Az emberiség eddigi történelmének talán legnagyobb, változása előtt áll. A jelek arra mutatnak, letérünk a múlt, kacskaringós, válságokkal teli, de ismert nyomvonaláról és – mint a vonat a váltót követően – az eddigi vágánytól elhajló, új, még alig felsejlő végállomás felé vezető pályára térünk. Az állítás, hogy valami alapvetően új korszak köszönt ránk, egykor szenzációhajhászónak tűnhetett, de napjainkban meglehetősen elterjed vélemény. Vita inkább arról folyik, hogy ki, milyen érvek alapján, illetve optimista vagy pesszimista nézőpontból szemléli azt, ami jön. Sokakat a válságok sorozata késztet annak kimondására: „ez nem mehet így tovább”. Másokban az új jelenségek áradata – például a Mesterséges Intelligencia felrémlő világa – kelti a „valami egészen újnak kell jönnie” képzetét. Az eligazodást illetően W. Churchill a múlt trendjét ajánlja figyelmünkbe: „Minél messzebb tekintesz vissza a múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Kierkegaard ebben a tekintetben szkeptikusabb: „Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet”, vagyis, azt, ahova eljutottál megértheted, megismerve az oda vezető események okait, de ez nem biztosíték, hogy a jövőt is helyesen látod előre.  

Én, egy különös mottóból – „Te látod, ami van, és az kérdezed: miért? Én látom, ami nincs, és azt kérdezem: miért ne?” – bátorságot merítve, egy alapvető történelmi ugrás jeleit látom feltűnni. Az előttünk álló évtizedekben sok, egymást már korábban is befolyásoló – környezeti, technológiai, gazdasági, társadalmi és politikai – jelenség elválaszthatatlanul egybefonódik és ez gyökeresen átírja életünk megszokott szabályait. Két alapvetően fontos változás kapcsolódik egybe: az emberiség felérkezett „életgörbéje” gyorsan növekedő szakaszának végéhez és alkalmazkodnia kell a következő, stabil és fenntartható fejlődési szakasz feltételeihez. Másrészt, a szuverén nemzetállamokból felépülő nemzetközi rendszer fokozatosan elválaszthatatlanul egybekapcsolódó globális ökoszisztémává vált. Ezzel kialakult az egységes emberiség, ami lényegileg megváltoztatja a történelemről – egyben a társadalomról és az emberről – alkotott képünket.

Az előttünk álló átalakulás az ember evolúciójának kevésszámú, történelmi jelentőségű „ugráshoz” mérhető. Ilyenek voltak: a fáról való „leszállásunkhoz”, a mezőgazdaságra való áttérésünkhöz, és az állam megalkotás. Ez utóbbi – a nagy és komplex emberi közösségeket kormányzó centralizált „gépezet” kifejlesztése – tette lehetővé birodalmak és civilizációk létrejöttét, és ez teremtette meg az egyre gyorsuló dinamikájú fejlődés feltételeit. A felsorolt gyökeres változások a múltban évezredeket, majd évszázadok sorát vették igénybe, vagyis sok generációnyi idő alatt zajlottak le, és még így is fájdalmas és nehéz volt az új fejlődési szinthez való alkalmazkodás. Az előttünk álló újabb történelmi ugrására azonban legfeljebb két-három évtized áll rendelkezésre, vagyis még a ma élő középkorúak is szinte biztosan végig élik az átalakulás minden örömét és nyűgét.

A történelem lényegét számomra legszemléletesebben Marx egyik meghatározása foglalta össze: „A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkét, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységeket folytatja egészen megváltozott körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egésze megváltozott tevékenységgel.” (Német ideológia. 1976. MEM 3. 39.). A kérdés, vajon milyen erők formálják az egyének és közösségeik egyre szélesedő és egymásrautaltságig erősödő kapcsolat-hálóját már a régi görögöknél felvetődött. Szókratész nemcsak rátalált, barátját is rávezette a ma is helyesnek tekinthető válaszra: „Vajon hogyan végzi – teszi fel a kérdést a filozófus – az ember tökéletesebben a munkáját: ha egymaga több mesterséget folytat, vagy ha csak egyet? S Adeimantosz megadja a kínálkozó helyes választ: „Ha csak egyet.” (Platón: Állam. 108.oldal) Ebből a felismerésből kiindulva Szókratész felrajzolja azt az utat, ahogyan a szélesülő munkamegosztás, mind kifinomultabb termékek sokaságának születéséhez vezet, és beláttatja beszélgetőpartnerével, hogy azt csak egyre növekvő méretű társadalom képes kielégíteni.

A történelem tehát a növekvő, mind komplexebbé váló, egyre szorosabb kapcsolatokkal egybefűzött közösségek létrejöttének folyamata. Az egymástól távol élő emberek együttműködésének segítésére a cserét közvetítő és ösztönző eszközöket kellett létrehozni: „feltalálják” a pénzt, a létrehozzák a piacot, bevezetik magántulajdont, és fejlődnek a csere lebonyolításának eszközei, a kommunikáció és a szállítás is. Másrészt, mivel a nagyobb közösségekben több idegen élt együtt, megnőtt a – másokon élősködő – szabályszegő „potyautasok” száma. Ezért a szabálykövetést kikényszerítő – megfigyelő, elítélő, fegyelmező és büntető – intézményeket hoznak létre: kigondolják a moralizáló és büntető isteneket, majd megszervezik a büntető intézményeket működtető államot. S az eredmény nem is marad el: nő a lakosság száma, a közösségek komplexitása és sokfélesége, ez pedig kedvezően hat az innovációk létrejöttére és a kultúra fejlődésére. (Derex, M. et al. 2013. Experimental evidence for the influence of group size on cultural complexity)

A közösségek méretének és a komplexitásának növekedése, a gazdaság és a tudomány fejlődése az elmúlt fél évezredben egyre gyorsult, majd a dinamika a 20. században „robbanásszerűvé” erősödött. Ennek először csak a kedvező oldalait vettük észre: ugrásszerűen nőtt az átlagéletkor és a képzettség, javult az élet minősége, kényelmesebbé és kellemesebbé vált. Ugyanakkor a 20. század utolsó harmadában váratlanul felbukkant az un. „túllövés” jelensége: nem vettünk tudomást a növekedési folyamat szükségszerűen bekövetkező lassuló szakaszáról, és ezen túlhaladva krízisek keletkeztek. Az idő előrehaladásával egyre több területen tűntek fel a növekedés korlátjai. Végül letagadhatatlanná vált: az emberiség elérte világának a határait. „Belaktuk” az egész bolygónkat: bárhova tekintünk is mindenütt önmagunkkal találkozunk, bármit is teszünk, mindig önmagunkba botlunk, bárhova megyünk is saját tetteink következményeivel – szennyezésünkkel és hulladékainkkal – szembesülünk.

Ezzel párhuzamosan a minden embert és minden dolgot egybefűző technológiai, gazdasági és környezeti kapcsolatok az egész világot egységes komplex – egyre nehezebben átlátható – rendszerré alakították. Az ilyen komplex rendszerek csak működésük dinamikus modelljét megalkotva érthetők meg, csak így lehet nyomon követni a fejlődés menetét, elemezni a beavatkozások lehetséges hatásait és feltárni milyen végkifejlet felé halad a rendszer. (Cosensa, B. et al. 2021. Governing complexity.) Ezt a megoldást választotta a Római klub, amikor szakértői – fél évszázada, J. Forrester „Világdinamika” modelljére támaszkodva (J. W. Forrester. 1971. World dynamics) – globális modellé formálták az egybekapcsolódó növekedési folyamatokat, és végig követték a következményeket a „véges” földön. A bonyolult és nehezen áttekinthető egyenletek rendszere ugyanakkor jól értelmezhető ábrákat eredményezett. Ezek szemléletesen mutatták: a növekedés korlátjaiba való beleütközés – igaz, akkor még csak a „távoli” jövőben, 2040-2050 táján – a globális rendszer összeomlásához vezethet. Ezzel letagadhatatlanná vált: az emberiség felérkezett – a dőlt S alakú – logiszikus növekedési görbe felső, már nem növekvő, stabil szakaszára, ahol azonban az egyének és a közösségek életfeltételei szükségképpen alapvetően megváltoznak.  

A számítógépes szimuláció – egybehangzóan természetben kialakuló vagy az tudósok által kialakított korlátok közzé helyezett az állat-populációk növekedési folyamataiból levonható tapasztalatokkal (Calhoun, J. 1962. Population Density and Social Pathology.) – egyértelmű következtetésre vezetett: azok a lények, akik nem vesznek tudomást, vagy mert nem ismerik fel, vagy mert nem törődnek világuk korlátozott voltával, katasztrófával végződő jövő felé sodródnak. Ugyanakkor a kutatások azt is egyértelművé tették: a végzet nem eleve elrendeltetett. Le lehet térni a fenntarthatatlan növekedés pályájáról, ám ehhez fel kell ismerni az alkalmazkodás elkerülhetetlenségét és ehhez kell illeszteni a viselkedést. Nos, éppen ebbe a – történelemben egyedülálló – helyzetbe csöppent most az emberiség. A globális középosztály – többségük már a dinamikusan fejlődő Kína és India polgárai – a 21. században folyamatosan nő, és létszámuk, az előrejelzések szerint 2030-ra meghaladja a 4 milliárd főt. Véges világunk „lakóinak” egyre nagyobb része – érthető módon – a leggazdagabbak fogyasztási szokásait igyekszik másolni. Miközben azonban élelmiszer-, és „autófogyasztásuk”, víz-, és energiafelhasználásuk közelíti a fejlett országok szintjét, ezzel párhuzamosan „szennyezés- és hulladék-termelésük” is „felzárkózik” ahhoz.

Az emberiség felfelé haladva a logisztikus életgörbe gyorsan növekvő szakaszán szinte hipnotikusan követte az élboly fenntarthatatlan életmodelljét. A sűrűsödő krízisek azonban jelzik, nem halasztható a természeti környezet korlátjaihoz való hozzáilleszkedés. Ebben a helyzetben a jövőhöz fűző viszonyunkat Hugh Trevor-Roper angol történész mondása fejezi ki leginkább: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna”. Vagyis, úgy kell szemlélnünk a jövőt, mint a mindenkori „most”-ból induló, többféle egyaránt lehetséges „jövőszálat”, amelyek közül az emberek döntései nyomán formálódik ki a végül is megvalósuló. Ennek tükrében elgondolkoztató, hogy a felelős (?) politikusok, bár látják a katasztrófa jeleit – részben az őket döntésekre noszogató polgárok tétovázását érzékelve – halogatják az elkerülhetetlen döntéseket. A következményeket a globális modellek újabb szimulációi is mutatják: bizonyos területeken elért javulás ellenére, egészében az emberiség helyzete – lásd, az idei hosszú, forró nyár – romlott. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.)

A fenntartható fejlődés pályájára történő zökkenőmentes átmenet nagy kihívást jelent. Egyrészt, a „soft-landing” közben tekintettel kell lenni a világot feszítő, szinte elviselhetetlen ellentmondások– egyenlőtlenség, szegénység, környezeti és demográfiai problémák – egész sorára. Földünk bármely térségében szemünkbe tűnnek az egyéneket, az etnikumokat, a társadalmakat és civilizációkat szembeállító konfliktusok tömegei. A helyzetet még nehezebbé teszi, hogy komplex és szorosan csatolt világunk áttekinthetetlenné és kiszámíthatatlanná vált. Ez vezetett oda, hogy a 20. század második felében kiformálódott, a nemzetközi kapcsolatokat szervező, konfliktuskezelési intézmények, az egyik oldalon az ENSZ és egyéb nemzetközi szervezetek, a másikon, az egymást akadályozó nagyhatalmak – amelyeket gyakran a magukat szuperhatalomnak képzelő diktátorok és vállalatbirodalmak mozgatnak – képtelenné váltak a krízisek megoldására.

Ez vetette fel bennem egy mesterséges intelligenciát (MI) alkalmazó globális modell létrehozásának lehetőségét, egyben szükségességét. Úgy vélem, csak ennek segítségével rátalálhatunk az egész emberiség szemszögéből optimális „jövőszálra”. Egy ilyen modell „közbeiktatásával” a döntéshozók felkutathatják a lehetőségeket, „lejátszhatják” a döntési változatokat és ez kiszámíthatóvá teszi a fenntartható fejlődés globális és lokális feltételeit. A rendszer komplexitása miatt, a csoportgondolkodás által befolyásolt és „csak” „természetes” intelligenciával rendelkező szakemberek nem tudnak eligazodni a részletek áttekinthetetlen gazdagságában. Remélhetően, az MI-vel együttműködve képessé válhatnak „kibogozni” a számtalan, egybefonódó következményeket, és közösségeiknek, a többiekre gyakorolt hatását is.

Az MI alkalmazása – nem tagadom – sok problémát és ijesztő lehetőséget is felvet, ám ne felejtkezzünk el, mi is alkalmazásának „alternatívája”: beletörődni abba, hogy ego-vezérelt populisták, kiszámíthatatlan diktátorok „játszadozzanak” az emberiség sorsával. Világunkat mind a mai napig szuverenitásukat féltékenyen védő „nemzet-államok” hálózataként szemléljük. Ám az egységes emberiség kialakulása azzal járt, hogy érdekei vitathatatlanul „felülírják” bármely nemzet – vagy más szuverén aktor – akaratát. Ebben a helyzetben a közös érdeket érvényesítő döntés meghozatalát és annak végrehajtását csak egy MI-n alapuló globális modell képes garantálni. Az emberiség túlélése tehát azon múlik, felkészült-e, elfogadja-e, és alkalmazkodik-e ahhoz, hogy a MI által vezérelt globális modell közvetítésével hozza meg döntéseit. Ez nyitott mindenkivel a párbeszédre, valamennyi partnere elé tárja a lehetséges megoldást, megmutatja, hogy a számára javasolt döntés, miként hat másokra.

A globális MI modell alkalmazásának azonban van még egy kedvező „járulékos mellékhatása”. A modell természetes tartozéka, hogy létrehozza és hozzáférhetővé teszi a lokális közösségek részmodelljeit. Vagyis, bárki számára felkínálja, hogy „saját” nemzet-államának állapotát vagy térségének jövőjét – a globális növekedésbe illesztve – elemezni tudja. Megnyitja tehát a lehetőséget bármely nemzet, kisebbség, sőt az egyedi polgár előtt, hogy – szinte függetlenül attól, hogy az éppen aktuális kormányzat mennyi és milyen minőségű információt bocsát a rendelkezésére – saját helyzetét, mások helyzetének tükrében, részleteiben és távlataiban elemezni tudja. Ez pedig új perspektívát nyit a demokrácia előtt a 21. században.

Újra divatba jött a szuverenitás. Nemrég Putyin – a számára szervezett konferencián – így fogalmazott: „Szemünk előtt bontakozik ki a szuverenitás forradalma”. De a szuverenitás – meg persze az önállóság és az erő – nélkülözhetetlenségét emeli ki Orbán Viktor is minden megszólalásában. Ugyanerre hivatkozik minden autokrata és populista is, akik a sokasodó „másokra”, mint szabadságuk elfogadhatatlan korlátjára tekintenek. Miközben azonban korlátozhatatlan önállóságukat hirdetik, a világ – szinte észrevétlenül – az összekapcsolódás új szintre érkezett. Jónéhány éve figyeltem fel egy CNN hirdetésre: „A kínai középosztály életszínvonala gyorsan javul és élelmiszerfogyasztásuk növekszik. Emiatt a világpiacon megemelkedtek az élelmiszerek árai. Emiatt Afrika szegényebb térségeiben éhséglázadások robbantak ki. Emiatt az olajkitermelő területeken megnőtt a terrorakciók gyakorisága. Emiatt a kitermelés stagnál és az olajárak a világpiacon növekednek. Emiatt az USA-ban visszaesik az új autók iránti kereslet. Emiatt a Dél-Amerikai autógyárak szüneteltetik a termelést és elbocsájtanak”!

Az emberi közösségek méretének és komplexitásának növekedése a történelem általános trendje. A fejlődés során fokozatosan egyre összetettebb és bonyolultabb társulások, szerveződések jöttek létre. A fokozatos változást időnként ugrásszerű átalakulás szakította meg, amikor a társadalmak struktúrája minőségileg megváltoztak. A fejlődésnek ezt a különös természetét Soros György – a többnyire egészen más összefüggésben idézni szokott világhírű hazánkfia – un. reflexivitás modellje világítja meg. Soros, részben filozófiai előtanulmányai, még inkább befektetői tapasztalata alapján jutott arra a következtetésre, hogy az ember nem pusztán passzív elszenvedője környezete hatásainak, hanem – saját céljait követve – maga is aktívan alakítja azt. (Soros, G. 2014. Fallibility, reflexivity, and the human uncertainty principle.) Ennek során általa megváltozott körülmények azután újra arra késztetik/kényszerítik, hogy idomuljon a maga által formált feltételekhez. Így, követve Weöres mottóját – „Alattad a Föld, feletted az ég, benned a létra” – az ember maga építi a fejlődés egyre újabb lépcsőfokait, amelyek mind feljebb vezetik.

Magam, a menedzsment tantárgy oktatása során figyeltem fel a reflexivitás vezérelte szervezeti evolúcióra. A szervezetek célra-tartására a menedzsmentben három eltérő – döntően a szervezet méretétől és a tulajdonosok számától függő – módszert használunk. A kis méretű, néhány fős szervezetben a tulajdonos személyes ráhatással, a beosztottak közvetlen befolyásolásával – a leadership eszközeivel – irányítja cégét. Amikor a szervezet létszáma meghaladja a száz főt, és már többféle funkcionális egységből épül fel, a célra-tartást az irányítás (directing vagy controlling) fogalmával jellemezzük, amely kevésbé a személyes befolyásolásra, hanem a szabályok előírására és ezek betartásának ellenőrzésére épít. Amikor azután a szervezetnek sok tulajdonosa van, mérete meghaladja az ezer főt, és működése több szervezeti egységre és hierarchikus szintre tagozódik a célra-tartást a kormányzás (governance) fogalmával írjuk le. Ez a csoportos döntéshozásra, a hatalom intézményes megosztására és a tulajdonosok által gyakorolt folyamatos ellenőrzésre épít. Az első szint tipikus formája a magánvállalkozás, a másodiké, a korlátolt felelősségű társaság (KFT), míg a harmadiké a részvénytársaság. 

A célra-tartás első, nevezzük antik-ciklusának kiindulópontja a történelem hajnalán a független, önellátó családi közösségek voltak. A közöttük kialakuló a csere fokozatosan előbb laza majd egyre szorosabb kapcsolatot teremtett. A rendszeressé váló együttműködés elvezetett a munkamegosztás rögzüléséhez, ami a „szuverén” családokat tartósan együtt élő törzzsé kapcsolta egybe. Ekkor vált nélkülözhetetlenné a közös élet szabályozása, egyben a szabálykövetés kikényszerítése. Ám a törzsben nemcsak a szabályok betartását, hanem betartatását is megkövetelték mindenkitől. Vagyis, kötelezővé tették az un. peer punishment módszer alkalmazását: bárki, aki szabályszegéssel találkozott, annak kötelező volt megbüntetni a vétkest. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. ) A felmerülő konfliktusokat pedig – az önbíráskodás visszaszorítása érdekében – a törzs nyilvánossága előtt, a kollektíva közreműködésével oldották fel. Ilyen módon egyre nagyobb közösségek jöhettek létre.

A fejlődés következő szakaszában az együttműködés fokozatosan egyre távolabbi, addig önálló és független törzsekre terjedt ki. Így idővel a szélesedő munkamegosztás ezen „szuverén” törzsek között létesített elszakíthatatlan kapcsolatot. Mivel az így keletkező közösséget egyre inkább egymás számára ismeretlenek alkották, kezdett visszaszorulni a kötelező büntetési szabálya – azaz elterjed a „másodrendű” potyautasság – és fokozatosan legyengült a kollektív béketeremtés hatékonysága is. Ragaszkodva azonban a növekvő méretek kínálta előnyökhöz, az egyre inkább idegenekből álló közösség stabilitását új módszerekkel kényszerültek biztosítani. A szabályszegők megfegyelmezésére először „kitalálták” a moralizáló és büntető isteneket. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history). Ők állandóan figyelnek – tanították a bölcs öregek – és ha szabályt szegsz, már az életedben, de a túlvilágon elkerülhetetlenül megbüntetnek. Ám, meglepődve szembesültek azzal, voltak, akiket még az istenek fenyegetése sem rettentett vissza.

Azután megpróbálkoztak „kiszervezni” a büntetést: átruházták azt a közösség befolyásos tagjaira, hogy ők – némi hozzájárulás fejében – vállalják a fegyelmezést. Idővel azonban a közösség egyre több szabályt igényelt, amelyek betartatása mind több vesződséggel járt, ezért egy új büntetési rezsimet – az un. pool punishmentet – vezetnek be. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. ) A közösség tagjai – feltalálva az adót – „összedobták” a pénzt, azokból fizetett emberek tartották szemmel, kapták el a szabályszegőket és hajtották végre az ítéletet. Vagyis, kitalálják a büntetés monopóliumával rendelkező államot, amit a polgárok adóiból tartanak fenn. Bekövetkezik még egy fontos fordulat: az államot az őt alkotó „szuverén” egységek fölé helyezett, központosított kormányzó egység működteti. Ez alkotja meg a kötelező szabályokat és kényszeríti ki azok betartását. Az adókból pedig még egy sor a közösséget segítő – védelmet jelentő a kereskedelmet támogató – beruházást is végrehajt.

Ennek a kormányzási modellnek az alapértelmezett megoldása a királyság, amelyben az uralkodó előírja a szabályokat, ellenőrzi a betartásukat, megbünteti a szabályszegőket és igazságot tesz. Működteti – az alattvalók hozzájárulásával – az államot és megteremti a biztonságot. Az i.e. néhány ezer évtől az i.u. 1500-ig tartó korszak történelmét az tölti ki, ahogy királyságok ütköznek egymással, egyesülnek és felbomlanak és időnként birodalmakká kapcsolódnak össze. A „hosszú 16. századi” nekilendülése nyomán, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) eredményeként kialakuló un. szuverén állam modelljével zárul a kormányzás „antik” ciklusa. Ez egyben a kormányzás újabb, nevezzük, modernitás–ciklusának a kezdete. Az addig kvázi „magánvállalkozásként” működő királyságok „átalakulnak” Kft-vé. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a Kft-ben, a tulajdonos magánvagyona el van választva a vállalkozás vagyonától, a szuverén állam is önálló – az egyeduralkodó királytól elválasztott – jogi létezésre tesz szert. A demokrácia forradalma egy újabb, fontos változást hoz: a választójog és az adózás kiterjedése és az intézményes hatalommegosztás tért nyerése azzal járt, hogy az addig Kft-szerű, szuverén állam, részvénytársaságként működik tovább. Az egyre nagyobb számú választópolgár lesz a végső tulajdonosa, a hatalmat intézményesen megosztották és a kormányzat működését átláthatóvá, ellenőrizhetővé vált.  

A szuverén államok – miután Európában elterjedtek – fokozatosan a nemzetközi rendszer alapértelmezett egységei lettek. A kirobbanó háborúkat – miként a törzsön belüli nézeteltéréseket – először eseti békéltetéssel igyekeztek feloldani, majd folyamatosan működő konzultáció rendszerével próbálták kiküszöbölni. Végül, a 20. század két világháborújának tanulságai nyomán a nagyhatalmak létrehozzák az ENSZ-t, a világ államainak folyamatosan működő egyeztető és problémamegoldó rendszerét. A világgazdaság fejlődésével a föld egyre több tevékenységi szférája válik „közlegelővé”, amelyek szintén megkövetelték egyeztetett szabályok alkalmazását. Ezért egész sor nemzetek feletti intézmény – IMF, WHO, WTO stb. – is születik, amelyek az egyre komplexebbé váló nemzetközi kapcsolatokat szabályozták. A folyamatosan formálódó rendszer, ha döccenőkkel is, de képes volt feloldani a konfliktusokat és kríziseket. A 21. századba átlépve azonban a modernitás-ciklus szabályozó intézmény-rendszer elérkezett teljesítőképessége határához.

Világunk, a gazdasági, infrastrukturális, kommunikációs, környezeti és politikai fejlődés eredményeként olyan komplex, szorosan csatolt globális rendszerré vált, amelyet a kialakult nemzetközi koordinációs intézmények képtelenek „kézben tartani”. A rendszer működésének feltételei ugyanis alapvetően megváltoztak. A világ szuverén aktorai – az államok és a sokasodó autonóm egységek, vállalatok, tudományos, oktatási és civil szervezetek – közötti a kapcsolatok rendkívül szorosak lettek. A hatások késleltetés nélkül megjelennek a világ távoli pontjain, és a korábban függetlennek tűnő folyamatok elválaszthatatlanul egybefonódtak. Egy szemléletes megfogalmazás szerint: „A világ olyan lett, mint egy nagy dob: bárhol ütöm meg, mindenütt megremeg”. Az emberiség egységes egésszé, egy új globális entitássá szerveződött.  

Ennek a globális entitásnak – mint bármely komplex rendszernek – saját működési szabályai és csak rá jellemző fejlődéstörvényei vannak. Stabil működése – mint más esetekben is – megköveteli az őt alkotó – magukban is komplex rendszernek tekinthető – részeinek összehangolt viselkedését. A kérdés „csak” az: vajon a meglevő, alapvetően konzultációs mechanizmusokra épülő konfliktuskezelés képes-e a globális rendszert stabil pályán tartani? A világban tapasztalható válságok növekvő mértéke, azt jelzi, hogy a kollektív döntéshozás kialakult rendszere nem képes enyhíteni a válságokat. A fejlődés elérte azt a szintet – mint egykor a szuverén államok kialakulásának idején – hogy a világrendszer stabil fejlődését csak a meglevő konzultációs intézményekhez képest, hierarchikusan magasabb szinten elhelyezkedő, az államokat szabálykövetésre késztető/kényszerítő, kormányzási funkciót ellátó szerveződés biztosíthatja.  

Új kormányzási modell bevezetése mindig akkor válik elkerülhetetlenné, amikor a rendszeren belül és/vagy környezetében bekövetkező változások miatt nagyságrendileg megnő a szabályozás információ-igénye. Egy rendszer szabályozásának információ-igényét egyrészt, elemei számának, a rendszer komplexitásának és az elemek kapcsolódása mértékének szorzata határozza meg. A 2. világháború után kialakult világot még működtetni tudta néhány nagyhatalom – és az őket híven követő „csatlós államok” – hatalmi játszmája. Az ezredfordulóra azonban jelentősen megnőtt a szuverén államok száma. Amint kiderült, hogy a legnagyobb gazdasági entitások között többségben vannak a vállalatok, az államok mellé „felcsatlakozott” száznál több vállalat, és a rendszer viselkedését alapvetően befolyásolja egyre növekvő számú nemzetközi szervezet is. Mindeközben alapvetően megnőtt a rendszer komplexitása, mivel a különböző szférák – a környezet, a gazdaság, a politika és az infrastruktúra hálózatai – egymásba fonódtak és elválaszthatatlanná váltak. Végül, a kommunikáció és ellátási lánc hálózatai befonták a világot, ami a rendszeren belüli csatolást ugrásszerűen szorosabbá tette. Az információk késleltetés nélkül terjednek tova a világban és a hatások minden térségében azonnal jelentkeznek. Ezzel párhuzamosan a növekedés elérte „természetes” határait. Ez egymáshoz „szorította” az államokat, egymásba kapcsolat az ellátási láncokat és összepréselte a korábban független folyamatokat.

Állandóan azt érezzük, hogy „bárhova lépünk, mindenütt önmagunkba botlunk”. Ebben a helyzetben a régebben elfogadhatóan működő zavarenyhítő rendszerek képtelenné váltak kiigazítani a súlyosbodó válságokat. Világunk mai gondjait tehát nem az idézi elő, hogy a válságok ne volnának előre láthatóak, illetve hiányoznának a megoldáshoz szükséges források. Nagyobb gondot jelent, hogy a globális ökoszisztémában nehezen határozhatók meg a teendők, mert a lépések mellékhatásai nehezen kiszámíthatók. Gondoljunk arra, mennyit vitatkozunk azon, vajon Oroszország elleni szankciók kinek okoznak nagyobb problémát, az agresszornak-e, vagy az EU államainak, vagy távoli, vétlen országoknak? Vagyis, a rendszer komplexitása és szorosan csatoltsága miatt, a döntéshozók képtelenek a hatások és a járulékos következmények felbecsülésére. Ezt a helyzetet azután még súlyosabbá teszi, hogy a döntéshozatali rendszer elfogadja a késlekedést és a következetes végrehajtás elmaradását. A társadalmak növekvő polarizáltsága miatt a kormányzatokat megbénítja a vetokrácia, és ez döntésképtelenné teszi az emberiséget.

Az emberiség előtt álló válsághelyzet megoldásának valódi akadálya tehát, hogy a már korábban is akadozó egyeztetések rendszere a válságokkal küszködő globális ökoszisztémában fenntarthatatlan. Globálissá és egyeségessé vált világunk stabilitása – hasonlóan ahhoz, ahogyan egykor az állam központi kormányzási funkciója kialakult – kizárólag a globális kormányzás bevezetésével állítható helyre. A kedves olvasó most nyilván azt kérdezi: miről hablatyol itt a szerző? Hát nem látja, hogy mindenki a szuverenitását hirdeti és védi? A szerző látja ezt, de úgy gondolja, ez éppen annak a jele, hogy a hatalmat gyakorlók érzékelik a történelem rájuk nehezedő egyre elviselhetetlenebb nyomását, de igyekeznek nem tudomásul venni arról. Ám, ahogyan a törzsi társadalmak fokozatos egybekapcsolódása elvezetett a centralizált kormányzási funkciót működtető állam kialakulásához, éppen úgy a szuverén államok alkotta globális rendszer is elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor már nem nélkülözheti a hierarchikusan az államok felett elhelyezkedő, azok tevékenységét szabályozó, viselkedésüket megrendszabályozó centralizált kormányzási funkciót gyakorló intézmény létrehozását. Elkerülhetetlennek látszik tehát, hogy 2030-ig létrehozzunk, és teszteljünk egy mesterséges intelligenciát is alkalmazó globális modellt. Ez fokozatosan lehetővé tenné, hogy a nemzeti és globális döntéshozók, döntéseik előtt, ezzel a globális modellel konzultálva „lejátsszák” a lehetséges kimeneteket, összemérve a döntési változatok előnyeit és hátrányait. Az így kiformálódó rendszer 2040 táján globális döntéshozói szerepbe kerülhet. Vagyis – a deep learning segítségével – megértve a nemzetek és más szuverén aktorok elvárásait, „szemét” rajta tartva minden részleten, felkínálja mindenkinek, az érdekeit a rendszer többi aktorának érdekével összehangoló, mindenki szempontjából optimális megoldást. Egyben, mindenki elé rajzolja, annak következményeit, ha ő, vagy bárki más, nem az „előírásoknak” megfelelően járna el. Vagyis, mindenkit szembesít az esetleges globális „potyautasok” viselkedésének következményeivel, világossá téve, hogy az neki és a globális közösségnek milyen problémákat okoz. Majd felkínálja azokat a szankciókat, amikkel – mint egykoron a törzsek, peer-punishment rendszerében – a szabályt megkerülő potyautasok észre téríthetők. 2050-re ez a rendszer – ahhoz hasonló, ahogyan a törzsek fölé emelt állam legitim jogot kapott büntetni – akár közvetlen büntetői jogokat is nyerhet. Ez a perspektíva – beismerem – ijesztőnek tűnik, ám ne feledjük, az alternatíváját: a sokasodó és egyre reálisabbá váló „végítélet” jóslatokat. Az emberiség sorsa azon múlik: képesek leszünk-e puha landolásra – soft landingre – egy fenntartható, humánus és szabad világba. S ha ezt csak a MI és mi – az emberiség – fokozatos egymáshoz illeszkedése biztosítja, ez tényleg olyan túlzó követelmény?   

1949 végén egy pályakezdő közgazdász – Phillips, W. – szokatlan lehetőséget kapott: egyetemi professzorainak bemutathatta a maga építette – mosógépre emlékeztető – szerkezetét. Különös „alkotása” – a MONIAK – néhány átlátszó tartályból, az ezeket összekötő csövekből, csapokból, csapóajtós zsilipekből állt, az egészet bíborszínű festékkel színezett víz töltötte meg, amelyet egy szivattyú működtetett. (Tim Harford. Az oknyomozó közgazdász. 2014.) A gazdaság jelenségeit nehezen érthető fogalmakkal és bonyolult matematikai képletekkel leíró neves tudósok, egyszer csak azzal szembesültek, hogy a tapasztalatlanak számító fiatalember, játéknak tűnő szerkezete láthatóvá tette a gazdaság működését. A MONIAK (Monetary National Income Analogue Computer) ugyanis egy a nemzetgazdaság viselkedését modellező hidraulikus analóg számítógép volt. A tartályokban áramló víz – növelve vagy éppen csökkentve a folyadék szintjét – megmutatta, hogyan változnak az emberek megtakarításai, a vállalatok vásárlásai, a bankok hitelezése és a költségvetés alakulása.

A MONIAK – már nem hidraulikus szerkezetként, hanem intelligens számítógépként – egyre gyakrabban ötlött ezembe a globális környezet, a világgazdaság, az EU és hazánk különböző válságairól folyó éles politikai viták hallatán. Milyen jó volna láthatóvá tenni a döntések szerteágazó hatásait, illetve a különböző válságok megoldásáról folytatott – a világpolitika színterén és az országokon belül zajló – vitákat. Így a nehezen áttekinthető érvek és a nem szándékolt következmények is könnyebben értelmezők lennének. Az elmúlt hónapokban a föld ökológiai katasztrófái, a globális rendszer gazdasági krízisei, az EU szabályozásával kapcsolatos politikai viták nyomán csak erősödött az érzésem: a helyzet áttekinthetetlensége, valamint kimenetek megítélésének bizonytalansága miatt a politikai döntéshozatal szokásos módszereivel képtelenség rátalálni az optimális megoldásra.  

Az elmúlt évtizedekben ugyanis a folyamatok és hatások elválaszthatatlanul egybekapcsolták az egész földet, ami két alapvető változásra vezetett. A nemzet-államok szuverenitását felülírva megkerülhetetlen ökológiai, politikai és gazdasági entitásként kiformálódott a globális rendszer. A folyamatok egymásba fonódása pedig azzal járt, hogy a különböző területek válságai szorosan összekapcsolódtak, felerősítve egymás hatását. Ebben a helyzetben alapvetően lecsökkent a szuverén nemzet-államokra építő konfliktus-kezelési rendszerek hatékonysága. Pedig az elmúlt századokban – éppen a nagyobb háborúkat lezáró megegyezéseket, a vesztfáliai, majd a bécsi békét követen – a nemzetközi rendszer elmaradhatatlan tartozékává váltak a konfliktusok megoldásának tárgyalásos rendszerei. A józan belátást persze rendre felülírta a nehezen kordában tartható birodalom-építési vágy és a béke, időről időre szétesett. A 20. században azután – két világháború és több tízmilliónyi halott tapasztalatai nyomán – az ENSZ és más fórumok politikai egyeztetőrendszerei segítették, hogy az egyre növekvő számú szuverén aktor, többnyire viszonylag békésen oldja meg konfliktusait.

A 20. század utolsó évtizedeiben azonban a helyzet fokozatosan megváltozott. A világ – amelyet sokáig egymástól független aktorok, dolgok és hatások halmazaként szemléltünk – megtelt komplex rendszerekkel. A rendszerek – az infrastruktúra hálózatai, a globális beszállítási láncok, a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok, végül az internet – azután elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak és a korábban racionálisan viselkedő aktorok egyre kiszámíthatatlanabbak lettek. Ez a helyzet váltotta ki a rendszertudomány megjelenését, amely értelmezni tudta a különböző rendszerek különös, un. anti-intuitív viselkedését. (Forrester, J. W. 1971. Counterintuitive Behavior of Social Systems). A rendszerdinamika modelljei fokozatosan képessé váltak a műszaki hálózatok, vállalatok és emberi közösségek, gyakran józan ésszel megmagyarázhatatlannak tűnő működését leírni. A kutatások fokozatosan elvezettek a föld ökológiai, demográfiai, gazdasági és a termelési alrendszereit egységes rendszerré szervező „Világdinamika” modelljének megalkotásához. (J. W. Forrester. 1971. World dynamics).

A „Világdinamika” bolygónk komplex folyamatait bonyolult egyenletrendszerek segítségével írta le és a rendelkezésre álló információk alapján felrajzolta a föld lehetséges fejlődéspályájáit. Ez az elemzés szolgált alapul a Római Klub – éppen fél évszázada – a „Növekedés korlátjai” címmel nyilvánosságra hozott jelentésének. (Meadows, et. al 1972. „The Limits to Growth”). A közvélemény, érthető módon a jelentésnek a globális rendszer összeomlását vizionáló – végítéletre emlékeztető – üzenetére figyelt fel. Ám a „Világmodell” több volt, mint pusztán egy prognosztikai eszköz. A kutatók számára – akkoriban szokatlan módon – lehetővé vált, hogy a modellt, mint valamiféle repülőgép-szimulátort használják és kipróbálják, vajon különböző „globális manőverekkel” elkerülhető volna-e a katasztrófa? A „Világdinamika” tehát megnyitotta a lehetőségét, hogy szinte bármely probléma esetén tesztelhetők legyenek az ötletek, és kockázat nélkül kikísérletezhessünk döntési változatokat.

Gondoljuk csak meg milyen lehetőséget nyitna ez meg a politikában: a költségvetés elfogadása, a kamatok emelése, vagy az adórendszer módosítása esetén a döntés szerteágazó következményei és áttételes hatásai is végig számolhatók volnának. Így, a személyeskedő viták és hatalmi manipulációk helyett, a következmények egybevetése alapján ítélhetnénk azokról. A Római Klub sikerében fontos szerepet játszott, hogy a „Világmodell” és a belőle született jelentések lehetővé tették ezt a „párbeszédes üzemmódot”. A közvélemény, a szakemberek, de a politikusok is – mint korábban londoni közgazdászok a „MONIAK” esetén – először szembesültek azzal, hogy a világ működését leíró egyenletek „életre keltek”. Az eredmények félremagyarázhatatlanul megmutatták a gazdaság, a demográfia és a politika formálta globális fejlődés-pályákat, és ez már előre vetítette a globális kormányzás lehetőségét egyben szükségszerűségét.  

A globális rendszermodell ugyanis kezünkbe adta az eszközt, ami szinte felkínálta, hogy „kísérletezzenek” vele és így találják meg a fenntartható világ globális, regionális és lokális feltételeit. A modellek „újra-futtatásai” során azonban a fenntarthatóság feltételei mellett, egy további fontos tapasztalatra is szert tettünk. Világossá vált: miközben az emberiség rendelkezik mindazokkal az eszközökkel – információval, szervezettséggel, anyagi és szellemi erőforrásokkal – amivel a globális rendszer stabil fejlődési pályára vezérelhető, a döntéshozók elvesznek a kritikus problémák útvesztőjében, képtelenek megegyezni a teendőkről, és késlekednek az elkerülhetetlen teendők megvalósításában. Ez a döntő oka, hogy a bizonyos területeken bekövetkezett javulás ellenére, a globális rendszer állapota egészében véve tovább romlott. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.)

Vagyis, a kudarc oka nem a források szűkössége, hanem a döntéshozók viselkedése. Egyrészt, az egyszerű és áttekinthető helyzetekben kipróbált döntési eljárások a bonyolult rendszerek esetén alkalmazhatatlanoknak bizonyultak. Másrészt, a csoportos döntéshozatalt a józan belátás helyett alapvetően a hatalmi manipulációk és a társadalmi dominanciára való törekvés vezérelte. Harmadrészt, kiderült, hogy az ember, ha nem érzi az azonnali cselekvés kényszerét, hajlamos halogatni a döntést, és ez a globális rendszer esetén növekvő problémát jelentett. Miközben szeretünk úgy tekinteni magunkra, mint a bolygó egyetlen, a racionális gondolkodás képességével rendelkező lényére, viselkedésünket a megfőtt béka szindróma írja le: a fenyegető jelek ellenére halogatja az irányváltoztatást segítő döntések meghozatalát (Moorea, F. et. al. 2019. Rapidly declining remarkability of temperature anomalies.)

Túlzónak tűnhet, mégis jellemzi a valóságot, ahogyan D. Kahnemann – a neves pszichológus, és nem mellékesen közgazdasági Nobel díjas – leírja viselkedésünket: „Az ember épp úgy képes a gondolkodásra, mint a macska az úszásra. Megteszi, ha rákényszerül, de jobban szeretni nem megtenni!”. Nem szívesen lépünk ki komfort-zónánkból és hajlamosak vagyunk a problémákat olyanokra ráterhelni – a jövő nemzedékére és távoli közösségekre – amelyek nem tudnak tiltakozni. Ez a viselkedés azonban a globális ökoszisztéma kialakulásával vált igazán veszélyessé. A világot formáló sokféle folyamat elválaszthatatlanul egybekapcsolódott, és a fejlődést növekvő gyakorisággal szakítják meg kiszámíthatatlan krízisek. Az elmúlt évtized általános hangulatát egy – az I. világháborút idéző – cinikus mondás jellemzi: „A vég elkerülhetetlen és borzalmas, de a következő hónapok viszonylag kellemesek”.

Mindennek tükrében érthető a kérdés: ki irányítsa a világot, ha a kormányzásával megbízottak – az országok vezetői és a nemzetközi rendszer befolyásos személyei – nem látják át a helyzetet, képtelenek megegyezni egymással és döntéseiket pillanatnyi kényelmük és hatalom-vágyuk vezérli? Ezért tűnik számomra elkerülhetetlennek, hogy az előttünk álló évtizedben, a globális döntéshozás rendszerébe beillesszünk egy MONIAK jellegű, a helyzet komplexitását kezelni képes és a döntéshozókkal párbeszédet folytató világ-modellt. Az elmúlt időben létrejött sokféle számítógépes modell, amelyek a deep learning módszerét alkalmazva fokozatosan egyre pontosabb ismeretre tettek szert a legkülönbözőbb rendszerekben. (Burya, Th. et al. 2022. Deep learning for early warning signals of tipping points.) Ezekből formálódhat ki a globális kormányzás, mesterséges intelligencián alapuló „Szuper-Intelligens MONIAK” rendszere: a SIMON.

SIMON tehát afféle globális Leviatán, akire az emberek – fennmaradásuk egyedüli biztosítékaként – hatalmukat ráruházva, rábízzák a globális kormányzás feladatát. Mesterséges intelligenciájának birtokában képes és kész a közösségek döntéshozóival együttműködni, az optimális megoldást kiszámítani, és a szükséges teendőket előírni. Működésének azonban, a történelem során létrejött különböző kormányzási rendszerekéhez hasonlóan, van két alapvető összetevője: megszabni az együttélését zökkenőmentessé tevő szabályokat és kikényszeríteni e szabályok betartását. Ezek érvényesítését a „törzs → állam”, majd a „királyság → liberális állam” intézményi átmenetek során komoly társadalmi harcok kísérték. Kérdés: vajon képes-e SIMON ezt a két problémát kezelni? Mesterséges intelligenciája lehetővé teszi, hogy az embernél finomabban mérlegelje a részleteket és a mellékhatásokat, így megtalálhatja a mindenki számára optimális döntési változatokat. Mivel hozzáférhet a témakörrel kapcsolatos kutatásokhoz, fokozatosan hozzáigazíthatja döntéseit a világ változó állapotához. Ráadásul, a helyzetet nemzeti, hatalmi, és ideológiai elfogultságtól mentesen tudja elemezni, és a globális rendszer aktorai számára mindezt párbeszédes üzemmódban felkínálni.

Nagyobb kihívás, hogy SIMON rá tudja-e bírni az együttműködésre a számukra előírt teendőket elszabotáló, vagy azt nyíltan elutasító ágenseket A valóságban a globális kormányzás kulcskérdése: miként kezeli azokat az érdekcsoportokat, akik – szuverenitásukra hivatkozva – szembe szállnak a többséggel és ragaszkodnak vétójukhoz? Nagyon hasonló problémával szembesültek a történelem hajnalán élő törzsek is, amikor az addig egymástól elkülönülő családok, felismerve az együttműködés előnyeit, fokozatosan egy élettérben – a törzs keretei között – folytatták életüket. Ebben a helyzetben az együttélés megalapozására és a konfliktusok megoldására egy különös – peer punishment-nek nevezett – büntetési rendszert vezettek be. (Sigmund, K. et al. 2010 Social learning promotes institutions for governing commons). Ez mindenki számára előírta a közösségi szabályok betartásának kötelezettségét, ám emellett kötelezővé tette a szabályok betartatását is! Vagyis, aki szabálykerüléssel találkozott, annak akkor is kötelező volt megbüntetnie a szabályszegőt, ha nem őt érte a kár, amikor idegen csapott be, idegent. Ám mindenki belátta: ha elmulasztja a potyautasok büntetését, a szabályszegés elterjed, és a közösség szétesik. Mivel pedig minden szabályszegő számíthatott a büntetésre, így azt kevesen kísérelték meg.

A globális rendszer stabilitását éppen ilyen – a rendszer ágensei által működtetett – peer-punishment büntetési intézmény alapozhatja meg. Képzeljünk el egy – nyilván valószínűtlen – esetet: az államok közössége be kívánja vezetni a globális minimumadót, ám van egy ország azt mondja: ő márpedig nem! Mivel a rendszer bevezetését SIMON is alapvetően támogatja, részletesen kiszámolja az előnyöket és hátrányokat, majd előírja mindenki számára, hogyan büntessék meg ezt a „potyautas” államot. Még arra is ügyel, hogy a büntetők, maguknak a minimális kárt okozzák. A szuverén államok pedig, ha fokozatosan is, de megértik: ha a kötelező büntetésekkel nem térítenék észre a potyautasokat, az egész rendszer összeomlana.

Bárki, társasházba költözve megtapasztalhatja az egymáshoz illeszkedés konfliktusos folyamatát. Aki nem tartja be az együttélés írott és íratlan szabályait, az számíthat rá, hogy a többiek – nem-tetszésüket kifejezve – a legváratlanabb pillanatban és módon „büntetik meg”. Egy idő múlva azután összerázódik a közösség: természetessé válik a szabályok betartása, és már nem is kell senkinek, senkit megbüntetni. Nos, SIMON is azon „ügyködik”, hogy a globálissá vált emberiség képes legyen békében és zökkenőmentesen együtt élni. Ennek érdekében írja elő a szükséges teendőket, és rója ki a szabályszegőkkel szembeni „kötelező büntetéseket”, amit persze nekünk – országoknak és egyéneknek – kell a szabályszegőkkel szemben „érvényesíteni”. Ha a társasházban a szabályokat áthágók sopánkodnak elszenvedett büntetések miatt, a szomszéd csak annyit tanácsolhat: „szokd meg, vagy költözz el”! Így SIMON sem mondhatna mást a panaszkodó hatalmasoknak: „alkalmazkodj, vagy keress egy másik bolygót”!  

Fülig Jimmy – Rejtő Jenő hallhatatlan hőse – a Piszkos Fredben, óceánjárón pincérkedve összetűzött egy maláj erőművésszel, aki rajta kívánta demonstrálni erejét. Arra biztatta Jimmyt, hogy üsse csak meg, mert – mindenki meglepetésére – kivédi. Lett is meglepetés: Jimmy az erőművésszel feltörölte a padlót, szemrehányására pedig – miszerint ő jobbról várta az ütést, az meg ballról jött – csak annyit mondott: „nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani”. Joggal vethetik a szememre, hogy a nemrég az Egyesült Államokbeli Buffaloban lezajlott esettel – egy 18 éves fehér férfi, a helybeli „Tops Friendly Marketben” 10 embert agyonlőtt és hármat súlyosan megsebesített – ízléstelen viccelődni. Annál is inkább, mert a helyzet súlyosabb: egy újabb lövöldözés egy texasi iskolában 21 halottat követelt. Ebben az évben az USA-ban eddig már 200 (!) tömeges lövöldözés volt, tavaly pedig 693 (!). Mintha a régebben ritka kivételnek számító erőszak az új „normalitás” részévé válna. Ezért vetődhet fel joggal bárkiben, hogy ha más megoldás nincs, állítsunk mindenki mellé egy védelmező „őrangyalt” és egy visszatartó „felvigyázót”.  

Azt, hogy az ember nem nélkülözheti a szabályok betartására kényszerítő büntető intézményeket a tudományos kísérletek és az antropológiai vizsgálatok is bizonyítják. (Boyd, R. et all. 2003. The evolution of altruistic punishment.) A történelem során fokozatosan formálódtak ki azok eszközök, amivel a közösségek fegyelmezetlen tagjaikat a szabályok követésére vették rá. Ahogyan az emberi csoportok növekedtek és sokrétűbbé váltak, egyre újabb büntetési rezsimek jöttek létre. Emberréválás idején őseink életközössége a család volt, amelyben az egymáshoz hangolódást az evolúció által kiformált ösztönök alapozták meg. Ezek vezérelték beilleszkedést a csapatba, viszonozni a segítséget, de megtorolni a méltánytalanságot. A fejlődés következő szakaszán, a törzsekben, már a kultúra alapozta meg az összetartást. A törzs, elvárta minden tagjától az ősök által továbbörökített viselkedési normák betartását. Ám nemcsak azt követelték meg, hogy maga tartsa be azokat, hanem azt is, hogy másokkal is tartassa is be. Aki normaszegéssel találkozott, annak – vállalva a vesződséget – büntetnie kellett a vétkest, még ha nem is őt érte kár. (Fehr, E. et. al. 2003. The nature of human altruism.) Ennek a mindenki által gyakorolt – ezért peer-punishmentnek nevezett – büntetési módszernek köszönhetően a közösségek növekedhettek.

Ám a nagyobb közösségben szükségszerűen gyakrabban botlunk bele idegenekbe. Emiatt – nemvárt módon – megjelentek az un. „másodrendű potyautasok”, aki betartják az előírt szabályokat, de nem vállalják a büntetés terheit, ha idegen csap be, idegent. Ahogyan egyre többen követték ezt a viselkedést, a szabályszegések elterjedtek és a közösségek szétestek. Megtapasztalva a növekvő közösség előnyeit, világossá vált: meg kell akadályozni a szabályszegést. Az ember – ha rákényszerül – találékony: kigondolta a moralizáló és büntető Isteneket abban a reményben, ez majd észre téríti potyautasokat.  A szabályszegőket – tanította a közösség – az Istenek büntetése, ami még életükben, de a túlvilágon egészen biztosan eléri. (Lang, M. et.al. 2019. Moralizing gods, impartiality and religious parochialism across 15 societies.) Az emberek fokozatosan megszokták a viselkedésüket felügyelő Istenek állandó jelenlétét, s lám, a közösségek – mindenki örömére – tovább növekedhettek. Ám, újra előállt a korábbi probléma: a nagyobb közösségben szükségszerűen több idegenbe botlott bele az emberek és az isteni büntetések visszatartó ereje pedig lecsökkent. A potyautasok terjedése miatt a nagyobb közösségek kezdtek ismét szétesni.   

A társadalom tagjai látva, hogy a szabályszegőket nem riasztja vissza az Istenek büntetése – más megoldást nem látván – beletörődtek abba, hogy a hatalmi pozíciókban levők gyakorolják az erőszakot. Először csak „kiszervezték” a büntetést: embereket bíztak meg és fizettek azért, hogy kapják el a szabályszegőket. (Gross, J. et al. 2015. Building the Leviathan – Voluntary centralisation of punishment power sustains cooperation in humans.) Ám, amint egyre több területen vált szükségessé a megfigyelés, az ítélkezés és a büntetés az egészet egybefüggő rendszerré szervezték: megalkották az államot, mint az intézményes erőszak legitim eszközét. Ezt azután a közösség tagjainak adójából tartották fenn, erre utal „pool-punishment” elnevezés. A polgárokat végső soron csak két dolog érdekli: hatékonyan biztosítják-e a nyugalmát és ez neki mennyibe kerül.

A kísérletek egyértelműen mutatták: a büntetési rezsimek közötti átmeneteket mindig a költséghatékonyság vezérli. (Traulsen, A. et. al. 2012. An economic experiment reveals that humans prefer pool punishment to maintain the commons.). Amikor a meglevő intézmények hatékonysága leromlik vagy a költségei ugrásszerűen megnőnek, újra kezdődik az „intézmény-barkácsolás”. A szóba kerülő lehetőségek közül azután a hatékonyságot és a költségeket összevetve választják ki az új helyzetben megfelelő, új intézményeket. A valóságban a büntetési rezsim-váltásokat mindig értetlenség, ellenérzés és ezért erőszak kísérte. A megszokott intézmények szemszögéből az új maga az őrültség, az új szemszögéből viszont a régi tűnik barbárnak, amit – mint az önbíráskodást – tiltanak. Mivel azonban az új büntető rezsimeket alapvetően a gazdagok és hatalmasok kezdik működtetni, így a kényszerek és az erőszak döntően a szegényeket sújtotta. Azt, hogy az állam részrehajló a gazdagok javára nemcsak a forradalmárok vették észre, de a filozófusok, a tudósok és a művészek is szóvá tették.

A demokrácia fejlődésével azonban egyre több polgár szólhatott bele a szabályok kialakításába és az állam működése fokozatosan mind átláthatóbb, hatékonyabb és humánusabb lett. A 20. század második felében a büntető intézmények demokratikus ellenőrzésének hatására a társadalmi együttélés zavarai látványosan visszaszorultak. A történelem kezdetén az életet az állandó erőszak és életveszély jellemezte. Ehhez képest egy középkori város biztonságosnak és nyugodtnak volt tekinthető. Ám a „konszolidált” középkori állapotok, még fényes nappal is jóval erőszakosabbak voltak, mint a chicagói alvilág által uralt negyedek éjszakái. Ez utóbbiakkal összevetve a 20. század utolsó harmadában az állam alapvetően kiszámítható és biztonságos körülményeket teremtett polgárai számára. A 21. századba átlépve azonban a világ alapvetően felbolydult.

A kölcsönös függés az emberiséget elválaszthatatlanul egybekapcsolta, a globalizáció egymásba ékelte a társadalmakat, a migráció pedig összekeverte a korábban viszonylag homogén közösségeket. A hatások megállíthatatlanul terjednek a világban, egyre gyakrabban előidézve válságokat. Az egykor világos eligazítást kínáló társadalmi identitás megrendült, a közösségek közötti ellentétek fokozódtak. A társadalmakon belül szélesedett a generációk közötti kulturális szakadék, a fiatalabbak a korábbiaknál nárcisztikusabbak és individualistábban lettek. Az egyén hajlamos lett a „Mi” szempontjai helyet kizárólag az „Én” érdekét követni. (Putnam, et.al. 2021. Upswing.) A közmegegyezés által jóváhagyott és mindenkitől elvárt viselkedési szabályokat mind többen és mind gyakrabban rúgják fel, és az együttélés zavarai felerősödtek. Az emberek, számtalan internet kapcsolatuk ellenére magányosabbak lettek, és emiatt könnyen válnak áldozatává az ezt kihasználó, erőszakos csoportok manipulációinak. A társadalmak növekvő mértékben polarizálódtak és a „kollektív depresszió” különös jeleit mutatják, miközben a perifériára szorult csoportokon úrrá lett a „kollektív őrület”. (Scheffera, M. et. al. 2021. The rise and fall of rationality in language.)

A felbomlás és a polarizáció leglátványosabb példáit az USA mutatja, de az erőszak és viselkedési zavarok terjedése a legtöbb fejlett társadalomban megtapasztalható. A korábban civilizáltan és toleránsan viselkedő polgárok növekvő csoportjai válnak a körülmények hatására erőszakos zavarkeltőkké, sőt sodródnak a bűnözői életforma felé. Tagadhatatlan, hogy a meglevő büntetési intézményrendszerek hatékonysága lecsökkent, miközben a költségei az egekbe szöktek. Ez egyértelműen arra utal: a büntető rezsimek evolúciója egy újabb történelmi fordulóponthoz érkezett. Amikor a jövő letér a múlt nyomvonaláról, az intézményi evolúciót alapvetően a költség-hatékonyság kényszere formálja. A nemzetállami szinten működtetett intézmények bár továbbra is nélkülözhetetlenek, belőlük mégsem építhető a 21. század globális viselkedés-szabályozó rendszerei. Mivel nem állítunk a glóbusz minden polgára mellé egy „viselkedési forgalmi” rendőrt, úgy tűnik, csak az a lehetőség maradt: a szabályszegő viselkedését még az előtt felismerni, majd megakadályozni, mielőtt ténylegesen bekövetkezne valami őrültség.

Ezt az ötletet nem a „légből kaptam”, pusztán tovább adom a jövő veszélyeivel először szembesítő sci-fi író – Philip K. Dick – gondolatát. Az évtizedekkel ezelőtt jelent meg novellája – Különvélemény – éppen azzal az ötlettel játszott el, hogy 2054-ben a rendőrség rendelkezik egy olyan részleggel (PreCrime egység) amivel a gyilkos megállítható még mielőtt, hogy a gyilkosságot ténylegesen elkövette volna. Az itt dolgozók képesek előre látni egy jövőbeli, még el nem követett bűntényt és igyekeznek „lekapcsolni” a potenciális elkövetőt. A novellát – és az ennek alapján készült, azonos című filmet (Különvélemény) – sok meglepő csavar, hihetetlen fordulat tette izgalmassá, de az eseményszálakat alapvetően az a gondolat mozgatta: milyen következményei lehetnek, ha azonosíthatnánk, amikor valaki a szabályszegés, sőt bűnelkövetés felé sodródik.

Ma körbe tekintve – ki meglepődve, ki megrettenve – veheti észre: a szemünk előtt formálódik ki egy olyan, internet alapú, egyszerre globális és lokális rendszer, amely adatot tud gyűjteni bárkiről és bármiről, majd ezt rögzítve, archiválva és elemezve személyiségi profilokat tud alkotni. (Zuboff, S. 2020.The age of surveillance Capitalism.) A rendszer képes bármely információt ellenőrizni, bárki múltjának minden mozzanatát – társadalmi kapcsolatait, ígéreteit, botlásait és vétségeit – feltárni. Ennek alapján már ma is – de a jövőben a mesterséges intelligenciára alapozva még inkább – előre jelezhetővé teszi viselkedését. Abból, hogy valaki mire keres rá, mit vásárol, mit olvas, kikkel lép kapcsolatba, mit kommentál, következtetni lehet arra, vajon a nyaralását szervezi, lakását rendezi be, szülésre készül, esetlen éppen terrorakció tervez. Mindezt „valós időben”, könnyen hozzáférhetően és lényegében ingyen (!) meg tudja tenni.

Ha ehhez a globális surveillance rendszerhez hozzákapcsolunk egy, a „token-economy” elvét alkalmazó – a szabálykövetés magas vagy alacsony pontjaihoz, növekvő vagy csökkenő élet-lehetőségeket kapcsoló – rendszert, hatékony viselkedés-befolyásolási intézményt kapunk. A rendszernek sok elemét régóta használják a bankok a hitel elbírálásánál (FICO rendszer), a vállalatok beszállítóik tesztelésénél vagy éppen munkatársak kiválasztásánál vagy a kínai Social Credit System működtetésénél. (R. Botsman. 2017. Who can you trust?). Valamennyi a régi korok kis közösségeinek, az un. image scoring, módszerét alkalmazó reputáció-mérést működteti. (Nowak, M. 1998. Evolution of indirect reciprocity by image scoring.). Ám mostantól a „falu rosszát” már egész a globális világ kutyusai megugatják! Megvan tehát a megoldás, de ne örüljünk túl korán. Megtanulhattuk: az életet segítő zseniális ötletek, többnyire az ember érdekeivel ellentétesen is felhasználhatók. Az állampolgárok számára, akik a 20. század utolsó felében végre a „rendszabályozó” állam „tulajdonosainak” érezhették magukat, a szemünk előtt kiformálódó új virtuális büntetési rendszer komoly veszélyeket is rejt.  

Az egyik, a tőke és a politika összefonódó és kevéssé átlátható hatalmából fakad. Erre utalnak az elmúlt időszak súlyos krízisei: a fegyver-lobbi előidézte a lövöldözések, a fájdalomcsillapító gyártója generálta opioid válság és a gyógyulást akadályozó gyógyszer-szabadalmi szabályozása egyaránt a monopóliumok hatalmát mutatja. De ugyanez mutatkozik meg abban, ahogyan a szociális média platform vállalatai – politikai kapcsolataikat kihasználva – a rendelkezésükre álló adatokat a polgárok megfigyelésére és manipulációjára használják fel. Még ennél is nagyobb veszélyt jelent, hogy a diktatórikus politikai rendszerek a polgárok ellenőrzését kijátszva és megakadályozva, kiépítik a megfigyelés és a befolyásolás totális rendszereit. Kína ma már egy ilyen, szinte ellenállhatatlan befolyású rendszert működtet. Ennek ellenőrzése úgy tűnik csak a mesterséges intelligencia alkalmazásával lehetséges. 

Ugyanakkor a mesterséges intelligencia szisztematikus beépülése a társadalmi rendszerek kormányzásába felvet egy további – talán még riasztóbb és még nehezebben átlátható – veszélyt. Miközben globális világunk egyre kevésbé nélkülözheti, hogy a rendszer kormányzásába bevonjuk a mesterséges intelligenciát, ez egy átláthatatlan döntéshozatali rendszer kialakulásához vezethet. Annak veszélyét pedig, hogy az irányítás kicsúszik az ember kezéből jól mutatta a 2001 Űrodisszeia, A. Clarke zseniális regénye és a belőle készült film. A történetben, az emberiség sorsát befolyásoló küldetés sikerét a Discovery One űrhajó kiképzett legénységének és fedélzeti számítógépe – a HAL 9000 – mesterséges intelligenciájának együttműködésére alapozták. Ám a gép az űrhajó legénységét küldetés akadályainak érzékelve, váratlanul elkezdi „kiiktatni”, vagyis megölni őket. Így Bowman, az utolsó életben maradó pilóta – más választása nem lévén – kikapcsolja a gépet, amit HAL úgy érzékel: „Megölöd az agyamat!”. Miközben tehát a surveillance rendszer alkalmazását elkerülhetetlennek gondolom, aggodalommal tölt el ez a végkifejlet. De nem annyira a szakértők tudásának korlátozottságától tartok, mert ők többnyire tisztában vannak korlátjaikkal. Az igazi veszélyt a rendszer működtető politikusok és az őket saját céljaikra felhasználó üzleti hatalmak viselkedése jelenti szélsőségesen polarizált világunkban. Az emberiség tehát, a történelem újabb szakaszába lépve épp úgy veszélyek között sodródik, mint a Discovery One, amikor a Szaturnusz jeges holdjai között tartott küldetésének végcélja felé.

  

Már jó ideje érezzük, valami gyökeresen megváltozott: sorjáznak a természeti katasztrófák, a válságok, az összeomlások, a balesetek és a járványok. Ám az elmúlt hetekben valami, korábban elképzelhetetlen történt: véres háború tört ki itt a szomszédban, nyomában a menekültek áradatával. Bár már jó ideje szorongtunk a félelmet keltő események szaporodása miatt, ilyen fenyegető fordulatra nem készültünk fel. A nemrég még, ha nem is zavartalan, de kiszámítható körülmények között zajló életünk megtelt veszéllyel és a kiszámíthatóságot garantáló politikai intézményekben is egyre gyakrabban csalódunk. Amikor azután komfort zónánkban úrrá lesz a káosz előkerülnek a reflexeinkbe „beégetett” a viselkedési minták: arra késztetnek, hogy nehéz időkben halmozzunk fel és figyeljünk jobban arra, kiben bízhatunk meg, hátrányba kerülve, kockáztassunk, fenyegető helyzetben csatlakozzunk a csapathoz és kövessük a vezért.

Pedig a történelem megtanított arra, hogy amint világunk biztonságosabb és bonyolultabb lett, inkább a technika és a társadalom racionális szabályaira támaszkodjunk. A felmerülő problémákra a törvények, a végrehajtási utasítások és a műszaki leírások adtak választ. Az elmúlt évtizedben azonban biztonságos világunk szétesett. Mindenütt káosz és félelmet kiváltó események, amely a demokrácia és a bővülő fogyasztás körülményei között felcseperedő nemzedékeket felkészületlenül érte. Azzal pedig végképp nem számoltunk, hogy ez a helyzet előhívhatja az őseink számára életbevágóan fontos, de később a tudat mélyére merült mentális mintákat. A kiszámíthatatlan körülményekhez való alkalmazkodást egykor három jellegzetes viselkedési stratégia „segítette”: a „tanult tehetetlenség”, a „konstruktív paranoia” és a „megfőtt béka szindróma”.

A tanult tehetetlenség jelensége először etológiai kísérletekben tárult fel. (Seligman, M. 1972. Learned helplessness. Annual Review of Medicine) Ketrecben tartott állatok fájdalmas áramütést kaptak, ami elől annak kerítésén átugorva menekülhettek el. Ha azonban olyan ketrecbe helyzeték az állatokat, amiből nem lehetett kiugrani, így nem tudták elhárítani, a kiszámíthatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést, egy ideig próbálkoztak, majd feladták: lefeküdtek és nyüszítettek. Sőt, ez a viselkedés rögzült: hiába távolítják el a szabadulást akadályozó falakat vagy kötelet – lehetőséget adva a menekülésre – az állatok akkor is tehetetlenül feküdtek.

Meghökkenve fedeztük fel: a tanult tehetetlenség állapota az emberben is kialakulhat. Sőt, az embert nemcsak a valóságos bilincsek, de a képzelt korlátok – szokások és téveszmék – is fogva tarthatják. Aki pedig ennek csapdájába esik, az beletörődik szabadságának képzeletbeli akadályaiba és végleg foglya marad a tehetetlenség állapotának. Még, amikor megtehetné, akkor sem él a szabadsággal, sem önmagáért, még kevésbé másért, nem áll ki. Ahogy mondják, behúzva „fülét-farkát”, behódol a hatalomnak. Vannak azonban, akikből a változás reményének eltűnése – éppen ellenkezőleg – a céltalan lázadás reakcióját váltja ki. Antonioni, Zabriskie Point filmjének főszereplője is azzal távozik az egyetemi fiatalok vitájáról: „Én hajlandó vagyok meghalni, de nem az unalomtól!”, és elindul – meghalni! Bár sokan szeretnék másként szemlélni, de az anarchista lázadás nem a konstruktív forradalom, hanem a tanult tehetetlenség megnyilvánulása.

A másik – káosz szülte – viselkedési stratégia a „konstruktív paranoia”, amivel a modern világból érkező kutató, J. Diamond, az őserdőben élő törzseknél szembesült. (J. Diamond. 2012. A világ tegnapig.). A környezet minden tárgyát és élőlényét – egy bogarat, egy fát vagy egy patakot – halálos veszélyforrásnak tekintenek. Ez a kikerülhetetlen veszélyhelyzet formálta ki, a – fejlett világ látogatójának szemszögéből – „képtelenül eltúlzottnak, már-már paranoidnak” tűnő viselkedést. (id. 211.). Huzamosabb ideig együtt élve az ottani emberekkel azonban megértette: az életet fenyegető kiszámíthatatlan hatások jellemezte környezetben az a „normális”, ha állandóan számolnak azzal, valami kivédhetetlen és helyrehozhatatlan következik be. Az emberek viselkedésébe így kitörülhetetlenül beépül, hogy mindig a legrosszabbat tételezzék fel és törekedjenek mindenfajta kockázat kerülésére. Ezért válik a konstruktív paranoia kockázatkerülése a káosz körülményei között élők természetes életformájává.   

A kiszámíthatatlan, de fokozatosan változó környezetben kialakuló harmadik különös viselkedést a megfőtt béka szindróma metaforájával írják le. (Gibbons, W. 2007. The Legend of the Boiling Frog is Just a Legend). A városi legendaként terjedő történetben, ha egy békát forró vizes tálba tesznek, mivel nem bírja a meleget, azonnal kiugrik, ha azonban hűvös vízbe helyezik, amelyet lassan melegítenek, a béka – hozzászokva az egyre melegebbé váló közeghez – szinte „megfőzhető”. Vagyis, ha a környezet lassú változása időt hagy megszokni a kellemetlen állapotot, nem vesszük észre, hogy alkalmazkodásunk akár halálos csapdába is vezethet. Amikor azután erre ráébredünk, többnyire már nincs lehetőség menekülni. A megfőtt béka szindróma metaforáját először az üzleti élet – éppen kedvenceim, az IBM, a Nokia, vagy éppen GE – kríziseinek megvilágítására használták. Ám meglehetősen gyakran fordul elő az egyének életében, az elhidegülő házasságok hátterében, vagy politikai pártok hanyatlásának okaiként.  Az embereket ugyanis éppen a modern világ körülményei teszik hajlamossá, hogy a jelenre fókuszáljanak és óvatlanok legyenek.

A távlatok tekintetbevételét azzal az – ismert – fordulattal szoktuk elutasítani: „azt, hogy átmegyünk-e a hídon, majd akkor döntjük el, ha odaérünk”. Ez a viselkedés azonban – minthogy lényege, „nem akarni mást, mint egy kicsit jobban érezni magunkat, ahelyett, hogy azért tennénk, hogy jobban legyünk” (Pál Ferenc) – szándékaink ellenére, a megfőtt béka halálos csapdájába vezethet. Ennek veszélyét pedig – nem-várt módon – éppen az növeli, hogy életünk egyre kiszámíthatóbb és biztonságosabb lett. A védőeszközökkel és biztosítékokkal telerakott környezetben a korábbi korok paranoid kockázatkerülése az ellenkezőjére váltott. Az ember – mint azt a biztonsági övek hatásának követéses vizsgálata mutatta – óvatlan, sőt kifejezetten kockázatkereső lett. (Peltzman, S. 1975: “The Effects of Automobile Safety Regulation”.)

Most azonban váratlanul a történelem kezdetének kiszolgáltatottságát idéző körülmények között találtuk magunkat. Ez az helyzet automatikusan előhívja a káosz előidézte kiszolgáltatottság ösztönszerű viselkedési programjait. A kérdés az, hogy ezt tapasztalva, milyen következtetést vonnak le ebből azok, akik a világ dolgait intézik? Miközben ugyanis ez nehézen megoldható problémákkal szembesít, vannak, akik ebben kihasználható lehetőséget fedeznek fel. A populisták és még inkább az autokraták – a monopóliumok egy része is – a kialakult helyzetet kifejezetten csábítónak látják hatalmuk megerősítésére. Ki ösztönösen, ki pedig tanácsadóira hallgatva rájött: céljait úgy érheti el a legkönnyebben, ha a megrettent embereket a tanult tehetetlenség, a konstruktív paranoia és a megfőtt béka szindróma csapdájába csalja.

A „csoda-stratégia” lényegét – talán nem véletlenül – pontosan foglalta össze Orbán Viktor, március 15-i beszédében. Ebben nemzeti létünk biztosítékaiként három tényezőt emelt ki: a szuverenitást, az önállóságot és az erőt! De alapvetően e fogalmak köré szerveződött a „Brexit-projekt”, ezek vezérlik Erdogan törekvéseit, de erre épült Putyin Ukrajna-stratégiája is, amelyre a május 9.-i ünnepségen, mint egy erős, szuverén és önálló ország akciójára hivatkozott. A lényeg: a kaotikus világban a szorongó embereknek mutasd fel a fenyegető veszélyeket, majd ígérd meg a békét, sőt a régi dicsőség helyreállítását, amit a személyedben megtestesülő erő garantál. Az emberekre pedig – az április 3.-i választás tanulsága szerint – ez éppen olyan ellenállhatatlanul hat, mint a hamelni patkányfogó bűvös erőjű sípja. A probléma „csak” az, hogy a kölcsönös függés vezérelte világban a szuverenitásra hivatkozó erő alkalmazása – lásd orosz-ukrán háború – szükségképpen katasztrófához vezet. A felbolydult körülmények, ezek helyett, három – a bevett politikai gyakorlattól alapvetően eltérő – szokatlan szabály alkalmazásával „szelídíthetők meg”.  

Az első szabály: „Globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Az Ashdown 3. szabályként hivatkozott elv megfogalmazója, Paddy Ashdown – az angol konzervatív párt egykori vezetője volt. (Ashdown, P. The global power shift. TED). Ez a szabály pontosan kifejezi, hogy az egykor, a hatalom megkérdőjelezhetetlen jogának tekintett szuverenitás feltételei alapvetően megváltoztak. Régebben, ha a királyok, majd az államok, végül a nemzetek valamilyen nehézséggel szembesültek, természetesnek vették, hogy azt a maguk módján és a maguk érdekeinek megfelelően oldják meg. A világ új helyzetében azonban a problémák elválaszthatatlanul közösek, így még, amit sajátnak tekintenek, az is csak másokkal együttműködve oldhatók meg. (Gross, J. et. al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.)

A második szabály: halaszthatatlanul el kell kezdi ugyan a válságok megoldását, de be kell tartani a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) elvét. (Rupert, R. O’Riordan, T. 2017. The precautionary Principle under Fire.) Az elmúlt évszázadokban megtanulhattuk: a törvényeket nem hághatjuk át, de azok keretein belül szabadon cselekedhetünk. Most azonban, hogy a globális rendszert katasztrófák fenyegetik, egy vitatott kérdésben a konszenzus hiánya nem jogosít fel, hogy másokra tekintet nélkül megtedd, amit akarsz. A viselkedés mindenkire érvényes kikerülhetetlen szabályává lép elő: mielőtt cselekednél, vedd számításba, miként hat az másokra. Vagyis, kövesd a gyógyítás alapszabályát: mindenekelőtt ne árts. Hiába hivatkozol tehát szuverenitásodra, mégsem cselekedhetsz kizárólag saját érdekedre tekintettel, ha ezzel másoknak kárt okozol.

A harmadik szabály: A nemzetek közötti konfliktusok rendezésében mindinkább előtérbe kerül a moralitás szempontja. Láttuk, ökoszisztéma-szerű világunkban a nemzeti szuverenitásra és a történelmi jogokra hivatkozó önbíráskodás – lásd orosz-ukrán háború – katasztrófához vezet. Ezért egyre szélesebb körben válik elkerülhetetlenné, hogy az erőre támaszkodó „érvelés” helyett az etikára alapozzuk a viselkedést. Még az 1990-es évek közepén az amerikai vállalatok középvezetőit arról kérdezték, hogy bizonyos, a hatályos törvények által szabályozott esetekben – pl. a vezetői fizetés vagy a munkahelyi zaklatás – a történtek megítélése igényel-e etikai mérlegelést? A válaszból vissza lehetett következtetni arra, vajon a válaszadó, milyen mértékben tartja elégségesnek a jogi szabályozást. A vezetői fizetések esetén a többség – akkor még! – elégségesnek ítélte a jogi szabályozást és nem tartották indokoltnak az etikai mérlegelést. Ugyanakkor a szexuális zaklatás eseteiben a többség már elégtelennek tekintette a jogi szabályozást és hajlamos volt azon túllépve, döntését az etikára alapozni.

A 21. században éppen ilyen helyzetbe csöppentünk. Egyrészt konfliktusainkat egymással „ütköző”, globális, EU-s, vagy nemzeti törvény alapján próbáljuk megoldani, miközben nincs legitim szabály, amit mindenki elfogad. Másrészt, egyre gyakrabban szembesülünk azzal, hogy a törvényalkotás elmarad a változásoktól. A növekvő bizonytalanság miatt kifejezetten veszélyes, ha a magukat szuverénnek hirdető szereplők az önérdek korlátozás nélküli érvényesítését választják. A világ jelenlegi helyzetben a kapcsolatok szervezésének és az érdek-konfliktusok megoldásának alapvető eszközévé a méltányosság szempontjának érvényesítése, és a morális elvek követése válik. A „tudatlanság fátyla” (veil of ignorance) – a sokáig pusztán elméleti jelentőségűnek tartott Rawls-modell – általánosan alkalmazandó gyakorlati döntési módszerré léphet elő. (Huanga, K. et. al 2019.  Veil-of-ignorance reasoning favors the greater good).

Természetesen tisztában vagyok érveimmel szemben felhozható érvekkel. A kialakult helyzetben túl idealistának tűnhet feltételezni, hogy az orosz-ukrán háború megelőzhető lett volna, ha az EU segítségével az érintett felek feltették és megválaszolták volna a kérdést: mi is lenne az adott helyzetben a méltányos? Ám gondoljunk arra, hogy globális világunk az újra-szerveződés korszakába lépett. Egyre több térségben vetődik fel az autonóm közösség-alkotás igénye. Sokasodik az új államok létrehozásának vágya – itt Európában is! – ami társadalmak és közösségek „elválását”, „leválását” vagy éppen az „összeköltözését” tételezi fel. Az ilyen szándékok „kezelésére” persze mindig ott van – mint most is Ukrajna esetén – a jól ismert a háborús „megoldás”. A béke csak akkor tartható fenn, ha az érintett felek belátnák: sem a szuverenitásra hivatkozó önbíráskodás nem járható út, sem pedig az, hogy az „elköltöző” mindent visz, amit sajátjának gondol. A környező társadalmak – részrehajlás nélküli és a méltányosság szempontjára ügyelő – segítsége vezetheti rá az érintetteket a kölcsönösan elfogadható megoldásra. Tudatában vagyok persze, hogy ez nemcsak a meglevőnél több belátást és empátiát igényel, hanem nagyobb kreativitást és rugalmasságot is. Ám, ha a világ sorsa függ ettől, ennyit talán igazán elvárhatunk a politikusoktól.

Az elbukás után – legyen az labdarúgó meccs, vállalati csőd, vagy mint most, választási vereség – mindenki az okokat és a felelősöket keresi. A legtöbben – ösztönszerűen – elfogadják Napóleon intését:” A vereség után ne hivatkozz a körülmények szerencsétlen összejátszására, ha a kudarc egyszerűen magyarázható az ostobasággal és a hozzánem-értéssel”. Talán nem véletlen, hogy most a „megmondó” emberektől a választópolgárokig mindenki, mindenkit – a pártokat, a vezetőiket, az teljes ellenzéket és az elitet, és van, aki az egész népet – leváltana. Ez a mostani vereség – legalább is a mértéke – valóban váratlan volt és ez mindenképpen indokolja, hogy megértsük, mi és miért történt.  

A történtek megvilágítására – talán szokatlan módon – a menedzsment tudomány egy modelljét ajánlom az olvasó figyelmébe. Még évtizedekkel ezelőtt a vezetéstudományi tantárgyak oktatása során ismerkedtem meg a szituációtól függő vezetés Hersey-Blanchard modelljével. (Hersey, P. Blanchard, K. 1993. Management of Organizational Behavior.) A kérdés az volt, hogy egy vezető, szembesülve beosztottjainak eltérő mértékű „érettségével”, milyen vezetési módszert alkalmazzon. Az érettséget – más szavakkal a „hadrafoghatóságot” – két tényező határozta meg: a feladatok végrehajtásához szükséges ismeretek és gyakorlat szintje, illetve a végrehajtásban való elkötelezettség mértéke. Ennek alapján a munkahelyi feladatok megoldása szemszögéből négy eltérő helyzet alakul ki, amelyekben a vezetőnek eltérő stratégiát kell alkalmazni. Amikor az emberek nem képesek és nem hajlandók a felelősséget vállalni: mondd el a teendőket. Ha az emberek hajlandók, de nem tudják elvégezni az adott feladatot, győzd meg őket a teendőkről: „add el” nekik a megoldást. Ha az emberek tudják, amit tenni kell, de nem eléggé motiváltak, segíts nekik: vegyél részt a döntésben. Végül, ha az emberek képesek is, és hajlandók is végrehajtani a szükséges feladatokat: ruházd át a döntést, hagyd rájuk a teendők végrehajtását.

Természetesen a vállalat irányítása és az állam kormányzása között lényeges különbségek vannak. A vezető munkatársai alárendeltek, míg az állampolgárok – legalábbis a demokráciákban – a köz-társaságok végső „tulajdonosai”. Mégis, napjainkban a politika – a szervezetet irányító vezetőkhöz hasonlóan – a szituációs menedzsment által érzékelt különböző szintű „érettség” problémájával szembesül. A demokrácián alapuló kormányzásnak ugyanis nélkülözhetetlen – bár nem kellően tudatosított – feltétele, hogy a rendszert az állampolgárok működtessék. A polgároktól elvárható, hogy hozzáértően és felelősségteljesen foglalkozzanak „tulajdonukkal”. Ugyanakkor működtetés minőségét – a vállalati szituációhoz hasonlóan – alapvetően befolyásolja ismeretszintjük és motiváltságuk. Ez tulajdonképpen a kezdetektől így volt, amit jól mutat Periklésznek az athéni demokráciáról adott jellemzése: „Görögországban mi vagyunk az egyetlenek, akik azt az embert, aki nem törődik a köz ügyeivel nem visszahúzódónak, hanem semmirekellőnek tartjuk”.

A demokráciák minőségét alapvetően befolyásolja, miként oszlanak meg a polgárok az érettség négy különböző állapota között. Azaz, hányan tartoznak, (1) a képes és akar, (2) nem képes, de akar, (3) képes, de nem akar, és (4) a nem képes és nem akar csoportokba. Ezekben a helyzetekben, a szervezetekhez hasonlóan, eltérő stratégiát célszerű alkalmazni. A kérdés az, vajon egy adott társadalomban a politikai „színpadon” vetélkedő mozgalmak és pártok megtalálják-e az egyes csoportok „kezelésének” hatékony módját. A történelem során kiformálódott alapvető megoldást a liberális demokrácia intézményi modellje kínálta. Ebben világosan elkülönült a közvetlen demokrácia és a képviseleti demokrácia „terrénuma”. A közvetlen demokrácia feltételezi, hogy a polgár képes és hajlandó, ezért a döntést reá delegálta. A képviseleti demokrácia viszont tudomásul vette, hogy a polgár nem érthet mindenhez, nincs sem elég ideje, sem kellő motiváltsága, hogy minden döntésben részt vegyen, ezért a döntések jelentős részét az általa választott és ellenőrzött képviselőkre bízza.

A rendszer a 20. század utolsó harmadában – különösen az szóba jövő egyéb politikai rendszerekkel összevetve – hatékonyan és viszonylag kevés zökkenővel működött. Ez vezette F. Fukuyamát – a sokat idézett, és azóta általa talán már megbánt – a megállapítására: a történelem véget ért. A kormányzás működtetésének optimális modelljeként kiformálódott a liberális demokrácia, és innentől kezdve unalmas gazdasági üzleteléssel telik majd az élet. A 21. századba átlépve azonban felbolydult a világ. Kezdve a globális gazdaság helyzetétől, a természeti környezet állapotáig, a műszaki rendszerek zavaraitól a társadalom szélsőségessé váló politikai polarizációjáig, krízisek és válságok követték egymást, ami megroppantotta a demokrácia intézményrendszerét. Ezzel párhuzamosan az internet, a globális beszállítási láncok valamit a platform-vállalkozások szétválaszthatatlan egységgé formálták az emberiséget, alapvetően újraírva a szuverenitás logikáját. Sorozatosan olyan kérdések vetődtek fel – a környezet fenntarthatósága, a globális gazdaság helyzete, az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalmak növekvő összekapcsolódása, a szociális média működése – amelyekről sem ismerete nem volt a polgárnak, sem pedig hajlandósága, hogy ezekkel foglalkozzon. A világ átláthatatlanná vált, a folyamatok előre jelezhetetlenek és a beavatkozások következményei kiszámíthatatlanok lettek. Az elmúlt években pedig – gondoljunk a járványra és háborúra – pedig úgy érezhetjük: a történelem ránk rúgta az ajtót.

Ezek a változások alapvetően megváltoztatták viszonyunkat a világhoz. A társadalmakon belül nőni kezdett a „nem képes/nem akar” csoport mérete a „képes/akar” csoportéval összevetve. A föld különböző pontjain ezt a folyamatot a térségekre jellemző egyedi tényezők erősítették. A fejlett demokráciákban a politikai polarizáció a vetokrácia kialakulásához vezetett, ami működésképtelenné tette az addig hatékony kormányzati rendszert ezzel utat nyitva a populizmus előtt. Az autokráciák a döntésképtelenség problémáját – első pillantásra – el tudták kerülni, de hajlamosan voltak, mint most Oroszország, „elszabadulni”. A döntéseket ugyanis nem a hosszú távú fejlődés, hanem az autokrata és az őt körülvevő oligarchák rövidtávú érdekei határozták meg. Kelet-Európában a kiformálódó politikai rendszert két – a rendszerváltással összefüggő – alapvető hatás torzította el: a privatizációból fakadó lebírhatatlan csábítások, illetve a szocializmusból és az azt megelőző társadalomból örökölt „alattvalói lét” ballasztja.

Összességében tehát szerte a világon és az egyes társadalmakban is visszaszorult a racionálisan gondolkodó és elkötelezetten viselkedő polgárok befolyása. Csökkent a manipulációnak való ellenállás képessége és a világ valóságos problémáival való szembenézés motivációja. Gyengült a párbeszédre, illetve a megegyezésre való hajlandóság. Ezt trendet egyértelműen jelzik a demokrácia mértékét, a kormányzás és az állampolgári viselkedés minőségét, valamint az intézményrendszerek működését mérő mutatószámok romlása. Az emberiség sorsa ezért ma alapvetően attól függ, hogy a politikai rendszer további fejlődésében kirajzolódó három – alapvetően eltérő – irány közül melyik válik meghatározóvá?

Az egyik irányban, az elkötelezett demokraták a liberális demokrácia nyomvonalán haladva próbálnak alkalmazkodni. A polgárokat – a köz-társaságok „tulajdonosainak” tekintve – igyekeznek hozzásegíteni ahhoz, hogy a tények alapján tudjanak tájékozódni a dolgok állásáról. Természetesnek, sőt kívánatosnak veszik, hogy a polgár sokféle nézettel szembesüljön. A közvetlen részvétel és a beleszólás új lehetőségeit megteremtve – a vitán alapuló (deliberatív) és a regisztráción alapuló demokráciát felkínálva – a kis közösségektől egészen az országokat érintő döntésekig, a közreműködés új módjait kínálják fel. Ezzel egyidejűleg növelik a polgár informáltságát és elkötelezettségét, hogy időt áldozzon közössége ügyeivel való foglalkozásra.

Egy másik irányban, a populizmus követői megpróbálják „meghekkelni” a demokráciát. Az egyre tájékozatlanabb, nem kellően hozzáértő és gyengülő motivációjú, a köz ügyeitől elforduló polgárokat a befolyásolás jellegzetes módszereivel – az egyik oldalon, az identitás, a szuverenitás, az önállóság túlhangsúlyozásával, a másik oldalon válságokkal és krízisekkel riogatva – könnyen manipulálható és így „kézi vezérléssel” irányítható szavazó-automatává változtatják. A tények racionális megvitatása helyett, az alternatívát jelentő vitapartner lejáratására építik stratégiájukat. Mindezt abban a reményben, hogy így hatalmuk stabilizálható, miközben a társadalom működőképes marad. A populisták kedvence a kevésbé „érett” polgár, akit irányítani lehet.

A harmadik lehetőséget – még a populizmusnál is mélyebbre süllyedve – az autokrácia megszállottjai fedezték fel. Az helyzetet nem értő, az eseményektől megrettent polgárt megfosztják a sokféle információhoz való hozzáférés lehetőségétől és elzárják előle közössége autonóm működtetését biztosító forrásokat. Ezáltal az egyének és a közösségek az élethöz nélkülözhetetlen forrásokhoz csak a kijelölt „helytatókon” keresztül juthatnak hozzá. Ezzel a korábban helyzetét megítélni és alakítani képes polgárt megfosztják a tájékozódás és saját problémái megoldásának lehetőségétől. A társadalom egyre növekvő része válik végletesen kiszolgáltatottá és ebben a helyzetben elhatalmasodik rajtuk tanult tehetetlenség. Az egykori szabad polgár a hatalom tehetetlen játékszerévé, a liberális demokrácia pedig a zombi-demokráciává vált.     

A demokrácia eróziója világjelenség, ugyanakkor Magyarországon a minőségi romlás 2017 táján átlépett egy kritikus küszöbértéket. Hazánk a „pusztán” populista – Patyomkin-szerűnek csúfolt – politikai rendszerből átcsúszott az autokrata rendszerek csoportjába. Ez azt jelenti, hogy a Fidesz által 2010-et követően megvalósított, a politikai rendszer működését alapvetően befolyásoló változtatások – a polgárok információhoz való hozzáférésének és az önkormányzatok gazdálkodásának a szűkítése, a legkülönbözőbb terület megszállása és az esélyeket kiosztó „helytartók” kinevezése – következményeként egy autokráciaként jellemezhető intézményrendszer jött létre. A törvények hatalmán, illetve a hatalom intézményes ellenőrzésén alapuló rendszert felváltotta az egyetlen személyre épülő, kontroll nélküli hatalom-gyakorlást megvalósító politikai rendszer.

Ennek az átalakulásnak azonban volt egy – sokak által kevéssé figyelemmel kísért – összetevője: az egyre kiszolgáltatottabb, mind kevésbé tájékozott és motivált polgár, fokozatosan tanult tehetetlenségű lénnyé változott. A tanult tehetetlenség jelensége eredetileg állatkísérletekben tárult fel. (Seligman, M. 1972. Learned helplessness.) Az állatoknak a fájdalmas áramütések elől először lehetőségük volt elmenekülni, ám amikor olyan ketrecbe helyzeték őket, amiből nem lehetett kiugrani, a kiszámíthatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést nem tudván elhárítani, feladták, lefeküdtek és nyüszítettek. Sőt, amikor eltávolították bilincseiket, és lehetőség nyílt volna a menekülésre, akkor sem mozdultak csak tehetetlenül feküdtek. A tanult tehetetlenség – megdöbbentő módon – a hasonló módon működik az ember világában is, bizonyságául, hogy nemcsak a valóságos, hanem a képzelt bilincsek – történelmi narratívák, kreált mesék, előítéletek – is fogva tarthatnak.  

2010-et követően az információs monopólium megszervezésével, a közmunkának kegyként nyújtásával, a helyi önkormányzatok önálló forrásainak „eltérítésével” és a „helytartók” hálózatának kinevezésével a korábban „képes és hajlandó” polgárok növekvő része csúszott le a „nem képes és nem hajlandó” állapotába. Ennek hatására alakult át a rendszerváltást követően létrejött liberális rendszer fokozatosan autokratikus rendszerré. Ez azt jelenti, hogy a liberális demokrácia intézményrendszere előbb Patyomkin-demokráciává vált, majd innen is lejjebb csúszott és 2018-at követőn eljutott a zombi-demokrácia – a szokásos jogi fogalomrendszer alapján – nehezen értelmezhető állapotába. Az elmúlt években ugyanis a társadalmunkban mindig is jelenlévő informálatlan és motiválatlan egyének egyre inkább tanult tehetetlenségű bábokká váltak. Ezzel Orbán Viktor elérte, hogy nincs szükség a diktatúrákra jellemző bilincsekre. Hiába válik szabaddá az út és nyílik meg a lehetőség az emberek előtt, a hiedelmek, a félelmek és előítéletek, a személyekkel és csoportokkal szemben felszított gyűlölet a valóságos bilincshez hasonlóan fogva tartják őket.

Mindezek a rendszert eleve nehezen elgyőzhetővé tették, ám a 2022-es választások végső kimenetét a szomszédságunkban zajló háború döntötte el. A kiszolgáltatottság, a félelem és rettegés a tanult tehetetlenség áldozatait tömegesen az autokrata rendszer ígérte biztonság mellé állította. Ebből fakadóan – a legtöbbekkel ellentétben – az ellenzéki pártok felelősségét a vereségben kevésbé látom kritikusnak. Sőt, az előválasztásokban és a szavazatszámlálásban való részvételem tapasztalatai alapján az egyesült ellenzék munkájában – a korábbiakkal összevetve – jelentős előrelépést tapasztaltam. Úgy vélem, hogy ezen az úton kellene tovább haladni. Ezért nem csatlakozom azokhoz, akik a pártokat, a pártvezetőket és a miniszterelnök-jelöltet szidják. Nem hiszem, hogy bárki, ebben a helyzetben jobb eredményt tudott volna elérni. Szívem szerint arra beszélnék rá mindenkit, folytassa a közös munkát azokkal, akikkel a jövőben – akarja, nem akarja – együtt kell harcolnia. A végső tanácsom pedig ez: tarts ki barátaid mellett, ne véssz össze azokkal, akik társaid lehetnek és folytasd a munkát.  

Az évfordulók néha meglepetésként érik az embert. Nahát – mondtam magamban – nem is gondoltam volna, hogy éppen 50 éve jelent meg a „Növekedés határai”, a Római Klub jelentése. (Meadows, D. et. al 1972. The Limits to Growth: A Report for the Club of Rome’s Project ont he Predicament of Mankind). Fél évszázada – ahogy visszaemlékszem – a világ, ha nem is egyszerűnek, de részeiben többé-kevésbé jól megismertnek tűnt. A gazdaság, a környezet, a társadalom, vagy éppen a politika „mozgástörvényeit” az adott tudományterület kutatói viszonylag pontosan feltárták. Ezért volt olyan meglepő, hogy egy sor területen a változások nem követték az elfogadott elméletek által felrajzolt pályát. S, ami még érdekesebb, fokozatosan kiderült: ennek oka kevésbé a szaktudományok korlátozottsága volt, mint inkább az, hogy az ember – nagyhatású eszközöket megalkotva – a világát komplexebbé és szorosan összekapcsolódóvá tette. Így, az egymástól addig függetlennek gondolt és így is kezelt területek egyre jelentősebben áthatották és befolyásolták egymást, vagyis rendszerekké formálódtak.

A történelmi fejlődés szükségszerű és kedvező velejárója, hogy az ember egyre több hatást volt képes működésbe hozni. Ennek eredményeként az egyének és a közösségek között mind szorosabb gazdasági, társadalmi és kommunikációs szálak szövődtek és ezzel párhuzamosan tranzakcióik olcsóbbá és gyorsabbá váltak. A vasút, a gőzhajó és a távíró, majd a repülés, a rádió és a TV, végül az elektronikus kommunikáció és a logisztika egyre újabb hullámai, szinte észrevétlenül, elválaszthatatlanul kapcsolták egybe a sokáig egymástól független közösségeket, műszaki hálózatokat, gazdasági aktorokat és a természeti folyamatokat. Ennek következményeként életünk nélkülözhetetlen eszközei – a termelő berendezések és az infrastruktúra, a szervezetek és intézmények – fokozatosan egyre sokrétűbbek, összetettebbek és egymást egyre jobban befolyásolók lettek, vagyis rendszerekké formálódtak.

A tudomány hagyományos modelljei sokáig nem törődtek ezzel a „minden összefügg mindennel” kapcsolathálóval. Idővel azonban egyre zavaróbb gondok keletkeztek és fokozatosan megfogalmazódott a felismerés: világunk egyszerű és egymástól független dolgok halmazából fokozatosan, elválaszthatatlanul egybekapcsolódó dolgok és szerveződések rendszereivé formálódott. Ezért a változások pontos modelljének megalkotásához elkerülhetetlen lett feltárni a különböző területek és jelenségek között – az ember tevékenységének eredményként – létrejövő bonyolult kapcsolat-rendszereket. Ezek következményeként ugyanis, a korábban egyszerűnek látszó és így is kezelt eszközeink sajátos rendszer-tulajdonságokra tettek szert. A bennük lezajló folyamatok nem követték az „illetékes” tudományterületek várakozásait, hanem egyedi, csak az adott rendszerre jellemző és a korábbi modellek előrejelzéseinek ellentmondó viselkedést mutattak.

Mivel tehát környezetünk az egyre „rendszerszerűbbé” vált, megértése egy új tudomány – a rendszertudomány – létrehozását teszi szükségessé. Erre a kihívásra válaszként fokozatosan formálódott ki a jelenség tanulmányozására szolgáló rendszerelmélet. (Von Bertalanffy, L. 1956. General System Theory). Ahogyan azután környezetünk megtelt rendszerekkel, egybekapcsolódásuk nyomán egész világunk egyre nehezebben átlátható rendszerré vált. A szakemberek mind gyakrabban szembesültek azzal, hogy a társadalom különböző rendszerei „hajlamosak” lettek a várakozásokkal ellentétesen viselkedni. Ezt a különös tulajdonságot nevezte, a „rendszerdinamika” megalkotója, a társadalmi rendszerek anti-intuitív viselkedésének. (Jay W. Forrester, J. W. 1971. Counterintuitive Behavior of Social Systems). Ez a fogalom a komplex rendszerek a józan észnek és a hétköznapi gondolkodásnak ellentmondó, sőt időnként a tudomány modelljeit is meghazudtoló viselkedésére utal.   

Forrester fokozatosan minden a „keze ügyébe” kerülő és az irányítóik szándékainak „ellenszegülő” rendszer viselkedését elemzésébe belefogott. Először a vállalati rendszerek – a menedzsment életét megnehezítő – anti-intuitív viselkedését tárta fel. (J. W. Forrester, 1961. Industrial dynamics.) Ezt követően, a modern városok fejlesztésével foglalkozó várostervezők és a politikusok jószándékú igyekezetét akadályozó folyamatok keletkezését vizsgálta. (J. W. Forrester. 1969. Urban dynamics). Innen azután már csak egy nagy lépés volt hátra: világunk egybekapcsolódó gazdasági, ökológiai, demográfiai rendszereinek viselkedését vette górcső alá. Ennek munkaeszközeként alkotta meg a „Világdinamika” számítógépes modelljét, amely a föld különféle részrendszereinek kapcsolatát számszerűsítette és foglalta egy bonyolult egyenletrendszerben össze. (J. W. Forrester. 1971. World dynamics). Ez a modell keltette fel a Római Klub – a világ állapota iránt elkötelezett magánemberek csoportjának – figyelmét. Kutatócsapatuk, Forrester modellje alapján számolta végig – az 1960-as évek végéig rendelkezésre álló adatok alapján – a „világrendszer” várható viselkedését az elkövetkező 130 évben.

Az eredményeiket éppen 50 éve, a Római Klub „The Limits to Growht” jelentése hozta nyilvánosságra. A jelentés óriási érdeklődést váltott ki. Akkoriban önmagában az is újdonság volt, hogy a világ számára ilyen fontos elemzést egy civil csoport – kutatók, vállalkozók, független értelmiségiek összefogva – szervezzen, finanszírozzon és alkosson meg. A résztvevők nem politikai mozgalmakat és nem is egyes nemzeteket képviseltek, hanem az emberiség fenntartható jövőjének feltételeit kutatták. Ennek során bebizonyították: világunk elemezhető a rendszerdinamika módszerével. A számítógépes program által felrajzolt és a jelentésben nyilvánosságra hozott ábrák, jól mutatták világunk dinamikáját. Ám az érdeklődés legfontosabb tényezője, hogy az emberek a görbék félremagyarázhatatlan üzenetének hatása alá kerültek: a növekvő népesség, a bővülő fogyasztás, a források kimerülésére és a szennyeződés fokozódására vezet, és mindez elkerülhetetlenné teszi összeomlást.

A bonyolult matematikai konstrukció – a tudomány sok területeken elért sikereivel a háttérben – a modell helytállóságát érzékeltette, ugyanakkor egy különös félreértésre is vezetett. A rendszerdinamika módszerét ugyanis nem előrejelzések készítésére szánták. Ezzel az eszközzel a rendszerek viselkedésmódja vizsgálható, vagyis feltárhatók a növekedés lehetséges pályái, illetve ezeknek a külső körülmények és a belső feltételek alakulása következményeként bekövetkező módosulásai. Az átlagemberekből, a rájuk ömlő információtömeg ellentmondásos reakciókat váltott ki. A modell alapváltozata ugyanis súlyos kríziseket jeleztek előre. A demográfiai görbék lefutásából arra lehetett következtetni: a föld népessége – valamikor 2040-2070 között – megközelítőleg 10 milliárról 7 milliárdra esik. A szakemberek ugyan hangsúlyozták, hogy a jelentést nem szabad – bár sokan mégis ezt tették – elkerülhetetlen próféciaként olvasni. Az embereket azonban nem ez a figyelmeztetés, inkább az időtáv „nyugtatta” meg. Ne feledjük, az 1970-es években vagyunk, és sokan azt mondták magunkban: azt sem tudom mi lesz a jövő héten. Ehhez képest a 70-80 év távlata beláthatatlan messzeségben volt. A többség úgy folytatta életét, ahogy addig, legfeljebb kicsit szorongva.

Ám mégis alapvetően fontos lett, hogy egy olyan számítógépes modellt kaptunk a kezünkbe, amely képes leírni a sok összetevőből és az azokat egybefűző sokféle kapcsolatból álló bonyolult rendszer viselkedését. Így, bár a modell nem mondja meg pontosan, mikor és miért következik be a katasztrófa, cserében viszont kínál egy fontos eszközt: a szimulációt. A modell lehetővé teszi, hogy különböző feltételezésekkel újra-számoljuk, majd ismételten „lefuttassuk” a programot. Így feltárhatók lettek a lehetséges beavatkozások következményei, vagyis a döntéshozó – de akár az átlagpolgár is – „kísérletezhet” a világon. Méghozzá úgy próbálhatja ki ötleteit, hogy – szembesülve annak elkerülhetetlen következményeivel – mégsem idéz elő „végítélet”. Mintha egy repülőgép szimulátorral játszana: ha egy rossz húzása katasztrófával jár, egyszerűen „Start again”, és újra lejátszhatja a leszállást. Így a valóságos helyzetekben végzetessé váló, véletlenül vagy óvatlanságból elkövetett hibák, késlekedések, mulasztások, elkerülhetővé válnak.

Jól tükrözik ezt a lehetőséget, hogy az elmúlt fél évszázad során – a lezajlott változásokat tekintetbe véve – többször újra-számolták a trendeket. Ezek az ismételt vizsgálatok egyaránt szolgálnak jó és rossz hírekkel. A jó hír: van olyan fejlődési változat, amely a világrendszer számra fenntartható pályát kínál. Vagyis, az emberiség rendelkezik mindazokkal az eszközökkel és forrásokkal, ismerettel és bölcsességgel, amivel helyzete stabilizálható. Ám az újra-futtatás azt is megmutatta, hogy az 1970-es évek adatai alapján kirajzolódó – és akkor még csak a 21. század távolában felsejlő – különböző jellegű krízisek, nemhogy nem tűntek el, hanem – a dolgok természeténél fogva – ma már belátható közelségbe kerültek. Meggyőzően tükrözik ezt a legújabb elemzések, amelyek a különböző valószínűsíthető feltételezések mellett követték végig az alternatív fejlődés-pályákat, felkutatva, hogy ezek melyike és milyen feltételekkel kínál stabil világot. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.  Journal of Industrial Ecology)

Az alapkérdés: kínálkozik-e kivezető út a válságokból, azaz, lehetséges-e szabadulni az egymásba fonódó krízisek béklyójából. Az idézett elemzés négy alternatívát követ végig, aszerint, milyen mértékben módosítja viselkedését az emberiség. Az első forgatókönyv – a „business as usual” (BAU) modell – feltételezte, hogy az emberiség nem változtat alapvetően addigi életmódján. Bár kicsit visszafogottabb lesz, de a világ továbbra is a múlt fogyasztáscentrikus nyomvonalán halad. A szimuláció ítélete egyértelmű: ebben az esetben a világrendszer összeomlása elkerülhetetlen, amit alapvetően a nyersanyag források kimerülése idéz elő. A második forgatókönyv egy – a BAU-hoz képest – a körülményeket jobban tekintetbe vevő, alkalmazkodni igyekvő, de csak kevéssé változó viselkedésű emberiséget tételezett fel. A BAU csődjéből okulva – amit a nyersanyagok kimerülése sodor az összeomlás felé – ez a változat abban reménykedett, hogy felfedeznek és kiaknáznak újabb nyersanyagok forrásokat. Ám a szimuláció feltárta: az összeomlás ebben az esetben sem kerülhető el, legfeljebb azt a környezetszennyezés idézi elő.

A harmadik forgatókönyv a technológiai fejlődésre épített, feltételezve, hogy az a legtöbb problémát megoldhatja. A szimuláció azonban ezt csak részben igazolta vissza: bár a „végítélet” így elkerülhetőnek tűnt, de még ez sem kínált „puha landolást”. A világ ugyan nem omlott össze, de a költségek kezelhetetlenné válása miatt hanyatlani kezdett. A világ-rendszer stabilizálódását csak a negyedik forgatókönyv tette lehetővé. Ez a változat azonban az emberek fogyasztói viselkedésének és életmódjának alapvető átalakulását, a térségeken belüli és azok közötti különbségek csökkenését tételezte fel. Ilyen feltételek mellett hosszú távon biztosítható a globális rendszer fenntarthatósága. Vagyis, a szimulációk egybehangzó üzenete: nem bízhatunk abban, hogy a problémák maguktól megoldódnak és nem dőlhetünk nyugodtan hátra, nem folytathatjuk változatlanul megszokott életünket

Az emberiségnek alapvetően változtatnia kell életmódján, a természeti környezetéhez való viszonyán, a szűkebb és a tágabb közösségék tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatán. Mindez arra utal, az emberi történelem újabb nagyjelentőségű változása előtt és közben vagyunk. A körülmények egyszerre érzékeltetik a változtatás kényszerét, ugyanakkor az előttünk álló korlátokat és akadályokat. Fél évszázada, a Római Klub jelentésének nyilvánosságra kerülésének idején a világ a növekedés lázában égett. A fejlett és a fejlődő társadalmak – ez alól nem volt kivétel az akkori szocialista rendszer sem – különböző problémáikra a gazdasági növekedésben látták a gyógyírt. Ettől remélték a fejlődés felgyorsulását, a fogyasztás növekedését, az életminőség javulását és a társadalmi különbségek csökkenését. Ezért volt olyan félelmet keltő a jelentés üzenete – a „növekedés határai” – amely arra figyelmeztetett: feltűntek áthághatatlan korlátok és a megszokott módon való tovább haladás lehetetlen. Ráadásul, a határokba ütközés következménye nem koccanás, hanem súlyos katasztrófa lesz. Ezt a megállapítást azóta minden újabb vizsgálat megerősítette.

A helyzet napjainkban – gondoljunk az éppen kifutó (?) járványra és a szomszédunkban zajló háborúra – inkább kuszáltabbá, semmint egyszerűbbé vált. Az emberiséget – nem függetlenül a „növekedés határaitól” – válságok és krízisek sorozata rázza meg. Életünk áttekinthetetlen kapcsolati hálók alkotta rendszereiben a folyamatosan keletkező, önmagában nem feltétlenül veszélyes zavarok, könnyen elszabadulnak és kezelhetetlenné válnak. Ez az oka, hogy világunk a józan ésszel ellentétes módon viselkedik és ez felkészületlenül érte nemcsak az átlagembereket, hanem a rendszerek irányítóit is. A döntésekért felelősök úgy érzik magukat, mint egy személyautó vezetői jogosítványt szerzett sofőr, aki egyszer csak arra ébred, hogy az általa vezetett jármű, átalakult egy repülőgéppé, amelynek éppen kényszerleszállást kell végrehajtson. Én – mint a „jármű” milliárnyi utasának egyike – csak annyit kérek tőlük: legalább gyakoroljanak egy keveset a „Világdinamika” számítógépes modelljén, hogy megértsék, mi is a tét.

A „veszélyes üzem” fogalma olyan gépezetre utal, amelynek az előírttól eltérő, rendellenes működése fokozott veszélyt, nagy kockázatot jelent. Környezetünkben sokféle ilyen berendezés – gáztűzhely vagy repülőgép, vegyi gyár vagy atomreaktor – található, amelyek éppen ezért kitüntetett figyelmet és nagy elővigyázatosságot igényelnek. De hogy jön ide – kérdezheti az olvasó – a demokrácia, amelyet Kövér László nemrég „veszélyes üzemmé” nyilvánított. Végül is, a demokrácia hosszú évszázadokon keresztül formálódó „gépezete” olyan kormányzási struktúrát eredményezett, amely megalapozta a társadalom „finomhangolt” működését és ezzel beteljesítette sokak, sokáig csak az álmokban létező reményeit. Az elmúlt évtizedben azonban mintha valami tényleg elromlott volna.

Az USA-ra a múltban többnyire a demokrácia mintájaként hivatkoztak: mindig képes volt – bár időnként csak késésekkel – megoldani a felbukkanó próbatételeket. Ma viszont sokan egy olyan hanyatló birodalomnak tekintik, amely nemhogy a világban egykor betöltött fontos szerepének nem képes megfelelni, de egy polgárháború felé sodródó ország képét mutatja. De a demokrácia működési zavarai – a politikai polarizálódás, a kormányozhatatlanság és az állampolgári engedetlenség korábban elképzelhetetlen szintje – még a politika „mintaállamaiban” – Kanada, Hollandia, Svájc, Svédország – is tapasztalhatók. És ez nem tekinthető pusztán a koronavírus járvány „mellékhatásának” vagy a média által előidézett véleményzavarnak. Lényegében ugyanilyen kép rajzolódik ki a demokrácia állapotát „mérő” – független szervezetek által létrehozott – mutatószámokból.   

A „Democracy Index” az elmúlt fél évszázad során folyamatosan javult a világban. Évtizedeken keresztül rendre több volt a javuló, mint a romló demokráciájú társadalom. 1990-1995 között azután – döntően a „rendszer-váltások” idején és következtében – ugrásszerűen javult a helyzet. A 21. századba átlépve azonban – rácáfolva a bíztató várakozásokra – az indexek romlani kezdtek. Mintha visszavonulót fújt volna a demokrácia. Egyre több, korábban „teljes” demokráciaként jellemzett ország csúszott vissza a „sérült” jelzővel illetett állapotba. Voltak azután, aki innen a hibrid rendszereknek nevezett/csúfolt csoportba süllyedtek, ahonnan – a kiszámíthatatlan külső és fenyegető belső körülmények hatására – megállíthatatlanul sodródtak tovább az autokrácia, sőt a kendőzetlen elnyomást nyíltan felvállaló diktatúra irányába. (Global State of Democracy 2021.) Mindez, mintha igazolni látszana Kövér László megjegyzését: a demokrácia veszélyes üzem.

Pedig a demokrácia és vele szoros kapcsolatban a kapitalizmus kiformálódása Európa sikertörténete volt. Az elmúlt fél évezredben Európa nyugati felén fokozatosan bővültek a piaci kapcsolatok, terjedtek a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a teret nyert a hatalommegosztás, a parlamentek intézményesültek, és a szabadgondolkozás vitathatatlanná vált. Kontinensünk éppen ezeknek az – intézményi védelemmel ellátott – vívmányoknak köszönhetően ugrott a történelmi „maraton-verseny” élére. A folyamatot persze éles politikai küzdelmek, erősödő társadalmi és gazdasági ellentmondások kísérték. A társadalom többségét kényszerek és szenvedés terelte erre a fejlődési pályára. Miközben pedig a folyamat haszonélvezőinek politikai és a gazdasági hatalma folyamatosan nőtt, a változások elszenvedőinek helyzete csak lassan javult.

Egészében véve a 18. és 19. század mégis látványos forradalmakat hozott. Az USA-ban 1776 július 4-én elfogadott „Függetlenségi nyilatkozat”, az 1789 augusztus 26-án Franciaországban elfogadott „Az emberi és polgári jogok nyilatkozata” félreérthetetlenül kinyilvánította az emberek egyenlőségét és mindenki jogát a boldog és szabad élethez. Batsányi pontosan jellemezte a korszellemet: „Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, Törvény, egyenlőség, s te áldott szabadság”. Az „egyenlőség forradalma” ugyan még sokáig csak ígéret maradt a többség számára, de legalább hivatkozási alapként szolgálhatott. A morális szükségszerűséggel felruházott remény és a megélt valóság ütközése éltette az erőszakos forradalom vágyát, a hirtelen irányváltást, alapvető intézményi átalakulást és az uralkodó osztályok hatalmának megtörését.

A valóságban azonban a forradalmak – a viszonyok, a viselkedés és a kormányzás modelljének alapvető megváltozása – fokozatosan, több terület lépésről-lépésre történő átalakulásával zajlottak. A változásban alapvető szerepet játszott a politikai forradalom és az ipari forradalom szoros és egymást segítő kapcsolata. A liberális politikai rendszer segítette az üzleti vállalkozások fejlődését, míg a gyarapodó tőkésosztály stabilizálta és tovább szélesítette a politikai és a gazdasági szabadság szféráját. Volt, még egy további – rejtettebb, de nem kevésbé fontos – strukturális megfelelés is a liberális politikai rendszer és a részvénytársaságok között. Mindkettő a kormányzás hasonló modelljén alapult: az egyéni döntések helyett testületi döntések, a személyes kontroll helyett a hatalom intézményes kontrollja érvényesült. A végső szót pedig mindkét esetben a választópolgárok/részvényesek mondják ki, akik átruházták ugyan az irányítás és végrehajtás feladatát, de folyamatosan figyelemmel kísérik „tulajdonuk” állapotát és fenntartják maguknak a jogot, hogy döntsenek megbízottjaik sorsáról.

A rendszer zökkenőmentes működése két alapfeltételen nyugszik. Egyrészt, a kezdetektől a megkérdőjelezhetetlen szuverenitáson: az állam a határain belül, a részvénytársaság a törvények szabta keretek között szabadon és kizárólag saját „tulajdonosainak” érdekeikre tekintve hozta meg döntéseit. Másrészt, elengedhetetlen volt, hogy a választópolgárok/tulajdonosok folyamatosan rajta tartsák szemüket „tulajdonukon”, képesek legyenek helyzetét objektíven megítélni, és azonnal beavatkozzanak, amint problémát látnak. Ennek feltétele a tényekhez való hozzáférés, azok szakszerű elemzése és a racionális mérlegelés volt. Ezt a növekvő iskolázottság és a megkérdőjelezhetetlen sajtószabadság alapozott meg. Ám a múlt század közepén az üzlet világában felbukkant az emberek befolyásolásának különös koncepciója, amely fokozatosan eltérítette a figyelmet a tényekről folyó vitákról.

Ennek jellegzetes példája, amikor a dohányipar – a dohányzás rákkeltő hatásának nyilvánosságra kerülésével – létét fenyegető „veszéllyel” szembesült. A vállalatok először a tények cáfolatával akartak visszavágni. Ám egy marketing-guru „hatékonyabb” megoldást javasolt: ahelyett, hogy fáradságos munkával igyekeznének megcáfolni a tudományos eredményeket – ami lehet, éppen igazolja a tudósok állításait – inkább hitelteleníteni kell a kutatókat és eredményeiket. (Proctor, R. 2008. Agnotology: The Making and Unmaking of Ignorance). Az agnotology az igazság keresése helyett a lejáratására épít. Arra bíztat: ne vesződj a tények cáfolatával, inkább alakíts ki olyan benyomást, hogy a tények csak vitatott, nem kellően alátámasztott vélekedések, a kutatók részrehajlóak, vizsgálataikat pedig „gyanús” szervezetek finanszírozták.

A befolyásolásnak ez a stratégiája az elmúlt évtizedekben általánosan elterjedt és ez alapjaiban megrendítette a demokráciát. A világ ugyanis időközben alapvetően átalakult. A földet behálózó beszállítási és kommunikációs láncok az emberi társadalmakat fokozatosan komplex és szorosan csatolt rendszerré formálták. Ennek hatására a globális rendszerben felerősödtek az „önszerveződő” folyamatok, amelyek alapvetően új jelenségek megjelenésére vezettek. A rendszer aktorai között – általuk nem befolyásolhatóan – szoros kapcsolatok és erős visszacsatolások alakultak ki, amelyekből hálózatok áttekinthetetlen sokasága keletkezett. Ezeken keresztül a hatások megállíthatatlanul terjedtek szét a rendszerben, felerősítve a folyamatosan keletkező zavarokat, ami egyre nehezebben kontrollálható szélsőségekre és a korábban megkérdőjelezhetetlen szuverenitás visszaszorulására vezetett. (Cosen, B. et.al. 2021. Governing complexity).

A világ fokozatosan a radikális bizonytalanság szintjére érkezett, és kiszámíthatatlanná vált. (Kay, J. King, M. 2020. Radical Uncertainty). Ebben a helyzetben egy korábban felfedezett, de sokáig csak szűkebb területen érvényesülő jelenség – a Dunning-Kruger hatás – kerítette hatalmába kerítette a föld-lakók nagy részét. A hatás lényege: az áttekinthetetlen világban a hozzáértők elbátortalanodnak megkérdőjelezhetetlen véleményt nyilvánítani, míg a nem-hozzáértők tévedhetetlennek gondolják magukat. (Kruger, J. Dunning, D. (1999): Unskilled and Unaware: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments.) Vagyis, a kaotikus körülmények között az átlagpolgár mindinkább „magabiztos idiótaként” viselkedik, amit csak fokoz, hogy a médiát elárasztották a hamis információk. A demokrácia végső letéteményesei tehát egyre kevésbé képesek és hajlandók hamis valóság mögé nézni.

Míg a 20. század végén a „rendszerváltók” vitathatatlan „tervrajzként” tekintettek a demokrácia korábban sikeres társadalmi modelljére, annak működési feltételei a 21. században alapvetően módosultak:    

• a polgárok közvetlen részvétele lecsökkent az elitek és szakértők rovására,
• egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nem-választott és nem is felelősségre vonható aktorok,   
• egyre több lényeges kérdést döntenek el a nyilvánosságtól elzártan, társadalmi felhatalmazással nem rendelkező és nem is ellenőrizhető személyek és csoportok,
• a vélemények végletesen polarizálódtak, nehezebbé vált igazolt információkhoz hozzáférni és a racionális vita.

A liberális állam tehát egy olyan autóra kezdett hasonlítani, amelyet egymással megegyezni képtelen személyek vezetnek, mégpedig úgy, hogy az egyik markolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, egy negyedik működteti az irányjelzőt. A világ pedig egy olyan autópályára emlékeztet, amelyen hol hóvihar, hol özönvízszerű eső söpör végig és a látási viszonyok egyre romlanak. A következmény: a globális rendszer különböző részei növekvő zavarokkal, az országok pedig súlyos válságokkal birkóznak, mindeközben a kormányzatok működését lefullasztja a vetokrácia, az egymást minden áron akadályozó csoportok vetélkedése. A választások közeledtével nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású politikai birkózás veszi kezdetét. Ez a helyzet tette a demokráciát, nehezen megelőzhető balesetek által fenyegetett „veszélyes üzemmé”.

Sokan reménykednek, ha a járvány elvonul, visszatér a régi „normalitás”. A társadalmak „gondolkodásmódját” elemző kutatások azonban ennek ellenkezőjére utalnak.  A kutatók azt vizsgálták, amikor egy történelmi korszak tömegesen idéz elő depressziót, akkor ennek jelei megmutatkoznak-e a társadalom kollektív „pszichéjében”? (Bollena, J. et.al. 2021. Historical language records reveal a surge of cognitive distortions in recent decades.) Elemezve 125 év (!), angol és más nyelveken megjelent mintegy 14 millió könyvét (!) azt találták, hogy az elmúlt évtizedek szóhasználatában jól azonosíthatók a – korábbi trendből kiemelkedő – kollektív depresszió jelei. Mintha a modern világ polgárain kitört volna a „kollektív őrület”. Hasonló trendet azonosított a társadalom kollektív érzéseit tükröző szóhasználatának vizsgálta is. (Scheffera, M. et. al. 2021. The rise and fall of rationality in language.) A Google nGram adatbázis több millió, 1850 és a 2019 között született dokumentumát (!) elemezve azt találták, hogy a köznyelvben a racionalitásra utaló kifejezések – meghatározó vagy következtében – sokáig folyamatosan emelkedtek, míg az érzelmi tapasztalatra utalók – úgy érezem vagy úgy hiszem – fokozatosan csökkentek. Ez a trend azonban az elmúlt évtizedekben megfordult. A 21. századba átlépve a korábbi, közérdek-központú és racionális szemléletet, az egyén-központú és alapvetően érzelmi megközelítés váltotta fel. Mindez arra utal, hogy az átlagpolgár egyre kevésbé racionálisan értelmezi helyzetét.  

Miközben tehát világunk az egymásra halmozódó válságokkal küszködik, a rendszer irányításához szükséges képességünk mindinkább elmarad a követelményektől. Ez az oka a természeti környezet, a demográfiai és a migrációs trendek, a globális gazdaság, és nemzetközi politika megállíthatatlanul erősödő zavarainak. Miközben azonban egyre erősödik a „krízis-menedzsment” alkalmazásának kényszere, a globális rendszer kormányzásának mindhárom szintje egyre erősödő hiányosságokkal küszködik. A „kormánykereket” kezükben tartókat az „ego-vezérelt” viselkedés vezérli, gondolkodásmódjuk beszűkült és csak hatalmuk stabilizálásával törődnek. Az őket kiszolgáló elitek viszont szélsőségesen polarizálódtak, képtelenek a párbeszédre és ezzel – szándékaiktól függetlenül – a vetokráciát működtetik. A „végső tulajdonosok” – vezetőket és a döntéseket előkészítő szakembereket ellenőrizni hivatott polgárok – pedig „magabiztos idiótaként” viselkednek, és nem vesznek tudomást arról, hogy a demokrácia „veszélyes üzemmé” vált. Nos, így készül a 21. század.

„Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy eszme, aminek eljött az ideje” – idézik gyakran a mondást. S valóban, számtalan példa mutatja, hogy egy feltaláló ötlete, egy tudós gondolata, egy filozófus víziója – sok éves szendergéséből felébredve – átalakítja a világot. Ám ennek a mondásnak van egy másik – rejtett, ugyanakkor nem kevésbé fontos – üzenete: „Nincs frusztrálóbb, mint egy sikerre ítélt eszme megvalósításáért akkor harcba szállni, amikor annak még nem jött el az ideje”. Pedig ezt sokan – a gondolatok kiötlői és a víziók elkötelezett, vagy csak rászedett követői – megszenvedték. Erre a lehetőségre már Marx is utalt: “Egy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének…természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat”. (Marx, K: A tőke, I. kötet.) A 20. század szomorú tanulsága: a kommunizmus utópiájának megvalósítására törekvő mozgalmak sem megrövidíteni, sem enyhíteni nem tudták a „születés fájdalmait”.

Pedig voltak a haladásnak olyan elkötelezett hívei, akik ezt pontosan előre látták. A 20. század társadalomtudományának egyik „alapító atyja”, M. Weber, halála előtt, 1920-ban barátjához, Lukács Györgyhöz írt levelében arra figyelmeztette: „ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják.”. Ma olvasva ezeket a sorokat, három gondolat vetődött fel bennem. Az első: jó lenne, ha mindenki tudomásul venné, a 20. század Weber előrejelzését igazolta. A második: mostanában telt le az a bizonyos 100 év, amire M. Weber utalt, és ez felvetheti az újrakezdés lehetőségét. A harmadik: csak akkor van alapja a reménykedésnek, ha elfogulatlan értékelés igazolja, valóban feltűntek a trendfordulás jelei.

Az óvatosság ugyanis továbbra is indokolt, nehogy újra az illúziók csapdájába essünk. A 20. század tagadhatatlan tapasztalata: az illúziók által elvakított mozgalmak – a történelmi kényszerek nyomására és a politikai harcok kikerülhetetlen logikáját követve – az eszkalálódó erőszak pályájára kerültek, amelyről azután már nem tudtak letérni. Ez az út azonban a hirdetett jövőképnek és a fennkölt morális céloknak tökéletesen ellentmondó politikai kísérlet-sorozathoz vezetett, amely – a sokmillió áldozat ellenére – sikertelen maradt. Ez nem azt jelenti, hogy eleve indokolatlan volt a kapitalizmus alapvető intézményeinek – a piacnak, a magántulajdonnak, és az ezekre épülő hatalomnak – az éles kritikája. Még a kapitalizmus elkötelezett, de elfogulatlanul elemző hívei is elismerik: „a piac lehetővé teszi, hogy a gazdag ember macskája, eligya a tejet a szegény ember gyermeke elől”. A 21. század alapvető problémái – a természeti folyamatok fenntarthatatlansága, a globális gazdaság krízisérzékenysége és a társadalmi egyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedése – a kapitalizmus logikájából fakadnak.  

Ám épp így tagadhatatlan – mutattam be nemrég írt cikkemben, „Valóban gonosz-e a kapitalizmus?” az elmúlt évek kutatásai alapján – hogy a pénz, a piac, a magántulajdon és az állam alapvetően pozitív a történelmi szerepet játszottak. Az elmúlt évezredek fejlődéspályájáról rajzolt objektív kép óvatosságra kell intse az erőszakos forradalom híveit. A történelmi elemzések egyértelműen igazolták: ezek az „ördöginek” kikiáltott intézmények a fejlődés elkerülhetetlen és – negatív mellékhatásaik ellenére is – az emberi állapotok folyamatos javulását lehetővé tevő eszközök. Nélkülük nem terjedhettek volna el a műszaki innovációk, nem növekedhetett volna az életminőség, nem jöhetett volna létre a közösségeket körülvevő komfortzóna, és nem válhatott volna globálissá az emberiség. Ugyanakkor a fejlődés együtt járt az emberi környezet erősödő zavaraival és a társadalmi, gazdasági ellentmondások növekedésével is.

A piacot és az állomot „meghekkelő” magántőke a „győztes visz mindent” helyzetet alakított ki, amely a Máté-effektus – „akinek van, annak adatik, akinek nincs attól az is elvétetik, amije van” – érvényesüléséhez vezetett. A magánvállalkozások és az állam összejátszása lehetővé tette a csere „természetes” – a verseny által korlátozott – arányainak egyoldalú megváltoztatását. A fiatal Marx a Mosel vidéki falopásokkal szembesülve ébred rá, hogy az állam nem a társadalom felett lebegő eszme, amely mindenki javára elfogulatlanul munkálkodik, hanem a gazdagok és hatalmasok eszköze, amellyel rabságban tartják a szegényeket. Ennek tükrében teljesen érthető a „tökéletes” társadalom megtervezésének és létrehozásának vágya. Ám a valóság az, hogy a pénz, a piac, a kereskedelem, és a magántulajdon hiányában nincs bővülő munkamegosztás és nem jöhettek volna létre egyre nagyobb és mind komplexebb társadalmak.  

Vagyis, a „gonosznak” kikiáltott eszközökből épült az a történelmi „mozgólépcső”, amely egyre több lehetőséget és szabadságot kínáló fejlődési szintre vezette fel az emberiséget. Aki pedig fellépett erre a történelmi mozgólépcsőre, az egyre gazdagodó és növekvő életminőséget biztosító világba juthatott. A fejlődés ugyanis, sok szenvedés és kényszerű alkalmazkodás árán, egy – a Maslow-piramis logikája alapján elrendezett -bevásárlóközpontra emlékeztető modern világba vezetett. A földszinten a fiziológiai szükségletek – az élelem és a ruházat – elégíthető ki. Innen a mozgólépcső tovább vezet a biztonság szintjére, ahol az ehhez szükséges „árúcikkek” – a lakóhely és a környezet biztonsága – vásárolhatók meg. A mozgólépcső ezután a társas kapcsolatok szükségleteinek a kielégítését kínáló harmadik szintre visz fel, ahol bárki sokféle kapcsolat, találkozási tér, szórakozási forma, és egyre szabadabban kifejezhető egyéni vágy széles kínálatából válogathat. Aki pedig még feljebb vágyik, azt a mozgólépcső az elismerés szükségleteit kielégítő a negyedik szintre vezeti. Itt, azokat a termékeket és szimbolikus dolgokat vásárolhatja meg, amelyek alapján, aki csak rápillant, az irigyelni fogja.

Ezt a „Maslow-bevásárlóközpontot” jellegzetes életmodell működteti. Ennek alapja, hogy az élet egy „játék”, amelyben az nyer, aki végül a legtöbb „örömpontot” és „sikerpontot” gyűjti. Állandóan arra ösztönznek, hogy fogyassz minél többet, válaszd a legjövedelmezőbb állást, keresd a befolyásos emberek barátságát, sőt emberi kapcsolataidat is a vásárlás logikája alapján intézd: amit és akit meguntál, azt dobd el és cseréld le. A történelmi szükségszerűséget ebben a „bevásárlóközpontban” a mindennapok kikerülhetetlen hatásai működtetik. Kezdve az észrevétlen finom ösztönzésektől egészen a fenyegető kényszerekig, az embereket minden, folytonosan viselkedésüknek az életmodellhez való hozzáigazítására figyelmezteti.  Szülőként, munkavállalóként, vásárlóként, baráti közösség tagjaként, politikával foglalkozó állampolgárként állandóan szembesültek ezekkel a hatásokkal, amelyek visszaterelik őket, ha letérnének erről az útról.  

A történelmi mozgólépcső pedig egyre gazdagabb és kifinomultabb világba vezetett fel. Ám ennek megvolt az ára és a kikerülhetetlen mellékhatásai. Aki a történelem gyorsuló vonatára fellépett, onnan már nem lehetett – a baleset veszélye nélkül – lelépni. Az emberekre rázárult a munkamegosztás és a „feszített üzemmódú” életmód „bilincse”. Az egyik oldalon, a csábítások átláthatatlan sokasága, míg a másikon az ellenállhatatlan késztetés: mindent, azonnal elérni, megszerezni és átélni. Miközben pedig a 20. század vége felé a munkamegosztás globálissá szélesült és a megélhetés kényszere az egyént egy szűk tevékenységi kör börtönébe zárta, az egyenlőtlenség fél évszázados csökkenés után újra növekedni kezdett. (Piketty, Th. 2015. A tőke a 21. században). A vagyoni és jövedelmi skála felső 1%-nak részesedése az 1970-es évek óta folyamatosan nő. Ez azonban nem pusztán a fogyasztási különbségek szélesedése miatt zavaró, hanem e réteg szinte korlátlanná növekvő befolyása miatt veszélyes. A tőke, a politika és a média feletti ellenőrzés megszerzésével képessé vált arra, hogy saját érdekét a munkavállalók, a társadalom, sőt az egész emberiség rovására érvényesíthesse.  

Ebben a helyzetben válik fontossá, hogy a legkülönbözőbb szükségletek kielégítésének hihetetlen gazdagságát látva „letáborozunk-e” a negyedik szinten, vagy tovább haladunk az önmegvalósítás lehetőségét kínáló ötödikre? Vagyis, fogva tart-e minket a kifinomult fogyasztás élményeinek és presztízs-kínálatának gazdagsága vagy az alkotás örömének, az igazság keresésének és a szabad közösség megalkotásának alapvetően eltérő motivációját választjuk? A kérdés tehát az, vajon feltűntek-e olyan – történelmi szükségszerűséget megtestesítő – hatások, amelyek a kor emberét alapvető életmódváltásra ösztönöznék? Nos, a 21. században két alapvető tényező – a fogyasztás „határköltségének” és a fogyasztás generálta „határboldogságnak” – különös alakulása átrendezheti a ma még megfellebbezhetetlennek tűnő fogyasztásközpontú életmódot.

A fogyasztás „határköltsége” – az egyre újabb dolog megvásárlásának költsége – a szinte végtelenségig kifinomult igények miatt folyamatosan növekszik. Mindenekelőtt: a fogyasztói társadalomban megsokszorozódnak a „boldogság-javak”, vagyis mind több dolog van, amiről úgy véled, enélkül nem lehet élni és egyébként is, mindenki arról győzköd, hogy azt mindenképpen meg kell szerezned. Másodszor: a státusz-hierarchiában egyre feljebb kerülve, mind drágábbá válnak a megszerzendő dolgok, ugyanis a presztízsfogyasztás – hogy hirdethesse a státuszhierarchiában elért szintet – értékükön felül megdrágítja a javakat. Harmadik: az emberiség beleütközött a fenntarthatóság korlátjába és a kényszerű szabályozás az élet drágulására vezet. A negyedik: az átlagembert, a lépéstartás kényszere olyan munka végzésére veszi rá, ami nem érdekli és nem tölti el örömmel, de csak így képes vásárlásait finanszírozni. Ötödik: a fogyasztáshoz elengedhetetlenül szükséges pénz megszerzése, sőt a fogyasztás lebonyolítása is lecsökkenti a szabadidejét, így az az érzése alakul ki, hogy éppen saját vágyai követésére nem marad ideje.

A másik alapvető tényező, ami eltérítheti a kizárólagos életcéllá emelt fogyasztástól, hogy a „határboldogság” – az újabb egységnyi fogyasztás előidézte boldogságnövekedés, egyre csökken, gyakorlatilag a nullához tart. Ennek egyik tényezője: az „örömjavak” megsokszorozódása miatt, a fogyasztás egyre újabb „egységének” – legyen az egy csirkecomb vagy egy ing, a nagyobb autó vagy egy új partner – megszerzése a korábbiakhoz mérten egyre kevesebb örömet okoz. A másik „boldogság-tolvaj”: bármely dolog elfogyasztása elveszi az időt a másiktól. Így, még fogyasztás közben is az jár az eszedben, hogy most ez megakadályoz abban, hogy valami mást élvezz, és ez csökkenti az örömedet. (B. Swartz. 2013. Paradox of choice.). A harmadik: egyre többen döbbennek rá, hogy a boldogság legfontosabb forrása, az emberi kapcsolatok, nem vásárolhatók meg pénzen, csak kitartó „odaadással” egyenlíthetők ki.

A felsorolt tényezők a fogyasztás motivációjának csökkentő történelmi trendjét rajzolják fel. Ez azonban nem erőszakos forradalom formájában, még csak megfellebbezhetetlen politikai parancs vagy ideológiai utasítás útján jut érvényre. Az új társadalmi formációk egyébként is mindig lépésről lépésre jönnek létre a meglevőkből, a viszonyok, az együttműködési formák és a szabálykövetés intézményeinek fokozatosan átalakulásával. A forradalom lényege nem a látványos erőszak, ami elragad, megfoszt, kényszerít, hanem a mindennapi viselkedés szabályainak fokozatos, de alapvető átalakulása. Az új társadalmi formációk az egyéni döntések sokaságából, az emberek pillanatnyi – intézményi kényszerek által korlátozott – helyzetük végig gondolását követő egyedi választása nyomán formálódtak ki.

Hogyan válik akkor – kérdezheti az olvasó – a presztízsfogyasztás kapitalizmusa a szabad alkotást választó egyének kommunista társadalmává? A kommunista „forradalom” első szakaszában, az emberek – megérezve a fogyasztás csökkenő motivációját – az újabb fogyasztási lehetőségekre egyre gyakrabban mondják: erre nincs szükségem. A „forradalom” második szakaszában ezek az egyének – a társadalmi változások általános modelljét követve – fenntarthatóan működtethető kommuna típusú közösségekké szerveződnek. Kutatások bizonyítják: ha az egyének szabadon mozoghatnak, akkor a viselkedésbeli különbségek alapján a társadalom szétválik azonos viselkedést mutató térségekké. (Schelling, Th. 1971. Dinamic modells of segregation.) Hasonlóképpen igazolható, hogy a „jólelkű” egyénekből szerveződő közösségek – még önző és mohó társadalommal körülvéve is – alkothatnak fenntartható és stabil társadalmi formát. (Stewart, A. Plotkin, J. 2013. From extortion to generosity, evolution the Iterated Prisoner’s Dilemma.)

A kommunista társadalom a „forradalom” harmadik szakaszában, a kommunák hálózatából formálódik ki. A kommuna típusú közösségek szervesen beépülnek a tőke globális rendszerébe, együttműködnek a profit-orientált vállalkozásokkal, de folyamatosan felmutatják a kommuna-típusú közösségek előnyeit. A kommunizmus tartósan együtt él a pénz, a piac, a magántulajdon világával, de szabadon választható alternatívát kínál mindenki számára. Lehetővé teszi a fenntarthatóságot, az egyenlőséget és az alkotást szem előtt tartó egyéni életprogram és közösségi működésmód kialakítását. Vagyis, a presztízs-fogyasztás helyett az önkéntes egyszerűség (voluntarily simplicity) életmodelljének követésére, a státusz-piramison való felkapaszkodás helyett az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatok építésére, a pillanatonként változó élményekben való elmerülés helyett a világ megismerésére irányuló alkotó életmód kialakítására ösztönzi tagjait.

Nem kell tehát erőszakos mozgalmat szervezni a napfölkeltéért. A kommunizmust választók sokkal nehezebb követelménnyel szembesülnek. Ezt T.H. White – Üdv néked, Arthur nagy király – könyvének utolsó bekezdésében így foglal össze: „Eljön a nap, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S, hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek.” A kommunizmus alapkérdése: mikorra válik a föld néhány milliárd filozófus, művész és tudós bolygójává?

„Az élet – S. Kierkegaard szerint – csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet.” E különös „szabály” következménye: az egyén sorsának, a társadalmak fejlődésének, sőt az emberiség történelmének meghatározó fordulatai gyakran sokáig rejtettek. Az egyének csak évekkel később, a társadalmak sokszor évszázadok múltán, visszatekintve ismerik fel: egy bizonyos időponttól kezdve, más irányt vett az sorsuk. Előfordul persze, hogy váratlan lehetőségek vagy kikerülhetetlen kényszerek váltják ki a látványos fordulatot. Mégis, gyakoribb, hogy a valódi fordulópont elkerüli figyelmünket és csak később vesszük észre: valamikor letértünk az évtizedeken keresztül követett fejlődéspályáról.

Mintha egy rendező-pályaudvar váltóin haladtunk volna át, „sors-váltás” következett be és életünk már egy másik „vágányon” fut, új jövő felé. Mindez csak azért nem tűnt fel eddig, mert az új „vágány” sokáig a régivel párhuzamosan haladt, így a változások először észrevétlenek voltak. Azután fokozatosan elkanyarodik egymástól a két pálya, a környezet is alapvetően megváltozik, mintha az utasok is egészen mások volnának, mint régen és egyszer csak rádöbbentünk: egészen új végcél felé halad életünk és történelmünk. Ilyesfajta életérzés foghatott el sokunkat, amikor az elmúlt évtizedek kaotikus eseményeit a statisztikák hosszútávú trendjét felrajzoló ábráinak fényében megszemléltük. Ekkor elénk tűnt a történelem rejtett – valamikor az 1970-es évek közepén bekövetkezett – fordulópontja.

A 20. század egymásnak tökéletesen ellentmondó narratívákat kínál. Volt két borzalmas világháború és népirtások, bekövetkeztek világválságok, kitörtek világjárványok, szinte elviselhetetlen társadalmi és gazdasági megrázkódtatást előidézve. A század ugyanakkor sokszázmillió ember felemelkedését, életkörülményeik folyamatos javulását hozta. Az iparosodó és a világgazdaságba becsatlakozó országokban jelentősen nőtt a GDP/fő, folyamatosan javult az életszínvonal és emelkedett a születéskor várható élettartam. Ráadásul – rácáfolva sokak várakozására – a piacon, a magántulajdonon és a demokrácián alapuló társadalmak az egyenlőség irányába mozdultak el. Az egymást követő generációk társadalmi státusza és életesélyei rendre meghaladták szüleikét, a szabadságjogok szélesedtek, az emancipáció előre haladt.

Simon Kuznets – Nobel díjas közgazdász – ebből a pozitív trendből elméleti modellt formált. (Kuznets, S. 1955. Economic Growth and Income Inequality). Az 1950-as évekig tartó időszak adataira alapozva, az egyenlőtlenség hosszútávú alakulását egy fordított U alakú görbével jellemezte. Eszerint, az egyenlőtlenség, több évszázadokon keresztül egyre nagyobb lett. A vagyonok és a jövedelmek különbsége, mintegy követve a Máté-effektust – „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” – megállíthatatlanul növekedett. Amint azonban az iparosodás elért egy szintet, fordulópont következett: a jóléti állam, a versenyt és esélyegyenlőséget támogató politikát kezdtek követni és az egyenlőtlenség csökkenni kezdett. Kuznets tehát egy optimista jövő-képet rajzolt fel: a gazdasági és politikai fejlődés eredményeként a modern világ túljuthat az egyenlőtlenség, emberek milliárdjainak szenvedését előidéző korszakán.

Az 1970-es évektől azonban az egyenlőtlenség csökkenő trendje – ellentmondva Kuznets víziójának – váratlanul megtört. Ez azonban csak egy évtizedes késéssel derült ki, mert vagyoni és jövedelmi különbségek növekedését egy ideig elrejtette az életkörülmények javulása. Ám a 21. századba átlépve a trendváltás letagadhatatlan lett. A jövedelmi és vagyoni különbségek évszázados alakulását Th. Piketty a világhírű francia közgazdász tárta a világ elé. (Th. Piketty, 2015. Economics of Inequality). Piketty azonban a statisztikai adatokból – Kuznets fordított U-alakú görbéjével ellentétben – éppen egy U-alakú az évszázados trendet olvasott ki. Ezzel részben visszaigazolta Kuznets állítását – a 20. század elejétől az egyenlőtlenség valóban csökkent – ám a későbbi adatok egyértelműen egy 70-es évtizedben bekövetkezett trendfordulót jeleztek, amikortól az egyenlőtlenség újra növekedésnek indult.

A modern világ tehát az elmúlt évtizedekben az U alakú „Piketty-görbe” „felszálló” ágára került. (Piketty, Th. Saez, E. 2014. Inequality in the Long Run.). Sőt, az egyenlőtlenség mértéke a 21. századba átlépve, újra elérte a 19. századbelit! A valóságban a trendváltás jelei már a 1980-es évek elején megmutatkoztak. Feltűnt ugyanis, hogy a termelékenység és a munkavállalói jövedelmek hosszú évtizedeken keresztül egybekapcsolódó növekedése a 1970-es évek közepétől „szétcsatolódott”. Miközben folytatódott a termelékenység növekedése, a munkavállalói jövedelmek stagnálni kezdtek. A szélesülő „termelékenység-munkabér rés” arra utalt, hogy a munkások egyre kevesebbet kapnak vissza az általuk előállított hozzáadott értékből. Ez a kizsákmányolás erősödését jelentette, és két izgalmas kérdést is felvetett: mi volt az oka, a évtizedekig tartó jövedelem-különbség csökkenésnek és mi vezethetett ennek a trendnek a megváltozására? Az egyenlőtlenségek csökkenésében jelentős szerepe volt a progresszív adózásnak. Ezt részben a világháborúkra való felkészülés, majd az újjáépítés finanszírozása magyarázta. De a II világháborút követően alapvető szerepet játszott az egyenlőbb csere kialakulásában a szocializmustól való félelemnek, a szociáldemokrácia befolyásának és a szakszervezetek erősödő alkupozíciójának.

A 1970-es évtizedben bekövetkezett fordulat okait azután – évtizedes késésekkel – fokozatosan tárták fel a kutatások, amelyek eredményeit újabb – különös elnevezésű – görbék szemléltették. Az első: a Baldwin-féle „mosoly-görbe” volt. (Baldwin, R. 2016. The Great Convergence.) A kutató a vállalati értéklánc – a kutatóktól és fejlesztőktől, a terméket előállító munkáson keresztül, a marketingesekig tartó – egymást követő szakaszainak értéktermelő képességét elemezte. Az eredményeket egy olyan koordinátarendszerben ábrázolta, amelynek vízszintes tengelyén a vállalaton belüli értéklánc résztvevői voltak, míg a függőlegesen az általuk előállított hozzáadott érték. Az 1970-es évekig az ábra egy a közepén enyhén behajló görbét mutatott, jelezve a magasan képzettek nagyobb hozzájárulását. A 21. századra azonban a görbe közepe – a munkások alkupozíciójának leértékelődése miatt – mélyen berogyott, míg két széle – az innovációk felértékelődésével – felemelkedett. Ez a kép sokakat egy mosolyra nyíló arcra emlékeztetett, innen a „mosolygörbe” elnevezés. (Baldwin, R. 155. oldal.)

Ám a baj – ahogy az szokott lenni – nem járt egyedül. A 2. világháborút követően a fejlődő világ egyre újabb térségei kapcsolódtak be a világgazdaságba. Ennek hatására a vállalati értéklánc egyre távolabbi országokra terjedt ki. Kezdetben a „mosoly-görbe” a vállalaton belüli viszonyokat tükrözte, azután, a termelőegységek vidéki „kiszervezésével” az országon belülieket. A globalizáció során a „mosolygörbe” közepét az alacsonyabb átlagbérű országok munkásai „foglalták el”. A vállalatok megtartották maguknak a Baldwin-görbe stratégiai fontosságú két szélét, míg a közepét – a fizikai munkára alapozott gyártást – növekvő arányban kiszervezték. Emiatt a fejlett tőkés országok, alacsonyan képzettségű munkásainak alkupozíciói alapvetően meggyengültek. A következmény: a 70-es évekig egyöntetűen emelkedő középosztály „kettészakadt”.

A felsőfokú végzettségűek emelkedése folytatódott, míg a továbbtanulást nem vállaló, vagy abból anyagi okok miatt kiszorulók, döntően fizikai munkát végzők – a „mosoly-görbe” berogyott közepén – egyre mélyebbre süllyedtek. Mivel nem voltak képesek vagy nem voltak hajlandók alkalmazkodni, romló munkafeltételekkel, gyengülő alkupozícióval, ebből következően csökkenő jövedelemszinttel és társadalmi státuszuk lesüllyedésével szembesültek. Sokan egyéni menekülési utakat kerestek, a szakszervezetekből kiléptek, párkapcsolataik megszakadtak, így védelem nélkül maradtak. Helyzetüket a globális folyamatok nehezen kikerülhető csapdává formálták. Ennek működését, a Világbank világhírű szakembere B. Milanovic, egy – még az eddigieknél is különösebb – „elefánt-görbével” világította meg. (Milanovic, B. 2018. Global Inequality.).

A globális világgazdaság a munkavállalóit, növekvő jövedelemszint szerint 10 csoportba rendezte és megvizsgálta, viszonylagos jövedelempozícióik változását 1988-2008 között. A szeme előtt kirajzolódó ábra őt – és másokat is – egy elefántra emlékeztette, innen az „elefánt-görbe” elnevezés. A legrosszabbul, mint az várható volt, a globális jövedelmi lista legalsó tizedébe tartozó, a legeslegszegényebbek jártak: őket „mutatta” az elefánt „hátsó része”. Meglepő módon azonban, az utánuk következők – a fejlettekhez viszonyítva még mindig szegény – a 2.-tól a 7.-ik tizedekbe tartozók jövedelmi helyzete az elmúlt évtizedek során jelentősen javult! A kiszervezések során a térségeikbe vándoroltak a helyinél magasabb béreket kínáló munkahelyek. Így egyértelműen nyertesei voltak az átrendeződési folyamatnak, amit az elefánt kiemelkedő magas háta mutat. A fejlett társadalmak, felső 8-9. jövedelemkategóriába tartozó munkavállalói viszont, éppen a kiszervezések miatt jórészt vesztesei lettek a globális változásoknak. Elveszítették biztos munkahelyeiket és csökkent jövedelemszintjük, amit az elefánt-görbe leeső homloka és lecsüngő ormánya mutat. A globális rendszer leggazdagabbjai – a legfelső, 10. jövedelemkategóriába tartozók – viszont egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmi átrendeződésnek, őket mutatja az elefánt-görbe felemelkedő ormány-vége.   

A Baldwin- és a Milanovic-görbe együttes hatása: a fejlett világ jelentős munkavállalói csoportjai fogva tartó csapda jött létre. Ez nemcsak az egyéneket tartja fogva, de egész társadalmi csoportra is rázárul, és szinte lehetetlen szabadulni belőle. A csapda működését az un. „Great Gatsby” görbének nevezett összefüggés világítja meg. Az elnevezése Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regényének – „A Nagy Gatsby” – főszereplőjére utal, akinek gazdaggá válása és csábító életmódja ellenállhatatlan vonzást gyakorolt környezetére. Sokáig úgy hivatkoztak Gatsby példájára, mint ami azt sugallja: az egyenlőtlenség lehet igazságtalan, de emberfeletti teljesítményre késztet. Ahogyan a sportolókból az olimpiai győzelem lebírhatatlan csábítása, a megdönthetetlennek gondolt világrekordok túlszárnyalását váltja ki, épp így– érveltek sokan – a látványos egyenlőtlenség az átlagembert is emberfeletti teljesítményre készteti. Így az egyenlőtlenség – végső soron – a társadalmi fejlődés fontos motorja.  

Amikor azonban a kutatók felrajzolták a „Great Gatsby görbét” – összevetve a különböző fejlett társadalmakban az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás mértékét – éppen a feltételezettel ellentétes eredményre jutottak. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility.) Az adatok egyértelműen arra utaltak, hogy a nagyobb egyenlőtlenségű társadalmakban – USA, Anglia és Olaszország – alacsonyabb a mobilitás, mint a kisebb egyenlőtlenségű Finnországban és Dániában. Vagyis, az egyenlőtlenség növekedése inkább növeli a szülők vagyoni pozíciójának meghatározó szerepét gyermekeik jövőjére. Ezért a moderált egyenlőtlenségű társadalmakban az utódok nagyobb valószínűséggel képesek meghaladni a szüleik társadalmi státuszát.

Az így kialakuló társadalmi csapda súlyos következményeit legvilágosabban az USA példája mutatja meg. Először itt vált mindent felülíró jelszóvá – még a 80-as évek elején – az adócsökkentés politikája: „hagyd ott a jövedelmet, ahol az megtermelődött, hiszen megérdemelték, és mert bizonyították, hogy hatékonyan tudják használni. Ez pedig az egész társadalomnak jó”. Ez az adópolitika azonban kiszámítható módon vezetett növekvő különbségre a társadalom felső 10% és alsó 90%, illetve még inkább 1% és 99% között. A megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség ugyanakkor nem elsősorban a presztízs-fogyasztás és a nélkülözés sokkoló különbsége miatt romboló hatású. A vagyonok kontrollálhatatlan növekedésének a legsúlyosabb következménye: a monopóliumok képesek a maguk számára kedvező szabályozást kilobbizni, lévén a politikusok – a választási kassza feltöltésének reményében – készek azt támogatni. Így jön létre pl. a gyógyszeripari vállalatok által „meghekkelt” a szabadalmi rendszer.

A fokozatosan lecsúszó és a jövedelemosztozkodásból vesztesen kikerülő társadalmi rétegekben mindinkább elhatalmasodott a rövidtávú gondolkodás és a kockázatkereső viselkedés. Az ebből fakadó kiszolgáltatottságot azután a politikusok és bankok szövetkezve kihasználták. Lehetővé tették a kockázatosabb ügyfelet számára az un. sub-prime rate – vagyis, a „jó adósoknál” magasabb kamatú – hitelek felvételét. Ez lehetővé tette ugyan a lecsúszottaknak, hogy vásárlásaikat hitelből finanszírozzák, de ez a kockázatos egyéni stratégia – különösen a gazdasági visszaesések idején – tömeges személyes csődökre vezetett. Az életmódjukból fakadó depressziójukat azután a fájdalomcsillapítókhoz való könnyített hozzájárulással igyekeztek enyhíteni, amely – előre látható módon – fokozatosan az opioid járvánnyá erősödött. Ennek következménye, hogy az addig folyamatosan növekvő várható élettartam a vesztes rétegeknél váratlanul csökkenni kezdett. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben célozta meg őket az identitás-politikát hirdető populizmus, amely tovább erősítette a politikai megosztottságot és szinte kormányozhatatlanná tette az USA-t. Ez az „amerikai kór” azután szinte járvány-szerűen terjedt el a világban. A következmény: beszámíthatatlan polgárok, kiszámíthatatlan kormányok és kormányozhatatlanná váló országok mindenütt. Ilyen állapotban próbál az emberiség szembenéznie a globális válságokkal.