Törékeny-e Orbán rendszere?

Törékeny-e Orbán rendszere?

Az elmúlt hónapok tüntetéseivel kapcsolatban különös kettősség tapasztalható. Ellenzéki oldalon mintha szinte mindenki biztos volna abban: csak rá kell fújni a NER gránit-szilárdnak hitt épületére és az orbáni rendszer összeomlik. A vezér megrettenve a „nép” haragjától, eltakarodik. A másik oldalon viszont, a hatalom mintha semmi sem érzékelne mindebből. Egymást követik az átgondolatlan és sokak érdekét sértő döntések. Zavartalanul folyik az osztogatás és fosztogatás. Mintha a rendszer az örökkévalóság perspektívájában élne. Akkor most szétomlóban vagy rendíthetetlen az orbáni rendszer?

A kérdésre választ keresve túl kell lépni a rokonszenvek és ellenszenvek vezérelte szubjektív véleményeken. Nem elegendő azonban a „nép” érdekére hivatkozva minősíteni elkerülhetetlennek a bukást vagy ellenkezőleg megállíthatatlannak a sikert. Még az is kevés, ha egyik vagy másik alapvetően fontosnak minősített szempont alapján alakítjuk ki véleményünket. Olyan minősítési rendszert kell találni, amely egyidejűleg több tényező alapján rajzolná fel a rendszer törékenységét vagy „ütés-álló” jellegét. Egy ilyen módszert alkotott meg Nassim Nicholas Taleb – a Fekete hattyú. Gondolat 2012. című sikerkönyv szerzője. Új könyvében – Anti-fragile:Things That Gain From Disorder 2012. – felvetett egy a komplex társadalmak törékenységét mérő összetett szempont-rendszert. Ez a modell azért fontos, mert bármely állam számára, stabilitásának objektív megítélésére alkalmas szempontrendszert kínál.

Az általa javasolt rendszer öt tényező szisztematikus elemzésére épít. Egy ország törékenységét: a kormányzási rendszer centralizáltsága, a gazdasági szerkezet diverzifikáltsága, az eladósodás mértéke, a politikai rendszer változékonyság, és végül, a korábban átélt válságok a során felhalmozott tapasztalatok alapján minősíti. A modern társadalmak stabilitását – véli Taleb – nem lehet a vékonyfalú borospohárral szemléltethető „törékenység”, illetve a piramis metaforájával jellemezhető „robosztusság” ellentétével leírni. A társadalmak stabilitását – a magas-szintű hatékonyság és alkalmazkodóképesség mellett – a szerkezeti és szervezeti rugalmasság is biztosíthatja. Gondoljunk arra, miként szállítunk egy törékeny tárgyat: nem üres, de kemény vaskazettába rakjuk, hanem puha rongyokba kibélelt dobozba csomagoljuk. Vagyis, nem egyszerűen a külső behatolástól akarjuk mindenáron védeni, hanem lehetővé tesszük rugalmas elmozdulását a rázkódások hatására.

Kérdés: ennek a modellnek alapján stabilnak vagy labilisnak ítélhető a mai Magyarország? A törékenység-elemző rendszer az első kockázat-növelő tényezője: a centralizált kormányzás rendszere. A legstabilabbak – a fejlett kicsik, Dánia vagy Hollandia – éppen azért képesek, ha nem is könnyen, de viszonylagosan zökkenőmentesen megoldani válságaikat, mert decentralizáltak: a vállalkozások, a városok, és a családok hatékonyan alkalmazkodni tudnak, így elkerülik az ország súlyos válságát. Ezzel szemben a Magyarországon az elmúlt években kiépített, egyre centralizáltabb rendszer pusztán a stabilitás illúzióját kelti: rugalmatlansága egyértelműen a válság kockázatát növelő tényező.

A gazdaság diverzifikáltsága második törékenységet ellensúlyozó elem. A sikeresek – a kudarcosokhoz hasonlóan – kénytelenek szembenézni technológiai vagy ágazati válságokkal, gondoljunk Finnország Nokiájára, vagy a svájci bankrendszerre. Ha azonban egy ország gazdasága kellően diverzifikált, az lehetővé teszi a hatékony válságkezelést. Hazánk esetén több tényező utal a túlzott kiszolgáltatottságra: a többnyire büszkeséggel emlegetett autóipar, vagy az agrárgazdaság bizonyos ágazatainak túlsúlya számottevő kockázatot jelent. Oroszország vagy Venezuela jelenlegi problémáit a meghatározó olajágazat súlyos leértékelődése váltotta ki, amelyet más ágazatok nem tudtak kiegyensúlyozni, így az a politikai rendszerek válságát idézte elő. A kis országok – így Magyarország – esetén, a világgazdaság jelenlegi állapotában a kevéssé diverzifikált gazdasági struktúra egyértelműen kockázatnövelő tényező. A harmadik, törékenységet előidéző elem, az ország – és ezen belül, a különböző jövedelem-tulajdonosok – eladósodottsága. Ezt a koloncot régóta hurcolja az ország, és a 2010-et követő időszakban, sok retorika ellenére, nem sikerült jelentősen közelebb kerülni megoldódáshoz. Így ez a kockázatnövelő tényező továbbra is fennáll.

A negyedik labilitást fokozó tényező a politikai rendszer alacsonyszintű alkalmazkodóképessége. A 2010 után kiformálódott rendszer lehetetlenné tette a visszacsatolásokat és kiiktatta fékeket. Miközben azonban Orbán Viktor saját hatalmának „bebetonozására” törekedett, a változások lehetőségének korlátozása, a kritika terének szűkítése nem a stabilitás fokozását, hanem éppen ellenkezőleg, a rendszer sérülékenységének növekedését idézte elő. Az autokratikus rendszerek – gondoljunk Szíriára, Egyiptomra, Líbiára, vagy Ukrajnára – stabilitása csak látszat: helyzetük idővel mindig bizonytalanná és labilissá válik. Egyetlen véletlen esemény szinte kiszámíthatatlan hatást vált ki, és ez gyakran a rendszer összeomlására vezethet. Az orbáni rendszer megroppanásának veszélye – az ellensúlyt jelentő intézmények mozgásterének szűkítése miatt – az elkövetkező években jelentős maradt.

Végül itt van a törékenység ötödik tényezője: rendelkezik-e az adott társadalom a válság-kezelés tapasztalataival. Nem véletlen hogy napjainkban annyian hivatkoznak a rendszerváltásra és időnként az 56-os traumára is. Ez a két esemény fontos tapasztalatot kínál: 1989 – 1956-al ellentétben – békés átmenet keretében zajlott az alapvető átalakulás. S bár visszatekintve sokan kifejezték elégedetlenségüket az események akkori menete miatt – nekik üzente Antal József: „tetszettek volna forradalmat csinálni” – ha 1956 végkifejletére gondolunk, vagy emlékezetünkbe idézzük az elmúlt évek forradalmainak eseményeit, valójában hálásak lehetünk a békés rendszerváltásért. Soha ne feledjük: jobb egy frusztráló kiegyezés, mint véres igazságtételek végelláthatatlan sora. Abban reménykedem a többségi is így gondolja: így ez Magyarország esetén inkább kockázatcsökkentő tényező.

Van azonban még egy tényező, amellyel célszerű kiegészíteni Taleb szempontjait: az adott állam környezetének állapota. Vajon a külvilág alapvetően instabil és zavarok forrása, vagy ellenkezőleg, éppen stabilizáló tényező? Magyarország számára az elmúlt évtizedben a környezetet az EU jelentette: hatása politikailag moderáló, társadalmilag stabilizáló, gazdaságilag kiegyenlítő, egészében kockázat-csökkentő volt. Az előttünk álló időszakban azonban ez részben változik: az EU komoly kihívások forrásává is válik. Egyrészt, a régió gazdasági növekedése bizonytalan marad, így az elosztható forrás kevesebb lesz, a döntéseknél pedig kritikusabban mérlegelik hazánk viselkedését. Orbán Viktor persze továbbra is igyekezni fogja megszerezni a stabilitást biztosító támogatások maximumát, és közben megpróbálja „kibekkelni” a kötelező alkalmazkodást. Ezzel együtt, az EU, a korábbi időszakkal összevetve – Orbán Viktor rendszere szemszögéből – inkább válik zavarok forrásává. Az egyik oldalon, növekvő módon hatnak ránk az EU-belül esetleg kirobbanó válságok követelményei. A másikon, egyre nehezebb lesz kitérni a mindenkire kötelező szabályok betartásának kötelezettsége alól. Egyre világosabb lesz, aki a közös elveket – akár a nemzeti szuverenitásra hivatkozva – nem tartja be, annak, szembe kell néznie a tagországok ellenakcióival. És a keleti nyitás ezen a helyzeten semmit nem segít, sőt Putyin barátsága inkább válság-generáló, mint stabilizáló tényező.

Ezen hatások összessége Orbán Viktor rendszerét mindinkább instabillá teszi. Nem várható azonban hirtelen összeomlás. A politika szereplőinek a politikai, a gazdasági és a társadalmi térben folyamatosan kialakuló kisebb nagyobb válságokra kell felkészülniük. Ezek folyamatos alkalmazkodást és nagy hozzáértést követelő válságkezelést igényelnek, és gyakran az ellenzék és a kormányerők, a vállalkozások és a társadalmi, és a civil szervezetek együttműködését, esetenként összehangolt akcióit tennék szükségessé. Ennek ma nyoma sincs, sőt ezek a szervezetek gyanakodva mérlegelik egymást. Ebben a helyzetben a leginkább válság-gerjesztő tényező maga Orbán Viktor politikai filozófiája: „aki nincs velem, az nincs!”

A jövőben tehát – még az elmúlt időszakhoz képest is – növekvő mértékben keletkeznek zavarok a rendszerben. Ezek kiigazítása fokozatosan nehezül, és egyre lassabban zajlik. Ez utóbbi jelenséget a komplexitás elméletben kritikus lelassulásnak (critical slowing down) nevezik és általában a katasztrófahelyzet előjelének tekintik. A hibás döntések ellensúlyozása mind nagyobb ráfordítást igényel, és egyre csökkenő hatékonysággal történik. Ám még ez az eseménysor sem eleve elrendelt módon zajlik. Vagyis, kevésbé a gyors összeomlás, mint inkább a hosszú – időleges javulási szakaszokkal szegélyezett – agónia forgatókönyve olvasható ki a rendszer viselkedéséből. Ami viszont jól látható: egy mind elkeseredettebb és frusztráltabb társadalom, amelyben a legtöbben még mindig az egyéni menekülési utakat keresik. Ebben a helyzetben az ellenzéknek nem a rövid időn belül bekövetkező hatalomátvételre, hanem a sokféle párt és mozgalom közötti párbeszédre, a társadalom minden rétegét átfogó bizalomépítésre, főként pedig a nagy tapasztalatot és világos jövőképet kívánó válságkezelésre kell összpontosítani.

Egy valódi “való világ” sorozat

Egy valódi „való világ” sorozat

„Trayvon Martin akár én is lehettem volna, 35 éve” – idézték a híradások másfél évvel ezelőtt, Obama első nyilvános megszólalását, amikor egy floridai esküdtszék felmentette a fegyvertelen, fekete, tinédzsert, lelövő George Zimmermant, a gyilkosság vádja alól. Az ítélet ellen, akkor, USA több mint száz városában tüntettek. A történet azonban csak nem akar abba maradni: a média, véletlenszerűen kiválasztódott helyszíneken, azonos forgatókönyvet követve, mintha ugyanazt a „való világ” epizódot ismételgetné, csak a szereplők mások. Akai Gurley-t az elmúlt hónapban New Yorkban, majd Darren Wilsont Fergusonban lőtte le, Eric Garnert meg nemrég fojtogatta halálra egy rendőr. Az esküdtszékek – elfogadva az elkövetők védekezését: „csak a dolgomat tettem” – rendre felmentették őket. A TV pedig hol viszonylag békésen zajló, máshol erőszakos tüntetésekről, felgyújtott autókról, kifosztott üzletekről tudósított.

Amerika és a világ úgy érzi: az igazság és a törvény eltérő pályán haladnak.  A történetek megítélését a valóságban az teszi bizonytalanná, hogy modern világunkban elfelejtkeztünk – többnyire szerencsére, néha azonban pechünkre – egykor az együttélést lehetővé tevő képességeinkről. A történelem hajnalán – amikor az emberek kis közösségekben éltek – a viselkedést az ösztönszerű segítség, és a hasonlóan ösztönszerű büntetések irányították. A szabályszegést, bárki volt a tettes, kötelező volt megtorolni. A bajba jutottat viszont – még ha nem is rokonról volt szó – kötelező volt támogatni. A feltétlen szolidaritás a törzs minden tagjának kiterjedt. Az idegen törzset ért szerencsétlenség viszont nem a te ügyed, ha pedig – akár véletlenül is megsértette a törzset – a vérbosszú kötelező volt.

Ám fokozatosan létrejöttek az intézmények – az állam, a tulajdon, a pénz, a vallás – amelyeket a befizetett adókból tartottak fenn, és az arra kijelölt emberek működtették: ők segítettek a bajba jutottaknak, ők kapták el a szabályszegőket, ők hozták a törvényeket, ők mondták ki, is hajtották végre ítéletet. És fokozatosan megszoktuk: modern társadalmunkban a viselkedésünket intézmények irányítják, mint láthatatlan korlátok terelnek, eligazítva, mit tehetünk, és mi az, ami tilos. Világunk rendezett körülményei elfedik a múlt bennünk élő, de többnyire rejtve maradó lenyomatát: az ösztönös rasszizmust, amely reflexszerűen lesújt az „idegenre”, de épp így az ösztönös méltányosság-érzést, amely az áldozat megkövetését várná el.

Az intézmények alapvetően áldást jelentenek: a közállapotok civilizálódtak, az idegen már nem ellenség, üzleti partner, akiben meg lehetett bízni, a bajba jutottat meg a közösség segíti ki. Ám az intézmények elterjedése kiszorította az ösztönszerű reakciók és a kulturális hagyományok mintáit. Az emberek arra hagyatkoznak, hogy adót fizetnek, és az állam majd segít a rászorulóknak. Annak is elsősorban az előnyeit látjuk, hogy az önbíráskodás helyett a bíróság ítél, és a rendőrség tartja fenn a rendet. Ugyanakkor az ösztönökben és a hagyományokban gyökerező viselkedés háttérbe szorulása különös problémákat is előidézett. Ezekkel akkor szembesülünk, amikor a történelem hajnalát idéző korok közösségeinek viselt dolgaival találkozunk.

  1. Diamond lebilincselő könyve – A világ tegnapig – arról szól, mennyire másként működnek a régi közösségek. Egyik történetében egy Új-Guineai városkában egy buszvezető véletlenül, halálra gázol egy a busz elé szaladó kisgyereket. Ennek a szomorú eseménynek a megítélése modern körülmények között a rendőrség hatáskörébe és az igazságszolgáltatásra tartozik. Ott azonban az ilyen eseteket a törzsek gyilkosságként szemlélik, amely bosszúért kiállt. A megtorlás kötelessége így vérbosszúk végelláthatatlan sorához, az törzsi háborúkhoz, végül gyakran a törzsek kipusztulásához vezettek. (Ez magyarázza a helyi szabályt: ha balesetet okoztál, ne várd meg a rendőrséget – mint civilizált helyeken kötelességed – hanem hajts azonnal a rendőrségre, hogy elkerült az azonnali vérbosszút!).

Ám a kis közösségekben – védekezésül – kialakult annak rítusa, miként lehet feloldani az efféle helyzetet. A busz-vállalat igazgatója elmegy a családhoz: mindenekelőtt hosszan bocsánatot kér, kifejezi együttérzését, felajánlja segítségét a temetéshez, pénzt és támogatást kínál a családnak, függetlenül attól, hogy sem ő, sem a buszvezető nem felelős a gyermek haláláért. A régi közösségek nem az igazságot keresték: vagy a bosszú vezette őket, és még az írmagját is kiirtották a másik törzsnek, vagy – ha együttélésre voltak kényszerítve – akkor annak feltételeit igyekeztek helyreállítani. A méltányosságot keresték, nem azt ki a bűnös. Ennek pedig elmaradhatatlan része volt a bocsánatkérés, amelyet részben a felelős elkövető, részben törzsének tekintélyei teljesítettek. Modern társadalmunkban elfelejtettük a bocsánatkérés rítusait, nem ismerjük az áldozatok megkövetésének módjait, nem érezzük kötelességünknek a kiengesztelést.

Mi történik az USA-ban egy buszgázolást követően? – tette fel a kérdést J. Diamond. Meglepő válasza: a helyzet csak látszólag tisztább és könnyebb. Az ügy, bíróság elé kerül, az részrehajlás nélkül – a közösségből toborzott esküdtekkel – megtárgyalja az esetet, megállapítják a felelősséget, kiosztja az ítéletet, attól függően, ki milyen mértékben bűnös, és mit érdemel a törvények szerint. A valóságban azonban – írja Diamond – végelláthatatlan pereskedés indul, újabb és újabb fordulatokkal, anélkül, hogy a közösség és az érintettek megnyugodhatnának. Az áldozat közvetlen hozzátartozói, és az elkövető, a barátok, és az ismerősök éveken keresztül hurcolják a történetet és képtelenek túllépni az eseményeken. A közösség egymást ellenségesen szemlélő, megbékélni képtelen csoportokra szakad. Modern társadalmunkban nem megszokott – csak újabban próbálják alkalmazni a helyreállító igazságszolgáltatást – a méltányos megoldás keresése. Akit a bíróság felmentett – mint most az USA-ban – nem érti, miért kellene neki elmenni az áldozathoz, akit meg a bíróság elítélt, az úgy véli, megkapta a magáét. A felmentést a barátok és ismerősök az igazság győzelmeként ünneplik, és fel sem vetődik bennük, hogy a vesztes felet békítsék.

Darren Wilson tragikus halála nem egyedülálló és kivételes eset volt. Nem kell ahhoz pesszimistának lenni, csupán realistának, hogy előre jelezzük: felajzott társadalmunkban, az elszabaduló indulatok által előidézett esetek újra és újra ismétlődni fognak. Minden tragikus történet – előzményeivel és a következményeivel együtt – egy előre látható forgatókönyv eseményei szerint zajlanak. Ám ennek az eseménysornak fontos fordulópontja, hogyan reagál a társadalom és a tekintélyek a bíróság ítéletére. És itt nem csupán az a kérdés: elhiszi-e a társadalom, hogy a bíróság részrehajlás nélkül ítélt. Az, hogy a társadalom belenyugszik-e az ítéletbe, még azon is túlterjed, vajon legitimnek tekintik-e az igazságszolgáltatást?

A többnyire rejtve maradó probléma, hogy feltételezve a bíróság részrehajlás-mentes ítéletét – amelyet ma az USA-ban és szerte a világon megkérdőjeleznek – a társadalmi béke helyreállításához ez kevés. Az igazság megállapításával egyenrangú – ha nem még fontosabb – hogy a multikulturális közösség a tragikus eseményeket követően is képes legyen együtt élni a mindennapokban. Jellegzetes, hogy az USA érintett államainak kormányzói, a bírósági ítéletek kihirdetésére úgy készültek fel, hogy – számítva az erőszakos tüntetésekre – még időben riadóztatták a Nemzeti Gárdát. Amerika, de bármely modern „multikulturális” ország akkor remélheti, hogy a helyzet nem romlik tovább, ha az ilyen esetekben, még a bírósági ítélet előtt a közösség tekintélyei, a kormányzó – esetleg kézen fogva a halálos lövést leadó rendőrt – felkeresik az érintettek családját, kifejezik együttérzésüket, és valamiképpen kiengesztelik az áldozatok hozzátartozóit.

És amikor vigyázó szemünket most éppen az USA-ra vetjük, jusson eszünkbe a roma gyilkosságok sorozata. Hol voltak akkor társadalmunk vezetői, hol a pártok képviselői, hol a hatalmi elit tagjai? Távolmaradásuk akkor azt üzente: nincs közünk a történtekhez. Az esetekkel kapcsolatos érdektelenség – amikor a tárgyalásról készült, „Ítélet Magyarországon” című filmet megnéztem, a moziban négyen ültünk! – máig azt fejezi ki: semmi teendőnk sincs ezzel. De vajon az elmondottak tükrében, igaz-e ez? És erre a kérdésre válaszolva érthetjük meg a legfontosabbat: a modern társadalomban élő polgárokként, újra meg kell szereznünk a megbékélés elveszített készségét. Újra képessé kell válni, kifejezni megrendülését, együttérzést mutatni, kiengesztelni azokat, akiket tragédia ért, függetlenül attól, közvetlen felelősség terhel-e ebben minket.

Mi a teendő?

Mi a teendő?

A választások éjszakáin éjjel egy óra tájban kerültem ágyba. Nem azért mert ünnepeltem az eredményeket, bár nem is azért, mert sirattam. Egyszerűen a szavazatszámlálásokból ekkor értünk haza a feleségemmel. Azóta volt időm elgondolkodni az eredményeken, és most – másokkal együtt – azon tűnődöm: hogyan tovább? A győztesek helyzete, látszólag, egyszerű. Diadalt ülnek, mert abból, ami történt, igazolva látják magukat. A következtetésük pedig: nincs szükség változtatni. És valóban, ott folytatják, ahol abba hagyták, talán még nagyobb elánnal. A vesztesek helyzete azonban bonyolultabb. A 2010-es vereség után elmaradt a helyzettel és önmagunkkal való szembenézés, s ez is közrejátszott az újabb vereségben. Most a legfontosabb: elkerülni a vesztesekre leselkedő veszélyeket.

Az első veszély: nagy a csábítás, hogy a választások után beletörődjünk a helyzetbe. A polgár felhagy a politizálással, a politikus meg visszatér annak mindennapjaihoz. A pártok formálisan értékelik az eredményeket. Megállapítják: „a lelkes csapat megtett mindent, de sajnos a feltételek és a körülmények, az ellenfelek és a barátok, a nép és a média stb. mind ellenükre dolgozott. Nem a párt vezetése, hanem mások voltak a kudarc okai. De most már nem önmarcangolás kell, hanem felzárkózni az új vezetés mögé és folytatni a harcot”. Ezzel szemben 2014 legfontosabb üzenete: nem a „business as usual” korszaka jött el.

A második veszély: nem elemezni a vereség okait. A független és elfogulatlan értékelők – pl. The Economist Intelligence Unit és a The Foreign Affers – elgondolkoztató véleményt alkottak a történtekről: a bajok nálunk nem 2010-ben, hanem jóval korábban kezdődtek. A negatív fordulat – szinte észrevétlenül – 2000 táján következett be. Így a helyzet szomorú alakulásából, kivette részét a korábbi szocialista-liberális kormányzat és elitje is. Nem kerülhető meg, hogy megértsük: mi volt a fordulat lényege és mi volt az oka. Ha a saját hibákat nem ismerjük fel-, és be, nem érdemeljük meg, és nem is érhetjük el, hogy újraválasszanak. A problémák gyökere ugyanis nem egyik vagy másik intézkedés, hanem a kormányzás minőségének általános és folyamatos romlása. Ennek részben következménye, részben előidézője a korrupció terjedése, az oligarchiák térnyerése a politikában, és a gazdaságban, a kritikus és autonóm szakemberekből álló elit lecserélése a hatalmat kiszolgálókkal, a nyilvános és elvi politizálás helyettesítése elvtelen háttéralkukkal, végül egyes társadalmi csoportok elvtelen előnyben részesítése a társadalom többsége rovására.

A harmadik veszély: szabadjára engedett dühre hagyatkozni. Több mint fél évszázaddal ezelőtt, egy beszélgetés során édesapám megkérdezte Pap Lacit: megverték-e valaha a ringben?  „Egyszer egy lengyel bokszoló – mesélte – nagyon orrba vágott, és ezen úgy bedühödtem, hogy elkezdtem össze-vissza csapkodni. Akkor úgy megvertek, mint soha, de megtanultam, ha nagy pofont kaptál, akkor van a legnagyobb szükség a hideg fejre”. A veszteseket különösen sújtja, hogy csapkodni kezdenek, és ezzel a rosszat még rosszabbá teszik. Erről szól egyébként kedvenc lapomban – a PNAS – nemrég megjelent kutatási beszámoló a „Materazzi effektusról”. Kísérletileg bizonyították: a düh javítja a fizikai teljesítményt, de lerontja a szellemit, vagyis, kitartásra készteti a lázadót, de őrületbe kergeti és lehetetlenné teszi, hogy számot vessen a realitásokkal!

A negyedik veszély: a választások után hagyni, szétszéledni a csapatokat. A szavazatszámlálásra – legalábbis itt a 16. kerületben – részben együtt készült az Együtt, a DK és a MSZP csapata. Meghökkentő, – számomra örömteli – volt szembesülni, hogy az egyének ugyan nem teljesen, de számottevően „csereszabatosak” voltak, így a csapatot viszonylag egyszerű volt megszervezni. Az EU választás ezt a közösséget – értelemszerűen – újra szétválasztotta. Ma az tűnik természetesnek, hogy mindenki külön úton jár, a többiektől eltérő stratégiát követ, és igyekszik a reméltnél kisebb tortából minél nagyobb részt kihasítani. Sienkiewicz, Tűzzel-vassal, című regényének főszereplője – Kmicic – adja azt a tanácsot a vereséget szenvedett (és ő benne is ellenséget látó) társainak: „tartsátok egyben a csapatokat, ha szétváltok, az ellenfél részenként fog végezni veletek”.

Ez pedig átvezet a „mi a teendő” kérdéshez. A sikerhez nem elegendő pusztán elkerülni a felsorolt veszélyeket. Még fenyeget egy ötödik: megpróbálni másolni a győztest, gondolván, ha neki bejött, bejöhet nekünk is. Hiába tűnik azonban ésszerűnek, nem másolható a Fidesz stratégiája és taktikája. Nem pusztán azért nem, mert ez nekünk nem áll jól, és mert itt szükségképpen gyengébbek vagyunk. A fontosabb ok az, amit jó négy évtizeddel ezelőtt vitorlázó barátomtól tanultam meg: ha a versenyen vert helyzetbe kerültél, és nyerni akarsz, az egyetlen, amit nem szabad tenned – másolni az előtted haladókat. Ezzel csak hátrányos helyzetedet őrizheted meg, de nem juthatsz előre. Valamit újítani kell, ezzel kockáztatva még a jelenlegi helyezést is, de csak így juthatsz előbbre. Ez a tanács teljes mértékben áll a mi helyzetünkre. A dolgot az teszi nehézzé, hogy egyidejűleg három alapvető dolgot – a víziót, a mozgalmat, és a módszereket – is meg kell újítani.

Kell egy új vízió! Gyakran idézik a mondást: „Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy gondolat, aminek eljött az ideje!” Nos, a 21. század ellenállhatatlan gondolatát összefoglaló vízió: az emberiség – globálisan, regionálisan, a nemzetek szintjén és lokálisan is – az egyenlőtlenség és a felzárkózás problémájával küszködik. A politikai mozgalmak és elitjeik is, ebben a kérdésben kialakított nézeteik szerint feszülnek egymásnak. Az egyik oldal úgy véli: „akik fent vannak, megérdemelték, hogy oda jutottak, és mindenkinek jobb, ha ők maradnak is ott. Majd ők juttatnak a leszakadtaknak, ha azok rendesen viselkednek”. A másik oldal – magamat ide sorolom – azt gondolja: „Semmilyen – különösen nem az örökölt – társadalmi, politikai és gazdasági pozíció nem tarthat örökké. Ez sem a lent levőknek, de a fent levőknek sem jó. Az a természetes, ha minden szinten folyamatos a verseny, és a teljesítménytől függő a helycsere zajlik. Az esélyeket kell kiegyenlíteni, és nem alamizsnát kell adni.”

A nemzeteken belüli, és nemzetek között növekvő egyenlőtlenség problémája tehát túlmutat a fogyasztás és az életszínvonal, sőt még az életminőség egyenlőtlenségén is. Ezek a képzettség és az egészségi állapotban meglevő egyenlőtlenségekre vezethetők vissza, amelyekből az alkalmazkodás elutasítása és az életesélyek egyenlőtlenségének növekedése következik. Ám ezek gyökere a hatalmi, és a politikai egyenlőtlenségek növekedése, amelyek újratermelik és állandósítják a jövedelmi, vagyoni és a pozícióbeli egyenlőtlenségeket. Ezeknek a problémáknak fokozatosan érlelődő globális megoldása: a felső tized, különösen pedig a felső 1-2 %, jövedelmének magasabb adója, és a jelentős vagyon-, és örökösödési adó bevezetése. A legtöbbeknek ezekről az „őrült” ötletekről Th. Piketty új könyve – Capital in the 21.st century – jut az eszébe. Ám, előtte már többen, világhírű és Nobel díjas közgazdások – Sachs, J: The Price of Civilization., Krugman, P: End this Depression Now., Stiglitz, J: The Price of Inequality. – felvetették ugyanezeket a problémákat, és jutottak hasonló megoldásokra. Miközben tehát a Fidesz a személyi jövedelemadók további csökkenését helyezi– egyébként megalapozatlanul – kilátásba, a világ ezzel éppen ellentétes irányba indul majd.

Kell egy mozgalom! Tudatosan beszéltek mozgalomról és nem egy mindenkit egyesítő karizmatikus vezetőről. Bár sokan reménykednek abban, hogy valahonnan előbukkan a nagy Ő, akit mindenki azonnal elfogad és elismer, én nem bízom ebben. Részben azért nem, mert látom a karizmatikus személyek hátrányait: fékezhetetlenek, kezelhetetlenek, és követhetetlenek. A sikereket biztos bukás követi. Döntően ezért nem építhető a karizmatikus vezetőkre a megújulás. Nem ígéretekkel – „mi majd többet fogunk adni nektek” – és nem is személyes csáberővel kell megfogni az embereket. A siker-keresők csapatát az egyenlő, átlátható és méltányos verseny kialakításának igénye hozza össze. Ők nemet mondanak a dinasztiák és oligarchiák hatalmára épülő patrimóniális társadalomra. Teljesítményt és a tehetséget honoráló társadalmat akarnak, azzal a kiegészítéssel, a versenyképtelenek támogatást, a hátrányból indulók segítséget kapnak.

Őket egy olyan SZOLID mozgalom egyesítheti, amelynek résztvevői – bár különböző mértékben – egyaránt elfogadják a modern társadalmakat megalapozó értékeket: a szolidaritást, a liberalizmust és a demokráciát. Tisztában vannak azzal, hogy az emberek különböző mértékben fogadják ezeket el, de ez nem akadálya az együttműködésnek. Világosan kell látni, hogy a különbség nem a részben eltérő értékek – liberális, konzervatív, szocialista, „zöld” – köré szerveződő mozgalmak között van. Az igazi ellentét az európai értékrendet elfogadók ellenzék, és az azt, nem pusztán szóban, hanem – ami fontosabb – gyakorlatában tagadó Fidesz között van.

Egy ilyen mozgalom megszervezésének két akadálya van. Az egyik közismert: a mozgalmak vezéregyének köré szerveződnek, és a vezetők kisajátítják a mozgalmat. Ezért tűnik úgy, hogy az együttműködéshez vezető út, a vezetők személyi alkuival van kikövezve. Miközben folyamatosan panaszkodunk emiatt, ezt természetesnek tekintjük. A másik probléma azonban kevésbé közismert. A kutatások arra utalnak, hogy a mozgalmak résztvevőinek személyisége jellegzetesen eltér az általuk követett politikai értékek szerint. (Haidt, J. The Righteous Mind. 2012.) A konzervatívok inkább hagyomány- és tekintély-követők, emiatt hajlanak alávetni magukat csoport és a vezető akaratának, következésképpen könnyen szervezhetők belőlük, „polgári körök”. A liberálisok, szabadság-, és egyenlőség-pártiak, és alapvetően individualisták. Inkább megkérdőjelezik a tekintélyt, mint követik, így kevésbé képesek szoros csapatba szerveződni. Számukra – számunkra – más, un. hálózat-típusú mozgalom a testhezálló. Az elmúlt évezredeke során megtanultunk, rohamosztagot vagy partizáncsapatot szervezni. Ám a különböző gondolkodású és eltérő értékeket követő emberekből olyan hálózatot építeni, amelyik képes közös feladatokat megoldani, és nem esik szét az első alkalommal, ez bizony nehéz.

Ehhez új módszerek és sok munka kell! A legnehezebb, azt felismerni: kevés a nagy nekibuzdulás. Nem elég egyszer – esetleg többször – elmenni a tüntetésre. Kitartóan, rendszeresen és lankadatlanul dolgozni kell. Ez látszólag lehetetlen, pedig a valóságban nem is olyan nehéz. „Mindössze” azt kell felkínálni az embereknek, hogy – mondjuk – két hetenként egy délutánt szánjanak a mozgalomra. Értelmes feladatokon dolgozni, érdekes emberekkel találkozni, magunkénak érzett célokat követni, ez igai örömet kínálhat. A feladat tehát: szokássá tegyük a közös munkát.

Két példát szeretnék – befejezésképpen – hozni az újításokra.  Sokakat – köztük engem is – zavart Orbán Viktor, manipulatív, átláthatatlan, és módszertanilag követhetetlen „nemzeti konzultációja”. Nem volna túl nehéz megszervezni egy átlátható, ellenőrizhető, valóságos tényekkel szembesítő internetes „nemzeti konzultációt”. Vagyis, el lehetne indítani, majd folyamatossá lehetne tenni az internetes „népszavazás” rendszerét. Hasonlóképpen egy sor helyi kérdésekben – pl. a kerület alternatív költségvetésének összeállításáról – nem volna túl nehéz megszervezni egy vitanapot, vagy épp így, más a helyi közösséget érintő kérdésről. Ezzel a két példával nem pusztán azt akartam érzékeltetni, miként vonhatók be az emberek a politikába. Ezek – mint a további sokféle újítás – azt is mutatják: mi várható az ellenzéktől, ha hatalomra kerül.

A kultúra evolúciója

Mi vár ránk: a kulturális evolúció szemszögéből?

 

Az evolúció, az átlagolvasók számára többnyire a változás, és a fejlődés szavak szinonimája. Ha valaki már sokszor használta ezeket a kifejezéseket – a választékosabb beszéd érdekében – egyszerűen „lecseréli” az evolúció – tudományosnak tűnő – fogalmára. A társadalomtudósok ezen legfeljebb annyiban léptek túl, hogy az evolúciót és a vele összefüggő fogalmakat – pl. mémek, mutáció, szelekció – olyan metaforáknak tekintették, amelyekkel bizonyos – egyébként nehezen érthető – jelenségek megvilágíthatók. Mint a hasonlatok általában, segítik a megértést, de nem kell „szó szerint” érteni őket. Részben ez vezetett az evolúció általános megítélését illetően ma tapasztalható sajátos kettősségre.

Az elmúlt évszázadban született valamennyi tudományos eredmény megerősítette és igazolta az evolúciót. Ez ma a gravitáció-, vagy az atomok elmélethez hasonló bizonyosságú tudományosan igazolt ténynek tekinthető. Míg azonban ma – legalábbis eddig – nincs olyan mozgalom, amely azt írná a zászlóra, hogy „le a kvantummechanikával”, nagyon is befolyásos mozgalmak akarják „kiűzni” az evolúciót a közgondolkodásból. Ennek oka azonban nem a tudományos bizonyítékok hiánya vagy az elméletnek ellenmondó tények. Darwin ideáját a módszer „univerzális” alkalmazhatósága teszi „veszélyessé”. (D. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Typotex 1998).

Az evolúció sztorijai és működése

A tudomány története tele van olyan anekdotákkal, amelyeket ugyan a későbbi kutatás megcáfolt, de mivel jól megvilágítják a jelenséget, kitörülhetetlenül beleívódtak a tudomány-történetbe. Ilyen jellegzetes sztori fűződik Darwin föld körüli útjának egyik fontos állomásához a Galápagos-szigetekhez. A történet szerint itt fogalmazódott meg benne először a természetes szelekción alapuló evolúció gondolata. Az utazó arra figyelt fel, hogy a szigetcsoport különböző tagjain eltérő jellegzetességű pintyek voltak honosak. Ezt úgy magyarázta, hogy a szigeteken meghonosodó, eredetileg homogén pinty-populáció egyedeit az eltérő környezet – hol kemény magvak, hol bogarak alkották a táplálékukat – szelektálta eltérő formára. Volt, ahol hosszú és vékony, máshol tömzsi és erős csőr lett előnyös, így az terjedt el az adott populációban. A későbbi kutatás bebizonyította, hogy bár az evolúció valóban így megy végbe, magát az ötletet Darwin nem ebből a történetből merítette.

Ez a történet azért érdekes, mert e sorok írójának is volt egy nagyon hasonló „aha” élménye, amely ráirányította a figyelmét a társadalmi evolúcióra. J. Diamond nagysikerű könyvében – „Háborúk, járványok, technikák” – leírja a Csendes óceáni szigetek betelepülésének történetét: kétezer éven keresztül, egy kulturálisan és genetikailag „homogén” embercsoport, az ázsiai szárazföldről kiindulva, folyamatosan, szigetről szigetre hódította meg a térséget. (J. Diamond. Háborúk, járványok, technikák. Typotex. 2000. ) Amikor a 17-19. század során az európai utazók felfedezték a szigeteket, gyakorlatilag mindegyiken eltérő társadalommal találkoztak. Volt, ahol kőkori körülmények között éltek az emberek, volt, ahol fejlettebb, halászó közösséget alkottak és a volt, ahol egymással kereskedő és államot alkotó társadalmakkal találkoztak.

Diamond meggyőzően érvelt amellett, hogy ezek a különbségek jól értelmezhetők, a társadalmak néhány környezeti tényezőjével: a sziget mérete, éghajlata, a környező tenger gazdagsága, lehetőség a mezőgazdaságra, és a kereskedelemre. A környezeti feltételek egyszerre kényszerítették és ösztönözték letelepülteket arra, hogy az adott körülményekhez illeszkedő kultúrát – a túlélést leginkább segítő eszközöket, a fennmaradást támogató társadalmi normákat – alakítsanak ki. A fenti történet önmagában nem bizonyítja az evolúciós modell érvényességét. De azt sugallja, hogy az evolúció modellje – amit az érettségi táján még mindenki tud, csak utána felejt el, nevezetesen: az evolúció a populációk génösszetételének módosulása, és a folyamatot az öröklődés, a mutáció és a szelekció egymásba kapcsolódó tényezői mozgatják – némi óvatossággal, alkalmazható a kultúra vizsgálatára is.

  1. Dennett az evolúciót, egy univerzális problémamegoldó módszerként mutatta be. Ez azt jelenti, ha a tudós szembekerül egy nehezen megoldható kérdéssel, érdemes az evolúció módszerével próbálkozni. A biológiában ez a megállapítás hosszú kutatási folyamat eredményeként már a múlt század harmincas éveiben elfogadást nyert. Ezt az általános elfogadottságot fejezte ki az orosz származású kutató Th. Dobzhansky sokat idézett – mára „mémmé” vált – mondata: „ A biológia bármely jelenségének csak az evolúció tükrében van értelme”. Ez arra utal, hogy ha meg akarsz magyarázni egy érthetetlennek tűnő biológiai jelenséget, azt csakis az evolúció modelljének alkalmazásával tudod.

Dobzhansky mémje azután további mutációkon ment keresztül. Az egyik – e sorok írója által „felfedezett” – változat így szól: „A társadalom bármely jelenségének csak az evolúció tükrében van értelme”. Ez arra utal, hogy az evolúció nemcsak a biológia, hanem a társadalmi jelenségek értelmezésére is megfelelő keretet nyújt. Nagyon büszke voltam „alkotásomra”, míg rá nem jöttem, hogy előttem, velem egy időben, és utánam, tőlem függetlenül, sokan megfogalmazták ugyanezt. Végül, ide kívánkozik Dobzhansky-mém egy további – a „rés-konstrukció” modell megalkotói által javasolt – változata: „Az evolúció bármely jelenségének csak a környezet tükrében van értelme”. Ez az értelmezés arra utal, hogy a lények, a struktúrák, és a viselkedés kiformálódásában a környezetnek van kitüntetett szerepe, és a leginkább „versenyképes” formákat a szelekció rögzíti a populációban.

A társadalmi evolúció kísérleti vizsgálata 

A környezet hatása a biológiában szembeszökő. Még a 1970-es években egy angol kutató – J. Endler – Venezuela patakjaiban élő guppik életmódját tanulmányozva, különös jelenségre figyelt fel: a patakok alsó részén levő tavacskákban honos halak jellegtelenek és szürkén egyhangúak voltak, néhány kilométerrel arrébb, a patakok felső folyásánál meg rendkívül sokszínűek. (T. Harford. Az alkalmazkodás logikája. Adaptáció. HVG Kiadó 2011. 251.) Hamar megtalálta a magyarázatot: a tavacskákban sok volt a guppikra vadászó csukasügér, ezért azok, a kavicságy mintázatát másoló és az álcázást maximálisan lehetővé tevő „öltözékre” szelektálódtak. A felső medencébe a sügérek nem tudtak felúszni, így itt guppiknak, nem kellett elrejtőzködni, viszont a nőstényekért vívott éles küzdelemre kellett felkészülni, akiknek érdeklődését a minél díszesebb és színesebb külsővel lehetett felkelteni.

A jelenség az általános evolúciós törvényt példázza: a struktúra és a viselkedés megfelelőségét a körülmények döntik el. A lények egész életük során – K. Popper szavaival – a túléléssel kapcsolatos feladatok megoldásával küszködnek: ha sikeresek, akkor tovább élhetnek, ha nem, elpusztulnak. A szelekciók sorozata vezet el az adott környezetben leghatékonyabb viselkedés és szerveződés kiválasztódásához és rögzüléséhez. Ám ez nemcsak a biológiában érvényesül, hanem – igaz átvitt értelemben – a társadalmakban is. Nincs minden körülmények között egyformán hatékony struktúra. Bármely társadalom kultúrája, vagy egy szervezet működésmódja, amely egy bizonyos környezetben hatékony, egy másik környezetben kudarchoz vezethet.

Az evolúció a DNS lánc felfedezésével öltötte tényszerű anyagi folyamat jellegét, amelyet az ember – a genetikai beavatkozásokkal – akár „manipulálni” is tud. Ezzel azonban még élesebbé vált az ellentét a biológiai és a társadalmi evolúció között, hiszen míg az előbbi konkrét anyagi folyamatként jelent meg, amelynek egységei – a gének – „kézzel foghatókká” váltak, addig a kulturális evolúció és ennek elemei – a R. Dawkins által „felfedezett” – mémek, alapjában véve megmaradtak a metaforák szintjén. (R. Dawkins. Az önző gén. Kossuth. 2005.). Sokáig az volt a benyomás, hogy ezek pusztán a megismerést segítő fogalmak, melyekre a jelenségek értelmezése során támaszkodni lehet. Az elmúlt egy évtizedben azonban a társadalomtudományokban szintáttörés jellegű változások zajlottak le, amelyek a kulturális evolúciót a kísérletezés terepévé és tárgyává tették.

E vizsgálatokban – amelyekben hol számítógépes ágensek, hol „hús-vér” emberek, hol pedig állatok voltak a kísérlet alanyok – a mémek mutációja és szelekciója kísérletileg volt vizsgálható. A kulturális evolúció folyamata így, annak eredeti értelmében, mint a mémeknek a közösségben történő elterjedése mutatkozott meg. Ezzel, amiként a biológiai evolúció a gének azonosításával vált „anyagi erővé”, éppen úgy nyert a társadalmi és a kulturális evolúció a metaforisztikus értelmezésen túlmenő konkrét, kísérletileg tanulmányozható értelmet. Amilyen „kézzel foghatóak” a gének, mint kémiai egységek, éppilyen valóságosakká váltak a mémek, mint kulturális jelenségeket kiváltó, a lények viselkedését előidéző – hol anyagi, hol az elmében rögzülő – elemek. Az írás terjedelme nem teszi lehetővé a témakör teljes áttekintését. Ezért azt a – nyilván kritikával is illethető – megoldást választottam, hogy kedvenc tudományos folyóiratom, a Proceedings in National Acacemy of Science (PNAS) elmúlt hónapokban született három új eredményre utalok.[1]

Az első cikk, a világ komplex társadalmainak evolúcióját elemző tanulmány, amely az ún. ágens alapú szimulációra támaszkodva, azt vizsgálja, hogy a fegyverek és a hadviselés evolúciója miként vezetett egyre nagyobb egységek – államok, majd birodalmak – létrejöttéhez. (P. Turchin et al. War, space and the evolution of Old World complex societies. PNAS. 2013. 16.384.) A szimuláció során a társadalmak „választhattak”, eltanulják-e egymástól a hadviselés és a termelés technológiáját, és a vizsgálat felrajzolta ennek konkrét következményeit. A modell Eurázsia valóságos geográfiai térségeinek evolúcióját elemezte, és a szimuláció során a tényleges történelmi fejlődést tükröző birodalmak és társadalmak alakultak ki. Ez azt jelentette, hogy a társadalmi evolúció számítógépes szimulációjával a valóságos történelmi fejlődést lehetett azonosítani, így akár a „kísérletezni” is lehet a történelmen.

A második cikk a bizalom és segítőkészség evolúcióját elemezte. (G. Camera et. al. Money and thrust among strangers. PNAS. 2013. 14.889) Azt az, önmagában érdekes kérdést tette a kísérlet tárgyává, vajon jobbá vagy rosszabbá tette-e a pénz az embereket. Különböző méretű – 2, 4, 8, és 32 fős – csoportokat kialakítva vizsgálták, miként alakul a résztvevők természetes segítőkészsége és milyen módon tartható az fenn. Az eredmények egy része senkit nem lepne meg: a csoport méretének növekedésével – mivel lecsökken annak valószínűsége, hogy akinek segítettem, azzal még egyszer találkozom, és ő is viszonozza a segítséget – a természetes (ösztönszerű) segítőkészség elhalt. Ha azonban az embereknek lehetőségük volt egy – egyébként értéktelen – zseton átadásával a segítséget „kicserélhetővé”, eladhatóvá tenni, a kooperáció fennmaradt a nagy csoportban is. A kísérlet tehát bizonyította, hogy kizárólag a pénz (és általában az intézmények pl. a kereskedelem) teszi lehetővé emberek nagyobb csoportjainak együttélését. Ugyanakkor a pénz ellenmondásos hatását vált ki: intézményének elterjedése arra vezet, hogy a természetes segítőkészség helyébe lép, és „kiszorítja” azt. Ha az emberek „rákaptak” a pénzre többnyire csak anyagi ellenszolgáltatásért hajlandók segíteni!

A harmadik cikk a mezőgazdaságra való áttérés evolúcióját vizsgálta. (Bowles, S. et. al. Coevolution of framing and privat property during the early Holocene. PNAS 2012. 8830.) A modell azt szimulálta, hogy különböző kulturális innovációk (mém-komplexek) – pl. a tárolás, a termelés, a technológiák, de épp így a tulajdonjog és annak érvényesítését biztosító állam – mellett mikor és hogyan történik meg a mezőgazdaságra és a városi civilizációra való áttérés. A cikk legfontosabb – nem csupán a múltra, hanem a jövőre vonatkozó – megállapítása: alapvetően nem a technikai fejlődés, az új termelési módszerek elterjedése alakítja át a társadalmat, hanem az intézményi forradalom, a tulajdon-jog kialakítása, tudomásul vétele és általánossá tétele tette lehetővé a mezőgazdaság növekvő alkalmazását, és ezzel a városi civilizáció létrejöttét.

A 21. század történelmi perspektívája

A fenti cikkekkel csak jelezni kívántam: a kulturális és társadalmi jelenségek a jövőben akár kísérletileg is vizsgálhatók lesznek. Ám nehéz lesz megszokni, hogy a kulturális evolúció logikája gyakran a józan-ésszel ellentétes következtetésekre vezethet. Vegyük példának a mindig is sokakat érdeklő kérdést: milyen társadalom lesz sikeres a jövőben? Ha a kulturális evolúció talajára helyezkedünk, le kell mondanunk arról, hogy mindenkire kötelező utópiákat konstruáljunk. De épp így, nem hivatkozhatunk kedvenc filozófusunk, vagy politikusunk minden vitán felül állóként felmutatott erkölcsi szabályára sem. Inkább, mint egy biológus, vagy mint J. Diamond, a Csendes-óceán betelepülésénél – azt kell vizsgálni: milyen lesz az a környezet, amelyben az emberiség, szűkebb otthonunk, Európa, vagy éppen hazánk, Magyarország keresi a helyét. A környezet írja elő ugyanis, milyen problémákkal szembesül az egyén és közössége, és így a környezettől függ, ezek a problémák milyen társadalmi szabály- és intézmény-rendszer segítségével oldhatók meg hatékonyan.

Ma már nem vitatható: az elmúlt évszázadokban a legsikeresebb társadalmi formát az európai fejlődés fő vonalába tartozó – piacos és demokratikus – társadalmak valósították meg. Sikereiket jellegzetes intézmények – a törvény, a piac, a tulajdon, a demokrácia, a tudomány, a vállalat, a jóléti állam – idézték elő. Ezek az intézmények, mint láthatatlan korlátok terelték az emberek viselkedését, és vezettek itt Európában technikai gazdasági és társadalmi újításokra. Az intézményeket az emberek az adott környezet által felvetett problémák hatására „barkácsolták” részben a kéznél levő, részben újonnan alkotott szimbólumokból, szabályokból, szerepekből, narratívákból.

Vagyis, az ember a környezet lehetőségeire válaszolva épít ki egyre újabb szabályokat, hoz létre egyre komplexebb intézményeket, és ahogy előbbre jut, ha kényszert érez és lehetőséget lát újabbakkal kísérletezik, s ha azok beváltak megtartja őket. „Nyugat” sikereinek alapja éppen a közösségeket körülvevő nagy változatosságot mutató környezet volt: sok önálló állam, vállalatok, eszmék, és gondolatok léteztek egymás mellett, és ezek szabadon versenghettek. Gyorsan és tömegével születtek új kulturális mutációk, és versenyükből – kinek ez a festmény, bútor, kalapács, vagy a szólásszabadság tetszet, kinek egy másik – fokozatosan szelektálódtak ki legjobbak. A kulturális evolúciónak azután van még egy nagy előnye a biológiaihoz képest: többnyire nem mi pusztultunk bele a szelekcióba, helyettünk szokásaink, gondolataink, ötleteink haltak meg.

Ebben a környezetben – Weöres Sándor ismert mottója szerint: „Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra” – az ember, önmagát építette egyre fejlettebbé. A legsikeresebb szokásokat és gondolatokat, termékeket és intézményeket le lehetett másolni, el lehetett tanulni, tovább lehetett gondolni, és így formálódott tovább a társadalom. Ám, miközben az ember hozzáigazította magát környezetéhez, fokozatosan újraformálta azt, és ezzel ismét változásra kényszerítette önmagát. Egyre újabb problémák vetődnek fel, amelyekre új kulturális válaszokat kell adni, amelyek hol sikeres megoldások, hol kudarcok voltak, de ezek az új válaszok egy-egy újabb lépcsőfokot alkottak az ég felé vezető létrán. És a „csak azt szabad, amit megengedtek” múltja, fokozatosan átvezetett a „mindent szabad, amit a törvények nem tiltanak” jövőbe. Így jött létre az a gazdasági és politikai intézményrendszer, amely végső eredményként kulturálisan fejlett, politikailag demokratikus, szociálisan – viszonylagosan – egyenlő, és dinamikusan fejlődő társadalmakat hozott létre.

A 21. század válságai egy precedens nélküli helyzet kialakulására utalnak. Az egyes társadalmak, sőt az egész emberiség ismeretlen terepen, bizonytalan jövő felé halad. Mi magyarok is – a Föld bármely közösségéhez hasonlóan – egy mind kevésbé kiszámítható világban keressük helyünk. A régi korok intézményei és kulturális válaszai egyre kevésbé jelentenek biztos fogódzót. Saját bőrünkön tapasztalhatjuk, a régi szabályok nem működnek, reálisnak gondolt várakozásainkban rendre csalódunk, folyamatosan nem várt hatásokkal szembesülünk. Ilyen helyzetben nem használható a „Nagy Terv” (a „Master-, vagy a Grand-strategy”). Hiába is próbálná valaki előre látni, és kitalálni a mindenkit kielégítő „tökéletest”. Inkább olyan intézményi és kulturális környezetet célszerű létrehozni, amely evolúciós versenyt teremt: megadja a kísérletezés lehetőségét mindenki számára, és hagyja, hogy az emberek megalkossák a számukra leginkább megfelelő jövőt. Egy mindenkire kötelező utópia helyett a számtalan társadalmi kísérlet – próbálkozás, tanulás, újrakezdés – ez a legjobb módja a jövő megalkotásának.

Arra kell felkészülni, távoli vidékek, idegen kultúrák, ismeretlen közösségek, saját érdekeiket követő egyének és vállalkozások döntenek életünkről. Ebben a világban olyan intézményrendszer és olyan kultúra vezet sikerre, amely mindenkit versenybe hív, egyenlő mércével mér, lehetőséget kínál az újrakezdésre, de kikényszeríti az alkalmazkodást. A siker receptje mindenki – bármely ország, vállalkozás, kulturális újító és polgár – számára azonos: lehetővé tenni és bátorítani a kísérletezést, nyilvánossá tenni az eredményeket, beismerni a kudarcokat, hogy az előbbit másolni, az utóbbit meg elkerülni lehessen. Azt, hogy nincs más út, már vagy két évszázad óta ismerjük. Erről írta Madách:  „Küzdést kívánok, diszharmóniát, Mely új erőt szül, új világot ád, Hol a lélek magában nagy lehet, Hová, ki bátor, az velem jöhet”.

 

 

[1] A cikkek mindegyikre megnézhető a www.PNAS.org linken Az egyetlen probléma, hogy többnyire csak az absztraktot lehet megtekinteni. A szabad hozzáférés fél éves késleltetéssel történi, de az oktatási vagy tudományos intézetek többnyire azonnal is hozzáférhetnek.

Miért nem Svájc?

Miért nem Svájc?

A politikusok tudják, kevés, ha tetteik pusztán egy hatalmi játszma húzásainak tűnnek. Ezért keresnek sokan történelmi igazolást: lépéseiket egy jövőkép küldetésébe csomagolják, és egy globális játszma húzásaiként magyarázzák. Tekintsünk ezzel a szemmel Orbán Viktor mostani, tusnádfürdői beszédére. Mit is állított a miniszterelnök? A 2008-as gazdasági válságból, és szomorú kísérőjelenségeiből – a jóléti állam megrendüléséből, a magas munkanélküliségből és a demokrácia zavaraiból – Ő azt szűrte le: a liberális államszervezés nem kellően versenyképes. Olyan új államszervezési módszereket keres, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok és nem feltétlenül demokratikusak. A jóléti állam helyett a munka alapú társadalomra alapozott nemzet-államot kíván építeni.

Kezdjük azzal, a miniszterelnöknek kétségkívül igaza van: a 21. századba átlépve új világ kezdődött. A korábban sikeres, sőt egyedüli modellként mindenki számára ajánlott „liberális” társadalom-szervezési modell – a szabad-piac, a liberális demokrácia és a globalizáció – válságokkal küzd. Ugyanakkor, korábban kritizált, authoritárius rendszerek viszonylagos sikereket mutatnak fel. Egy ilyen átalakuló világban nem nehéz véleményünket alátámasztó példákat találni. Ám a miniszterelnök által idézett „sztárokat” – Szingapúr, Kína, India, Oroszország, és Törökország – inkább zavarról, mint pontos helyzetértékelésről tanúskodnak.

A napjaink egyik – bár nem egyedüli – értelmező modellje, két összetevő – a törvények hatalma és az egyén jogainak érvényesülése – alapján osztályozza a társadalmakat. (Alexander, A. – Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A két összetevő segítségével felrajzolt 2×2-es mátrix, négy térrészre bontja a politikai „teret”. A jobb-felső négyzet, ahol egyaránt érvényesül a törvények hatalma és az egyén jogai, a hatékony demokráciák tartománya. Ide tartoznak, – a sarokhoz közel – a skandinávok, a hollandok, és a svájciak, Kanada és Ausztrália, kissé lejjebb, Németország, Ausztria, Franciaország, USA és Japán. A bal-felső négyzetet – ahol a törvények hatalma érvényesül, de sérülnek a polgári jogok – racionális autokráciaként jellemezik. Tipikus példája Szingapúr, de kissé lejjebb, itt találhatók, Malajzia, és Kuvait, még lejjebb, Kína, Tajvan, Dél-Korea, és a felezővonal felé Tunézia. A jobb-alsó négyzet a „sérült” demokráciák birodalma: itt az egyéni szabadságjogok többé-kevésbé érvényesülnek, de a törvények hatalma sérül. A pártok működhetnek és demokratikus választásokat is tartanak, de a eseményeket nem a törvények, hanem az oligarchiák vetélkedése formálja. Ide sorolható India, Dél-Amerika sok országa, és a Balkán jó része. Végül, a mátrix bal-alsó négyzetében találhatók a despotikus autokráciák: itt jelentősen sérül mind a törvények hatalma, mind pedig az egyéni jogok. A bal-alsó sarok közelében találhatók az oligarchiák polgárháborús térségei (Szomália, vagy Afganisztán), kissé feljebb a diktátorok által uralt rendszerek – mint Zimbabwe vagy Észak-Korea – még feljebb, Fehér-Oroszország, majd a mátrix felező-vonalának közelében, Irán és Oroszország találhatók.

Kelet-Európa a rendszerváltások eredményeként elsőször a bal-alsó négyzet belsejéből a mátrix közepére – a felezővonalak találkozásához – ugrott, majd elkezdte „hosszú menetelését” a mátrix jobb-felső része felé. Az álom az volt, hogy – követve a nyugat-európai trendet – fokozatosan a jobb-felső csúcs felé mozdulnak el. 2000-ig a folyamat nagyjából így is zajlott. Azt követően viszont megtorpant a fejlődés, Kelet- Európa elbizonytalanodott, és bizonyos visszarendeződés ment végbe. A „merre tovább” kérdésre, a politikai mátrix kínál eligazodást!

A középső pontból – ahova 2014-re Magyarország visszacsúszott – négy irányban, a négy sarok felé, lehet elmozdulni. Az egyik út, a bal-felső sarok – a racionális autokrácia – irányába, valóban Szingapúr felé vezet. Itt az egyeduralkodó, a törvények hatalmát érvényesítve igazgatja a társadalmat: a világpiacra nyitott gazdaságot, tiszta versenyt, teljesítmény alapú kiválasztódást, magas minőségű államot hoz létre, a versenyző demokrácia intézményrendszerét viszont elutasítja. A másik út, a jobb-alsó sarok – a sérült demokráciák – felé visz. Itt a szabad választások rendszerét felhasználva, vetélkedő oligarchiák birtokolják az államot, kisajátítják a hatalmat, majd az éppen hatalomra kerülők önmaguk számára osztják újra a közösség vagyonát. A harmadik út, visszafelé, az egyszer már magunk mögött hagyott diktatúra – a despotikus autokrácia – irányába vezet, végső esetben – Ukrajna ennek veszélyét jelzi – a káoszba. A negyedik út, megtestesítve a rendszerváltás eredeti vízióját – a hatékony demokrácia – mintáit vetíti elénk: Svájc, Dánia, vagy Hollandia.

Magyarország 2000-2010 között egyértelműen a – jobb alsó kocka – a rosszul működő, sérült demokrácia felé sodródott. A 2010-es választásokat követően, a 2/3-os felhatalmazásra támaszkodva, Orbán Viktor a despotikus autokrácia felé vett irányt. Minden hozzáférhető adat – a felelős kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a korrupciós és a versenyképességi indexek – az ország minőségének romlásáról tanúskodik. Fokozatosan a despotikus autokrácia négyzetében találhatók országok csoportjába sűlyedtünk. A miniszterelnök mostani beszéde, abból a szempontból érdekes, hogy bepillantást enged: a jelzett keresztúthoz érkezve, merre halad tovább.

A politikus – sokak képzeletében és Orbán Viktor gyakorlatában – afféle politikai „kiskereskedő”: elballag a politikai szupermarketbe, és a polcokon lehelyezett politikai „árukból” összeválogatja a pillanatnyilag neki leginkább megfelelőket. Szinte látjuk, amint ott bóklászik a polcok között, és rámutat egy intézményre – „kérek ebből az alkotmánybíróságból” -, majd tovább lép, és rábök egy törvényre, mondván, „tetszik nekem ez a média-törvény”, majd hosszan mustrál egy másikat, és megjegyzi, „jól áll rajtam ez a választási törvény”. Hirtelen észrevesz valamit a felső polcon: „Nicsak, egy cuki alkotmány”. Az eladó óvatosan figyelmeztetni próbálja, „ez bizony kiment már a divatból”, vagy csendben megjegyzi, „ezek nem illenek össze”, esetleg csak egy fintorral jelzi: „ez kényelmetlen lesz”. Ám a válasz mindig ugyanaz: „Ez jól áll nekem. Én ezt akarom”.  És nem érti, miért tekint ránk olyan furcsán Európa, hiszen mi mindössze csak tűsarkú cipővel állunk a sílécre, és a síbakancsot választottuk a maratoni futáshoz.

Ne vesztegessük hát az időt arra, hogy megértsük, miért sorolta Orbán Viktor „sztárokként” – Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország – egy csoportba. Nincs bennük közös! Higgyük el viszont, hogy racionális autokrácia (illiberális) modelljét akarja. Az igazi kérdés az: lehet-e Szingapúr – valóban sikeres, bár ellenmondásos – modelljét, Európa közepén, azon a módon, ahogyan Orbán Viktor hozzáfogott, megalkotni? A társadalmi modellek – így a racionális autokrácia is – csak meghatározott körülmények, jól körülhatárolható társadalmi, gazdasági és környezeti feltételek között működik hatékonyan. Orbán Viktor elmúlt négy évben éppen a racionális autokrácia modellnek az alapvető feltételei – a világpiacra való nyitottság, a korrupció-ellenesség, az átláthatóság, mindenkire kiterjedő teljesítményelv, az oligarchiák visszaszorítása – ellenében vezérelte a magyar társadalmat.  Így, még négy év, és azon találjuk magunkat, hogy Szingapúr helyett Zimbabwébe érkeztünk

A 2010-es választások óta eltelt időszak történései ugyanis kifejezetten a despotikus autokrácia felé való elmozdulásra utalnak. Itt, a bal alsó négyzetben, a felező vonalakhoz közel vannak ugyan sikeresnek tűnő autokratikus társadalmak. Ám ha közelebbről megnézzük ezeket, mindegyik olyan természeti kinccsel rendelkezik, amely óriási jövedelemhez juttatják ezeket. Oroszország, illetve a Szovjetunió némelyik utódállama, és épp így, egyik-másik közel-keleti ország sikere, gazdag olaj és gáz lelőhelyeik kiaknázásán alapul. Az, hogy milyen hosszú távon és milyen sikerrel kínálnak természeti forrásaik fejlődési esélyt a jövő kérdése, az azonban biztos, a modell nem követhető azok számára, akik – mint mi – ilyennel nem rendelkeznek.

De tulajdonképpen, miért is ez a nagy hajcihő? Miért próbálnánk követni, Kína, vagy India tőlünk idegen civilizációs mintáját, Oroszország vagy Törökország eltérő történelmi útját, vagy másolni Szingapúr, tőlünk a messze eső modelljét? Miért nem jó nekünk, mondjuk Svájc? Az ország életszínvonala skandináv, versenyképessége szingapúri, pénzügyi fegyelme a németekét, a társadalmi kiegyensúlyozás a franciákét idézi, és mindezt a britek makacsságával őrzik, miközben úgy integrálódnak az EU-ba, hogy nem tagjai annak. A baj ezzel a rendszerrel valószínűleg az, hogy semmi hősiesség nem kell hozzá. Itt van egy karnyújtásra, és megtestesíti mindazt, aminek Orbán Viktor az ellensége: a decentralizált és takarékos államot, a szabad polgárt, a részvételi demokráciát, a versenyképes oktatási és gazdasági rendszert.

Mi a baj a nemzettel?

A nemzet színe és visszája

Magyarok VIII. Világkongresszusa az elmúlt hónapban napirendre tűzte, és megoldotta a magyarság jelenleg legégetőbb problémáját: megadta a magyar nemzet új meghatározását! Ez a meghatározás és a hozzáfűzött magyarázat sajátos keveréke a tudomány meghamisításának, a tények megalapozatlan átértelmezésének, a mitikus szómágiának, és a hagymázos politikai üzeneteknek. Talán egyetlen célnak felel meg: újra világossá teszi a jobb-, és a baloldal nemzet-koncepciója között feloldhatatlannak látszó az ellentétet. A kérdés, vajon csupán az örökölt nézőpont különbözősége idézi elő ezt a szembenállást, vagy valamilyen mélyebben fekvő okra vezethető vissza, hogy a baloldal politikailag káros nézetektől „fertőzöttséggel”, míg a jobboldal „nemzet iránti érzéketlenséggel” vádolja a másik nemzet-koncepcióját?

A politikai spektrum jobb oldala, a konzervatív irányzat, mint mindent „felülíró”, a közösséget egyedül összetartó érzésként hivatkozik a nemzetre. A baloldal, a liberálisok és a szocialisták nemzeti nézőpontot nemes eszmének, de gyakran az országokat szembeállító, a normális kapcsolataikat megmérgező tényezőként tekintenek a „túlfeszített” nemzetieskedésre. Arról, hogy miért látszik szinte lehetetlennek közös nevezőre hozni a „jobboldali” konzervatív és a „baloldali” liberális nemzetkoncepciót a tudomány egyre többet feltár. A legújabb kutatások arra világítottak rá, hogy agyunk – ellentétben a régi feltételezésekkel – már születésünk pillanatában sem „tiszta lap”. Szülessünk bármilyen szülőktől, nevelődjünk bármilyen családban, éljünk bármilyen közösségben, eleve rendelkezünk bizonyos – viselkedésünket „tudat” alatt befolyásoló – erkölcsi beállítódással, amely. (Graham, J. et al. 2009. Liberals and Conservatives Rely on Different Sets of Moral Foundations.) A kísérletek öt ilyen örökölt etikai elvet azonosítottak: ne sérts másokat, légy fair, engedelmeskedj a tekintélynek, kövesd a csoportot, őrizd meg „tisztaságodat”.

 

Miközben ezeket a morális elveket mindenki elfogadja, távolról sem gondolja egyforma jelentőségűnek. A liberálisok – a kísérletek szerint – az első kettőt tartják a leglényegesebbnek, míg az utolsó hármat viszonylagosan hátra sorolják. Fontosabb számukra, hogy ne korlátozzanak másokat és igazságosak legyenek, a tekintélyeknek való engedelmeskedés és a csoportvélemény elfogadását illetően azonban hajlandók a kompromisszumra. Ebből is fakad, hogy a liberálisok újítók, és a változás-pártiak. A konzervatívok – ezzel szemben – a tekintélyeknek való engedelmességet, a csoporthoz való hűséget, és a testi, vagy spirituális tisztaságot olyan alapvető morális elveknek tekintik, amelyekben a kompromisszumnak nincs helye. Így az ősök útmutatásaitól való eltérés – árulás. Ebből a nézőpontból, bármit írtak is a régi könyvek, bármit mondtak is az ősök azt – szó szerint – betartani erkölcsi kötelesség, és morális vétséget követ el az, aki pusztán csak a kor követelményeihez igyekezne igazítani azt.

A dologban tehát az a szomorú, hogy amikor a jobboldal olyan kifejezésekkel illeti a baloldalt, hogy az „ráront nemzetére”, akkor ez számára több mint egy egyszerű metafora. A jobboldal – különösen szélsőséges irányzatai – számára ezért nem pusztán kommunikációs frázis a szemben álló felet „nemzetietlennek” nevezni, ezt valóban így is gondolják róla. Bennük soha fel sem vetődött, hogy a nemzetre való hivatkozás esetleg a nemzeti érdeknek ellentmondó cselekedeteket is kiválthat. Mintha a nemzeti zászlók lengetése nem egyszerűen vakká tenne az ennek alapján indított akciók következményeinek megítélését illetően, hanem kifejezetten felmentést adnak bármilyen cselekedetre.

A nemzeti érzés hatására azonban – miközben erősíti a csoport-összetartást – a csoport-tagok fejére mintha egy különös „szemellenző” szorulna rá. Ennek a „szemellenzőnek” a működését egy Pápua Új Guineai Felföld két kicsiny, egymástól elkülönülő, de együttműködő és egymással nem ellenséges viszonyban levő közösségénél lefolytatott kísérlettel vizsgálták. (Bernhard, et al. 2006..) A kutatók az ember ismeretlenek iránti „jótékonykodási” hajlamát vizsgálták. A kísérlet résztvevői – valamennyien a két törzs valamelyikéből származó helyi bennszülöttek – a „diktátor-játék” (DJ) un. büntetéses változatát játszották. A „diktátor-játékban” az egyik szereplő kap valamennyi – többnyire az adott környék fél-napi jövedelmének megfelelő – pénzt, amelyet saját belátása szerint feloszthat önmaga és egy ismeretlen között. Ha akarja, megtarthatja az összeget magának, ám át is engedhet ebből, amennyit akar, a másiknak.

Esetünkben a kísérletnek három eltérő szerepet betöltő résztvevője volt: a felosztó (D), az általa kapott összeget saját belátása szerint szétoszthatta önmaga és a kedvezményezett (K) között. Ha ezt a felosztást az ítélkező (I) nem tartotta igazságosnak, megbüntethette – saját kárán – a felosztó személy. A kísérletben különböző összetételű csoportokat alkottak: volt, ahol mindhárom személy egy törzsből származott (DKI), volt, ahol K és I, származott azonos törzsből (KI), volt, ahol D és K tartozott egy törzsbe (DK), és végül, volt, ahol D és I tartoztak azonos, míg K „idegen” törzsbe (DI).

Az eredmények egyértelműen igazolták: az önzés minden társadalomban büntetést vont maga után. A büntetési hajlandóság azonban már jellegzetesen a csoportösszetételtől függ: magas-szintű volt a DKI és a KI esetben, míg alacsony a DI és DK esetben! Ezt a jelenséget nevezték a kutatók „parókiális altruizmusnak”. DKI esetben, – mivel a méltányosságot magasra értékelték a résztvevők – várható volt a norma-sértők büntetése. A KI esetben viszont mivel „saját” csoporttagot ért inzultus idegenek részéről, így azok megbüntetése az un. etnocentrikus viselkedés szemszögéből logikus. A DI és a DK esetben viszont – amikor idegenek egymást, illetve saját csoporttag idegent „csapott be” – a ethnocentrikus „szemellenző” eltakarta a morális vétséget. A DI esetben idegen „járt pórul”, a saját csoportot nem érte kár, saját pénzen nem érdemes büntetni. Ezzel szemben a DK esetben, a büntető helyzetében levő, de más törzshöz tartozó úgy okoskodik: kevés közöm van ahhoz, miként élnek az idegenek, emiatt „sírjon az ő mamájuk”.  Ezért veszélyes egy integrálódó közösségben – mint amilyen Európa – ha az egyes részei ….belső

Az emberiség történelme voltaképpen egyre növekvő méretű és komplexitású közösségek létrejöttének sorozata. Így született és épült egymásra először a nagy-család, majd a törzs, később a királyság, végül a birodalmak. Ezzel egymásba „skatulyázott” közösségek egész sorozata jött létre, amelyben az újonnan létrejövők magukban foglalták a kisebbetek. Ám ez a probléma egészen új formában jelentkezett az ipari forradalmat követően. A. Smith sokat idézett mondása – „Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt” – ugyanis nem csupán egyénekre, hanem nemzetekre is igaz. Mindaz a gazdagság, amelyet magunk körül látunk, lényegében a békés kereskedelemnek tulajdonítható. Ám a kereskedelemnek útjában állt az egykori királyságok államainak belső heterogenitása. Erre a problémára született válaszként a „nemzet”: a nagyméretű és rendkívül sokféle egyének nehezen integrálható halmazból, homogén, összetartó, egymást segítő, egymás iránt szolidáris egyének közösségét teremtette.

Ám ezt a racionális folyamatot, a morál szemüvegén keresztül nézzük, akkor a nemzetet morálisan megítélendő kategóriának képzeljük. Ezzel önmagában, normális körülmények között semmi probléma nincs. Ám, – mint egy másik kutatás kimutatta – ha egy viszonyt morális kategóriaként tekintünk, akkor annak megítélésénél a ráció háttérbe szorul. Pl: a háború – mondják Clausewitz-re hivatkozva – a politika folytatása, más eszközökkel. A definícióból az következne, hogy amikor háborúról döntünk, akkor valamilyen értelemben racionálisan járunk el. Mérlegeljük a lehetséges nyereségeket és a költségeket, és ha a költség magasabb, mint az elérhető nyereség, nem érdemes háborúzni. Ám, ha a háborút nem racionálisan, hanem erkölcsi szemszögből ítéljük meg, akkor az erkölcsi kötelesség, még ha nyilvánvalóan ellentmond a józan-észnek. Pontosan ezt kapták a kutatók. (Ginges, J. Atran, S. (2010) War as a moral imperative (not just practical politics by other means).

Vagyis, a nemzeti érzésnek – mint az ember bármely szellemi vagy anyagi alkotásának – megvan a színe és a visszája. Hadd világítsam ezt meg egy új tudományos eredménnyel. A csapodár hímeket hűségessé, a zsugori embereket adakozóvá tevő oxitocint a szeretet hormonjának is nevezik. Egész sor kísérletben tárult fel, hogy hatására a magányosok társaság-kedvelők, az önző személyek adakozók lesznek. Sokakban még az is felvetődött, hogy a válságba került házasságokat „oxitocin-kúrával” gyógyítsák: a gyanakvó feleség egyszerűn kicseréli a férj dezodorját, ocxitocint tartalmazóra, és már nem is kell tartania a megcsalástól! Ám ha valakiben felvetődne, hogy az oxitocinnal akár egy széthúzó nemzetet is egyesíteni lehetne, csak lassan a testtel! Egy új kísérletben ugyanis kiderült: az oxitocin ugyan összekovácsolja a csoportot, és gördülékenyebbé teszi az együttműködést, ám közben szembeállít a többi csoporttal. (Carsten K. W. De Dreu, et al. Science 11 June 2010). Vagyis, ha egy szétesőben levő közösséget oxitocin-kúrára fognánk – amiként „nemzeti kúra” hatására is – erősödne ugyan az összetartást, de eközben ez szükségképen ellenségévé tennénk a környezet más csoportjainak.

Mindebben tulajdonképpen semmi meglepő nincs. Megszokhattuk, nincs olyan dolog, amelynek kizárólag előnyei volnának. Bármely hasznos emberi alkotás, más célra és más módon használva károkat okozhat, és épp így bármely emberi eszme, – legyen az mégoly lelkesítő és magasztos – a körülmények figyelmen kívül hagyása esetén, vagy csak korlátlanul érvényesítve tragédiára vezethet. Miért csodálkoznánk, ha egy eszme vagy egy szimbólum, amely bizonyos csoportot összefűz, az más csoportokkal szemben elzárkózást is generálhat. Ám ennek a fordítottja is igaz. Minden, ami kinyit a világra, közelít idegenekhez, fogékonnyá tesz mások eszméi, szokásai iránt, és felkelti termékeik iránti igényünket, és ezzel hozzájárul ismereteink gyarapodásához és gazdagodásunkhoz, az egyben lazítja a saját csoport kohézióját, és eltávolít a saját közösségünk tagjaitól. Mintha valakit megszeretni, szükségképpen eltávolítana másoktól.

Tekintsünk úgy a nemzeti érzésre, mint valamiféle gyógyszerre, amelynek használata előtt – mint bármely más gyógyszer esetén – célszerű elolvasni a recept feliratát. A nemzeti érzésén a következő olvasható: „A nemzeti érzés hatékony gyógyszer széthúzó közösségek számára, amely azonban erős hatóanyagot tartalmaz és komoly káros mellékhatásai lehetnek. Óvatosan kell bánni az alkalmazásával és tegyük olyan helyre, ahol nem férhet hozzá olyan személy, aki nem kellően józan és nem hozzáértő. Ám még szakember is csak kis adagokban és mellékhatásokra folyamatosan ügyelve alkalmazhatja. Az adagolásnál pedig különösen azoknak kell óvatosnak lenni, akiknél a korábbi alkalmazás már negatív következményekre vezetett.”

 

 

 

Magyarság-mérés

Magyarság: kötődés vagy glorifikáció?

Az elmúlt év valószínű a legnagyobb vitát kiváltó és a társadalmat erősen megosztó eseménye a Szabadság téri szobor-állítás volt. A vitákban – pl. Miklós Gábor a múlt heti cikkében, „A béke ára” – rendre felbukkan a magyarság saját múltjához való viszonyának két, élesen szembenálló – „bűnös” és az „áldozat” nemzet – koncepciója. Kevés figyelem fordult azonban a nemzet viselt dolgainak megítélésével kapcsolatos szembenállás mélyebb okainak a megértésére. Pedig a tudomány górcső alá vette a saját csoporthoz való viszony pszichológiáját és annak a viselkedésre gyakorolt hatását. És ami még fontosabb, ezen a területen már magyar kutatók is értek el érdekes és a történéseket jól megvilágító eredményeket. (Szabó Zsolt Péter és László János. „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. A Magyar Pszichológiai Szemle. 2014. 69. 293-318).

A kutatók az egyént a nemzetéhez fűző viszony – nehezen megfogható – érzését igyekeztek mérhetővé tenni. Abból a logikus, de sokáig rejtve maradó feltételezésből indultak ki, hogy az azonosulásnak több fontos dimenziója lehet. Első közelítésben, a sajátnak tekintett közösséghez fűző viszony valamiféle „kötődésként” jellemezhető. Ez a kötődés olyan pszichológiai jelenségekben tárul fel, mint a nemzeti szimbólumok – a nemzeti zászló, a Himnusz – kiváltotta öröm-érzet, vagy az a boldogság, amit akkor élünk át, amikor külföldön váratlanul magyar szavakat hallunk. Van azonban a nemzettel való azonosulásnak egy másik összetevője is: a glorifikáció. Ennek lényege: saját nemzetünket erkölcsösebbnek, kiválóbbnak, okosabbnak, igazságosabbnak tartjuk másoknál. Ebből viszont többnyire az is következik, hogy kevésbé vagyunk hajlandók a nemzetünkre vonatkozó negatív tényállításokat elfogadni, és ha ilyen felbukkan, akkor olyan kognitív stratégiákat alkalmazunk – az áldozatokat hibáztatjuk, magunkat pedig a körülmények áldozatának tekintjük – amelyek tagadást és önfelmentést generálnak.

A kutatók kifejlesztettek – majd teszteltek és kipróbáltak – egy olyan, a „magyarság-mérésre” szolgáló kérdőívet, amely számszerűsíteni tudta a „kötödés” és a „glorifikáció” mértékét. Az előbbit olyan kérdésekkel mérték, mint pl. „A magyarságom fontos része annak, hogy ki vagyok.” Az utóbbit pedig olyanokkal, mint pl. „A magyarok történelmük során általában erkölcsösebben jártak el, mint más nemzetek”. A válaszok alapján „kiszámolható” volt egy adott személy „kötődési” illetve „glorifikációs” értéke. Természetesen mindenkiben megjelenik mindkettő, de nem egyenlő súllyal. A kutatóknak, ennek alapján sikerült azonosítani, miként közelít a magyar nemzet múltjához ez a két – részben eltérő típusú – szemlélet.

Úgy találták, hogy a kötődés típusú kapcsolat megengedi a „sajátunkhoz” való kritikus viszonyulást. A „kötődők”, hajlandók annak beismerése, hogy „mi” hibázhattunk, és ennek ellenére megmarad bennük a nemzethez való erős kötődés. Akiknél viszont alapvetően a glorifikáció határozza meg a nemzethez való viszonyt, azokban soha fel sem merül, a „mi hibázhattunk” lehetősége. Ha erre utaló tény bukkan elő, akkor az ilyen személyek tagadnak, vagy a másokra kenik a történteket, esetenként az áldozatot hibáztatják. A kutatók érdekes módon tesztelték a két eltérő megközelítést: két történetet meséltek el, az egyikben szlovák, a másikban horvát közösséggel szemben viselkedett agresszorként a magyar csendőrség. A megkérdezettek hajlamosak voltak felmenteni a „magyarságot” a felelőssége alól, a bűntudat és a szégyen nem jelent meg gondolkodásukban, csupán a „kötődő” típusú személyek mutattak – a szlovák esetben – hajlandóságot jóvátételre, ami a kutatók megfogalmazásával „külső fókuszú, pozitív érzelem”.

Az idézett kutatás – nem tekintve feladatának – nem elemezte a „miért” kérdését. Érdekes egybeesésként a Science folyóirat ebben a hónapban számolt be egy olyan vizsgálatról, amely rávilágíthat a csoporthoz való viszonyunk különbözőségének okaira. (Hofmann W. et al. Morality in everyday life. Science 2014. Sept. 12. 1340-1343.) A kutatók sajátos módszert alkalmaztak: meghatározott időnként mobilon felhívták kísérletben résztvevőket, és feltették a kérdést: vajon az elmúlt pillanatokban elkövettek-e, részesei vagy szemtanúi voltak-e, vagy valamilyen formában tapasztaltak-e valamilyen erkölcsi, vagy ellenkezőleg, erkölcstelen tettet. Ez a kísérlet azért volt különösen érdekes, mert az erkölcsről vagy általában beszélnek, vagy kimódolt szituációkra kérdeznek rá, esetleg laboratóriumi körülmények között kutatják megnyilvánulásait. Ebben a vizsgáltban viszont a hétköznapi helyzetekben előbukkanó erkölcsi tetteket és azok megítélését tudták azonosítani.

A kutatás egyik célja éppen az volt, hogy megvizsgálják, vajon a politikai beállítódás befolyásolja-e az erkölcsi viselkedést. Visszaigazolva a korábbi kísérletek megállapításait, arra jutottak, hogy számottevő eltérés van a „liberális” és a „konzervatív” személyek erkölcsi értékelése között. A kísérletekben nyolc alapvető erkölcsi érték bukkan elő: „Ne árts”, „Ne légy igazságtalan”, „Légy lojális a csoporthoz”, „Tiszteld a tekintélyt”, „Tartsd tiszteletben a szentséget”, „Ne korlátozd a szabadságot”, „Légy becsületes” és az „Önfegyelem”. A „Ne árts” erkölcsi parancsa mindenki számára alapvetően és egyenlő mértékben fontos és követésre méltó volt. Ugyanakkor a „liberálisok” inkább az egyenlőséget, a szabadságot és a becsületességet értékelték magasra, míg a konzervatívok a csoport-lojalitást, a tekintély követését, és a szentség tiszteletét tekintették alapvetően fontosnak.

A fenti eredmények arra utalnak, hogy a konzervatív személyek inkább hajlanak a csoport feldicsőítésére, a csoportot ért kritikák visszautasítására, és a csoporttal szembenálló más közösségek lebecsülésére. Ezzel szemben a liberális nézetű emberek készek megfontolni és tények alapján elfogadni a csoportot ért kritikát. Az önkritika és a csoport által elkövetett hibák, bűnök beismerése – az ő szemükben – nem akadálya a csoporthoz való kötődésnek. Ez az eltérés magyarázza, miért van az, hogy a nemzet egyik része felmenti a magyarságot az elkövetett bűnök alól, míg egy másik része hajlamos beismerni, hogy a magyar nemzetet felelősség terheli a történtekért, és közben képes megmaradni magyarnak.

A probléma az – ha ezt egyáltalán problémának lehet tekinteni – hogy a nemzet, mint bármely nemzet, sokféle, liberális, konzervatív és más nézetű emberből áll. E sokféle embernek – mint láttuk – eltérő lehet a saját nemzetéhez fűződő pszichológiai viszonya. Ez akkor idéz elő társadalmi konfliktusokat, ha az éppen uralkodó politika – mint most nálunk – szembeállítja ezeket, és csupán az egyiket – most éppen a glorifikációt – tekinti a nemzet részének, míg a másikat – a „csak” kötődőket – kirekeszetné a nemzetből. Radnóti sorai – „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor hol és mikép..”- egy „kötődő” magyar tépelődését jelzik. Ezeket a sorokat egy „glorifikációs” magyar nemhogy le nem írná, de még ki is taszítaná a „kötődőket” a nemzetből. Ez a véletlenszerű pszichológiai különbség – és persze a körülmények – idézték elő Radnóti személyes és az egész nemzet tragédiáját, amit a Szabadság-téri szobor nem felold, inkább fenntart.

Fukuyama helyesbít.

Fukuyama helyesbít.

Viszonylag későn, 1986-ban, majd 40 évesen, utaztunk először feleségemmel – és az állandóan elforró hűtővizű Skodával – „Nyugatra”. Máig visszatérő rémálmunk, ahogyan ismeretlen utakon „bénázunk”, igyekezve fel-, vagy éppen lehajtani az autópályáról. Gyakran a kényszerű spórolás miatt választottuk a hosszabb, lassúbb és kényelmetlenebb mellékutakat. Két tapasztalat azonban örökre belénk rögződött. Az első: hiába próbálunk takarékoskodni, az autópálya mindig gyorsabb és olcsóbb. A második: egyetlen félreértett jelzés, pillanatnyi késedelem, és máris elvétettük az utat. Szorongva látjuk, hogyan húznak el mellettünk, és ismét hosszú, kanyargós útra kényszerülünk, hogy visszakerüljünk az autópályára.

Nemrég, a berlini fal leomlásának és – nem mellékesen – a kerekasztal tárgyalások megindulásának negyedévszázados évfordulójára emlékezve ugyanez az élmény köszöntött vissza. Felrémlett, ahogyan sokáig, csak messziről figyelhettük a dinamikus és kellemes társadalmakat, amint zökkenőmentesen suhannak céljaik felé. Majd egyszer csak mi is becsatlakozhattunk: slampos diktatúráinkat itt-ott új intézményekkel „feltunningolva”, végre felhajthattunk a történelmi „autópályára”. Szinte láttuk magunk előtt a végcélt – a liberális demokrácia és a piacgazdaság modelljét – amelyet F. Fukuyama, „A történelem vége”. (1992) című, óriási sikerű könyve rajzolt élénk színekkel elénk. Ám valahol, valamit elvéthettünk. Az út, amin most haladunk, újra döcögős és kátyús. Mai állapotaink a régi – egykor puhának nevezett, ma azonban egyáltalán nem puhának érzett – diktatúrára emlékeztetnek.

Mára világossá vált, hogy Fukuyama műve ugyan egy turisztikai hirdetés meggyőző erejével vetítette elénk a világpiacra nyitott, a magántulajdonra építő, a liberális demokráciát megvalósító, és széleskörű egyéni szabadságjogokat biztosító társadalom modelljét, ám történelmi „útvonal-térképként” mégsem vált be. A 21. század a követésre ajánlott minta válságát, és egy különös képződmény – az un. racionális autokrácia – felemelkedését hozta. Egyes, a polgári jogokat és a demokrácia intézményeit korlátozó társadalmak kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújtanak (pl. Szingapúr, vagy Kína, de nem Oroszország!), miközben az egyéni és kollektív jogokat biztosító társadalmak dinamizmusa lecsökkent. S mint egykor, az elvétett lehajtó-sávon kifelé sodródva, a történelem mellettünk levő sávjában egyre többen húznak el, és amikor visszasorolnánk, ránk dudálnak, jelezve a felfestett záróvonalat. Akkor most Keletre vagy Nyugatra vessük vigyázó szemünket – kérdezheti a bizonytalan olvasó?

A civilizációk, a kultúrák és a nemzetek történelmi élet-pályáját az elmúlt évtizedben könyvek egész sora rajzolta fel. A legtöbbet idézett mű – Acemoglu-Robinson: Miért buknak meg nemzetek? – még szemléletes jelzőtáblákat is állított a történelem „autópályájára”: a kizsákmányolótól (extraktív) a befogadó (inkluzív) intézmények felé történő elmozdulás jelölte ki a kötelező haladási irányt. Ám még ez az elemzés is csak utalt arra, hogy a nemzetek számára több „becsatlakozási” lehetőség bukkan elő, és hiányzott belőle a politikai fő-, mellék-, és bekötőutak pontos rajza is. Pedig a történelmi „sávváltás” nemcsak esélyt teremt, komoly veszélyeket is rejt.

Az irányváltást megelőző manőverek sorrendjének fontosságát Fukuyama legújabb – a napokban megjelent – „Political Order and Political Decay. From French Revolution to the Present” című könyve elemzi. A szerző felismerte, az egyes országok sorsát nemcsak az határozza meg, hogy rátérnek-e egyáltalán a történelmi „főútvonalra”. Veszélyek leselkednek a becsatlakozni igyekvő nemzetekre a „sávváltás” közben is. Van-e szerepe – tette fel a kérdést – a modernizáció későbbi sikerében, hogy a társadalmak milyen sorrendben teremtik meg a fejlődéshez szükséges intézményeket? Válasza elgondolkoztató: a jövőt döntően befolyásolja, vajon a „nép” először demokráciát „kap”, vagy előbb a hatékonyan és átláthatóan működő államot építi ki a társadalom. Történelmileg jobban jártak – érvel – az „északiak” (Németország és skandinávok), akik a hatékony bürokráciának adtak elsőbbséget, mint a „déliek” (Görögország és Olaszország), akik az általános választójogon alapuló demokráciával kezdték.

A sorrendet az tette fontossá, hogy a 19. században, még az akkori élenjáró országokban is, un. patrimóniális társadalom létezett. Ezekben a társadalmakban a vagyont gazdag családok birtokolták, a hatalom – kizárólag saját érdekeik érvényesítésére törekvő – dinasztikus csoportok kezében összpontosult. Az előrejutás és az elitbe kerülés – Fukuyama megfogalmazása szerint – a „családnak és a barátoknak való kedvezéstől függ”. Ilyen feltételek között a demokrácia bevezetése – ami egyet jelentett a versenyző pártrendszer kialakításával – a politikának a „szavazat-vásárlás” útján történő meghatározását eredményezte. Ezzel a problémának a jelentőségével induláskor sem ezek a társadalmak, sem pedig egy évszázad múlva a „rendszerváltók” nem voltak tisztában. Így a demokrácia és az általános választójog bevezetése automatikusan „beindította” az oligarchiák harcát, és ez sebezhetővé tette ezeket a társadalmakat.

Jól kiolvasható a fejlődésnek ez a menete az USA – Fukuyma által, a német és a görög „fejlődési pálya” közötti átmenetként szemlélő – történelméből. Az USA – állapítja meg – a 19. század elején patrimóniális irányban indult, fokozatosan megerősödtek, és meghatározóvá váltak az oligarchiák. Ám a 19. század végén irányváltás történt: az USA irányt vett a hatékony és felelős állam kialakítása felé. Az állami bürokrácia szakmai alapon választódott ki, és a politikai pártok befolyása az intézmények posztjainak elosztásában lecsökkent. A váltásban – állapítja meg Fukuyama – döntő szerepe volt az amerikai középosztály megerősödésének és öntudatra ébredésének. Bár Európa esetében nagyobb szerepet szán a hadseregek sikereit meghatározó hatékony bürokratikus vezetésnek, ám – megítélésem szerint – az öreg kontinens politikai arculatát is alapvetően a középosztály felemelkedése formálta.

A középosztály számára a 20. században felgyorsuló növekedés és a dinamikus fejlődés, anyagi biztonságot, és társadalmi stabilitást hozott. A stabilitás azután növelte biztonságérzetét, az pedig nagyobb önbizalmat teremtett. Tagjai egyre magasabb – előbb közép, majd felsőfokú – végzettséget szereztek, és elindulhattak a karrier lépcsőjén a vállalkozásokban illetve az állami szervezetekben. A növekvő képzettséggel párhuzamosan szélesedtek szakmai tapasztalataik, emelkedett társadalmi státuszuk, és erősödött társadalmi öntudatuk. Képessé váltak és hajlandók lettek érdekeik – tiszta verseny, nyitott társadalom, egyéni szabadságjogok, teljesítmény-alapú kiválasztódás, szabad vállalkozás – megfogalmazására és képviseletére. Az egyik oldalon, ráébredtek, hogy már nemcsak a láncait veszíthetik, ugyanakkor felismerték növekvő befolyásukat, amelyet a képviseleti demokrácia nyújtott a számukra.  A 20. század tehát – egyebek mellett – alapvetően arról szól: a hatalomra került középosztály miként törte meg, szorította ki a hatalomból a patrimóniális társadalom hatalmi csoportjait. A II. világháborút követően úgy tűnt: a fejlett demokráciák társadalmaiban végleg befellegzett az oligarchiák, és a dinasztiák hatalmának.

A fejlődés azonban a 80-as évektől más irányt vett. Th. Piketty, nemrég megjelent, nagy vihart kavart, könyve („Capital in the Twenty-First Century”) arra a megállapításra jutott, hogy a 20. század középső harmadának kedvező folyamatai, – a jövedelemi és az esélybeli egyenlőtlenségek csökkenése – a körülmények egyedi összejátszásának következményeként megtörtek. A kutatások egybehangzó eredményei arra utaltak: a 80-as évektől a fejlett társadalmakban a „felső 1%” részesedése a nemzeti vagyonból, és a jövedelmekből újra növekedésnek indult, és növekvő tőkéjükre támaszkodva fokozatosan újraépítették hatalmi pozícióikat. A 21. századba átlépve, visszatérni látszik a régi rend. Egyrészt, a kirobbant válság miatt, a középosztály teret veszített, biztonságérzete megrendült, önbizalma elpárolgott, politikai aktivitása lecsökkent, ellenőrző szerepe erodálódott. Másrészt, ezzel párhuzamosan, a társadalom legfelső 10% és még inkább 1%-a fokozatosan visszaszerezte korábban elveszített befolyását. Határozottan – és szégyenkezés nélkül – törekszik érdekei érvényesítésére. Csak egyetlen, de tipikus példa: a Koch család, az USA legnagyobb vagyont – a százmilliárd dollár értékű Koch Industries-t – birtokoló dinasztiája. A család, az elnökségre pályázó Obama ellen viselt, nem is titkoltan, valóságos – több-száz millió dollárt (!) mozgósító, végül mégis vesztes – háborút. (J. Mayer 2010. Covert Operation: The billionaire brothers who are waging a war against Obama.)

A patrimóniális társadalom újjáépülését segíti – az elmondottakon túl – az USA Legfelső Bíróságának az elmúlt években hozott néhány jellegzetes döntése: a pártok finanszírozásban az egyéni hozzájárulás korlátozásának megszüntetése, illetve a pozitív diszkrimináció korlátozása. De a „régi világ” újraéledésére utal egy további változás is. A 20. század meghatározó vagyonos osztályának tipikus alakjai a „self-made man” vállalkozók voltak: H. Fordtól, S. Waltonon keresztül, egészen B. Gatesig. A 21. század új hatalmi csoportjait azonban döntően az egykori birodalom-építők, „járadék-élvező” utódai alkotják. A járadék-élvezők – „szelvény-vagdosók” – viselkedése azonban „reakciósabb” elődeiknél. A sikeres elődök hibája mindössze az volt, hogy úgy vélik, ha nekik sikerült, akkor bárkinek sikerülhet. Az utódaikat azonban – mint a Walton vagy a Koch család örököseit – a hatalom és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása, a patrimóniális társadalom konzerválása vezeti.

A felsorolt változások összefonódva idézték elő, a 20. század sikeres demokráciáinak válságát. A demokrácia ugyanis a valóságban egy probléma-megoldó „gépezet”. Működését egyaránt meghatározza a szerkezete (az intézmények) és a működtető „gépészek” (nem kizárólag, sőt nem is elsősorban, a politikusok, hanem az egész középosztály!) ismeretei, motivációja és bizalma a gépezet működésében. A demokrácia terjedésének megtorpanása közvetlen kapcsolatban van a középosztály hanyatlásával. Ám a 21. században egy visszarendeződési folyamat is beindult. Szinte a semmiből, egy különös a „versenytárs” – a „racionális autokrácia” – bukkant elő. Az ilyen társadalmak – jellegzetes példa, Szingapúr – hatékony kormányzással, magas növekedési ütemet és gyors modernizációt érnek el, miközben az egyéni polgári jogok és a demokrácia intézményrendszereit korlátozták.

Míg két évtizede senki nem vitatta a „Történelem vége” tételét – a liberális demokráciáké a jövő – ma sokan inkább kételkedve fogadják ezt az előrejelzést. (Micklethwait, J. Wooldridge, A. The Fourth Revolution. 2014.). Az egykor dinamikus „Nyugat” – a könyv megfogalmazása szerint – „elefantiázisban” szenved. Polgáraihoz hasonlóan, betegesen elhízott, és egyre nehezebben kúrálható nyavalyákkal küszködik, miközben vetélytársai – legalább is egy részük – hatékonyan képesek a társadalom kormányzására. Arra bíztatják hát a fejlett demokráciákat, hogy – miként tették ezt a múltban – elfogulatlanul elemezzék a helyzetüket, és tanuljanak a történelemből. Kevesebb önelégültség, másokat kioktató öndicséret és több nyitottság a világ más történelmi hagyományain és kultúráján nyugvó tapasztalatok befogadására. Ugyanakkor, a sokak – pl. Orbán Viktor – példaképnek tekintett Szingapúrról adott jellemzésük – „Disneyland, halálbüntetéssel” – óvatosságra int.

A 21. század válságait nem a karizmatikus vezérek vagy a látnoki képességű próféták hiánya idézte elő. A problémák gyökere: a gazdasági feltételek és társadalmi körülmények alapvető, – inkább a földtörténeti jégkorszak beköszöntére, mint annak elmúltát követő kellemes felmelegedésre emlékeztető – átalakulása. Az efféle katasztrófák idején soha nem a hatalmas test, az erős izmok, és az éles fogak, hanem a tanulni képes agy, és az alkalmazkodóképesség a túlélés kulcsa. Ez utóbbi feltételnek azonban leginkább egy egészében és elemeiben egyaránt alkalmazkodni képes decentralizált rendszer felel meg. A politikai elefántiázis kifejezés viszont egyértelműen olyan, az egyensúlyi és a hatékonysági szempontokra süketen centralizáló és presztízs-terülteket túlfejlesztő államra utal, amely éppen az alkalmazkodást lehetővé tevő területekről vonja el a forrásokat. A rugalmas és alkalmazkodó-képes társadalmat inkább példázzák a kis európai államok – Svájc, Dánia, Hollandia, és a skandinávok – mint a kelet felé sasszézó, a valódi helyett illiberális demokráciát, a felelős állam helyett irracionális önkényuralmat megvalósító Magyarország. Ezért fontos számunkra Fukuyama, hogy kicsit megkésve ugyan – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – kiigazította magát. Belátta: ez még nem a „történelem vége”. A cél mindössze az, hogy „jussunk el végre Dániáig” (getting to Denmark). Jelenlegi állapotainkat tekintve azonban ez a cél csak látszólag van közelebb, mint a történelem vége.

Miért buknak el a rendszerváltások?

Miért buknak el a rendszerváltások?

„Miért van az, hogy minden magasztos eszme, végül a szűklátókörű bürokrácia és a kisszerű önkény mocsarába fullad?” – fogalmazta kérdéssé élete szomorú tapasztalatát egykor Bakunyin. Miért – teszik fel ugyanezt a kérdést, a rendszert-váltó Közép Európában, az arab tavasz országaiban, és a világ számtalan más táján. Mintha valami ellenállhatatlan hatás – R. Michels kifejezésével élve, „vastörvény” – térítené el az embereket a józan viselkedéstől és sodorná a társadalmakat egyre mélyebbre. Pedig 1990-ben minden világosnak tűnt: a rendszerváltók, a fejlett „Nyugat” politikai, és gazdasági modellje alapján, nekiláttak „átépíteni” társadalmuk teljes intézményrendszerét. Az átvett siker-modell hosszú történelmi fejlődés eredményeként formálódott ki. A kezdetben alapvetően kizsákmányoló (extraktív) jellegű, feudális intézményrendszer – Európa különböző országaiban, eltérő pályákon haladva – fokozatosan a polgári társadalmak befogadó (inkluzív) rendszerévé formálódott. (Acemoglu és Robinson. Mért buknak meg nemzetek? 2013)

Az extraktív intézményrendszer jellemzői: az autoritárius hatalomgyakorlás, a rendeleti kormányzás (rule by law), a klientizmus, az átláthatóság korlátozása, a hatalmi csoportok érdekeinek alárendelt jogszolgáltatás, a vállalkozás és a kiemelkedés lehetőségeihez való egyenlőtlen hozzáférés. Az ilyen társadalmakban gyenge a kezdeményezőkészség, alacsony az innovativitás, viszont magas szintű az intézmények iránti bizalmatlanság, és a korrupció. Az inkluzív intézmény-rendszert viszont az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma (rule of law), a bürokrácia átláthatósága, a vezetők felelősségre vonhatósága, a meritokrácia, az egyenlő versenyfeltételek, az információ szabadsága alkotja. Az ilyen társadalmakban a polgárok szabálykövetők, magas az intézményekbe vetett bizalom és a teljesítmény motivációja, ugyanakkor alacsony a korrupció és a nepotizmus.

A magyar rendszerváltás első lépése az 1989 június 13-án kezdődő Kerekasztal tárgyalásokat követő megállapodás volt. A hat alapvető törvényjavaslat – az Alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártokról, a választásról, a Büntetőtörvénykönyvről, és a büntetőeljárásról – megteremtette az átalakulás keretét, és ezzel a kormányzás minőségét jelző index (Worldwide Governance Indicators – WGI), a „puha-diktatúra”, az extraktív térfél 40 pontjáról, az inkluzív végpont irányába, 65 pontra ugrott. A további változások, mint egy rádió beállítása történt: a társadalom intézményi „hangolásának” szabályozó-gombjain a politikusok tartották rajta a kezüket. Az egymást követő kormányok fokozatosan formálták az intézmények rendszerét, illetve az ezek működési feltételeit befolyásoló törvényeket, szabályokat és szervezeteket. Ha tehát a kétségtelen visszarendeződés magyarázatát keressük, azokat az összekapcsolódó „vastörvényeket” kell azonosítani, amelyek fokozatosan erodálták, és a szétesés szélére sodorták demokráciánk rendszerét.

  1. A kiválasztódás „vastörvénye”

Az első – gyakran hivatkozott – tényező: a politikusok személyisége. A modern demokráciákban két személyiségvonás nélkülözhetetlen az előrejutáshoz. Az egyik: a hatalmi manipulációs képesség. Ez, a – N. Machiavellire utaló – „High Mach.” személyiség eszközként kezeli az embereket, tétovázás nélkül hazudik, ha érdekei ezt diktálják, és „ki van iktatva” morális fékje. A kiválasztódás másik nélkülözhetetlen tényezője: a narcisztikusság. A „High Narc.” jellemzője, az egyik oldalon, az ambíció, az optimizmus, a kockázatvállalási hajlandóság és mások meggyőzésének képessége. A másik oldalon viszont, önimádó, önmagát előtérbe helyező, mindenkit lehengerelni akaró, hibáit soha be nem ismerő, az eredményeket kizárólag önmagának tulajdonító, a hibákat mindig másban kereső, „celeb” személyiség.

A rendszerváltás során kialakuló új politikusi elit tagjai – a kiválasztódás „vastörvénye” hatására – „High Mach + High Narc.” típusúak. Aki bármelyikben gyenge, az, vagy nem jelentkezik, vagy kiszelektálódik. Ez a típus előszeretettel tűnteti fel magát „nemzet-megmentőként”, s mivel ebben a szerepben érzi magát igazán otthon, gyakran tudatosan idéz elő krízis-helyzeteket. Az ilyen személyiségek találkozása – párton belül, de még inkább azok között – többnyire ütközéssel végződik. Mindegyik kész arra, hogy pártját és országát – de akár az egész világot, gondoljunk csak az USA költségvetési vitájára – a szakadék szélére vezérelje, csak hogy saját nagyságát és rendíthetetlenségét demonstrálja. Kiszorítják mozgalombeli versenytársaikat, és magukat, autokratikus vezetési stílusukat elfogadó – „igenis” – emberekkel veszik körül magukat. Igyekeznek megszabadulni az ellenőrzéstől és eltávolítani az útjukban álló az intézményi korlátokat. Ezek az új típusú „karizmatikus” vezetők – a maguk „kézi-vezérléses” stílusával – szükségszerűen tolják az egész intézmény-rendszert vissza, az extraktív irányba!

  1. Az oligarchia „vastörvénye”

A közélet színpadát uraló „High Mach + High Narc” politikusok eleve hajlamosak az őket korlátozó szabályokat, személyeket és ellenőrző testületeket kiiktatni. Ám a pártokon belül fellép egy további torzító tényező. Éppen egy évszázada egy fiatal német szociológus – Robert Michels – saját személyes negatív tapasztalati alapján fogalmazta meg a tömegpártok belső folyamatait uraló, kikerülhetetlen szabályt: az oligarchia vastörvényét. „Minden politikai pártban – írta – folyamatosan belső hatalmi harcok folynak. Az oligarchiák minden tagja tele van gyanakvással azok iránt, akik a hatalmi hierarchiába való belépésre aspirálnak, és ezeket nem egyszerűen „elvtársaknak”, hanem vetélytársaknak tekinti, akik az ő megszerzett pozícióit veszélyeztethetik, ahelyett, hogy megvárnák, amíg természetes módon meghalnak”. (R. Michels. 1962. Political Parties.)

Bizonyos történelmi helyzetekben – ilyen volt az I világháborút követően, a fasizmus és a bolsevizmus uralomra jutásának korszaka – felerősödik az „oligarchizálódás” veszélye: megnő a tömegek politikai aktivitása, a pártok taglétszáma, bővül az állam hatóköre, és a politika sokak számára kínál kívánatos élet-programot. Az „oligarchizálódást” korlátozhatja a társadalom demokratikus hagyománya, az oligarchiák veszélyét mutató történelmi tapasztalat, az állami vagyon „lenyúlásának” megakadályozása, és a társadalmai nyilvánosság. Ezek a tényezők szorították vissza az oligarchiák elterjedését Nyugat-Európában a II világháborút követően. Így a jelenség csak a politikai szociológiai tananyag lábjegyzetében bukkant fel. Ez az oka, hogy erre a problémára a rendszerváltás során nem fordítottak kellő figyelmét, holott ezekben a társadalmakban nagy volt az „oligarchizálódás” veszélye.

A volt szocialista országokban ugyanis hiányoztak a demokratikus hagyományok, az intézmények iránti bizalom kisebb mértékű, a társadalom értékrendszere „elfogadóbb” az oligarchizálódás iránt. A jóléti állam forrásainak birtoklása és a privatizáció pedig szinte ellenállhatatlan csábítást jelentettek. Mindez azt eredményezte, a „rendszerváltóknál” többnyire nem volt, ami korlátot szabjon az „oligarchia vastörvénye” érvényesülésének. Ezt a tendenciát erősítette, hogy ebben az időszakban eleve nagyon nagy-számú szabályt kellett megalkotni, és képviselők többnyire képtelenek voltak ennek nyomon követésére. A jelenlegi parlamentben – amikor a kormány-párt áttekinthetetlen számú törvényjavaslatot, és kiegészítést nyújt be, és rendszerszerűen alkalmazza a képviselői indítványokat, a végszavazás előtti módosításokat és a „saláta-törvényeket” – végleg lehetetlenné vált a politikai ellenőrzés. A parlamentnek ez a működés-módja a képviselőket, szakértő döntéshozóból, gondolkodás nélküli „bio-díszletté” változtatta. Ez pedig nem csupán a kollektív felelőtlenség eluralkodására, hanem az intézményrendszer az extraktív irányban történő torzulására is vezetett.

  1. Az elitváltás „vastörvénye”

A „oligarchia vastörvénye” szükségképpen kisugárzódik, az állami bürokráciára, és a gazdasági elit, pártokhoz kötődő, támogatást kínáló, egyben befolyásolási lehetőséget kereső körére. Ezek a csoportok azért fontosak, mert ők váltják valóra a párt akaratát, és befolyásolják a támogatók „hadrafoghatóságára”. A „rendszer-váltások” szinte szükségszerűen kapcsolódnak össze gyorsított elit-váltással. Ennek szelekciós szabályát – az elit-váltás „vastörvényét” – nemrég egy belső eligazításán Orbán Viktor így fogalmazta meg: „Aki tisztességesen viselkedik, azt, ha megsebesül, kihozzuk a csatatérről, de aki nem, arra mi is lőni fogunk.” Ez a mondat félreérthetetlenül megadja a viselkedés „aranyszabályát”: feltétlen engedelmesség, kételkedés nélküli támogatás, és kritikátlan lojalitás.

A gyorsított elit-csere során tehát – így volt ez a kommunista hatalomátvételt követően is, de így zajlott le nemrég az MSZP-n belüli generáció-váltáskor – szükségképen háttérbe szorul az értelmiségi lét legfontosabb jellemzője: a kritikus és önálló gondolkodás. A párt elvárja a vezér feltétel nélküli támogatását. Nem szeretik azt, aki kritikát fogalmaz meg, vagy akár fenntartásai vannak. Lojalitást és kételkedés nélküli behódolást, az elvárásoknak való megfelelést követelnek. A morális-tartás és a szakértelem másodlagos, a vezér iránti töretlen hit állandó kinyilvánításához képest. Így, elitváltás idején ritkán kerülnek meghatározó pozíciókba autonóm szakemberek. Az állami bürokrácia posztjait is a párt irányvonalát ellenmondás nélkül kiszolgálni hajlandó személyek töltik be. Ez a tendencia ismét csak az extraktív, és nem az inkluzív típusú intézmények létrejöttének kedvez.

  1. A vagyonépítés „vastörvénye”

Az előző tényezők külön-külön is hajlamossá teszik a politikát a „kisiklásra”, ám összekapcsolódásuk elkerülhetetlenné tette az intézményrendszer extraktív irányú sodródását. A sodródás mértékét és tartalmát alapvetően két érdekcsoport befolyásolja: a gazdasági elit, amelyik a számára életbevágóan fontos, milyen játékszabályok között dolgozik, és a választópolgárok széles köre, akik, végső soron eldöntik, kit emelnek kormányra, ki fogja őket képviselni országos és helyi szinten?

A gazdasági elit érdeke – látszólag – a mindenkire egyformán érvényes játékszabályok, az egyenlő és átlátható verseny-feltételek, és a versenyben való szabad részvétel. Ám a „rendszerváltást” követő privatizáció a személyes meggazdagodás – soha vissza nem térő – lehetőségével kecsegtetett. Így a pártokhoz „csatlakozó” – azokat finanszírozó, majd a számlát benyújtó – csoportok valóságos érdeke: magán-vagyonná konvertálni a jóléti állam és a közösségek forrásait. Mindez alapvetően a „potyautas” viselkedést ösztönözte: „megbundázni” a szabályokat, kisajátíthatóvá tenni a közösség vagyonát, és a mindenkire érvényes játékszabályok helyett, egyéni előnyöket érvényesíttetni a döntéshozókkal. Nem véletlen hát, hogy a „politika-hangolók” magánérdekeik szem előtt tartásával építették tovább az intézményrendszert.

Tekintsünk el most az elmúlt időszak – különböző pártokhoz kötődő személyek meggazdagodásának – látványos eseteitől, elég egyetlen pillantást vetni a 100 leggazdagabb magyar névsorára, hogy meggyőződjünk, túlnyomó többségük – saját számításaim szerint 85%-uk – gazdagodásának forrása, az állami és az önkormányzati vagyonhoz való hozzáférést lehetővé tevő politikai kapcsolat, a versenyfeltételek politikai befolyásolása, mások abból való kizárása volt. Vagyis, a rendszerváltást követően, a társadalmi vagyon újraelosztása – gondoljunk most a „trafik-, vagy föld-mutyira” és többi mutyikra – egyértelműen az extraktív intézményrendszer logikája alapján történt.

Minden érdekcsoport azért „lobbizott”, hogy ne átláthatóan és ellenőrizhető törvényekben, hanem politikai kapcsolataik által szabályozzák az állami vagyonhoz való hozzáférését. Azt igyekeztek elérni – többnyire sikeresen – hogy korlátozzák a betekintést, szűkítsék az ellenőrzést, „elhessegessék” a médiát és a civil szervezeteket, és érvényesíteni tudják hatalmi kapcsolataikat. Ennek jele, hogy a magyar társadalom korrupciós „szennyezettsége” a rendszerváltást követően egy ideig csökkent, majd a 2000 után ismét növekedni kezdett és magas szinten állandósult. (Lásd: a Corruption Perception Index alakulását). A következmény: a kiépülő rendszer extraktív irányban történő eltolódása szinte megakadályozhatatlan volt, és a rendszer ténylegesen abban az irányban mozdult el.

  1. A kollektív bizalmatlanság „vastörvénye”.

A létrejövő intézményrendszerre a „végső áldást” a választópolgár adja. Döntéseit alapvetően két tényező befolyásolja: értékrendszere és történelmi tapasztalatai. A politikai viselkedést meghatározó értékeket, az értékszociológiai vizsgálatok feltárták. Az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került legújabb vizsgálatok megerősítette a korábbiakat. (TÁRKI: Értékszerkezet – polarizálódó politikai térben. 2013.) Ezek szerint a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távolabb, az ortodox (szláv) kultúrához közelebb helyezkedik el. (Közelebb Bulgáriához és Ukrajnához, mint Szlovéniához, és Csehországhoz). Kevésbé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat, kisebb méretű az aktív politikai szerepvállalás, nem törekszünk polgári jogainkkal élni. Értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítás értékei, míg erőteljesebb a tekintélykövetés, az engedelmességre nevelés fontossága.

A magyar társadalom értékrendszerének különösen két eleme – az intézmények iránti bizalom alacsony szintje, és a paternalizmus – az, amely negatívan befolyásolta a rendszerváltást. Az első azért fontos, mert az inkluzív rendszer alapja, hogy a polgárok elfogadják és követik az intézményi ösztönzőket. S valóban, tőlünk nyugatra, az emberek viselkedését az intézmények – személytelen, teljesítmény-központú, átlátható, és mindenkire egyenlően érvényes – szabályai terelik. Tőlünk keletre az amorális család-központúság az uralkodó: a családon kívül nem köt a morál, csak a hatalom fegyelmez. Nálunk – a „Komp-ország” szindróma okán – zűrzavar uralkodik: egy adott kapcsolatban nem tudni, hogy partnerünk az intézményi értéket vagy egyéni érdeket fogja-e követni. Mivel azonban az intézményekbe vetett bizalom gyenge, mindenki hajlamos egyéni kiskapukat keresni.

A magyar társadalom erősen paternalista: polgárai az államtól várják azt, amit nyugat-európában az egyén kötelességének tekintenek. A többség úgy gondolja: inkább az állam, semmint önmaga, felelős sorsának jobbra fordulásáért. Minthogy értékrendszere alapján hajlik a háttéralkura, inkább lemond jogairól és a hatalom jó-szándékában reménykedik. Ez azt jelenti, hogy elfogadja az átlátható és versenyre kényszerítő intézményrendszer sérülését. Zavarja a korrupció, de maga is szívesen alkalmazza. Az intézmények iránt bizalmatlanság miatt az érdekérvényesítés egyéni „kiskapuit” keresi. A következmény: kiszolgáltatott azoknak a mozgalmaknak, amelyek a klientúra-rendszert építenek ki, és elfogadja az intézményrendszernek az extraktív irányban történő elmozdulását.

  1. A politikai reflexek „vastörvénye”

A társadalmi változásokat – a szervezetihez hasonlóan – a „jéghegy” metafora világítja meg: a szerveződések látható, vízből kiemelkedő része, a valóságban kicsiny, a túlnyomó rész, nehezen mozdíthatóan, és veszélyeket rejtően, a víz szintje alatt rejtőzik. A társadalom esetén a kiemelkedő felső részt a formális intézményrendszer alkotja. Ugyanakkor a polgár viselkedését alapvetőn a „víz-szint alatt levő”, nem látható, gyakran tagadott, érzelmektől áthatott tényezők határozzák meg. Ezek az informális intézmények: a kultúra örökölt szabályai, a szokások és még mélyebben, a generációk sokaságán keresztül átörökített ösztönszerű pszichológiai beállítódás. (Muraközi László. A bizalmatlanság hálójában. 2012.)

A „keleties” értékrend, a társadalmi tőke gyenge volta, a paternalizmus, a demokratikus hagyományok hiánya, a történelmileg kialakult torz politikai reflexek – a „jéghegy” láthatatlan, víz alatti része – ballasztként lassítja és kisiklatja a folyamatokat. Ezt a torzító hatást azután tovább erősíti a társadalom fogékonysága a „történelmi igazságtételre”. Mindez rendkívül sebezhetővé tette a társadalmat a politikai populizmusra. A társadalmi értékrend és a politikai reflexek ellenében nem lehet választást nyerni. Aki hatalomra akar kerülni, a fenti tényt nem hagyhatja figyelmen kívül. Ennek jellegzetes megnyilvánulása a kádári korszaktól napjainkig változatlanul érvényesülő, osztogatáson alapuló legitimitás-, majd szavazat-vásárlás. Ám, a pártok rendre foglyaivá váltak ígéreteiknek, és azoktól győzelem esetén sem szabadulhattak. Az ígérgetés elkerülhetetlen következménye a reális helyzetértékelés eltagadása, és a hazugság – lásd rezsicsökkentés – irracionális eszkalációja. Mindez számottevően közrejátszott abban, hogy a rendszer fékezhetetlenül csúszott visszafelé, az extraktív irányba.

A rendszerváltás „vastörvénye”

1950 elején Magyarország az extraktív-inkluzív skálán – a mai Észak-Korea szintjén – 15 pont táján tanyázott. 1965-re – a mai Kuba szintjére – 25 pontra, majd 1975-re a – a mai Fehér-Oroszország szintjére – 35 pontra emelkedett. 1985-ben – a mai Venezuela szintjén – 40 pont táján voltunk. (Ez azonban már beleütközött a rendszer korlátjaiba, amely képtelenné vált finanszírozni az osztogatáson alapuló legitimációt!) A szabad választások nyomán az intézményrendszer minősége 65 pontra emelkedett. A következő éveket két ellentétes tendencia határozta meg. Fokozatosan érvényesült az inkluzív intézményrendszer logikája, és ennek jeleként WGI pontjaink tovább emelkedtek. Ugyanakkor egyre fékezőbb hatást fejtettek ki a rendszerváltás „vastörvényei”. A helyzetet súlyosbította az átalakulással együtt járó válság, valamint a formális és informális intézményrendszer inkompatibilitása. Döntően emiatt a polgárok jólétének növekedése elmaradt a várakozásaiktól. Ez gyengítette a rendszerváltás legitimitását. Emellett, éppen az inkluzív rendszer legérzékenyebb pontjain – nem véletlenül – nem léptünk előre: megoldatlan maradt a párt-finanszírozás, a privatizációt folyamatos botrányok kísérték, a közbeszerzés átláthatatlan maradt.

A lendület a 21. század elején kifulladt. 2002-re pontjaink száma ugyan 81-re emelkedett, ám ezt követően csökkeni kezdett. Részben a Fidesz politikai akciói miatt beinduló „weimarizálódás”, részben a 2000 utáni kormányok gazdasági és politikai hibái miatt, fokozatosan romlott a politikai stabilitás, a kormányzati hatékonyság, és a szabályozói minőség. 2005-re a WGI pontjaink száma 75-re, majd 2010-ben 72-re süllyedt. A „fülkeforradalom” – rácáfolva sokak illúziójára – nem hozott pozitív fordulatot: a 2012-es mérések már csak 70 pont körüli értéket mutattak. Hasonló romlást jelez a többi intézményi minőséget jelző mutató: a demokrácia index, a szabadság index, a korrupciós index. Mindez előre vetíti, hogy 2014-re az intézmény-rendszer minősége a rendszerváltás időszakának szintjére esik: „visszakerültünk” a kezdőkörbe!

Lehet az idén szebb az időjárás és jövőre jobb a termés, nemzetközi vállalatok egyedi alkuk alapján építhetnek újabb gyárat, találhatunk gazdag keleti „barátokra”, akik hajlandók hitelezni, alakulhat ideig-óráig kedvezőbben a nemzetközi gazdasági légkör, és ez rövid-távon újra stabilizálhatja a forint árfolyamát, s főként, a kreatív bürokrácia mindig talál olyan mutatót, amelyekre, mint a siker jelére lehet hivatkozni. A rendszerváltás „vastörvényei” azonban kikerülhetetlenek: a globális világban az extraktív intézmény-rendszer a fokozatosan lecsúszás előidézője. Az ilyen társadalmak hosszú távon nem egyszerűen teret veszítenek, az összeomlás felé sodródnak.

Jövedelmet vagy esélyt: alanyi jogon?

Jövedelmet vagy esélyt: alanyi jogon?

A 20. század elején a legfelső és legalsó jövedelmi „tized” közötti különbség – még az akkori legfejlettebb országokban is – több mint 25-szoros volt. Az évtizedek során – döntően a termelékenység növekedése miatt – az egyenlőtlenség számottevően csökkent. A 70-es években a különbség „alig” 9-szeresre szűkült, és mindenki arra számított – ki reménykedve, ki pedig szorongva – hogy még kisebb lesz. A 80-as évektől azonban a jövedelmi olló újra nyílni kezdett. Ezt egy ideig elfedte a gazdasági növekedés, amely az elmaradóknak is juttatott a javakból. A 21. századba átlépve azonban az egyenlőtlenség mértéke elérte a múlt század elejeit. És ekkorra arra is ráébrednünk: az egyenlőtlenség problémája túlmutat a jövedelmi „szakadék” szélesedésén. Egyre több területen – a képzettségbeli elmaradás, a tartós munkanélküliség, a társadalmi beilleszkedés zavarai, a romló egészségi állapot, a széteső családok, drog és alkohol-problémák – mutatkoztak krízisjelenségek.

A társadalmak kezdetben tüneti kezeléssel próbálkoztak: az adózás, illetve a támogatások rendszerével igyekeztek orvosolni az egyenlőtlenséget. Miközben azonban egyre növekvő forrásokat fordítottak a „betegség” kezelésére, a probléma – mint a rák áttételei – egyre súlyosabb zavarokat idézett elő a társadalmi „test” különbözőbb pontjain. A „fájdalomcsillapító kúra” a világgazdasági válság kirobbanásával végleg felmondta a szolgálatot. Az egyenlőtlenség kórja megállíthatatlanul terjedt át a társadalmak legkülönbözőbb szféráira.

A jövedelmi különbségek növekedésének közvetlen kiváltó oka: a termelékenység emelkedése és a fizetések növekedése közötti korábban szoros kapcsolat a 70-es évektől megszűnt. Az automatizálás, a munka feltörekvő régiókba történő kiszervezése és a szakszervezetek romló alkupozíciója miatt fokozatosan kezdtek lemorzsolódni a jövedelmek. Először csak a „megszokott” emelkedés torpant meg, majd egész foglalkozási ágak értékelődtek le. Ezek a családok mind kevésbé tudtak lépést tartani a szakadatlanul bővülő fogyasztással, így munkaerejüket sem voltak képesek az emelkedő követelményeknek megfelelően újratermelni, ami tovább rontotta alkupozícióikat. Az elszegényedés elszigetelődéshez, az társadalmi lecsúszáshoz az pedig egy társadalmi csapda létrejöttéhez vezetett. A marginalizálódás hátrányos hatást fejtett ki a képzettség-, és munka-keresési motivációra, az életmódra, az egészségi állapotra, a szabálykövetésre, és a politikai részvételre, ami fokozta a leszakadást.

Az egyenlőtlenségek növekedése polarizálta az ezzel kapcsolatos nézeteket. Voltak, akik úgy reagáltak: „mindenki azt kapja, amit megérdemel”. Mások megvonták vállukat: „ez nem az állam dolga”. De mind többen emelték fel szavukat: „tűrhetetlen a szegénység terjedése”. Mára, a legtöbb országban, a legtöbb politikai erő elfogadta: valamit tenni kéne. Jó mutatja ezt, hogy ez kérdés központi témája volt a legutóbbi davosi világgazdasági fórumnak. Ám ma még csak egyetlen dologban van egyetértés: nem vezet megoldáshoz egyetlen – bármilyen hatékonynak gondolt – eszköz alkalmazása. Az elmúlt hónapokban, Obama elnök az „Egyenlőtlenség ellen” meghirdetett háborúja például egyszerre öt „csatatereket” jelölt ki: az oktatásba való befektetést, a minimál-bért, a társadalombiztosítást, az egészségügyet és a gazdasági növekedés felgyorsítását.

A szegénység és az egyenlőtlenség jelensége rendkívül összetett: vannak a fejlett országokra is jellemző összetevői, léteznek a „rendszerváltókra” érvényes hatások, és naponta szembesülünk saját, az elmúlt „nyóc” és négy évben elkövetett hibáinkkal. Ezért, kevésbé lehet bízni egyetlen „csodagyógyszerben”, inkább vezethet sikerre – miként a rák esetén – összetett és összehangolt terápia. Ebből a szemszögből érdemes értékelni, az elmúlt hónapokban kidolgozott, hasonló logikájú alapjövedelmet biztosító programokat – a LÉT munkacsoport feltétel nélküli alapjövedelem (FHJ) koncepcióját, a garantált minimum jövedelem (GMJ) elképzelését, végül az ELTE kutatói által kidolgozott, a többi közpolitikával összehangolt modelljét.

A vitát a FHJ indította és ez önmagában érték. A mostani választási kampányban – alapvetően a Fidesz bűnei miatt – szinte szó sem esik a valóságos nemzeti sorskérdésekről. Ebben a helyzetben tudományosan megalapozott vitát indítani igen fontos lépés. A helyzet súlyossága gyökeres megoldások keresésére ösztönöz, sajátossága miatt azonban hatékonyabb és könnyebben bevezethető megoldást ígérnek a több területet átfogó, egymással és a kapcsolódó területeket is számításba vevő megközelítések. Az FHJ nem helyettesítheti – ezt kidolgozói sem állítják – a társadalmi egyenlőtlenség enyhítésének a különböző rétegek egyedi helyzetéhez illeszkedő eszközöket alkalmazó, összehangolt akcióit. A gyermekek és a nyugdíjasok, a vidékiek és a városaik, a rövid ideje és a tartósan munkanélküliek, a felsőfokú képzettséggel rendelkezők és alacsony végzettségűek eltérő és „személyre szabott” programot igényelnek.

Ne felejtkezzünk meg az elmúlt évtizedek legfontosabb tapasztalatáról: a „megaprogramok” hatékonyságát alapvetően leronthatják a nem-várt mellékhatások. Nem célszerű indítani ilyen programot a valóság próbájával való szembesítés nélkül. A bevezetést meg kell előznie egy, sok emberre kiterjedő, hosszútávon folytatott, gondosan megtervezett modell-kísérletnek, amely igazolná a kidolgozókat és meggyőzhetné az ellenzőket: a rendszer nem egyszerűen működőképes, hanem az alternatív módszerekkel összevetve is hatékony. Az, hogy miként élik meg az emberek: egyrészt több és biztosabb pénzük lesz, másrészt viszont megszűnnek megszokott és elvárt juttatások, csak a valóságban derül ki.

Talán a legfontosabb: ne „fájdalomcsillapítóként” tekintsünk a garantált és feltétel nélküli alapjövedelemre. A szegénység felszámolására irányuló programok sikere azon múlik, elindul-e a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenség növekedésének társadalmi tényezőit – a képzéshez, a gyógyuláshoz, és munkához jutásban meglevő különbségeket – sikerül-e megszüntetni. Ez viszont jórészt azon múlik, képesek vagyunk-e változást elérni az emberek viselkedésében: növelni hajlandóságukat az önmagukba való befektetésre és a változó munkakövetelményekhez való alkalmazkodásra. Európa valóságos gondja: miként tudja felvenni a versenyt a mind okosabb és olcsóbb robotok, és a már nem olyan olcsó, de rugalmasabb ázsiai munkaerővel. Ehhez Magyarországon még egy felismerés szükséges: a termelés helyett a szolgáltatás teremt munkahelyet, amely viszont más típusú – szociálisan érzékeny, empátiával és több érzelmi intelligenciával rendelkező – munkaerőt igényel. Az egyenlőtlenség elleni harc igazi problémája nem az, hogy kevés a forrás a hiányt szenvedők biztos jövedelemhez juttatására, hanem, hogy e jövedelem birtokában is érdekeltek legyenek tanulni, alkalmazkodni a változó munkafeltételekhez, és kulturált közösséget építeni.