Blueprint és egyszeregy

 

A blueprint kifejezés egy tervre utal, amelynek alapján valamit – egy házat, egy kertet egy üzleti vállalkozást – létre lehet hozni, meg lehet valósítani. Azokat a szükséges teendőket veszi számba, amelyeket szigorú rendben és hiánytalanul végrehajtva megszülethet a megálmodott alkotás: egy műszaki termék, egy család otthona, vagy egy új politikai rendszer. A blueprint ötlete azért vetődött fel bennem, mert sokak szerint politikai fordulat érlelődik hazánkban. Én magam is azt tapasztaltam, a tüntetéseken már nemcsak nyugdíjasok vesznek részt, és nemcsak nyöszörgést hallani. Az idősebbek pedig nem azzal akarják rávenni gyermekeiket és unokáikat a tüntetéseken való részvételre, hogy az szent kötelességük, hanem azzal: ez rólad szól, és egyébként az egész egy jó buli.

Megjelent – végre – egy új, eddig magát a politikától magát távol tartó, fiatal generáció, amelyik nemcsak „belekóstol”, hanem részt kezd vállalni az akciókban. Persze nyugtával dicsérjük a napot. Az elmúlt években több tiltakozási hullám emelkedett fel, ám – miután feléledt a remény – visszahúzódtak és elhaltak. Mindegyiket politikai cunamiként üdvözölték, majd kiderült legfeljebb dagály volt, amelyet apály követett. Mégis, miközben visszafogottságra intem magam, érezni vélem a fordulatot. Ám a változásnak sokféle kimenete lehetséges. Felrémlik például a hatalom provokációja, amire Orbán Viktor vasárnap reggeli interjújában tett megjegyzése utal: „Sokaknak viszket már a tenyere”. Ne legyen tehát illúziónk: a vidám népünnepélyt a megszervezett zavarkeltés könnyen fordíthat ellenőrizhetetlen erőszakba. A másik oldalon, újult erővel lángolhat fel a demokratikus ellenzék pártjai és mozgalmai, illetve a most szerveződő fiatalok és a megfáradt öregek közötti vetélkedés.

A megoldást illetően rendre két – egyaránt a csoda-váró – forgatókönyv vetődik fel. Az egyik: végre felbukkan valahonnan egy ismeretlen, karizmatikus politikus, aki megkérdőjelezhetetlen tekintélyével összetereli a széthúzó pártokat és egyesíti a választókat. A másik: végre a politika felé fordul egy új, lelkes, értelmes, kitartó, és a demokráciának elkötelezetett fiatal generáció, akiket szüleik boldogan követnek, és akik végigviszik a változást. A valóság ezzel szemben az: hazánk olyan problémahalmazzal kénytelen szembenézni, amelynek kezeléséhez sem egy – pusztán a tekintély által összetartott – laza politikai szövetség, sem pedig egy értelmes, de tapasztalatlan fiatalokból szerveződő mozgalom nem elegendő. Éppen az ilyen bonyolult helyzetekben alkalmazzák a blueprint-szerű tervet, amely a változás legfontosabb kérdéseit veszi sorba: hova akarunk eljutni, milyen irányba kell indulni, milyen szükséges lépéseket kell megtenni, ezt ki szervezi meg, és mi szavatolja a végrehajtás stabilitását?

Mi a vágyott cél? Egy társadalom sikerét – ez ma már közhely – alapvetően a felelős kormányzás, a politikai demokrácia és versenyképes gazdaság intézményrendszerei biztosítják. A hazai intézmények, a rendszerváltást követően, a 1990-2000-es időszakban fokozatosan elérték a fejlett társadalmak szintjét, ám utána fokozatos visszarendeződés következett. Minőségük 2010-et követően olyan jelentősen romlott, hogy 2016-re visszasüllyedtünk a rendszerváltás kiindulási szintjére. Ezért elkerülhetetlen egy új rendszerváltás! Ismét neki kell kezdeni a társadalom és a gazdaság intézményi alapjainak az alapvető átépítésének. A változások belső struktúráját – mondhatni az új rendszer politikai DNS-ét – a „Felelős kormányzás indikátorok”, a „Demokrácia index”, a Szabadság index” a „Korrupciós index” és Versenyképesség index” feszítik ki. A szükséges teendők végrehajtása – mint az első „rendszerváltás” esetén – eltart legalább egy évtizedig és az előrehaladást éppen ezekkel a mutatókkal lehet nyomon követni.

Hogyan jutunk el oda? Az átalakulás – miként a korábbi – az intézmények rendszerszerű módosítását, a változások egymáshoz illesztését, végül azok finomhangolását igényli. Ennek során folyamatosan kezelni kell az egymással részben ellentétben levő változások kiváltotta konfliktusokat. Ez két problémát is felvet. Egyrészt, a különböző – liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. – mozgalmak szemszögéből eltérő fontossága és sürgőssége lehet az átalakítás különböző elemeinek, ami vitát gerjeszt. Másrészt, valamiképpen egységbe kell foglalni az új rendszerváltásra összeszerveződő pártok ellentétes törekvéseit, amelyek egy esetleges győzelmet követően azonnal felerősödhetnek. A megoldandó problémák nagyságrendje gyakorlatilag megoldhatatlan feladatok elé állítaná a gyorsan felbomló és állandó válságokkal küzdő politikai szövetségeket. Ugyanis, miközben az önmagában súlyos konfliktusokat kiváltó intézményi forradalmat kell végrehajtani, ezzel párhuzamosan egész sor, mára nehezen kezelhető társadalmi betegséget is orvosolni kell.

Melyek a legégetőbb gondok?  Az elmúlt nyolc évben a magyar társadalmat kiéheztették és kivéreztették. Közmegegyezés van abban, hogy a népességcsökkenés, a nyugdíj, az egészségügy, az oktatás, a növekvő egyenlőtlenség, az alacsony versenyképesség, a roma-kérdés, a leromló infrastruktúra, a területi egyenlőtlenségek területén – és a sor még folytatható volna – éles ellenmondások halmozódtak fel. Ezek külön-külön is csak hosszú távon és következetesen egy irányba tartó, egymást támogató jogi, közgazdasági, társadalompolitikai, központi és helyi intézkedések és akciók összehangolt végrehajtásával volnának enyhíthetők. Ám az átalakítást még nehezebbé teszi, hogy ezek a problémák összefonódnak, és egy szinte áttekinthetetlen probléma-komplexumot kell orvosolni. Az nem járható, hogy hol erre, hol arra indulunk. Kudarcra vezet, ha azt a követ, amit az egyik kormány lerak, a következő felszedi, majd amit az lerak, azt ismét felszedi egy arra következő. Abból csak helyben forgás lesz, amibe belezavarodik a polgár, és nem jut előre a társadalom sem. Vagyis, csak akkor lesz haladás, ha sikerül kialakítani egy legalább másfél évtizeden keresztül stabilan együtt kormányzó koalíciót! Ha erre a demokratikus ellenzék képtelen, márpedig erre eddig képtelen volt, akkor a választó – lévén nincs más választása – kénytelen még sokáig a Fideszre szavazni.

Milyen szerveződés képes hatékonyan irányítani az átalakulást? Az átalakulást tehát csak egy – a demokratikus ellenzék valamennyi pártja és mozgalma felé nyitott – több választási cikluson keresztül együtt menetelő, stabil koalíció vezérelheti. Ezt a koalíciót a demokratikus ellenzék mai pártjai és mozgalmai hozhatják létre azzal a megállapodással, hogy előre elosztják és nyilvánosan bejelentik a 2018-as választásokon szerzett mandátumokat. Csak, hogy fogalma legyen az olvasónak – a provokáció kedvéért – megadok egy lehetséges felosztást: MSZP 18%, DK 16 %, LMP 14%, PM 10%, Együtt 10%, Momentum 10%, liberálisok 5%, MOMA 5%. A maradék egyeztetetten felosztható a csatlakozó mozgalmak között. Attól függően tehát, hogy a koalíció 20, 40, vagy éppen 80 listás képviselői helyek nyer, a pártok a közösen kialakított és nyilvánosan elismert arányban osztják el egymás között a mandátumokat. Az egyeztetett kiosztást jövő március táján, vagy amikor Orbán Viktor kihirdeti a választás időpontját, még egyszer újragondolhatják. Ám az arányon – hiába omlik össze az egyik, hiába lő ki a másik, és hiába szakad a harmadik párt – csak közösen és egyeztetve változtathatnak. Az egyéni választókerületek egyetlen demokratikus jelöltjét pedig egy, a pártoktól független szakértői csoport választja ki, azoknak az elveknek és információknak alapján, amiben a pártok megegyeztek és megadtak.

Egy ilyen koalíció összekovácsolásának alapvetően két alapfeltétele van. Az egyik: egy viselkedési kódex elfogadása, tudomásul vétele és betartása. Ez a közös harc és a majdani együttes kormányzás nélkülözhetetlen morális elveit tartalmazza. Ennek lényege: az aranyszabályok (Hillél: Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz, és Krisztus: Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének.) értelemszerű betartása. Lefordítva ezt a hétköznapi politikai cselekvés nyelvére: szolidaritás minden részvevő iránt, empátia a másik megítélésénél, kötelező belső egyeztetés, ha probléma merül fel, először az érintettekkel és belső beszélgetésen célszerű tisztázni, nem nyilatkozni előzetes egyeztetés nélkül másokról, és elfogadni a többiek békéltető tanácsait.

A másik feltétel: ha valaki eldönti, hogy csatlakozik, akkor a saját politikai program elkészítése és népszerűsítése helyébe, a közös szakpolitikai stratégiák kidolgozás lép. Minden párt és minden mozgalom „beadja” a közösbe, amit eddig végzett, és megbízza saját szakértőit vegyenek részt a közös koncepció megalkotásában. Ez nem spórolható meg, de erre van még elég idő. A közös munka eredményeként kezdenek majd a pártok szakértői „azonos” nyelven beszélni. Ezzel biztosítható, hogy a majdan megszülető közös kormányban az egyes minisztériumok nem az egyes pártok hitbizományai lesznek, amibe a többieknek nincs beleszólása. Bármelyik párt adná is az ipari, a környezetvédelmi, az egészségügyi, oktatási stb. minisztert, őt köti a közös stratégia. Annak végrehajtásáért felelős, hiszen, megalkotásában ő is részt vett.

Van azonban itt egy lényeges, eddig kevéssé átgondolt gond. A Fidesz mára megszállta a politikai, társadalmi, önkormányzati intézmény-rendszer szinte minden posztját. Akit kinevezett az nem szükségképpen szabotálja a politikai váltást, de ennek a veszélye fennáll.  Tehát, bár a remélt új rendszerváltást nem követi egy Fidesz stílusú azonnali és általános elitcsere, de mindenképpen szükség lesz több ezer az államigazgatási ismeretekkel rendelkező káder kinevezésére. Ezt a problémát hagyományosan a kormányra került pártok saját tagságukból – esetleg ismeretségi és baráti körükből – toborzott, megbízhatónak és hozzáértőnek gondolt káderekkel oldották meg. Ez az út nem bizonyult kellően hatékonynak.

És itt jön a képbe a Momentum és a most feltűnt új generáció. El kellene indítani egy éves, gyorsított továbbképzést. Vagyis, azok a fiatalok, akik a „Haza megmentése” projektben hajlandók részt venni, vállalnák, hogy jövő májusig, minden héten, 1 délutánt képzésre és tanulásra illetve a közös program szervezésére fordítanák. Ennek keretében olyan államigazgatási, jogi, közgazdasági, műszaki stb. ismereteket és készségeket sajátítanának el, amelyek az államigazgatásban felmerülnek. Ilyen képzések egyéként szerte az országban beindulnának. Ez a projekt arra is jó, hogy az új rendszerváltás káderbázisát megteremtse, hiszen közép-távon égetően szükség lehet egy hozzáértő és a demokratikus változások mellett elkötelezett elit kialakítására.

Kérdés, miért érdeke egy fiatalnak, részt venni egy ilyen akcióban, különösen, ha fennáll a veszélye, hogy a politikai projekt megbukik? Egy fiatal szemszögéből, még kudarc esetén sem elveszett idő ez az egy éves munka. Egyrészt, olyan – államigazgatási, jogi, közgazdasági, műszaki stb. – ismereteket sajátíthatna el, amelyek az élet bármely területén jól hasznosíthatók. Másrészt, a projekt megvalósításán dolgozva olyan vezetési ismeretekre tehetne szert, amit jövőbeli munkaadói preferálnak a kiválasztás során. Végül pedig, egy olyan társadalmi projektben vesznek rész, amely szintén előnynek számít egy állás-interjú során. Joggal tekintheti tehát egy fiatal a projektben való részvételt a saját karrierbe való hosszú-távú befektetésnek. És akkor még nem említettem, hogy ez az egy év – még ha nem is sikerül a győzelem – egész életükre szóló élményt kínál. Évtizedek múlva ez lesz az, amire büszkén emlékezhetnek.

Ám, a koalícióban résztvevő pártok szemszögéből is van a közös munkának egy fontos – lemondást igénylő – feltétele: a tudatos corporate brand építés. A corporate branding a marketingben arra utal, hogy az egyes termékek márkaneveinek gondozása mellett, az azt piacra juttató cégnek önmagát is célszerű márkává formálni, mert ez javíthatja a termék-márkák versenyképességét. Esetünkben adottak a szuverén pártok, amelyek a politikai piacon ilyen-olyan sikerű „termék-márkáknak” felelnek meg. A hosszú-távú együttműködés feltételezi, hogy a résztvevők a saját márka gondozása mellett folyamatosan építsék a koalíció közös brandjét! A politikai corporate branding tehát azt jelenti: miközben mindenki gondozza és fejlesztgeti saját „márkáját”, köteles beszállni és erőforrásaival is támogatni a koalíció önálló márkává válását. Kevés pusztán egymás mellé tenni a résztvevők szórólapjait, legfeljebb azzal megtámogatni, hogy nem szidjuk a mellettünk levőket. Tudatosan azt kell üzenni a választóknak: van itt egy a szuverén pártok által létrehozott – a szolid (szolidáris, liberális, demokratius) fogalom köré szerveződő – koalíció, amelyet a résztvevők hosszú távon együtt akarnak működtetni és ezért befektetnek a közös márkába. Ez nem könnyű, viszont elkerülhetetlen.

És itt visszaérkezünk a javasolt projekt – látszólag – legnagyobb akadályához. Minden együttműködést felvető javaslatot először azzal vernek vissza: itt alapvetően eltérő értékeket hirdető szuverén pártokról van szó, akik képtelenek egymással szót érteni. Ez nyilvánvaló csacsiság: a mozgalmak valóban eltérő értékek köré szerveződnek, ami azonban csak nehézzé, de nem lehetetlenné teszi, hogy gyakorlati kérdésekben kompromisszum köttessen. A következő ellenvetés: a politikai versenyben a demokratikus ellenzék pártjai eleve vetélytársként kezelik a többieket. Ez valóban a modern politika alapja, ám ez helyzete mégsem akadálya működőképes koalíciók kialakulásának. Ám mi esetünkben van egy közös „halálos” ellenfél. Ennek tükrében végleg elfogadhatatlan, hogy a demokratikus ellenzék pártjai alapvetően ellenfélként tekintsen a többiekre. Elegendő mindig arra gondolni: mi az együttműködés hiányának a szükségszerű következménye?

Ám még amikor belátják is partnerek ezt, előjön az – az ego-ra utaló és érzelmi gyökerű – végső érv: másik párt vezetőjével – a Beton Botonddal, vagy Gipsz Jakabbal – soha, de soha nem hajlandók együttműködni. Mintha „genetikailag” képtelenek lennének elviselni őt! De felfigyeltek-e arra, minden párttá szerveződő mozgalom kijelöli a maga időszámítását. Egyesek számára „rendszerváltás” a határ: az abban részt-vevők „örökre kompromittálódtak”. Mások 2000 táján húzzák meg a határt: akik másfél évtizede csinálják a politikát végleg leszerepeltek. Az újonnan jelentkezők viszont gyanakodva elhajtanának mindenkit, aki már 2010 előtt is itt volt. Így „szalámizzuk” magunkat egyre vékonyabb szeletekre. Hát nem célravezetőbb mostantól nem azt felhánytorgatni, hogy honnan jöttél, hanem azt figyelni merre felé indulsz? Azt pedig, hogy hiszünk-e a másiknak, a jövőben attól tenni függővé, betartja-e a viselkedési kódexet, és aktív részt vállal-e a közös programok elkészítésében?

A politika egyszeregye együttműködést sugall. Az egységes fellépés maximálja a demokratikus oldal támogatottságát. Közös indulás esetén – még a jelenlegi választási törvény mellett is – leváltható a Fidesz. Ha viszont nem képes együttműködni a demokratikus oldal, nincs olyan választási rendszer, ami sikert hozhatna neki. Akik tehát azzal érvelnek, hogy az egyik vagy másik párttal lehetetlen együttműködni, akik azt szajkózzák, ezzel vagy azzal vezetővel közösen dolgozni elképzelhetetlen, akik egyre azt ismételgetik, ilyen vagy olyan mozgalommal a szövetség kizárt, azok – akár tudatában vannak, akár nem – a csodára várnak. Annak realitása pedig ez: akik most uralkodnak, még további évtizedekig maradnak, miközben a haza süllyed!

A reális és a csodaszerű

 

Ne várj a csodára, maradj a realitás talaján – mondjuk barátaink , ha nehéz helyzetükből kiutat keresnek. De ugyanezt tanácsot adnánk a válsággal küszködő nemzeteknek is. Amikor még az 1990-es évek elején Brazília súlyos gazdasági gondokkal küzdött, Washingtonban egy konferenciát rendeztek a megoldásokról. A brazil pénzügyminiszter nagysikerű előadásában részletesen és szakmailag megalapozottan bemutatta a kibontakozás lehetőségét. A felszólalását követő első hozzászóló, miközben megdicsérte a koncepció gyakorlatiasságát és színvonalát, mégis a következő kérdést szegezte neki: akkor most – mellőzve a mellébeszélést – megmondaná, hogy mi a megoldás? A pénzügy-miniszter – az anekdota szerint – elgondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt: van egy reális és van egy csodaszerű megoldás. Melyikkel kezdjem? Természetesen a reálissal – hangzott a bíztatás. Nos, a reális megoldás: Brazília védőszentje, Szűz Mária – aki köztudottan nagyon szereti a brazil embereket – leszáll a mennyekből, és minden brazil polgár zsebébe becsúsztat 100 ezer dollárt. És mi a csodaszerű – bukott ki a meglepett kérdezőből. Hát csak az, hogy megtanulunk dolgozni – volt a válasz.

Szembesülve a demokratikus ellenzék pártjait és mozgalmait megosztó vitákkal, mintha ugyanez a két lehetséges megoldás – a reális és a csoda – bukkanna elő. Ami a reális megoldást illeti, ezt mindenki ismeri. Olyan valószerű az elérhetősége, hogy megvalósulásában senki nem kételkedik. Íme tehát a reális megoldás: eljön hozzánk az EU képviseletében Angela Merkel, és nyilvánosan megfeddi Orbán Viktort. Rossz vezetője voltál hazádnak – mondja – és a sarokba állítja. Kijelenti: az EU a szívén viseli a magyar nemzet sorsát, és – belátva saját felelősségét is, megállapodva az Európa vezetőivel – kedvező feltételekkel jelentős forrásokat bocsát az ország rendelkezésére az átmenetet megkönnyítendő. Majd a mellette álló fiatal politikust – akit a demokratikus ellenzék addig egymással vetélkedő pártvezetői közfelkiáltással, majdani koalíciójuk miniszterelnök-jelöltjévé választanak – a magyarok figyelmébe ajánlja. Ezt az egységet és az európai támogatást látva a választól lelkesen, 2/3-os többséget szavaznak a demokratikus ellenzéknek. A Fidesz – némi morgolódás után – fejet hajt és belenyugszik a helyzet alakulásába. Orbán Viktor pedig – miután az összeharácsolt vagyonát elkobozták – örül, hogy a felcsúti stadion stadion-gondnoki állását megkaparinthatja. És az ország végre elindulhat egy valóban demokratikus és sikeres Magyarország megteremtése útján.

Nos, ha ez a reális megoldás, akkor hát mi a csodaszerű? A csodát fogjuk fel  a teremtés hat napjaként. A csoda első napja: a demokratikus ellenzék egymással vetélkedő és együttműködésre képtelen csoportjai ráébrednek, ha külön-külön menetelnek és egymás kiszorítására törekszenek, akkor semmilyen választási rendszerben nincs remény a győzelemre. Egység nélkül csak vereség van. A második napon az ellenzék vezetői befejezik az egymásnak-üzengetést, és a média kikapcsolásával elkezdik egymással megbeszélni a teendőket. A csoda harmadik napján a fokról-fokra megerősödő bizalomra és összehangolt munkára támaszkodva – a szakértői bázis egyesítésével – kidolgozzák a közös kormányzást megalapozó szakpolitikai koncepciókat. A csoda negyedik napján: elkezdik megosztani erőforrásaikat, és aktívahálózatuk is egymást segítve kezd dolgozni. A csoda ötödik napján: az egyre hatékonyabb együttműködést látva, a bizalom és a kölcsönös segítség átragad a szavazótáborra is. És végül a hatodik napon – miután a polgárok megértették, hogy kormányképes alternatíva született, amely nemcsak ígérni, de a problémák fokozatos megoldására is képes – megszületik a 2/3-os győzelem. Ellentétben azonban Istennel, aki megengedhette magának a luxust, hogy megpihenjen a hetedik napon, amikor elkészült a nagy mű, a kormányra került ellenzék igazi munkája csak ekkor kezdődik. Az ország normalizálása ugyanis eltart vagy másfél évtizedig.

Ne várj a csodára, maradj a realitás talaján – indítottuk a cikket. De mi van, ha az egyetlen reálisnak gondolt megoldás iránti fohászunkat meghallva, az EU azt kérdezi: miért tőlem várod, hogy én megoldjam azt a problémát, amit te idéztél elő? Miért reménykedsz abban, hogy a te házi-feladatodat, én készítem majd el?  A te feladatodat, neked kell megoldani. Én hajlandó vagyok elismerni a felelősségemet, sőt még azt is vállalom, hogy minden lehetséges eszközzel segítelek. De ha te – tisztelt demokratikus ellenzék – képtelen vagy arra, hogy összefogj, bízzál a másikban, közös tervet dolgozz ki, és következetesen munkálkodj annak megvalósításán, vajon elvárhatod-e bárkitől, hogy mindezt megtegye helyetted? Értsd meg, az egyetlen realitás: ha te magad teszel csodát.

Márkaépítés

 

A 2018-as választásokról kedd reggel megjelent interjújában, Juhász Péter, az Együtt elnöke kifejtette: elutasítja mindazokat, akik – MSZP, a DK és a Liberálisok – kötődnek a 2010 előtt időkhöz. Ugyanakkor szövetséget ajánlott az LMP-nek, a Párbeszédnek, a Momentumnak, és a Kétfarkúaknak, akik viszont szinte azonnal visszautasították. Botka László zászlóbontásával elveszni látszott a lehetősége, hogy a baloldal két meghatározó pártja – MSZP és a DK – együtt vegyen részt a választásokon. Az elmúlt időszakban, tekintettel, hogy egyre újabb szerveződések döntenek a párttá alakulás mellett, inkább kétség, mint az egység erősödik. Néhány napja, a hvg-online vélemény rovatában – Az alfahímek játszmája – megjelent írásomban a teljes demokratikus ellenzéket átfogó koalíció létrehozása mellett érveltem. A kommentek – ahogyan az lenni szokott – erősen elutasítók voltak, elvétve némi támogatással. Most mégis emelem a tétet: a győzelem kulcsa nem egyszerűen az összefogás, hanem a demokratikus ellenzék corporate branding-je.

Európa keleti része – a liberális demokrácia intézményeinek sérülékenysége miatt – kiszolgáltatott az illiberális autokrácia „járványának”. Az örökölt történelmi minták, az elmaradott társadalmi és gazdasági szerkezet, és az állam elfoglalásának (state capture) nehezen leküzdhető csábítása miatt, a politikai rendszer szinte szükségszerűen torzul autokratikus irányba. Sőt, úgy tűnik, hogy az adott helyzetben, a „centrális erőtér” által uralt, autokratikus politikai rendszer stabil formációt képez. Alternatívát csak egy különös – körvonalaiban ma még alig látható – politikai szerkezet kínálhat: a demokratikus pártok nagy részét magában foglaló, több választási cikluson keresztül tartósan együtt kormányzó koalíció. Ezt különösen indokolja a hazánk előtt álló probléma-tömeg: egy új rendszerváltás végig-vitelének kényszere, a társadalom szinte minden szférájában tapasztalható általános leromlás megállítása és a váratlanul előbukkanó válságok folyamatos kezelése. Erre csak egy összetartó, egymásban bízó és racionális döntésekre kész kormányzó erő képes.

Annak, hogy a demokratikus oldalon, az egymással jelenleg még éles ellentétben álló pártok és mozgalmak képesek legyenek egy ilyen koalíciót kialakítani, három szükséges feltétele van. Az első: a résztvevők – a kiszámíthatatlan válságok, a változó hatalmi pozíciók keltette érdekellentétek, és az ellenérdekeltek áskálódása ellenére – képesek legyenek feltétel nélkül megbízni egymásban. A második: az eltérő, és részben ellentétes politikai-filozófiai értékeik ellenére, képesek legyenek racionálisan döntést hozni és azt hatékonyan végrehajtani. Ehhez elkerülhetetlen, hogy a pártok egymással vetélkedő szakpolitikai koncepcióiból, már jóval a választási harc megkezdése előtt megszülessenek az együttes kormányzást megalapozó közös szakpolitikai koncepciók.

„Ne is folytassa” – mondanák erre sokan, kilátástalannak látva e feltételek teljesítésülését. Pedig a neheze – a harmadik feltétel – most jön: a corporate branding. A branding – a marketing modellje – az egyedi márkanév kialakításával, a fogyasztóban létrehozott kedvező kép eredményeként, kiemeli az adott terméket a versenyző termékek sokaságának ismeretlenségéből. A corporate branding – innen továbblépve – a céget is felruházza a különleges és egyedien magas minőség képzetével, ami így tovább javítja az általa piacra vitt termékek versenyképességét.

A corporate branding egyik típusa a branded house: a cég a saját márka-termékeinek versenyképességét azzal is megerősíti, hogy magát a céget is márkává formálja (pl. Google). A másik típusa: az house of brands, amikor a cég többféle – gyakran más cégek, részben egymással versenyző – márka-terméket viszi piacra. Ebben az esetben a cég nem egyszerűen piacra dobja – vagyis saját boltjaiban pusztán a polcra helyezi – mások márkáit, hanem önmagát márkává formálva, erősíti azok versenyképességét. Ennek érdekében – ezzel tisztában van a cég és a márkatermékeit beszállító partnerei – egyaránt be kell fektetnie a cégmárka kialakításába és erősítésébe, és az önálló márkanéven versenyző termékek márkáinak erősítésébe.

A politikai nyelvére lefordítva ez azt jelenti: nem elegendő a választások előtt néhány héttel vagy akár hónapokkal „összeállni” csapattá. (Ez pusztán azt jelentené, hogy a közös sátorban megtalálható mindegyik párt szórólapja, és teljesítik azt a minimális elvárást, hogy egymással nem verekednek!) A siker érdekében már legalább két évvel a választások előtt létre kell hozni a house of brands-et. Meg kell alkotni tehát a majdani koalícióban részt venni szándékozó pártok és mozgalmak közös politikai platformját: a víziót, a stratégiát, a kormányzási koncepciót és a majdani együttműködés szervezeti kereteit. Ezt a politikai platformot minden résztvevőnek el kell fogadnia, és azt saját „márkáinál” – a pártok politikai koncepciójában és akciói során – értelemszerűen érvényesítenie kell. A résztvevőknek erőforrásaik számottevő részét a közös politikai imázs – mint valami cég-image – kialakítására és erősítésére kell fordítani. Csak így győzhető meg a választó, – mint a piacon, a fogyasztó – hogy a közös platform, a politikai verseny egyéb szereplőit felülmúló minőséggel illetve hatékonysággal rendelkezik, és résztvevői képesek sikeresen kormányozni az országot. Az egységes politikai imázs egyben azt is üzeni a választóknak: résztvevői hosszú távú kormányzásra szövetkeztek. Jó hír: ilyen koalíció létrehozható, és ez nemcsak emeli a koalíciót alkotó valamennyi párt esélyeit, de maximalizálhatja szavazatokat. Rossz hír: amíg ezek a feltételek nem teljesülnek, a demokratikus ellenzék győzelme csak álom.

 

A Peltzman-hatás a politikában

 

Sam Peltzman – a Chicago-i egyetem tanára – 1975-ben hozta nyilvánosságra a biztonsági öv használatával kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Az adatokból meglepő következtetésre jutott: a súlyos sebesülések számának csökkentését célzó biztonsági öv kötelezővé tétele, inkább növelte (!), és nem csökkentette a halálos közúti balesetek kockázatát. A nevét viselő Peltzman-hatás ezt így magyarázta: a biztonságukat garantáló sokféle eszköz tudatában a vezetők veszélyérzete „kikapcsolt” és ez – nem-várt mellékhatásként – kockázatkereső és felelőtlen viselkedésre ösztönözte őket. Ez azután nagyobb sebesség öntudatlan vállalását és az indokolt óvatosság figyelmen kívül hagyását váltotta ki. Így, a súlyos balesetek száma, ahelyett, hogy csökkent volna, éppen növekedett.

A Peltzman-hatást – a kockázatokat csökkentő szabályozás előidézte növekvő veszélyeztetettséget – azután több területen, a gyermekjátszóterektől egészen a szexuális viselkedésig, kimutatták. Amióta környezetünket – saját védelmünkben – telerakjuk védőhálókkal, biztonsági berendezésekkel, pótfékekkel, a hatás az élet minden területén felbukkan. Mi magunk teremtünk olyan körülményeket, hogy megfontoltság nélkül, szinte vakon is nyugodtan mozoghassunk. Ám ennek nem-szándékolt, és nem is várt következményei lettek. Megszokunk, és arra hagyatkozunk, hogy életüket a biztonsági berendezések „párnázzák ki”. A megszokás azután beépül tudatalattinkba és ösztönszerűen újraértékeljük környezetüket. Viselkedésünk – magunk számára észrevétlenül – eltolódik a megfontolatlanság irányába. A sokszor kényelmetlen és erőfeszítést követelő figyelmünk lankad, óvatlanok, kockázatvállalók leszünk. Amint tehát halványul, majd a feledés homályába merül az óvatosságra intő tapasztalatok emléke, a hanyag figyelmetlenség miatt, és a sok védőháló ellenére megugrik a balesetek száma.

A Peltzman-hatás univerzális érvényesülése miatt nem meglepő, hogy felbukkant a politikában is. Az európai polgár több évszázadon keresztül sok áldozatot hozott a demokrácia létrejöttéért és a szabadságáért. A súlyos ár arra intette: vigyázzon drágán megszerzett jogaira. Szemmel tartotta a politikusokat, nyomon követte a filozófusok vitáit, komolyan vette választott képviselőinél a szavak és a tettek különbségét, és természetesnek tartotta a szavazásokon való részvételt. Tudta, a demokrácia ugyan a fékek és ellensúlyok intézményin nyugszik, de működtetni maguk a polgárok működtetik. Az európai demokrácia sikereiben ezért a kifinomult intézményrendszer mellett a polgároknak az a – szinte az ösztönükbe égetett – tapasztalata játszott közre, ügyeljenek a demokrácia játékszabályainak szigorú betartására. A két pusztító világháború, a holokauszt, valamint a hitleri és a sztálini diktatúrák fájdalmas emléke azután végképp megfontolásra késztette. Nem kellett tehát az európai polgárt – miként a tapasztalt autóst sem kell a síkos úton – arra figyelmeztetni: válasszon megfontoltan, döntsön óvatosan, és ellenőrizzen szigorúan.

Ám az elmúlt évtizedekben két fontos változás következett be. Egyrészt, a korábbinál modernebb, újabb fékkel és biztonsági eszközökkel – az egyéni jogok „szóvivői” és civil szervezetek stb. – „felszerelt” kormányzási rendszer jött létre. És egyszer csak az a képzete támadt a polgárnak, hogy – miként a modern gépkocsiban – abszolút biztonságban van. A rendszer szinte a beavatkozása nélkül, automatikusan működik, ellenőrzi és kiigazítja magát. Neki semmi mást nem kell tennie, mint időközönként felpillantani és rámutatni valakire, aki éppen elé bukkan és ráruházza a felelősséget. Másrészt, felnőtt egy új generáció, amelyik a demokráciát készen kapta. Ők a szélesülő egyéni jogokat eleve adottként fogták fel. A régi nemzedékekben tehát elhalványult, míg az újakban ki sem alakult tapasztalata, hogy milyen fojtogató lehet a szabadság hiánya.

A demokrácia léte egyszer csak a napfelkelte szükségszerűségével bekövetkező természeti törvénynek tűnt. A noszogatásra, hogy védje meg, a polgár, csodálkozó kérdéssel válaszolt: miért kellene mozgalmat hirdetni a napfelkeltéért. Egyre kevésbé akaródzott tehát körmére nézni a politikusoknak, kiállni a maga véleményéért, ellenőrizni azokat, akik a közösség ügyeit, a megbízásából, intézik. Figyelme lankadt, óvatossága elpárolgott, megfontoltsága alább hagyott. S míg korábban aggodalmaskodva latolgatta a lehetőségeket, most – abban a hitben, hogy élete mostantól „sínen van” – megnyugodva hátradőlt. Ám váratlanul – és fenyegetően – Európa egyre több válsággal szembesül. És ebben a politikai helyzetben veszélyt felidézően bukkant elő a Peltzman-hatás.

A kockázatok növekedése, összekapcsolódva a veszélyérzet megszűnésével súlyos helyzetet idézett elő. A gazdagság működtetése a globalizáció körülményei között, szigorú mérlegelést igényel. A társadalmi és politikai környezet összetettebb és egyre kevésbé átlátható lett. Ebben a helyzetben a polgár úgy minimalizálhatja a kockázatokat és a veszélyeket, ha megérti kaotikus világát, és egyben kételkedő a fűt-fát ígérő demagógok iránt. És itt lép be a Peltzman-hatás: az európai polgár részben elfelejtette, részben meg sem tanulta gyakorolni az óvatosság és a megfontoltság erényét. Nem is sejti, hogy – amiként egy elhibázott mozdulat az autó volánjánál – egy át nem gondolt lépése, mint a Brexit, vagy az illiberális autokraták megválasztása, katasztrofálisan elronthatja jövőjét.

Európai polgár mostani viselkedése ahhoz hasonlít, amikor – egy forró hétvége után – vasárnap este egyszerre indul vissza mindenki a Balatonról. Őrült rohanás, mindenki előz és a sávok között cikázva, a leálló sávon rohanva előre, igyekszik megelőzni a többieket, hogy még elérje kedvenc TV műsorát. Váratlanul – bár erre figyelmeztették – szemerkélni, majd egyre erősebben esni kezd az eső, végül szinte átláthatatlan vízfüggöny zuhan az autópályára. Néhány éve ugyanez a helyzet súlyos tömegbalesetet idézett elő. A rádió most is figyelmeztet: lassíts, vezess óvatosan. Ám az emberek – fékezés nélkül – rohannak tovább, inkább telefonálgatnak és posztolni kezdik az autópályán feltűnő balesetek képeit. Így készül a közúti katasztrófa. Miért kell drága Európánknak egy újabb társadalmi katasztrófát végigélni, csak, hogy újra megtanuljuk: a szabadság és a demokrácia elég fontos ahhoz, hogy óvatosságot és megfontoltságot tanúsítsunk életünkben.

A globális paradigmaváltás küszöbén?

 

„Minden nemzetnek – jelentette ki hivatalba lépésének estéjén, D. Trump – joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre”. „Nagy dolog ez, nagy szabadság , nagy ajándék” – reagált szavaira miniszterelnökünk az MNB legutóbbi konferenciáján. Az amerikai elnök szavaiból alapvető paradigmaváltást vélt kiolvasni, amely alapvetőn átformálja a nemzetek életfeltételeit. Ebből pedig azt a következtetést vonta le: ebben az új helyzetben, mi magyarok – lévén, „nem vagyunk gyarmat” – habozás nélkül megtehetjük azt, amit jónak látunk. Kérdés azonban, hogy a „mindenki nyugodtan tegye csak magát az első helyre” elvet követve, mire jutunk, ha behelyettesítjük a globális „képletbe”.

A 2009-es közgazdasági Nobel díj egyik díjazottja – nem mellékesen egy hölgy, Elinor Ostrom – az értékelések szerint azzal érdemelte ki a kitüntetést, hogy bebizonyította: a társulások közös élettere szabályozható a decentralizált piac vagy a centralizált állam beavatkozása nélkül, pusztán a résztvevők belátó együttműködése által. Az elismerést, a közgondolkodásban addig elhanyagolt gondolat tudományos bizonyításáért érdemelte ki. Hagyományosan ugyanis az ember, a közösségen belüli viselkedés összehangolására, vagy a piacot vagy az államot alkalmazta. Az előbbit, az egyéni érdeken alapuló szabad választás, az utóbbit az erőszak monopóliumára támaszkodó állam szabályozása működtette, amely előírja és kikényszeríti az elvárt viselkedést.

  1. Ostrom konkrétan feltárta, hogyan képesek a társulások – egy falu vagy egy egysülés – tagjai maguk kidolgozni a viselkedés szabályait, ellenőrizni azok betartását, és büntetni szabályszegőket. Egyik érdekes példájában egy török halász-falu esetét elemezte. A halászokat – érthető módon – az egyéni érdekeik korlátozás nélküli érvényesítése vezette. Ez a legjobb területekért folytatott, gyakran erőszakba torkolló harcra és a halállomány megtizedelődésére vezetett. Ennek ellensúlyozására egy különös szabályrendszert alakítottak ki: elkészítették a jogosult halászok listáját, minden a területhez megnevezték azt a hálótípust, amely nem akadályoz másokat a halászatban. Minden szeptemberben sorsoláson választották ki az egyes halászok induló halászati helyét, és szeptembertől, januárig a halászok minden nap egy hellyel továbblépnek keletre, majd januártól visszafelé nyugatra. Egy ilyen „rendszer” működtetésével mindenkinek egyenlő lett az esélye, a „fogás” optimalizálódott, a versengés lecsökkent, és megszűntek az erőszakos cselekedetek is. S ami a legfontosabb: a rendszert – az állam beavatkozása nélkül – maguk a halászok működtették: megszervezték a sorsolást, végezték az ellenőrzést, és büntették a szabályszegőket, ha kellett.

Ilyen helyzet, amikor egy falu vagy a szomszédos közösségek, közösen osztozkodtak erőforrásokon – a közös erdőn vagy legelőn illetve az öntözéshez használt vízen – gyakran elfordult a történelemben. Az emberek hamar ráébredtek, ha efféle „közlegelőn” kénytelenek osztozkodni, akkor ez elszakíthatatlan kapcsolatot teremt a szuverén egyének között. Ilyenkor pedig, még ha az egyes résztvevőket nem vezeti is mások tudatosan megkárosításának szándéka, akkor is bekövetkezhet a – G. Hardin kutatásai nyomán ismertté vált – „közlegelő tragédiája”.  Vagyis, pusztán a racionális, de önző viselkedés a közösség összeomlásához vezethet. Ezért fogadták el a közösség tagjait vagy az állam vagy a piac, szabályozó intézményeit.

A világgazdaság és a szuverén nemzetállamok megszületésével végleg piaci intézmények illetve az állami szabályozás kettőssége vált gazdaságszervezés alapvető módszerévé.  Történt ez annak ellenére, hogy mindkét megoldásnak voltak hiányosságai. A piac nem mindig bizonyult kellően hatékonynak, az állami szabályozás pedig – az oligarchiák nyomására – gyakran részrehajló és rugalmatlan volt. A problémák ellenére, a 20. század végéig alapvetően nem kérdőjeleződött meg, hogy a közösség érdekének érvényesítése, vagy a piac vagy az állam szabályozásától várható és remélhető.

Ám a 21. századba átlépve új helyzet jött létre. Kiderült: a gazdaság és a politika problémái jórészt éppen abból a – megkérdőjelezhetetlennek gondolt – feltételezésből fakadtak, hogy a rendszereket, miként régen megszoktuk, egymástól elkülönült, alapvetően szuverén ágensek – önálló vállalatok és független államok – összessége alkotják. Közben ugyanis a világ alapvetően átalakult: a minden oldalú együttműködés elszakíthatatlan kapcsolatot teremtett a Föld több-milliárd polgára, több-millió vállalkozása és több-száz állama között. Jól jelezte ezt, hogy a világ leírásánál régen használt óramű hasonlatot előbb az organizmus metaforája váltotta fel, majd napjainkban beköszöntött az ökoszisztéma korszaka. (Harward Business Review. 2016 jan-febr.) Az ökoszisztéma-metafora arra utal, hogy a rendszer – önállóként elképzelt – elemei egyre kevésbé foghatók fel függetlennek.

A korábban világosan elkülönülő részek egymást átfedik, szinte egymásban léteznek. Gondoljunk arra, milyen nehéz meghatározni egy cég „nemzetségét”, vagy eldönteni, hogy egy országunkban működő vállalat „magyarságának” mértékét. Az országok egyszerre vetélkednek és működnek együtt, folytatnak háborút bizonyos területeken, és segítik egymást ugyanakkor egy másikon. Éppen ez az ökoszisztéma jellemzője: a régi értelemben vett szuverenitás véget ér, a rendszer elemei elkülöníthetetlenek. Emiatt az egyes akciók következményei egyre nehezebben kiszámíthatók, s ez különösen érvényes a nem-szándékolt következményekre. A rendszer komplexitása azután végkép lerontja a piaci és az állami szabályozás hatékonyságát.

A globális ökoszisztéma az egész Föld közlegelővé válására és az egységes emberiség megszületésére utal. Mostantól kezdve, bárhol jelentkezzen is, közös a probléma, és a megoldást is csak közösen találhatjuk meg. Ha ezt a nemzetek nem ismerik fel, akkor az emberiség a közlegelő tragédiája felé sodródik. Ehhez még csak az sem kell, hogy egyes nemzetek gonosz birodalomként viselkedjenek. Elegendő, ha mindenki a saját – ahogyan régen fogalmaztunk, szuverén – érdekére van tekintettel. Vagyis, már akkor is a globális közlegelő tragédiája felé sodródik az emberség, ha a magukat szuverénnek gondoló nemzetek abból a meggyőződésből indulnak ki: saját területükön azt tehetnek, amit akarnak! Aki tehát – mint miniszterelnökünk – úgy véli, hogy az igazság az ő oldalán van, és egyébként is, mindenki ugyanezt az elvek követné hasonló helyzetekben, az – a történelem tapasztalatai szerint – tragédiába kormányozzák szűkebb és tágabb közösségeiket.

Megismétlem, hogy jól értse az olvasó: az emberiség napjainkban egy globális közlegelővé vált Glóbuszon él. A természeti környezet, a gazdaság, a politika, a társadalom és az infrastruktúra hálózatai elválaszthatatlanul egybefonódtak. Az egyes szférák korábban szuverén aktorai – országok, vállalatok, intézmények és szervezetek – elveszítették korábbi önállóságuk jelentős részét. Ez az oka, hogy Földünk előre jelezhetetlen események által befolyásolt, tehetetlenül sodródó, kaotikus rendszerré vált. Eddig a globális folyamatok szabályozásának hagyományos megoldásaival próbálkoztunk. Az egyik, a piac, amely a fogyasztókat, a szűkössé váló erőforrások – a víz, a szén, az olaj, a búza és az energia stb. – árainak növekedése útján készteti alkalmazkodásra, takarékoskodásra és új források keresésére. A másik, az állami szabályozása, az országok igyekeznek előírni, ki, mikor, mennyit fogyaszthat, aki pedig ezeket a szabályokat nem tartotta be, azt megbüntetik. Ezek a módszerek ilyen-olyan formában felbukkantak a globális közlegelő egyes részeiben, ám hatékonyságuk egyre csökkent.

Úgy tűnik, az emberiség nem nélkülözheti a harmadik megoldás alkalmazását: az emberiség rendelkezésére álló közös javak kollektív kormányzását. Ennek a megoldásnak a kialakítására és beüzemelésére valószínű rámegy a 21. század, és csak remélni lehet, nem megy rá az egész emberiség, amire kiformálódik a működőképes globális kormányzás modellje. Még sok tisztázni valója van a tudománynak, és folyamatos tanulásra kényszerül az üzlet, a politika és az átlagpolgár is. Ám annak, hogy a siker reményével vágjunk bele ebbe a munkába, van egy nélkülözhetetlen feltétele: a „közlegelő” helyzet tudatosítása. Ez ugyanis azt jelenti, a továbbiakban már senki nem mondhatja másoknak: „ehhez semmi közöd, ez az én szuverén jogom”. Immáron veszélyt előidéző így érvelni: „A saját területemen azt teszek, amit akarok”. Mostantól nem tanácsos alkalmazni a „mi kutyánk kölyke” szabályt: nem engedhető szabad út a saját oligarcháknak, még saját rokonoknak sem nézhető el a szabálykerülést.

Bárki, aki a globális közlegelőn él, annak, bármi tenne is, be kell tartania Ashdown 3. törvényét: „Csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Aki pedig ezt a szabályt – bármilyen indokból – áthágná, annak számolnia kell a következményekkel. Arra pedig, hogy mire számíthatnak a kicsik és a gyengék egy világban, ahol az erősek és hatalmasok, bármit megtehetnek, a történelem számtalan megrázó példával szolgál: a görögöktől kezdve (Thuküdidész: Perzsa háború.), a 30 éves háború világán át (Brecht: Kurázsi mama), egészen a 20. század világégéseiig. Mindez arra figyelmeztet: a közlegelő csak akkor működtethető fenntarthatóan, ha részvevői megegyeznek a szabályokban, azok betartását közösen ellenőrzik, és ha valakit a szabályokra figyelmeztetnek a többiek, az nem vág vissza: semmi közötök hozzá. Mindenki vállalja – önmagára és nemzetére is – a közösen kialakított szabályok betartását, és a szabályszegők megfegyelmezését.

Gondoljon ki-ki saját társasházi tapasztalataira. Az a szomszéd, aki úgy véli, bármit megtehet, és figyelmen kívül hagyhatja a lakótársak megjegyezéseit, az – a szabályszegés mértékétől függően – szembesül, enyhébb esetben a többiek ellenérzésével, súlyosabb esetben retorziójával. Aki a közlegelőn azt hirdeti, számomra csak családom a fontos, nekem csak a saját törzsem számít, én kizárólag nemzetemnek vagyok felelős, az – akár tudatában van ennek, akár nem – a „mindenki harca mindenki ellen” helyzetét hozza létre. Ez pedig csak a nagyok, és az erőszakosak számára kínál esélyt, bár a végső kimenet számukra is tragikus. A kicsik és gyengék viszont kiszámíthatatlan és válságokkal teli világgal kénytelenek szembenézni. Ez az oka, hogy nekünk, magyaroknak, nemzeti érdekünk az európai szabályok követése és a közös megállapodások betartása.

  1. Trum ajándékáról ezért – Orbán Viktorral ellentétben – nekem a közlegelő sajátos mechanizmusa jut eszembe: a közös szabályok, a szigorú ellenőrzés, a problémák gyökerének a feltárása, és a szabályok megegyezéssel történő módosítása. Ez gyakran kényelmetlen, sőt – amikor a „mi kutyánk kölykét” idegenek helyreutasítják – kifejezetten idegesítő lehet. Ám soha ne feledjük: az alternatíva, a közlegelő tragédiája! A 21. században a környezet, a gazdaság, a társadalom állapota éppen azért kiszámíthatatlan, mert mind többen kezdik azt hirdetni: joguk, „magukat tenni az első helyre”. Gondoljunk Kant kategorikus imperatívuszára: vajon milyen következményekre vezetne, ha mindenki – az erősek és a kíméletlenek, az idegen kultúra, és az ősi ellenfél is – ugyanazt a szabályt követné, mint amit magad számára követelsz? Lásd be: se jogod, se lehetőséged, de még értelme sincs, hogy – miként egy ötéves gyerek – egyre azt hirdesd: „Csak Én vagyok a fontos, mert belőlem csak egy van, míg másokból sok”.

Az alfahímek játszmája.

 

Az elmúlt hetekben gyakran jutott eszembe Csányi Vilmos, „Az emberi természet” című könyvének a galléros páviánok táplálékkeresési szokásait leíró jelenete. Az állatok az éjszakákat – a ragadozók elleni védekezésül – nagy csoportban együtt töltik, majd reggel a független klánok vezérhímjei döntik el, merre keresik aznap a táplálékot. „A klán-vezérek egy kört kialakítva leülnek – írja a tudós – és a klán többi tagja kívül marad. .. Ekkor valamelyik klán vezére feláll, és határozottan elindul egy bizonyos irányban, amely éppen érő gabonával borított területre vezet. Ha az egész banda követi, megszületett a döntés. Ám ez csak ritkán fordul elő. Többnyire senki nem követi az elsőt. Amikor ez észleli, hogy egyedül megy, dühösen visszafordul, morog és visszaül a helyére. Ezután némi mocorgás után feláll egy másik és mozgásával egy másik helyet jelöl.. Így egymást váltogatva sorra jelzik a klán vezérei aznapi szándékukat. Néha két teljes órát is eltöltenek a megfelelő terület kiválasztásával. Gondoljuk csak el – vonja le a következtetést – beszéddel ezt öt perc alatt el lehetne intézni”. Valóban? Hát nem ugyanez a rituálé zajlik a demokratikus ellenzék térfelén már hónapok óta, és előre láthatólag még hónapokig?

A 20. század második felében megszoktuk, hogy életünk átlátható keretek között zajlott. Néha megrendült ugyan a stabilitás, de általában gyorsan visszaállt a rend. Kényelmetlennek éreztük kicsöppenni a komfort állapotából és nem is szívesen mozdulunk ki onnan. A stabilitás kényelme persze nem önmagától állt helyre. A három politikai alapérték köré szerveződő pártok – a konzervatívok, a liberálisok és a szociáldemokraták – megküzdve egymással és legyőzve saját szélsőségeseiket, a választói igények változását követve, egymást váltogatva kormányzott – sikeresen. A „váltógazdaságot” a politika természetes törvényének tartottuk. Tudomásul vettük, hogy a választók rendre más pártot tüntetnek ki bizalmukkal. Inkább kivételnek tűnt, mint szabálynak, hogy a versengő pártok koalícióban kormányoznak.

A 21. századba átlépve azonban a világ kibillent az egyensúlyából. A globalizáció alapvetően megváltoztatta az élet feltételeit. A környezeti, a gazdasági, a társadalmi rendszerek megrendültek, és a politikai „tájkép” (political landscape) is alapvetően módosult. Ez az oka, hogy a liberális demokráciák egykor oly sikeresen működő váltógazdasága „kisiklott”. Míg korábban, a változó összetételű kormányok hatékonyan vezérelték vissza a társadalmakat az egyensúlyi helyzetbe, napjainkban a liberális demokrácia a szervezetlenség, az összevisszaság, a slamposság és a döntésképtelenség szinonimájává vált. Védelmezői csupán abban tudnak megegyezni, hogy a trónkövetelő – az illiberális autokrácia – nem megoldás. Ezzel azonban együttműködésük véget is ér. A konzervatívok, a liberálisok, a szociáldemokraták és a „zöldek” többnyire képtelenek szervezetten fellépni egy választáson, nem is beszélve a közös kormányzásról.

Pedig a válságok – tetézve a populizmus kihívásával – hatékony és gyakorlatias válaszokat követelnek. A precedens nélküli állapotban azonban a megoldásokat nem az értékekből kell levezetni, inkább a gyorsan változó körülmények kényszerítik ki azokat. Az új feltételek között azután a „váltógazdaságon” alapuló kormányzás, egy különös bistabil egyensúlyi helyzet felé sodródik. Az egyik oldalon, látványos sikereket értek el az illiberális rendszerek, amelyben egy autokrata vezér és populista mozgalma által uralt „centrális erőtér” dominálja a politikát. Ez a fajta rendszer hatékony hatalomgyakorlást és tétovázás nélküli döntéshozást ígér, és ezt többnyire meg is valósítja. Ám, az illiberális autokráciák hatékonysága csak látszat. A döntések ugyan gyorsan születnek, és az erőforrások is könnyen csoportosíthatók át egyik szférából, térségből, társadalmi csoporttól, generációtól, vagy elittől, a másikhoz.

Ugyanakkor az autokratikus kormányzás maga alá gyűri a gazdaságot, az önkormányzatokat, a fékeket és ellensúlyokat teremtő intézményeket, a médiát, a civil szervezeteket. Pusztán azért fogadható el széles társadalmi rétegek számára, mert ellenpólusa – a liberális demokrácia – a hatalom elaprózódása, és a növekvő mértékben ego-vezérelt vezetőik együttműködésre való képtelensége miatt kormányozhatatlan hajóként sodródik. A szükséges döntések végelláthatatlan vitákba fulladnak, s ha végül mégis megszületnek, hamar holtvágányra futnak. A megegyezések nehezen születnek, és gyorsan bomlanak fel.

Ez az oka, hogy az utóbbi időben sokan vélik úgy, a liberális demokráciák az adott körülmények között kormányzóképtelenek! Tagadhatatlan, hogy a 21. század válságos évtizedeiben a laza és instabil pártszövetségek által uralt politikai rendszer nem kellően hatékony, míg az autokrata rendszerek ilyenkor is meg tudják őrizni döntésképességüket. Ám ez nem jelentheti azt, hogy át kell engedni a hatalmat a populista politikusoknak és az illiberális autokráciáknak. Meg kell ragadni ugyanis a helyzetből adódó másik lehetőséget: a liberális demokrácia elveit és gyakorlatát elfogadó, de különböző alapértékeket követő mozgalmaknak és pártoknak tartós koalícióban, folyamatosan kell együtt kormányozni.

Nálunk, a demokratikus ellenzék minden pártja és mozgalma ma arról álmodozik, hogy rámosolyog a történelem. Az a várakozás vezérli az MSZP-t és az LMP-t, a DK-t és az Együtt-et, a MOMA-t és a liberálisokat, de a „Kétfarkút” épp úgy, mint a Momentumot. Mindegyik abban reménykedik, hogy egyszer majd mindenki őt fogja választani. Holott ez még nagyon sokáig, kevéssé valószínű. Ehelyett el kellene fogadni – és nemcsak hazánkban, hanem Európában általában – a másik, pozitív kimenetet kínáló lehetőséget: a demokratikus pártok és mozgalmak tartós összefogását. Csak egymásban bízva, a többiekkel együttműködve, a más értékeket vallókkal közösen lehet kormányozni. Mindenkit be kell és lehet vonni, aki a közös kormányzáshoz szükséges viselkedési elveket – a bizalmat, a szolidaritást és a megegyezésre való készséget – betartani kész. A koalíciók előre tervezett összetétellel akár két évtizedig is együtt kormányozhatnak. A legérdekesebb, hogy erre a típusú megoldásra van sikeres példa: Svájc. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a megoldás segítene Európa nyugati felén elkerülni a történelmi visszarendeződést. De Közép-Európában, és Magyarország számára lényegében ez jelentené a kiutat.

Ám egyelőre még csak ott tartunk, hogy a demokratikus ellenzék klánjainak vezéri álmokat dédelgető alfa-hímjei közül felállt Botka László és határozottan elindult egy irányba. Most azt várja, hogy a többi párt majd követi. Szerintem nem ez fog történni. Amikor Botka és „klánja” ráébred erre, morgolódnak egy ideig, majd visszaülnek, és várják, ki áll föl legközelebb, vagy a saját klánnak elvonulnak, otthagyva a többieket. Közben, az elmúlt hetekben – a Momentum mellett – újabb versenyzők is jelentkeztek. És ez így fog menni a választásokig. Közben homályban marad, hogy a 21. század bistabil politikai rendszerének csak két egyensúlyi állapota van. Az egyik: az illiberális autokrácia. Ennek hazai megfelelője, a megkérdőjelezhetetlen vezér, Orbán Viktor, és az által irányított, valóban rendszerré vált, NER. A másik: a teljes demokratikus ellenzéket egyesítő, egymás iránt szolidáris, a kölcsönös bizalom által összetartott, racionális döntésekre képes és magas szakmai színvonalat képviselő, tartós koalíció kormányzása.

Itt áll tehát drága hazánk súlyos és növekvő problémáival. Az egészségügy, az oktatás, a nyugdíj, a területi és a társadalmi egyenlőtlenség, a csökkenő versenyképesség, az alkotmányos intézményrendszer, a roma népesség leszakadásának – és még hosszan sorolható – gondjai nem oldhatók meg egyetlen kormányzási ciklus alatt. Képzeljük úgy el a hazánk problémáit, mint egy rák-betegséget. Vannak, akik a sebészben bíznak, vannak, akik a kemoterápiára esküsznek, és olyanok is, akik a sugárkezeléstől várják a gyógyulást. Sőt az is előfordul, hogy valaki a pszichológust preferálja. Ám ezek nem egymást kizáró megoldások. A gyógyulást együtt és összehangolva hozhatják csak el. Bárki jön is tehát 2018-ban, majd 2022-ben azután 2026-ban, sőt 2030-ban, társadalmunk problémái – remélhetően enyhülnek – de velünk maradnak. A feladat: újra neki kell kezdeni a félbeszakadt, sőt visszarendeződött „rendszerváltásnak”, és közben folyamatosan kezelni a súlyos társadalmi betegségeket. De ha ez a feladat, akkor miben bíznak a ma még egymásnak csak üzengető pártok, és vezéreik? És ha állandóan csak az üzengetésig jutnak el, mit remélhetünk mi, magyar polgárok?

Az új közellenségek?

 

A miniszterelnök ez évben látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon egy újabb, hazánkra leselkedő ellenséggel: az autonóm civil szervezetekkel. A támadást Németh Szilárd indította el, legutóbbi sajtótájékoztatóján kijelentve: „A Soros-birodalom álciviljeit azért tartják fenn, hogy a nagytőkét és a politikai korrektség világát átnyomják a nemzeti kormányok felett. (sic!) Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani és azt gondolom, hogy el kell takarítani.” Holott Soros György „bűne” mindössze annyi: segíteni igyekezett a diktatúrák szorításából szabadulni akaró társadalmaknak. Közép-Európától a poszt-szovjet térségig támogatta a demokráciáért küzdőket, így a 2003-as grúz, és a 2004-es ukrán forradalmat is. Éppen ez az, ami kiütötte a biztosítékot a térség autokratáinál. Oroszországban, Putyin fokozatosan ellehetetleníti működésüket, 2004-ben Üzbegisztán bezártatta, Kazahsztán adóelkerüléssel vádolta a helyi Soros Alapítványt, 2010-ben pedig Türkmenisztán is fekete-listára tette. A civileket közellenségnek nyilvánítva, hazánk egy tőlünk keletre eső, és nem különösebben magas presztízsű ország-csoporthoz csatlakozott.

Egy évezrede, bölcs és szent királyunk, mindent elkövetett, hogy bennünket, magyarokat – sokak keletre visszahúzó ösztönei ellenére – ide, Európához kössön. Miniszterelnökünk most inkább azon munkálkodik, hogy kelet felé mozdítsa el az országot. „Meglehetősen furcsa érzés – jelentette ki kazahsztáni látogatása alkalmával – hogy az embernek keletre kell mennie ahhoz, hogy otthon érezze magát.. amikor Brüsszelbe megyünk nincsenek ott rokonaink. De amikor Kazahsztánba megyünk, akkor rokonokat, közeli embereket találunk”. De vajon megalapozott-e a gyanakvás, hiszen ha rápillantunk a térképre, hazánkat éppen Európa szívében láthatjuk. Mi van azonban, ha valóságos helyzetünk nem esik egybe földrajzi pozíciónkkal? Ez a probléma, először Ady Komp-ország írásában merült fel, több mint egy évszázada. Az 1980-as években azután az értékszociológiai vizsgálatok során ismét előbukkant.

A kutatók, a világ száznál több társadalmát elemezve megalkottak egy érték-térképet, amely az országok helyét mutatta, a hozzájuk az értékek szempontjából legközelebb álló társadalmak körében. A több alkalommal megismételt vizsgálatok tanulsága szerint, Magyarország nem ott van az értéktérképen, ahol a földgömbön! Mi magyarok az európai kultúra magjától távolabb, az ortodox (szláv) kultúrához közelebb helyezkedünk el. Így, bár földrajzilag a visegrádiak vesznek körül, az érték-térképen az balkáni országok és európai keleti szélének társadalmai a közvetlen szomszédjaink. Ez magyarázza népünk keleties reflexeit: az idegenek elutasítását, a nem többségi viselkedésformákkal szembeni intoleranciát, a polgári intézmények iránti bizalmatlanságot, a hatalomnak való behódolást, a tekintélykövetést, a korrupcióra való készségét, és azt, hogy az államtól várja problémáinak megoldását.

Az érték-térképen elfoglalt helyzetünk azután magyarázatot ad a politikai térben történt elmozdulásunkra. Az elmúlt évtizedek során a kutatók a „Felelős kormányzás”, (WGI), a „Demokrácia”, (DI) indexek mérőszámaival fel tudták rajzolni az országok egymáshoz viszonyított helyzetét egy – az érték-térképhez hasonló – politikai térképen. Ez arra utalt, hogy Magyarország fokozatosan sodródik ki Európából! A Freedom House nemrég minősítette vissza hazánkat, „nem megszilárdult demokráciának”, és 2010-hez képes több mint 10 helyet estünk vissza az Economist demokrácia-rangsorában is. A politikai-térkép tehát – az érték-térképhez hasonlóan – a balkáni, és tovább, a közép-ázsiai lejtő felé csúszást mutatja.

A hanyatlás felfedezhető a gazdasági térben történő elmozdulásunkban is. A kormány sikerpropagandája ellenére teret veszítünk a környező országokkal szemben. A késő-kádári rendszerben életkörülményeinket és versenyképességünket – némi gőggel – a környező országokénál kedvezőbbnek véltük, és rendszerváltástól az Európához való felzárkózást vártuk. Ám a felzárkózás reménye – az EU-hoz történő 2004-es csatlakozásunk ellenére – elszállt. Az elmúlt évtizedben a lengyelek mellett megelőzött minket Szlovákia, Litvánia, Észtország is, és a 2004-ben az EU-hoz csatlakozott 10 ország közül már csak Lettország van mögöttünk. Tartósan lassabban növekszünk, mint a lengyelek vagy a szlovákok, és ebben alapvető változás – minthogy versenyképességünk romló, a termelékenységünk alacsony, a korrupciós kockázatunk magas – nem várható.

Ám a legszomorúbb: a Komp-ország szindróma a határokon belül is tetten érhető. Az ellentétek az országon belül is szélesednek.  Lényegében a magyar lakosságnak 25 maximum 30 százaléka az, amelyik jelenleg Európában él – fogalmazott Tóth István György, a 2016-os Társadalmi Riport bemutatóján. Vagyis a szélesedő folyam egyszerűen a kelet felé csúszó Magyarország, és Európa között húzódik. Az országban, városokon és kerületeken belül távolodnak el egymástól a szomszédok: egyikük már Nyugat-Európában van, a másikuk meg Közép-Ázsiában. A demokratikus ellenzék vitáiban időnként felrémlik: hazánkat kizárják az EU-ból. Mások – éppen ellenkezőleg – azt vizionálják: Orbán Viktor, ha érdekei azt diktálják, kilép. A helyzet ennél egyszerűbb és szomorúbb: hazánk megállíthatatlanul sodródik mind keletebbre.

A civil szervezetek, mindig is a demokrácia lényeges tényezői voltak. (A. de Tocqueville: Az amerikai demokrácia.) Az idők múlásával betagozódtak a pártok uralta politikai rendszerbe. Ezt a rendszert az autonómiával rendelkező intézmények és az egymást ellenőrző hatalmi ágak – a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom illetve az őket szemmel tartó média – vezérelték. Az elmúlt fél évszázadban a társadalom egyre komplexebb, a felvetődő problémák pedig mind összetettebbek lettek. Ez vezetett arra, hogy a szabadon szerveződő civil társadalom önálló politikai tényezővé fejlődött. A 21. században jelentősége – a politikában és a gazdaságban egyaránt – tovább nőtt. (Lásd: tulajdonosi aktivizmus fellendülése!). Végső soron, a civil szféra felzárkózott a média mellé, mint a kormányzatokat szemmel tartó, ellenőrző, és kordában tartani igyekvő önálló hatalmi ág. A civilek elleni összehangolt támadás tehát nem pillanatnyi őrület, hanem tudatos hadjárat!

Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése óta – az illiberális autokratákat követve – harcot folytat minden, számára féket jelentő és ellenőrzési jogosítvánnyal rendelkező szervezet ellen. Ezért szállta meg a hatalmi ágak hálózatát, ezért ültette be lekötelezettjeit az Alkotmánybíróságba és minden döntési pozícióba, ezért adta hitbizományba a gazdaság jelentős részét, és ezért lehetetlenítette el a kritikus médiát. Amikor tehát 2014-ben rendőrség váratlanul házkutatást tartott három civil szervezetnél, az nem mellényúlás volt, hanem a szféra elleni támadás kezdete. A mostani – Soros György elleni összehangolt – támadás sem jelez váratlan fordulatot. Csupán újabb hadszíntérre terjesztik ki azt a háborút, amit a kritikus média illetve a hatalom számára kontrollt jelentő intézmények ellen folytatnak. S bár országunk – a térkép szerint – továbbra is Európa szívében helyezkedik el, szeretett hazánk egyre inkább ingerlő zárványként – amolyan rezervátumként – ékelődik be a demokratikus Európa testébe.

Kiegyensúlyozott évértékelés: Magyarország 2016-os bizonyítványa.

 

Éppen három évtizede jelent meg, Vang Meng: A csirizgyár igazgatója. című novellája. A főhőst – Ting Ji-t – az író csökönyös embernek tartja. A tervgazdálkodás idején, az év elején, csupa hangzatos ígéretekből állították össze a tervet, majd a tervidőszak végén készítettek egy újabbat, az eredményekről. Ám – mint az író megjegyzi –„ezt a két kimutatást nem volt szokás összevetni, egymás mellé tenni”. Ting Ji csökönyössége abban mutatkozott meg, hogy ő igenis, össze akarta vetni ezt a két kimutatást. Ennek azonban csak egy eredménye lett: mindenki meggyűlölte őt, még a pártból is kizárták.

Lehet, hogy Orbán Viktor olvasta a novellát, és – okulva Ting Ji szomorú sorsából – évértékelésiben soha nem fogalmaz meg számon-kérhető célokat, és soha nem törekszik az év elmúltával, egymás mellé állítani a tervet és a tényeket. Így nem is kell valódi javulást elérni ahhoz, hogy vállon veregesse önmagát. Ezzel viszont elmulasztja azt, hogy felfedezve az elmaradást korrigálni lehessen azokat. Drága hazánkban a politika – úgy tűnik – csupa ígérgetésből áll. Ebben Orbán Viktor utolérhetetlen: távolra ugyan, de mindig nagyot ígér. Azután, ha valami bejött, – mert olyan is van – akkor csak arról beszél, ami meg nem, arról hallgat. És arról hallgat a kormány-média is. Ki emlékszik például a 2010-es hat százalékos növekedés ígéretére? Márpedig – ahogy mondani szokták – „az emlékezet nélküli választó, szégyentelen politikust szül”. Úgy tűnik a Fidesz éppen erre játszik.

Persze tervezés és értékelés az üzleti életben sem könnyű. Sokféle szempont van, és a sokféle érdekcsoportot más és más érdekli. Ezért dolgozták ki az un. kiegyensúlyozott mutatószám rendszert (balanced scorecard, BSC), amelyik több szemszögből, számszerűsített – az ellenőrzést megkönnyítő – formában rögzíti a vezetők által ígért fejlődés útvonalát. Ez azután lehetővé teszi az előrehaladás pontosan nyomon-követését. A politikában azonban a kiegyensúlyozottság még fontosabb és nehezebb, mint a gazdaságban. Az ellenzék és a kormányon levők egyaránt hajlamosak csak arról beszélnek, ami őket támasztja alá. Márpedig a folyamatok összetettségéből adódóan egyaránt vannak aggodalomra és örömre okot adó jeleket. Ezért alkottam meg a BSC mintájára még évekkel ezelőtt egy ugyanilyen rendszer a társadalom számára is.

Ez a kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer lehetővé teszi a számszerűsíthető terv elkészítését, és meghatározott fordulópontokon az előrehaladás ellenőrzését. A kiegyensúlyozottság azáltal érhető el, hogy egyszerre mutatjuk fel a távoli jövőt (pl. az intézményi korlátokat), a középtávot befolyásoló tényezőket (pl. a működésbeli hatékonyságot és versenyképességet), a jelen szempontjait kifejező eredményeket (pl. a növekedési ütemet), valamint az emberek végső értékelési szempontjait (pl. egyenlőtlenséget). Lássuk tehát ennek alapján Magyarország 2016-os bizonyítványát. A könnyebb eligazodás kedvéért a kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer alapján adható jegyeket, a „visegrádi osztály-átlag” összefüggésébe helyeztük.

Hosszú-távú, intézményi hatások

  1. a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): az „osztályátlagnál” gyengébb, és romló,
  2. a törvények hatalma (Világbank): az „osztályátlagnál” rosszabb, és csökkenő,
  3. az egyéni jogok mértéke (Freedom House): „osztályátlagnál” alacsonyabb, és csökkenő,
  4. a demokrácia (The Economist): közepes, az „osztályátlagnál” gyengébb, és romló.

 

Az intézményi működés minősége és a közép-távú kilátások

  1. az intézményi szabályozás (Világbank): rosszabb az „osztályátlagnál”, és stagnál,
  2. versenyképesség (WEF): gyengébb az „osztály-átlagnál” és romló
  3. korrupció (Transparency International): közepes, de Európában magas és romló.
  4. kormányzati hatékonyság (Nézőpont I.): közepes, de jobb az „osztályátlagnál”,

 

A jelenre vonatkozó állapotjelzők

  1. növekedési ütem (KSH): épphogy eléri az „osztályátlagot”, de nem fenntartható,
  2. a lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de nem fenntartható,
  3. eladósodottság (MNB): stagnáló, de hosszú távon nem fenntartható,
  4. szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, az „osztály-átlaghoz” képest közepes, rövid-távon némileg csökkent, de távlatilag nem tartós a javulás,
  5. munkanélküliség (KSH): javuló, de hosszú távon nem fenntartható.

 

Végső célok szerinti minősítés

  1. egyenlőtlenség (Világbank): nem kiugró, belesimul az osztályátlagba, de romló,
  2. társadalmi mobilitás mértéke (TÁRKI): csökken, és a leszakadás veszélye nő,
  3. egészségi állapot (KSH): lassan javul, de az „osztályátlagnál” gyengébb,
  4. társadalmi dezorganizáció, öngyilkosság (KSH): a helyzet rossz, de enyhén javuló.

Az országunk tehát 2016-ban folytatta – az elmúlt években követett – hosszú távon nem fenntartható fejlődési pályáját. Feszültségek és ellentmondások éleződnek a társadalmi fejlődést meghatározó legtöbb területen: a demográfiában, az egészségügyben, az oktatási-, és a nyugdíj-rendszerben, az egyenlőtlenség és a leszakadó társadalmi csoportok súlya növekszik. Az átlagpolgár figyelmét elkerüli – részben mert szeme elől elrejtik, részben mert ostobaságokkal megzavarják – hogy az ország hosszú-távú kilátásai szükségszerűen romlanak. Ennek döntő oka, hogy az intézmények színvonala alacsony és az intézményi működésének minősége gyenge. Ezek – mint valamiféle „burkológörbe” – behatárolják az elérhető javulást: minden erőfeszítés ellenére a társadalom újra és újra beleütközik a korlátaiba. Az intézményi működés minősége ugyan megfelel az „osztályátlagnak”, de középtávú trendje inkább romló eredményt jelez.

Orbán Viktor 2016-os évértékelője egyes értékelőkben a növekvő önbizalom érzését keltette. Ennek valószínű oka: végleges rendszerré állt össze a NER. Újrarendeződött az oligarchák hálózata, újabb kifizetési helyek bukkantak elő, újabb ellenségek lettek kijelölve, a médiában sikerült újabb kritikus hangokat elhallgattatni stb. Míg azonban ez a hatalom számára – látszólag – stabilitást kínál, a valóságban éppen ez gyengíti tovább – fokozatosan közép-ázsiai szintje süllyesztve – az intézményi rendszer minőségét, és a szabályozás hatékonyságát. Hiába tehet meg szinte bármit a miniszterelnök, nem csupán európai felzárkóztatás lehetetlenült el, de még a visegrádi „osztályátlag” is egyre elérhetetlenebb.

Orbán Viktor gyakran hivatkozik a jelenre vonatkozó állapotjelzőkben megmutatkozó javulásra. Ugyanakkor szinte minden területen látható, hogy a növekedés, a költségvetési egyensúly, a fogyasztás bővülése, és a munkanélküliség csökkenése nem fenntartható. Vagy megismételhetetlen tényezők (a magán-nyugdíj alapok „lenyúlt” forrásai), vagy olyan külső forrás-bevonás (EU támogatások) eredménye, amelyet nem a teljesítmény hozott létre, inkább gyengeséget jelez, vagyis nem vezet tartós javuláshoz.

A méltányos, és kiegyensúlyozott évértékeléshez jegyeink ott találhatók az interneten. Olyan ez, mintha csemeténk iskolai teljesítményéről kapnánk visszajelzéseket. Csak néhány kattintás megbizonyosodhatunk valóságos teljesítményéről. Ha tehát egyszer mégis megbuktatják, vagy kicsapják az iskolából, ne az iskolát szidjuk, hogy nem tanítottak rendesen, vagy pikkelnek gyermekünkre (bár ez előfordulhat). Ne mutogassunk másra, hiszen egyszer sem pillantottunk bele az ellenőrzőjébe, és az osztályfőnökire se mentünk be. Jórészt magunk tehetünk gyermekünk kudarcairól. Épp így, ha egyszer bekövetkezik a gazdasági csőd vagy társadalmi krach, ne a gonosz külföldet, meg a semmirekellő politikusokat, meg a tolvaj oligarchákat szidjuk. Erről mi magunk is tehetünk, mert mindent elhittünk, mert a jelek láttán csak legyintettünk, vagy még azt a fáradtságot sem vettük, hogy egy két kattintással megbizonyosodjunk a valóságról. Mert az írás – ha nem is a falon – de az Interneten ott volt, van és lesz. Ám mi – ahogy Erdős Virág írta és dalolja – hagytuk….

Józan belátás vs. identitarizmus

 

„Érezni lehetett a gyűlöletet. Rájöttem, hogy téveszmékkel teljes világukban együtt növekszik a félelem és a gyűlölet: a félelem, hogy lemaradhatnak a világról, és peremre szorulhatnak, és gyűlölet azok iránt, akikről elhiszik, hogy ezt okozzák…” – számolt be egy újságíró, még évtizedekkel ezelőtt, a Ku-Klux-Klan vezetőjével való találkozásáról. Györkös István – az amerikai példa hazai „megfelelője” – 2009-ban adott interjúban így fogalmazott: „ ..A degenerálódás .. már teljesen átitatta a nyugati társadalmakat. Jeleivel naponta találkozunk…Hullafoltok, melyek még a teljes pusztulás előtt megjelennek”. Az efféle apokaliptikus látomások – normális időkben – kizárólag társadalmak peremére szorult kisebbségek megkülönböztető jegyei. Napjainkban azonban, a ”minden egész eltörött” életérzése az egykor bizakodó középosztály jellemzőjévé vált. Mintha a világ megbolondult volna.

Az „End of normal” – a normalitás megszűnése – J.K. Galbraith könyvében a kiegyensúlyozottságot és általános komfort-érzetet teremtő prosperitás megszakadására utalt. (J. K. Galbraith: End of Normal. ’The Great Crisis and the Future of Growth’. 2014). A gazdasági növekedés biztosította jólét ugyanis sok gondra gyógyírt jelentett. A kudarcokra – legalább is egy ideig – a vásárlás kínált enyhülést. Ez a „gyógyszer” azonban csakhamar kábítószerré vált. Az eufóriát azután durván megakasztotta a válság. És a polgár egyszer csak ráébredt: az abnormalitás lett az új normalitás. Ennek talán leginkább sokkoló jele: megsokszorozódtak az olyan tragikus események, amelyben ártatlan kívülállók váltak öngyilkos merénylők áldozataivá. Az átlagpolgár – békés kávézgatás közben szembesülve az eseményekkel – nem tudja mire vélni a történteket.

Az elmúlt fél évszázadban ugyanis hozzászokott: a világ biztonságos, a rend stabil. Most azonban, a sokkoló képek láttán úgy látja: egykor nyugodt világa – szinte észrevétlenül – megvadult. Mind gyakrabban csöppen áttekinthetetlen helyzetekbe, ütközik ismeretlenek kiszámíthatatlan reakcióiba. Környezete fokozatosan fenyegető eseményekkel telt meg. A múltban még csábítóan izgalmasnak érzett élményeit, ma veszélyt idézőnek látja. Míg egykor bátran hagyatkozhatott arra, a meglepetés csak kellemes lehet, ma inkább azt tanácsolják a bölcsek: kerüld el a helyeket, ahol elszabadulhat a pokol. Arról, hogy este kivel rúgsz be, vagy rúgsz ki a hámból, milyen társasággal és hova mész szórakozni vagy éppen tüntetni – megfontoltan és józanul célszerű döntened.

Az élethelyzetek ilyen jelentős megváltozását alapvetően a globalizáció – az emberek, a termékek és a szokások szabad terjedése – idézte elő. Ennek sokáig inkább az előnyös hatásai tűntek elő. Az olcsó termékek, az érdekes szokások, a különös ízek, a szokatlan dallamok növekvő sokfélesége a többséget örömmel töltötték el. Mivel pedig a megszokást megtörő tapasztalat inkább kellemes volt, még azok is élvezték a változatosság szélesülését, akikben az erősödő bizonytalanság ellenérzéseket is keltett. Ám egyszer csak – észre sem vettük – átléptünk egy billenési pontot: egykor otthonos környezetünket kezdjük idegennek érezni. Ennek az alapvető fordulatnak a bekövetkeztét – a globalizáció mellett – a fejlett társadalmak szerkezetében végbemenő változás is előkészítette.

A 20. század elejének piramisszerű társadalmai – széles, mozdulatlan talpazat, keskenyedő, a feljebb jutásban reménykedő közép, és a pozícióit féltékenyen őrző szűk felső réteg – sok pesszimista várakozásra rácáfolva, alapvetően átalakultak. Technológiai forradalmak sora zajlott le, aminek következtében folyamatosan emelkedett a képzettség. Ehhez kapcsolódva – történelmileg példa nélküli ütemben – nőtt a termelékenység, és az iparban dolgozók jövedelme. Fokozatosan kiformálódott az egységes középosztály. Tagjai a magas képzettségre és a növekvő tapasztalatra támaszkodva elindultak felfelé a szervezeti és a társadalmi hierarchia lépcsőin. Az „amerikai álom” kevesek reményéből, az átlagember karrier-céljává vált. A középosztály önbizalma, és öntudata megerősödött, mobilitása felgyorsult, vagyoni biztonsága megnőtt és tudatos politikai szerepvállalása hatékonyan kezdte működtetni a liberális demokráciát.

Az 1970-es évek vége felé azonban a jövedelmek növekedése váratlanul „lekapcsolódott” a termelékenység emelkedéséről. Ezzel a jólét folyamatos javulásának folyamata megtört és az egyenlőtlenség újra növekedni kezdett. Egyrészt, a felső 1% ismét kezdett elhúzni a középosztálytól, másrészt, maga a középosztály is fokozatosan kettészakadt. Kisebbik része – az egyetemi végzettségűek – tovább javíthatta pozícióját. Nagyobb része – döntően a középfokú végzettségűek – azonban fokozatosan elmarad. Addig folyamatosan javuló életfeltételei előbb stagnálni, majd romlani kezdtek. A századelő piramisa, amely a 1960-ra, középen kiduzzadó retekké alakult, a század végére, derékban szűk, homokóra alakúra torzult. Az egyre népesebb leszakadók azzal szembesültek, hogy korábban biztosnak gondolt munkahelyeiket elsöpörte, a megszokott jövedelem-emelkedést pedig lenullázta a globalizáció.

Az adaptációra képtelen, azt elutasító alsó középosztály – frusztráltságát enyhítendő – egyre növekvő mértékben szokott rá a „kábítószerekre”: részben a pénzügyiekre, mint a subprime hitel, részben a valóságos szerekre, a fájdalomcsillapítókkal kezdve, majd eljutva az egyre keményebb szerek használatáig. A 21. századba átlépve a középosztály stabil világa végleg megrendült, a hanyatlás vált életélménnyé és ez megrendítette közösségi identitását. A 20. század során a javuló létfeltételek, a szabványos intézményi környezet és a homogén lakóhelyi közösség szinte automatikusan teremtették meg a befogadottság érzését. Ezt jól egészítették ki a helyi – vallási, politikai, érdekképviseleti, kulturális – közösségek. Amikor azonban a század végén a lecsúszó középosztály szembesült a szétesés jeleivel, egyszer csak ráébredt a befogadottság érzését nyújtó közösségek hiányára. Ahogyan tehát a környezet megtelt veszélyekkel és bizonytalansággal, egyre ellenállhatatlanabbul tört elő a kulturális identitás igénye. A korábban mindenütt magabiztosan mozgó világpolgár hirtelen szembesült a „sehol otthon nem lét” problémájával. Saját megszokott környezetében is elkapta a honvágy leküzdhetetlen érzése és ráébredt, csupán „régi csibészek” körében érezheti otthon magát.

Az életélmények ilyen „tektonikus” módosulása alapvetően átformálta a politikai tájképet. Az általános választójog elterjedésével a politikusok – kénytelen-kelletlen – elfogadták: a középosztálybeli választókat élet-élményeik sodorják egyik vagy másik párt karjaiba. Az eliteket is a polgárok életérzései emelik magasba, vagy küldik a süllyesztőbe. Ezeket az életélményeket jórészt a globalizálódó társadalmi és gazdasági környezet generálja. Annak azonban, hogy milyen társadalom képe alakul ki egy konkrét személyben van egy további – sokáig rejtve maradó – tényezője: az emberek saját morális alapértékeik szűrőjén keresztül tapasztalják meg a világot. Az elmúlt évtizedekben ezen a területen elvégzett kutatások két fontos megállapításra jutottak. Egyrészt, vannak mindenkiben egyaránt fellelhető erkölcsi alapértékek, másrészt azonban ezek nem egyenlő mértékben jelennek meg a személyiségben. (J. Greene: Moral Tribes. 2015.). Vannak, akik a szabadság értékére esküsznek, mások az egyenlőséget tartják fontosnak, de sokan inkább a csoport-identitást, a tekintély, és a „tisztaság” értékeit hirdetik. (J, Haidt: The Righteous Mind. 2012.).

Az eltérő politikai ideológiák és mozgalmaik éppen a különböző morális alapértékek köré szerveződtek. Némileg leegyszerűsítve: az egyenlőség köré a szocialisták, a szabadság köré a liberálisok, míg a csoportidentitás köré a konzervatívok mozgalmai gyülekeztek. Ugyanakkor ezek a – többnyire nem tudatosuló – személyiségbeli eltérések egyben a morális vakfolt különös jelenségét idézik elő. ( Marosán György. Morális vakfoltjaink. Élet és Irodalom.). A vakfolt eredetileg a szem látómezőjében – a látóidegek becsatlakozási pontján – kialakuló holtteret jelöli, ahova eső látványt nem vesszük észre. Hasonlóképpen, ugyanabból az élménytömegből – a „morális vakfoltok” által előidézett eltérő érzékenység miatt – vannak akik, az otthonosság érzését olvassák ki, míg mások ugyanezt inkább fenyegetőnek élik meg.

A 20. század második felét a stabil növekedés, a magas mobilitás, az egyenlőtlenségek csökkenése, a demokrácia szélesedése, és az egyéni jogok kiterjedése jellemezte. Ez olyan élménytömeget generált, amelyet egy szocialista vagy egy liberális morális alapállású személy kifejezetten élvezhetett, de egy konzervatív alapállású személy is elfogadhatott. Ez eredményezte a liberális és a szociáldemokrata értékek – az egyenlőség, a szabadság és a demokrácia – által vezérelt mozgalmak előre törését. Az 1980-as évektől azonban – mint korábban említettük – a helyzet megváltozott. A változás kezdetben nem látszott gyökeresnek: egy forró júliusi délutánt lehűtő nyári zápornak tűnt. A 20 század végén azonban, a zivatar szélviharrá erősödött. Ez pedig alapvetően módosította a középosztály megélt élményeit, egyben gyökeresen megváltoztatta a politikai széljárást. Az addig sikeres liberális és szociáldemokrata mozgalmak váratlanul politikai és ideológiai ellenszélbe kerültek, míg teret nyertek a konzervatívok.

A 21. századba átlépve azután a szélvihar pusztító orkánná vált. Ez idézte elő, hogy ami korábban – emlékezzünk a bevezető idézeteire – csak egy beilleszkedésre képtelen, elszigetelt, agresszív kisebbség szorongása volt, az a 21. századba átlépve az átlagpolgár életérzése lett. Az alapvető életélmények jelentős változása a különböző morális szemüveget viselő eliteket és ideológiáikat mindig reagálásra készteti. Ez hívta életre a felvilágosodást követően a romantikát, a 19. század első harmadában a marxi és az egzisztencialista filozófiák eltérő világlátását. A 20. századon épp így végigvonul a technológiai optimizmus és a kulturális pesszimizmus egymásra reflektáló irányzatai. A 20. század végén azután a globalizáció következményei által veszélyeztetettnek érzékelt kulturális identitás idézte elő – eredetileg a jobboldal „találmányaként” – az identitarizmus felemelkedését. (Alain de Benoist és Guillaume Fave).

A politikai széljárás alapvető változására a liberális és szociáldemokrata elit késve reagált. Ennek egyik oka, hogy korábbi sikereik altatták el őket. Ám morális vakfoltjaik is érzéketlenné tették őket a globalizáció előidézte változásokra. Nem tűnt fel számukra, hogy a mindenfelől előre törő zűrzavart az emberek növekvő része, kulturális gyökereik szétszakadásaként élték meg. „A világ különösen az elmúlt tíz évben vált sokkal bizonytalanabbá, kiszámíthatatlanabbá – írta nemrég Kövér László – Úgy látszik, az emberek sokkal frusztráltabbak, neurotikusabbak, mint ezelőtt húsz-harminc évvel voltak. Sokkal kevésbé örömteli ma az utcán sétálni, mert az ember nem tudja elhessegetni magától azt a gondolatot, hogy bármi történhet vele.” A kollektív életélmények ilyen megroppanása tehát szükségszerűen vezetett arra, hogy az emberek választásaiban előtérbe került a kulturális közösség kategóriájára építő identitárius irányzat.

Az identitarizmus azt hirdeti: a politikát nem a bal-, és jobboldal, még csak nem is a szoc-libek és konzervatívok szembenállása, hanem a kulturális identitás megőrzéséért folyó harc mozgatja. A kulturálisan homogén közösségek megteremtéséért folyó küzdelemben a politikai korrektség és a liberális demokrácia intézményei inkább akadályok, mint hatékony fegyverek. Ez az oka, hogy az identitarizmus a leglelkesebb hívei éppen Kelet- és Közép-Európa autokratái – Orbán, Erdogan, és Putyin – lettek. Számukra azonban a multikulturalizmussal szembeállított civilizációs és vallási értékek kizárólagosságának hirdetése a politikai hatalom megszerzésének és megtartásának eszközévé vált. Az elmúlt években azonban Európa konszolidáltabb nyugati részén is előretörtek az identitárius populisták. A hagyományos keretekbe nehezen beilleszthető, a politikai elittel szembenálló és a multikulturalizmust fenyegetésnek tekintő mozgalmaik, a hagyományos vallás és az ősi kultúra által uralt homogén nemzet-államok újjászervezését tűzték ki kívánatos célként. Mintha az – úgymond – idegen kultúrák által fenyegetett nemzet-állam újraépítése működőképes stratégiává emelkedhetne az „Európa populistái egyesüljetek” jelszó keretében

Ez a változás idézte elő, hogy az elmúlt fél évszázadon keresztül stabil, és a hagyományos pártok uralta politikai rendszer megroppant. A hagyományos konzervatív pártokat is meglepte, hogy az életélmények változásának hullámát – még az ő pozícióikat is veszélyeztetően is – a populista politikusok lovagolják meg. A politika hagyományos szereplőinek késedelmes reagálásában az is közre játszott, hogy a napjainkban zajló változás megtörte a 20. századi fokozatos átalakulás trendjét. Egy alapvetően új – globális – világ körvonalai bontakoznak ki. A nemzetközi rendszert nemrég egymástól független, szuverén nemzetállamok saját érdekeik érvényesítéséért folytatott küzdelme színpadának láttuk. A szuverenitásnak ez a – vesztfáliai békét (1648) követően kiformálódott – fogalma, változatlanul élt tovább a 19. században a nemzet-államok kialakulásával, és a 20. században az egységesülő világgazdaság létrejöttével.  Ma azonban a világ egy olyan ökoszisztémaként írható le, amelynek autonóm résztvevői – a nemzetállamok, a globális vállalatok, a nemzetközi civil szervezetek, etnikai közösségek és még sokféle nemzetek-feletti szerveződés – egyidejűleg vetélkednek és együttműködnek, fejlesztik és megszakítják a kapcsolatot, háborúznak és segítik egymást. Az egymást egykor mindhalálig támogató barátok vetélytársakká, az egykori ellenségek kiszámítható partnerekké lettek. Az államok szigorúan ellenőrzött határai könnyen átjárhatókká, a szuverén gazdasági, politikai és társadalmi egységek egymást átfedővé váltak. (DUP: Business Ecosystems come of age. 2015)

A valóságra való rádöbbenés legárulkodóbb jelei a véletlen elszólások. Egyetlen – de jellegzetes – példa, A. Merkel migrációra utaló megjegyzése: „ma visszaforgatná az idő kerekét”. Ez azért érdekes, mert – vele együtt – sokan késlekedtek felismerni a migrációból fakadó veszélyeket. A késlekedők vagy az események kiszámíthatatlanságára vagy morális megfontolásaikra hivatkoznak. Mindegyik érv érthető, de egyik sem fogadható el! Abból, hogy valamit nem lehet pontosan előre látni, nem következik, hogy arra nem lehet felkészülni. A normális ember és a józan vállalat, biztosítást köt és befektet a nehéz időkre. Ha valaki ezt nem teszi, és bajba kerül, azt ostobának nevezzük. Napjaink súlyos gondjai – a migrációtól kezdve a növekedés hosszú távú lelassulásán keresztül, egészen az egyenlőtlenség növekedéséig – mind előre jelezhetők voltak.

A morálra való hivatkozás – látszólag – támadhatatlan érvet kínál. A vezetők egy része – Merkel is – azt a szimpatikus álláspontot képviseli: értékeivel nem fér össze visszautasítani a menekülteknek a segítséget. Európai polgárként, az európai vallások hagyományait követve, az európai értékeket képviselve, európai módon példát mutatva kínálnak segítséget a bajba jutottaknak. Csakhogy egy megválasztott vezetőt nemcsak a morál, hanem a kormányzás logikája is épp így köti. Legyen akár családfő, egy vállalat vagy egy állam első embere: „munkaköri kötelessége” meghozni – még morális ösztöneivel szembe is – az közösség érdekében álló döntéseket. Merkel érdeme nem az, hogy szimpatikus álláspontot – segíts a bajba jutottakon – képviselt. Merkel azért érdemel dicséretet, mert – ellentétben a legtöbb politikussal – beismerte mulasztását. Ám mára kiderült: súlyos hiba morális érvekre hivatkozva nem meghozni kemény döntéseket, és elmulasztani elkerülhetetlen teendők végrehajtását. Ugyanis éppen ez az, ami „megágyaz” a populista politikusoknak.

A populizmus felemelkedő „új hullámának” képviselői akcióikat soha nem a valóságos helyzet kényszereiből, hanem a támogatottság növelésének igényéből vezetik le. Soha nem ismerik be kudarcaikat, miközben – mint Orbán Viktor – sorozatban hibáznak. De a 21. század kiszámíthatatlan világában nem is az elkövetett hibák, hanem ezek letagadása jelenti az igazi veszélyt. Ha ugyanis nem válnak egyértelművé a kudarcok, akkor tanulni sem lehet ezekből. Így arra ítéltetünk: ismétlődően, sorozatban kövessük el a hibákat. Ám a populizmusért mégsem elegendő pusztán a populistákat hibáztatni. Még az is kevés, ha a választók manipulálhatóságát és rövidlátását ostorozzuk. A populisták előretörését a hagyományos pártok késlekedése készítette elő.

A populista pusztán a hatalom megragadása és megtartása eszközének tekinti a félelem-vezérelt és identitárius politikát. Világosan érzékelhető ez a magyar esetben. Orbán Viktor és csapata tudatosan teremti a félelem légkörét, folyamatosan éleszti a gyanakvás állapotát, kelti a gyűlöletet, és fokozza az idegenek iránti bizalmatlanságot. A Fidesz összehangolt kampánya fokozatosan mérgezte az emberek gondolkodását és lelkét. Szemünk előtt változott a mindenkit támogató anyóka, a menekültekre acsarkodó boszorkánnyá. A nemrég még segítőkész állampolgár elfordul a rászorultaktól, és ellenséget lát az idegenekben. A Krisztus szeretetét hirdető egyház, a menekültek elutasítására buzdító hatalom kiszolgálójává vált. Ebben a helyzetben egyre kevésbé a mindenkiben ott rejtőző jó-szándék, inkább a „vadságra vadító” körülmények formálják a viselkedést.

Aki ma táplálja a félelem légkörét, és erősíti a bizalmatlanságot, olyan körülményeket teremt, amelyek egyre kevésbé adnak esélyt a megfontolásra. Aki azt hirdeti: a menekült ellenség, aki életedre tör, elveszi állasodat, megerőszakolja szeretteidet, beszennyezi kultúrádat és hitedet, az szabadjára engedi a vele szembeni rosszindulatot. Akik állatként jellemzik a menekültet, akinek nem jár az emberi bánásmód, azok – akár tudatában vannak, akár nem – felbujtóként viselkednek. És ahogy nő a félelem, úgy lesznek egyre erőszakosabbak a reakciók, és minél áttekinthetetlenebb a helyzet, annál nagyobb valószínűséggel vezetnek az események tragikus végkifejlethez. Az ilyen helyzetekben – a költő szavaival – egyre inkább a fortélyos félelem igazgat. De erre – az elmúlt évtized tapasztalatai szerint – nem válasz a csalóka remény sem.

Mi volna hát, ha végre a józan belátásnak adnánk esélyt? Ez a józan belátás ma azt sugallja: a hagyományos és részben eltérő értékeket hirdető politikai pártoknak össze kell fogniuk. A választóvonal ugyanis, nem a – gyakran emlegetett – jobb- és baloldal, még csak nem is a szociáldemokrata, liberális, vagy konzervatív irányzatok között van. A frontvonal, a helyzetet eltérő morális szemszögből, de racionálisan megítélő pártok és a valósággal szembenézni nem akaró populista mozgalmak között húzódik. A konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata pártok összefogását az alapozhatja meg, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás és felelős kormányzás kérdésében azonos nézeteket vallanak, és alapvetően különböznek a populista politikától. Európa múltbeli sikereit is a józan belátás, azt pedig azok az intézmények teremtették meg, amelyek képesek voltak az értékek szintézisét megalkotni. Európa jövőjét is az szabja meg, képesek leszünk-e olyan intézményeket teremteni, amelyek a globális világ feltételei között segítenek összehangolni az értékeket és érdekeket, illetve, nyilvánossá tenni a kudarcokat, biztosítva ezzel, hogy tanuljunk az elkövetett hibákból.

Egy „háttér-mutyista” közbeszól!

 

2016 utolsó napjai meglehetősen szomorúan alakultak mifelénk. Mintha a demokratikus ellenzék térfelén minden szétesne, a Fidesz csapat meg olajozottan működne. Sokan panaszkodnak a népre, pedig az – mint tudjuk – leválthatatlan. Mégis elgondolkoztató az átlagos magyar választó viselkedését meghatározó három tünet-együttes:

  • „Aranyhal” szindróma. A választók egy történésre legfeljebb 7 mp-et képesek összpontosítani, szemben az aranyhal 9 mp-es figyelmével, memóriája pedig rövid. Márpedig – mint mondják – az emlékezet nélküli választó, szégyen nélküli politikust szül.
  • „Megfőtt béka” szindróma. A magyar polgár – úgy tűnik – képes megszokni, elfogadni, és viszonylag békésen elviselni mindazt, amiről egy évtizede azt gondolta: ezt azért én nem tűrném!
  • „Tanult tehetetlenség” szindróma. Az átlagember hajlamos beletörődni bármibe, és már akkor sem emel szót saját érdekében, és áll ki véleménye mellett, ha az lehetséges.

Azután ott van a demokratikus ellenzék – a pártok, a mozgalmak és a szavazótábor – akiktől a győzelmet várnánk. Ám az ő viselkedésük is elbizonytalanító:

  • Az aktivista-gárda mindenkibe beleköt, aki útitárs lehetne, elidegeníti és elvadítja magától, a potenciális harcostársakat,
  • A szimpatizáló fiatalok – a „Döglött aknák” kései utódai – hallva az egymást gyalázó öregeket, azt szűrték le az egészből: „El innen, és hagyjatok békén”,
  • A „nyuggerek” meg csak nyüszítenek és sopánkodnak, hogy milyen szerencsétlenek.

Ez bizony elég szomorkás, de most mintha körvonalazódni látszanának megoldások. Felbukkant és széles körben tárgyaltak az előválasztás gondolatáról. És váratlanul, az MSZP bejelentette: hát jó, ha valamennyien ezt akarjátok, hát legyen. Ám ekkor az ötletadók hirtelen ráébredtek: ha a nagyok megegyeznek, mellettük senki nem rúghat labdába. Azután – sok noszogatás után – felbukkant egy miniszterelnök (ön)jelölt – Botka László – de rögtön el is indult a lejáratása. Mintha némileg stabilizálódna a média-háttér: a volt MSZP pénztárnok megvette a Népszavát. És felbukkant egy különös koncepció a hosszabbtávú menetrendre: előbb közös választási győzelem, majd újabb választás egy éven belül.

Most, hogy tisztázódni látszik a helyzet, mégis szeretnék visszatérni egy sokszor elmondott gondolatomhoz. Még ifjú koromban egy vitorlázó edzőtől hallottam a tanácsot: „Ha a versenyben vesztes helyzetbe kerültél, és előre akarsz jutni, egy dolgot mindenképpen kerülnöd kell: másolni az előtted haladókat. Ha ezt teszed, legfeljebb hátrányos helyzetedet őrizheted meg. Ahhoz, hogy előre juss valamit újítanod kell”.

Jó ötletnek látszik, hogy a legjobb jelöltek előválasztáson válogatódjanak ki. Ám gondoljunk csak a legutóbbi USA választásokra: a küzdelem inkább szembeállítja az elvileg egy táborban levő jelölteket, akik a győzelem érdekében lejáratni és kiszorítani igyekeznek egymást. A szavazótáboron belüli különbségek pedig ahelyett, hogy csökkennének, inkább nőni fognak. Másrészt, az előválasztási gyűlésekről a majdani választók túlnyomó része a kormánymédia útján tájékozódik, az pedig – saját szája íze szerint – félretájékoztatja a választópolgárt. Az előválasztásokból tehát nem megerősödve, inkább legyengülve kerülne ki a demokratikus ellenzék.

Ebből következik, a legfontosabb feladata, megszüntetni a demokratikus ellenzéken belül – az egók és a túlélési érdekek vezérelte – megosztó vitákat. Ezt pedig a leghatékonyabban, a majdani mandátum-elosztás előzetes meghatározásával lehet elérni. A 2018-as, (vagy egy esetleges előre hozott) választáson az együtt, egy blokkban induló demokratikus ellenzéki pártok és mozgalmak előre megállapodnak az általuk megszerzett mandátumok felosztásában. Igen, én egy ilyen háttéralku szekértolója vagyok! Csak a példa kedvéért, egy lehetséges felosztást: MSZP 20%, DK 17%, LMP 15% Együtt-PM 13%, Konzervatívok 8%, Liberálisok 8%. A maradék mandátumok a csatlakozó mozgalmak és társadalmi érdekcsoportok osztoznának. Ezeket az arányokat a pártvezetők informális megbeszélésén – igen, háttér-mutyiban – határoznák meg, majd ha elfogadták, ehhez mindenkinek tartja magát.

Innentől kezdve a koalíció résztvevőit egy cél vezérli: a közös győzelem. Ennek érdekében, aki részt vesz a megállapodásban, annak a jövőben szigorú viselkedési szabályokat kell betartani: nincs nyilvános vita egymással, meg a sajtón keresztüli üzengetés. Kötelező a szolidaritás a többiekkel. Aki a megállapodásokat áthágja és a viselkedési szabályokat megszegi, vagy úgy dönt, ez neki nem jó, az kilép, és azután maga próbál boldogulni. (Ám miközben a közös részvétel mindenki számára biztosítja a bejutást, addig, aki ezt elutasítja, az vagy abban bízik, hogy a Fidesz segíti hozzá önálló parlamenti mandátumokhoz, vagy abban reménykedik, hogy a Fidesz, a Jobbik, a Közös mellett még akad esélye. Az előbbi szégyenteljes, az utóbbi inkább szomorú!)

A „Közös” alternatívához hozzátartozik, hogy az egyéni jelölteket, beleértve a miniszterelnök jelöltet közösen – és nem egymásnak üzengetve – kell kiválasztani. A választási anyagokat közösen kell elkészíteni, és az aktívahálózatot is „össze kell tolni”. Vagyis, ahelyett, hogy mindenki maga készíti a saját koncepcióját, közösen készülnének a választási programok. Hasonlóképpen össze kell hangolni az emberi, technikai és pénzügyi erőforrások felhasználását. A közösen kidolgozandó politikai programon belül alapvető a közös jövőkép kidolgozása, és annak az intézményi és politikai útvonaltervnek az elkészítése, amely az új rendszerváltás menetrendjét tartalmazza. Ennek nyomvonalát – egyben a majdani előre haladás mércéjét – a kormányzási (WGI), a demokrácia (DI), a versenyképességi (CI), a korrupciós (CPI), társadalmi haladás indexek jelölik ki. Ezek tartalma eligazít, milyen területen van szükség előre haladásra, egyben ezek mutatják a haladás (vagy rossz esetben a hanyatlás) mértékét.

A közös csapat azonban azt is vállalja, hogy nem egy évet, nem is csak négy évet, hanem nagyjából tíz évet dolgozik együtt! Ez azt jelenti, hogy a következő két választáson is mindig a közös listával, megegyezéses mandátum-felosztás elveit követve vesznek részt. Legalább egy évtized kell ugyanis ahhoz, hogy nemzetünk „sima leszállással” egy „normális” társadalomban érjen földet.  Vannak olyan társadalmi feladatok – egészségügy, nyugdíj, oktatás, roma-felzárkóztatás, területi egyenlőtlenségek csökkentése, versenyképesség javítása stb. – amelyek csak hosszabb távon kezelhetők. Vagyis, legalább két évtizeden keresztül kellene – a nehezen kiszámítható környezetben – egyeztetett irányban haladni. Ezt az irány világosan ki kell jelölni, és az első tíz évet közösen kell megtenni, ahhoz kell, hogy ne visszarendeződés, hanem érdemi előre haladás történjen.

Ez a rendszer biztosítja a demokratikus ellenzék által megszerezhető mandátumok maximumát. A pártok egyben megállapodnak, hogy a majdan létrejövő Parlamentben egymást támogatva olyan frakció-felosztást valósítanak meg, amely a legtöbb önálló frakciót eredményezi. Vagyis, a nagyobb frakciókból – ha ez szükséges – közös megegyezéssel, átülnek a kisebbekbe, annak érdekében, hogy a legtöbbeknek legyen önálló frakciója.  Mivel pedig a demokratikus ellenzéken belüli nézeteltéréseket nem az értékek – vagyis a szociáldemokrácia, a liberalizmus a konzervatív, vagy éppen a zöld gondolat – különbsége, hanem alapvetően az egók – a kormány-közeli média aktív rásegítésével – gerjesztik, mindent felülíró szabályként kell ragaszkodni a „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvéhez.

majd át kell írnom!!