Végül, a kutatók azt a kérdést vették górcső alá: vajon a demokratikus döntés kevésbé hatékony-e, mint a szűk körű elité?  (Hilbe, C et al. Democratic decision establish stable authority.. 2013.). A kísérletben a résztvevőknek a nagyobb hozadékkal kecsegtető, de – a potyautasok miatt – kockázatosabb közösségi, és a kisebb, de biztos nyereséget jelentő magán-befektetés között kellett választani. A befektető csoportok – ha akár egyetlen résztvevő választotta is ezt a lehetőséget – büntető „hatóságot” hozhattak létre a potyautasok ellen, amelyik a játék során megbüntette az „adó” befizetését elmulasztót. Miután a résztvevők megtapasztalhatták az „adóhivatal” költségét és annak hatékonyságát, a játék utolsó menetében lehetőséget kaptak: ha akartak, „disszidálhattak” egy másik csoportba, ha akarták, demokratikus – többségi – szavazással dönthették el, milyen büntető intézményt akarnak működtetni.

A „lábbal-szavazók” többsége nem büntető – „adó nélküli” – csoportot választott, és az ilyen csoportokban a közösségi befektetés visszaesett. Amikor viszont a csoport demokratikus szavazással dönthetett a fegyelmező intézményről, a többség büntető-intézmény alkalmazását választotta, amely ráadásul nemcsak az „adócsalót”, hanem annak jelentését elmulasztót (!) is megbüntette. Ezekben a csoportokban azután a közösségi befektetés magas szintű maradt. Úgy tűnik tehát az evolúciós játékelmélet matematikai modelljei nemcsak a filozófusok régóta közszájon forgó tanácsait igazolják vissza, de alátámasztják a költő szavait is: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, – hordozd szívedben. Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenni érte, hogy más legyen”.

Miről is szól Paks?

Miről is szól Paks?

1969-ben szereztem meg fizikusi diplomámat. Szakdolgozatomat – Mágneses elemi gerjesztések vizsgálata rugalmatlan neutronszórással – a KFKI kísérleti reaktoránál készítettem, egy kimagasló kutató irányításával, és egy kiváló tudományos közösség önzetlen támogatásával. Hivatkozhatnék arra, hogy „értek” Pakshoz. De nem teszem. Nem azért, mert mindez 45 évvel ezelőtt történt, és ismereteim mára „nullázódtak”. Hanem azért nem, mert a paksi beruházás nem a reaktor-fizikáról szól, de még csak nem is a műszaki kockázatokról, a környezetvédelmi problémákról, a befektetések megtérüléséről, az EU és Magyarország energia-szükségletének várható alakulásáról, vagy az alternatív energiaforrások esélyeiről. Paks annak – önmagán túlmutató – szimbóluma, miként hozzuk, mi magyarok, az efféle döntéseket.

Adott a magyar GDP mintegy 10 %-át kitevő – többségünk számára felfoghatatlan méretű – beruházás, amely egy évszázadra kényszerpályára állítaná az országot. A döntést – az átlag-polgár számára – áttekinthetetlen tömegű és szakmai tartalmú információ befolyásolja. Azt csak kevesek értik: milyen kockázatot hordoz, hogy nincs olyan személy, akinek áttekintése volna a döntés valamennyi lényeges összetevőjéről. Bárki – még a leghozzáértőbb és leginkább képzett szakember is – pusztán a probléma valamely kis részletében otthonos, miközben számtalan fontos szempontot kell figyelembe venni. Nos, ezért alapvető kérdés: hogyan döntsünk, beleértve, vajon kell-e egyáltalán dönteni.

Az efféle döntéseknek – a szakmai megalapozottságon túl – a bizalom a legfontosabb összetevője. A döntés minőségét és elfogadását is alapvetően befolyásolja az emberek egymás közötti és az intézményekbe vetett bizalma. Ha mindkettő magas szintű, akkor a polgár nyugodtan hagyatkozhat a szakemberekre és a politikusokra. Csak arra kell ügyelnie, hogy a társadalom a megfelelő döntéshozatali eljárást válassza. Vagyis, a legjobb szakembereket bevonják a döntésbe, hogy valamennyi nézet képviselve legyen, szót kapjanak az ellenzők, a vita a tényeken alapuljon, és végül a döntéshozásra felhatalmazott kollektíva ellenőrizhetően és racionálisan hozza meg a döntést.

Napjainkban, amikor a legtöbb társadalom mélyen megosztott, kevés országban adott a hatékony döntés valamennyi feltétele. A helyzetet pedig tovább nehezíti egy új gond is. A demokráciák szerte a világon egyre súlyosbodó betegséggel – akut figyelem-hiánnyal (attention deficit disorder – ADD) – küszködnek. A polgárokat mind kevésbé érdeklik az életüket jelentősen és hosszútávon befolyásoló történések. Figyelmüket inkább a média által felkínált, ám sorsukra érdemi hatást nem gyakorló események kötik le. Ebből fakadóan kiszolgáltatottak a véletlenszerűen, érzelmeiket hol ilyen, hol olyan irányba befolyásoló hatásoknak. Ezt pedig a politikusok – és az üzleti világ is – kihasználják, sőt visszaélnek ezzel.

A problémát ellensúlyozhatja némileg a demokratikus kormányzás magas minősége, amelyet a WGI (Worldvide Governance Indicator) mutató mér. Ez hat tényező – a törvények hatalma, a szabályozás minősége, a politikai stabilitás, a beleszólási lehetőség, a kormányzati hatékonyság, és a korrupció mértéke – szisztematikus elemzésével írja le a kormányzás állapotát. A WGI skála maximuma 100 pont: a legjobbak 90 pont körül vannak, míg a kemény diktatúrák 25 pont körül tanyáznak. A rendszerváltást követően, 1996-ra, hazánkban a WGI értéke 76 pontra javult, majd 2002-ben 82 ponttal elérte a maximumát. Ezt követően – sokféle okból – romlani kezdett, s bár voltak, akik 2010 után – a biztos többségű kormányzásban reménykedve – javulást vártak, de csalódniuk kellett: 2013-ban a WGI 71 pontra, a 1991-es szint alá, esett. Ez azt jelenti, hogy a jövőnket hosszú- távon meghatározó, nagyjelentőségű döntések – az alapvető törvények, az intézmények átalakítása, vagy, mint ebben az esetben, egy gigantikus beruházás – esetén, az átláthatóság, az ellenőrizhetőség, a társadalmi részvétel és a demokratikus egyeztetés követelménye rendszeresen és súlyosan sérül.

Az intézmények minősége alapvetően korlátozza a társadalmi és politikai döntéshozatal hatékonyságát. Ám a helyzetet itt Magyarországon tovább rontja, hogy társadalmunk – a TÁRKI értékrendszer vizsgálatai szerint – súlyosan bizalomhiányos. Nem bízunk sem egymásban, sem az intézményekben. A kutatók, hogy kiszűrjék a politikai rokon-, és ellenszenvek torzító hatását, kitalált néppel – a pirézekkel – és kitalált intézménnyel – a Nemzeti Közpénzügyi Hatósággal – tesztelték a véleményeket. S lám: a magyar polgár az ismertekhez hasonlóan, nem bízik sem a nem-létező népben, sem a nem-létező Hatóságban!

Mivel a társadalom mélyen megosztott, az emberek – támogató, vagy elítélő – véleményéből nem lehet következtetni a valóságos helyzetre. Amikor néhány éve elindultak a Combino villamosok, egy felmérés azt tudakolta a pesti polgároktól – fiataloktól és idősektől, férfiaktól és nőktől, diákoktól és nyugdíjasoktól, pestiektől és budaiaktól – kényelmes-e az ülés. A válaszokból első pillantásra semmilyen logikus minta nem rajzolódott ki. Amikor azonban „rákérdeztek” a pártszimpátiára, egyszeriben minden megvilágosodott: a Fidesz szavazóknak kényelmetlen, a „szoc-lib” szavazóknak meg kényelmes volt az ülés! Egy ilyen alapvetően bizalmatlan társadalomban az emberek elégedettséget vagy elégedetlenséget kifejező jelzései nem utalnak a valóságos helyzetre, így azok alapján nem lehet racionális döntést hozni.

A bizalmatlanságnak költségei vannak: mivel gyanakodunk a szomszédra, magas kerítést, és sokféle zárat szerelünk fel, mivel nem bízunk az intézményekben – bíróságban, rendőrségben, – magunk próbáljuk értékeinket őrizni, sérelem esetén igazságot tenni, közben szükségképen szembe kerülünk másokkal, akiket nem partnerré, hanem ellenséggé teszünk. Van azonban a bizalmatlanságnak egy további hátránya: az ilyen társadalmakban nehéz egyességre jutni. Ezt a tényt a politikusok – jellegzetes döntési módszereket alkalmazva – a saját javukra igyekeznek kihasználni. Mivel úgy vélik, hogy a társadalom ostobább, mint ők, nem bajlódnak a konkrét döntés szakmai részleteivel és a nyilvánossággal. Arra figyelnek csak, képesek-e a döntésből politikai előnyöket kovácsolni. Pillanatnyi érdekeiknek megfelelően, vagy „fű alatt” – a társadalom kizárásával – próbálják meghozni a döntést, vagy népszavazást hirdetnének.

A Fidesz, ellenzékben, teljes nyilvánosságot és népszavazást követelt egyebek mellet az atomerőmű kérdésében is. Ma, nemhogy népszavazást nem ajánl, még a parlamenti vita sem vetődött fel, nem hallgatták meg az Atomenergia Hivatal véleményét sem, a nyilvánosság teljes kizárásával folyik a döntés részleteinek kimunkálása. A társadalom, mint az elmúlt négy évben szinte mindig, kész tények elé – volt, van – és lesz állítva. Mások viszont a népszavazás mellett vannak. Lehetne-e ezt a kérdést népszavazáson eldönteni? Elvileg lehetne, ám azt, miként zajlana a magyar rónán erről a kérdésről a népszavazás, „A rábeszélőgép.” című könyv különös sztorijával világítom meg. (Pratkanis – Aronson, 1992, AB OVO). Egy település lakóit arról kérdezték: a fogszuvasodás megakadályozására keverjenek-e az ivóvízbe fluort. A támogatók részletes, tudományosan megalapozott információk közreadásával igyekeztek a társadalmat meggyőzni. Az ellenzők egyetlen plakátot készítettek. Ez egy undorító patkányt ábrázolt, az alábbi felirattal: „Ne hagyd, hogy patkánymérget tegyenek az ivóvizünkbe.” A Paksi népszavazás plakátján, vagy a közismert gomba-alakú felhő, vagy a „rezsicsökkentés és a nép ellenségei” felirat (az ismert személyek társaságában) szerepelne. És most, tessék választani.

Mit lehetne mégis tenni a jó döntésért? Mindenekelőtt, különféle nézetű és sokféle szakmai tapasztalattal rendelkező embert kellene bevonni. Társadalmunk problémája ugyanis nem az, hogy sokféle és eltérő véleményt formálnak az emberek, hanem, hogy a különböző nézetek nem találkoznak. Cass Sunstein – a témakör világhírű kutatója – érdekes vizsgálatot végzett egy évtizede. Vitacsoportokat állított össze néhány, a társadalmat megosztó kényes kérdésről – az azonos neműek házassága, vagy a pozitív diszkrimináció –, majd azt elemezte miként változnak a nézetek a szabad vita eredményeként. Legnagyobb meghökkenésére, amikor a csoportot azonos nézetű – csupa liberális, vagy csupa konzervatív – személyek alkották, a vita a szélsőséges nézeteket erősítette. Vagyis, akik támogattak egy álláspontot, azok még vehemensebben védték, akik meg ellenezték, azok még ellenségesebben támadták. Ezt a tapasztalatot foglalta össze Sunstein, kifejező című – Miért van szüksége a társadalomnak nézeteltérésekre? (Why societies need dissent) – című könyvében. Mindez arra utal, hogy a döntés minőségét és – nem mellékesen – elfogadhatóságát, az befolyásolja alapvetően, hogy a kérdésről nyilvános vita folyjék, a vita tényeken alapuljon, és a döntéshozatali folyamatban sokféle és ellentétes nézet legyen képviselve. Ebben, és csakis ebben az esetben, érvényesülhet a „tömegek bölcsessége”.

Erre a bölcsességre pedig nagyon is rászorulunk, különösen, ha megfontoljuk a Fukushima-i reaktorbaleset okait elemző kutatócsoport végső jelentésének leglényegesebb megállapításait. (Qiang Wang és Xi Chen: 2012. Regulatory failures for nuclear safety – the bad example of Japan – implication for the rest of world, in: Renewable and Sustainable Energy Reviews. 2012 16 2610-2617). A jelentés kiemelte, hogy – még egy műszakilag megfelelő állapotban levő rendszerben is – baleseti kockázatot idéz elő a merev hierarchiát, és a felettesek gondolkodás nélkül kiszolgálását előíró szervezeti kultúra. A korrupció általánosan magas szintje egy országban korlátozza az ellenőrzés hatékonyságát, és ez, összekapcsolódva azzal a gyakorlattal, hogy a döntéshozatali központok élére politikai és hatalmi érdekek befolyásolják a kinevezéseket, növeli a baleset kockázatát. Végül, amikor az ellenőrző intézmények szakmai önállósága korlátozott, és a biztonsági szabályokat a műszaki követelmények helyett a gazdasági érdekeknek rendelték alá, szinte előidézi a krízishelyzeteket.

Ezek a tapasztalatok csak megerősítik a – korábban említett, sokak számára talán mellékesnek tűnő – felelős kormányzás fontosságát. Ez az, ami – tekintetbe véve az intézményi rendszer elmúlt négy évben bekövetkezett erodálódását, és a bizalom alacsony mértékét – a leginkább elgondolkoztató: szabad-e az atomreaktor beruházásáról a döntést, az erőmű építését, majd működtetését olyan kormányzati rendszerre bízni, amelyben a legfontosabb döntések átláthatatlanul, a folyamatok ellenőrizhetetlenül, a vezetői posztok betöltése lojalitás alapján, a működéssel kapcsolatos esetleges problémák pedig a társadalomtól elzárva vannak? Mindez együtt egy 21. századi európai társadalom számára túl nagy kockázatot jelent. Ennek a kockázatnak a megtestesülése elkerülhetetlenül mindig katasztrófa: hol – mint fukushimánál – nukleáris, máshol pénzügyi, megint máshol politikai.