Van-e szabadulása szegénység-csapdából?

 

„Sors bona, nihil aliud”- Jószerencse, semmi más. (Zrínyi Miklós). A jelszó sokak számára reményt kínáló csodagyógyszernek tűnt. Ám, mint a legtöbb csodagyógyszer, vagy nem mindenkire hat, vagy mellékhatásai nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga a betegség. Ez az oka, hogy sokak, amikor végre rájuk mosolyoga szerencse, nem tudnak vele mit kezdeni. Akik pedig leginkább rászorulnak, azok többnyire ott keresik a szerencséjüket, ahol csak ráfizetni lehet. A Green Travell utazási iroda olcsó útjairól csak a vak nem látta: a tulajdonosok nem akarják lebonyolítani az utazásokat, csak a pénzt akarták beszedni. Bróker Marcsikának voltak ugyan gazdag ügyfelei is, de áldozatainak jó része az alsó középosztályból toborzódott. A szegények folyamatosan „tejelnek” az államnak – 16-féle sorsjegy vásárlásával – és 100 milliárddal a kaszinó-tulajdonosoknak is. Miért mindig éppen a legszegényebbek „szívják meg”?

A hiszékenység, a felelőtlenség és a meggondolatlanság – politikailag korrekt- magyarázata: a pénzügyi ismeretek alacsony szintje, a szabályozás kiskapui, és az ellenőrzés lazasága. Gyakori azonban a szegények jellemére utaló – egyáltalán nem politikailag korrekt – tényezők felemlegetése. Emlékezzünk Lázár János kijelentésére: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. A lecsúszottak akaraterejének gyengeségére utalni, szinte sugallja: amit kaptak, megérdemelték. Az elmúlt évtizedekben ugyanis, akár válság volt, akár prosperitás, a szegények mindig rosszuljártak. Mintha valami ellenállhatatlan erő sodorná őket a kockázat-keresés felé, majd a szükségszerűen bekövetkező bukás után végleg rájuk zárul az adósság-csapda.

Pedig a 20. század második fele – a várakozásokkal szemben – általános felemelkedést hozott. A fogyasztás bővült, az egyenlőtlenség csökkent, a társadalmi mobilitás felgyorsult. Az amerikai álom – légy az, amit magadnak megálmodtál – kevesek reményéből, bárki számára elérhető életmodellé vált. A 1970-es évek közepétől azonban a „moderálódott” kapitalizmus működésében – észrevehetetlenül- egy negatív fordulat zajlott le. A középosztály jövedelmének a termelékenység emelkedésével összekapcsolódó folyamatos növekedése megtorpant. A vagyoni és jövedelmi olló fokozatosan újra szélesre nyílt, és a jövedelmi különbségek sokkoló mértékűvé szélesültek. A 21. századba átlépve pedig mintha a 20. század elejére érkeztünk volna vissza.

Az egyenlőtlenség negatív hatásait egyre több területen mutatták ki: a szegénység megrövidíti az életet, rontja amunkához jutás lehetőségét, kiszolgáltatottá teszi az alacsony státuszúakat, növeli a depressziót és az addiktív viselkedés veszélyeit. A perifériára sodródottak gyakrabban kerülnek összetűzésbe a törvénnyel és keverednek erőszakos cselekményekbe. Van azonban az egyenlőtlenség növekedésének egy nehezen észrevehető, mégis súlyos következményekkel járó hatása: az egyén viselkedését – anélkül, hogy ennek tudatában volna – eltolja a kockázat-kereső viselkedés irányába. (Payne, K. et al. Economic inequality increases risk-taking. PNAS 2017.) Azt régóta tudjuk, hogy a bizonytalanság és veszélyérzet felerősíti a kockázatkereső viselkedést. Ha bőséges az élelem az állatok táplálék-keresés során nem kockáztatnak. Ha viszont a táplálékhoz jutás megnehezül, az éhség perspektívája felerősíti a kockázatvállalási hajlandóságot. Az ember viselkedésében – lévén, legalább is részben, mi is „állatból” vagyunk – ez sok területen megnyilvánul. A szerencse-játékosok a veszteség után inkább hajlamosak kockáztatni, a vesztes pozícióban levő csapatok ösztönszerűen kockáztatnak, pl. a jégkorongban a kapus helyett újabb mezőnyjátékost hívnak be. Mindkettő többnyire további veszteséget eredményez.

A 20. század gazdasági, politikai és kulturális feltételei között az átlagpolgár viselkedésének egyik legfontosabb hajtóerejévé a presztízs-fogyasztás vált. A fejlett kapitalizmus történelmi sikere azon alapult, hogy a polgárok nemcsak előállítani, de megvásárolni is képesek a termékeket és a szolgáltatásokat. A fogyasztók vásárlási szokásait azonban egyre inkább a gazdagok látványos példái vezérelték. Ez magyarázza, hogy a vásárlás és rítusa különös kábítószerré vált. A. Miller, Alku című darabjának főhőse mondja: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, a templomba járta, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!”. Ám a vásárlásnak – mint minden addiktív kábulatnak – van egy feltétele, a pénz, és megvan a büntetése: a pénzügyi csőd.

A csábítás szinte leküzdhetetlen: a felkínált dolgok tárháza végtelen és az eladók megtanulták, szinte ellenállhatatlanná fokozni a vágyakat. Sokaknak azonban, amikor megfogalmazódik bennük a halaszthatatlan vásárlás igénye, éppen nincs elegendő pénze a pénztárcájában. Ez azután a fogyasztókat „költségvetési korlátjuk” szisztematikus,és a körülményekre nem tekintő átlépésére készteti. Mielőtt azonban az egyén felelőtlenségére mutogatnák, a vállalkozások, az önkormányzatok, sőt az országok is épp így hajlamosak meggondolatlanul hiteleket igénybe venni, és ezzel visszafizethetetlen adósságot felvállalni. Sokféle okból „mérheti el” valaki saját fizető-képességét. Van azonban egy olyan tényező, amely éppen a 21. században erősödött fel: a globális és lokális egyenlőtlenség.

Nem kell valóságosan szegénynek lenni – mutatta ki a kutatás – elegendő csak az átlagnál szegényebbnek gondolni magunkat, és a kockázatkereső viselkedés eluralkodik rajtunk. Ezután bármely pénzügyi döntést – a vásárlást és a befektetést is – tudat alatt, de alapvetően befolyásol az érzékelt egyenlőtlenség. Aki szegényebbnek érzi magát környezeténél, azt – mint az élelemkereső állatot – ösztönei kockáztatni késztetik. Aki körbetekintve csóróbbnak látja magát másoknál, az hajlamos lesz – anélkül, hogy ennek tudatában volna – életvitelében megengedhetetlenül magas kockázatot vállalni. Ahogy tehát nő a társadalmi egyenlőtlenség, úgy válnak éppen a legszegényebbek saját kockázatkereső viselkedésük kiszolgáltatottjaivá. Egyre ellenállhatatlanabb ugyanis az evolúció által kiformált szabály: a magasabb kockázat, magasabb hozammal kecsegtet. S bár előfordul, hogy a szegények közül lesznek szerencsések, ám a többség – a dolgok természeténél fogva – szükségképpen ráfizet. Ők pedig megállíthatatlanul csúsznak az adósság-csapdába.

Amikor ugyanis ráébrednek: nincs elegendő bevételük – és nemhogy befektetni, már vásárolni sem tudnak – a pénzszerzés kockázatosabb módjai felé fordulnak. Letagadják önmaguk előtt, hogy saját forrásaikból a hitelt nem, legfeljebb a kamatokat képesek visszafizetni. Ekkor – vágyaikat kielégítendő – megjelennek a „barátaik”, akik – kihasználva kiszolgáltatottságukat – hitelt kínálnak, visszafizethetetlen feltételekkel. A szegények nem is fogják fel: ráléptek arra az útra, hogy beláthatatlan ideig fizetniük kell a kamatokat, miközben hiteltartozásuk mégis megmarad! Azután többségüket a körülmények még ennél is nagyobb kockázat vállalásába sodorják. Mivel még a kamatot sem tudják kigazdálkodni, azt is újabb hitelekbőlfizetik. Ezzel végleg rájuk zárul az adósság-csapda. Így a látványos egyenlőtlenség önmagában válságot előidéző tényezővé válik.

Az állandósuló fizetési gondok jellegzetes életszemléletet szülnek. A gazdasági válságok idején állásukat tömegesen elveszítő emberek fizetőképessége megroppan, kiszolgáltatottságuk nő, és eluralkodik rajtuk a short-termism. „Életük legfontosabb döntéseinek (házasság, munkahely, pénz) időhorizontja egyre rövidül.” – írja A. Haldane,a téma világhírű kutatója. Az ilyenkor felerősödő kockázatkereső viselkedés azonban befektetései, álláskeresési és a kapcsolat-építési kudarcok sorozatához vezet. Az egyén mind fogékonyabb lesz a szabálykerülő viselkedésre és az addiktív szerek – alkohol, kábítószer – használatára. Szabályszegései és fizetés-képtelensége miatt azután kénytelen lesz olcsóbb – egyben lepukkantabb – környékre költözni. Ám új környezetében körülötte mindenki hasonló problémával küzd, így ezek az emberek – érthető módon – nem képesek egymásnak támogatást nyújtani. A szegénység tehát társadalmi csapdává válik. (Farah, M. et al. Trust and povery trap. PNAS. 2017.)

Az egyént gúzsba kötő folyamatok végül az egész közösséget csapdába ejthetik. A válság ugyanis, bár minden közösséget érint, de nem egyenlő mértékben. A módosabb térségek gazdagodása megtorpanhat, de alapvető hanyatlás nem következik be. Az elszegényedő térségekben azonban a közösségi szolgáltatások színvonala azonnal csökkenni kezd. A környékről kezdenek elszivárogni a szabálykövető, a gazdagabb, és a társadalmilag aktívabb polgárok. Helyükre szegényebb és „zűrösebb” hátterű személyek települnek be, akik – értelemszerűen – kevesebb adót tudnak fizetni. Így fokozatosan leromlik az iskola, az orvosi rendelő, és a rendőrség színvonala. Elköltözik a jól fizető vállalat, a megbízható vállalkozó és a kiszámítható bank. Őket pedig követi a jó tanár, a jó orvos, a jó ügyvéd, sőt a jó lelkész. Az önkormányzat előbb pénzügyileg roppan meg, majd morálisan leromlik. Csökken a polgárok késztetése, hogy ellenőrizzék képviselőiket és így megnő a korrupció. Általánossá válik a pay-day loan, megjelenik az uzsora, nyomukban kábítószer-kereskedők, és az erőszak terjed a környéken.

Ezek a körülmények szinte elkerülhetetlenül a kudarcra vezető viselkedési mintát „töltik le” a gyermekeknek. A vizsgálatok – pl. pillecukor teszt – régóta bizonyították, hogy az egyéni kiemelkedésben alapvető szerepe van a jutalom-halasztás (deleyed gratification) képességének. A legújabb kutatások azonban azt is megmutatták, hogy ezt nem a gének, inkább a korai gyermekkor életkörülményei idézik elő. Ha a gyermek azt tapasztalja: rendszeresen van jutalom, és az ígéretek – az elvárt viselkedés esetén – teljesülnek, kialakul a jutalom-halasztás képessége. Ezt segíti, ha az egyén érezheti a közösség támogatását, ami csökkenti az ígéret-szegés miatti csalódás esélyét. (Jachimowitz, J. et al. Community trust reduces myopic decisions of low-income induviduals. PNAS. 2017.) A szegénység-csapdába került közösségben azonban ez lehetetlenné válik. Így azután nemcsak a felnőttek, de követő fiatal generációk is csapdába esnek.

A fiatalok számára az ilyen környék: életfogytig tartó börtön. Innen szabadulni nem, csak elmenekülni lehet. A maffia-szerű szerveződések átveszik a hatalmat és befolyásuk felülírja a normális társadalom mechanizmusait. A közösség mindinkább „bezáródik”. Kevesebb külső forrás jön, és a korábban élő munkakapcsolatokkal rendelkező közösség „zárvánnyá” – no go zónává – válik, elveszíti minden kölcsönösségre épülő kapcsolatát a környezetével. A kudarcos viselkedési mintája ezzel végleg rögzül: az egyén nem számol a kockázatokkal és a következményekkel. Csak a jelen számít, és csak a szerencsében reménykednek – hiába. Így az egymást erősítő negatív visszacsatolási körökből összeálló társadalmi csapda nemcsak az egyénre, az egész közösségre rázárul.

Ma Magyarországon már legalább 1600 olyan zárványszerű szegregátum létezik. Ezekből – saját erejére támaszkodva – sem a lakók, sem a közösség nem képes kitörni. Nekik hiába papolnak az akaraterőről, az összefogásról, a jövőbe való befektetésről meg az alkalmazkodásról. A külső források – amelyek sokszor alamizsna vagy presztízs-beruházás formájában bukkannak fel – mint a lyukas hordóba öntött víz, hatástalanul elfolynak. Ez a sors vár a most hirdetett Magyar falú programra, amely elsősorban az egyházi, valamint az önkormányzati közösségi terek felújításra és létrehozásra szolgál. A „zárványok” – afféle áttételes rákként – megállíthatatlanul szétterjednek a környéken és fokozatosan az egész országot megbetegítik. A társadalom lendületét egyre jobban visszafogja a „zárványok” növekvő ballasztja. Magyarország gyógyulása ebből a társadalmi rákból – csak ha valóságos politikai fordulat lesz – még átgondolt stratégiával, következetes munkával és komoly forrásokkal is hosszú évtizedeket vesz majd igénybe.

Robotvilág: a vágyálom rémségei.

 

1969-ban, frissen megszerzett fizikusi diplomámmal – édesapám tanácsára – a Csepeli Fémműben helyezkedtem el. A szocialista brigád befogadott, sőt brigádvezető-helyettesem még segíteni is próbálta a munkásosztályba való beilleszkedésemet. Nagy nőcsábászként igyekezett átadni tévedhetetlenül bevált receptjét. „Ha feltűnik egy új lány – magyarázta – odalépek hozzá, mélyen szemébe nézve azt kérdezem: ne játsszunk jojót? Mi az a jojó? – kérdeztem érdeklődve. „Látod, ezt kérdezik a lányok is, mire én felvilágosítom őket: hát az, ami neked is jó, meg nekem is jó! Érdekes, mindig azonnal kitalálják, miről is van szó!” Ma már kétlem, hogy gyorsan cserélődő barátnői valóban kiválónak minősítették „szolgáltatásait”. Ugyanakkor, visszapillantva, életem egyik legfontosabb tapasztalata: kölcsönös elégedettséget kiváltó kapcsolat csak a jojó-elvre építhető.

A szomszédhoz, a barátokhoz, a munkatársakhoz, és persze a szerelmedhez fűződő viszonyod tartóssága azon múlik: megértetted-e, és képes is vagy-e arra, hogy partnereidnek minél több örömet és támogatást nyújts. Aki ugyanis „osztályon felülinek” érzi szolgáltatásaidat, a kapcsolat tartóssá tétele érdekében ugyanerre törekszik. Ha tehát tiszteletre, segítségre, szeretetre és örömet vágysz, csak arra kell ügyelned, partnereidnek is ugyanezt nyújtsd. A jojó stratégia lényege: a másik elégedettségét szolgálva részesülni az általa viszonzásként kínált örömökben. A stratégia alkalmazásának azonban van egy nélkülözhetetlen – de nem szembetűnő – előfeltétele: törekvés ráhangolódni a másikra. Megtanulni azt, mire vágyik, és azt is, mi az, amit nem szeret. Ezt nem könnyű észrevenni, tudomásul venni még kevésbé. Miközben különböző viszonyaimban végigjártam az összehangolódás konfliktusokkal teli útját, ráébredtem: a jojó az emberi együttélés általános modelljét kínálja.

Egész életünk a gesztusok, az érzések, és a szolgálatok csereberéjéről szól. Adjuk, a miénket, abban a reményben, hogy megkapjuk, amire vágyunk. Közben pedig folyamatosan teszteljük: ahogyan játszunk, hozzásegít-e, hogy a legtöbbet kihozzuk kapcsolatainkból. Ez ugyanis lényegében két dologtól függ: minél előnyösebben kijönni az egyedi cserékből, és elérni, minél többen, minél többször minket válasszanak játszótársnak. Előbb-utóbb ráébredünk: az „életjátékban” elért megbecsülés-, és gyönyör-pontjaink számát alapvetően az határozza meg, milyen várakozással tekintünk az adott kapcsolatra. Másként viselkedünk, ha az előbukkanó üzleti, hétköznapi, vagy szerelmi partnerükkel még sokszor akarunk „játszani”, mintha találkozást kivételes alkalomnak tekintjük. Ilyenkor ösztönszerűen felmarkoljuk az lehetséges nyereséget, és vissza sem pillantva továbbállunk. A játékelmélet matematikailag is nyilvánvalóvá teszi: más a „nyerő” stratégia az egylépéses, mint az ismétléses fogoly-dilemma játékban.

Ahhoz tehát, hogy örömünkre szolgáljon egy kapcsolat, időt és fáradtságot nem kímélve meg kell tanulni partnerünket: alkalmazkodni, egymásra hangolódni és közösen felépíteni a jojó stratégiát.  A múltban ez – látszólag – könnyebb volt: csere-partnereinkhez elszakíthatatlan kötelékek fűztek. A családban az ösztönszerű szeretet, a barátok között a kölcsönös bizalom vezérelte a kapcsolatot. Tőlük kaptuk és számukra nyújtottuk az élethez nélkülözhetetlen szeretet, gondoskodást, tiszteletet és aggódást. A viszonzás biztos tudatában „szolgáltuk” őket és ők is minket. S aki elfelejtkezett a viszonzásról, azt figyelmeztették: „Kölcsönkenyér visszajár” illetve „Szemet szemért, fogat fogért”. A nagyobb nyomaték kedvéért erre ráerősítettek az Istenek: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), vagy a „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus). Az aranyszabályok pedig „olajozták meg” a társas élet gyakran csikorgó gépezetét.

A sors azonban sokáig egyenlőtlen szerepeket osztott ki az embereknek. Márpedig, ha csak a hatalommal bíró fél érvényesíthette az akaratát az azt jelentette: a körülmények eleve kijelölték a vesztest. Ezen pedig semmilyen bölcs stratégia nem segíthetett. Ennek a szomorú helyzetnek volt még egy – nem közvetlenül szembetűnő – hátrányos következménye: a domináns fél – többnyire a magas státuszú férfi – nem érezte szükségét ráhangolódni a másikra. Ha viszont nincs késztetés elfogadni a partner igényét, nem formálódhat ki a kölcsönös elégedettségen alapuló jojó – a tudomány szavaival, „win-win” – stratégia. Ez az oka, hogy a múltban a családban és a közösségeken belül, a nemek, a generációk és az eltérő státuszúak kapcsolata – mai szemmel nézve – meghökkentően kegyetlen volt.

A 20. században azonban fokozatosan teret nyert a szabadság és az egyenlőség. Sem a házasság, sem munkahely, sem a lakóhely, sem a gyülekezet, nem jelent örökre „összeláncoltságot”. Mivel pedig „cserepartnerek” szabadon választhattak, kényszerré vált az „egymásra hangolódás”. Akit ugyanis nem elégített ki, amit kapott, egyszerűen tovább lépett. Mindenki mögött a csere-jelöltek hosszú sora kígyózott. Innentől boldogságunkat és sikereinket az határozza meg, hogy mindenféle viszonyunkban, a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? kérdésre, a másik igenlően bólintson, majd hosszan játsszon velünk. Ám a szabad választásokra épülő társadalomban, csak azzal játszanak folyamatosan, aki jojó stratégiát követ. Aki ezt tudomásul vette, annak boldogság lett a jutalma, aki viszont mindig az önzés vezetett, az – meglepő módon – összességében rajtavesztett. Ha csak egy pillantást vetünk az országok – nemrég megjelent – 2018-as „boldogság-indexére”: az élbolyt – Finnország, Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc, Hollandia – a leginkább toleráns, legdemokratikusabb, a „másságot” leginkább elfogadó, önérvényesítő, de alkalmazkodni kész polgárok társadalmai alkotják.

Ám a 20. század hozott egy másik fontos változást is: szükségleteinket egyre inkább piaci transzakciók keretében elégítjük ki. A világ megtelt tökéletes szolgáltatást kínáló és kereső lényekkel, akik azonban nem társként, hanem üzletfélként viszonyulnak egymáshoz. A másik ösztönszerű szolgálatát felváltotta az üzleti csere. A csábítások tárháza kimeríthetetlen, és akinek elegendő pénze van, az elégítheti ki bármely felvillanó vágyát. Viszont fokozatosan csökkent a ráhangolódásra való késztetés. Minek bajlódni a partner „megtanulásával”, ha megfizetem, amit akarok? Az emberi kapcsolatok haszonelvűvé válása tehát arra vezetett, hogy sokan afféle automatának tekintik partnereiket: felül bedobom a pénzt, és valahol kihullik a vágyott szolgáltatás. Sőt, a szabályozott feltételek mögül gyakran előbukkant az egyenlőtlen helyzetből fakadó hatalmi játszma: a kiszolgáltatott fél kénytelen alávetni magát a szabadjára engedett erőszaknak, a zaklatásnak.

Emberi viszonyaink üzletszerűvé válása arra vezetett, hogy az emberek – miközben növekvő számú ismerős veszi őket körül – egyre inkább társas magányban élik életüket. Mind szorongatóbb az emberi kapcsolatok hiánya, s bár valahogy túljutunk is a válságokon, közeli barátaink vagy távoli ismerőseink egyre gyakrabban „bekattannak”. Ezt a négylábú kedvencek részben ellensúlyozni tudják, ám miközben segítenek elviselni a magányt, még inkább eltávolítanak embertársainktól. Egyre kevésbé hagyatkozhatunk tehát mások ránk irányuló – persze kiérdemelendő és viszonozandó – feltétel nélküli szeretetére. A következmény: érzelmileg egyre labilisabbá váltunk. Az üzlet felfedezte öröm-hiányunkat és felkínálja – persze jó pénzért cserében – szolgáltatásait: a legkülönbözőbb kábító-, és stimuláló-szereket, a haverok és a csajok kavargó tömegét, utazások élményét, a vásárlást és a szurkolást a modern kor panem et circenses intézményeiben. Sőt, mivel az együttéléstől elvárt „szolgáltatások” mind megvásárolhatók lettek, sokan úgy teszik fel a kérdést: minek fenntartani egy családot, amikor bárki és bármi megvásárolható vagy bérelhető?

És most itt az újabb kihívás: egyre több szakmában – a sofőrtől a pszichiáterig, a tolmácstól, az orvosig, a gondozótól a brókerig – feltűnnek a mesterséges intelligenciájú robot-munkatársak. A perspektíva – első pillantásra – csábító: értelmes gépek dolgoznak számunkra! Persze ott az aggodalom: mi van, ha a gépek – mint az emberek – véletlenül „ámokfutásba” kezdenek? Ám a helyettünk robotoló robotok mégis inkább kedvező, mint ijesztő benyomást keltenek. Ugyanakkor a robotokkal kitömött világ alapvetően megbolygatja az emberi társadalom alapvető rendjét. Az elmúlt egymillió év során a létet két – első pillantásra észrevétlen – hatás formálta egyre emberibbé: az intim kapcsolatainkat vezérlő jo-jó stratégia és annak tudomásul vétele, hogy – valamilyen szakmát gyakorolva – be kell illeszkedjünk a munkamegosztásba. A robotvilág perspektívája azonban mindkét kényszert kiiktathatja.

A robot-szerető – állítja Levy David, a „Love and Sex With Robots” című könyv szerzője – tökéletes lesz. Hozzá képest egy emberi partner, legjobb esetben igyekvő, de gyenge pótlék. Szerinte 2050-ben az emberek leginkább már csak robotokkal fognak szexelni. A szex-robotok – vélik sokan – ellenállhatatlanok: a szingli férfiak és nők igényeit tökéletesen kielégíthetik. Ám egy legutóbbi bemutatón baleset/bűntény történt: a látogatók megerőszakolták Samantát, az intelligens szex-robotot. Azaz, még csak nem is rabszolgaként tekintettek rá, hanem élettelen tárgyként, amivel szemben minden megengedett. Nem vagyunk tisztában, hogy az igazi kockázat: a megerőszakolható szex-bábútól nem sajátítható el a kölcsönös egymásra hangolódás jojó stratégiája.

Ám robot-szolgáknak van egy másik mellékhatása: csökkenti a késztetést, hogy időt és energiát fordítsunk valamely szakma elsajátítására. Miért dolgozzon egy fiatal szorgalmasan, hogy sofőr vagy asztalos legyen, miért tanuljon kitartóan éveket, hogy orvos vagy ügyvéd legyen, amikor munkáját elvégzik helyette a robotok – méghozzá tökéletesebben. Az önvezérlő autó példáján túl, nemrég Angliában éles vitát váltott ki a Babylon szoftver alkotói és az orvosok között, hogy az intelligens párbeszédre képes automata pontosabban diagnosztizálta az egészségi állapotot, mint a háziorvosok. A tőzsdei befektetések, a személyzet-kiválasztás kényes feladatait ma már növekvő mértékben mesterséges intelligenciát alkalmazó robotok végezik. Ám egy szakma művelése az ember számára nem pusztán jövedelem-forrás. A munka értelmet ad életünknek: társas kapcsolatot jelent, rendszert visz napjainkba, és megalapozza önbecsülésünket. Kutatásokkal alátámasztott tapasztalat: a nyugdíjat követően csökkenő testi és szellemi aktivitás személyiség leépüléshez vezet.

Ezért ijesztő robot-szolgák perspektívája: tömegesen megszűnik az ösztönzés nemcsak arra, hogy társsá váljunk, de arra is, hogy alkotni törekedjünk. A veszély nagyságát mutatja: az új állások túlnyomó részét ma már olyan szolgáltatások kínálják, amelyek a másokra való ráhangolódás képességét követelik. Észre sem vesszük, és a Föld sokmilliárd polgára – egy kifinomult és tökéletes technikai környezetben – robotok által gondozva, táplálva és kiszolgálva érzelmi és szakmai analfabétává változhat. Egyre kevesebb emberi kapcsolata lesz, és ráadásul azokat, amelyekbe belebotlik – értelemszerűen – konfliktussokkal terhesnek érzi. Így – amint lehet – visszatér az igényét és vágyait tökéletesen kielégítő robot-szolgáihoz, és a virtuális világába. Fokozatosan képtelenné válik emberi kapcsolatokat kialakítani, ráhangolódni és szolgálni a társát, érzelmeket viszonozni – jojót játszani! Félve merem csak leírni: a Föld hisztérikus, frusztrált, labilis idegzetű pszichopaták, őrültek házává válhat. Pedig a figyelmeztetés – a „Szép új világ” (A. Huxley) anti-utópiájában – már nyolc évtizede elhangzott: az efféle társadalmakban az életet csak pótszerek – a szóma és a tapi – napi használata teszi elviselhetővé. Ám az egész mégis elviselhetetlen! Ma az író rémálma – fenyegető valóságként – váratlanul elénk bukkant. S ez nem a következő évszázad, hanem a következő évtized kihívása!

A globális Rubik-kocka.

 

A kör nem „négyszögesíthető”, így a gömb sem „kockásítható”. Mi van azonban, ha a glóbuszunkon lezajló folyamatok megértéséhez mégis az visz egy kicsit közelebb, ha Rubik-kockaként képzeljük el? Emlékszem, amikor először vettem kezébe, kétségbeesetten csavargattam az oldalakat, igyekezve a színeket összerendezni, mígnem ráébredtem: mindig újra szétesik az addig kirakott rend. A feltaláló – Rubik Ernő – egy interjújában beismerte: elsőre neki is hetekbe került „kiforgatni” a kockát. Az emberiség most hasonló problémával szembesül. A világ multi-poláris és decentralizált lett, egyes részei – az országok és a létszférák – egymástól elválaszthatatlanná váltak. Az államok és az egyének megkérdőjelezhetetlennek vélt szuverenitása megszűnőben van. A világ egy olyan zenekarra hasonlít, amelyben sok a zenész, senki nem figyel a másikra, mindenki a maga nótáját fújja, és sehol egy mindenki által elfogadott karmester. Pedig ahhoz, hogy harmónia és ne hangzavar szülessen, a korábbinál jobban kellene figyelnünk egymásra.

A Föld – gazdaságostul, nemzetállamostul, és környezetestül – globális „közlegelővé” vált. A közlegelő egykor a falu melletti rétet jelölte, ahova a gazdák a teheneiket hajtották ki. A közösség jóléte a közlegelő állapotától, az pedig lelegelhető fű mennyisége és a legelésző tehenek száma közötti kényes egyensúlytól függött. Ha ez az egyensúly megbomlott – mert túl sok állatot hajtottak a legelőre – bekövetkezett a „közlegelő tragédiája”. Az összeomlást azonban nemcsak a rosszindulat idézhette elő. Már az is tragédiához vezethet, ha a gazdák, szomszédjaikra tekintettel nem levő, önző érdekeiket követik. A kutatók alig egy hónapja tárták a világ elé: közlegelővé vált bolygónk kritikus ponthoz érkezett. Ha az önmagukat mindenki más elé helyező nemzetek az emberiség közös érdekét figyelmen kívül hagyják, és nem veszik figyelembe a jövő nemzedékek szempontjait, katasztrófa következhet be.

Nem ismertük azonban még fel: azáltal, hogy a társadalmak és a létszférák elválaszthatatlanul összefonódtak, világ nehezen áttekinthető lett. Az egyik országban bekövetkező változás lényegesen módosíthatja távoli népek sorsát. Az éghajlat alakulását már nem elsősorban a Nap és az óceánok, a trópusi erdők és a sarkok jégsapkája, hanem a föld lakóinak életmódja határozza meg. Ez a helyzet juttatta eszembe a globális Rubik-kocka hasonlatot. Ezen a zöld szín jelenti a természeti környezetet, a sárga, a világgazdaságot, a kék, a nemzetközi politikai rendszert, a fehér, a globális vállalatok dominanciájára épülő üzleti ökoszisztémát, a narancssárga, a demográfiát, míg a hatodik, a piros szín, az „internet of things” áttekinthetetlen világát jelöli.

Tudom, minden hasonlat sántít – lehet, az enyémnek még „lába sincs” – mégis úgy vélem: a Rubik-kocka megvilágíthatja a mai világunk komplex helyzetét. Szemléletessé teszi, hogy bárkinek, bármilyen beavatkozása – egy remélt változás érdekében elcsavart oldal – szükségképpen átrendezi az addig kialakult rendet, elrontva a korábban nagy fáradtsággal létrehozott struktúrát. A lényegen nem változtat, hogy a játék-, és a globális Rubik kocka eltérő feladat elé állít: az előbbinél egyszínű oldalakat igyekeztünk kirakni, az utóbbinál viszont – az élet változatosságát kifejezve – a létszférák sokszínűségéből kellene harmonikus egységet megalkotni. Ezért baljós, hogy a világ populistái, minden erővel egyszínű oldalak „előállítására” törekednek.

Ám a globális Rubik-kocka „kirakásának” – a populisták mellett – van egy további akadálya. Ezt az ismert indiai történettel – a vakok és az elefánt találkozásával – világíthatjuk meg. A vakok – sorban megtapogatva az elefántot – megpróbálják kitalálni: mi is az a „valami”? Aki a farkát fogja, kötélnek gondolja, aki a lábát, az oszlopnak tartja, aki az ormányát érinti meg, vastag faágnak véli, és így tovább. Ám vakságuk miatt nem jönnek rá: a lény, amivel találkoztak – egy elefánt. Ezzel a szakértők tudásának – többnyire önmaguk és a társadalom előtt is – rejtett korlátozottságára utalok. Az elméletek áttekinthető, logikus struktúrájú világot tételeznek fel és ameddig ez a fennállt, a modellek jól működtek is. Sokáig figyelmen kívül volt hagyható folyamatok fokozatos összekapcsolódása. Ezért, a társadalom megszokta: ha nehezen megoldható problémába ütközött, a tudóst kellett kérdezni, aki előbb vagy utóbb megadta a helyes választ.

A 20. század során egyre több szakterület jutott el a változások következményeit szemléletesen bemutató matematikai modell használatáig. Így például revelációt jelentett, William Phillips által, még 1949-ban megalkotott MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer), amely a nemzetgazdaságban a pénz körforgását, vízáramlással szemléltette. A politikusok hozzászoktak: mielőtt döntést hoznak – legalább képletesen – rápillantsanak a pénzáramlás folyamataira, megbizonyosodni: vajon tényleg az lesz-e az eredmény, mint amire számítanak. Fokozatosan egyre több területre is – a környezetre, a város-fejlődésre, a demográfiára – kidolgoztak efféle döntést segítő modelleket. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a folyamatok évtizedeken keresztül finoman-szabályozottan zajlottak. Hasonlatunknál maradva: az elefánt sokáig nyugodtan tűrte a tapogatást.

A 21. századba átlépve azonban a világ komplex és kaotikus lett. Mivel a folyamatok áttekinthetetlenné váltak, az addig bevált modellek rendre „megbicsaklottak”. Tanácsaikat követve nemhogy helyreállít volna, inkább megzavarodott a világ kényes egyensúlya: a történetbeli elefánt megvadult. Míg a szakemberek világlátásának „vakfoltjai” régebben nem okoztak látványos problémát, napjainkban egyre több nem-várt mellékhatással, az eredeti szándékot az ellentétére fordító következménnyel szembesülünk. A helyzetet az teszi majdhogynem kezelhetetlenné, hogy egyidejűleg kell küzdeni a populizmus által gerjesztett érdek-vakság és a komplexitás előidézte szakmai vakság következményeivel. Márpedig ha a felelőtlen ostobaság és a folyamatok valóságos szerkezetét fel nem ismerő jó-szándék egyszerre érvényesül, szinte bele van kódolva a globális közlegelő sorsába a tragédia.

Ahogyan a társadalom egymástól független alrendszerei – a gazdaság, a környezet, a nemzetközi politika stb. – globálisan összefonódtak, a világ a káosz peremére sodródott. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy megértsük a világunk működésmódját. Ezt azonban csak egy olyan – a rendszer komplexitását tükröző – modell képes megalapozni, amely összekapcsolja és számszerűsíti távoli területek egymásra gyakorolt hatását. Csak így dönthető el, mely beavatkozás támogatja, és melyik az, ami veszélyezteti a globális egyensúlyt. Vegyük példaként a migráció kérdését, amely napjainkban az egész világ, az Európai unió és így hazánk számára is, nehezen kezelhető és komoly gondokat okoz. A populizmus – meglovagolva az éppen általa felkorbácsolt aggodalmakat – egyetlen választ sulykol: építsünk áthatolhatatlan falakat. A hagyományos politikai pártok még mindig azon tűnődnek: vajon elegendők-e a „félig áteresztő” határok, vagy engedjük a szabadabb áramlást?

A globális Rubik-kocka arra utal: a falak méretéről és szilárdságáról folyó vita eltereli a figyelmet a migrációs folyamatnak a globális környezettől, a világgazdaságtól, a regionális politikai és demográfiai folyamatoktól való függésétől. Ahogyan a rák sem gyógyító csak a sebész késével, és elkerülhetetlen a gyógyszerek, a kemoterápia és a sugárterápia valamint a pszichológus együttes beavatkozása, épp úgy nem „kúrálható” a migráció pusztán magas falakkal, hanem csak komplex beavatkozással. Amiként a „csodadoktor” végzetes lehet a rák esetén, épp így tragikus következményekre vezethet, ha a migráció „kezelését” populista politikusokra bízzuk. Ezért megkerülhetetlen a tudósok – végső figyelmeztetésnek szánt – felhívása: alig másfél évtized áll rendelkezésre a környezeti katasztrófa elkerülésére.

S ha még ez sem volna elég: az elmúlt hetekben megsokasodtak az aggodalmat keltő hírek a világgazdaságról is. Sokan egy újabb – a 2008-asnál pusztítóbb – válság kirobbanását vizionálják. Ezek mellett akár liberális nyavalygásnak tűnhet: a migráció megállításához elkerülhetetlen a gazdasági növekedés, társadalmi haladás, és a politikai szabályozás megfelelő intézményeinek megteremtése. A folyamatok ugyanis átlépnek bármiféle határt, legyen a falak bármilyen magasak és erősek. A migrációt csak az tarthatja kezelhető keretek között, ha a „kibocsátók” fokozatosan – se nem túl lassan, se nem túl gyorsan – fejlett és modern társadalmakká válnak. Akár jó hírnek is tekinthető: egy hatékony stratégia megalkotásához nem a tudósok szakértelme a „szűk keresztmetszet”. Viszonylag rövid idő alatt létrehozhatók azok a komplex modellek, amelyek segíthetnek elkerülni a „globális közlegelőt” fenyegető veszélyeket. (Lásd: Börner, K. et al. Forecasting innovations in science, technology, and education. PNAS. 2018.) Ám még ha megszületnek is ezek a komplex modellek, nehezen vehetők rá a politikusok azok használatára.

A modellek ugyanis – a világ bonyolultsága miatt – többnyire a hétköznapi logikával ellentétes következtetéseket sugallnak. A politikusok ebből azt olvassák ki: a tudósok ajánlásait követve újraválasztási esélyeiket csökkentik. A helyzetet tovább bonyolítja a társadalom tájékozatlansága. Egy most megjelent könyv – Factfulness, írója, Hans Rosling, a TED egyik legnépszerűbb, nemrég elhunyt szakértője – szomorú ténnyel szembesíti az olvasót. A világ polgárai – a globális közlegelő gazdái – alapvető tényekkel sincsenek tisztában. Sőt, még ennél is sokkolóbb, az önmagukat tájékozottnak és hozzáértőnek gondoló döntéshozók gyakran csak egy csimpánz szintjén ismerik a világot. Ez úgy kell érteni: amikor a valóságra vonatkozó ismereteikre kérdezünk rá, a véletlenszerűen megjelölt megoldások közelebb állnak a valósághoz, mint a döntéshozók megfontolt válaszai.

Az emberiség mai állapota tehát azt vetíti előre: világunk sodródni fog. A váratlanul előbukkanó események, a nehezen kiszámítható válságok válaszra kényszerítenek, de az illetékesek hajlamosak lesznek kitérni a döntések elől, vagy figyelmen kívül hagyni a helyzetet tükröző globális modell logikáját. A rövidtávú szemlélet és a szűklátókörű érdek felülírja a bölcsességet és a megfontoltságot. A következmény: a világ megbomlott egyensúlyának helyreállítása – feltételezve, hogy sikerül – a szükségesnél tovább tart, és a kelleténél nagyobb fájdalommal jár. A globális közlegelő katasztrófájának elkerülése ugyanis áldozatvállalást követel gazdagoktól, lemondást a fejlettektől. Ám még ha ezt megteszik is, a helyzet rövid-távon csak lassan javul, a szegények pedig elképzelhetetlenül megszenvedik – ha egyáltalán túlélik – az átalakulást.

Jogos a kérdés: miért nem kínálok optimistább képet? Hát csak azért, mert veszélyekkel teli környezetben az optimizmus nem jó iránytű. Az optimizmus kockázatos tettekre – a meggondolatlanságra vagy a szükséges lépések halasztására – serkenthet. Ezzel azonban éppen a katasztrófába vezérel. Megpróbálok tehát realista lenni. Abban bízom, hogy a tudósok viszonylag gyorsan elénk tárják a globális Rubik-kocka megoldását. Azt azonban, hogy a világ vezető hatalmai hajlandók és képesek lesznek-e helyreállítani a globális Rubik kocka harmóniáját – megtalálni és megvalósítani a legkevésbé fájdalmas, de mégis működőképes megoldást – csak remélni merem.

A történelem leckéi.

„Cseréld ki a jövődet, mielőtt a garancia lejár.”

(Képaláírás Sipos Eszter kiállításán)

 

„Hódították ez országot, derék, lelkes, úri szittyák..” – írta Ady a „Történelmi lecke fiúknak” című versében, egy a maira sokban emlékeztető helyzetben. S ha Schmidt Mária álma – amit a történelemoktatásról szóló NAT vitában mindenkivel megosztott – valóra válna, az idézett sor folytatása szerint alakulna a helyzet a jövőben is: „Jótevői szegény népnek, iskolában így tanítják”. Úgy gondolta ugyanis: „A nemzet közös történetei, hősei, legendái, mítoszai, győzelmei, bukásai, talpra állásai és újrakezdései közös tapasztalati és tudásanyaggá válva alkalmasak arra, hogy nemzeti összetartozásunk tudatát megalapozzák, nemzeti identitásunkat megerősítsék”. Nézeteinek érvényesülésére – tekintettel politikai befolyására és tőkeerejére – megvan az esély. S ha minden úgy történik, ahogy ő – és Ő – tervezi, akkor a tanításból kimarad – a kiszorításra ítéltetett – Ady történelmi leckéjének tanulsága: „Egy-két ezer úr kötötte, millió jobbágyát gúzsba.”

A NAT vita azonban a történészek számára is tartogat fontos tanulságokat. Az egyikre Stefán Heym, „Dávid király krónikája” című könyve figyelmeztet. A történet szerint, Salamon király Jeruzsálembe hívatja a híres történelemtudóst – Ethánt – azzal a megtisztelő feladattal: kutassa fel Dávid király dicső tetteit és írja meg, örök időkre szóló, mindenki számára kötelező, egyedül igaz történetét. Ám a történész munkája során egyre több kínos, sőt kifejezetten sötét részlettel szembesül. A tényekből egyáltalán nem a király által igényelt dicsőséges történet bontakozik ki. Végül, dolgavégezetlenül, életét mentve fut el Jeruzsálemből. A történészek tehát jól teszik, ha óvakodnak kiszolgálni a hatalom igényét: nemcsak tudományos reputációjuk, de személyes sorsukat is kockára teszik.

Ám a történelem-tanításáról szóló vita valódi tétje: a „tegyük magunkat az első helyre” stratégia ideológiájának megalapozása. A nemzeti mítoszok sugalmazásával, a hatalmi elit kitörülhetetlenül rögzíteni akarja az agyakban: mi különlegesek, egyediek, másoknál jobbak és tehetségesebbek, így térségünkben hegemóniára termettek vagyunk. Ezt a beállítódást a tudomány erős szociális dominancia orientáció koncepciójaként írja le, amelyhez – a kutatások szerint – aggodalmat keltő mellékhatások társulnak. (Kunst, J. et al. 2017. Preference for group dominance track and mediate the effect of macro-level social inequality and violence accross societies.). A szociális dominancia ideológiáját hirdető hatalmi elit jogot formál a hegemóniára a nemzetközi környezetében, országán belül pedig indokoltnak véli a szigorú hierarchiát, a magas státus-különbségeket, a gazdasági egyenlőtlenséget, az egyéni jogok korlátozását, és agresszíven törekszik egyeduralkodó szerepének biztosítására.

Ennek az uralmi modellnek a jeleit Ady pontosan azonosította egy évszázada, ám a vizsgálatok szerint a magyar társadalom, az elemzett 27 ország közül ma is kiemelkedően magas szociális dominancia orientációval jellemezhető. (idézett mű: 5409. oldal). Ez a szemlélet vezérelte nemzetünket az I. világháború kirobbantása felé, így alapvetően ez felelős Trianonért. Ebből következett II. világháborús szerepvállalásunk, amely épp így súlyos történelmi kudarccal ért véget. Ha napjainkban a történelmi tanulságok tudomásul vétele helyett ismét a „régi dicsőség” mítoszait választjuk iránymutatóul, az sem jót nem ígér a 21. században. A gazdaság, a környezet, a kultúra és a politika globális újrarendeződése ugyanis, egyszerre nyit történelmi esélyeket, és kelti válságok sorát. Mivel azonban egy erős szociális dominancia-orientációval jellemezhető ország kérkedő, megbízhatatlan és agresszív szomszéd benyomását kelti, ez potenciális szövetségeseit inkább elriasztja.

A dominanciára törekvő politikai elit kártevése sokban emlékeztet a „mérgező szülőkére”, akik –szándékuktól függetlenül – kudarcra vezető sorsprogramot „töltenek le” gyermeküknek. (S. Forward: Mérgező szülők. 2014. Háttér Kiadó). A „mérgező” sorsprogram torz szemlélete és megalapozatlan elvárásai képtelenné teszik a felcseperedő gyermeket helyzetének reális értékelésére. Rendre elköveti ugyanazt a hibát: elhagyja valódi barátait, és áldozatául esik az őt kihasználó rosszakaróinak. Az uralkodó elit „mérgező” narratívája ugyanígy újra és újra a válságok pályájára vezérelik a közösséget. A társadalom képtelen tanulni kudarcaiból, amelyet mindig a környezet rosszindulatának, és a belső árulók aknamunkájának tulajdonít. E beállítódás veszélyei megsokszorozódnak akkor, amikor az egyén és/vagy a társadalom alkalmazkodásra kényszerítő feltételek között találja magát. Mivel pedig napjainkban éppen ennek vagyunk – szenvedő és reménykedő – részesei, ezért értékelődik fel annak fontossága: miként szemléljük a történelmet?

Hegel egykor úgy tekintett a – háborúkkal, katasztrófákkal, válságokkal teli – történelemre: azonos az eseményekkel és a tettekkel, azzal tehát, ami egykor megesett. Marx ehhez annyit tett hozzá: a történelem drámájának az emberek egyszerre szerzői és szereplői, de nem saját maguk választotta körülmények között alkotják azt, hanem az elődök által az utódokra átörökített körülmények között. A 20. század második felében – a két világháborút követően – a történelem lenyugodni látszott. Addigi kanyargós és veszélyekkel teli ösvénye szilárd sínpárrá változott. A rendszerváltásokat követően pedig, egyesek – pl. F. Fukuyama – előtt még a csillogó „végállomás” is feltűnt. A 21. század azonban rácáfolt a reményekre: az események újra kaotikus kavargásba kezdtek. Ami három évtizede egyetlen lehetséges, egyben kívánatos jövőnek látszott, az napjainkban válságokkal teli eseménysorok sokaságára esett szét. Ezért vált oly fontossá megérteni: miért éppen úgy történnek a dolgok, ahogyan.

A bekövetkezett események kiszámíthatatlanságát, a neves angol történész – A. Toynbee – két, egymással ellentétes szemszögből szemlélte. Az egyik – gyakran idézett – mondása: „A történelem = egyik rohadt dolog, a másik után”. Az események váratlan fordulatait meghökkentően pontosan adja vissza a „Különvonatok” – Bródy János által írt – szövege: „Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj, és volt már félelmes a csend, De mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend”. Toynbee azonban racionális modellt is kínált a történelem mozgásának megértéséhez: a társadalmak és civilizációk életútját a kihívások és az erre adott válaszok formálják. A 21. század megértéséhez mégis egy másik angol – H. Trevor-Roper – aforizmája kínálkozik útravalóul: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna.”

Nem elég feltárni a múlt pontos eseménysorát, fel kell fedezni az elmulasztott lehetőségeket. Vagyis, a történész figyelmét – a közgazdászéhoz hasonlóan – az un. haszonáldozati költségre kell irányítani. A profi befektető – tudatában annak, hogy mindig több lehetőség merül fel – számol, az opportunity cost (a haszonáldozati költség) formájában jelentkező veszteséggel, ami abból fakad, hogy a lehetőségek közül nem a legnagyobb hozamot eredményezőt választotta. A jövő kritikus elágazásainál – mint napjainkban, a kialakuló globális válság korszakában – a nemzetek rendre válaszút elé érkeznek, és folyamatosan szembesülnek az elkerülhetetlen történelmi haszonáldozati költséggel. Ha a múltat egyetlen és mindenki számára kötelezően elfogadandó narratívaként értelmezzük, elkerülik figyelmünket a jövő válaszútjai. Csak ha a történelmet folyamatosan előbukkanó alternatívák sorozataként szemléljük, érthetjük meg: miért nem tudtunk ráállni a legtöbb esélyt teremtő történelmi pályára.

A 21. században tehát felértékelődik a történész – a pszichológuséra emlékeztető – feladata: feltárni a múlt elfeledett, félreértett, eltagadott lehetőségeit, fel nem ismert fordulatait. Szemben tehát azokkal, akik a történelem-tanítás egyetlen feladatának a nemzeti narratíva fényezését, és minden kétségtől való megtisztítását tartják, majd ezt a „nép” meggyőzése eszközeként használják, a történész legfontosabb kötelessége: a folyamatosan elkövetett hibák gyökerének feltárása. Csak ha „összevetjük, azt, ami megtörtént, azzal, ami történhetett volna” tárul fel, vajon az uralkodó elit tudatában volt-e egyáltalán valóságos lehetőségeinek, és képes volt-e jelenét a „messzi jövendő” tükrében szemlélni. S ha erre nem volt képes, akkor mi akadályozta ebben: az ismeretek hiánya, az egyéni érdekek nyomása vagy a mérgező narratíva ostobasága?

Az evolúció neves kutatója – S. Gould – évtizedekkel ezelőtt egy különös kérdést tett fel: mi történne, ha újra játszanánk az élet filmjét? Ennek mintájára tudakolhatjuk: vajon ha a történelem filmjét újra játszanák, ugyanaz sülne ki belőle, vagy valami egészen más?  A történelem hosszú-hullámain alapuló modell szemléletes képet – a folyók áradását majd lenyugvását és visszahúzódását – kínál a múlt eseményeinek megértéséhez. (F. Braudel: A History of Civilizations. 1993.). Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve: a sokáig lassan változó társadalmak, váratlanul mozgásba lendülnek, gyorsulva fejlődnek, majd a gyökeres átalakulást újra nyugalmasabb időszak követi. A múlt, évszázadokon túlnyúló dagályai és apályai – hosszú hullámai – éppen a maihoz hasonló történelmi korszakválás idején értékelődnek fel. A metafora ugyanis rávilágít egy – a jövő szemszögéből – fontos kérdésre: vajon a dagály minden vízi-járművet – óceánjárót, teherhajót, vitorlást és sajkát – egyenlő mértékben megemel? Sajnos a történelem nem a fizika szabályait követi: a történelem dagálya csak akkor emel meg egy társadalmat, ha az megteremtette a változás intézményi feltételeit. Éppen ebből a szemszögből jelentenek veszélyt, ha a politikus útmutatóul a mítoszok mérgező sorsprogramjait választja: lehetetlenné teszi letérni a hibás nyomvonalról, és megakadályozza a hatékony intézmények létrejöttét. Ennek előrelátható és elkerülhetetlen következménye: társadalmunk – amiként lekéste az ipari forradalom, a polgári átalakulás és a liberális demokrácia, emelkedő hullámát – most, a 21. században nem lesz képes felcsatlakozni a 4. ipari forradalom hullámára. A magyarság – mint múltja során többször – ismét történelmi hátrányba kerülhet.

A kapitalizmus “újratervezése” avagy a “hosszú” 21. század.

 

2016-ban jelent meg – neves szakemberek közreműködésével – a kapitalizmus jövőjét elemző könyv: Rethinking capitalism: Economics and Policy for Sustainable and Inclusive Growth. (szerkesztői, Jacobs, M. és Mazzucato, M.) A magyar kiadás – néhány napja – “A kapitalizmus újratervezése” (Kossuth Kiadó. 2018) címmel került az olvasók elé. A mű alapvető újdonsága, hogy nem részterületek lehatárolt perspektíváit elemzi. A tucatnál több, világhírű tudós, a különböző tudományterületek eredményeit egymáshoz illesztve fogalmazta meg a kapitalizmus jövőjével kapcsolatos gondolatait. A címekben szereplő rethinking angol és az újratervezés magyar kifejezések a kikerülhetetlen adaptációs kényszerekre utalnak. A szervezetek életgörbéjük új szakaszához érkezve eredeti küldetésük és működésmódjuk alapvető újragondolására kényszerülnek. A kulcskérdés azonban: helyesen azonosították-e pozíciójukat az életpályáját felrajzoló logisztikus görbén?

Az elnyújtott S betű alakú logisztikus görbe a társadalomtudományban Malthus demográfiai elmélete nyomán bukkant fel. Malthus, 1789-ben – korszakalkotó újításként – matematikai modellel, az exponenciális növekedés görbéjével írta le a népesség változását. Az ellenállhatatlan ösztönökből a népesség egyre gyorsuló növekedésére következett, felismerte viszont, hogy a növekvő népesség eltartásához szükséges termőföld – és így az élelem is – szükségképpen korlátos. Amikor pedig – vonta le a következtetést – az áthághatatlan korlátba beleütközik a társadalom, az éhség, a háborúk, a járványok megtizedelik a népességet, és így “helyreáll” az eltartható népességszám. 1838-ban azonban egy belga matematikus – Pierre Verhulst – a malthusi modellt módosította: a növekvő népességszám és a környezet eltartó képessége fokozatosan illeszkedik egymáshoz. Emiatt az exponenciális görbe felső része lebillen, és a populációk növekedését a – dőlt S betűre emlékeztető – logisztikus görbe írja le.

A logisztikus görbét azóta sokféle szervezet – vállalatok és iparágak – élet-pályájának leírására használják. Szemléletes modellt kínál, és előre jelezhetővé teszi a fejlődés során szükségszerűen kialakuló újabb, eltérő feltételeket teremtő szakaszokat. Ez szinte felkínálja, hogy a modellt – indokolt óvatossággal – az emberi társadalomra is alkalmazzuk. Az emberiség fejlődésének – sok tízezer évig eltartó – induló szakaszát a népesség lassú növekedése, a kultúra és a fogyasztás – történelmi távlatokban- szinte észrevétlen gyarapodása jellemezte. A történelmi emlékezet a logisztikus görbe induló, lassan növekvő szakaszán az egyes társadalmak sorsának – nekilendülésekkel, megtorpanásokkal, és hanyatlásokkal tarkított – ciklikus mintáját őrizte meg. Ilyen birodalmi ciklus-modellbe illeszkedett bele sokáig az európai történelem is. A görög civilizáció, majd a római birodalom fellendülések, bukások, majd újraépülések váltakozásával jellemezhető életpályáját futottak be.

A római birodalom bukását lezáró válságkorszak után azonban kontinensünk fokozatosan új fejlődési pályára állt. A logisztikus görbe nekilendülő szakaszát jellemző pályaív azonban hosszú évszázadokig nem volt szembetűnő. Inkább tűnt úgy, hogy a lassú növekedés trendjére a malthusi mechanizmus “rajzolt” hullámokat. Így 1000-1300 között Európa népessége tartósan növekedett, bővült a gazdaság, szélesedett az együttműködés. 1300-at követően azonban, az éghajlat hűvösre fordulása megtörte ezt a dinamikát. Válságok, háborúk robbantak ki, járványok következtek, és a népesség látványosan visszaesett. Másfél évszázad múlva azonban nemcsak újra-indult a növekedés, hanem több évszázadon keresztül, gyorsulva folytatódott. Ez pedig már egyértelműen kirajzolta a logisztikus görbe gyorsuló szakaszát. A változásoknak ez a mintája a kronológiai szabályosság helyett inkább egy folyó – hol visszahúzódó, hol kiáradó – sodrására emlékeztet.

Ez késztette F. Braudel – neves francia – történészt, hogy a történelmi idő múlásában a víz áradására emlékeztető “hosszú hullámokat” fedezzen fel. Ennek alapján az európai történelem alapvető fordulataként az 1450-1650 közötti éveket – mint a hosszú 16. századot – jelölte meg. Mások kissé rövidebbnek – Amerika felfedezésétől (1492), a vesztfáliai békéig (1648) – látják a történelmi hosszú hullámot. A hosszú 16. század során formálódtak ki a tőkés társadalom fejlődését meghatározó intézmények, jöttek létre a működésüket megalapozó kulturális feltételek, majd mindezek fokozatosan kifinomult rendszerré álltak össze. A gazdaság, a politika és az ideológia szabályozása – a vállalkozástól a bankrendszerig, a törvények hatalmától a felelős kormányzásig, a vallástól a vélemények szabadságáig – racionális politikai alku tárgyává válik. A kialakuló polgári társadalom működőképes keretét az 1648-as vesztfáliai béke által létrehozott szuverén állam biztosította. Mindez együtt megteremtette a történelmi “nekilendülés” feltételeit. A következő évszázadokban – a logisztikus görbe nekilendülő szakaszán – Európa egyre gyorsulva, elhúz a civilizációs “versenytársaitól”.

A folyamatos gazdasági, társadalmi és technológiai innovációk mind kedvezőbbé teszik a növekedés feltételeit. A dinamizmus korábban létező társadalmi “fékjei” – a szabadság-hiányok – fokozatosan kiiktatódtak. A sokáig egymást korlátozó gazdasági, társadalmi, politikai és demográfiai folyamatok egymást erősítő visszacsatolási rendszerré kapcsolódtak össze. Ennek hatására a 20. században robbanásszerű lett a fejlődés. Ennek sokáig döntően a pozitív oldalát érzékeltük: a gazdaság, a fogyasztás, a képzettség és a társadalmi mobilitás dinamikusan növekedett. Ám a gyors változás alapvetően felkavarta az élet szinte minden szféráját, az egyén életétől, egészen a globális rendszer kormányzásáig. A 20. század utolsó harmadában a folyamatok fokozatosan kicsúsztak az ellenőrzés alól: a változások ütemét a szabályozás egyre nehezebben tudta követni.

A föld az elmúlt évtizedekben a környezeti, a gazdasági, a technológiai, és a politikai szférák egymástól elválaszthatatlan rendszerévé vált. Az ilyen rendszerek lehetséges “életútját” a logisztikus görbe rajzolja fel. A görbe felső szakaszához közelítve azonban többféle kimenet bukkan fel: bekövetkezhet – miként a nyugdíjassá váláskor – összeomlás, visszatérő krízisek vagy egy stabil és magas életminőségű állapot. Azt, hogy e lehetséges végkifejletek közül glóbuszunkon melyik jön létre, azt a politikai és gazdasági aktorok – az országok, a vállalatok – viselkedése dönti el. A helyzetet az teszi veszélyessé, hogy nem szükséges rosszindulat és gonoszság a tragédiához. A komplex rendszer működésmódjának figyelmen kívül hagyása is előidézheti az összeomlást. Sőt, már az is krízishez vezethet, ha a világ vezetői ragaszkodnak egy újabb – a 20. századhoz mérhető – növekedési korszak eljövetelének illúziójához.

A 20. századdal ugyanis lezárult a gyors, és korlátokat nem ismerő növekedés korszaka. Ez az oka, hogy az elmúlt évtizedben kudarcot vallott a fejlett társadalmak minden igyekezete, visszahozni a korábbi évtizedek magas növekedési ütemét. (lásd: idézett mű, 10. oldal) Az egyre több területen tetten érhető lassulás azt jelzi: az emberiség elérkezett a logisztikus görbe a dőlt S betűjének felső szárához. Erre utalnak a növekedés láthatóvá vált “korlátai”, a világgazdaság állapotát leíró menopause economy jelző, az új, anthropocén földtörténeti kor beköszönte, és a globális vállalatok működési feltételeinek üzleti “ökoszisztémaként” való leírása. Mindebből az következik: elkerülhetetlen, sőt, halaszthatatlan egy új, mennyiségileg nem növekvő, mégis magas életminőséget biztosító, de fenntartható állapotra való áttérés. Napjaink egymásra rakódó válságai erre az új történelmi “korszakváltásra” figyelmeztetnek.

Az előttünk álló változások az emberiség “nagy ugrásaival” – az eszköz-használat, a letelepedés, az államalkotás, és az ipari gazdaságon alapuló kapitalizmus kialakulásával – vethető össze. Az adaptációs válságok megoldódása – mint mindig – a szabályozás új intézményeinek megalkotásától függött. Most ezeken túl – nehéz feladatot jelent – a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése és a fenntartható életmód kialakítása. Mindez érthető módon súlyos konfliktusokkal és éles érdek-összeütközésekkel jár. Ebből adódott a következtetés: a gyökeresen új feltételeket teremtő történelmi korszak kiformálódása – miként a nekilendülés is – egy évszázadnál hosszabb időt igényel. Ez indokolta, hogy a történelmi fejlődés új feltételeit megteremtő átalakulást – a hosszú 16. század mintájára – a 2000-2150 közötti másfél évszázadot átfogó hosszú 21. század fogalmával írjuk le.

A történelmi logisztikus görbe stabil szakaszára átvezető hosszú 21. század során megy végbe a kapitalizmus újratervezése. 1992-ben jelent meg F. Fukuyama – A történelem vége – nagysikerű könyve. Az azóta világhírűvé vált szerző későbbi műveiben – az események valóságos fordulatait tudomásul véve – némi önkritikát is gyakorolt, és megállapította: túl korán jelezte a történelem végét. A hosszú 21. század sem a történelem lezárulását, inkább egy új történelem korszak – a megállapodás korának beköszöntét – ígéri. Némileg leegyszerűsítve: az átalakulás során – a rethinking és az újratervezés kifejezések is ezt sugallják – “kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük.  Fokozatosan a föld valamennyi társadalma beléphet abba a korba, amelyben az egyének és a közösségek – minden korábbitól elütő – új és nehéz feladattal szembesülnek: miként lehet fenntartható, ugyanakkor magas életminőséget nyújtó, egyben értelmes életet kínáló társadalmat létrehozni, egy olyan világban, ahol megszűnik a létfenntartás kényszere.

A zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom megszületése, azoknak a – ma még csak csírájukban levő – intézményeknek, szerveződési formáknak és vezérlő rendszereknek a függvénye, amelyek egyszerre biztosítják a fenntarthatóságot és a dinamizmust a Földön. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni: a logisztikus görbe lelassuló szakasza többféle kimenetet rejt. A stabil és fenntartható állapotba való fokozatos belesimulás mellett, előfordulhat, hogy a globális rendszer – a fenntarthatatlan növekedés következtében – “túllő”, majd összeomlik. Bekövetkezhet, hogy az emberiség ismétlődően végighalad a “fellendülés – túllövés – összeomlás – új fellendülés” egymást követő fázisain. Végül az is elképzelhető, hogy a társadalom rátalál egy olyan új fejlődési formára, amely a logisztikus görbe felső szakaszán a megújulás új perspektíváit kínálja.

A hosszú 21. század tehát egyszerre vetít elénk fenyegető és lelkesítő jövőképet. Nehéz szabadulni a gondolattól: a hosszú 16. századot – különösen annak lezáró évtizedeit, a 30 éves háborút – véres küzdelmek jellemezték, amelyek Európa nem egy térségében szinte kiirtották a lakosságot. Ebből a szemszögből aggodalmat keltőek napjainkban a nacionalizmus erősödése, a populizmus előretörése, az élesedő identitás-harc, és a gazdasági befelé fordulás tendenciái. Ezek a globális rendszer – kormányos nélküli hajóhoz hasonló – sodródását idézhetik elő. Ha nem is egy európai háborúnak, de Európa szétesésének fennáll a veszélye. Bíztatást legfeljebb abból meríthetünk: sem az összeomlás, igaz az optimista kimenet sem szükségszerű. Az ilyen válságokkal teli idő tömegével szüli a prófétákat. Az idézett – a kapitalizmus újratervezését propagáló – könyv nem az ő útjukat követi. Inkább vitára, egyben továbbgondolásra késztet. Szerintem ez érdekesebb és egyben hasznosabb.

A zéró-tranzakciós költség forradalma

 

A forradalmakat – a legtöbbek számára – tömegdemonstrációk és ágyúlövések jelzik. A valóságban azonban csendben, szinte lopakodva – „mint éjjeli tolvaj” (Koestler) – érkeznek. Egy új technológia hatékonyabbá teszi a termelést, egy találmány új szokásokat szül, egy gondolat megváltoztatja az életet vezérlő szabályokat, és egyszer csak, másként kezdenek élni az emberek. Erre utalt az egykori szovjet vicc. Brezsnyev, halálát követően, a Pokolban találkozik Miklós cárral, aki kérdőre vonja az új jövevényt: Mond Leonyid, iszik-e még a muzsik? Bizony iszik – a válasz. És jár-e még a templomba? Hát bizony jár! No, és veri-e még a feleségét? Bizony veri! És a vodka, még mindig 39 fokos? Nem – válaszolja büszkén a volt főtitkár – az már 41 fokos. Te Leonyid – mondja elgondolkozva Miklós – hát érdemes volt ezért két fokért ezt a nagy felfordulást csinálni?

A forradalom, az emberi viszonyok – kísérletezéssel és kudarcokkal teli – gyökeres átalakulásának folyamata. A változást kísérő küzdelmek során formálódnak ki azok az új eszközök – többnyire intézmények – amelyek lehetővé teszik, hogy többen, szabadabban, és mégis zavartalanabb módon tudjanak együtt élni. Ezért idéznek elő forradalmat a távolság lerövidítésének új eszközei, a kommunikáció új módjai, vagy amikor a többség elfogadja az emberek közötti egyenlőség gondolatát. A társas létnek azonban van egy rejtett – a forradalmárok figyelmét sokáig elkerülő – meghatározója: a kapcsolatok tranzakciós költségei. A baráti és az üzleti kapcsolatok ugyanis az érintettek folyamatos együttműködését – a gondolatok és dolgok cseréjét, és a konfliktusok megoldását – igényli, ami igencsak költséges lehet, amit azonban sokáig magától értetődőnek vették.

1937-ban azonban egy fiatal jogász – Ronald Coase – tettetett naivitással rákérdezett: miért is létesítünk vállalatot? (R. Coase: The nature of the firms.). Ha – mint a közgazdaságtan tanítja – a termelési tényezőket a leghatékonyabban a piac szervezi össze, minek bajlódni egy vállalat létrehozásával, amelyen belül parancsokkal igazgatnak. Kutatásaiért – mint a tranzakciós költségek gazdaságtanának kidolgozóját – évtizedekkel később Nobel díjjal jutalmazták. Gondolatmenetét egy – nyilván leegyszerűsítő – példával világíthatjuk meg. Aki házat szeretne építeni két lehetőség közül választhat. Vagy maga szervez mindent, minden feladatra külön munkást keres, azokkal egyedileg megállapodik, maga ellenőrizi a végrehajtást és hiba esetén kikényszeríti a javítást. Ez – elvileg – olcsóbb, de sok munkával jár. A másik – a kényelmesebb, de drágább – megoldás: megbízni egy vállalkozást, hogy vállalja át a fővállalkozót terhelő szervezési munkákat és persze költségeket is. Lényegében ugyanilyen megfontolásból – az elkerülhetetlen tranzakciós költségek miatt – hozunk létre egy vállalatot. Így megszabadulunk a sok-száz ember folyamatosan felkutatásának, megbízásának, irányításának és ellenőrizésének fáradságától. A vállalaton belül a főnöki utasítás az irányadó, míg a vállalaton kívül a piac szervezi kapcsolatokat.

Ám nemcsak egy vállalat, bármely emberi társulás – a család, a haveri kör, egy politikai párt, és a társadalom is – bonyolult kapcsolat-háló, amelynek minden elemét tranzakciós költségek terhelik. (North, D. 1990. A transaction cost theory of politics.) A történelem során ezek a költségek folyamatosan csökkentek. Egyre könnyebben és gyorsabban, olcsóbban és megbízhatóbban lehetett eljutni, illetve eljuttatni az árut és az információt egy másik városba, majd egy másik országba, végül egy másik kontinensre is. A 20. században azután – a telefon és a rádió, a vasút és a repülés, az autópályák és konténer-szállítás – még a korábbiaknak is a töredékére csökkentette a transzakciós költségeket. A 21. században pedig egyszer csak beköszöntött a zéró-tranzakciós költségek korszaka. (Jeremy Rifkin. 2014: The Zero Marginal Cost Society. A cím részben másra utal, de a tartalom az általunk elmondottakat is fedi.)

A föld sokmilliárd lakója egy olyan – posztmodern – világban éli életét, amelyben kapcsolatba lépni és egyezkedni szinte költségek nélkül lehet. Így bárki, önmaga teljhatalmú fővállalkozójává válhat: saját belátása – meg pénztárcája – szerint, folyamatosan válogatva végtelen számú partnerből szervezheti életét. A lehetséges társ vagy partner, már nem a másik utcából, vagy a másik városból, hanem távoli országokból bukkanhat elő. A kapcsolatok szervezése – a zéró-tranzakciós költség miatt – mégis gyorsabbá, olcsóbbá és biztonságosabbá vált. Ezzel Földünk végérvényesen globális piaccá és az emberiség pedig egységes közösséggé vált. Minden ember eladó és vevő, minden dolog felkínálható és megvásárolható, minden gondolat közreadható és hozzáférhető. Bárki, bárkivel képes kommunikálni és üzletet kötni. Ez azonban alapvetően felzavarta életünk megszokott kereteit és még inkább felbolydította amúgy is forrongó világunkat. Minden lehetséges társulás – kezdve a házasságtól, a vállalatokon keresztül, az államokig – hagyományos formájának alapvető újraszervezésére kényszerül.

Kezdjük az egyén számára legfontosabb párkapcsolatokkal. A házasságot, de a barátságot is, sokáig a tartós – „holtodiglan, holtomiglan” – viszony jellemezte. A nagy Ő „választéka” a faluban néhány személyre szűkült, és a házastársat is a család érdekei jelölték ki. A városban ugyan megnőtt a partnerek száma és a választás szabadsága, de a párkapcsolat alapmodellje továbbra is az állam és/vagy vallási közösség hivatalos „pecsétjével” ellátott tartós együttélés maradt. A 20. század közepétől azután megszokott lett a válás, ugrásszerűen kiszélesedett a partnerek köre és az együttélési formák választéka. A 21. századba átlépve azonban hirtelen globális lett a „házastársi piac” és áttekinthetetlenül sokféle együttélési forma – „hivatalos” házasság, látogatói párkapcsolat, szingli életmód, poliamor kapcsolat, házasság nélküli együttélés stb. – bukkant elő. Így – elvileg – bárki megtalálhatja a neki leginkább megfelelő személyt, és kiválaszthatja az őt leginkább kielégítő formát. A valóságban azonban a partnerek és a formák végtelensége inkább a felületes kapcsolatokra csábított. Míg a múltban kisszámú, de szoros kapcsolatba „fektettünk be”, ma a legtöbben, a laza – pusztán a lájkokban megnyilvánuló – kapcsolatot részesítik előnyben. Így, a sok ezer Facebook-ismerős ellenére feltartóztathatatlanul terjed a „társas magány”, amit egyre többen éreznek elviselhetetlennek.

A munka világa– a házassághoz hasonlóan – sokáig a tartós kapcsolatra épült, amit csak némileg színezett az önfoglalkoztatás. A munkaszerződés – mint egy házassági szerződés – a hosszú távú foglalkoztatást ígért. Ám az elmúlt évtizedben egy alapvetően új foglalkoztatási forma a „szabadúszókra” épülő gig-economy született. A vállalatok mindinkább rövid távú, kizárólag az alkalmi megbízásra és egyedi munkafeladatra igénybe vett, un. hakni-munkásokra építenek. (A hakni – eredetileg – a művészek, sorozatban zajló, egyedi díjazású, alkalmi fellépését jelentette). Az előrejelzések szerint 2050-re a fejlett társadalmakban a munkaerő negyede hakni-munkás lehet. A személyzet-beszerzés platformjai – TaskRabbit, PeoplePerHour, és az Expert360 – képesek bárkinek, bármilyen feladatra, a szükséges szakértelemmel és megbízhatósággal jellemezhető, minőségi munkaerőt egy kontinensnyi munkaerőpiacon, 6 órán belül felkutatni. (Botsman, R. Who you can trust? 2017). Ez alapvetően felbolydítja a munka világát. Előnyöket kínál ugyan sokak számára, de a többséget – úgy tűnik – hátrányos helyzetbe hozza. A gig-economy szférájában az átlagjövedelmek a szakszervezetek által befolyásolt iparágak bérszínvonala esnek és hiányoznak a korábban kiharcolt juttatások is. A harc máris elkezdődött: megszülettek az első munkaügyi bírósági döntések, amelyek a „normál” alkalmazottakéhoz hasonló jogokkal ruháznák fel a hakni-munkásokat.

A zéró-tranzakciós költség azonban megrázza az államok világát is. Véget érni látszik a westfáliai békével kezdődött korszak, amikor a nemzetközi politikai rendszer alapegységei a szuverén államok voltak. A globális rendszerben „áteresztővé” váltak a határok és érvényesül a szuverenitást gyengítő kölcsönös meghatározottság is. Egyre több államon belül vetődik fel a „válás” – a házasságok felbontásának törvényesítését követő változásokra emlékeztető – gondolata. Napjaink kérdése: elképzelhető-e, hogy a „holtodiglan-holtomiglan” helyébe, az államok világában is, „csak amíg a közös szándék tart” típusú kapcsolat lépjen? Mi lesz a következménye, ha egyre több elégedetlen térség azzal lép fel: vagy újragondolják a kapcsolatot, vagy elválnak „ágytól-asztaltól”. Nemrég felröppent a hír: Kalifornia, ha a választói is így akarnák – végül nem akarták! – három államra válik szét. Újra millióan tüntetettek Barcelonában, az elmúlt évben sikertelen „elszakadási” kísérlet mellett. Skócia miniszterelnöke bizakodik: Skócia önálló állammá válhat, és a sor folytatható. A nemzetközi rendszer ma – úgy tűnik – a térségi válás törvényesítésének küszöbéhez érkezett. Az önállóvá válás biztosítása már nem azért ijesztő, mintha a létrejövő új egységek működésképtelenek lennének. A félelmet inkább a kiszámíthatatlan következmények keltik.

És még nem értünk a változások végére. Moldova György egy novellájában – tréfaként – vetődött fel egy különös ötletet. A történet szerint egy budapesti utca elégedetlen lakói – szembesülve, hogy az állam nem teljesíti velük szemben a kötelességét – úgy döntenek: létrehozzák a Rottenbiller utca 93/a alkotmányos köztársaságot”! A zéró tranzakciós költségek egyszerűen létrehozhatóvá és fenntarthatóan működtethetővé teszik az ilyen mini-államot. Ennek konkrét példája lehet Uzupis köztársaság, amely Vilnius alig néhány km²-nyi területén létesült. (Rhone, E. BBC. 2018 october 15.) Mielőtt azonban bárki lelkesedne vagy szorongana az efféle „kommunák” felbukkanása miatt: a zéró tranzakciós költségek sokféle formát kínálnak fel. Az egyik végletet egy amish közösség, a másikat, a 451 Farenheit (R. Bradbury) Emlékezőinek közössége alkothatja, akik, – hogy ne vesszen el az emberiség számára - könyvemberré válva, megtanulják a világirodalom klasszikusait. Míg középtájon az Uzupis típusú „köztársaságok”, Asimov Alapítványára emlékeztető közösségek, és – igen – a kibuc-típusú kommunák találhatók. A zéró-tranzakciós költségek korában bármelyik olcsón, és hatékonyan működtethető, ha tagjaik nemcsak jogaikat, hanem saját közösségük rájuk kirótt kötelességeiket is tudomásul veszik, és persze ha a környező társadalom törvényesként fogadja el őket.

A történelem során az államok egyre terebélyesedtek de egyúttal költségesebbek is lettek. Éles küzdelem folyt a szolgáltatásokat bővíteni és a túl-hatalmat szűkíteni igyekvő politikusok között. A kérdésre – mi a teendő, ha az állam nem teremt rendet és nem nyújt megfelelő szolgáltatásokat – hagyományosan három válasz merült fel: megtagadni az adót, leváltani a kormányt, forradalmat csinálni. A zéró tranzakciós költség azonban újabb lehetőséget teremt. Az a területi egység – országrész, város vagy akár falu – amely úgy gondolja, nem jól gazdálkodnak adójával, és úgy véli, jobban tudná megszervezni a polgárainak életét, egyszerűen kiválik az addigi állami kötelékből. Az igazi kérdés már nem ezeknek a mini-államoknak az életképessége. A valódi probléma: egy forrongó világban, a széteséssel küszködő Európában, a szerveződések gyökeres újraalapításának szabadsága vajon bevezethető-e?

A válásnál gyakori volt – még ma is előfordul – hogy az elhagyott fél bosszút esküszik és fegyvert ragad. Ez a veszély államok „szétköltözése” vagy a kommunák kiválása esetén jóval nagyobb. Ha ugyanis a kollektív identitás megőrjíti az embereket, akkor összeütközések, sőt háborúk következnek. Ez pedig óvatosságra int! Hosszabb távon azonban – mint a történelemben mindig – érvényesülni fog a társulásokra ható egymásra hangolódási kényszer. Ha bármely – szerelmi, baráti, üzleti, szervezeti vagy állami – kapcsolatban az érintettek egyenlő jogon és racionálisan mérlegelve egyezkedhetnek arról, hogyan kívánnak a továbbiakban együtt élni, az végső soron szabadabbá és boldogabbá teszi kapcsolatukat. És akkor még a válás is okafogyottá válhat.

Kövesd a Montagu-szabályt!

 

„A civilizált viselkedés nem kerül semmibe, mégis mindent elérhetsz vele.” A mondást, a hétköznapi életet vezérlő, kívánatos Montagu-szabályként idézik. A névadó, M. W. Montagu – mintegy háromszáz évvel ezelőtt élt angol nemes hölgy – a kötelező udvariasságot, mint a társas viselkedés általános vezérlő elvét hirdette. Ennek továbbfejlesztett változata – a politikai korrektség – a kulturáltságot kötelező elvárássá tette. Ez arra próbált mindenkit rávenni, hogy még a modern élet felfokozott körülményei között se használjon olyan kifejezéseket, amelyek másokban megütközést keltenek. Tartózkodjunk tehát másokat sértő, sőt, őket pusztán sértegetni törekvő megfogalmazásoktól. Bizonyos kifejezéseket nem illik leírni, vagy egy vitában használni. Modern korunkban sokáig az volt az alapfeltételezés: az udvariasság és a civilizált megnyilvánulás növeli személyes szimpátiát és ezzel követőjének általános elfogadottságát.

Ám egyszer csak vége szakadt a civilizáltságnak. Egyre többen keltek ki a politikai korrektség ellen, mondván, „túltolták” az udvariasságot. Már nem véletlenül csúszott ki a szájukon a durvaság. Tudatosan – majdhogynem büszkén – sértegettek, és használtak mocskos szavakat. Mintha örömüket lelték volna mások megalázásában. Ezt látva, arra lehetne következtetni, lehet a kulturált stílus lehet szép, de nem biztos, hogy segíti az érdekek érvényesítését és a politikai támogatás megszerzését. Ma egyre többen – politikusok és a kommentátorok – használnak személyeskedő, durva és másokat megszégyenítő beszédet, mintha az könnyebbé tenné a mondanivaló megértését, sőt növelné annak elfogadását is.

A tudomány azonban – mint mindig – nyomába eredt az efféle feltételezéseknek. A kutatók azt elemezték: vajon a durvaság, a becsmérlés, a mások sértegetése valóban növeli-e a személyes vonzerőt és hozzájárul-e a támogatottság növekedéséhez. (Frimer, J. és Skitka, L. 2018. The Montagu Principle: Incivility Decreases Politicians’ Public Approval, even with their Political Base. JPSP.) A vizsgálat azt vette górcső alá, hogy Montagu-szabály – társas életben az emberek előnyben részesítik a civilizált és udvarias viselkedést – vajon tényleg hatályát veszítette-e? Vajon megtört-e a szabály, és inkább szerezhetünk támogatókat a durva és másokat becsmérlő viselkedéssel. A kérdést különösen indokolttá tette napjaink túlfűtött, szélsőségesen polarizált légköre, amelyben – letagadhatatlan – terjed a kölcsönös sértegetés, még a polgári demokráciákban is.

A látszat ez: a populizmus világában a Montagu-szabály ellen-javalt. Egyre többen gondolják, hogy az agresszivitás és a kíméletlenség a leghatékonyabb szavazatszerző módszer. A kutatók részletesen megvizsgálták az USA Kongresszusában elhangzott vitákat és Trump elnök elmúlt évbeli véleménynyilvánításait. A lezajlott – „adok-kapok” stílusú – véleményütközéseket kiegészítették egy hipotetikus politikus, a valósághű beszédének elemzésével. Az eredmények – a feltételezésekkel szemben – azt mutatták: a civilizáltság és a kulturált szóhasználat soha nem rontotta az ilyen módon megnyilvánuló személy elfogadottságát. Még a szélsőségesen elkötelezett hívek is előnyben részesítették Trump – nem túl gyakori – békülékeny és civilizált válaszait, szemben az általa gyakran alkalmazott személyeskedő támadásokkal. A kutatások szerint egy politikus civilizálatlan viselkedése csökkenti szavahihetőségét, miközben nem növeli a saját támogatottságát. Sőt, többnyire nem csökkenti az általa – durván – támadott személy társadalmi elfogadottságát sem. (Ez nem vonatkozik persze a tömeges agresszióra épülő karakter-gyilkosságokra!)

A civilizálatlan viselkedés a valóságosnál kevésbé humánusnak és barátságtalannak rajzolja az adott személyt, de nem mutatja dominánsnak, sem karizmatikusnak. Ez azért fontos, mert megkérdőjelezhetetlennek tűnik: csak ha domináns személyiségnek látszol, akkor leszel képes saját hatalmi bázist kiépíteni. A vizsgálat szerint viszont a toleráns viselkedés nem csökkentette, míg a durvaság nem növelte a politikus karizmatikusságának mértékét. Vagyis, még politikailag erősen megosztott közegben – mint az USA esetén – az empatikus viselkedés versenyelőny. A barátságosnak tűnő személyt a sajátok jobban szeretik, míg az ellenfelek kevésbé idegenkednek tőle. Persze, ha a pártvezetés és az első ember a szélsőséges beállítódást preferálja, akkor a pártot képviselő személyek kiválasztásánál túlsúlyra jutnak szélsőségesek, a moderáltakhoz képest. Ez azonban visszaüthet, mert a választókat – éppen a Montagu-szabály miatt – alapvetően befolyásolja a politikai üzenetek „kézbesítésének” módja. Elvárják – bár erről egyre kevesebb szó esik – hogy az üzletben, a mindennapi életben és a politikában egyaránt, az üzenet tartalma tényeken alapuló, a „kézbesítés” módja pedig kulturált és civilizált legyen. (Cremer, D. Blader, C. 2005. Why do people care about procedural fairness?).

Mindez együtt arra utal, hogy még erősen polarizált politikai környezetben is, a polgárok a civilizált viselkedés elvárásával tekintenek a politikai verseny szereplőire. A durvaságot és a kíméletlenséget taszítónak látják, míg a barátságosság és méltányosság megnyilvánulása – még az ellenfél elkötelezett támogatóiból is – szimpátiát vált ki. Lesznek persze, akik ez utóbbiban a gyengeség jelét vélik felfedezni, de ők vannak kevesebben. A kapott eredmények tükrében – foglalják össze a kutatók vizsgálataikat – az USA 2016 elnökválasztását Trump nem kampányának durvasága, szexista és rasszista felhangjai, illetve az ellenfelek fenyegetése miatt, hanem éppen ezek ellenére nyerte meg. És éppen ez az, ami különösen megfontolandó itt és most Magyarországon.

A Montagu-szabály azt üzeni a demokratikus ellenzék képviselőinek: ne dőljenek be a Fidesz provokációinak, és ne veszítsék el a fejünket az egymással való vitákban sem. Persze óriási a nyomás, hogy valamiképpen áttörjék a csend falát és képesek legyenek megszólítani a társadalmat. Eközben szinte ellenállhatatlan a kényszer, a nagyhatásúnak vélt, sértegető és személyeskedő hang használatára, amellyel – vélhetnék – ki lehet törni a kevésszámú és egyetértő támogató által formált visszhangkamrából. Ebben előnynek tűnhet az ellenfelekre irányuló durvaság és civilizálatlanság. A kutatók azonban arra figyelmeztetnek: a személyre irányuló éles támadás nem növeli a társadalmi támogatottságot. A vizsgálat legfontosabb – egyben talán a legnehezebben teljesíthető – üzenete: annak ellenére, hogy élesen támadnak és folyamatosan megszenveded a személyedet és a családodat érintő súlyos támadásokat, ne válaszolj hasonló hangnemben. Ezt szinte lehetetlenné teszi, a kormánysajtóból áradó hamis és hazug hírözön, amit még fokoz, hogy a helyreigazítást – még az elmarasztaló bírósági ítélet esetén – sem hajlandók megtenni. S bár ezekben az esetekben majdhogynem elvárt a sértegető viszontválasz, míg a kulturált reakció szinte lehetetlennek tűnik, a tanács mégis az: kövesd a Montagu-szabályt. Ne feledd: a „civilizált viselkedés nem kerül semmibe, mégis mindent elérhetsz vele”.

A populizmus valódi veszélye – a globális közlegelő tragédiája

 

Trump – az ENSZ legutóbbi közgyűlésén – kioktatta a világot: „a nemzetek szuverenitása és függetlensége az egyetlen eszköz, amelyre a szabadságot alapozni lehet”, ezért döntéseiben kizárólag az amerikai érdekekre van tekintettel. „Ha valaki idesuhint – mondta Orbán Viktor nemrég rádió-interjújában – akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten… mi a függetlenségünket, a magyar emberek felfogását mindig meg fogjuk védeni”. Sokasodó példák – az olasz vagy éppen az angol parlament döntése – jelzik, hogy a populizmus megállíthatatlanul terjed. Ez komoly kockázatokat jelent az egyes országokra. De milyen következménye lehet, ha a „Világ populistái egyesüljetek” mozgalom hatalmába keríti az egész Földet?

A tudományban az a legcsodálatosabb, hogy időről, időre előbukkan egy kutató, aki friss szemmel tekintet rá a világra, és észrevesz valamit, ami régóta mindenki szeme előtt volt, de mégsem figyeltek fel rá. Ő pedig egyszer csak egy új és meglepő történetet kezd mesélni. A legelő – a példának okáért – ahova a falu lakói reggelente kihajtották az állatokat, évezredek óta a hétköznapok elmaradhatatlan része volt. A füves rét nem ígért különösebb látni valót, a tudósok ezért, pillantást sem vetve rá, mentek tovább! Mígnem egy G. Hardin nevű kutató, végiggondolva a közlegelőt mozgató logikát, végére járt az „ügynek”. Tanulmányára, nem utolsó sorban a végkifejletre utaló címe – a közlegelő tragédiája – miatt azután nemcsak a tudósok, de az átlagemberek is felkapták a fejüket. (Hardin, G. 1968. The Tragedy of the Commons. Science.)

Tételezzük fel – gondolta végig – minden család egy tehenet hajt ki a mezőre, majd este megfeji, és ami marad a tejből, azt a piacon eladja. Ám egyszer az egyik család – a magasabb bevétel reményében – az addigi egyetlen tehene mellé vásárol még egyet. Attól kezdve két tehenet legeltet, és a kettő tejét árulja a piacon. Példáján felbuzdulva szomszédja is vesz még egy tehenet, majd ötletüket sorban követik mások is. Így a mezőre egyre több tehenet hajtanak ki reggelente, és fejnek otthon estelente. Ám egyszer csak észreveszik: bár több a tehenük, a tejük mégis egyre kevesebb. Hamar rájönnek az okra: amióta sok a tehén, mind kevesebb a fű a réten. Majd ráébrednek: hiába lesz egyre több a tehenük, akkor is kevesebb tejet fejhetnek, mint, amikor csak egy tehenük volt. Elkerülhetetlenül elérkezik az a pont, amikor már nem a több tej, hanem legalább valami kevés elérése a cél. Ekkor értik meg, hogy csapdába estek: hiába tartanak több tehenet, mégis mind kevesebb tejet fejnek.

A közlegelő csapdájából azonban ilyenkor szinte lehetetlen szabadulni. Egyszer azután, amikor már mindenkinek sok tehene van, végleg elfogy a fű és éhen döglik az összes tehén! A folyamatnak ezt a sokkoló végkifejletét nevezte Hardin a közlegelő tragédiájának. A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a tragédiát nem a rosszindulat, hanem pusztán a másokra nem tekintettel levő racionális, de önző viselkedés váltja ki. És ekkorra világossá vált: ilyen problémákkal régóta küszködött az emberiség. Nemcsak a közlegelő, de a közös erdő – lásd: Marx, „Mosel vidéki falopások” – és még inkább a közös halászatot kínáló tengeröböl, vagy az öntözésre elhasznált folyók vize kínál erre intő példákat. A problémák elkerülésére fejlesztettek ki az államot, amely hatalmi szóval szabta meg használat szabályait, illetve alkalmazták a piacot, amely a kereslet-kínálatra bízta a viselkedés szabályozását. Azután sok zseniális férfi közgazdász után jött egy bölcs hölgy – Elinor Ostrom – aki újabb lehetőséget tárt fel az általa common pool resource-ként hivatkozott közlegelő erőforrásainak szabályozására: a szuverén résztvevők közösen alakítják ki a szabályokat és összehangoltan működtetik a rendszert. (Ostrom, E. 1990. Governing the Commons.) A tudós (férfi) társadalom elismerését mutatta, hogy munkásságáért 2009-ban Nobel díjat kapott, de a politikusok mégsem figyeltek fel rá, igaz Hardinra sem különösebben.

Pedig a közlegelők jelentősége – lévén, méretük és hatásuk egyre nőtt – az idők során mind nagyobb lett. A legelők és a tengeröblök gondjai eltörpültek a természeti környezet szennyeződésének problémájához képest. A 21. századba átlépve pedig letagadhatatlan: immár az egész föld közlegelővé vált. Bolygónk erőforrásai minden lakójának kollektív tulajdona, és abból mindenki részesülni akar. Mindenki egyaránt szeretné kiaknázni a fel nem osztott természeti forrásokat, sőt bele kíván szólni még a szuverén nemzeti vagyon felhasználásába is.  Glóbuszunk a továbbiakban már nem néhány száz, megkérdőjelezhetetlen szuverenitással rendelkező állam halmaza. Sőt, a helyzet még bonyolultabb: földünk még nem is „csak” a ma élő nemzedékek szuverén tulajdona, hanem a jövőben születő utódaink közös kincse. Ahogy mondani szokták: az ökológiai környezet és a természeti erőforrások nem őseink öröksége, hanem azt ideiglenes használatba kaptuk a jövő nemzedékeitől.

Világunk sokáig elkülönülő szférái – a természeti környezet, a világgazdaság, és a számtalan kisebb nagyobb társadalom – a 21. században egységes és egymást meghatározó rendszerré vált. A korábban magukat szuverénnek gondoló és akként is viselkedő nemzetek, vállalatok, térségek, szervezetek és szerveződések elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. Ebből következik: az emberiség túlélésének feltétele a közlegelővé vált glóbusz stabil egyensúlyának fenntartása. Az ilyen rendszerek stabilitását azonban – mint azt G. Hardin, E. Ostrom és nyomukban sokan feltárták – csak meghatározott feltételek, sajátos intézmények és jellegzetes viselkedési formák biztosíthatják. Van azonban két alapfeltétel: meg kell érteni a rendszer működésmódját, amiből a szabályok levezethetőek, valamint képesnek kell lenni a megfelelő szabályok kialakítására és azok betartására.

A rendszer működési logikájának megértése azonban komoly kihívást jelent. A föld ugyanis önmagában is bonyolult természeti, gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek szuper-rendszerrévé vált, amelynek elemei elválaszthatatlanul összefonódnak. Világunk – vitatható metaforával – egy óriási Rubik kockához hasonlít: ha bármely elemét – mondjuk a gazdaságot vagy a politikát – átrendezem, akkor összekeveredik az összes többi, mondjuk a társadalmi és a természeti oldal. Csak az összes szférát egyesítő bonyolult modell képes előre jelezni valamely lépés következményeit. Ma azonban még nem rendelkezünk ilyen, a globális rendszer működésmódját pontosan leíró modellel. Ennek jele, hogy egyre gyakrabban szembesülünk nem-szándékolt – és nem is várt – következményekkel. A tudomány képes ilyen modellt megalkotni, de a döntéshozók nem nagyon noszogatják erre a tudósokat. A politikusok – különösen a populisták – ugyanis elsősorban a választók hangulatára figyelnek, és saját újraválasztásukat szem előtt tartva szeretnek dönteni. Nem akarják tehát, hogy a tudomány megszabta feltételek megkössék kezüket.

Van azonban egy másik – részben a fentiekből adódó – követelmény. A történelmi tapasztalatok szerint bármely közlegelő fenntarthatóságának elengedhetetlen feltétele: a „tulajdonos-társak” készek legyenek az együttműködésre és a folyamatos összehangolódásra. A közlegelők működtetését ugyanis az teszi nehézzé, hogy nincs olyan „mindenható” hatalom – központosított kormányzat – amely előírja a szabályt, ellenőrzi a betartást, megbünteti a szabályszegőket, és amelynek a résztvevők alávetnék magukat. A közlegelők esetén ez a feladat a saját szuverenitásukat féltékenyen őrző tagokra hárul. Vagyis, önként, maguknak kell megalkotniuk a szabályokat, ellenőrizniük a betartást, és büntetniük a szabályszegést. A közlegelő hosszú távú fennmaradásának azonban nemcsak a szabályok közös kialakítása a feltétele, hanem, hogy mindenki aláveti magát a közösség akaratának. Ezt az ígéretet az indulás magasztos pillanataiban mindenki megteszi, de később a konfliktusokkal teli hétköznapokban hajlamos elfelejtkezni erről.

Amikor azonban a közlegelő megközelíti a billenési pontot eljön az „igazság pillanata”. Ez akkor következik be, amikor a falu lakói ráébrednek: „túl sok a tehén, túl kevés a fű, és a végén mindenki rosszul fog járni”. Nos, éppen ez a pillanat jött el az emberiség esetén is. Ha a sok önmagát szuverénnek gondoló nemzet nem tartja szem előtt a fenntarthatóságot, elkerülhetetlen a közlegelő tragédiája. Ám ezt a pontot elérve rendre elszabadulnak az indulatok. Nehéz ugyanis megállni az úton, amely a meggondolatlan „beszólástól”, a becsmérlő sértegetésen, majd a kölcsönös fenyegetésen keresztül, az egyre súlyosabb „adok-kapok” felé vezet. Az erőszak eszkalációját a következményekkel nem számoló önérvényesítés szándék megszaladása váltja ki. „Amilyen az adjon isten, olyan lesz a fogadj isten” – fogalmazott Orbán Viktor! A probléma csak az, hogy a körülmények szorításában, az ego-vezérelt populista politikusok, a „szemet, szemért, fogat fogért” elv alkalmazásával rendre túllépik azt a határt, amelyen belül a helyzetet még racionálisan kezelhető volna. Jól érzékelteti ezt Arany, a Fülemülében, a madárfüttyön veszekedő szomszédok sorsa: „Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordit: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak..”

A populizmus napjainkban érzékelhető felemelkedése nem független attól, hogy a globális közlegelő sok területen túllépte a billenési pontot. Minden társadalomra nyomás nehezedik, hogy polgárai módosítsák kialakult életmódjukat, minden nemzet rákényszerül, hogy helyzetét alapvető újragondolja. Nagy azonban a csábítás – mint a faluban, amikor a körülmények kényszerének nyomására mindenki még több tehenet hajtana a közlegelőre –, hogy ne életmódunkon változtassunk, inkább mások rovására törekedjünk a régi módon élni. A populizmus komoly veszélyeket rejteget az egyes társadalmak szemszögéből: nem a valóságos problémákra összpontosít és csak „placebo-reformokkal” kísérletezik. Van azonban a populizmusnak egy veszélyesebb – az egész emberiség jövőjét fenyegető – következménye.

A közlegelő tragédiája arra figyelmeztet: a saját érdek – másokra tekintettel nem levő – önző követése, illetve a szuverén jogok mindenek fölé helyezése nem előzi meg, inkább előidézi és kiváltja a katasztrófát. Az emberiség jövője szemszögéből ezért figyelmeztető, sőt ijesztő, ha a globális politika aktorai – országok vagy akár vállalatok döntéshozói – azt hangsúlyozzák: azt teszek, amit akarok, ahhoz senkinek semmi köze. A „csak én számítok” viselkedési stratégia a billenési ponton levő Földön ellenállhatatlanul kiváltja az erőszak eszkalációját. Ez pedig megállíthatatlanul vezet a globális közlegelő tragédiájához. A populista tehát nemcsak saját nemzetét veszélyezteti, hanem még inkább az egész emberiséget is!

Az emberiség fordulóponthoz érkezett. Egyre sürgetőbb a kollektív jövőt szolgáló – összehangolt és kiegyensúlyozott – lépéseket megtenni. Olyan megoldásokat kell kidolgozni és bevezetni, amelyek nem csak az egyes országok, hanem minden földi társadalom és közösség érdekeire tekintettel vannak. Sőt, kikerülhetetlen, hogy a megoldások számításba vegyék a jövő nemzedékek érdekeit is. A populista viszont minden döntését – a következményektől függetlenül – sikeresnek tekinti, mindenkitől hódolatot vár, és kész ennek elmaradását megtorolni. Hatalomátvételük azzal fenyeget, hogy – egójuk szemüvegén keresztül szemlélve a világot – mások reakcióját mind fenyegetőbbnek látják, és egyre dühödtebben kiabálják: „szemet szemért, fogat fogért”! A történelmi tapasztalatok szerint az élesedő, majd megállíthatatlanul eszkalálódó harc elkerülhetetlenül a nemzetközi rendszer széteséséhez vezet. Joggal intette ezért minap Merkel, Trumpot: „Úgy lerombolni valamit, hogy semmi újat nem építünk a helyébe, rendkívül veszélyes, és sokkal gyorsabban rombolhatja le a jelenlegi, békét szavatoló világrendet, mint ahogy gondolnánk.”

Készítsd el a házi-feladatot!

 

Most, hogy a Sargentini jelentést elfogadták (igen: 448, nem: 197, tartózkodás: 48), mindenki a tartalmát értékeli, az elfogadás módját kommentálja, és a lehetséges kimeneteket találgatja. A kormánypártok és az általuk közvetlenül irányított média azt sulykolja: a jelentés hazánk elleni hazug támadás. Az ellenzék – miközben a jelentés elfogadása Orbán Viktor vereségének tekinti – távolról sem egységes. Volt, aki megszavazta, és volt, aki nem. Volt, aki – hiányosságai ellenére – pontosnak értékelte, és volt, aki szerint hamis állításokat tartalmaz, amelyek megkérdőjelezik a hitelességét. Azt a kérdést azonban senki nem tette fel: miért várt/vár a demokratikus ellenzék Sargentinire? Ugyanez a kérdés merült fel már a Tavares jelentés kapcsán is, amelyet akkor még kisebb egyetértéssel (370 igen, 249 nem, és 82 tartózkodás) fogadtak el. Miért gondoljuk, hogy objektív értékelést arról, ami országunkban történik, csak „kívülről” kaphatjuk meg.

 

Ez a várakozás kicsit emlékeztet Mikszáth – a századforduló táján írott műveiben felbukkanó – „deus ex machina” típusú megoldásaira. Vegyük a Noszthy fiú „esetét”. A könyv főszereplője és társai – miként a most kiformálódó hatalmi elit – link alakok: isznak, kártyáznak, rengeteget költenek, és nem riadnak vissza a csalástól, nevezetesen a váltóhamisítástól sem. Amikor a könyv végén a Noszthy Ferit, reménybeli apósa megleckézteti, és ezért a fiú meg akarja verni őt, a szomszéd szobából váratlanul előlép Stromm ezredes – aki korábban szó nélkül kifizette a hamis váltót – és csak annyit kérdez: akar-e valamit? A fiú pedig csak annyit tud kinyögni: haza szeretne menni. Mintha a demokratikus ellenzék arra várna: érkezik majd az EU-ból egy Stormm ezredes, helyére teszi Viktort, aki megszégyenülten elkullog. De Mikszáth figyelmeztet: ne gondoljuk, hogy a megszégyenülés önmagában változást hoz. Noszthy Feri – sajátjai között – rövidesen így vigasztalja magát: „Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás.”.

 

Vagyis, az ellenzéknek, ahelyett, hogy mindig az EU-ra várna, magának kellene elkészítenie a jelentéseket. Hiszen 2010 óta témák, esetek, ügyek tömkelege adódott. A teljességre való törekvés nélkül:

  • trafik-mutyi,
  • föld-mutyi,
  • lakás-mutyik,
  • nyugdíj-alap lenyúlás,
  • népszavazások akadályozása,
  • közpénzből és EU-s pénzekből magánberuházások,
  • a vidéki média kisajátítása,
  • az Elios-ügyek,
  • a CEU ügy,
  • a Népszabadság kivégzése, és a Klub rádió zaklatása,
  • a civil-szervezetek vegzálása,
  • a közmédia kisajátítása,
  • az alkotmánybíróság megszállása és működtetése,
  • a választási bizottság „kisiklatása”.

Ezen ügyek mindegyikében kendőzetlenül, dokumentálhatóan és tömegével bukkan fel a hatalom arroganciája, a saját akarat törvényeket áthágó érvényesítése. Minden esetben fellelhetők a hivatalos iratok, a TV riportok, a szóvivői tájékoztatók, a parlamenti kérdések és az arra adott válaszok. Egyetlen feltétele, hogy ezeket az ügyeket – külföldön és belföldön egyaránt „eladható” – hatásos politikai termékké formáljuk: közös munkára van szükség! Egyik témát sem sajátíthatja ki egyetlen párt vagy mozgalom. Senki nem képes egyedül a végére járni. Senki nem mondhatja: ez az enyém, ebbe más ne szóljon bele. Együttműködve azonban – az erőforrásokat, az aktivistákat és az információkat „összedobva” – a dokumentumok, az írások, a levelek, a hang-, és video-felvételek, az internetes reakciók, felkutathatók, összegyűjthetők, rögzíthetők, archiválhatók és közreadhatók.

Vegyünk a CEU példáját. Ki emlékszik már az első híradásokra, az első levélváltásra, az első ígéretekre, majd a következő lépésekre? Ki tudná felidézni, hogy a hatalom konkrétan mikor mit mondott, mivel hitegetett, mit ígért, és mit tett? Minden újabb menetben ugyanis kicsit módosított, másként fogalmazott és az egyre újabb igényt jelentett be. A magyar, de az európai polgárok számára is az a legérdekesebb – egyben leginkább sokkoló – ahogyan a hatalom ellép korábbi állításaitól. Nos, ennek dokumentálását mulasztotta el – legalább is idáig – a demokratikus ellenzék. Pedig – mint a felsorolt témák mutatják – nagyon sok közös munkát igénylő feladat van, hiszen a felháborodás kifejezésénél fontosabb a tények rögzítése és közreadása.

Első pillantásra – mondhatnák sokan – ennek semmi értelme, hiszen a hatalom csak az erőből ért. Ez azonban nem igaz. A hatalom nagyon is tart a tényektől, mivel tudja ezekből a témákból a társadalmi kritika meggyőző arzenálja építhető ki. Sőt, most az EU-s választásra felkészülve egy rendkívül hatékony politikai „fegyver” is létrehozható és bevethető volna. Képzeljük el a „Népbíróság” dokumentum-dráma megalkotását, amely a magyarság-ellenes tevékenységet bizonyító tények és információk összegyűjtését és közreadását jelenti. Bár ilyen jogállás ma nincs, de lényegében ugyanez történt a nürnbergi perek esetén. Az „előadás” – valahol a középtájon a kitalált színházi sztori és a valóságos bírósági tárgyalás között – kizárólag objektív tényekre és letagadhatatlan információkra alapozna. Csak az hangzik el, amiről bizonyítható, írásos dokumentum, vagy e-mail, hangfelvétel, vagy film, vagy TV felvétel van.

A dokumentum-dráma alapját a legfontosabbnak ítélt 5-6 témában összegyűjthető, logikus rendbe rendezhető, tényekkel alátámasztva, érthető egésszé formálható és objektíven tálalható eset képezné. És, 2019 januárjában, a Pap László arénában összegyűlt 12 ezer ember előtt valóságosan „lejátszható” a Népbíróság. Ez nem választási nagygyűlés, inkább az antik görög színházak (Lásd: Szókratész pere) modern változata. Mindez egy roadshow keretében tovább vihető a vidéki városokba, sőt kisebb településekre. Az előadás rárakható egy CD-re, azon árusítható, és terjeszthető. A Népbíróság dokumentum-dráma bemutatója és a CD óriás-plakáton hirdethető: „nézze meg, vásárolja meg, jöjjön el és terjessze”. Nincs ebben semmi politikai sunyiság: ez egy kulturális termék megvásárlására buzdító hirdetés. Az elkészült anyag lefordítható angolra, németre, és franciára. Bemutatható külföldön dolgozó magyaroknak, helyi és EU parlamenti képviselőknek, a médiának és a helyi polgároknak Brüsszelben, Londonban, Berlinben, Párizsban és bárhol másutt. Így válhat tényszerűségével letagadhatatlanná és ezzel valóban ijesztővé Európában, az, ami hazánkban 2010 óta végbement. Még a finanszírozás sem olyan nehéz: megoldható crowd-founding módon, illetve a CD-kből és a jegyekből befolyó pénzből.

Van azonban egy feltétel: ezt a demokratikus ellenzék csak közösen valósíthatja meg. Nem a médián keresztül kell üzengetni egymásnak: „téged várlak, míg ő hagyjon békén”. A változást – sokan megírták, magam is többször – csak a közös munka hozhatja el. Amíg a polgárok és a pártok, a politikusok és a média-elit egymásra mutogat, mondván ezekkel semmire nem lehet jutni, és meg kell várni, amíg letűnnek a színről, addig nincs változás. Én csak annyit kérek, mindenki végezze el a házi feladatát.  A helyzet ugyanis picit egy 1968-as kommunára emlékeztet, ahol a következő felirat volt a falon: „Mindenki forradalmat akar csinálni, de a piszkos edényeket senki nem mossa el”. A remélt fordulatot kevésbé tüntetések, mint inkább a tényeken alapuló kritika szellemének terjesztése hozza el. Ehhez viszont az ellenzéknek végre el kell készítenie a házi feladatát!

Magyarország – 2030: egy abszurd dráma forgatókönyve

 

Orbán Viktor az újjáalakult Országgyűlésben, első beszédében – az újabb kétharmados győzelem tudatában – új, és impozáns célokat tűzött önmaga és a népe elé:

  • Magyarország az EU első 5 országa közé tartozzon, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni,
  • A nemzetközi versenyképességi rangsorokban az 5 legjobb EU-s állam között legyen,
  • Magas hozzáadott értékű és magasabb bért fizető befektetésekkel a világ 10 legjobb országa közé kerülünk,
  • Megállítjuk a népesedési hanyatlást, sőt, megfordítjuk,
  • A népbetegségek radikális visszaszorítás érdekében az egészségügy ésszerűsítése, és erős ösztönzők bevezetése.

Úgy ítélte, adottak a feltételek, hogy 2030-ig ezek az ambiciózus célok teljesíthetők. Azóta – jelezve a szándék komolyságát – Ő is, és alvezérei is többször megerősítendően visszatértek az ígéretekhez. Ám, ahhoz, hogy valóban komolyan vehető legyen a szándék – a megvalósulás realitását tesztelő – három alapvető kérdést fel kell tenni.

Kik is a legjobbak?

Ahhoz, hogy kiválaszthassuk, melyek azok az európai országok, amelyek csoportjába Orbán Viktor felzárkózni törekszik, tulajdonképpen megadta a szempontokat. A megfogalmazott célok mindegyikre találhatók, olyan mutatószámok, amelyet elfogulatlan szervezetek, tudományosan megalapozott kutatásra támaszkodva, már egy évtizede rendszeresen közreadnak. Ezek a mutatók – mint csemetéink iskolai jegyei – bármely ország számára lehetővé teszik, hogy önmagához és másokéhoz viszonyított elmozdulását nyomon követhesse. Ilyen mutatószámok – a teljességre való törekvés nélkül – a kormányzás minősége (WGI), a demokrácia (DI), a társadalmi haladás (SPI), a szabadság (FI), vagy az emberi fejlődés (HDI) mutatói. De ide sorolhatók a versenyképességre, a népesedésre és egészségügyi helyzetre vonatkozó adatok is.

A különböző mutatószámok alapján a legjobbnak tekinthető országok részben eltérő sorrendet mutatnak, de az alábbi hat viszonylag kicsi európai ország – szándékosan ABC rendben felsorolva – bármely mutató alapján mindig az élen van: Dánia, Finnország, Hollandia, Norvégia, Svájc, és Svédország. Minden fellelhető mutató alapján ők a benchmark. Ez akár bíztatónak is tekinthető, hiszen 1900 táján többségük szegény és elmaradott volt. A múlt század során azonban, sokféle gonddal megküzdve, csendes forradalmak egész sorát végrehajtva, alapvetően saját erejükből fokozatosan az élre törtek. Ez tehát reményt kínál: okos stratégiával, társadalmi konszenzust teremtve, kitartó, következetes munkával, ki lehet törni az elmaradottság és a szegénység béklyójából.

Miért lettek ők a legjobbak?

Erre a kérdésre mifelénk mostanában azt a választ sulykolják: hatékony és humánus társadalom kizárólag az európai kultúra és a keresztény vallás hagyományaira építhető. A tudományban ezzel szemben általános az egyetértés: a siker jellegzetes intézményeknek tulajdonítható. Az élboly országait a liberális demokrácia, a törvények hatalma, az intézményes hatalommegosztás, a felelős kormányzás intézményei jellemzik, és folyamatosan bővülnek a kollektív illetve az egyéni jogok. Ezek működése nem független az európai kultúrától és a keresztény vallástól, de „felülírják” azt, kijelölve a hagyományok és vallások érvényesülésének a kereteit. Egy legutóbbi kutatás pl. száz év statisztikai adataira támaszkodva bizonyítani tudta, hogy a gyors gazdasági növekedés a szekularizációval és még inkább az egyéni jogok szélesedésével függ össze. (Ruck, D. et al. Religious change preceded economic change in the 20th century. Sci. Adv. 2018;4). A „szent” család szabadon választható együttélési formákká bővült, a női egyenjogúság elvitathatatlan, az abortusz megkérdőjelezhetetlen joggá vált.

Az egyre kifinomodó intézményrendszer összehangolt, egymást segítő, egyben egymást korlátozó működésének szerepét jól mutatja, hogy Európa akkor húzott el a civilizációk mezőnyétől, amikor – a 16. századot követően – a polgári átalakulás beindult. A felsorolt intézmények láthatatlan, de hatékony korlátokat alkotva terelik a polgárok viselkedést és vezérlik a társadalmakat a versenyképes, a hatékony és a demokratikus fejlődés pályájára. Ezért és így zárkózott fel az említett országok mellé Ausztrália és Kanada, Új-Zéland, valamint az USA és az európai kontinens más országai. Ezek az intézmények tehát a kiemelkedés szükséges – egyben többnyire – elégséges feltételekei. Aki ezeket kialakítja és hatékonyan működteti, az fejlődik. Aki a maga egyediségét hangsúlyozza (Orbán Viktor: „Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol” ), vagy a mások számára megközelíthetetlen civilizációs hagyományra igyekszik építeni (mint Putyin és Erdogan), az bukdácsol és sodródik.

Mi történt e sikertényezők tekintetében az elmúlt nyolc évben?

Az elmúlt 8 év – saját és a mások által publikált kutatások alapján – egészében nem a kiemelkedés, hanem a hanyatlás trendjét mutatja. A Fidesz által sulykolt győzelmi jelentésekkel ellentétben az Orbán Viktor által célul tűzött területeken folyamatos a visszaesés. Nemhogy az élbolyhoz nem közeledtünk, de saját csoportunkon belül is romlott a helyzetünk. Fejlődésünket eleve behatárolja, hogy a gazdasági és a társadalmi dinamikát alapvetően meghatározó tényezők – a versenyképesség index (GCI), a demokrácia index (DI), és a felelős kormányzás index (WGI) – tekintetében nincs előrelépés. A szóba jöhető egyéb mutatók sem javítják, inkább tovább rontják a képet.

  • a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): gyenge és romló,
  • a törvények hatalma (Világbank): a csoportátlagnál rosszabb és romló,
  • az egyéni jogok mértéke (Freedom House): gyengébb a csoportátlagnál és romló
  • az intézményi szabályozás minősége (Világbank): rosszabb a csoporténál,
  • korrupció szintje (Transparency International): Európában elfogadhatatlanul magas és romlik.
  • növekedési ütem (KSH): javuló, de saját csoportunkhoz képest alulteljesítünk,
  • termelékenység (KSH): javul, de a csoportátlaghoz viszonyítva alacsony,
  • lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de legfeljebb a csoportátlagot elérő, és nem fenntartható,
  • szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, a csoportátlaghoz mérve közepes, de távlatilag nem tartós a javulás,
  • társadalmi egyenlőtlenségek (Világbank): a csoportátlagba belesimul, de romló,
  • társadalmi mobilitás (TÁRKI): csökkenő, és magas a perifériára szorulás veszélye,
  • egészségben leélhető évek száma (KSH): a csoportátlagtól elmaradó és csak lassan javul.
  • a boldogság-index: kiugróan boldogtalanok vagyunk!

A felsorolt mutatószámok mindegyikének vannak kritizálható részletei. Ám mindegyik tudományosan megalapozott, elfogulatlan látleletet nyújt és lehetővé teszi a nemzetközi összehasonlítást. Úgy kell tekinteni rá, mint gyermekünk éves bizonyítványára. Még ha vitatható egyik vagy másik érték – ahogyan előfordul, hogy pikkelnek gyermekünkre – országunk nem egy dinamikus, saját csoportjából az élbolyba felzárkózó, inkább egy visszaeső, lehetőségeit kihasználni képtelen, környezetétől elmaradó társadalom képét mutatja. Mindez a következő évtizedben nem sikert-sikerre halmozó, hanem, éleződő ellentmondásokkal terhelt, Európa perifériájára szoruló és növekvő belső konfliktusokkal küszködő társadalmat vetít előre.

A következtetés

Mifelénk mostanság a hatalom azt sulykolja: a siker záloga a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezér. Az általa kijelölt hatalmi és gazdasági elit – a busás jutalom reményében – hajlandó felvállalni: meggyőzi a polgárokat arról, fogadják el a vezér által kialakított kereteket, játsszák el a rájuk szabott szerepet, főként pedig, kövessék útmutatásait. Ám a jövőt valójában a polgárok „csinálják”. A hagyományok talaján, de az intézmények által formált keretek között az emberek – ha hagyják őket – maguk teremtenek boldog és sikeres életet családjuk és közösségük számára. Adaptív és hatékony intézmények hiányában a magyar társadalom hanyatlani fog. Mintha nem tudnánk letérni arról a történelmi vakvágányról, amelyre valamikor 1890-es években tért rá a magyar társadalom, amikor politikai elitet megszállta hegemónia lázálma, amely végső soron az első világháborút és Trianont is előidézte. S bár a történelem újra és újra elénk hozza a lehetőségeket – ilyen volt a rendszerváltás fordulata, vagy az EU-s források beáramlása legutóbb – mi rendre elszalasztjuk az esélyeket. Marx – Hegelre utalva jegyzi meg – a történelem ismétli önmagát: egyszer, mint tragédia, másszor, mint bohózat. Magyarország a 21. században ehhez egy újabb fejezetet illeszt: az abszurd drámát.