Tanácsok szétszóródó csapatoknak.

 

„…Most azért vigyázzatok, hogy meg ne lepjen és egyenként széjjel ne szórjon benneteket. A legjobb, ha biztos embereket indítotok a witebski vajda úrhoz, hogy saját személyében minél előbb jöjjön fel, s vegye kezébe mindnyájatok fölött a vezérletet. Jó barát tanácsa – elhiggyétek! Közben pedig maradjatok együtt, egyik zászlóalj a másikhoz közel kvártélyozván, hogy egymásnak segítségére lehessetek…”. Ezeket a sorokat – Sienkiewicz: Özönvíz című könyvének főszereplője – Andrzej Kmicic veti papírra. Ifjúkorom kedvence – az orszai zászlós – azonban nem a maga nevében küldi a levelet. Az élet ugyanis úgy hozta, hogy hiszékenysége, gyanútlansága, főként azonban forróvérűsége miatt, saját barátai ellen követ el súlyos bűnöket. Ezért tudja, nem hinnének neki – méghozzá okkal. Mégis, figyelmeztetni akarja őket, a rájuk – és az akkori Lengyelországra – leselkedő legnagyobb veszedelemre: a szétszóródásra, az egymás iránti szolidaritás megszűnésére, amiből csak a közös ellenség húz hasznot.

Egy kicsit Kmicic bőrében érezem magam: régi internacionalista baloldaliként, ma már legalább ilyen mértékben liberálisnak, de épp így konzervatívnak, sőt akár nép-nemzeti beállítódásúnak is érzem magam. Ennek alapján, nevemet meglátva sokan joggal fordulhatnak el, és lapozhatnak tovább tanácsaimat megpillantva. Nézeteim változására – mentségemül – a nemrég elhunyt Muhamed Ali egy mondását szoktam idézni. Amikor őt szembesítették alapvetően megváltozott véleményével, így válaszolt: „Ha ma ugyanazt mondanám, mit harminc éve, akkor feleslegesen teltek volna el az évtizedek”. Amikor pedig – egykori és új – barátaimmal kitöltöttem az interneten hozzáférhető „Political Compass” kérdőívet, rendre kiderült: sokkal kisebb az értékeink közötti távolság, mint amit, a többnyire véletlenszerűen kialakuló párt-preferenciák alapján vélhetnénk. Az eltérő véleményeket pedig jórészt nem az értékek különbsége idézi elő, hanem a saját csoport – a pártok, vagy az ideológiai vagy vallási közösségek – visszhang-kamrái (echo chambers) erősíti feloldhatatlannak tűnővé a szembeállást.

Helyzetünk azonban túlságosan is egyértelmű. Évtizedek múlva utódaink éppen azt fogják a szemünkre hányni: hát nem láttátok a veszélyt? Hát nem volt elég világos, hogy az élet minden területét fokozatosan megszálló, mind kendőzetlenebb diktatúra, minden erőforrás kisajátít, minden társadalmi és gazdasági pozíciót megkaparít, minden kritikát visszautasít, és kénye kedve szerint gyakorolja a hatalmat. A Fidesz, mint valami rákos daganat – egyre több áttétellel – rátelepszik az országra. Elszívja az erőforrásokat, megmérgezi a helyi közösségeket, megakadályozza az intézmények rendeltetésszerű működését. Aki ebben a helyzetben arra hivatkozik: azért nem hajlandó összefogni valaki mással, mert az nem elég baloldali, vagy éppen liberális, esetleg túl konzervatív – az ostoba. Aki ma azzal érvel, hogy nem bízik a demokratikus ellenzék egy másik szereplőjében, mert nem hiszi őszintének, annak liberális, szociáldemokrata, konzervatív vagy éppen ökológiai nézeteit – az szűklátókörű.

Akinek az ország jelenlegi helyzetében kizárólag az jut eszébe, mit tettek, vagy nem tettek mások 2006-ben, vagy 2010-ben majd 2014-ben vagy 2016-ban, és ezért örökre kiátkozná, elutasítaná, és perifériára szorítaná a vélt vagy valóságos hibák elkövetőit, az nem pusztán a közös sikert torpedózza meg, az önsors-rontó. Nem azt mondom: söpörjük a szőnyeg alá a régi hibákat, borítsunk fátylat a kudarcokra és mentsük fel a felelősöket. Világosan kell azonban látni, hogy a demokratikus ellenzéket ma szétfeszítő, leküzdhetetlennek látszó politikai ellentéteket nem az értékek különbözősége váltja ki. A múltbeli kudarcokban viselet felelősség folyamatos felhánytorgatása többnyire az egyéni ambíciók elfedésére szolgál. Ennek tükrében állítom, a jelenlegi helyzetben az a legfontosabb: ki mit tesz ma. Aki, még mielőtt másokkal egyeztetne, bejelenti, hogy kiválasztja/kiválasztotta a következő választásra a maga képviselő-jelöltjeit – a közös ügyet hátráltatja. Aki ahelyett, hogy a többiekkel összefogva, másokkal együttműködve alkotná meg a közös koncepciót, kidolgozza a maga egészségügyi, oktatási, gazdasági vagy bármely más politikáját – az hátráltatja a győzelmet. Aki kisajátítja a „korrupció elleni harc bajnokának”, a „magyar föld védelmezőjének”, vagy az „oktatásügy oroszlánszívű harcosának” a szerepét és nem másokkal együtt igyekszik a közös ügyet előre vinni – az akadályozza a Fidesz leváltását.

A különböző pártokban ülő barátaimnak – Kmicic szellemében íródó – leveleim mindig azt ismételgetik: mindent csak együtt, és semmit sem külön. Minden alkalmat megragadni az egymás iránti szolidaritást kifejezésére. Elutasítani a csábítást, hogy a másik múltbeli tetteit nyilvánosan felhánytorgassuk. (Ezt úgyis megteszi a Fidesz által uralt média). Aki kormányváltást akar, annak a közös kormányzáshoz nélkülözhetetlen belső bizalmat kell építenie. Aki tehát a rezsim-váltásnak legalább az esélyét meg akarja őrizni, annak az angol liberális párt egykori vezetője – P. Ashdown, saját maga által Ashdown 3. szabályának elkeresztelt – tanácsát ajánlom a figyelmébe: „Csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Ez az elv nemcsak a globalizálódó világunk, és a szétesés veszélyével küszködő Európa számára kívánatos viselkedési modell. Ennek a szabálynak a következetes érvényesítése segíthetné győzelemre a drága hazánk demokratikus ellenzékét is. Erre fognak rákérdezni – nem szemrehányóan, hanem kifejezetten átkozódva – gyermekeink és unokáink a jövőben: hát olyan nehéz lett volna megérteni, elfogadni és tudomásul venni, hogy csak együtt, nem pedig külön-külön és egymást akadályozva lehet kiharcolni a győzelmet?

Legyőzhető-e a gonosz?

 

„Nem igaz, hogy a jó nem győzheti le a gonoszt – indítja K. Vonnegut, „A hazátlan ember” című könyvét – csak az angyaloknak is úgy kellene megszerveződniük, mint a maffiának”. Nocsak! Az hozná meg a sikert, ha az angyalok maffiaként – a gondolkodás nélküli parancsvégrehajtás és a totális alávetés módjára – szerveződnének meg? A maffia belső működését híven tükrözi egy „kiképzési” anekdota. A maffiafőnök a fiát felküldte egy magas fára, majd kiadta a parancsot neki: ugorj le! Félek – mondta reszketve a fiú. Ne félj – bíztatta az apja – tudod, hogy elkaplak. De én mégis nagyon félek. Bíznod kell bennem – nyugtatta meg az apja. A fiú végül összeszedve minden bátorságát, leugrott, de az apja nem kapta el. A fiú sírva kérdezte: miért tetted ezt velem apám? A jó apa így válaszolt: azért, hogy egész életedre jegyezd meg, senkiben – még bennem sem – bízhatsz meg!

Ha egy maffia legyőzésére szerveződünk, akkor éppenséggel nem a bizalmatlanságra és a félelemre, hanem ellenkezőleg kölcsönös bizalomra kell építenünk. És ez a kérdés nem is egyszerűen a morálról szól. A racionális belátás meggyőzhet bárkit: botcsinálta – mondhatni amatőr – maffiózók nem remélhetnek győzelmet profi bűnözőkkel szemben. De még ha remélhetnének is, megéri-e egyáltalán a győzelem, ha azt csak maffiaként megszerveződve – kíméletlen kegyetlenséggel – lehetne kivívni? Mert ne legyen illúziónk: aki maffiózóvá válik, az nemcsak ellenségeit, idővel a céljait akaratlanul hátráltatókat, végül pedig saját barátait is maffiózóként kezeli. S akkor az angyalok, a rájuk kötelezően kirótt, piszkos és visszataszító feladat végrehajtására azzal a – Hebbel, Juditjából vett – idézettel bíztatnák magukat: „Ha isten, közém és a nekem rendelt a közzé a bűnt helyezte, ki vagyok Én, hogy ez alól kivonjam magam?” Ha tehát a demokratikus ellenzék a maffia módjára szerveződne meg, akkor a demokrácia helyreállításáért folyó küzdelem, maffiaháborúvá válna. Ha pedig maffia módjára szerveződsz meg, előbb vagy utóbb, maffiózóként végzed.

Szóval, én azt mondom: gondoljuk meg kétszer is, akarunk-e maffiaként megszerveződni? A demokratikus ellenzék győzelemhez ugyanis, nem több, hanem éppen kevesebb maffia-mentalitás szükséges. Vagy más oldalról, a siker feltétele nem a kevesebb, hanem éppen a társak iráni több bizalom. Sőt, a valóságban a minden más feltétel alapját is az teremtené meg, ha a demokratikus ellenzék ma még marakodó – a többieket kicselezni, egymást kiszorítani igyekvő – vezérei és hívei eljutnának oda, hogy megbíznának azokban, akikkel a győzelmet remélik. Képzeljük csak el, hogy a bevezetőben említett beavatási-tesztet Molnár Gyula, Gyurcsány Ferenc, Szigetvári Viktor, Karácsony Gergely, Bokros Lajos esetleg Széll Bernadett vagy éppen Fodor Gábor tétovázás nélkül és nyugodtan vállalná bármelyik más társával szemben. Mielőtt az olvasó azt mondaná, hogy ez lehetetlen, fontolja meg, mert ezzel egyben azt is állítja: itt évtizedekre elveszett minden.

A győzelmet ugyanis az a választókban kialakuljon a meggyőződés hozza el: a demokratikus ellenzék kormányzó-képes! Ha a ma még pártot választani nem tudók, a bizonytalanok, vagy a Fideszre jobb híján szavazók úgy érzik, azok, akik ma ellenzékben vannak, nemcsak a kritikához értenek, hanem képesek közösen, egymást segítve, kompromisszum-készen, gyakorlati megoldásokat kínálni az ország bajaira, rájuk szavaznak. Ma ugyanis a többség nem azért választja a Fideszt, mert elégedett vele, hanem mert úgy vélik, nincs kormányképes alternatívája. A Fideszt választani pusztán azt jelent: jobb egy ördög, akit már ismerek, mint egy ismeretlen, aki ráadásul kiszámíthatatlan.

Az USA mostani elnökválasztása kapcsán sok szó esik az erősen polarizálódott amerikai politikai tájképről. Ötven éve a demokrata és a republikánus honatyák még meghívták egymást családi ebédekre. Harminc éve gyakran kávéztak együtt a Kongresszusban. Tizenöt éve, még szóba álltak egymással, ha a folyosón találkoztak. Ma senki nem beszél a másikkal, és üzenni is csak a sajtón keresztül üzengetnek. Az elnökválasztási küzdelemben pedig a jelöltek nem versenytársként, hanem ördögként tüntetik fel ellenfelüket.  Nos, miközben áthidalhatatlan szakadék választja el Orbán Viktort és demokratikus ellenzékét, ez utóbbiak vezetői és követői – miközben a közös kormányzásról álmodoznak – csaknem ugyanilyen mértékben állnak szemben egymással. Ez az oka, hogy egy a választások előtt összetákolt laza és labilis választási koalíció nem kínálja a kormányzóképesség meggyőző alternatíváját.

Amíg tehát a demokratikus ellenzék pártjai és mozgalmai, hívei és támogatói nem értik meg, hogy a kölcsönös bizalom javítása halaszthatatlan feladat, addig nincs remény a győzelemre. Amíg nem tekintik mindent felülíró kötelességüknek az egymás iránti feltétel nélküli szolidaritást, addig hallgatólag elfogadják: minden elveszett. Aki azt állítja, Beton Botond genetikailag képtelen arra, hogy szót értsen Gipsz Jakabbal, az akaratlanul is a Fideszt támogatja. Akiket tehát a folyamatos kudarc elkeserít, egyrészt mutassanak maguk példát a bizalomépítésből, másrészt noszogassák saját pártjuk vezetőit, ne a médián keresztül üzengessenek egymásnak. Hívják már meg a másikat – ne legyünk mohók – első lépesben csak egy kávéra. A meghívott pedig bólintson, még ha csak egy baráti beszélgetésről van is szó, amiről nem adnak ki sajtónyilatkozatot. És ne kezdjék el kiszivárogtatni egyikük ösztönszerű beismerését, vagy egy másikuk suta viccét. Békésen hallgassák meg egymás narratíváit, nem azzal, hogy azt azonnal elfogadják, csak azért, hogy az övéket is végighallgassák a többiek.

Ma még mindig 2010-ben – a kölcsönös üzengetésnél és dühödt visszaszólásoknál – tartunk. De, 2017 nyarára akár odáig is eljuthat a demokratikus ellenzék, hogy nem, mint ma, mindenki maga tüntet, maga készíti koncepcióit, maga választja ki a saját jelöltjeit, közben igyekszik eltulajdonítani mások ötleteit, és lejáratni a többieket. A győzelemnek kevésbé a meghekkelhető előválasztás a feltétele, mint inkább a reménybeli koalíciót alkotó pártok és mozgalmak közös akciói és egyeztetve kidolgozott koncepciói. Ez mutatná a példát: íme, ezek a szervezetek képesek, majd ha kormányra kerülnek, közösen kormányozni. Nos, ha idáig eljutottunk és senki – sem becsúszó szereléssel előre, sem cseles sajtótájékoztatóval utólag – nem sajátítja ki sikert, és nem tolja a kudarcot másokra, akkor kezd körvonalazódni a győzelem!

Mint a gyíkocska télen

 

Barátaim kicsit értetlenül néztek rám, amikor kérdésükre, mi jutott eszembe először, amikor Trump győzelmének hírét meghallottam, így válaszoltam: a kritikus lassulás. A fogalom – critical slowdown – ugyanis a statisztikus fizika és az ökológiai rendszerek, a hétköznapi gondolkodás számára nehezen követhető jellemzőjére utal. Azt fejezi ki, hogy amikor egy komplex rendszer alapvető változások küszöbéhez érkezik – egy rendezetlen közegben mágneses fázisátalakulás zajlik, vagy egy tó ökológiai állapota a szennyeződések miatt megrendül – az egyensúlyi állapot egyre könnyebben billen el, és egyre lassabban állítható helyre. A jelenséget egy különös hasonlattal szeretném érzékeltetni. A kérdésre – vajon hogyan érezheti magát novemberben a nyáron oly fürge gyíkocska? – a válasz hétköznapi ismereteink alapján kikövetkeztethető. Míg nyáron azt tapasztalja, hogy környezete lassú, így nem jelent problémát elsurranni a veszélyek elől, a hideg beköszöntével viszont mintha minden felgyorsulna. Az augusztusban oly lomha lények, követhetetlen sebességgel mozognak, így egyre nehezebben tud elmenekülni előlük. A kritikus lassulás valami hasonló tapasztalatra utal az ember világában is: míg korábban viszonylag gyorsan orvosolhatók voltak a zavarok, napjainkban – gondoljunk a 2008-as válságra – egyre több idő telik el a válságok kirobbanása és a véglege felgyógyulás között.

A kritikus lelassulás példáit a kutatások az elmúlt időben sok területen – az ökológiától, a gazdasági jelenségeken keresztül, egészen a személyiség depressziós érzékenységéig – azonosították. (Scheffer, M. et.al. 2007. Slow recovery from perturbations as a generic indicator of a nearby catastrophic shift.) A vizsgálatok feltárták: a folyamatosan keletkező zavarokból való „felépülés” üteme pontos mutatója egyben jele a rendszer stabilitásának. Ugyanakkor az is világossá vált: a kritikus lassulás minden esetben a rendszer alapvető átalakulásával van kapcsolatban. Annak jele, hogy közel az a billenési pont, amelyen túl a rendszer, visszafordíthatatlanul, alapvetően új – és nem feltétlenül kedvező – szerveződésűvé válik. (Baucha, C. T. et al. Early warning signals of regime shifts in coupled human–environment systems. 2016.).

A 21. századba átlépve, egyre több területen szembesülünk a kritikus lelassulás jelenségével. Szinte kapkodjuk a fejünket, az egymást követő válságok, és az egyre újabb területen előbukkanó problémák láttán, amelyek nem enyhülnek. Korábban a folyamatok mintha „olajozottabban” zajlottak volna. Vagy sikerült elkerülni a válságokat, vagy – mint a 20. század második felének gazdasági recessziói esetén – a zavarok a meglevő eszközökkel viszonylag gyorsan orvosolhatók voltak. Napjainkban viszont a recesszió elhúzódik, sőt egyre újabb zavarok keletkeznek. A közgazdászok legfeljebb addig jutottak, hogy fogalmakat találtak – pl. szekuláris stagnálás (L. Summers: secular stagnation) – amivel az enyhülni nem akaró válság jelenségét leírják. Csak az világos, hogy a gazdaság gyógyulása – mint az idős emberek betegség utáni felépülése – egyre nehezebb és egyre több időt vesz igénybe.

A gondok egyik forrása: a politikai és gazdasági terapeuták többség még mindig a múltban bevált gyógymódokat követi. Mivel azonban terápiáik nem kellően hatékonyak, ez helyzetbe hozza a populista, önjelölt csoda-doktorokat. Ők nem egyszerűen gyógyulást, de megfiatalodást és a régi dicsőség visszaszerzését ígérik. És az emberek – erről szólt a Brexit és a mostani amerikai elnökválasztás is – hisznek nekik. A következmény: már az is túlzó remény, hogy a dolgok nem romlanak tovább, valószínűbb azonban, hogy a szétesés, folytatódik, a zavarok tovább növekednek. Ez a helyzet egyszerre jele és következménye annak, hogy világunk a kritikus lelassulás tüneteivel küszködik. A lezajló átalakulás méreteihez és a változások üteméhez képest, a kormányzásért felelősök késlekedők, bizonytalanok, tétovák és láthatóan nincsenek tisztában a helyzettel.

A kritikus lassulás ugyanis arra utal: az emberiség egy új fejlődési szakasz – a globális társadalom születésének – küszöbéhez érkezett. Az emberiség sokáig elszigetelt és máig önálló térségei, az egymás tevékenységét korábban nem befolyásoló vállalatok és az önmagukat szuverénnek vélő államok elszakíthatatlanul összefonódtak. Ez azt jelenti, hogy mostantól az egyes társadalmak vagy térségek részleges „lekapcsolódása” az együtt mozgó globális rendszerről, vagy valamely közösség tudatos elszigetelődése környezetétől lehetetlenné vált. Ennek az új helyzetnek a következményeivel, úgy tűnik, kevéssé vannak tisztában a döntéshozók. Ez az oka, hogy a súlyos válságokká erősödő zavarok előbukkanásának ütemhez képest, az ezeket irányítani rendeltetett intézmények és megoldani választott vezetők rendre késésben vannak. A múltban – és ezt nemcsak a mindent megszépítő távlatok mondatja – a felépülés gyorsabb volt: amíg régebben már a megoldást is megtalálták, napjainkban az ügyben érintettek még a konzultációig sem jutnak el. Mintha a sok okos és ügybuzgó – vagy magát annak mutató – közszereplőnek fogalma sem volna arról, hogy ebben a helyzetben mi is a teendő.

A megállapítás: világunk gondjai abból fakadnak, hogy az emberiség egy új fejlődési szakasz – a globális társadalom létrejöttének – küszöbén áll, nem tűnik túl eredetinek. Ezt sokan – én magam is – leírták az elmúlt években, és sokféle érveléssel kifejtették ennek jelentőségét. A kritikus lassulás azonban annak jele, hogy az emberiség a gyíkocska téli körülményeit felidéző helyzetbe került. Abból ugyanis, hogy a zavarokat követően egyre lassabban térünk vissza normális kerékvágásba, arra következtethetünk, hogy a világ az un. billenési pont felé közelít. Ezt a billenési pontot átlépve – és ez több területen, az ökológia vagy a pénzügyek esetén az elmúlt években megtörtént – a változások visszafordíthatatlanok. Vagyis az emberiség – kénytelen-kelletlen – már az elkerülhetetlen, és többnyire súlyos következményekkel szembesül.

A következmények pedig ijesztőek: a nemrég tiszta tavacska – a szennyeződések következtében – bűzös posvánnyá válik, vagy a globális pénzügyi rendszer – váratlanul és előre jelezhetetlen módon – összeomlik. A billenési pont tehát azt jelenti, hogy egy reggel felébredve, egészen más világ köszönt ránk, mint amit még este ismertünk. Mindez egyben arra is utal: a világról való tudásunk – eddigi modelljeink és megszokott döntési eljárásaink – használhatatlanok. Sőt, ami még ennél is zavaróbb: azok az intézmények, amelyekkel korábban a válságokat sikeresen enyhítettük, részben alkalmatlanok, részben tűrhetetlenül alacsony hatékonyságúak. Az elemzőtől ilyenkor azt várják, hogy csillantsa fel a reményt. Ez azonban jelenlegi helyzetünkben nem könnyű.

Mindenekelőtt, a tudománynak kellene megbirkózni a helyzet bonyolultságával. A komplexitás ugyanis nehezen megoldható kérdéseket vet fel. A témakör neves szakembere – L. A, Zadeh – erre egy paradoxonnal hívta fel a figyelmet: „A komplexitás növekedésével az értelmes állítások pontatlanná, a pontos állítások értelmetlenné válnak”. A jelenlegi helyzet átláthatatlanságának éppen az a legárulkodóbb jele, hogy a szakemberek még mindig csak keresik a fogalmakat – edge of the chaos, hyperconnectivity, self-organized criticality, secular stagnation, robber-baron recession, re-patrimonization, rent-seeking behavior of western societies stb. – a világ „betegségére”. Az azonban, hogy a tudomány tisztába jöjjön azzal, miként működik a világ az új fejlődési szakaszon – elkerülhetetlen.

Óriási visszhangot váltott ki nemrég, amikor M. Zuckerberg és felesége bejelentették: következő tíz évben hárommilliárd dollárral (821 milliárd forinttal) támogatják az alapkutatást, hogy a 21. század végére fel lehessen számolni néhány, az emberiséget sújtó betegséget szerte a világon. Az emberek ezt a felajánlást nemesnek és lelkesítőnek érezték – és az is! A világ leggazdagabbjai – B. Gates, W. Buffett, vagy Soros György – ugyanilyen nemes adományokat tettek, és ezeknek sok pozitív eredménye már látszik is. Milyen különös azonban, hogy sem a leggazdagabb vállalkozók, sem a szintén gazdag vállalatok, sem pedig a szintén gazdag államok nem készülnek összedobni, mondjuk piti 1 mrd $-t, hogy a világ állapotát leíró – és a gyakorlati döntésekhez használható – modellt megalkossák. Pedig ez szükséges – bár nem elégséges – feltétele annak, hogy „meggyógyíthassuk” az emberiséget.

A „gyógyítás” ugyanis új intézményrendszert igényel. Ez annál is inkább igaz, mert a világ mai egyensúlytalanságát éppen a fejlett világ – döntően a „Nyugat” által működtetett – intézményrendszerei idézik elő. A világ új fejlődési szakaszán a problémák kezelése feltételezi, hogy kiformálódjon az egymást átható gazdasági, társadalmi, politikai és ökológiai rendszerek kormányzásának – a demokrácia, a törvények hatalma, az intézményes hatalommegosztás, az átláthatóság és a közvetlen részvétel – globálisan összehangolt gépezete. Ám ha ez létrejön, még további hosszú időt vesz igénybe, hogy a gépezetet működtetők – a politikusok és a szakemberek – megtanulják az új „gépezetet” használni. Gondoljunk arra: milyen készségeket igényel egy lovas kocsit vezetni, mennyire más tudást követel onnan átszállni egy Trabantba, majd egy Mercedesre váltani, és végül, mennyi újat kell tanulnia annak, aki a gépkocsik után egy repülőt szeretne irányítani!

Nem téved tehát az olvasó, amikor globalizálódott világunkat – Európával és kedves hazánkkal együtt – zátonyok között sodródó hajóhoz érzi hasonlónak. Ez már önmagában elég félelmet keltő, ám a helyzetet még veszélyesebbé teszi a populizmus terjedő kórja. A populizmus ugyanis, miközben csodát ígér, a valóságban késlelteti a gyógyulást. Mivel akcióit nem a valóság körülményeihez és követelményéhez igazítja, a kudarcokat pedig eltagadja, lehetetlenné teszi, hogy tanuljunk azokból. Ezzel inkább súlyosbítja az egyébként is nehéz helyzetet. Ebből a szemszögből fontos az USA elnök-választás, amely a populizmus győzelmét hozta a világ vezető hatalmában. Miközben a világ – a kritikus lassulás tanulsága szerint – válságokkal terhes átalakulás előtt áll, Trump győzelme azt jelenti: a válságok megértése, az együttműködés erősítése, és az egész emberiséget szolgáló racionális stratégiák helyett, áttekinthetetlen hatalmi játszmák és mérgező mellékhatásokkal szennyezett politikai terápiák uralják el a világpolitikát. Ez a jelenlegi helyzetben – túlzás nélkül – halálos veszélyt jelent. Össze-vissza forgatni egy hajó kormányát a csendes tengeren ostobaság, de elviselhető, bár az ilyen felelőtlen kapitányt soha nem szabad többé a parancsnoki hídra engedni. Ötletszerűen rángatni a kormányt, miközben a hajó veszélyes zátonyok között sodródik – katasztrófával fenyeget. És jelenlegi helyzetünkben a katasztrófa akár az egész emberiség hanyatlását is jelentheti!

A Gresham törvények fogságában

 

Volt egy álmunk: az internet – napjainkban ünnepeltük születésének 25 éves évfordulóját – elhozza a szellem napvilágát. A szabadon elérhető és igaz ismeretek kiszorítják az ostobaságot és hazugságot. Ám a valóságban, akik a híreket felkínálják, azok nem a búzából válogatnák az ocsút, hanem éppen ocsúval szennyeznék a jó szemeket. Ez a fajta szelekció a közgazdaságból ismert Gresham törvényre emlékeztet. Csak emlékeztetőként: a 16. században felismert Gresham törvény azt mondta ki, hogy a rossz pénz kiszorítja a jót. A magas aranytartalmú pénzt az emberek tévedhetetlenül felismerték, ezért eltették megtakarítás céljából, míg a rosszat, amiből a királyok kicsalták az arany-tartalmat, a fizetésre használták. Így a jó pénz eltűnt a forgalomból, és innen származik a mondás: rossz pénz nem vész el.

A törvényt nemrég a politika szférájában véltem felfedezni.. Arra ébredtem rá, ha a választók nagy része úgy véli, hogy minden politikus lop és hazudik, akkor nem vesződnek a kiszelektálásukkal. A kiválasztást a pártokra hagyják, ám a párt-eliteket az oligarchia „vastörvénye” – a belső kiszorítósdi – mozgatja. Ez pedig a vezetőhöz lojális, de gyakran korrupt és felelőtlen politikusokat hozza helyzetbe. Így a politikát eluralja egy sajátos Gresham törvény: a rossz politikusok kiszorítják a jókat. (Marosán György: A politika Gresham törvénye.) És most – meglepetésemre – a média világában bukkantam rá a Gresham törvény hatására. Korabeli reményeinkkel ellentétben tehát, ahelyett, hogy kiszelektálódna a hazugság és kitaláció, az interneten a hamis információ, rendre kiszorítja a tényekkel és bizonyítékokkal alátámasztott jót.

Az interneten chemtrail és a lapos-föld hívők meghökkentő üzeneteit is túlszárnyaló egyre újabb őrületek bukkannak fel. A Tisztánlátó – Gregorij Grabovoj – például azt hirdeti az interneten: több-száz betegség gyógyítására képes, ehhez csak az kell, hogy „a megfelelő számsorra koncentrálva, gondolatban kivetíteni a homlok belső részére, ha lehet, akkor fehér fényben, a számokat.” A politika világában pedig az álhírek és tudatos hazugságok az új normalitás. Egy legutóbbi felmérés szerint például a magyar választók kétharmada– a kormánypropaganda hatására – elhiszi, hogy tömegével érkeznek migránsok, akik elveszik munkáját és fenyegetik biztonságát, miközben még nem találkozott menekülttel és gyakorlatilag alig vannak bevándorlók. Nap, nap után szembesülünk azzal: a hamis hír „felülírja” az igazat, a valóságnak nyilvánvaló ellenmondó állítások elfedik a tényeket.

De mi lehet az oka, hogy a modern társadalmak – egyébként normális – polgárai ilyen meghökkentően fogékonyak a nyilvánvaló őrültségek iránt. S ha az egyszer befészkelte magát a tudatukba, szinte kigyógyíthatatlanok belőle. Az egykori lelkesítő jövőkép – minden kulturális alkotás, tudományos ismeret, és igazolt tény korlátlanul elérhető lesz – váratlanul szertefoszlott. Pedig milyen szép is lett volna: csak egy „kattintás” és a világ egyetlen hatalmas ingyen-könyvtárrá változik. A globális „felvilágosodástól” pedig már csak néhány lépés a szabadság és a demokrácia. Ám mára kiderült, a világ hét milliárd polgára nem az emberi kultúra összes kincsét tartalmazó hatalmas könyvtárban ül, hanem egymástól elszigetelt, „visszhangkamrákban” csücsül.

A visszhangkamara fogságában

A visszhangkamra a süketszoba – ahol minden hang elenyészik, tökéletes, de őrjítő csend vesz körül – ellentéte. A visszhangkamrában az elhangzó szavak a falakról visszaverődve egyre hangosabban, végül elviselhetetlen erősséggel szólnak. Ez kiszorít minden egyéb információt, lehetetlen hát, hogy bármi, ami a kamrán kívül elhangzik, az a bentiek tudomására jusson. Az internet tehát – reményeinkkel ellentétben – nem gigantikus közkönyvtár, inkább egymástól elszigetelt visszhangkamrák labirintusa. Miközben a polgár úgy véli, kifejezetten nyitottan mérlegeli a felbukkanó híreket, a valóságban a visszhangkamra kulcsárai tömik fejét olyan információkkal, amelyek lehetetlenné teszik, hogy érdemben tesztelje az eléje bukkanó tényeket.

Eredetileg a tudomásunkra jutottakat öt szempont alapján minősítjük: (1) az információ hihető forrásból származik, (2) mások hisznek benne, (3) az új tény beleillik-e eddigi világképünkbe, (4) az egész mögött van-e egy hihető történet, és (5) igazolják-e megfelelő és elfogadható bizonyítékok? A valóságban azonban, amikor a polgár egy nézetet vagy egy információt mérlegel, nem halad végig a tesztkérdések mindegyikén. Vagy azt latolgatja, megfelel-e az állítás a valóságnak, vagy azt, miként vélekedik arról saját közössége. A tapasztalatok szerint pedig az emberek inkább a csoport-véleménynek vetik alá magukat. Az a mérvadó számukra, amit a közösségük tekintélyei állítanak. Még akkor is meghajolnak a többség véleménye előtt, ha tudják, az hamis.

Egy nemrég végrehajtott kísérlet jellegzetes különbséget tárt fel az összeesküvés elméletek rajongói és a szkeptikusan mérlegelő tudósok közössége között. (Del Vicario, M. et al. 2016. The spreading of misinformation online. PNAS.). Az új információk szinte órákon belül ismertté válnak mindkét közösségben. A gyors elterjedés magyarázata: a kiterjedt közösségek többnyire egymást ismerő és hasonlóan gondolkodók „fürtjeiből” áll. A „fürtök” tagjai az új információt többnyire egy ismerősüktől kapták, és azt ismerőseiknek küldik tovább. Az összeesküvés elmélet híveinek „fürtjei” valódi „echo-chamberként” működnek. Egy új információ befogadásáról a közösség hangadói döntenek. Sőt, minél több időt töltenek a kamra hasonlóan gondolkodó tagjai egymás társaságában, annál inkább hajlanak szélsőséges nézetekre. Ez a helyzet hozza létre a média Gresham törvényét: ha egy új információ megkérdőjelezi a régi hiedelmet, a vélemény-vezérek utasítására a közösség automatikusan „elveti”azt, vagyis, a rossz információ kiszorítja a jót!

A tudóst viszont nem érdekli, ki fogalmazta meg az állítást, csak a bizonyítékokat firtatja. Közösségükben egy korábbi ismeretet hamar „kiszorít” a tudományos kritika által pontosított újabb. A tudományban tehát a szelekció a Gresham törvénnyel ellentétes: az igazolt, jó információ „felülírja” és kiszorítja, a túlhaladottat, a rosszat. A bizonyított tények azután fokozatosan leszivárognak – mint a vízesések egymást követő sorozata – a közösség egyre szélesebb rétegeibe. Közben pedig az elfogadott igazságokat újra és újra alávetik a kritikának. A tudomány épületének szilárdságát a hibásnak bizonyult téglák folyamatos cseréje biztosítja.

Szűk közösségünk visszhangkamráiban viszont éppen a hiedelmek, az előítéletek és a rémhírek szorítják ki az igazolt tényeket. Az átlagember véleményét ugyanis – mit tekint igaznak, és kinek a véleményében bízik – alapvetően a „csoport-hatás” formálja. Ezért építgetik nagy gondossággal saját visszhangkamrájukat a fényevő prófétákhoz hasonlóan a populista politikusok. Tudják ugyanis, hogy még politikai választásainkat is – vajon elmegyünk-e szavazni, és ha igen, kire adjuk a voksunkat – a visszhangkamrák vélemény-vezérei befolyásolják. Egy nemrég végrehajtott érdekes kísérletben a kutatók kimutatták: működik ugyan az állampolgári kötelességre hivatkozó ösztönzés kaszkádja, de az egyén választási viselkedését – részt vegyen-e a választáson – jelentősen befolyásolja saját „fürtjének” uralkodó nézete. (Fielhouse, E. et al. Cascade or echo chamber? PartyPolitics 2016.)

A visszhangkamra lakóinak maradék szabad akaratát a véleményvezérek, a gumicsont módszerrel törik meg. A „láthatatlan gorilla” kísérletek bizonyítják, milyen könnyen eltéríthető figyelmünk a valóságról. (Chabris, Ch. Simons, D. 2011. A láthatatlan gorilla.). Ha érdeklődésünket valaki meghatározott célra irányítja – feladatul adja, hogy számoljunk össze valamit, vagy figyeljük meg egy esemény adott részletét – képtelenek leszünk észrevenni bármely, a látómezőnkbe eső, egyébként látványos jelenséget. Ezért látnak el bennünket különböző gumi-csontokkal – a migráns-probléma, vagy Brüsszel elleni harc – s míg ezeken rágódunk, észre sem vesszük, a szemük előtt lopják szét az országot. Ennek a módszernek a totálissá és globálissá fejlesztett változata Putyin stratégiája: álhírek és megtévesztő információk „betáplálása” a média világába, majd azok közvetlen eljuttatása támogatóik visszhangkamráiba, ahol azután önálló életre kelve, kiszorítják a nemcsak a kritikus gondolatot, de magát a valóságot is.

A magyarok a többsége – az internet ingyen köz-könyvtára helyett – saját kis visszhangkamrájában csücsül, és a kormány zsoldjában álló hivatásos lélekmérgezők hamisításokkal megfűszerezett gumicsontjain kérődzik. Mintha végtelenített magnószalagokról folyna állandóan és befolyásolhatatlanul ugyanaz a szöveg. A megkérdőjelezhetetlennek feltűntetett állításokról ugyan rendre kiderül, hogy hamisak, de szerepük eleve csupán a zajszint felerősítése volt. Ahogyan a disco-zene elviselhetetlen ereje, ismétlődő ritmusa, és ösztönökre ható üzenete elborítja az agyat, épp úgy teszi lehetetlenné a visszhangkamra süketítő zaja a józan mérlegelést. Ez ellen hatástalan, ha a polgár ostobaságát ostorozzuk. Inkább meg kell próbálni párbeszédre csábítani, akit lehet. Ugyanis – mint Freud mondta – „két monológból, soha nem lesz egy dialógus”.

A Gresham törvény kiterjesztése

„Miben tér el – kérdezte az átkosban született vicc – a 70-es évek káderpolitikája az 50-as évekétől? Már nem fontos, hogy munkáskáder legyen. Elég, ha nem ért hozzá!”. Ez a – napjaink orbáni rendszerét meghökkentően pontosan leíró – vicc, afféle káderpolitikai Gresham törvényként értelmezhető. Úgy tűnik hazánkban a fordított szelekciót a társadalom egyre széles szféráiban érvényesül. A haladást és javulást szem előtt tartó szelekció az egyedeket, a dolgokat, és az információt jóságuk és kívánatosságuk szerint válogatja ki. Ha a szelekciót vezérlő szempont a minőség és a kiválóság – az érték, a szépség, igazság, a hatékonyság, a használhatóság stb. – akkor szelekció eredményeként az adott csoportból – populációból, osztályból, a tömegből – kiválhatnak és elterjedhetnek a legjobbak.

Ha viszont a szelekció fordítottan – értsd, a minőség értékrendjével ellentétesen – működik, akkor a hanyatláshoz vezető Gresham törvény érvényesül. Ha a vállalat nem a minősége szerint szelektálja a munkaerőt, alvállalkozót, bankot – akkor nem fejlődik a gazdaság. Ha fogyasztó nem megfelelősége szerint választana a termékek és a szolgáltatások között, azok nem tökéletesednének. Ha a kritikus, a néző és a gyűjtő nem a szépsége szerint értékelné a műalkotásokat, nem fejlődne a művészet. Vagy, gondoljunk akár az Olimpiájára: ha nem tisztességes, nyílt és éles a verseny, akkor nem történne javulás. Vagyis, ha nem gyakoroljuk a minőségi szelekciót – mert az vesződséggel jár, mert képtelenek vagyunk felismerni a minőségi különbségeket, vagy tudomásul vesszük a csalást és a korrupciót – ezzel magunk idézzük elő, hogy erőre kap a rossz, elterjed, és végül kiszorítja a jót.

Jó volna ezt az írást optimistán befejezni. De csak Szatmári Sándor – a különös sorsú, ma éppen kevéssé olvasott, zseniális magyar író – Hiába című könyvének befejezése ötlik az eszembe: ”Ha egyszer a jó szándékúak megtanulnák egymást, béke lenne és tiszta ébredés. De csak szavak lesznek mindig, amit az uralomra jutott rosszindulat mindig ki fog csavarni, és kamatoztatni mások bőrére, és sohasem fogjuk tudni, miért lett minden rossz, hiszen a régi prófécia szavait immár uralkodó rendszer biztosítja és érvényesíti.” Az egyetlen esély: igyekezzünk kiszabadulni megkérdőjelezhetetlennek vélt hiedelmeink visszhangkamráiból. Vállaljuk a kételkedés és a hiedelmek ellenőrzésének kényelmetlenségét. A gondolkodás jelen helyzetünkben ugyanis életmentő, de csak akkor működik, ha – mint az ejtőernyő – nyitott!

Mi Európa lényege?

A címben megfogalmazott – ma oly sokakat foglalkoztató – kérdés, első pillantásra elméleti problémának tűnhet, pedig nagyon is gyakorlati. Európa sorsát ugyanis alapvetően meghatározza, hogy a választ keresve, előre indulunk-e a jövő felé, vagy vissza a múltba. Az viszont, hogy merre indulunk, döntően attól függ, milyen értelemben használjuk a lényeg fogalmát: mint megkülönböztető vonást, vagy mint kritikus siker-tényezőt. Sokan vélik úgy, Európa ismertető-jegye: keresztény volta. Kontinensünk egymást követő nemzedékeinek viselkedését – állapítják meg – a Bibliából kiolvasható morál és a köré épülő kultúra szabta meg. A Föld más térségeiben – részben egymáshoz kapcsolódva, részben egymástól függetlenül – sokféle vallás keletkezett. Ezek mindegyike megalkotta a maga szent könyveit, amelyek ugyanazzal a problémával birkóztak: miként lehet harmonikus és együttműködő közösséget teremteni. A megoldást többnyire az emberek közötti együttműködést és bizalmat megteremtő Aranyszabályok kínálták.

A zsidó Aranyszabály létrejöttéhez egy különös anekdota fűződik. Az időszámítás kezdetei táján egy Jeruzsálemben „állomásozó” római katona felkereste a legismertebb zsidó rabbit – a szigorú Sámájt – és megkérte, mondaná el neki a szentírás lényegét, de olyan röviden, hogy akár fél-lábon is képes legyen meghallgatni. Sámáj, meghallva a különös kérést, elzavarta a katonát, mondván: „ilyen ostobaságokkal ne zavarj”. A kitartó hitkereső ezután felkereste a másik rabbit – a türelmes és szerény – Hillelt, és neki is feltette ugyanezt a kérdést. A történet szerint, Hillel így válaszolt: „A szentírás lényege: ne tedd mással azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek. Minden más csak kommentár”.

Hillel szentírása – a Tóra – a zsidókra érvényes „Aranyszabályt” rögzítette. Előtte és utána, tőle függetlenül minden világ-vallás megfogalmazta a maga Aranyszabályát. A kereszténység Jézus mondására hivatkozik: „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének”. Konfuciusz így fogalmaz: „Azt tedd másnak, amit azok tesznek veled”. Az iszlám szerint: „Nem lehetsz igazhívő, hacsak azt nem kívánod testvérednek, amit kívánsz magadnak”. A Buddhizmus azt tartja: „Ne sérts meg másokat, olyan módon, ahogyan azt te sértésnek érzenéd”. Végül a Hinduizmus tanítása szerint: „Ne tégy semmi olyant másoknak, ami ha veled tennék, fájdalmasnak éreznéd”. Az ok, hogy a sok-sok Isten szinte azonos viselkedési szabályt ír elő, nyilvánvaló: a vallások születése idején a közösségekben az élethelyzetek hasonlóak voltak, így hasonló Aranyszabály írhatta elő a siker parancsolatát.

Ezek helyességét azután a mindennapok újra és újra igazolták, így az emberek megtanulták: ha ezek szerint szervezed az életed, zavartalanabb lesz az együttélés, míg ha áthágod ezeket, konfliktus és háború vesz körül. Ebben az értelemben igaza van Hillelnek: az közösség léte szempontjából a kölcsönös bizalom megteremtését megalapozó szabály a lényeg, és minden más, csak kommentár. A 20. század még két gondolatot tesz ehhez hozzá. Az egyik, az elv szkeptikus kiterjesztése: „Légy óvatos, amikor azt teszed másnak, amit magadnak akarsz. Lehet, hogy neki más az ízlése!”  A másik, a játékelmélet, kísérletekben is feltáruló tapasztalata: az „Aranyszabály” kínálja bármely társulásban a leghatékonyabb viselkedési stratégiát. A játék-stratégiák versenyének visszatérő győztese – a szokatlan nevű – Tit-for-Tat, négy alapelvben foglalta össze a sikeres és boldog élet szabályát: 1. Mindig előlegezd meg a bizalmat, 2. Soha ne csalj, 3. Azonnal válaszolj a rajtad esett sérelemre, 4. Ne légy megtorló.

A kívánatos viselkedés szabályait kezdetben az öregek, generációkon keresztül továbbadott tanácsai alakították: „Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten”, „Kölcsön kenyér visszajár”, vagy „Szemet szemért, fogat, fogért”. A birodalmak korában azonban elkerülhetetlenné vált, hogy az isteni legitimációjú elvekre alapozzák a közösség stabilitását. Ezért fogalmazta meg minden vallás a maga, megkérdőjelezhetetlen szabályait. Ezek minden ismeretlen hit-testvérre kiterjesztették a feltétlen bizalom elvét, amely viszont, az idegen-hitű ismeretleneket továbbra sem illetett meg. A kölcsönös bizalom szabálya ezért nem tekinthető a kereszténység, minden más civilizációtól megkülönböztető jegyének. Ha azonban – az elmondottak értelmében – az Aranyszabály nem kizárólag ránk, európaiakra jellemző, mégis mi lehet kontinensünk megkérdőjelezhetetlen sikereinek tényezője?

Európa a felvilágosodást követően, az ipari és társadalmi forradalmak illetve a nemzet-államok és nemzetgazdaságok születésének eredményeként húz el a civilizációk mezőnyétől. Európa sikere néhány jellegzetes, sokáig csak rá jellemző, egyedi versenyelőnyt kínáló intézményre vezethető vissza. Ezek: az intézményes hatalommegosztás, a magántulajdonon alapuló vállalkozás, a piaci verseny, a liberális demokrácia, a szélesülő emberi jogok, a szólásszabadság és a szabadgondolkodás. Ezek elfogadása tette kontinensünket másoknál sikeresebbé. Pontosabban, az egyes társadalmak, így hazánk, haladása alapvetően attól függött – és azon múlik ma is – milyen mértékben és milyen hatékonyan alkalmazza ezeket az intézményeket.

A társadalmi haladás fontos mércéje: milyen mértékben terjesztődik ki a bizalom másokra. Eredetileg csak a családon belül és közvetlen ismerősökre volt érvényes együttműködési kényszer. A vallások Aranyszabályai előrelépést jelentettek: az Istenek parancsa – áthághatatlan szabályként – az ismeretlen hittestvérekre is kiterjesztették a bizalmat. Később ez a testvériség kiterjesztődött a nemzet minden tagjára. Ám Európa igazi sikerét az elmúlt évszázad hozta, amikor a sokáig kizárólag reá jellemző intézményrendszer lényegében – vallásától, osztályától, bőrszínétől és társadalmi helyzetétől függetlenül – mindenkire kiterjesztette a bizalom szabályát. Ekkortól kezdve az ismeretlen – akit régen ellenségként elpusztítani, majd idegenként, elkerülni kellett – potenciális partner lett, akivel érdemes együttműködni. Európa sikerét – dinamizmusát és biztonságát – ez a hatékonyan működő intézményrendszer szavatolja. Ez a rendszert Kant kategorikus imperativusza – „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, mindenkor egyszersmind általános törvénykezés elvéül szolgáljon.” – működteti. A mindennapi cselekvésekre lefordítva ebből egy – svájci ismerősömtől hallott – különös életszabály következik: „Kezeld az ismeretlent rokonként: előlegezd meg neki a bizalmat. Kezeld a rokont, idegenként: várd el tőle a tisztességes teljesítést.” Ez az oka, hogy Európa mai helyzetében a törekvés, hogy az együttműködést és bizalom megteremtését újra keresztény vallás felügyelete alá helyezzük visszalépést jelent. A jövőt csak az eddigi sikereket megalapozó intézményrendszer újbóli megerősítése alapozhatja meg.

A tanult tehetetlenség kórja

 

Most, hogy a kvóta-népszavazás lezárult, és az eredmények közismertek, az elfogulatlan megfigyelőket bizonyára meglepetésként éri, holott a valóságban érthető és várható volt: mindenki győztesnek látja magát. Aki bojkottot hirdetett, aki az Igenre bíztatott, aki az érvénytelenítésre buzdított, és persze azok is, akik a Nem-et nyomták minden csövön keresztül: óriási sikerről beszélnek. A valóságban azonban mindenki vesztes. De ebből még mindig a Fidesz jöhet ki jobban, mert a demokratikus ellenzéken kezd elhatalmasodni a politika legfélelmetesebb és talán legnehezebben gyógyítható betegsége: a tanult tehetetlenség. A tanult tehetetlenség az etológia különös és elég ijesztő jelensége. A kutyáknál figyelték meg, miként reagálnak a megoldhatatlan helyzetekre. A kísérletekben, a ketrecben tartott állatok fájdalmas áramütést kaptak, ami elől annak kerítésén átugorva menekültek el. Ezután egy olyan ketrecbe helyzeték az állatokat, amiből nem lehetett kiugrani, így nem tudták elhárítani, a kiszámíthatatlanul, de elmaradhatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést. Egy ideig próbálkoztak, majd feladták: lefeküdtek, maguk alá csináltak, és nyüszítettek. Amikor azután eltávolították a ketrec a szabadulást addig lehetetlenné tevő – magas falait – tehát, elmehettek volna, akkor már meg sem kísérelték a menekülést: tehetetlenül feküdtek és nyüszítettek.

Ma már ilyen kísérletet – az állat-kínzás tilalma miatt – nem szabad végrehajtani. De az ember világában – hol véletlenszerűen, hol nagyon is szándékos akciók miatt – szintén előállhat efféle helyzet. Van, amikor a sors kegyetlen alakulása miatt kerül ilyen helyzetbe valaki. Előfordul, hogy egy kis közösség tipikus élethelyzetei teremtenek olyan körülményeket, amelyek kiválthatják tagjaikból a tanult tehetetlenség állapotát. És az is bekövetkezhet, hogy egynémely politikus, különböző megfontolásból – akár nem is szándékosan – idéz elő ilyen állapotokat. És ilyenkor gyakran a társadalom nagy csoportjainál jelentkeznek a jellegzetes tünetek: a tehetetlenség érzése, hogy bármit teszek, semmi nem sikerül, és ezért elveszni látszik minden remény. Ilyenkor – úgy tűnik – csak a csoda segíthet, hogy kikeveredjünk a csapdából, és valóban terjed is a csodavárás.

Ez a „mindenki ellenem van, mindenki engem bánt, és senkiben nem bízhatok” állapot előidézte tehetetlenség azután a legtöbbekből – a külső racionális megfigyelők által egyértelműen – kontra-produktívnak tekinthető viselkedést vált ki. Ennek alapértelmezett – és a kísérletben résztvevő kutyákéhoz hasonló – fenyegető tünete: a leküzdhetetlen tehetetlenség érzése. Ebben az állapotban, még ha lehetne cselekedni, akkor sem tesznek semmit. Ilyenkor beletörődően elfogadják a kilátástalan helyzetet. Az ilyen ember végleg feladta! Sem önmagáért, még kevésbé másért, nem áll ki. Ösztönszerűen behúzza „fülét-farkát” és behódol a hatalomnak. Megteszi, amit parancsolnak, egyesek idővel megtanulják mit várnak el tőlük, a leginkább alkalmazkodók pedig lassan kitalálják a hatalom rejtett akaratát, és elébe mennek az elvárásoknak. A legtöbb, ami az ilyen emberektől elvárható, hogy nem lelkesednek, és rosszkedvűen hajtják végre a parancsot.

Ám az emberi társadalmakban megjelenhet a tanult tehetetlenség egy másik véglete: a változásba vetett hit reményének eltűnése néhányakból, a koordinálatlan és céltalan lázadás reakcióját váltja ki. Ők azok, akik az esztelen erőszak akcióit indítják, feláldozva magukat és gyakran ártatlan kívülállókat. Ez a viselkedés bukkant elő Antonioni – a 1970-es években készített – Zabriskie Point filmjének főszereplőjénél, aki így kommentálja az egyetemi fiatalok vitáját – „Hajlandó vagyok meghalni, de nem az unalomtól.” és elindul meghalni.  De erre utalt, Asimov – az Alapítvány című könyvének – egy mottója: „Az erőszak, a gyengék végső menedéke”.  Ennek a viselkedésnek azután egész sor önsorsrontó következménye van. Az ilyen ember belemar, még azokba is, akik segítőkészen közelednek hozzá. Meggyűlöli saját közösségének, szűkebb társaságának a helyzetet tőle némiképpen eltérően látó tagjait. Árulónak tekinti őket, és így is kezeli. Képtelenné válik bárkivel összefogni, magányos farkasként mindenki ellen harcot hirdet, de rendre a helyzetet csak tovább rontó akciókba kezd.

Ilyenkor már nem is szükséges, hogy az uralkodó hatalom – tudatosan alkalmazva az „oszd meg és uralkodj” elvet – aljas manipulációkkal állítsa szembe az ellenzék tagjait, így téve lehetetlenné együttműködésüket. Megteszik ezt a hatalommal szembeni ellenállást hirdető csoportok maguktól. És a külső, objektív megfigyelő csak azt látja: a barikád – hatalommal ellentétes oldalán – mindenki harcol, mindenkivel, senki nem bízik a másikban, és miközben egymást gyengítik, a hatalom egyre erősebb. Amikor a társadalom erre a szintre süllyedt, a csendes többség- beletörődve abba, hogy a helyzet borzalmas, mindenki tehetetlen, és akit tegnap csodatévő prófétának tartott, azokról ma rendre azt bizonygatják, hogy idióták – felváltva nyüszít és vonyít. Akik viszont, igyekeznének a pártokból és mozgalmakból hadsereget szervezni, azok reflexszerűen a mindenkiben, aki körülöttük felbukkan – akikkel össze kellene fogni és közösen lehetnek valamit kezdeni – abba belemar. Hogy miért? Többnyire egyetlen szóért, amit az másként használ, egyetlen kifejezésért, amit az eltérően értelmez, egy mondatért, amit a médiában a másik szájába ad, egy féleértésért, hogy egymást szidják egy gondolat ellopásáért.

És amikor a tanult tehetetlenség kórjával bajlódó társadalmak ide eljutottak egyszer csak felbukkan a helyzetet tovább megnehezítő harmadik tényező: egyre többen – alapvetően a tetterős, vállalkozó-kedvű fiatalok, akik végigharcolhatnák a küzdelmet – mondják azt: bocs, nekem ebből elegem van! Az én életem többet ér, minthogy itt toljam el. Sajnállak téged anyám és apám, szánlak téged barátom, de elhúzok innen oda, ahol a teljesítményemet keresik, és tehetségem szerint ítélnek meg. Az ország határai, mint valami félig áteresztő hártya működnek: a vállalkozókészség, a kitartás és a tudás csak kifelé áramlik. Így, az itthon maradottak egyre szegényebbek lesznek, és egyre jobban acsarog a Nyugatra távozottakra. Közben pedig az ország egyre jobban rá van szorulva pénzátutalásaikra: tavaly történelmi csúcsra, ezermilliárd forint fölé emelkedett a külföldön dolgozó magyarok hazautalása. Mégis a hatalom, de az itthon maradottak is gyanakvással kezelik őket. Ezeket az embereket tehát nem kitárt karok és tágra nyitott lehetőségek, hanem gyanakvás és irigység várja. Ez pedig nem éppen hívogató állapot.

Az „Isten-komplexus” veszélyei

 

A tévedhetetlenség – „Isten-komplexusnak” is nevezett – mítosza sajnos, meghatározója a magyar politikai életnek. Ezt sulykolja miniszterelnökünk, és követői boldogan fogadják el: a vezér soha nem téved. Ám, aki nem ismeri be tévedéseit – a történelem tanulsága szerint – maga idézi elő a válságot. A társadalom és a gazdaság kríziseit – a bankcsődöket, vagy éppen országok hanyatlását – ugyanis, bár környezet zavarai váltják ki, de végzetessé az elkövetett hibák letagadása teszi. Ezt a megállapítást egy nemrégiben megjelent könyv – R. Grossman. 2013. Wrong: Nine Economic Policy Disasters and What We Can Learn from Them. – sokrétűen bizonyította. Az amerikai közgazdász két évszázad gazdasági válságait – a 19. század amerikai bankválságaitól, az ír lakosság 12%-ának éhhalálát előidéző gazdaságpolitikától, az 1929-33-as világválságon, Japán elvesztegetett évtizedén, és az euró bevezetésén keresztül, egészen a 21. századi subprime válságig – elemezte. Legfontosabb tapasztalata: a súlyos, de orvosolható bajokat a hatalmi elit hibái változtatták társadalmi katasztrófává.

Az összeomlásokat mindig több politikai, gazdasági, és társadalmi tényező együttállása idézte elő. Ám a válságokat mindig a téves helyzetértékelés, és az elhibázott beavatkozás mélyítette el. Az eltérő körülmények között a kormányok sokféle hibát követtek el, mégis kirajzolódik a kudarc általánosan tetten érhető mintája. Grossman szerint a legfőbb – minden válság súlyosbodásában közrejátszó – hiba: ideológiából „levezetni” a teendőket. Könyvének mottójaként B. Clintont idézi: „A probléma bármely ideológiával ugyanaz: már azelőtt megadja a választ, mielőtt szembenéztél volna a tényekkel. Ennek érdekében az ideológus addig gyúrogatja a bizonyítékokat, amíg azt a választ nem adják, amit előzetesen már eldöntött.” Amikor tehát a politikusok morális meggyőződésükre alapozták döntésüket, azzal egyben azt is mondják: nem kíváncsiak a tényekre. Az euró bevezetése például sokak álma volt, de elmulasztották elemezni, vajon a feltételek fennállnak-e? Az elkövetett hibát lehet –majdhogynem, felmentően – Oscar Wilde a második házasságokra utaló mondásának parafrázisával jellemezni: „a remény diadala, a tapasztalat felett”. De ami történt, az inkább a felelőtlen autósra emlékeztet, aki beláthatatlan kanyarban előzve katasztrófát idéz elő.

Az ideológiai szemellenző önmagában képes betegséget előidézni. Ám a bajt többnyire egy második hiba is súlyosbítja: a döntéshozók társadalmi osztályuk, vagy üzleti csoportjuk érdekeit igyekeztek – a következményekre való tekintet nélkül – tűzön-vízen keresztül, érvényesíteni. Ez változtatja halálossá a súlyos kórt. Amikor az országot irányítók minden áron kedvezni kívánnak egy szűk érdekcsoportnak, az vakká teszi őket a következmények iránt. Ennek jellegzetes példája, amikor egy politikus adó-csökkentést ígér – a könyv G. W. Bush-t említi, de az olvasónak bizonyára magyar példa is eszébe jut – miközben jelentős források kellenének a társadalmi problémák kezeléséhez.

A hibák harmadik forrása: a nemzeti érdekre hivatkozva a válság költségeit „idegenekre” – külföldi vállalatokra és más államokra – próbálni ráterhelni. A nemzeti érdek fontos, ám mindenek fölé helyezése többnyire súlyosbítja a helyzetet. Egy globalizálódott világban a mindenki számára előnyös kimenet, csak a Aranyszabálynak, vagy Kant kategorikus imperatívuszának, a közösségekre – államokra és vállalatokra – való alkalmazásával érhető el. Mielőtt cselekszel, gondod végig: vajon kedvezőbb helyzetbe kerülnél-e, ha mindenki úgy viselkedne, amire Te most készülsz?

A válságokat végül a késlekedés súlyosbítja katasztrófává. A tétovázást előidézheti az illúzió, hogy a problémák maguktól megoldódnak, és a gazdaság önszabályozó képessége helyreállítja a megbomlott egyensúlyt. Ám többnyire az hátráltatja az időben meghozott döntést, hogy a politikusok félnek feláldozni saját karrierjüket a társadalmat súlyosan érintő intézkedések bevezetésével. Teszik ezt annak ellenére, hogy tudják: minél később kezdődik a terápia, annál többe kerül, ha egyáltalán sikerül. És ami a legszomorúbb: a politikusok nem tanulnak. Az egyértelmű tapasztalatok ellenére kizárólag az értékek iránymutatására hagyatkoznak, és szűk érdekcsoportokat hoznak kedvező helyzetbe. Pedig nincs konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata terápia. Ez az oka, hogy az „Isten-komplexus” által vezérelt személy – szándékától és pillanatnyi támogatásától függetlenül – szakadék felé irányítja közösségét.

A tévedhetetlenség tévhitéből a kudarcok tagadása, abból pedig a kritika elutasítása következik. Súlyos válság vár arra a társadalomra, amelyik elhiszi, hogy a vezérnek mindig igaza van. Szakadék felé rohan az a nemzedék, amelyik nem néz szembe hibáival és nem képes korrigálni azokat. Egy elvétett lépés, ha azt nem helyesbítik, bukást idézhet elő. Az a társadalom jár el bölcsen, amelyik – elfogadva a tévedés jogát – megadja a mindenkori kormánynak próbálkozás lehetőségét. Elvárja azonban, hogy aki elkövette, az beismerje a hibáit, és megköveteli annak kiigazítását. „A siker – fogalmaz B. Gates – rossz tanár. Arra csábít, hogy azt gondoljuk: soha nem érhet kudarc.” A kudarc viszont szembesít azzal: ezt így nem megy! A 21. század precedens nélküli világában nem a hibázás minden áron való elkerülése, hanem az abból való tanulás készsége a siker legfontosabb tényezője

 

Teendők tömeges kihalások idején

 

A földtörténet tömeges kihalásainak kiváltó okai igen változatosak: kezdve a vulkán-kitörés kiváltotta lehűléstől, egészen egy kisbolygó becsapódása előidézte éghajlat-változásig. Ezek a katasztrófák a környezet alapvető módosulására vezettek, de a kipusztulást mindig az alkalmazkodásra való képtelenség idézte elő. Ezt gyakran a változások váratlansága és gyors lefolyása tette nehézzé, amelyekhez képest a viselkedést vezérlő genetikai program csak lassabban módosulhatott. Képzeljük el most – furcsa ötletként – hogy 65,5 millió évvel ezelőtt, valamikor a kréta időszak végén, viselkedési tanácsadóként keressük kenyerünket. A nemrég bekövetkezett kis-bolygó becsapódás alapvető fordulatot idéz elő a Föld éghajlatában: hosszú – a nukleáris télhez hasonló – lehűlés fenyeget, bár vannak, akik, ellenkezőleg, szokatlan hőhullámmal ijesztgetnek. Ám bármelyik következzen is be, mindegyik gyökeresen módosítja az életfeltételeket, ami – mint mindig – tömeges kihalásra vezet. Elmondjuk tehát potenciális ügyfeleinknek, a különböző állatfajoknak: tisztában vagyunk a változások horderejével és segítünk nekik megoldani a felbukkanó problémákat.

A rendelő előszobájában két paciens – egy hatalmas dinoszaurusz, és egy aprócska rágcsáló emlős – várakozik. Először – érthető módon – a tekintélyesebb és félelmetesebb dinoszauruszt szólítjuk be. Ám már első szavaiból kiderül: nem azért jött, mert szükségét érezte, hogy tanácsot kapjon. Ő csak nagyságáról és erejéről szóló a dicshimnuszokat akarja visszahallani. Tisztában van, hogy ő a környék leghatalmasabb élőlénye, akitől mindenki retteg. Egész életében mindig azt tette, amit akart. De mostanában a csordában egyre többen beszélnek a közelgő válságról, ezért úgy döntött – biztos, ami biztos – meghallgatja a szakértőt. A helyzet – vázoljuk a diagnózist – az, hogy az Önt és családját az ősöktől örökölt hagyomány vezérelte eddig sikerről sikerre. Minden dicsőség és a kivívott tekintély azon alapult, hogy az utódok – a tojásban – megkapták az élethez szükséges tudást, és örökül kapták a hatalmas testet, a legyőzhetetlen izmokat, az éles fogakat és az agresszív viselkedés mintáját is. Ez az örökség – a gyorsaság, a nagyság, az erő, és az agresszivitás – minden más élőlény fölé emelte a családot. Mindenki inkább kitért és elmenekült önök elől. Ez volt az élet természetes rendje évmilliókon keresztül, és természetes, ha arra számít: ez így is marad mindörökké. De rossz hírem van: biztos, hogy nem!

Az új feltételek között – magyarázzuk – a minden lebíró erő és a vérszomjas fogak helyett az élet-tapasztalatok felhalmozására és az alkalmazkodást vezérlő agy válik a meghatározó versenyelőnnyé. Az agy persze drága: nehéz létrehozni, felnövelni, megtölteni tudással és folyamatosan ellátni tápanyaggal és tapasztalatokkal. Ám aki ezt vállalja, egy olyan eszközt nyer, amely eligazítja a változó világ veszélyekkel teli labirintusában. Sőt, van még egy fontos előnye. Eddig az élet úgy zajlott, hogy aki figyelmetlen vagy gyenge, netán csak peches volt, az elpusztult. Csak a faj tanult. A felismerések a génekben átörökítve – ahogy az ön büszkén hivatkozott rá, hagyományként – adódtak tovább az egymást követő nemzedékeknek. Ám a sikerek mögött ott volt a kegyetlen valóság: a túlélést segítő tapasztalat azáltal válhatott hagyománnyá, hogy a sikertelen egyedek elpusztultak. A tömeges halálból születő siker mintája működőképes, de nem éppen hatékony módja az alkalmazkodásnak.

Létezik azonban egy másik megoldás, és fejünkkel, az előszobában várakozó kicsiny rágcsáló felé intünk. Ezek a sebezhetőnek látszó kis lények, a hatalmas test, a kemény agyarak, az erős karmok, és az agresszív viselkedés helyett azt a szervüket fejlesztik, amely segíti megérteni, hogyan működik a világ. Tisztába jönnek azzal, mi várható, miként változnak az élet feltételei, majd az egyedek – ki jobban, ki kevésbé – ehhez illeszti a viselkedést. Megértik, mikor kell harcolni életre-halálra, és azt is, mikor kell együttműködni. Megtanulják megosztani a táplálékot, neveli az utódokat, segíteni a társat, sőt önmagukat feláldozni a csapatért. Ezek az egyedek agyukban kifejlesztik a külvilág modelljét, amin lejátszhatók a viselkedés következményei. Így testük helyett tévedéseik „halnak meg”! Miközben pedig hibás feltételezéseik „elpusztulnak”, folyamatosan újraalkotják a világ egyre pontosabb modelljeit. Ezen a modellen próbálja végig a lehetőségeket, és a játszma végén, amikor ön a „game over” felirattal találkozik, ő még mindig megnyomhatja a „start again” gombot.

Vagyis, amit hagyományként tisztelünk, sőt az ősök szent tapasztalataként dicsőítünk, az elődeink halálából született. Sokuknak éppen azért kellett meghalniuk, mert lassan tanultak, azért szenvedtek, mert vonakodtak elfogadni az élet új rendjét. Lehet a halálba való beletörődést hősiesnek tekinteni, lehet tántoríthatatlanságukat dicsőíteni, lehet csodálni nemzedékek hosszú sora által eltűrt szenvedését, de ez – az utódok szemszögéből – akkor is ostobaság. Hát nem sokkal kifizetődőbb beismerni a kudarcot, és tanulni belőle? Vajon miért volna árulás – győzködjük paciensünket – a hagyományt szembesíteni a valósággal? Igazán az várják tőlünk őseink, hogy mindent pontosan úgy tegyünk, ahogy ők tettek, függetlenül attól mi lesz annak a következménye? Bölcs dolog-e utódainkat – saját jövőnket! – halálra ítélni azzal, hogy megtiltjuk a hagyományok ösvényéről való letérést? Vajon nem értelmesebb megengedni: ha a jövő azt kívánja, hagyjuk meghalni magunk helyett a célszerűtlen hagyományt, hadd alkosson az utódok nemzedéke saját magának újakat. Hát nem bölcsebb ez a kis rágcsáló, aki képes tanulni, és hajlandó változni? Nem kínál-e biztosabb jövőt az, ha engedjük, hogy helyettünk téveszméink haljanak meg?

Ne meséljen nekem efféle ostobaságot – mordul ránk a dinoszaurusz. Hogyan is lehetne győztes, ez a piciny lény, akit bármikor eltaposok. Nos – magyarázom – ezek az emlősök, bármennyire is védtelennek tűnnek, uralkodni fognak a földön évmilliók múlva.  De hát ezek a lények – veti ellent paciensünk – kevés utódot hoznak létre, és azokat hosszan, saját testükben gondozzák, amíg nagyon sebezhetők. Majd miután fájdalmasan megszülik, még sokáig a társak gondoskodására van szükségük. Ezt jól látja – adunk részben igazat neki – de ez más oldalról előny: befektetnek az utódokba, és egymást támogató közösséget alkotnak. Vagyis ellátják őket a génekben rögzített morfológiai és viselkedési programok mellett az élet során nyert tapasztalatokkal is. Éppen ez teszi őket versenyképesebbé, ezáltal tudnak fokozatosan és folyamatosan illeszkedni környezetükhöz. És pontosan ez a túlélés feltétele a krízis idején. Míg azok, akik körömszakadtáig ragaszkodnak múltbeli mintájukhoz, és azon semmit – még ami hátrányukra vált azt sem – hajlandók változtatni, nos, azok kipusztulnak. Ekkor paciensünk felpattan, kiviharzik a szobából, és még odavet nekünk egy megjegyzést, amely majd a változásmenedzsment tankönyvek visszatérő mottója lesz: „Mi volt az utolsó dinoszaurusz, utolsó szava?” kérdésre – „Akkor sem változom”!

Nincs rosszabb, mint amikor magyarázni kell a tanulságot. A biztonság kedvéért most mégis megadom a megoldási kulcsot: ez a cikk a mai Magyarországról szól. A krétakori katasztrófa metaforája világunk, ezen belül Európánk, és ezen belül is szeretett hazánk – ahogy mondani szokták – „tektonikus”, azaz veszélyekkel teli változására utal. Beszélgetőpartnerünk – a dinoszaurusz – maga Orbán Viktor. A különös kép környezetünk gyökeres változását akarta megvilágítani. E változásokra mindenkinek – az egyéneknek, a családoknak, a vállalkozásoknak, a szervezeteknek és az államoknak is – válaszolni kell. Aki helytelen választ ad, vagy aki – mint a dinók – visszautasítja az alkalmazkodást, azokat a történelem elsöpri. Ebben a helyzetben keresi nemzetünk a „mi a teendő” kérdésre, a választ. Vezéreljenek-e minket – mint Orbán Viktor tanácsolja – az ősök intései. Kövessük-e – mint Kövér László mondja – a hagyományok útját? Ragaszkodjuk-e – mint Semjén Zsolt ismételgeti – régi hitünk tételeihez? Vagy kövessük inkább a költő tanácsát: „messzi jövendővel komolyan vess összve a jelenkort”?

A 21. század korszakos átalakulása egyszerre tár elénk fenyegető katasztrófákat, és csábító, új lehetőségeket. Ilyenkor a tévedhetetlennek kikiáltott népvezérek rendre tévútra vezetnek. Ne bízzunk tehát azokban, akik azt hirdetik: ők majd megoldják helyettünk a problémákat. Inkább hagyjuk, hogy az emberek maguk vegyék a kezébe jövőjük formálását. Ebben nem segít, sőt ezt akadályoz az a rendszer, amelyben a lojalitás a fontos és nem pedig a tudás, ahol a hatalomhoz fűződő kapcsolat és nem a teljesítmény számít. A hanyatláshoz vezet, ha az egyén és a vállalkozás sikerét rendre a piramis tetejét elfoglaló szeszélye és nem a versenyben elért helyezés dönti el. Tegyük inkább mindenki kötelességévé az alkalmazkodást, de kapja meg hozzá ki-ki a megfelelő segítséget. Hirdessük tehát azt: felelős vagy magadért, családodért és nemzetedért. Számíthatsz a közösségre, de ami a te kötelességed, azt senki nem végzi el helyetted. A miniszterelnök tetteit sokféle szemszögből lehet kritizálni. Ám épp így lehet találni sikeres lépéseket és hatékony döntéseket is. Ám Orbán Viktorban Orbán Viktor a legkevésbé fontos! Orbán Viktorban az orbánizmus a fontos! Az orbánizmus egy olyan – kelet-európában és más régiókban is terjedő – politikai, társadalmi és gazdasági rendszer, amelyben csak a piramis csúcsán levő akar, és csak akit ő felhatalmaz, az dönthet, miközben minden erőforrást maga alá gyűjt. Félelmet generál, amikor józanságra volna szükség, szembenállást hirdet, amikor az együttműködés az egyedül célravezető. A sikert a 21. században – az evolúció metaforája erre utalt – csak a tanulás, az alkalmazkodás, az együttműködés és a vitákban kikristályosodó cselekvés hozhatja el.

Ez a hajó elment

 

Az DK és az MSZP is a kvóta-népszavazás bojkottjára bíztat, de nem közösen, de az utóbbi „megfűszerezi” azt némi Nemmel. Az Együtt, a MOMA és PM is a bojkottal ért egyet, de a nagyoktól külön kampányolnak. A liberálisok vezetője Fodor Gábor a „vállaljuk bátran az Igent” hirdeti, és vele ért egyet Horn Gábor a Republikon Alapítvány elnöke, aki arra bíztat: üzenjünk Orbánnak – Igen! Nemrég jelent meg a hálón a Helsinki Bizottság, majd a Kétfarkú kutya párt véleménye: adjunk le érvénytelen szavazatot. (Mellékesen, ezt a nézetet – valószínű elsőként – alig néhány nappal a Fidesz népszavazási kezdeményezését követően magam is kifejtettem. a „hekkeljük meg” cikkemben. (Népszabadság. 2016. márc.4.) Most mégis a bojkottot támogatom, azzal a kiegészítéssel: vidéken, ahol a hatalom szeme mindenkit lát, az „elmenni, de érvényteleníteni” a támogatandó alternatíva. Nem értelmes tovább növelni az amúgy szinte fokozhatatlan zűrzavart az ellenzéki oldalon.

A helyzet tisztázását a további viták nem segítik. Ha a „menjünk el, és szavazzunk igennel” véleményt hangoztatókat megkérdeznének, vajon van-e némi igazság az ezt elutasítók véleményében, valószínű így válaszolnának: van igazság a bojkottban, de több érvet látok az igen mellett. S ha ugyanerről kérdeznénk a bojkott, vagy az „érvényteleníts” mellett kampányolókat, ők is azt mondanák: az igen szavazat mellett is szólnak érvek, de a saját mellett több érv hozható fel. Vagyis – mint a legtöbb kérdésben is, egyaránt lehet érvelni a támogató és az ellenzők vélemények mellett, miközben még az egy oldalon álló között is vannak különbségek. Akkor mi lett volna a megoldás?

A népszavazási kezdeményezést Orbán Viktor február 24-én jelentette be, az NVB február végén hagyta jóvá, az Országgyűlés május 10-én adott szabad utat, Áder János pedig július 5.-n írta ki. Legkésőbb az Országgyűlési határozatot követő egy héten belül az ellenzéki pártoknak és mozgalmaknak közös megoldás elfogadásával kellett volna a polgárok elé állni. Minthogy bármelyik megoldás mellett szólnak érvek, bármelyik megoldás elfogadható lett volna – akár pénzfeldobással, és már hónapok óta folyhatnak a közös kampány. Már hónapok óta mindenki egy kottából énekelne. (S ha a választott megoldás a végén kudarcot eredményez: akkor összeülnek, megbeszélik, és levonják a tanulságot. De nem vádolják egymást nyilvánosan és az őket támogató szakértők sem hülyézik le egymást nyilvánosan.) Már hónapok óta járhatnák az ellenzéki mozgalmak és pártok az országot kéz a kézben. Már kampányolhattak volna a internetes médiában egymást támogatva. Már tarthattak volna közös sajtótájékoztatókat Brüsszelben, Párizsban, Berlinben és Rómában és Bécsben. Ehelyett még mindig csak össze vissza beszéd folyik. A népszavazás hajója – még mielőtt az ellenzék felülhetett volna rá – elment!

A tanulságok levonására helyezzük az egész problémát helyezzük új keretbe. Nem lehet nem észrevenni, hogy egyre közeledik a 2018-as választás. Már eddig is, de ez után még inkább, minden felmerülő kérdés túlmutat önmagán, és a választásról szól. A Fidesz minden akciójával azt üzeni: én vagyok a hatalom, és használom az erőt. Ez azt jelenti: én mondom meg, mi a probléma, én adom meg a megoldást, majd – nem lacafacázok – végrehajtom, amit akarok. Az ellenzéknek – ha kormányra akar kerülni – ugyanazt kell  bizonyítana: kormányképes. Leváltani a Fideszt csak akkor tudják, ha a szavazók elhiszik róluk: egymásban bízva, képesek közösen meghozni döntéseket, kitartani azok mellett, és tanulni a hibákból.

A népszavazás hajója elment, de a választásokig előttünk álló időben bizonyosan felbukkan legalább 4-5 ugyanilyen „hajó”. Lesznek valóságos krízisek és lesznek – mint a népszavazás – Orbán Viktorék által kreált problémák, amelyeket csak megtévesztésül dobnak be. Ezekben a polgárok látni fogják a kormánypárt – látszólag – egyértelmű álláspontját. És felteszik a kérdést: nos, kedves demokratikus ellenzék, akkor te mit javasolsz? Ha az ellenzék pártjai és mozgalmai – ahogyan eddig – nem képesek összefogni, és még, akik hasonló álláspontot képviselnek, azok is élesen kritizálják egymást, a zűrzavarból a polgárok azt a következtetést vonják le: ezek nem kormányképes!

Négy éve, P. Ashdown – az angol liberális párt egykori vezetője – egy interjújában megfogalmazta Ashdown 3. törvényét: modern korunkban csak azt csinálhatod meg, amit másokkal együtt teszel. A demokratikus ellenzékre ennek a törvénynek a kiterjesztése érvényes: csak azt érdemes (célszerű, ajánlatos, és lehetséges) megtenni, amit másokkal együtt teszel. Csak annak a sajtótájékoztatónak lesz hírértéke, amin egymás mellett ültök, csak az az akció lesz hatásos, amin többen együtt vesztek részt, csak az a tüntetés lehet eredményes, amin kéz a kézben mentek, csak az a kampány hatékony, amit együtt terveztek, közösen finanszíroztok, és együtt hajtotok végre.  Mert mostantól az egyetlen és igazi kérdés: kormányképes-e az ellenzék? Ha a hátra levő időben egységesen és egymást támogatva képesek dolgozni, az azt bizonyítja: ezek képesek együtt kormányozni. Ha ezt nem tudják megtenni, és rendre csak egymást ostorozó és a másik ostobaságát bizonygató véleményeket hangoztatnak, akkor a társadalom ebből azt szűri le: ezek még nem érettek arra, hogy kormányra kerüljenek.

A 2018-as választásokig, 5-6 nagy horderejű téma bukkan majd elő. (Elvárható volna, hogy az ellenzék közös stábja ezeket előre feltárja – de ne legyünk mohók). A problémák megosztják a társadalmat, de az ellenzék pártjai és mozgalmai sem a másik megátalkodottsága miatt nem tudják meggyőzni egymást. Mindegyik témában felhozhatók érvek az egyik vagy a másik, esetleg egy harmadik megoldás mellett. Ahogy eddig is, hónapokig lehet majd vitatkozni, hiszen minden vélemény mellett és ellen jogosan lehet érvelni. Ám a sajtón keresztül való üzengetés útján végképp nem alakítható ki a közös álláspont. Viszont gyorsan kialakítható a többség számára elfogadható megoldás szinte bármely kérdésben. Ekkor azok, akik az adott koalícióban kormányra akarnak kerülni, de most eltér a véleményük, elfogadják a közös döntést. Vagy, ha megmaradnak a markánsan szembenálló vélemény-különbségek, akkor feldobnak egy 100-ast, és fej-vagy írás alapon döntenek. Ám amikor kijönnek a szobából, mindenki ehhez tartja magát ehhez. Ha pedig az adott kérdésben elbuknak – ami lehet – akkor sem kezdenek egymásra mutogatni, hanem levonják a tanulságot. Ez bizonyítja a kormányképességet!

Miből van az elefánt?

 

Élt egyszer egy indiai faluban hat vak ember – szól a mese. Sokat hallottak már az elefántról, mígnem egy napon beleütköztek egy valóságos példányába. A találkozást követően megosztották egymással élményeiket. Aki a lábánál állt, azt mondta: ez egy oszlop. Aki a farkát fogta, az egy kötélnek érezte. Aki az agyarát tapogatta, így jellemezte: ez egy faág. Aki a fülét érintette meg, az legyezőnek vélte. Aki az oldalába ütközött, az egy falnak hitte az elefántot. Végül, ki az ormányát tartotta a kezében, az egy vastag csőnek képzelte. Mindegyikük ragaszkodott a maga egyedi tapasztalatához, miközben a valóságosan létező elefántról – értelemszerűen – fogalmuk sem lehetett.

A világunk egykor egyszerű és áttekinthető volt. Ezért kínáltak a hagyományok megfelelő eligazodást, és ezért nem csalódtunk az ősök tanácsaiban. Ám az elmúlt évszázadok során a valóság bonyolultabb lett. Megértéséhez a tudományt hívtuk segítségül, amely képes volt a valóság különböző oldalainak működését feltárni. Ugyanakkor a különböző oldalakat – értelemszerűen – egymástól független szabályok vezérelték. Természetesnek vettük, hogy minden tudomány – a közgazdaság, az antropológia, a politológia, a pszichológia, és a szociológia – megalkotta a maga, külön modelljét. Minden kutató egyedi szemszögből közelített a valósághoz, de mivel annak részei csak lazán kapcsolódtak össze, ez nem okozott komoly gondot.

Ám az elmúlt években a világ komplex és szorosan csatolt lett. Ez azt jelenti, hogy a valóság különböző oldalai elválaszthatatlanuk egybekapcsolódtak. Ami eddig egymástól elkülönülten zajlott, az kibogozhatatlanul összeforrt és nehezen befolyásolható valóságként tárul elénk. Amit korábban a tudósok – az indiai világtalanok módjára – falként, oszlopként, csőként vagy éppen faágként láttak, egyre inkább a porcelánboltba beszabadult elefántként viselkedik. Ebben az új, megvadult világban nem elegendő, hogy – mint régen – csak az elkülönülő részletekre figyeljünk. A Brexit előtti felmérés pl. azt mutatta: a választók egy része a gazdaság szemszögéből ítél és a bennmaradás mellett döntene, a másik részük viszont, a migráció szemszögéből szemléli a helyzetet, és kilépne. Holott – mint a következmények megmutatták – a döntés egyszerre vált ki gazdasági, politikai és szociális hatásokat. Súlyosan hibáztak tehát mindazok, akik arra biztatták a polgárokat: csak az egyik, vagy csak a másik szempont szerint értékeljenek. A végén pedig mindenki csak sopánkodott, hogy porcelánboltunkban előbukkant a valóság elefántja.

A 21. században egyre gyakoribb, hogy az önjelölt autokrata népvezérek, vagy akár a karizmatikus politikusok megkérdőjelezhetetlenként elővezetett döntései rendre káoszba taszítják a gazdaságot, és veszélyeztetik milliók életét. Csak látszólag könnyíti helyzetünket, ha magunk helyett néhány kiválasztott vállára helyeznénk a felelősséget. Ők ugyanis – cserében, hogy lemondtunk, a javukra a döntésekről – megkövetelik: kételkedés nélkül kövessük őket. Induljunk azonnal, ha harcba hívnak! Adakozzunk, ha arra szólítanak fel! Főként pedig: szavazzunk arra, amit Ők mondanak! Ám utólag mindig kiderül: a magukat mindentudóknak beállító népvezérek is csak vakon tapogatják a valóságot. Legfeljebb abban különböznek az egyszerű polgártól, hogy hangosabban kiabálnak és ellentmondást nem tűrőbben parancsolnak, de a valóság megvadul tőlük.

Kaotikus világunkban én inkább a tudományban bízom. Ám azért itt is van egy bökkenő: a közösen elfogadott modell hiánya. A sok tudós – a közgazdász, a politológus, a jogász, a szociológus, és az antropológus – hajlamos kizárólag saját tudományának szemszögéből megfogalmazni a krízisek megoldására vonatkozó javaslatait. Ám, miközben modelljeik felnagyítják és apró részleteiben mutatják a valóság egy szűk szeletét, mint szemellenző, eltakarják a többit. A nagy-tudású szakemberek tehát – világtalanként – csak össze-vissza tapogatja a valóságot, így jó-szándékú, de egyoldalú és szűklátókörű tanácsaik, ahelyett, hogy lenyugtatnák, inkább megvadítják a világot. Elkerülhetetlen hát a valóság komplex modelljének a megalkotása, amelyen azután lejátszhatók volnának a döntések. Így a magunk előidézte katasztrófákat elkerülve próbálhatnánk ki a sokféle beavatkozás lehetséges következményeit.

A közösen elfogadott modell hiányára figyelmeztet J. Stiglitz – a Nobel díjas közgazdász – most jelent meg könyve: The Euro. (How a Common Currency Threatens of Future Europe). A neves szerző Európa stagnálásáért az euro bevezetését és az északiak által szorgalmazott megszorítások politikáját tette felelőssé. Mások – nem kisebb szaktekintélyek – viszont éppen ellenkezőleg, a dél-európai országok gyenge versenyképességét és felelőtlen gazdálkodását hibáztatják. A tudománytól elvárható volna, hogy világos választ adjon a „mi az ok?”, és a „mi a teendő?” kérdésre egyaránt. Ehhez elengedhetetlen a valóság sokféle részletét, és bonyolult kapcsolatát egybefoglaló komplex modell megalkotására. Ne engedjük azonban, hogy csak egyes tudományok, kizárólag a politikához közel álló néhány tudós, és kevés kiválasztott nemzet képviselői kapjanak szót. Inkább bátorítsuk a vitát, és ünnepeljük, aki beismeri kudarcát. Minél szabadabban érvényesül a tudomány értékrendje, annál pontosabb leíró modellt képesek alkotni.

Ha pedig megszületett a modell – némi időt hagyva, hogy teszteljék és finomítsák – akkor számon kell kérni a politikusokon: döntésüket erre alapozzák. És innentől kezdve bármiféle döntés – kilépjünk vagy belépjünk, felemeljük, vagy leszállítsuk, megengedjük, vagy betiltsuk, centralizáljunk-e vagy decentralizáljunk – az efféle modelleken játszva meghozható. A komplex modellen végigkövethetők a döntések, és a beavatkozások következményei. Így felderíthetők az előre nem várt és nem is szándékolt következmények, amelyek alapvetően befolyásolják a döntés végeredményét. Ezek után már csak Gogol tanácsára kell figyelni: „Ne a tükröt hibáztasd, ha a képed ferde”. Ha tehát mégsem vágyaid szerint alakulnak a dolgok, lehet, hogy nem a valóságban, nem is a modellben, hanem benned van a hiba.

majd át kell írnom!!