Egy „világrend nélküli világ”: okok, következmények, lehetőségek.

   

Sokan találgatják, mit is jelent Orbán Viktor, az idei kötcsei pikniken elhangzott – „egy bizonytalanságokkal teli, világrend nélküli világ” – mondata. Az elmúlt évek eseményeinek tükrében azonban ez a megállapítás az új normalitás kifejezése. „Veszélyesebbé vált a nemzetközi környezet, mélyreható változások zajlanak, a felmelegedéstől kezdve, a digitalizálódáson át egészen a hatalmi politika reneszánszáig, és a nemzeti határok a jövőben nem védenek meg a fenyegetésektől” – értékelte országa helyzetét nemrég a svájci kormány. „A Covid-19 járvány a tudósok és a kormányok számára fájdalmas, de nem előre kiszámíthatatlan esemény volt. Régóta a szemünk előtt ’készült’” – állapította meg a Nature tudományos folyóirat. (Maxmen, A. 2021. Nature. 596, 332.) „A globális gazdaság és a kapitalizmus keresztúthoz érkezett, amit a koronavírus járvány, a környezeti válság, a digitális technológia és a munkaerő piac alapvető változása váltott ki” – adta hírül nemrég a Project Syndicate.

Engem a helyzet egy biológus – John Endler – különös tapasztalatára emlékeztet. Még az 1970-es években, a dél-amerikai folyócskákban élő guppik életét tanulmányozva arra figyelt fel, hogy a vízesés alján levő tavacskában a halacskák – mintha csak fenekén levő kövekhez hasonlóvá igyekeztek volna válni – meglehetősen jellegtelenek voltak, míg az alig néhány száz méterrel feljebb élő társaik rikítóan változatosak. A rejtély kulcsa: az alsó tavacskában a guppik mellett honos, rájuk vadászó csukasügérek, viszont nem tudtak felúszni a zuhogókon a felső tavacskába. Így a guppik számára a túlélés feltétele az alsó medencében, beleolvadni a háttérbe, lehetőleg elkerülve a csukasügérek figyelmét, míg a felső medencében, minél színesebbé válva, felkelteni a nőstények érdeklődését. Emiatt jött létre, egymástól nem túl nagy távolságra a fajon belüli alapvetően eltérő mintázat.

A közösségek eltérő mintázata az emberi kultúra általános jelensége, ám ezt gyakran a politika is felerősíti. Gondoljunk csak Észak- és Dél-Korea polgárainak eltérő világára, vagy a berlini fal két oldalának körülményeire. A rendszerváltások legfontosabb tapasztalata: ha valamilyen ok miatt megszűnik a „nemzeti tavacskák” elszigeteltsége és az emberek szülőhelyükről szabadon „átúszhatnak” a népek tengerébe, alkalmazkodásra kényszerülnek. Miközben pedig régiónk még mindig a globális világ versenyképes viselkedési „mintázatának” elsajátításával küszködik, lényegében ugyanez a kihívás áll az egész emberiség előtt. Valamennyi társadalom egyidejűleg két – eltérő jellegű, de közös gyökerű – problémával szembesül: a globális világ körülményeihez való alkalmazkodással, illetve szuverenitása és nemzeti identitása megőrzésével.  

Minden ország, kinyilvánítva érdekeit, bele kíván szólni szomszédjai életébe, ugyanakkor élesen elutasítja, amikor mások ugyanezt tennék. A brazilok például nem értik, kinek mi köze ahhoz, hogy ők mit tesznek az Amazonasz eső-erdőivel. Orbán Viktor meg azt nehezményezi, hogy más országok a jogállamiságot kérik rajta számon. A végső érv, amire hivatkozva mindenki elutasítja, hogy mások előírják neki, mit tehet – a nemzeti szuverenitás. Ez a szuverenitás kezdetben kizárólag az uralkodókat illette meg. Ők voltak kontinensünk földrajzi, kulturális és politikai színpadán zajló küzdelmek főszereplői. Történelmi jogaikra és senki által nem korlátozott hatalmukra hivatkozva igyekeztek kiterjeszteni vagy éppen megvédeni a sajátjukként birtokolt térséget. Afféle „politikai magánvállalkozókként” saját kényük-kedvük szerint intézték dolgaikat és szembesültek a következményekkel. Ám, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békét követően (1648) a szuverenitás az államra szállt át. Az uralkodók megkérdőjelezhetetlen hatalommal irányított „politikai magán-vállalkozása” ezzel afféle „korlátolt felelősségű politikai társasággá” alakult át. Amiként a KFT-nek, a tulajdonosáétól elkülönített „saját” vagyona van, úgy az állam is az uralkodóétól elválasztott, önálló szuverenitásra tett szert.

A szuverén államok formálódásában a 19. századtól meghatározó tényezővé vált a nemzeti identitás. Az ipari forradalom vívmányai – a vasút és a gőzhajózás, az üzemszerű termelés és a kereskedelem erősödő szálai – egyre távolabbi térségeket kapcsoltak össze. Miközben a csökkenő tranzakciós költségek kikényszerítették a piaci integrációt, az örökölt kulturális minták alapján homogén térségek szerveződtek. A Magyar-Osztrák monarchiát elemző vizsgálat kimutatta: az azonos kulturális és nyelvi hátterű közösségek tagjai hajlamosak voltak egymást választani partnernek és egymás között alacsonyabb árakkal kereskedni, mint más térségekkel. (Schultz, M. Wolf, N. 2012. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire). Vagyis, a csökkenő tranzakciós költségek hatását részben „felülírta” a kulturális identitás, amely azután homogén nemzeti karakterű térségeket formált. Így az örökül kapott kulturális mintázat alapján, a sokáig önmagába záródó a kisebb térségek gazdasági rendszeréből létrejöttek a nemzet-gazdaságok.

Korábbi analógiánk szóhasználatával: a térségi „tavacskák” a nemzeti „tengerré” folytak egybe. Ám a fejlődés ellenállhatatlanul vezetett tovább és az elkülönülő nemzeti térségek között is egyre szorosabban kapcsolat alakult ki. Ennek hatására pedig egy jellegzetes „fázisátalakulás” ment végbe. A politika és a gazdaság szuverén aktorai által közösen használt nemzetközi rendszer „közlegelővé” változott. A közlegelő jellegzetes dinamikája G. Hardin kutatásai nyomán vált ismertté. A kizárólag az önérdek által vezérelt, „szuverén” gazdák mohósága – túl sok tehenet hajtanak a közös legelőre – másokra is átragad, aminek következtében előbb elfogy a legelni való, majd emiatt kipusztulnak az állatok. (Hardin, G. 1987. Science.). Az államok – a falu gazdáihoz hasonlóan – megszokták, hogy a saját „portájukon” a maguk kénye-kedve szerint intézzék dolgaikat. Amikor azonban ez a szuverenitásra hivatkozó és másokra nem tekintő viselkedés felülírta a „közlegelő” logikáját, világháborúk, világválságok és nemzetközi konfliktusok robbantak ki.

A szuverén nemzetek súlyos árat fizettek, hogy megtanulják: a „közlegelővé” váló világban megőrizhetik szuverenitásuk egy részét, de békét és a prosperitást csak egyeztetett szabályok betartásának folyamatos ellenőrzése és a szabályszegők „megregulázása” biztosíthatja. A világgazdasági válság és a II világháború szomorú tapasztalatai nyomán egyre több nemzetközi intézmény és „nemzetek feletti” szabály korlátozta és fegyelmezte a fokozatosan globálissá váló „közlegelő” szereplőit. A nemzetállamok pedig – kevésbé a bölcs belátás, inkább a kényszerek hatására – megegyezésre törekvő és szabálykövető „gazdákká” váltak. Ennek eredményeként a történelemben addig soha nem tapasztalt prosperitás köszöntött a világra. A kapcsolatok sokrétűsége és szorossága – a globalizáció és a hiperkonnektivitás – fokozatosan szinte elszakíthatatlan egységbe fűzte az egész emberiséget. (Khanna, P. 2020. Konnektográfia. Hvg). Ennek nemvárt következményeként a világban egy újabb „fázis-átalakulás” zajlott le: a globális „közlegelő” ökoszisztémává változott.

Ismét a guppik példájával élve: az elkülönült nemzeti „tengerekből” népek „óceánja” lett, ahol bárki, bárhova „elúszhatott”, de számolnia kellett azzal, mindenütt azonos versenyfeltételekkel – ugyanolyan ragadozókkal és egyforma táplálékkal – találkozik. Az elmúlt évtizedben mindenki ráébredni kényszerült: a sajátjaként tekintett, másokétól elkülönülő világa eltűnt. A folyamatok és az aktorok – a vállalatok és a nemzetek – elválaszthatatlanul összefonódtak. A határok áteresztővé váltak, a „saját” kibogozhatatlanul keveredett mások „sajátjával”. (Frank Füredi. 2021. Célkeresztben a határok.) A technológiailag és gazdaságilag egységesülő földön mindenki ugyanazokkal a kikerülhetetlen hatásokkal szembesül. Emiatt még a „saját” problémákat is csak közösen lehet megoldani.

Erre a helyzetre utal Orbán Viktor „világrend nélküli világa”, amely az egész emberiséget – az egyéneket, közösségeket, vállalatokat és az államokat is – alkalmazkodásra kényszerít. Eltűntek azonban az eligazodás megbízható irányjelzői. Az események kiszámíthatatlanok, a tendenciák összekuszálódtak és sokasodnak az un. „fekete hattyú” típusú – vagyis korábbi tapasztalatainkkal gyökeresen ellentétes – jelenségek. A helyzet megvilágítására többen D. Rumsfeld – a nemrég elhunyt és több amerikai kormány katonai akcióiért felelős államtitkárának – elejtett megjegyzésére utalnak. 2002 februárjában, a New Yorki Világkereskedelmi központ elleni terrortámadást követően – mint az ellenlépések előkészületeiért felelős vezetőt – az újságírók kérdőre vonták: mutassa be a Bagdad jelentette atom-fenyegetést bizonyító tényeket. Rumsfeld akkor egy különös válasszal lepte meg a jelenlevőket: „Vannak dolgok, amiket ismerünk. Azután vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy léteznek, de még nem ismerünk pontosan. De vannak olyan dolgok is, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk, pedig létezhetnek és befolyásolják életünket, de nem tudjuk, hogyan.” Szavai, amelyek akkor az USA háborús előkészületeit igyekezett igazolni, az egyensúlyát veszített világ új állapotának – a radikális bizonytalanság korszakának – beköszöntére is utalnak. (Kay, J. King, M. 2020. Radical uncertainty.)

Ebben az új helyzetben azonban hamissá válik az a – sokáig megkérdőjelezhetetlen – tény, hogy az országok biztonsága a katonai, a gazdasági és a kulturális hatalmukra támaszkodó szuverenitáson nyugszik. A „világrend nélküli világban” a stabilitás alapvetően új koncepciója, a resilience érvényesül. (Masten, A. 2015. Ordinary Magic: Resilience in Development.) Ez a dinamikus rendszereknek arra a képességére utal, hogy a külső és a belső zavaroknak működésmódjuk és szervezettségük a változtatásokhoz való hozzáigazításával álljanak ellent. Hiába állította tehát a miniszterelnök Kötcsén, hogy Magyarország „biztos pont a bizonytalan világban”. Az új helyzetben sem szilárd falak, sem erős hadsereg, sem pedig a gazdasági függetlenedés nem védenek meg a környezet zavaraitól. Csak a változásra képes és hajlandó polgárokból, az adaptív szervezetekből és intézményekből felépülő nemzet, amelyre kiszámítható, a kölcsönös függőség feltételeit elfogadó és együttműködő partnerként tekintenek mások, kínálhat stabilitást. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Ám az illeszkedést megnehezíti, hogy bolygónk megtelt fenyegető és kiszámíthatatlan eseményekkel. Sőt, nemcsak az előre nem látható krízisek jelentenek gondot, hanem a döntéshozóknak a válságokra adott ösztönszerű reakciói is. „A legrosszabb dolog, amit tehetünk, amikor úgy tűnik, véget ért a rémálom, hogy abban reménykedünk, végre visszatér a normális élet. Ugyanis, ha nem tanulunk abból, ami bekövetkezett, a történelem ismételni fogja magát”. (Dale Fisher). Vagyis, a normalitás visszatérésében reménykedni normális dolog, de csapdát rejt. Amikor a „haladás motorja” csupán lefulladt, a problémákat megoldva remélhető, hogy visszatérnek a régi szép napok. Most azonban úgy tűnik: a történelem „kisiklott”. Világunk egy olyan áttekinthetetlen „rendezőpályaudvarrá” vált, ahonnan eltérő irányokba, ismeretlen célállomások felé, különböző állapotú járműveket indulnak. A kiszemelt célállomás egyeseknek az örök békét ígéri, míg másoknak a végpusztulást. Ez a helyzet melegágya az összeesküvés elméleteknek, amelyek azt sugallják: a bajok forrása gonosz emberek ártó akciói. A történelmi tapasztalat azonban arra figyelmeztet: nemcsak a „vasfüggönyök” és az elszakíthatatlan bilincsek, hanem az efféle tévhitek is rabságra kényszeríthetik az embert. A globális ökoszisztéma létrejötte világunkat egy olyan repülőhöz tette hasonlóvá, amely leszállásra készülve hirtelen viharba kerül, vagy a leszállópályán valamilyen akadály tűnik fel előtte. A pilóták – a katasztrófát elkerülendő – újra-startolásra kényszerülnek. Haladéktalanul el kell kezdeni az irányváltást, de óvatosan, nem hirtelen mozdulatokkal, és közben folyamatosan reagálni az előre nem látható körülményekre. Az emberiséget ráadásul nemcsak a kiszámíthatatlan hatások fenyegetik. Problémáink túlnyomó többségét saját viselkedésünk idézi elő. Ezekről azonban az összeesküvés elméletek, vagy még gyakrabban a nemzeti szuverenitás – többnyire önző politikai érdekeiket szolgáló – túlhangsúlyozása elterelik a figyelmet. Ez az oka, hogy az egyensúlyát veszített globális rendszer „puha landolásához” még a pilótafülke siker-tényezői – a szakértelem, az óvatosság és a következetesség – sem elégséges. A katasztrófa csak akkor kerülhető el, ha minden állam elutasítja az „én magamat teszem az első helyre” lebírhatatlannak látszó csábítását és együttműködő társa lesz közvetlen és távolabbi partnereinek. Nem akarok pánikot kelteni, napjaink globális rendszerének „pilótáinál” ezt ma még csak nyomokban tapasztalom.  

A siker receptje: csapatjátékossá válni

A fiatalok és az aggódó szülők, a vállalatok vezetői és a politikusok, a tudósok és a filozófusok egyaránt a siker – az életben a folyamatos előre- és felfelé lépegetés – receptjét keresik. Az átlagember úgy véli: ehhez nélkülözhetetlen egy adag agresszivitás és a kockázatvállalás, amihez – talán – a tesztoszteron hormon nyújt muníciót. Mások azonban inkább az IQ-ra esküsznek, lévén a sikert a problémák megoldásában való találékonyság alapozza meg. Megvallom őszintén, amikor másfél évtizede a 20. század vállalati sikertörténeteit feldolgozó könyvemet írtam, én is az egyéni zsenialitásra szavaztam. (Marosán György. 2005. A siker receptje). Hőseim – H. Ford, S. Jobs, W. Disney, Morita Akio, S. Walton, R. Kroc, A. Grove, B. Gates és a többiek – rendelkeztek egyfajta, jellegzetes intelligenciával: észrevettek mások előtt rejtett lehetőséget, megbirkóztak a sokak számára megoldhatatlan kihívásokkal. Ezekhez képest akár elhanyagolhatónak tűnhet: a PISA felmérés a magyar diákok szokatlan hiányosságára – gyenge együttműködő problémamegoldó (collaborative problem-solving) képességükre – világított rá.

A híres vállalkozók életútja mindenekelőtt világossá tette a siker rejtett előfeltételeit. Az egyik: olyan társadalmi környezet, amelyben kikerülhetetlen a verseny. Ezt jól ismert intézmények – a magántulajdonon alapuló gazdaság, a piac szervezetei, a törvények hatalma, a hatalom megosztása, az egyének és a gondolatok szabadsága – biztosítják. Azok a társadalmak tehát, amelyek ezeket a feltételeket elfogadták dinamikus növekedtek, amelyek viszont késlekedtek a bevezetésükkel, azok fokozatosan hátrányba kerültek. Ilyen körülmények között a siker-keresés lesz a normális viselkedés mintája, így százezrek „neveztek be” ötleteikkel és reményeikkel a „kiemelkedési” versenybe. A másik előfeltételre könyvem megírását követően ébredtem rá: hőseim többnyire szegények voltak, néha szinte kilátástalan helyzetből indultak. Ez pedig arra utalt: a sikeres életúthoz kevés az IQ, legalább ilyen fontos az egyéni motiváció és áldozatvállalás. Sőt, úgy tűnt, a kitartás nélkülözhetetlenebb az öröklött vagyonnál, az elkötelezettség fontosabb a családi kapcsolatoknál, a kudarctűrés pedig épp olyan lényeges, mint a műszaki találékonyság.

Vállalkozó hőseimet, tagadhatatlan műszaki intelligenciájuk mellett – Edison jelmondatát: „a zsenialitás = 1% kreativitás + 99% izzadság” tükrözve – kiemelkedő személyes motivációjuk segítette győzelemre. Ennek működését az elmúlt évtizedekben kiterjedt kutatások tárták fel. A pillecukor-teszt először a jutalomhalasztás (deleyed gratification) képességének fontosságát mutatta. Ez váltja ki, hogy az egyén képes és hajlandó is kitartóan dolgozni, annak ellenére, hogy késik a jutalom formájában érkező megerősítés. (Mischel, W. 2015. Pillecukorteszt. Hvg.) A küzdőképesség kialakulásának másik feltétele az un. dicséret-teszt vizsgálata során tárult fel. (Dweck, C. 2015. Szemléletváltás – A siker új pszichológiája. Hvg.). Eszerint – ellentétben a közkeletű vélekedéssel – sikeresebb életpálya formálódik ki, ha gyermekünket a kitartásra és a kemény munkára ösztönözzük, mintha folytonosan tehetségét vagy okosságát dicsérjük. Olimpikonunk, Márton Anita, egy interjúban megállapította: „Általában a kevésbé jó adottságúak, vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek.” Lényegében hasonló megállapításra jutott Angela Duckworth kutatásainak összefoglalásaként: a küzdeni-tudás az értelmi kiválósággal összemérhető fontosságú a siker létrejöttében. (Duckworth, A. et.al. 2019. Cognitive and noncognitive predictors of success). Ezt a gondolatot azután sikerkönyvében részletesen kifejtette. (Duckworth, A. 2020. Grit – Hogyan vezet sikerhez a kitartás és a lelkesedés. Libri.)

A vállalatok azonban – maguk érdekében – munkatársaik beválását elemezve tovább vizsgálódtak, összevetve az átlagos, illetve kiváló teljesítményűeket. Így a szervezeti siker jellegzetes viselkedési mintáit – un. kompetenciákat – azonosítottak. Ezek a kompetenciák azonban – meglepő módon – részben eltértek a közvélekedéstől: nem annyira az IQ-ra, mint inkább a társas kapcsolatok kezelésére, a csoportban való munkára, mások befolyásolásának képességére vonatkoztak. Vagyis, nem a műszaki kreativitás, inkább az emberi kapcsolatok szférájában felmerülő problémák megoldási képessége bizonyult fontosabbnak. Ez nem meglepő, hiszen az emberi problémák megoldása – a gépek megtervezéséhez és működtetéséhez hasonlóan – találékonyságot igényel, így intelligenciának tekinthető.

Fokozatosan világossá vált: a vezetői sikert döntően az határozza meg, milyen mértékben képes valaki csapatot építeni, a feszült helyzeteket körültekintéssel kezelni, érzékelni a potenciális konfliktusokat és segíteni a megoldásukat. Ezeknek a konfliktusoknak a megoldása azonban kevésbé az okosságon, mint inkább a bölcsességen múlik. Ez a magyarázata, hogy az elbocsátással vagy lemondással végződő vezetői kudarcok mögött többnyire nem a szakmai tudás hiánya, hanem a „csapatjátékra” való képtelenség húzódott meg. Pedig az életbe kilépve folyamatosan azt tanuljuk, hogyan váljunk „csapatjátékossá”. Már az óvodában, majd az iskolában, a sportban és az énekkarban, az üzlet és a politika világában, mindenütt egymással együttműködő és problémákat közösen megoldó társak csoportjaiban létezünk. Egyéni teljesítményünk alapvetően, a csapattársaktól, a csapat sikere pedig az egyén hatékony közreműködésétől függ.

Sorsunk tehát leginkább azon múlik: felismerjük-e, mit is gondol a másik, és kitaláljuk-e, mit is akar tőlünk. Ehhez azonban a Edisonétól eltérő jellegű „intelligenciára” van szükség. Az első – bestsellerré vált – mű, amely a témára ráirányította az átlagemberek figyelmet, Daniel Goleman, „Az érzelmi intelligencia” című könyve volt. (D. Goleman: Az érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó 2008.). Jórészt neki „köszönhetjük”, hogy ebben a szokatlan összefüggésben elterjedt az intelligencia kifejezés használata. Az emberi kapcsolatok világa a tárgyi környezetnél jóval több olyan problémát vet fel, melyekre nincs egyértelmű szabály. Az esetek többségében személyre szabott, egyedi megoldást kell kitalálni. Ezt a készséget nevezte Goleman – a műszaki problémák megoldását megalapozó IQ-ra utalóan – emocionális intelligenciának. Ezen a nyomon elindulva azután egyre többféle intelligencia bukkant elő.

Életünk folyamán sokféle helyzetbe kerülhetünk, így eltérő típusú találékonyságra lehet szükségünk. Bár modern világunk biztonságos komfort-zónát épít körénk, ennek ellenére minden pillanatban olyan problémákkal szembesülünk, amelyekre nincs kész megoldás. Számtalan eszköz van ugyan a kezünk ügyében, de pillanatonként új helyzetbe csöppenünk, amelyben gyorsan kell megoldást találni. Mivel pedig számtalan baráti, üzleti, társadalmi, kulturális közösségben zajlanak mindennapjaink, létfontosságú a problémák azonosításával és megoldásával összefüggő társas intelligencia. Ez teszi lehetővé, hogy másokból a kívánt reakciót váltsuk ki, hatékonyan befolyásolni tudjunk őket és feloldjuk az együttélésből szükségképpen adódó konfliktusokat. Ám még ha mindezt sikeresen elsajátítjuk, sem ülhetünk a babárainkon. Ezt valamennyi hősöm megtapasztalhatta, amint – éppen sikereik nyomán – egyre nagyobb szervezetet építettek találmányaik köré.

A növekedés első ciklusában – az ötlet, a prototípus, majd a termék létrehozása idején -nélkülözhetetlen a műszaki találékonyság mellett, épp ilyen lényeges volt az érzelmi intelligencián alapuló kapcsolatépítési készség. A következő lépésben azonban – a sorozatgyártás megszervezése és a piacra-lépés megvalósítása idején – egyre több együttműködő „alkotótársa” lesz az alapítónak. Ebben a második növekedési ciklusban a siker új feltétele bukkan elő: a vállalkozás hatékony működtetése és a szervezet tovább építése. Ehhez pedig egy jó adag szociális intelligenciára lesz szükség. Ennek birtokában válik képessé a zseniális, de sokszor magányos feltaláló ismeretleneket vezetni és a közös célok megoldására összefogni a céget. Ha pedig ezeket is sikeresen megoldja, akkor – a növekedés harmadik ciklusában – még félelmetesebb feladat: a „birodalom-építés” problémája tűnik fel. Itt a siker titka a „kormányzóképesség”, ami már döntően a szociális intelligencián múlik. Ennek fontosságára utal egy – a Szilícium-völgyben „felfedezett” – különös szabály: a zseniális feltaláló alapítók a szervezeti siker későbbi szakaszain gyakran kisodródtak vállalatukból. Az Apple példája ebben a tekintetben rendhagyó: S. Jobs, az igazgatósági küzdelmekben alul maradt és „eltávolíttatott” a maga teremtette vállalatból, végül azonban – egy évtizeddel később – „megmentőnek” visszahívják.

A 21. században, a globalizáció ismét új intelligenciát, a kultúra-közi kommunikáció és a kulturális identitás „kezelésének” képességét állította előtérbe. Multikulturális világunkban ugyanis a különböző kultúrájú, eltérő kollektív identitású egyénekből álló csoportok működnek együtt, így problémáik megoldása ismét új típusú kompetenciát: kulturális intelligenciát igényel. Gondoljunk kedvenc labdarugó csapatukra: hány országból, hány vallásból, hány kultúrából, hány etnikumból toborzódnak játékosai, edzői, segítői, szurkolói és tulajdonosai, akik így együtt alkotják „a csapatot”. S lám, milyen nehéz probléma elé állítja az egyes játékosokat – még ha a politika nem is szól közbe – vajon tisztelegjenek-e a zászlónak, énekeljék-e a himnuszt, letérdepeléssel kifejezzék-e véleményüket egy társadalmi kérdéssel kapcsolatban?

Az efféle problémák megsokszorozódnak a globális világ kaotikus feltételei között, különös csapdát állítva a felnövekedő új generációk számára. A kutatások azt mutatják, hogy a glóbuszunkon ellenállhatatlanul terjed közöttük az individualizmus és részben a narcisztikus viselkedés. (Santos, H. 2017. Global Increases in Individualism. Psychological Science.) A fiatalokat körülményeik kevésbé szoktatják hozzá mások szemszögéből szemlélni a világot és csökkenti hajlandóságukat együttműködő partnerré válni. Pedig a siker elmaradhatatlan feltétele: megérteni a váratlanul felbukkanó ismeretlent és hajlandónak lenni elfogadni az ő szempontjait is. A fiatal generációk azonban egyre nehezebben tudják elsajátítani a másikra/másokra való ráhangolódás készségét. Miközben szüleik és a társadalom védőburkot épít köréjük, olyan buborékba zárják magukat, amely megakadályozza, hogy megszerezzék a gyakorlatot a csapatjátékossá válásban, egyben azt is, hogy felismerjék a manipulációt és visszautasítsák az erőszakot.

A sikert, a tapasztalatok szerint három, eltérő jellegű kompetencia – az intellektuális kiválóság, a kitartás és kudarctűrés, illetve a csapatjátékosi készség – együtt biztosítja. Míg azonban az első kettő fontosságát többnyire elfogadják, a csoportos probléma-megoldási készség hiánya kevésbé tűnik fel. Pedig a jövőben a siker – de a boldogság – nélkülözhetetlen feltétele: a munkát összehangolva és az örömet megosztva, másokkal együtt dolgozni és élni. Ezt pedig csak olyanok remélhetik és csak olyanoktól remélhetjük, akiket sorsuk empatikussá és együttműködővé formált. Ebből a szemszögből a legbölcsebb tanácsot meglepő módon H. Ford fogalmazta meg, amit a leghíresebb Sikerkalauz írója – Dale Carnegie – is idézett: „Ha a sikernek egyáltalán van titka, ez abban a képességben áll, hogy észrevegyük a másik ember szempontját, és a dolgokat egyszerre nézzük az ő oldaláról, meg a magunkéról is.”

A boldogsághoz vezető flow folyosó

„Ha majd a bőség kosarából – az olvasó „kapásból” folytatni tudja – mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyformán foglal helyet, ha majd a szellem napvilága ragyog be minden ház ablakán, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.” A Kánaán – a Biblia, tejjel‑mézzel folyó országa – évezredek óta az ember képzeletében és vágyaiban élő, bőség és jólét világát jelentette. Ám szembesülve a mindennapok nehézségeivel és az emberiség problémáival a legtöbben – igazat adnának a költőnek: „De addig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködnünk kell”. De meddig még? – tör ki belőlünk újra és újra.

A kérdésre – csaknem egy évszázada – figyelemre méltó választ adott a múlt század egyik legnagyobb közgazdásza, J.M. Keynes. Az 1928-ban elkezdett és 1931-ben – „Gazdasági lehetőségek unokáink számára” címmel – publikált cikkében, a gazdaságtörténet jól kirajzolódó trendje alapján az emberiség alapvető céljainak gyökeres megváltozását vizionálta. „Arra a következtetésre jutottam – írta tanulmányában -, hogy feltéve, ha nem lesznek jelentős háborúk, se komolyabb népességnövekedés, akkor az emberiség gazdasági problémája megoldható – de legalábbis a megoldás közelébe kerülhet – száz éven belül…. Hamarosan elérhetünk egy pontot – talán sokkal hamarabb, mint bármelyikünk gondolná – ahol ezek a szükségletek kielégülnek, olyan értelemben, hogy energiánkat inkább nem gazdasági jellegű céloknak szenteljük”. (in: FORDULAT. A Társadalomelméleti Kollégium Szakmai Folyóirata Konferencia Különszám 2003.). Keynes sorait ma olvasva, a legmegdöbbentőbb: az időponttól, amikorra az emberiség gazdasági problémáinak végleges megoldódását jelezte, már alig egy évtized választ el bennünket! Azt meg – ahogy mifelénk mondják – már féllábon is kibírjuk.

Jövendölésére azért érdemes odafigyelni mert ez nem egy hóbortos próféta lázálma, hanem a körülményekkel és a tényekkel racionálisan számot vető tudós következtetése. Ám, ha tényleg bekövetkezik az ígért változás az azt jelent: nemsokára alapvetően más problémával kell szembenéznie az emberiségnek, mint amivel eddig küszködött. Az emberek figyelmét azonban a világgazdasági válság, a világháború, majd a hidegháború körülményei között, nem a bíztató jövő ígérete, hanem inkább a hétköznapok problémái kötötték le. A történelem viszont haladt a maga útján és a II. a világháborút követően felgyorsult gazdasági fejlődés, az ötvenes évek végén egy másik neves közgazdász – K. Galbraith – elé is a „bőség” társadalmának képét vetítette. (K. Galbraith. 1958. The Affluent Society.) Az átlagember életszínvonalának ugrásszerű javulásából, és a jóléti állam szolgáltatásainak szélesedéséből az emberi célok alapvető átrendeződésére következtetett. „Berendezni egy üres szobát bútorokkal – írta könyvének utolsó bekezdésében – egy dolog. Folytatni azt és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk (mindenki számára) elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám, ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az épp olyan tragikus volna”.

Az életfeltételek ilyen alapvető változása – különösen az elmúlt 10 ezer év tapasztalatainak tükrében – első pillantásra hihetetlennek tűnhet. Egészen a legutóbbi századig, a történelem 99%-ában, a társadalom 99%-a számára az élet folytonos éhséggel és szenvedéssel, kibírhatatlan szennyel és bűzzel, a halálos betegségektől, a háborúktól és a katasztrófáktól való elháríthatatlan félelemmel, elviselhetetlen fájdalommal és borzalmas kegyetlenséggel volt teli. (Bergman, R. 2017. Utopia for realist.) Ha beleolvasunk a régi korok realitását, akár csak részleteiben felvillantó írásokba – önéletrajzokba vagy történészek leírásaiba – még a királyok élete is tele volt olyan eseményekkel, és nem is kizárólag a halál és a betegségek körülményei között, amelyekkel napjainkban már a szegényeknek sem kell szembenéznie. A fogyasztás színvonala és a lét biztonsága csak lassan és gyakori visszaesésekkel tarkítottan javult. Az egymást követő nemzedékek élete – a római-, majd a közép-, végül az új korban –  nem sokban tért el. Még a 19. század végén – az akkori fejlett országokban is – a többség az éhségtől és a szegénységtől szenvedett. Az átlagos életkor nem érte el a 40 évet, azaz hiába dolgoztak a legtöbben egész életükön keresztül, nyomorban és korán haltak meg.

Az elmúlt században azonban ez a szomorú trend látványosan megváltozott. A nagyszülők, a szülők, a gyermekek és az unokák egymást követő nemzedékeinek élethelyzetében – gondoljon az olvasó saját tapasztalataira – alapvető javulás következett be. A 20. századra, a történelemben példa nélküli trend lett jellemző: az egymást követő nemzedékek mindegyike elődjeinél jobban, szabadabban, kellemesebb körülmények között, kevesebbet dolgozva, mégis több lehetőség és árú között válogatva élhette életét. Az átlagéletkor csaknem a kétszeresére nőtt, az élet minősége pedig még ennél is jelentősebben javult. A várható élethossz még a szegény országokban is túllépte a 60, míg a fejletteknél a 80 évet, a 21. század végén pedig sokan megérhetik a 100. életévüket. Egészében tehát még egy alsó középosztálybeli, átlagos szegény is jobban és tovább él, mint száz éve egy gazdag. Az emberek ma inkább a túltápláltságba halnak meg, mint az alultápláltságban.

A körülmények ilyen mértékű javulásának nem is vagyunk a tudatában. Szemléletesen tárul fel ez fel a téma világhírű kutatójának könyvéből, amelynek bevezetője egy tesztszerű kérdéssort kínál fel az olvasónak. (Rosling, H. 2018. Tények.) Csak két példa ezekből, hogy ki-ki tesztelhesse magát. „A világ összes alacsony jövedelmű országában a lányok hány százaléka fejezi be az általános iskolát? (20%, 40% vagy 60%?). „A világon ma élő egyéves gyermekek mekkora hányada kap védőoltásokat? (20%, 50% vagy 80%?). A helyes válaszok: 60% illetve a 80%!  A teszt eredményeihez Rosling, egy különös megjegyzést fűzött. Amikor ezeket és az ehhez hasonló kérdéseket a különböző területek legtájékozottabb (!) szakembereinek feltette, válaszaikat így jellemezte: „még egy gorilla is jobb eredményt ért volna el”. Értsd: a szakemberek megfontolt becslései többnyire elmaradtak a véletlenszerű válaszok pontosságától. 

Az objektív adatok alapján tehát a világ helyzete jobb, annál, mint amit feltételezünk. Ennek ellenére nem gondolom, hogy válságokkal küszködő bolygónk 7.8 milliárd lakója már elérkezett volna az Ígéret földjére. Mégis, fontos tudatára ébrednünk: a fejlett világban élők többsége előtt már feltűnni látszik a „Ha majd..” kora. És, bár nem állítom – „hamis prófétaként”, ahogy a költő jellemezte – „hogy már megállhatunk, mert itten az Ígéretnek földje van”, mégis célszerű megbarátkozni a gondolattal: a következő évtizedekben alapvetően új helyzet állhat elő. A föld több milliárd lakója, ráébredve életfeltételeinek gyökeres változására, dönteni kényszerül: új módon szervezi meg életét vagy a régi módon folytatja tovább. Ezt a történelmi jelentőségű váltást ugyanis nem pusztán az életfeltételek mutatói jelzik.

Az átlagemberek motivációja, ha lassan is, de módosul: az egykor, különcnek számító viselkedés, fokozatosan a fejlett világ új normájává kezd válni. Ha valaki a múlt század közepén, „amerikai álom” követése helyett tudatosan korlátozta volna vágyait, azt nem moderáltnak, hanem egyszerűen bolondnak tekintették. Somerset Maugham – Edward Bernard bukása – című novellájának egyik szereplője például a következő szavakkal vonja felelősségre barátját, aki letért az „amerikai álom” kötelezőnek tekintett pályájáról: „Szinte elviselhetetlen arra gondolni, milyen siralmas módon pazarolod el itt a tehetségedet, fiatalságodat és a lehetőségeidet”. Ám, meglepetésére barátja éppenséggel büszke arra, hogy az életről másként gondolkodik, mint kortársai: „Elég dolgom lesz, hogy ne legyek tétlen, és nem lesz annyi, hogy elhülyítsen. Ott lesznek a könyveim, Éva, remélem a gyerekek, s mindenekfölött a tenger és az ég végtelen változatossága, a hajnal üdesége, a napnyugta szépsége, az éjszaka gazdag fensége. Kertet teremtek ott, ahol tegnap még vadon volt…..Valamit alkotok tehát. Az évek észrevétlenül múlnak, s ha megöregszem, remélem boldog, egyszerű és békés életre nézek majd vissza.”

A legtöbben úgy vélik, az új normalitás térnyerésének legnagyobb akadálya: az élet anyagi forrásainak biztosítása. Nem állítom, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem vagy a három napos munkahét megteremtése „pofon egyszerű” volna. Az igazi kihívásra mégis inkább Keynes egy rövidke megjegyzése utal: „Úgy gondolom nincs olyan ország és olyan nép, amely aggodalom nélkül nézhet a szabadidő és jólét kora (f)elé.” Az elmúlt évezredekben ugyanis az élet rendjét az elháríthatatlan gondok és a szorító körülmények formálták. Ezek a társadalom legtöbb tagjának kikerülhetetlen kényszerként írták elő, mikor, mit és hogyan kell tennie. Ehhez képest napjainkban alig néhány évtized áll rendelkezésre, hogy az emberiség felfedezze és megszeresse Edward Bernard életstratégiáját.

Eközben persze nem szabad elfelejtkezni arról, hogy létünk kikerülhetetlen feltétele mindig is a társadalomnak a természettel való folyamatos „anyagcseréje” lesz. Ez pedig – Marx szavaival – örökre megmarad a szükségszerűség birodalmának. Ugyanakkor, a gondolatot tovább folytatva, megállapítja: „Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán, mint bázisán virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.” (K. Marx. 1864-1865. A tőke.) Sokáig cáfolhatatlannak tűnt, hogy ennek megteremtésében a legnehezebb feladatot a politikai forradalom végig-harcolása jelenti. Most azonban úgy látszik: a „munka kényszerének” a világából, az „örömteli alkotás” világába való átmenet legnehezebb problémája: a gyökeres életmódváltást kísérő kudarcok elviselése. 

Erre utalt T. H. White – „Üdv néked, Arthur nagy király” című – csodálatos könyvében, amikor az emberiséget felszabadítani szándékozó forradalmárok szinte kikerülhetetlen végzetét rajzolta fel. Az átgondolt terv megbukik, a jószándék az ellenkezőjébe fordul és a ragyogó jövő kiötlője kénytelen szembenézni a kudarccal. Végül, Arthur számára csak a remény marad: „Eljön a nap – így a könyv utolsó bekezdése – mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak, ne csak egyenek és szeretkezzenek!” Az, hogy ebből az üzenetből az olvasó optimista vagy pesszimista következtetésre jut, alapvetően attól függ, miben reménykedik: az embert a kultúra szeretete vezérli, vagy inkább pillanatnyi ösztöneit követi.

Vannak, akik abban bíznak, kiformálható az „alkotó” semmittevés életstratégiája. (Meckling, O. 2020. Niksen: a semmittevés holland művészete.) Engem azonban inkább az tölt el bizakodással, hogy a szabadidő társadalma nemcsak az alkotó kisebbségnek – tudósoknak és művészeknek – ígér boldogságot. Erre az elmúlt század egyik legnagyobb hatású „boldogság-kutatója” – Csikszentmihályi Mihály – jött rá, amikor azt vizsgálta: mikor élnek át az emberek, egész életükre emlékezetes örömet? (Csíkszentmihályi Mihály 1997. Flow – a tökéletes élmény pszichológiája). Ő, azt találta, és eredményeit azóta sokan igazolták, bárki elérheti a legnagyobb örömérzést kínáló – lebegés-szerű – flow-állapotot, de csak ha vállalja a megküzdést a készségeit próbára tevő nehéz problémákkal. Ez az életérzés ugyanis éppen a nehéz kihívásokkal küszködve „generálódik”. Vagyis, szembenézve a kezdetben megoldhatatlannak látszó nehézséggel, túllépve a kudarcok sorozatán, juthatunk el a megoldásig, és miközben szert teszünk új képességekre – mondhatni – mintegy „mellékesen” a flow állapotba emelkedünk.

Ám, nemcsak egy cikk vagy egy vers megírása, egy matematikai sejtés bizonyítás juttathat el a flow-állapotba. Valamilyen hétköznapi problémával küszködve – mint én legutóbb, amikor a barátommal egy hűtőszekrény ajtajának megfordításával bajlódtunk – érhetjük el azt. A siker kiváltotta életérzés mégis örökre emlékezetes marad. Csíkszentmihályi a problémák megoldásának két alapvető összetevőjét azonosította: a feladat jelentette kihívás nagyságát és a megoldáshoz rendelkezésre álló készségek mértékét. Ezek különböző értékei egy különös „boldogság-térképet” rajzolnak fel, amelyen a növekvő kihívások és a megoldást lehetővé tevő, elsajátított készségek egyensúlya egy flow-folyósót alkot. Amikor a kihívás és a készség közötti összhang megbomlik, azt mindig kellemetlen életérzés kíséri. Amikor a kihívás nehézsége huzamosan meghaladja a kompetenciát, az szorongást, végül pánikot vált ki. Ha viszont a képességekhez képest a kihívás túl csekély az unalmat, majd apátiát idéz elő.

A 21. század alapkérdése: a bőség, a szabadság és a kultúra körülményei között eljutunk-e oda, hogy komfort-zónánkban ücsörögve, mégis folyamatosan keressük a kihívást, elfogadjuk az ezzel együtt-járó stresszt, és vállaljuk egyre újabb készségek elsajátítását. Úgy tűnik ez az ár nem spórolható meg annak, aki a fel akarja fedezni a semmittevésen és a fogyasztáson túli boldogságot.

Migrációs-válság – apokalipszis, nemsokára?

Válságkorszak idején, amibe a világ egyre inkább belesodródik, mindent felülíró viselkedési szabály: „Kezelni az elkerülhetetlent, és elkerülni a kezelhetetlent”. (John Schellnhuber). Erre utalva, még 2015-ben, a menekültválságról írt cikkemben két tényre hívtam fel a figyelmet: a folyamatok hosszú távon jól előre láthatók, ami az eseményeket mégis kaotikussá teszi a sokféle – térben és működési mechanizmusában egymástól távoli – mellékhatás váratlan egybekapcsolódása. Ezek azután a politikusokból kiszámíthatatlan döntéseket váltanak ki: támadást indítanak valamely térségben, vagy éppen ellenkezőleg, megszegve a nemzetközi közösségnek tett ígéretüket visszavonják a csapataikat és nem finanszírozzák tovább a rendfenntartó haderők állomásoztatását. Az előre végig nem gondolt lépés meglöki a globális dominósor valamely tagját, és megállíthatatlan esemény-lavinát idézi elő. Először csak csodálkozunk, amikor az első dominókocka elbillen, azután, ahogy a dominók egymás után felborulnak kétségbeesve sopánkodni kezdünk, végül amikor az egész dominósor ledől, mindenki dühödten átkozódik.

Ezt a nehezen áttekinthető helyzetet a világ egyre szorosabb összekapcsolódása idézte elő, amely az elmúlt évtizedekben hiper-konnektivitássá vált. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016.Hvg.) A folyamatok elválaszthatatlan egybefonódása miatt a rendszerben folyamatosan keletkeznek kiiktathatatlan zavarok. A hiper-konnektivitás ugyanakkor arra vezet, hogy a zavarok szükségképpen válságokká erősödnek, amelyek megállíthatatlanul tovább-terjednek a társadalom legkülönbözőbb szféráira. Miközben tehát gyanútlanul éljük hétköznapjainkat, alattunk itt vannak „beélesítve” a legkülönbözőbb – a gazdasági, a társadalmi, a demográfiai és járványügyi – krízisek, amelyeket egy véletlen esemény bármikor kirobbanthat. Globális világunk krízisei ezért nem érthetők meg, és nem is kezelhetők egyetlen – mégoly fontosnak tekintett gazdasági, politikai, társadalmi vagy technikai – szempont alapján.

Ráadásul a nemzetek, a vállalatok és a globális intézmények döntéshozói rendre késlekednek, többnyire csak a múlt eseményeire reagálnak nem véve tudomást a folyamatok távlati hatásairól. A menekültválság kapcsán a politikusok egyik része még mindig hajlamos csak azt ismételgetni: nem zárkózhatunk el kegyetlenül a menedéket kérők elől, hiszen még a javunkat is szolgálhatják. Egy másik részük viszont – lásd a mostani és a megelőző Nemzeti Konzultációk kérdéseit – egyre csak azt szajkózza: a problémát nem mi idéztük elő, és ezért nem is a mi feladatunk ezt megoldani. Ebben a helyzetben – nem először és valószínű nem is utoljára – célszerű újra figyelmeztetni mindenkit a rendszerdinamika fontos felismerésére: a problémákat megérteni és orvosolni is csak hosszú távon, a rendszerek sajátos, „anti-intuitív” viselkedését észben tartva lehet. (Forrester, J. 1971. Counterintuitive behavior of social systems.)

A globális migrációt alapjában négy egybekapcsolódó tényező határozza meg: a demográfia, a természeti környezet állapota, az adott közösségek társadalmi szervezettsége és a globális gazdasági növekedés. Ezek mindegyikének alakulása viszonylag jól előre látható és bonyolult összekapcsolódásuk formálja ki a körülmények hatalmát, amely – Weöres Sándor szavai szerint – „a tettet fogva tartja, hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja.” A migrációt – érthető módon – mindenekelőtt a demográfia formálja. 10 ezer évvel ezelőtt alig 4 millió ember élt a földön. Számuk időszámításunk kezdetére 190 millióra emelkedett, majd fokozatosan gyorsulva 1700-ban elérte a 600 milliót. A népesség robbanásszerű növekedése a 20. században következett be, amikor – egyetlen évszázad alatt – az 1900-as 1.65 milliárdról, 2000-re túllépte a 6 milliárdot. Amikor azonban – az 1970-es években – a világ felfigyelt a „népességrobbanás” veszélyeire, a dinamika valójában már lassulni kezdett. Az előrejelzések azt mutatják, hogy a 21. század végére a föld népessége 10.5 milliárdon stabilizálódik. Megoldódik tehát a „népességrobbanás” problémája?

A valóságban a stabilizálódás veszélyes következményeket rejtő átrendeződéssel is együtt jár. Míg 1900-ban a „nyugati világ” demográfiai súlya – különösen gazdasági fejlettségét tekintetbe véve – jelentős volt, ez 2000-re ez lecsökkent, és 2100-ra pedig marginalizálódik. Csak egyetlen példa: miközben Afganisztán népessége a 2017-es 33 millióról 2100-ra 129 millióra növekszik, Közép-Európáé 114 millióról 52 millióra fogy. Régióinak alapvető problémájává éppenséggel az elöregedés, és meghatározott térségeinek demográfiai „kiürülése” válik. Közben fokozatosan felértékelődött Kína, India, Dél-Amerika demográfiai és gazdasági részesedése, következésképpen hatalmi súlya. A 21. század során ugyanakkor ezen országcsoport helyzete stabilizálódik, bár 2050 táján Kína helyét India veszi át, mint a legnépesebb ország. Ugyanakkor, az ENSZ előrejelzései szerint a föld legszegényebb térségeiben – alapvetően Afrika Szahara alatti területein – valóságos népességrobbanás következik be. 2017 és 2100 között előre láthatólag 1 milliárdról, több, mint 3 milliárdra nő itt a népesség. (www.thelancet.com Vol. 396 October 17, 2020)

Ilyen körülmények között a világunk fenntarthatósága alapvetőn ezen országcsoport stabilitásától függ. Ezt csak e térségek békéje, prosperáló gazdasága és társadalmi fejlődése teremtheti meg. Elgondolkoztató azonban, hogy az ehhez szükséges gyökeres átalakulás – ami a fejlett világban előbb a népesség növekedését, majd lassulását hozta – alapvetően új társadalmi, gazdasági és politikai intézményeket igényel. Ehhez a „Nyugatnak” – a forradalmakról és háborúkról nem beszélve – 25-30 nemzedékre volt szüksége, míg Kelet-Közép Európa 15-20 nemzedék óta még mindig úton van. Ugyanakkor a népességrobbanás térségeiben a 21. században megszületőknek legfeljebb 1-2 nemzedéknyi idő áll a rendelkezésére, hogy létrejöjjön a demográfiai stabilitás és az ezt biztosító fenntartható életfeltételek és városi civilizáció. Ennek megvalósulása alapvetően a migrációs folyamatokat befolyásoló további két tényezőtől: a környezet állapotától és a közösségek „válság-állóságától” függ.

Mára tudományos konszenzus jött létre: a globális környezet olyan mértékben sérült, hogy a változások túlkerültek a billenési ponton. A billenési pont az a küszöbérték, amin átlépve a folyamatok visszafordíthatatlanok. (Gladwell, M. 2002. The Tipping Point.) A természeti környezet esetén ez nem idéz elő szükségszerűen azonnal összeomlást, de a következmények már elkerülhetetlenek, és csak idő kérdése a súlyos katasztrófa. A migráció szempontjából aggodalmat keltő: a globális felmelegedés súlyos következményei a földnek éppen azon a részein érvényesülnek a leginkább, ahol az elkövetkező évtizedekben legtöbb ember születik! Vagyis, az itt élőknek számítani kell pusztító szárazságokra, súlyos árvizekre, gyakori erdőtüzekre, romboló viharokra, vagy a járványokra. Bár az efféle események végig kísérték a történelmet, a billenési ponton túl számuk, hatásuk és következményeik megsokszorozódik. A 21. század új normalitása az állandósuló krízisek lesznek.

Ebben a helyzetben, az eseményeket az érintett közösségek „krízis-állósága” határozza meg. Az, hogy a társadalmak ellent tudnak-e állni a sorozatos válságoknak alapvetően két tényezőtől függ: a közösségek fejlettségétől és szervezettségétől, valamint a támogatástól, amit a fejlett világ nyújt segítségként adaptációjukhoz. Ha egy térségben az ott élők nem képesek hatékony választ adni a kihívásokra, akkor a közösségek szétesnek és ez szükségszerűen kiváltja a migrációt. Az állandósuló válságoknak való ellenállást, a szervezetek és társadalmak „krízis-tűrését” egy összetett képesség, az un. resilience, a rugalmas alkalmazkodóképesség alapozza meg. (Taleb, N. 2012. Antifragile.) Ezt azonban – ellentétben a hagyományos logikával – nem a hatalmas méretek, a merev struktúra, a szigorú hierarchia biztosítja, hanem a közösségen belüli bizalom, együttműködési készség és az egyének hajlandósága, hogy hozzáigazítsák életmódjukat és viselkedésüket a változásokhoz.

Ám a resilience szemszögéből éppen kevéssé fejlett, demográfiailag instabil, és a váratlanul kialakuló krízisek miatt átalakulni kényszerülő társadalmak a leginkább sebezhetők. Ezeket ugyanis egyaránt sújtja gazdaságuk fejlettlensége és társadalmi elmaradottságuk. Az ebből fakadó rejtett problémákat számomra a legszemléletesebben egy, alig fél oldalas Márai novella tárta fel. (Márai Sándor. A cigánylány. Ég és föld. Helikon. 2001) „…A szüleim mindig aggódva féltettek az emberektől – idézi Márai a lány szavait – akiknek házuk van és egyhelyben laknak. Nekünk volt szép zöld kocsink… és minden éjjel más város határában aludtunk. Nálunk mindenkinek tanult mestersége volt…Így éltünk, rendezett és nyugodt életkörülmények között…De atyám, a vajda, gyakran mesélt a gonosz emberekről, akik kőházban laknak, s elrabolják a tisztességes cigánygyermekeket, gonosz mesterségre kényszerítik őket .. Vigyázni kell a világban, mert tele van kóbor csendőrökkel…” Ami megdöbbentett, az a félelemmel teli rácsodálkozás a modern világra, amelyet fenyegető veszélyekkel telinek lát, mivel megszokott életmódja megváltoztatására akarja kényszeríteni.

Ám a népességrobbanás térségeiben megszülető tömegek túlélése azon múlik, hogy a törzsi társadalom körülményei közzé születve néhány évtized alatt képesek-e ipari civilizációt alkotni, és alkalmazkodni annak városi életmódjához. A 21. század ugyanis csupán azok számára kínál demográfiai stabilitást biztosító komfortzónát – kényelmes lakást, egészséges életkörülményeket, biztonságos környezetet és növekvő életesélyeket – akik képesek felcsatlakozni a globális ellátási láncra, és elfogadják az egyéni szabadság valamint a demokrácia intézményeit. Ám az a milliárdnyi ember, aki a felbolydult 21. században, az állandó veszélyekkel küszködő kis közösségek egyikébe születik – mint Márai cigánylánya – minden erejével ragaszkodik az örökül kapott és az ősök által szentesített életkörülményeikhez. A túlélést jelentő változást, pusztán saját erejükre támaszkodva nem tudják megtenni. Mivel pedig az egész globális rendszer stabilitása múlik ezen, a fejlett világnak önérdeke az összehangolt és jelentős forrásokat mozgósító folyamatos segítség.  

Ugyanakkor ezt a nyilvánvaló, ám a maga teljességében még át nem gondolt követelményt fenyegeti egy, még csak homályosan érzékelhető hatás: a nagy lelassulás (slowdown). (Dorling, D. 2021. Slowdown). Az elmúlt évszázad a történelemben példa nélküli, robbanásszerű növekedést hozott. Ennek a növekedésnek feltétele volt előbb a regionális majd a globális piacgazdaságba való bekapcsolódás, ugyanakkor elkerülhetetlen következménye lett a környezet növekvő terhelése is. A természeti korlátok létezését, és a folyamatok fenntarthatatlanságát, a Római Klub bestselleré váló publikációi tették általánosan ismertté. (Meadows, D. et. al. 1972. The Limits to Growth.) A világ ekkor szembesült a népesség-, és fogyasztásnövekedés miatt bekövetkező környezeti válságokkal, amelyek társadalmi összeomlással is fenyegettek. Az 1980-as évektől egymást követték a tanulmányok, a könyvek, a filmek, a TV műsorok apokalipszis-szerű jóslatai. Az emberek többsége egyre jobban szorongott, de folytatta megszokott életét. Vagyis, egészében az emberiség a „megfőtt béka” szindrómát mutatja: fokozatosan belenyugodott a fenyegetettségbe, de nem változtatott viselkedésén.   

A következmény: bár az innovációs folyamat nem lassul, mégis egyre nehezebb a dinamikus növekedés fenntartása. Pedig a gyors növekedés sokáig segít elfedni és enyhíteni társadalmi problémákat. A globális lassulás viszont amellett, hogy a fejlett világban is felszínre hoz problémákat, lecsökkenti a hajlandóságot az elmaradottak támogatására. Ez pedig – a demográfiai előrejelzés alapján – népesség-katasztrófát vetít előre. Ám, miközben jól azonosíthatók a veszélyeket előidéző összetett hatások, egyértelmű: a veszélyek enyhítésére nincs gyors, olcsó és hatékony megoldás. A migrációs válság sikeres terápiájához hosszú távon kitartó, sok területre kiterjedő és összehangolt akciók rendszerszerű alkalmazása volna szükséges. Lényegében ugyanez mondható a többi, hasonlóan globális jellegű problémára is: csak a rendszer egészének komplexitását figyelembe vevő, következetesen végrehajtott és a várható kudarcokból tanuló terápiával gyógyítható. Vagyis, valamennyi globális probléma az emberiség közös problémája: a krízisek mindenkit érintenek, és emiatt a megoldás is csak közös lehet.

Amikor 1975-ben először olvastam a 2035 után bekövetkező katasztrófákról, azok beláthatatlan messzinek látszottak. 2021-ben éppen ilyen távolinak tűnhet 2100, de csak azért, mert elfelejtkezünk arról: a 21. században születettek nagy valószínűséggel megélik a 100 évet! (2017 Stanford Center on Longevity.) Az olvasó gyerekei és unokái tehát elkerülhetetlenül szembesülnek azzal a világgal, amit közösen alkotunk. Mindebből, egy olyan „szomorú történet” látszik kibomlani, amely – Amos Oz megfogalmazásával – vagy a shakespearei vagy a csehovi forgatókönyvet követi. A shakespearei végkifejlet: halottak hevernek szerteszét. Esetünkben ez azt jelenti, hogy minden ország szuverenitását fitogtatva, egymás provokálásával van elfoglalva, és elmaradnak az előre tekintő, hosszú távon következetesen folytatott, és hatékonyan végrehajtott közös akciók. Ennek következménye a megállíthatatlan menekült-áradat és 300-400 millió halott. A csehovi végkifejlet: frusztrált emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek. Esetünkben ez azt jelenti: mindenki jószándékát hangoztatja ugyan, de saját nemzeti érdekeit helyezi az első helyre, a támogatás csekély, a segítség késlekedik és nem is rendszerbe illő. A következmény: egy frusztrált globális világ, és a legszegényebb térségekben 80-100 millió halott. A 21. század nagy kérdése: nekiállunk-e végre kidolgozni a fenntarthatóság forgatókönyvét, és hajlandók leszünk-e azt követni?   

Valóban gonosz a kapitalizmus?

A média tele van a tulajdonosi önzés és a vállalati gonoszság különös megnyilvánulásainak híreivel. A gyógyszergyárak viselt dolgait elemző írás – kezdő sora: „A szellemi tulajdon, öl” – a tulajdont állítja pellengérre, konkrétan megjelölve a bűnöst: a vakcinakapitalizmust, amely a szegény országokból szedi ártatlan áldozatait. A szuperliga – hamvában holt – ötletét is a milliárdos tulajdonosok profitéhségének tulajdonítják. De a fékezhetetlen mohóság idézte elő a német csodavállalat – a Wirecard – bukását is. Nemcsak az elvakult forradalmárok, de a megkérdőjelezhetetlen moralitású művészek is a gonosz megtestesülésének és az emberiség ellenségének tekintik a tulajdont és pénzt. Emlékezzünk Csokonai sorain: „Az enyim, a tiéd mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezte elűle. Hajdan a termő föld, míg birtokká nem vált, Per, s lárma nélkül mennyi embert táplált..”. De Shakespeare, Athéni Timónja is undorító társadalmi betegségként tekint a pénzre: „..a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan Jogos, silány nemes, vén ifjú, gyáva hős… ..Emberiség közös rimája, ki Népek között viszályokat szítsz..”.

Vajon, mikor és miért sétáltak bele őseink vigyázatlanul ilyen csapdába? Jared Diamond úgy véli, a végzetes tévedést akkor követtük el, amikor a gyűjtögetésről áttértünk a földművelésre és letelepedtünk. Ennek a – kényszerek és lehetőségek által egyaránt vezérelt – folyamatnak ugyanis szükségszerű, bár nem-szándékolt következményei lettek: az éhség, az egyenlőtlenség, sőt – „mellékbüntetésként” – az állattenyésztéssel még súlyos betegségeket is magára szabadított az emberiség. Más szemszögből azonban ez mégis egy siker-történet volt: benépesítettük a földet és a kultúra alkotásaival kényelmessé tettük életünket. Alig néhány tízezren indultunk el, ám később milliók, azután százmilliók, végül századunkban több milliárdnyian vonulnak – szorongva, egyben reménykedve – a beláthatatlan jövő felé. A történetet a legpontosabban egy Weöres verssor írja le: „Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”.

Őseinket a kényszerek, de lehetőségek csábítása is ösztönözte egyre feljebb lépegetni a történelem lépcsőfokain, amelyeket maguk építettek, önmagukban és környezetükben. A társadalmi felkapaszkodás rejtélyét egész sor eltérő szemléletű kutatás segített tisztázni. A kiindulópont a Homo Sapiens családi közössége volt, amelyben az életet az ösztönös reciprocitás altruizmusa vezérelte: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Az adott természeti feltételek között, az evolúciós szelekció alapvetően a nagyobb közösségeknek kedvezett. Ez arra késztette a családokat, hogy csapattá, azok pedig, hogy még nagyobb törzsekké kapcsolódjanak össze. A valóságban azonban nem pusztán a nagyobb méret, hanem a belső integráltság volt a siker feltétele. Az elmúlt időszakban több – részben kísérleti vizsgálat – kutatta a közösségbarkácsolás miértjét. Az ember első megoldandó problémája: miként teremti elő az élethez szükséges javakat?

Ez a kérdés, már a családban is eleve úgy vetődött fel: hogyan osztom fel időmet a magam ellátása és társaim szolgálata között. A válasz erre, az un. feladatváltási költség (task-switching cost) elemzésével adható meg. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Folyamatosan mérlegeljük: akkor járunk-e jobban, ha magunk teremtjük elő amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? A folyamat lehetséges kimeneteit elemezve ki lehetett mutatni: amint az emberek felfedezik, hogy finomodó igényeik kielégítése – a növekvő feladatváltási költségek miatt – önellátással nem lehetséges, a cserére épülő társadalmat választják. Ez lehetővé teszi az igények folyamatos bővülését, egyben végképp lehetetlenné az önellátáshoz való visszatérést. Így a társadalmak rákényszerültek a munkamegosztás folyamatos kiterjesztésére és a cserekereskedelemre.  

A csereügyletek lebonyolítása azonban abban a korban – érthetően – elég macerás lehetett. A kutatók – beleélve magukat őseink helyzetébe – elgondolkoztak azon, hogyan tehető zökkenőmentessé a csere. A probléma eldöntésére kísérletet terveztek: változó méretű és összetételű csoportokban vizsgálták az emberek együttműködési hajlandóságát. (Camera, G et.al. 2013. Money and trust among strangers.). Azt találták, hogy amíg csak néhány fő alkotja a csoportot az együttműködést az ösztönszerű reciprocitás biztosította. Ahogyan azonban nőtt a létszám és a „cserepartnerek” többsége ismeretlen volt egymás számára, a kapcsolatot csak „segédeszköz” segítségével lehetett fenntartani. A kísérletben ezért egy zsetont „rendszeresítettek”, amivel bárki megjutalmazhatta partnerét, ha az segítőkésznek bizonyult. Aki pedig szolgáltatásaiért cserébe egy zsetont kapott, azzal azután ő is „fizetett” másoknak, amikor őt szolgálták ki. Vagyis, a kutatók feltalálták és „üzembe állították” a pénzt. S ím, lássatok csodát: az egyébként értéktelen zseton, valódi pénzként kezdett működni, és képes volt fenntartani az együttműködést a nagy csoportokban is.

A pénz tehát a nagyobb közösségek stabil létezésének nélkülözhetetlen feltétele. Ám az is kiderült, ehhez a hasznos tulajdonságához kellemetlen „mellékhatások” is járulnak. A zseton a kísérletben – miként a pénz a valóságban – miközben közvetítette a cserét, „kiszorította” az önzetlen együttműködést. Szabállyá rögzült: „ami az enyém, azt csak pénzért adom”. Jó hír viszont, hogy ez az szabály nemcsak egyben-tartja a csoportot, de a „valamit-mindig-valamiért” elv még a potyautasságból – a viszonzás elmulasztásából – is kigyógyít. Az emberek tehát a munkamegosztás és a pénz alkalmazásával megtanulták egymást szolgálni és ezzel egyre újabb lépcsőfokokat építettek a jövő felé. Fokozatosan értelmet nyert kigondolni és fáradságos munkával megvalósítani új dolgokat, hiszen a csere lehetővé tette az ebből származó haszon élvezését.   

Kiderült azonban, a rendszer zökkenő-mentes működésének van egy további feltétele: az innováció és a többletmunka kellő ösztönzéséhez el kell fogadni a magántulajdon létét! (Bowles, S. 2013. Coevolution of farming and private property during the early Holocene). Vagyis, nem önmagában a technikai újítás a fejlődés motorja, hanem a zökkenőmentes cserét biztosító pénz és a kereskedelem, főként azonban – tetszik, nem-tetszik – a tulajdon. A kutatások egybehangzóan bizonyították: a fejlődés felgyorsulását a növekvő csoportméretek, a csoport integrációja, ezeket pedig a mezőgazdasági termelést segítő tulajdoni szerkezet tette lehetővé. (Gallaghera, E. et al. 2015. Transition to farming more likely for small, conservative groups with property rights, but increased productivity is not essential.) Tudatában kell lennünk: a termelékenység növekedését, a gazdaság fejlődését, vagyis a modernitást a pénzen, a piacon és a magántulajdonon alapuló rendszer „feltalálása” teremtette meg.  

Ezeknek az intézményeknek köszönhető tehát, hogy a társadalmak egyre dinamikusabban fejlődtek. Ugyanakkor – ahogy ez lenni szokott – megjelentek a kikerülhetetlen és súlyos „mellékhatások” is: kialakult a vagyoni és státuszbeli egyenlőtlenség. Az induláskor alapvetően egalitárius csapatokban fokozatosan rögzültek és növekedtek a különbségek. Ez pedig félelmetes jövőt vetített előre. A közösségek, a növekvő méretek miatt eleve heterogénebbé váltak, az egyéneket egyre több „idegen” vette körül, ám ettől kezdve már az egyenlőtlenség is „megfertőzte” a társadalmakat. Az addigi ösztönszerű szabálykövetést mind többen és mind gyakrabban hágták át. Elkerülhetetlenné vált megfegyelmezni a szabályszegőket. Erre kézenfekvő, de kényelmetlen eszközként kínálkozott a büntetés. A kérdés csak az volt: ki büntessen és ki viselje annak költségeit?

A kutatók kísérletileg megvizsgálták a lehetséges büntetési „rezsimeket”. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). Az egyik forma: az un. peer-punishment. Itt a szabályszegőt az éppen arra járó szemtanú – aki nem szükségképpen a károsult – bünteti, persze a saját költségén. Ez a norma alkalmazását jelenti: , a kis közösségekben, az elvárt viselkedés szabályát nemcsak be kell tartani, de azt másokkal is be kell tartatni. Vagyis, a szabályszegőt akkor is köteles vagy büntetni – a saját költségeden – ha nem is téged ért a kár! A másik büntetési forma: az un. pool-punishment. A közösség tagjai ilyenkor „összedobják” a pénzt és ebből fizetik a „hivatásos” büntetőket, mint napjainkban a rendőrt, jogászt, bírót és börtönőrt, akiket adóból fizetnek. A kísérletben tehát kipróbálták, mire mennek az állammal: a szabályok ellen vétőket az arra illetékes nyakon ragadja, a másik elítéli, és akinek ez a feladata, az végrehajtja az ítéletet.

De melyik büntetési rezsim a hatékonyabb? Azt találták, a kis közösségekben mindenki ismer mindenkit, így azzal is tisztában vannak, hogy a szabályszegőt valaki biztos észreveszi és mivel a büntetés nem marad el, így inkább szabálykövetők. Ebben a helyzetben tehát a peer-punishment nemcsak hatékony, de olcsó is, hiszen mivel ritka a szabályszegés, a büntetés sem kerül sokba. A nagy közösségben viszont, ahol sok az idegen és nagyok a különbségek elterjednek a másodrendű potyautasok. Ők a szabályokat ugyan fegyelmezetten betartják, de ha nem őket érte a kár, saját költségen nem büntetnek. Emiatt azonban terjed a szabályszegés és a közösség szétesésére vezet. A kísérletek félreérthetetlen eredménye: nagy és heterogén társadalmakban kizárólag az állam által működtetett pool-punishment tudja megfegyelmezni a megszaporodó szabályszegőket. Viszont a hivatásos és az „adóból” fizetett büntetők és szabályalkotók segítségével – az egyenlőtlenség és a heterogenitás ellenére – a társadalom egyben tartható.

Világunk gazdagsága, a szolgáltatások kifinomultsága és a hétköznapok – a régebbi korokhoz képest szembeszökő – biztonsága végső soron a pénz, a piac, a magántulajdon és az ezek kiszámítható működését biztosító állam „jótéteményei”. Persze a helyzet azért ennél ellentmondásosabb: e „jótevők” tevékenysége ugyanis kikerülhetetlen mellékhatásokkal is jár. Mindenekelőtt, a pénz és a magántulajdon – az állam által nyújtott biztonságra támaszkodva – megteremtette a vagyonépítés lehetőségét. A vagyon azután növekvő hatalmi különbséget hozott létre és ennek alapján a felsorolt intézmények összjátéka – a jól ismert torzulást – a kizsákmányolást is előidézte. Ennek mechanizmusát – nemvárt módon – a szenvtelen matematika képes volt megvilágítani.

A társulásokat – már az állatok világában is – a partnerek egymást segítő gesztusainak és támogató szolgálatainak a csereberéje fűzi össze. E cserekapcsolatok elemi folyamatait tárta fel a játékelmélet. Egyik legismertebb modellje a fogoly-dilemma játék, a viselkedés motívumait egy olyan – meglehetősen gyakori – helyzetben elemzi, amikor a cserepartnerek választhattak az együttműködő (a partnerben megbízó), illetve önző (a partnert becsapó) viselkedés között. Lehetséges lépéseket, és a hozzájuk rendelt jutalmakat és veszteségeket a – 2×2-es formájú – kifizetési mátrix írja le. Ez félreérthetetlenül mutatja: az együttműködés kifizetődő, de a csalás még inkább! Világosan feltárul ez az un. ismétléses fogoly-dilemma játékban.

Ebben a partnerek sok meneten keresztül csereberélnek és ilyenkor halmozódik az együttműködés és a csalás következménye. Sokáig a kifizetési mátrix értékeit eleve adottnak – mint a gravitációs állandót megváltoztathatatlannak – vették: mintha a sors osztotta volna ki a játékosok „részesedését”. Csaknem egy évtizede azonban új szemszögből tekintettek rá a fogoly-dilemma játékra. (Press, K. et. al. 2012. Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent.). Észrevették – amit Marxék másfél évszázada – ha valaki saját önző érdekében, befolyásolni tudja a kifizetési mátrix értékeit, az partnere rovására növelni tudja saját részesedését, vagyis kizsákmányolhatja őt. Ezt a befolyásolási képességet a társadalomban éppen az – előzőekben „jótevőknek” nevezett – intézmények biztosítják. Ezek – hatalom által – manipulált összjátéka lehetővé teszi olyan szabályt rákényszeríteni a társadalomra, amely „felülírja” az osztozkodás méltányos, bár nem szükségképpen egyenlő arányait.

Vagyis, a társadalmi fejlődés kikerülhetetlen intézményei – a pénz, a piac, a tulajdon és az állam – a hatalmat birtoklók kezében olyan eszközzé váltak, amivel a közösségre kényszeríthetik saját érdekeiket. A kizsákmányolást nem önmagukban ezek a – sokak által „bűnösnek”, mások szerint „jóságosnak” tekintett – intézmények idézik elő, hanem az az egyenlőtlen hatalmi helyzet, amelyben a politikai és gazdasági elit, előnyös pozícióira támaszkodva, egyenlőtlenné formálja a társadalmi csereügyleteket. Vagyis, nem a „szellemi tulajdon öl”, hanem a vállalatok által „meghekkelt” szabadalmi rendszer. A megvásárolt politikusok közbenjárása tette lehetővé a vállalatok számára, hogy szinte beláthatatlan időkig kitolják a szabadalmi védettséget. Nem a szuperliga ego-vezérelt fejesei ölik meg a labdarúgást, hanem a mohóság-vezérelte befektetők, de ha időben felriadunk, meghátrálásra késztethetők. A tanulság: a politikában – a gyógyászathoz hasonlóan – fontos, hogy felismerjük a baj természetéhez, ehhez illesszük a terápiát, és – miközben a betegség gócpontjai támadjuk – felkészüljünk az elkerülhetetlen mellékhatásokra is. 

Bizonyítványosztás előtti utolsó figyelmeztetés!

Bizonyítványosztás előtt – ha ez indokolt – általában figyelmeztetik az érintett szülőket: ha eddig nem tették volna, pillantsanak bele gyermekük üzenőfüzetébe, mert több tárgyból bukásra áll. Ám nemcsak a szülőktől várható el, hogy átlapozzák a csemetéjük elmúlt éves teljesítményét nyomon követő üzenőfüzetet, épp így nekünk, választópolgárokként, fel kell készülni a 2022-es parlamenti választás „bizonyítvány-osztására”. A fokozott figyelem azért is indokolt, mert a harsogó győzelmi jelentésekkel párhuzamosan, egyre több, az országok teljesítményét objektíven bemutató mérőszám vált elérhetővé és az összkép aggodalmat keltő. Ezek a mérőszámok nemcsak azt teszik lehetővé, hogy az eredményeinkről objektív képet alkossunk, de azt is, hogy globális összehasonlításban, és ami talán még fontosabb szomszédjainkhoz viszonyított helyzetükkel is tisztába kerülhetünk. Az pedig különösen fontos, hogy ezeket a „jegyeket” nem lefizetett „bértapsolók”, de nem is elfogult rosszakarók osztották ki, hanem a föld országait objektív tények alapján megítélő kutatók állapították meg.

A nemzeti „üzenőfüzet” tanulmányozása azért is nélkülözhetetlen, mert kormányunk töméntelen pénzt fordít annak bizonyítására: minden területen látványos eredményt tud felmutatni. Gondoljunk csak Orbán Viktort kedvenc – a kormánymédia által szajkózott – szavajárására: „Magyarország jól..”, vagy „..még jobban…”, vagy éppen, „..kiemelkedően teljesít”. Kezdve a koronavírus-járvány elleni küzdelemtől, az oktatás átalakításáig, a kultúra támogatásától a gazdaság fejlesztéséig, foglalkoztatástól a gyerekvállalási kedv fellendítéséig és a vidék felvirágoztatásáig – győzelem, győzelem hátán. A vádra, hogy a hazánkban nagy volna a korrupció, a miniszterelnök azt válaszolja: ugyan már, hazánk kevésbé korrupt, mint akár Dánia vagy Németország. De ugyanezt sulykolják a sajtószabadság, a jogállam, a demokrácia helyzetével kapcsolatban. A kritikákat pedig – miként a rossz tanulók szokták – azzal utasítják el: „pikkelnek” az osztályozók.

Elkerülhetetlen hát, hogy közvetlenül érintett állampolgárként szemügyre vegyük országunk valóságos teljesítményét megmutató „osztályzatokat”. Van azonban a mutatószámokból kirajzolódó képnek még egy fontos előnye. A menedzsment tudomány a vállalatok stratégiai pozíciójának megítéléséhez kiterjedten alkalmazza a kiegyensúlyozott mutatószám (balanced scorecard) rendszert. Ez a modell azon a felismerésen alapul: nem elegendő egyetlen, mégoly fontosnak gondolt mérőszám. Vannak, akik a nyereségre esküsznek, mások az elégedett fogyasztót, vagy éppen az elkötelezett dolgozót és olyanok is, akik a kapacitások maximálisan kihasználását választják sikerkritériumnak. Vagyis, gyorsan változó világunkban célszerű több siker-kritériumból összeállított és a helyzetet kiegyensúlyozottan érzékeltető mutatót használni. Miként gyermekünk év végi bizonyítványban is sok tantárgy jegyei vannak, és mi szülők hol örömmel, hol szorongva szemléljük az egyes jegyeket és a bizonyítvány átlagát is.   

Nincs ez másként a társadalmak világában sem, ahol a politikusok mindig képesek arra, hogy felmutassanak egy olyan területet, vagy hivatkozzanak egy olyan adatra, amely sikerüket bizonyítja. Sőt, még ahhoz is értenek, hogy a kudarcokat olyan szemszögből láttassák, amelyekből azok esetleg sikernek tűnnek. Ezért a politikában még elkerülhetetlenebb – volna – ügyelni a kiegyensúlyozottságra. Éppen ezt teszi lehetővé, hogy gyarapodnak az országokat – objektív és hozzáértő tanárként – „leosztályozó” elemző szervezetek, amelyek azután megállapításaikat a jól értelmezhető mutatószámok formájában nyilvánosságra hozzák. Ezeket, akár az országok „bizonyítványába” bejegyzett jegyeknek is tekinthetjük. Így a bizonyítvány sokféle „jegye” nemcsak a kiegyensúlyozottságra garancia, hanem arra is lehetőséget kínál, hogy saját átlagunkat más országokéval összevessük.

Ha az olvasó nem szokott rendszeresen beletekinteni a „nemzeti üzenőfüzetbe”, most kicsit megkönnyítjük a dolgát. Az alábbiakban felsoroljuk a legfontosabb, és az országok hosszútávú fejlődését és stratégiai pozícióját meghatározó területek mérőszámait bemutató website-ket:  

  1. Rule of Law Index 2020: a törvények hatalmának érvényesülését „mérő” jelzőszám megmutatja mennyire kiszámítható az élet, és milyen minőségűek a törvények az adott országban.
  2. Democracy Index 2020: egy ország demokráciájának általános minőségét mutatja, hiszen a rendszer állapotának legfontosabb összetevőiből alkották, így objektív mércét kínál.
  3. The Human Freedom Index 2020: az egyéni szabadság indexe, a polgári szabadság állapotát, az egyén jogainak érvényesülését jelzi.
  4. The Global Competitiveness Report 2019: a versenyképességi index a gazdaság hosszútávú dinamikát befolyásoló tényező együtteséből lett összeállítva és kiegyensúlyozottan értékeli az ország jövőbeli esélyeit.
  5. The Legatum Prosperity Index™ 2019: ez a mutató a szélesen értelmezett fejlődés dinamikáját minősíti és így az adott ország perspektíváit rajzolja fel.
  6. Corruption Perceptions Index 2020: ez a sokféle forrásból származó és pontosan mérhető adatokból összeállított mutatószám (a CPI) az országok korrupciós helyzetét és egyben az intézményi hatékonyságra is utal.    
  7. The Global Social Mobility Report 2020: ez az adott társadalom polgárainak társadalmi mobilitás alakulását méri, amely meghatározó eleme a fejlődés dinamikának.
  8. Global Talent Competitiveness Index 2019: Az adott társadalom „vállalkozói tehetség-generáló” képességét jelzi, ami az adott ország távlati fejlődést alapvetően behatárolja.
  9. Human Development Report 2020: a társadalmak „élhetőségét” befolyásoló legfontosabb tényezőkből összeállított HDI az egyes országok élet-minőségét méri.   
  10. Social Progress Index rankings 2020: a társadalmak szociális minőségének változását befolyásoló tényezők összhatását tükrözi, így a társadalmi jólét alakulásába nyújt betekintést.   
  11. Life Expectancy for Countries in 2020: a születéskor várható élettartam az egyes társadalmak egészségi állapotának fontos és összefoglaló tényezője.   
  12. Gender Gap Index 2020: a társadalmak fejlettségének fontos mércéje a nemek közötti egyenlőség, amely az egyenjogúságon túl fontos eleme a társadalmak minőségének.  
  13. World Happiness Report 2020 :az elemzők az emberek általános elégedettségének mércéjét felállítva, életünk értékeléséhez nyújtanak elmaradhatatlan szempontokat.  

Annak, aki túl soknak találná az osztályzatokat, felhívjuk a figyelmét a kiegyensúlyozottság követelményére: egy ország állapota és fejlődési esélyei nem ítélhetők meg egyetlen adat alapján. Emlékezzünk csak milyen sok jegyet kap gyermekünk az iskolában! És ahhoz hasonlóan: nincs legfontosabb „tantárgy”. Az, hogy mit emelünk ki, alapvetően attól függ, milyen időtávra – a jelenre, a közeli, vagy a távolabbi jövőre – függesztjük tekintetünket, illetve mit tartunk inkább szem előtt: a gazdaság dinamikáját vagy a polgárok szabadságát, az egyének életminőségét vagy az ország „versenyképességét”. Összegyűjtöttük hát a legfontosabb területekről, az elfogulatlan és mindenkit azonos a szempontok alapján elemző kutatók „osztályzatait”. Lehet persze hivatkozni arra – gyermekünk is szokott, néha nem is alap nélkül – hogy nem veszik figyelembe a „nehéz gyermekkorát” vagy „pikkelnek rá” a tanárok. De ezeket az „ország-osztályzatokat” azonos mérce alapján – mindenkit ugyanolyan módszerrel vizsgálva – adták meg.  

Lássuk tehát hazánk 2019-2020-as „jegyeit”, egyben pillantsunk bele szomszédjaink – „padtársaink” – bizonyítványába is. Mivel azonban a bizonyítványunkban sok a „tantárgy” – lásd az alábbi táblázatot – értelmezéséhez kell némi eligazítás. Az első oszlop a „tantárgyakat” – a társadalmak legfontosabb jellemzőinek mutatószámait – illetve az adatfelvétel idejét tartalmazza. A második oszlop – az Országszám – azt jelzi, hány országra készítették el az adott mutatót. A követő oszlopok, hazánk és legközelebbi szomszédjaink az adott „tantárgyban” (mutatószámban) elért „helyezési számát” mutatják: azt, hogy hányadik helyet foglalják el a globális listán, majd mögötte, zárójelben, az „osztálytársak” egymáshoz viszonyított helyezésünket tüntettük fel. Az utolsó oszlop pedig a globális osztályelsőt mutatja.  

Mutatószámok (adatfelvétei éve)   Országszám Magyarország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Románia A legjobb
1. Democracy Index (2020)     167 55 (5) 31 (1) 50 (4) 47 (3) 35 (2) 62 (6) Norvégia
2. Rule-of-law Index (2020)     128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
3. The Human Freedom Index (2020)     162 49 (6) 24 (1) 45 (5) 36 (4) 33 (2) 32 (3) Svédország
4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
5. Legatum Prosperity Index 2019     167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
6. Corruption Perception Index (2020)   179   69 (5-6) 49 (3) 45 (2) 60 (4) 35 (1)  69 (5-6) Dánia
7. The Global Social Mobility Report (2020)   82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (42) Dánia
8. Global Talent Competitiveness Index (2019) 125 53 (5) 25 (1) 42 (4) 41 (3) 29 (2) 69 (6) Svájc
9. Human Development Index (2020)     189 40 (5) 27 (2) 35 (3) 39 (4) 22 (1) 49 (6) Norvégia
10. Social Progress index (2020)     163 40 (5) 25 (2) 31 (3) 36 (4) 22 (1) 45 (6) Norvégia
11. Átlagos várható élettartam (2020)   193 70 (5) 41 (2) 44 (3) 56 (4) 28 (1) 76 (6) Hong Kong
12. Gender Gap index (2020)     153 105 (6) 78 (5) 40 (2) 63 (4) 36 (1) 55 (3) Norvégia
13. World Happiness Report (2017-2019)   149 53 (6) 18 (1) 44 (4) 34 (3) 29 (2) 46 (5) Finnország
A helyezési számok összege csoportunkban     56 (6) 32 (2) 39 (3) 43 (4) 28 (1) 52 (5)  

Példaként nézzük az első sort. A Demokrácia sokat vitatott témájában a 2020-as adatok nemrég jelentek meg: Democracy Index (2020), 167 országra van adat, hazánk az 56. a listán, és összevetve „padtársainkkal” az 5.-ek vagyunk, végül az „osztályelső”, Norvégia. Ott van azután még a táblázat legutolsó sora, amely a szomszédjainkkal való összevetést könnyíti meg. Ez egyrészt az adott ország, a különböző területen elért helyezési számainak átlagát tartalmazza: Magyarország „átlaga” 56. A zárójelben azután – az összehasonlítást szembeszökővé téve – a szomszédok egymáshoz viszonyított átlagos pozícióját tüntettük fel: Magyarország a csoportjában a 6. Ez a szám mutatja a velünk összevethető országokhoz viszonyított végső helyezésünket 2020-ban.  

Az utolsó soron végig-tekintve elszomorító kép tárul fel. Még ha indokolt is némi óvatosság a mutatószámok értékelésénél, az összkép ezzel együtt aggodalmat keltő: a hat „nebuló” közül, mi az utolsók, legjobb esetben is az utolsók egyike vagyunk. 2010-et megelőzően – bár eredményeink a 21. század első évtizedében már elkezdtek romlani – még a középmezőben voltunk. Ám az elmúlt 10 évben – mondhatni „kemény” munkával – sikerült „leküzdenünk” magunkat a sereghajtók közzé. Ez arra utal, nem apróbb kisiklásokról van szó, vagy pechesek voltunk egyik vagy másik területen. Még a kedvezőtlen körülményekre sem lehet hivatkozni, hiszen „osztálytársaink” ugyanilyen feltételek között éltek és az EU bőkezűen támogatott. Ez, ami igazán lehangoló: a lecsúszás a kifejezetten kedvezőek körülmények ellenére következett be. A nemzet hanyatlását egyértelműen Orbán Viktor politikája idézte elő.

A 2022-es „bizonyítványosztásra” készülődve tehát megállapítható: hazánk az elmúlt évtizedben rossz irányban haladt és gyenge teljesítményt mutatott. S ami még szomorúbb: éppen azon területek elmaradása a szembetűnő – erre utalnak az intézmények minőségére vonatkozó mutatószámok – amelyek a növekedést és a fejlődés dinamikáját hosszú távon meghatározzák. Nem remélhető tehát, hogy a hanyatlás trendje magától megfordul. Két tanácsot szeretnénk adni befejezésképpen az olvasónak. Az egyik: megértve, hogy kételkedően fogadja a bemutatott „jegyeket”, tanácsoljuk, tekintsen bele a megadott mutatószám-rendszerekbe és győződjön meg maga is az osztályzatokról. A másik: elgondolkozva nemzetünk valódi helyzetén, ha eljön az idő, menjen el választani és döntésében vegye figyelembe a bizonyítvány eredményét, olyan pártokra és jelöltekre szavazzon, akiktől javulást remélhet.

A „magyar beteg” állapota, avagy gyógyítható-e Patyomkin-jogállamunk?

A helyzet fokozódik! Az Európai Parlament (EP) úgy határozott, hajlandó „csőre tölteni” a jogállamiság ellen vétő államokat fenyegető fegyverét. Vera Jurová a EU Bizottság alelnöke azt nyilatkozta: továbbra is úgy gondolja, „beteg a magyar demokrácia”. A nemrég nyilvánosságra került, a világ 180 országának helyzetét elemző „World Press Freedom Index – 2020”, Magyarországot a 89.-nek – közvetlen szomszédjaink között a legrosszabb helyre – rangsorolta. Ehhez képest Varga Judit igazságügyminiszter Facebook-oldalán hazánkat az EU azon kevés tagállamai egyikének látja, ahol valódi pluralizmus érvényesül a médiában.

A kérdés, hogy Magyarország jogállam-e, túlmutat a jogelméleti vitán. Sokezer milliárd forintnyi fejlesztési pénz sorsa függ ettől, és mindennapjainkat, az önkormányzatok és a társadalmi szervezetek működését is alapvetően befolyásolja, milyennek ítéli majd az EU a magyar jogállam minőségét. Miközben a demokratikus ellenzék tagadja, hogy jogállamban élnénk, Európa pedig kételkedő, Orbán Viktor szerint Magyarország minden kétséget kizáróan jogállam. Ő legfeljebb azzal árnyalja véleményét, hogy vannak sajátos vonásai, hiszen tükrözi nemzeti szuverenitásunkat. Ez azonban – szerinte – így is van rendjén: nincs olyan jogrend, amely korlátozhatná önállóságunkat, nem ismerünk el olyan szabadságot, amely akadályozhatná érdekeinket érvényesítését. Csak a „Szentkorona”, az „Ezeréves múlt”, és az „Alaptörvény” mágikus fogalmai jelölhetik ki nemzetünk jövőjét.   

Sokan gondolják úgy, hogy az állapotainkról szóló vita a jogelmélet fogalmainak „ütköztetése” formájában zajlik majd. Ám, miközben a fogalmak a jelenségek leírásának hatékony eszközei, hiányosságuk, hogy a folyamatok lezajlását nem tükrözik. A gyakorlatban azonban nemcsak az a fontos, hogy tudjuk miről beszélünk, hanem az is, miként jellemezhető a pillanatnyi állapot, és annak változása. Az orvostudomány fontos kompetenciája, hogy azonosítani tudta a kórt, a tapasztalt orvostól azonban elvárható, hogy ne csupán megnevezni tudja a bajt, de felmérve a betegség stációit, ahhoz illessze a terápiát. Ez az oka, hogy a gyógyításban nélkülözhetetlen a különböző vizsgálatok által szolgáltatott leletek sokasága. Nincs ez másként a társadalom esetén sem.

Amikor tehát az EU – ráébredve a magyar „beteg” állapotának súlyosságára – konzíliumot hív össze, a vitának kevésbé a jogelméleti diszkusszión, még csak nem is az elrettentő példákra történő hivatkozáson, hanem a vizsgálatok „leleteinek” elemzésén kell alapulnia. A történelmi narratíva és a jogelmélet fogalomrendszere kevéssé alkalmas a valóságos helyzet pontos megítélésére. A szembenálló felek vég nélkül sorolhatják majd a jogállami helyzetre vonatkozó megállapításaikat és az azt bizonyító példákat. Előre tudható, hogy Orbán Viktort nem „győzi” meg a bíróság ítélete, ha az nem az ő nézetét tükrözi. Emiatt bármi legyen is a döntés, az arra alapozott politikai akciók megkérdőjelezhetőek lesznek. Ilyen helyzetben a legnagyobb esélye a kiszámíthatatlan háttéralkuknak és az elvtelen kompromisszumnak van.

Célszerű volna tehát, jogállamiságunk minőségét – ahogyan egy beteg állapotát a vérkép, a röntgen-felvétel, vagy a CT vizsgálatok sokaságával „mérik” – szakmailag megalapozott leletekkel bemutatni. Tiszta szerencse, hogy ilyen, „állapotjelzők” léteznek, sőt viszonylag könnyen hozzáférhetők. Így a „konzílium” független és megbízható tudományos háttérrel rendelkező intézetek vizsgálataira támaszkodhat és az ő „leleteik” alapján becsülheti fel, hol is tartunk. Erre már csak azért is szükség volna, mert akár a demokráciának, akár a jogállamnak sokféle összetevője van, amelyek együttműködve „állítják elő” a polgárok szabadságát és biztonságát, teszik lehetővé az állam működőképességét és a kormányzás hatékonyságát, biztosítják a korrupció alacsony szintjét. Van azonban a mi esetünkben még egy további fontos tényező, amely elkerülhetetlenné teszi helyzetünk részletekbe menő vizsgálatát.

A rendszerváltás után, nyugat-európai minták alapján kiformált jogállamunkat, az elmúlt évtizedben Orbán Viktor fokozatosan autokráciává alakította. Tette ezt oly módon, hogy a liberális politikai modellt – „illiberális demokráciát” hirdetve – egy különös Patyomkin-rendszerré építette át. Grigorij Patyomkin tábornok – Katalin cárnő kegyence – a szóbeszéd szerint, egy valódinak tűnő álfalut építtetett. A Patyomkin-falu díszletszerű építményei az oda vetődő uralkodónőt megtévesztendő, az orosz muzsik életét a valóságosnál boldogabbnak tűntette fel. Orbán Viktor Patyomkin-rendszerének pontosan ugyanez a célja: jogállamunk valóságos állapotát elfedve „normálisnak”, demokráciánkat az európai elvárásokhoz illeszkedőnek láttassa.  

Az intézményi lerohadás „áttételei” az elmúlt évtizedben fokozatosan az állam és a kormányzás minden részletében megjelentek, ám ezeket a Patyomkin jellegű jogi képződmények részben elfedték. Mára országunk már csak a felületes szemlélő számára tűnhet „nyugati típusú” demokráciának. Formálisan rendelkezünk ugyan minden olyan intézménnyel és szervezettel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi jogállamok. Van parlamentünk és Alkotmánybíróságunk, van közszolgálati médiánk és független bíróságunk, van Állami Számvevőszékünk és Országos Választási Bizottságunk, van Versenyhivatalunk és Médiatanácsunk, vannak nyilvános részvénytársaságaink és közszolgálati alapítványaink. Ám a törvények hatalma helyett a hatalom törvényei vezérlik életünket. A Patyomkin-állam díszletei pusztán imitálják a valóságos jogállamot. A vezető testületek nem a szervezetek statútumában rögzített szabályok szerint működnek, hanem a Patyomkin-rendszer csúcsán levő személy akaratát követik. Orbán Viktor pedig – magát bebiztosítandó – korrumpálja az általa kinevezetteket: „hitbizományba” adja nekik a szervezetet és cserében alattvalói engedelmességükért „kifizetőhelyként” – busás jövedelmet kínálva – működteti számukra.    

Ha tehát a jogállam-vita nem tér ki a valóság részleteire, a jogállami funkciók minőségének bemutatására, akkor mindegyik fél győztesnek nyilváníthatja majd magát, anélkül, hogy ennek bármi következménye lenne. Az elmúlt évtizedekben kifejlesztett, az országok intézményi konstrukcióinak „mérésére” szolgáló mutatószámok azonban alkalmasak a társadalmak „állapot-felmérésére”. Ezek olyan „látleleteket” nyújtanak az országokról, amelyek megmutatják a legkülönböző területeken a „betegség” előrehaladását. A különböző időszakban született leletekből megállapítható az állapot javulása vagy romlása, sőt még az országok összehasonlítása is lehetővé válik. Vegyük tehát sorba a jogállam működésével kapcsolatos – az interneten is szabadon hozzáférhető! – mutatószámokat.

A témában a legmélyrehatóbb elemzést a Világbank végezte, immáron több évtizede folytatva és rendszeresen közreadva az eredményeket. (Kaufman, D. et al. 2010. The Worldwide Governance Indicators Methodology and Analytical Issues). Az általa alkalmazott mutatószámok:  

1. Voice and Accountability (VA): azt méri, milyen mértékben van lehetősége az adott ország polgárainak megválasztani a nekik megfelelő kormányt, kifejezni véleményüket és létrehozni saját politikai szervezeteiket. 

2. Political Stability and Absence of Violence/Terrorism (PV): azt mutatja, hogy milyen mértékben áll fenn a veszélye a politikailag motivált erőszaknak, az adott kormányzat destabilizálásának, és milyen hatékonyan tudja a kormány meghatározni a politikáját,

3. Government Effectiveness (GE): azt „méri”, hogy a kormányzat milyen mértékben van tekintettel a társadalom valóságos problémáira és a társadalmi szervezetek mennyire függetlenek a hatalomtól. 

4. Regulatory Quality Regulatory Quality (RQ): megítélhetővé teszi, hogy a kormányzat milyen hatékonyan foglalkozik a társadalom problémáival, szabályozza a különböző területek eltérő folyamatait, és teremt egyensúlyt a polgárok, az önkormányzatok és az üzlet érdekei között.

5. Rule of Law (RL): feltárja, hogy a társadalom, a gazdaság és a politika a lefektetett törvények szerint működik-e, mutatja, hogy a szabályok betartása milyen mértékben kényszeríthető ki, a bíróságok milyen mértékben függetlenek.

6. Control of Corruption (CC): azt mutatja, hogy a hétköznapokban és a társadalmi intézményekben milyen mértékben térnek el a szabályoktól az egyéni haszonszerzés érdekében.  

A Világbank mellett további, egymástól független, így egymás eredményeit kontrollálni képes szervezet kínál hasonló mutatószámokat:

7. Rule of Law Index : a törvények hatalmának érvényesülését „mérő” jelzőszám megmutatja mennyire kiszámítható az élet, és milyen minőségűek a törvények az adott országban. (World Justice Project)

8. Democracy Index : egy ország demokráciájának állapotát meghatározó legfontosabb összetevőkből alkották, így objektív mércét kínál annak minőségének mérésére.  (The Economist)

9. The Human Freedom Index : ez az egyéni szabadság indexe, a polgári szabadság állapotát, az egyén jogainak érvényesülését jelzi. (Freedom House)

10. Corruption Perceptions Index : ez a sokféle forrásból származó és mérhető adatokból összeállított mutatószám (a CPI) az országok korrupciós helyzetét mutatja, egyben az intézményi hatékonyságot is jelzi.  (Transparency International)  

A korrupció elemzése azért különösen fontos mert rávilágít, hogy egy adott ország milyen mértékben működik a jogállami normák szerint. Ebből a szempontból sokkoló, hogy mind a CC, mind pedig a CPI indexek – egymás eredményeit megerősítve – hazánkat a fejlett világ egyik legkorruptabb országának mutatják. Ennek következménye, hogy bár első pillantásra államunk megfelel az európai mintáknak, az intézményeket mégsem eredeti küldetéseik megvalósításán dolgoznak, hanem a Patyomkin-rendszerben, az alárendeltek számukra megszabott parancsokat hajtják végre.  

Ha végig tekintünk a felsorolt mutatószámok interneten fellelhető eredményein, ezek egybehangzóan nemzetünk súlyos állapotát jelzik. Láthatóvá teszik – éppen, mint a CT felvételek a daganatot – társadalmunk „rákos” gócait, sőt az „áttéteket” is. Ebben a helyzetben – nem függetlenül a várható vitáktól – már a hazai érintettek is kezdik felismerni a „mutatószám-háború” politikai jelentőségét. A kormányhoz közel álló „agytrösztök” elkezdték a propaganda „mutatószám-gyártást”. (Corvinus Egyetem. Social Futuring Center. Társadalmi Jövőképességi Index). Eredményeik – megfelelve az elvárásnak – Európa élvonalában láttatják nemzetünket. Ugyanakkor a függetlenek – az Egyensúly Intézet és a civilek – tudományosan megalapozott módszertan alapján végzett vizsgálatai fontos hozzájárulást jelentenek az Európai Unió elemzéseihez (Contributions of Hungarian NGO’s to the European Commision’s). Az ő eredményeik alapvetően visszaigazolják a nemzetközi szervezetek mutatóiból kiolvasható szomorú képet.  

Az EU tehát hasonlóan nehéz feladattal néz szembe, mint az orvosok. Rá kell vennie a pacienst nemcsak fájdalmas terápiára, de meg kell győznie arról, életmód váltásra is szüksége van. Csak akkor élhet ismét úgy ahogy szeretné, ha a leletek újra az „egészségre” utaló értékeket mutatnak. Hangozzon tehát bármilyen ijesztően, az EU akkor teljesítené feladatát, ha előírná Magyarország számára: két-három év alatt a „Rule of Law Index”, a „Democracy Index”, és a Világbank „Worldvide Governance Indicators” értékeit, előre meghatározott pontokkal emelnünk kell. Sőt, ragaszkodnia kellene a változtatást megalapozó törvényjavaslatok előzetes bemutatásához, majd a végrehajtás folyamatos nyomon-követéshez. Ha azonban az EU belenyugodna abba, amit autokratánk hirdet – „a magyar betegnek, csak magyar vizsgálat alapján és csak magyar gyógyszer írható fel” – ezzel ahhoz adja hozzájárulását, hogy Patyomkin-jogállamunk most már az EU jóváhagyásával működjön.  

Az EU tehát nincs könnyű helyzetben. Mintha egyszerűbb lett volna a rendszerváltást követően a diktatúra átalakítása demokráciává. Most azonban a liberális politikai modellt imitáló Patyomkin rendszert kell visszaalakítani normálisan működő rendszerré. Ám, ha az EU úgy ítéli, jogállamunknak komoly hiányosságai vannak, nem spórolhatja meg, hogy – miként egy súlyos rákbeteg esetén a konzílium – részletekbe menő előírásokat adjon az intézményrendszer működéséhez és sok területen fogalmazzon meg konkrét javaslatokat. Ez azt jelenti, hogy drága hazánkat, nem kötik ugyan lélegeztető készülékre, de állandó és szoros felügyelet alatt lenne. Vannak bizonyos kétségeim, hogy ebbe akár az EU bürokratái, akár a mi autokratánk olyan könnyen belemennének-e.

Egy újabb „Nagy átalakulás” küszöbén.

„A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott”. Ezzel a mondattal indul a 20. század egyik legjelentősebb társadalomtudományi írása, Polányi Károly, „A nagy átalakulás” című műve. Az eredeti cím – „The Great Transformation. The Political and Economic Origins of Our Time”. (London. 1946.) – azonban a „Nyugat” születésének talányára is utal. Az ígéretet beváltva, segít megérteni a világunkat évszázadokon keresztül vezérlő hatásokat és meggyőző választ kínál a kérdésre, miért éppen Európa határozta meg a világ sorsát. Polányi szerint „Nyugat” történelmi pályáját alapvetően az európai civilizáció négy, a többi civilizációkhoz képest egyedi intézménye – a hatalmi egyensúly rendszere, a nemzetközi aranystandard, az önszabályozó piac és a liberális állam – határozta meg. (Idézett mű: 7. oldal). A figyelmes olvasó még azt is kiolvashatta az 1939-1943 között íródott műből, miért sodródott le a fejlődés főútjáról a sokáig perspektivikusnak látszó „kommunista modell”.  

Az intézmények működésében persze rendre zavarok keletkeztek, amelyek a 20. században világválságokhoz, világháborúkhoz és ennek következtében alapvető politikai átrendeződésekhez is vezettek. Összességében mégis a „Nyugat” gazdasági, társadalmi és politikai rendszere bizonyult a legdinamikusabb fejlődési modellnek. Azok jártak jól, akik ehhez csatlakoztak, akik viszont késlekedtek vagy elutasították ezt, elmaradtak. Végső soron ez kényszerítette ki az 1990-es „rendszerváltásokat” is. Ám, mint kiderült, a siker-modellhez történő felzárkózáshoz nem elégséges néhány gazdasági és politikai intézmény átvétele. Már Polányi is figyelmeztet: a társadalom működésének „logikáját” alapvetően meg kellett változtatni, átalakítva a politikai intézményeket, a társadalom értékrendjét, a polgárok motivációját. Miközben pedig a rendszerváltók még mindig az átalakulás újra és újra felerősödő nehézségeivel küszködnek, a világ egy újabb, még nagyobb átalakulás kellős közepén találta magát. Erre utal, hogy a napjainkról szóló elemzések gyakran, a Polányi műre emlékeztető mondattal – „A 20. századi civilizáció összeomlott” – indítanak.

Az első „nagy átalakulás” elemzésére még Szókratész tett kísérletet, arra bíztatva barátját, Adeimantoszt: „Gyertek tehát, alapítsunk képzeletben legeslegölről kezdve, egy államot.” (Platón. Állam. 106.oldal). Majd végigvezette őt az úton, az élelem előteremtésétől, a lakás és egyéb szükségletek biztosításán keresztül, egészen az egyre kifinomultabb szükségletek igényének megjelenéséig. Szókratész felismerte: „minden készítmény nagyobb tömegben, szebben és könnyebben készül, ha a munkás …mindig egyféle munkát végez.” (U.o. 109.). Amint azonban rabjává váltunk a kifinomult fogyasztásnak, el kellett fogadni az egyre nagyobb államot és a piac által vezérelt cserét. A társadalmat tehát szükségszerűen „olyan népességgel kell felduzzasztani, amely már nem is az igazi életszükségletek kedvéért van az államban”. (U.o. 117. oldal).

A modern tudomány a problémát, hogy miként osztjuk fel időnket magunk ellátása és mások szolgálata között az un. feladatváltási költség (task-switching cost) segítségével elemzi. Folyamatosan mérlegeljük, hogyan járunk jobban: ha magunk teremtjük elő amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? Ha úgy tűnik, olcsóbban, jobb minőségű terméket tudnánk magunk előállítani, akkor ezt választjuk, ha viszont a csere segítségével könnyebben juthatunk hozzá az életünkhöz szükséges dolgokhoz, akkor e mellett döntünk. A kutatók általános feltételek mellett elemezték a folyamat lehetséges kimeneteit és bizonyították: amint az emberek felfedezik, hogy finomodó igényeik kielégítése, a növekvő feladatváltási költségek miatt, önellátással túl drága, a cserére épülő társadalmat választják. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Az igények bővülése lehetetlenné tette, hogy egy család képes legyen előállítani önmaga számára a szükséges termékek tömegét, így az ember rákényszerült szükségleteit a kereskedelem útján kielégíteni.  

A matematikai elemzés visszaigazolta a Szókratész által felrajzolt és a valóságban is tetten érhető trendet: mind nagyobb méretű és egyre hierarchikusabb közösségek jöttek létre. A kereskedelem pedig egyre távolabbi termelőket és közösségeket kapcsolt össze. Megtapasztalva, majd hozzászokva az egyre kifinomultabb termékek kínálta kényelemhez és kellemességhez, az ember egyre telhetetlenebbé vált. A modern ember szinte kielégíthetetlen vágyait a termék-világ sokféleségét számszerűsítő „stock-keeping unit” (SKU) mutatója méri, amely a múlt században az árukínálat robbanásszerű bővülését mutatta. (Beinhocker, E. The Origin of Wealth. 2006.) Első pillantásra ennek a folyamat a dinamikáját az emberi intelligencia – a feltalálók kreativitása – határozza meg. Ám, amint életünk elmaradhatatlan része lett a csere, a döntő tényezővé a cserepartnerek felkutatásának, a megállapodásnak, a csere lebonyolításának, vagyis a tranzakcióknak a költségei léptek elő.  

A kommunikáció és a szállítás költségeinek fokozatos csökkenésével egyre távolabbi közösségek kapcsolódtak össze és egyre komplexebb társadalmak jöttek létre. A technikai/technológiai forradalmak hatására ez a csökkenés társadalmi és gazdasági forradalmakat is előidézve, alapvetően átalakította a közösségeket. Világosan megmutatkozott ez a 19. században, amikor egyrészt a vasút és a gőzhajózás, másrészt a távirat majd a telefon jelentősen lecsökkentették a tranzakciók költségeit és idejét. Ez döntő mértékben kitágította a potenciális partnerek körét, egyben megnövelte a hatékonyan működtethető vállalkozások méretét. A tranzakciós költségek szerepét – még a múlt század harmincas éveinek végén – elsőként R. Coase ismerte fel, megalapozva a tranzakciós költségek gazdaságtanát. (Coase, R. 1937. The Nature of the Firm.) Modellje alapján megválaszolhattuk azt a triviálisnak tűnő kérdést, miért is hoz létre az ember vállalatot – de épp így bármely szervezetet – és miért változtatja meg annak struktúráját és kormányzását, ha csökkennek a tranzakciós költségek.  

A 19. században ugyanakkor felbukkant egy másik tényező – a nemzet-állammá szerveződés – is, amely meghatározó hatást gyakorolt a társadalmak struktúrájára. Világunk szerkezetét az elmúlt két évszázadban a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás erősödésének egybekapcsolódó hatása formálta. Meggyőzően példázta az általuk előidézte gazdasági és társadalmi dinamikát az Osztrák-Magyar monarchia esetét feldolgozó vizsgálat. (Schultz, M. Wolf, N. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire in the late nineteenth century. Economic History Review. 2012). A kutatók azt találták, míg a csökkenő tranzakciós költségek a piacok és ezzel a birodalom gazdasági integrációját támogatták, a nemzeti identitás inkább az elkülönülés trendjét erősítette. Miközben a csökkenő szállítási költségek a gabona-piacot az idők során fokozatosan egységesebbé tették, a nemzeti identitások erősödő hatására mégis elkülönülő „nemzeti” piacok jöttek létre. Magyar-Osztrák monarchián belül, az azonos etnikai, kulturális és nyelvi hátterű közösségek egymás között alacsonyabb árakkal kereskedtek, mint más nemzetiségű térségekkel. Miközben tehát a gazdasági kapcsolatokat szervező ellátási láncok kiterjedtek az egész birodalomra, egyidejűleg a nemzeten belül záródtak.

A „nagy átalakulása” során tehát – a tranzakciós költségek csökkenésének és a nemzeti identitás közösségszervező erejének hatására – nemcsak a nemzet-államok, hanem a nemzetgazdaságok is kiformálódtak. A technikai és a gazdasági fejlettség adott szintje természetesen kínálta fel a „nemzeti” gazdaságpolitikát: támogatni a vállalkozásokat, hogy a nemzet az által „birtokolt” természeti-, intellektuális-, és munkaerő-forrásokat olyan végtermékké formálják, amelyekkel sikeresen illeszkednek be a világgazdaságba. Az ellátási láncok nemzet-központú fejlesztésének hatására pedig az országok kialakították ugyanazokat – a másokéval párhuzamosan működő – iparágakat. Egészen a 20. század második harmadáig a szuverén országok, mint önálló nemzetgazdaságok integrálódtak a nemzetközi gazdaságba. Közben azonban a „nagy átalakulás” folytatódott. A lokális és regionális ellátási láncok – amelyek addig a szuverén nemzetgazdaságokat és vállalatokat kapcsolták össze – fokozatosan behálózták az egész világot.

A fordulópontokat szeretjük dátumokhoz kötni. A globális hálózattá szerveződés fordulópontját a témakör neves kutatója – P. Khanna – az 1989 évre teszi: ekkor jött létre a világháló és omlott le a berlini fal. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016. Hvg. 44.) A világháló a kapcsolatok szinte végtelen sokféleségét, másrészt, költség-, és idő-igényének csaknem a nullára csökkenését hozta. A berlini fal leomlása pedig egy olyan békés világot vetített előre, amelyben minden és mindenki biztonságosan és szabadon mozoghat bolygónkon. Ilyen feltételek mellett a kommunikáció – méghozzá C. L. Strauss által megadott általános értelmében, mint „dolgok, információk és házastársak cseréje” – fokozatosan totálissá és globálissá vált. Élj bárhol a bolygón minden pillanatban „valós időben” veszel részt a világ történéseiben: akár tudatában vagy ennek, akár nem, mindenki másra hatsz és mindenki más hat rád.  Ez azt jelenti: egy újabb nagy átalakulás küszöbéhez érkeztünk.

Míg eddig a szuverén nemzetgazdaságok saját érdekeiknek megfelelően formálták az ellátási láncokat, mostantól mindinkább rákapcsolódni kényszerültek a globálissá vált ellátási láncokra. Lényegében ugyanezzel a fenyegetéssel, egyben lehetőséggel – hála a TQM és a JIT módszereknek – szembesültek a vállalatok is. A globális verseny és az áttekinthetetlenné váló termékválaszték kikényszerítette, hogy az értéklánc egyre szűkebb szakaszára összpontosítva hozzanak létre, egyre nagyobb kapacitású termelő/szolgáltató egységeket. Ezzel, a korábban a vállalatokon belül, majd a nemzetgazdaságokon belül szerveződő értékláncok nem egyszerűen globális ellátási lánccá szerveződtek, hanem fokozatosan önálló – mondhatni „szuverén” – entitássá váltak. Az egykori szuverén nemzetek és vállalatok arra kényszerültek, hogy „felcsatlakozzanak” a globális ellátási láncokra, és a platformokra, mert egymáshoz éppen ezeknek a közvetítésével kapcsolódhattak. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016).

Ez az átmenet alapvetően megváltoztatta világunk jellegét. A földünket átszövő és elszakíthatatlan rendszerré összekapcsoló ellátási láncok világunkat globális ökoszisztémává formálták. (C. H. Tian et al. 2008. BEAM: A framework for business ecosystem analysis and modeling). Az ökoszisztéma eredetileg egy adott természeti környezetben együtt élő, egymást kölcsönösen meghatározó élőlények és populációik, egymástól elválaszthatatlan együttesét jelentette. A globális ökoszisztéma valóságára a világot éppen a koronavírus járvány döbbentette rá. Mindenki számára „kézzel foghatóvá” vált, hogy a globális ellátási lánc bármely apró láncszemének megszakadása szükségképpen zavarokat idéz elő a világ más távoli pontjain. Ráébredhettünk arra: a munkahelyen, a hétköznapi életben közvetlen és kikerülhetetlen kapcsolatban vagyunk más kontinensek, idegen országainak polgáraival. Az ellátási láncok globális hálózatának ökoszisztémává szerveződése azonban még a Polányi által leírtnál is átfogóbb, újabb „nagy átalakulást” vetít elénk.

Világunk most válik igazi „globális faluvá”. Egykori kis falunkban mindenki ismert mindenkit, és bármit tettél, mondtál, ígértél, és teljesítettél vagy nem teljesítettél, arról azonnal mindenki tudomás szerzett és ehhez igazította a rólad alkotott véleményét. A faluban sokáig a pletyka ingyen szabályozott mindenkit és segített kordában tartani a „falu rosszát”, akit a kutyák ismertek és meg is ugattak. Azután hozzászoktunk: az állam hoz törvényeket, ellenőriz, ítélkezik bünteti a szabály-szegést, persze a rendszert már a polgárok adóiból finanszírozták. A most szemünk előtt kiformálódó „globális faluban”, a technológia lehetővé teszi, hogy születésünktől kezdően minden jó-, és rossz-tettünk „közkinccsé” válik és kitörülhetetlenül beépül globális reputációnkba, ráadásul a rendszer szinte ingyenes működtethető. Ám ennek az olcsóságnak és személyre-szabottságnak megvan az ára: a rendszer valódi veszélyeket is rejtő intézményekre épül. A pénzügyi műveletek blockchain-szerű rögzítése, az ígéretek és megállapodások hasonló globális adminisztrálása. (Casey, M. Vigna, P. 2018. The Truth Machine.). A technológia felkínálja minden „földlakó” elemi viselkedésének minden érintettje általi minősítését, a róla alkotott vélemények totális hozzáférhetőségét és mindezek alapján egy a „token economy” elvén működő globális viselkedés-szabályozó rendszer működtetését, ráadásul, szinte ingyen.

Napjaink „nagy átalakulása” során több területen már átléptük az új világ küszöbét. Más területeken – a globális rendszer kormányzása, az együttműködés szabályozása, a bizalom megteremtése – még csak felsejlenek azok a billenési pontok, amelyeken túl a világ alapvetően megváltozik. A történelem minden eddigi „nagy átalakulása” alapvetően felzaklatta a társadalmakat. Rettenetként élték meg a törzsi közösségek az állam hatalmi szerkezetének kiépülését. A szokásokkal gyökeres szakítást hozott a piacon alapuló gazdaság, illetve a liberális demokrácia államának létrejötte. Napjainkban még ezeknél is nagyobb átalakulás előtt állunk, amelyhez a korábbiaknál kevesebb idő áll a rendelkezésre. Miért gondoljuk, hogy könnyen „megúszhatjuk”?  

Segít-e a tízparancsolat – a politikusokon?

Gyűlnek az ellenzék miniszterelnök-, és képviselő-jelöltjei az előválasztásokra, és fellángoltak a viták is az egymással kormánykoalíciót alkotni tervezők között. A demokratikus ellenzék pártjai megállapodtak az előválasztás feltételeiről, de a verseny egyre élesedik. Az előválasztáson a pártok jelöltjein mellett „civilek” is elindulhatnak, bár előre jelezniük kell, hogy melyik frakcióhoz kívánnak csatlakozni a parlamenti munka során. A küzdelem tehát egyre zaklatottabb, amit a kormánypárt manipulációi még kiszámíthatatlanabbá tesznek. Ez hihetővé teszi Kövér László előrejelzését: „a 2022-es kampány légköre piszkosabb és aljasabb lesz, mint valaha volt”. Így automatikusan adódik a kérdés: vajon segíthetne-e a közállapotokon a politikusok számára kidolgozott etikai kódex?

Egyetemi óráimon gyakran idézem Dan Ariely – a viselkedési közgazdaságtan neves kutatójának – TED előadását („Our buggy moral”), amelyben a csaló viselkedést vizsgáló kísérleteinek eredményeiről számolt be. Azt találta, hogy az embereket erkölcsösebbé teszi, ha – akár tudat alatt – emlékeztetik őket a Tízparancsolatra, vagy éppen az Etikai kódexekre. S, ami még különösebb, ez nem függött attól, hogy valaki vallásos-e vagy sem, sőt, még attól sem, hogy ismeri-e az Etikai kódexet, amire hivatkoztak. Önmagában, ha valakinek felidézik esküjét, az kevésbé vét az erkölcs ellen. Nem véletlen tehát, hogy az emberiség két évezrede Tízparancsolatként – de az előtt és az után is sokféle formában – alkalmazza ezt a megoldást. Amint ugyanis mindennapossá vált a találkozás „másokkal”, és osztoznunk kellett sorsukban, úgy írta fölül az önző viselkedés ösztönét a másokhoz való alkalmazkodás szándéka. Először a bölcs öregek foglalták szabállyá: „Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten”, vagy „Szemet szemért, fogat fogért”. A birodalmak korában azonban már a világvallások „Aranyszabályai” és „Parancsolatai” intettek a morális viselkedésre.

Az idők folyamán egyre több területen került elő az erkölcs szabályainak betartására figyelmeztető eskü. Az orvosi szakmában feltétel lett a Hippokratészi eskü, de egymástól eltérő területeken – amikor házasságot kötünk, valamely szervezetben elkezdünk dolgozni vagy éppen új állampolgárságot szerzünk – vált természetessé a fogadalomtétel. A 20. század második felében azután az etika követelménye fokozatosan jelent meg a hideg racionalitás birodalmaként elképzelt üzleti életben is. Ennek egyik oka, hogy az egyének jogai minden területen jelentősen kibővültek, miközben az elérhető jutalmak csábítása szinte ellenállhatatlan lett. Másrészt, a globalizáció távoli térségeket, idegen világokat, eltérő kultúrákat kapcsolt össze, amelynek szereplői egyszerre voltak ellenérdekelt vetélytársak és potenciális partnerek. Mivel pedig a kapcsolataikat gyakran nem rendezte egyértelműen a törvény, szinte ösztönszerűen folyamodtak a régi bevált módszerekhez: az „Aranyszabályok” és a „Tízparancsolat” mintájára etikai kódexeket alkottak.

De mi indokolhatná a politika szférájában is az etikai viselkedés támogatására? Az ok: a politikában – különösen a választásokat megelőző kiélezett helyzetben – még az üzleti életnél is elviselhetetlenebb nyomás nehezedik a résztvevőkre. Jól érzékeltette ezt az életérzést a kirúgott menedzserek sorsát bemutató, „Top Dogs” című darab. A szereplőket gyötörte a kétségbeesés, mardosta a szégyen, emésztette a harag és ez kisöpörte agyukból a morál intését és így bíztatták magukat: „Az utókor nem a tisztességes, hanem nyereséges vállalatokra emlékszik. A tisztesség az utolsó előtti mentség, az utolsó a siker. Erkölcsi hullának a vesztes nevezi győztes vetélytársát. A megbízhatóság nem azt jelenti, hogy adnak megbízást. Ami üzletileg erkölcstelen, az többnyire jövedelmező. A rugalmas erkölcs az érvényesülés támasza. A hencegés nem etikátlan öndicséret, hanem az érvényesülés marketing fogása”. Ha az előválasztások hangulatát felidézzük és az üzleti életre utaló fogalmakat kicseréljük a politikai megfelelőikre – a pártokra, a szavazatokra, a választási győzelemre, a politikusi karrierre – máris érthetővé válik a politikai világának morális kihívása. A karantén ideje alatt néztem végig a „Kártyavár” című Netflix sorozatot, amely a politika világáról fest – őszintén mondom – elborzasztó képet és bemutatja az előválasztások hangulatát.

A politika világának hírei mind azt érzékeltetik, hogy milyen ellenállhatatlan nyomás nehezedik az emberekre, hogy az amorálist normálisnak lássák. Mintha a politikusi lét elmaradhatatlan kelléke volna, meggyőzni magukat arról: nyugodtan végrehajthatunk egyébként erkölcstelennek tartott cselekedeteket, csak mert az adott pillanatban az célszerűnek tűnik. A politikusokat tehát a „túlélés” kényszerei megtanítják: 

  • Megmagyarázzák maguknak, hogy amit teszünk az valójában nem is törvénybe ütköző. 
  • Elhitetik magukkal, hogy tettükkel az erkölcsi elveket és a közösségi normákat érvényesítjük. 
  • Elfogadják, hogy amit tesznek az mindenkinek a legjobb, vagy legalább is a többség érdekében történik. 
  • Meggyőzik magukat arról, hogy amit csinálnak, az soha nem fog kiderülni, és senki nem tudja meg mit tettek. 
  • Elhiszik, hogy az a szervezet vagy személy, akinek érdekében ezt tették, meg fogja védeni őket.   
  • Beláttatják magukkal, hogy ellenfeleik ugyanezt tennék, ha lehetőségük lesz rá, és még mindig jobb, ha ők teszik meg.  

Ha tehát különböző világnézetű, eltérő társadalmi csoportba tartozó és részben ellentétes érdekű személyekből tartós közösséget vagy szervezetet akarunk alkotni, vagyis szeretnénk, ha tagjaik hosszú távon valamilyen közös cél elérése érdekében együttműködjenek, akkor nélkülözhetetlen, hogy etikailag is egymáshoz illesszük őket. Ebből kiindulva javasoltam már 2018-ban, amikor – mint most – éppen választásokra készülődtünk egy politikai tízparancsolat megalkotását a remélt ellenzéki koalíció számára. Akkori ötletemet felelevenítve és a mostani helyzetre alakítva a demokratikus ellenzék pártjainak, képviselőjelöltjeinek és támogatóinak a következő „Tízparancsolat” elfogadását javaslom:  

  1. Ne sajátítsd ki a közös sikert, ne tulajdonítsd kizárólag magadnak az együtt elért eredményeket.
  2. Ne lopd el a másik javaslatait, ne „nyúld le” mások ötleteit, ha egyetértesz, csatlakozz inkább hozzájuk.
  3. Ne csábítsd el – elvszerűtlen ígéretekkel – mások támogatóit és szavazóit, a közös siker többet hoz a konyhára.   
  4. Ne engedj a pillanat csábításának, hogy egy ütős – de később szükségszerűen megbánt – mondattal „pontot szerezz”.
  5. Ne törekedj a vitákban vagy a hirdetésekben pillanatnyi népszerűségre, ne ígérgess megalapozatlanul, ne térj le a realitások ösvényéről, csak a pillanatnyi előnyért.
  6. Ne rágalmazz másokat, ne terjessz róluk igaztalan és megalapozatlan híreket.
  7. Soha ne utasítsd vissza az együttműködési ajánlatot, ne térj ki a tisztázó viták elől, és soha ne rúgd fel a megállapodást.
  8. Ne nyilatkozz meggondolatlanul a másikról, ne kommentálj egy olyan hírt, amelyet összefüggéséből kiragadva idéznek neked és nem ismered a körülményeket. 
  9. Ne hagyd válasz nélkül a bocsánatkérést, ugyanakkor tedd könnyebbé mások számára, hogy beismerhessék saját hibáikat, és ismerd be te is, ha hibáztál.
  10. Ne tagadd meg a szolidaritást a megtámadott társtól, ne utasítsd el – akár csak kívülálló hallgatással – a segítségedet.

Ötletem akkor nem keltett különösebb érdeklődést, most azonban még fontosabb volna megvalósítani. Ugyanis, a tervezett előválasztások lebonyolítása nem pusztán a legjobb jelöltek kiválasztása szempontjából lényeges. A sikeres lebonyolítás tesztelhetővé teszi az ellenzék kormányzóképességét. Abból indulok ki, hogy a demokratikus ellenzék pártjainak, támogatóinak és potenciális szavazóinak kapcsolatát sok esetben a bizalmatlanság, gyakran a féltékenység jellemzi. Nem véletlen, hogy akadozik az együttműködés és nehezen formálódik a közös stratégia. Ha azonban a pártok, a jelöltek és a támogatók megtanulják kordában tartani konfliktusaikat és képesek békésen, de elvszerűen rendezni vitáikat – amelyeket a Fidesz, korlátlan eszközeivel a végletekig szítani igyekszik – ez lesz az igazi bizonyítéka a kormányképességnek.

Éppen ebben a helyzetben – miként a társadalomban és az üzleti életben is – segíthet egy tízparancsolat, még ha nem is isteni eredetű, csak a józanész sugallja. Ahhoz azonban, hogy igazán hatékonyan működjön, az előválasztások minden résztvevőjének, képviselőjelölti esküt kell tennie, sőt alá is kell írnia ezt közös Politikai Tízparancsolatot. Azok, akik úgy gondolják, hogy ez felesleges volna, ismét emlékeztetem a sokféle – orvosi, katonai, hallgatói és állampolgársági – esküre. Még az esküvő intézménye is a barátok előtt tett és a kitartó hűségre tett fogadalomra épül. Akik pedig az említett esetekben is előforduló esküszegésekre figyelmeztetnek, azoknak a kutatások által bizonyított tényre utalok: még, aki nem is tudja felsorolni az össze parancsolatot, vagy nem hisz is Istenben, a parancsolatok felidézése azokat is moderálja. Sőt, önmagában az etikai kódexre utalás is, visszafogja a csaló viselkedést.

Bár sokaknál már ez az ötlet is „kicsaphatta a biztosítékot”, most még egy lépéssel tovább lépek. A vállalkozásokban egyre szaporodnak az etikai intézmények – Etikai kódex, Etikai bizottság, Etikai Audit, és a szervezet etikai viselkedéséért felelős Etikai igazgatók – amelyek a szervezet minden szintjén erősítik a morális viselkedést. Teszik ezt azért, mert világossá vált: ha a vállalatról kialakul az etikai megbízhatóság képe, az emeli a versenyképességet és csökkenti a szervezeti katasztrófák veszélyét. Akár hiszik, akár nem, nincs ez másként a politikában sem! Ennek indirekt bizonyítéka, hogy a pártok milyen erőfeszítéseket tesznek a másik lejáratására, bemocskolására. Másrészt, amikor valamely mozgalom lehanyatlik vagy egy párt „összeomlik”, az okok között mindig előtűnik vezetőik amorális viselkedésének meghatározó szerepe.

Az elmúlt hetekben általános egyetértés alakult ki az etikai kódexek tekintetében. Innen már csak egyetlen lépés, hogy a demokratikus ellenzék elfogadja: a 2022-es választásokon résztvevő valamennyi képviselőjelöltje egy közös gyűlés keretében aláírja ezt az etikai nyilatkozatot. Ám ennek kiegészítéseként elkerülhetetlen létrehozni egy olyan közös Etikai Bizottságot, amely első lépésben megtárgyalná a belső vitákat. Én még azt sem zárnám ki, hogy ehhez az Etikai kódexhez más pártok és résztvevőik is csatlakoznának. Ez talán segítene elkerülni, hogy a 2022-es választások eseményeire ne a Kövér László által előre jelzett „piszkos és aljas” jelző legyen érvényes.  

Alapítványok – egy Patyomkin demokráciában.

Először csak kivételeknek látszottak a különböző alapítványi formában működtetett szervezetek. Mára azonban a kivételből szabály lett és a lassan a hagyományos intézmények válnak gyérülő kivétellé. A megzavarodott érintettek – hallgatók, tanárok, kutatók, színészek, újságírók és művészek – kétségbeesett kérdéseit a rendszer kiötlői a szokásos stratégiával hárítják el: az átalakítás a törvények alapján történt, követi az Alkotmány útmutatásait, illeszkedik a nemzetközi trendhez és a korábban szűkölködő területekre most ömlik a pénz. Minden a legnagyobb rendben, „európai” módon és a nemzet érdekében történik. Ahhoz, hogy megértsük a folyamatot, meglehetősen messzire kell visszatekinteni. A történet gyökerei ugyanis a 18. századba nyúlnak vissza.

1769-ban III. György angol király – hatalmával élve, amely jogot és pénzügyi forrásokat is biztosított számára – amerikai gyarmatán egy egyetemet alapított: a Darthmouth College-ot. Ahogyan minden esetben, amikor vállalatot vagy egyetemet hozott létre, tőkét és privilégiumokat adott számára, majd kinevezte az intézményt működtető testületet. A történelem pedig haladott a maga útján: az egyetem sikeresen tevékenykedett és győzött az amerikai forradalom. 1816-ban, New Hamphsire kormányzója döbbenten fedezte fel: az egyetemet még mindig a király által kinevezett testület irányítja. Ezen felháborodva törvényt hoztak: hatályon kívül helyezték a királyi alapító okiratot, és az új hatalom embereivel töltötték fel az egyetemet irányító kuratóriumot.

Az érintettek azonban ahelyett, hogy behúzták volna fülüket-farkukat, bírósághoz fordultak. Az ügy végül – 1819-ben – a Legfelső bíróságon kötött ki. Az megtárgyalta a „Dartmouth v. Woodward” ügyet és azt az ítéletet hozta: az államnak nincs joga beleavatkozni a polgárok magánügyleteibe. A döntés a királyt egyszerűen magánemberré minősítette, de nem ez volt a legfontosabb következménye. Az egyik alkotmánybíró – Joseph Story – az ítélethez megjegyzést fűzött: terjesszék ki a döntés hatályát a jövőben minden magánvállalkozással létrehozott szervezetre. Javaslata azután forradalmat idézett elő a gazdaságban. Ettől kezdve ugyanis, ha valaki nagyobb vállalkozást vagy szervezetet akart alapítani, nem kellett előbb engedélyt kellett kérnie, a királytól vagy a parlementtől. Egyszerűen befektetőtársakat keresett, megvitatta velük a célokat, megegyeztek a működés szabályairól, majd összeadták a tőkét, és már indulhatott is a vállalkozás. Az alapítóokiratot azután benyújtották a (cég)bírósághoz, de ott csak azt nézték meg, hogy a törvényeknek megfelelően működik-e a cég, esetleg szükség van-e módosításra, a tevékenységet közben már folytathatta.

J. Story rövid kiegészítésének meghatározó szerepe volt a későbbi századok robbanásszerű fejlődésében. A vállalkozás-alapítás könnyebb lett és felvirágozhattak a tőke-egyesítésen alapuló szervezetek. Joggal kérdezhetné bárki: akkor mi a baj a mostani „alapítványosítási” lázzal? Hát csak az, hogy ami nálunk történik, az éppen az ellenkezője mindannak, amit a Darthmouth-sztori kifejez. Ez különösen Soros György – Orbán Viktor által sokat szidott – tevékenységének tükrében válik világossá. Soros György saját vagyonát adta át a CEU-nak, meghatározta a célt és hagyta, hogy a kuratórium szabadon működjön. Azt kérte csak számon, hogy az intézmény helyt álljon a nemzetközi versenyben, s ezt a célt a CEU el is érte. A mostani „alapítványosítás” során azonban közös nemzeti vagyonunk magánvagyonná konvertálása történik, amit a hitbizomány-szerű vagyonátadás véglegesít.

Ám a helyzet még ennél is szomorúbb: a létrejövő alapítványok egy Patyomkin demokráciában működnek, ami eleve korlátozza tevékenységüket. A demokráciánkra használt különös jelző Grigorij Patyomkin tábornok – Katalin cárnő kegyence – nevére utal, aki a szóbeszéd szerint, felépített egy álfalut, hogy az arra látogató királynőt megtévessze, és az orosz paraszt életét boldogabbnak tüntesse fel a valóságosnál. Amiként a Patyomkin-falu a valóságot elfedő, azt szebbnek, jobbnak mutató díszletszerű építményre utal, úgy a Patyomkin-demokráciát is a külvilág megtévesztésére hozták létre. Arra szánták, hogy országunkat – a felületes szemlélő számára – a rendszerváltás nyomán létrejött „nyugati típusú” demokráciának mutassa. Formálisan rendelkezünk minden olyan intézménnyel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi demokráciák. Ám ezek csak a Patyomkin demokrácia díszletei. A rendszerváltást követően létrejött – örökölt hiányosságokkal is terhelt – politikai rendszerünket Orbán Viktor – a mi Patyomkin tábornokunk – végletesen eltorzította, és áldemokráciává változtatta.

A 20. század fontos tapasztalata, hogy bármilyen szervezet – a bankoktól a sportegyesületekig, a színháztól az egyetemekig – működése alapvetően függ a politikai környezettől. Ennek állapota a demokrácia, a kormányzás minősége vagy a törvények hatalma objektív mutatószámaival mérhető és ennek segítségével jól elkülöníthetők a felelősen kormányzott, stabil demokráciák a Patyomkin típusútól. A Patyomkin demokráciák elmaradhatatlan jellegzetessége: az átalakítások – történjen az bármely területen és bármilyen hangzatos célból – a valóságban a hatalomnak és támogatóinak a „bebetonozását” szolgálják, nem pedig a hatékonyságot és a minőség javítását. Esetünkben, az alapítvánnyá szervezéssel az egyetemek – de bármely más terület alapítványai is – kikerülnek az állam fennhatósága alól, és végérvényesen a közvetlenül Orbán Viktor által kinevezett kuratóriumok „kezébe” kerülnek.

A vagyonelemek, a működési célok és a munkatársak alkalmazásával kapcsolatos társadalmi ellenőrzés lényegében megszűnik és ezt – biztos, ami biztos – belefoglalták az Alkotmányba is. Az érdeklődőket ezután azzal a szokásos fordulattal hajtják majd el: „nincs itt semmi látnivaló”. Ez már önmagában megkérdőjelezi az átalakítási kampányt és még indokoltabbá teszi a kérdést: vajon mindez eredményezi-e a minőség és a hatékonyság javulását? A történelmi tapasztalatok ugyanis egy sor alapvető problémára utalnak. Az első: az uralkodók, a mániáikat szolgáló látványos projekteket olyan emlékműnek szánják, amely évszázadokon túl is hirdetik nagyságukat. Ugyanakkor az ezekre áldozott források, egyrészt „elszívják” az életerőt a társadalom fontos területei elől, másrészt alacsony hatékonysággal hasznosulnak. Gondoljunk csak arra: Magyarország lassan elnyeri az „Ezer stadion országa” nem éppen megtisztelő címet, miközben elmarad fontos területek fejlesztése.

Most azonban – vethetnék ellenem – Orbán Viktor végre a felsőoktatásba fektet be. Ám itt szükségszerűen ütközünk bele a Patyomkin rendszerek további kikerülhetetlen korlátjaiba. Gyakran hivatkoznak arra, hogy bizonyos területek támogatása és kedvezményei „lecsorognak”, majd fokozatosan az egész társadalom előnyére válnak. Ám a populista rendszerekben a gigantikus projekteket egy leegyszerűsített logika működteti: az egyént vagy a szervezetet olyan gépezetnek gondolják, amibe felül bedobnak néhány milliót, vagy éppen milliárdot, majd valahol lent „kipottyan” egy gyerek vagy egy vállalkozás, a növekvő nemzetközi befolyás vagy az emelkedő foglalkoztatottság, esetleg egy remekmű vagy egy sportsiker. A probléma az, hogy a társadalom ennél jóval bonyolultabb. A közfoglalkoztatással el lehet érni, hogy a munkanélküliségi statisztika javuljon, de az érintetteknek a munkaerő piacra való bejutását nem. A K+F kiadások növelése hozzájárul a tudomány fejlődéséhez, de önmagában ez nem idézi elő a társadalom innovációs képességének javulását.

Ahhoz tehát, hogy a felsőoktatás hatékonyan járuljon hozzá a gazdaságunk versenyképességének javulásához, a kapcsolódó területek alapvető fejlesztésére is szükség van. Így, kezdve az óvodai hálózattól a tehetség-gondozásig, az általános iskoláktól a tanári fizetésekig, a karrier-lehetőségek szélesítésétől az iskolák és egyetemek „szabad-versenyéig”, az állami pozíciók betöltésénél egyenlő esélyektől, a felzárkóztatást segítő támogatásokig és még sorolhatnánk. Ennek a sok területtel érintkező  szférának az elmaradását jól mutatja, a nemrég megjelent globális vállalkozó-, és tehetség-generáló index, amely az országok tehetség- és vállalkozó- generáló képességét „méri”. (Global Talent Competitiveness Index 2019). A legújabb adatok 121 ország helyzetét értékelik és közöttük hazánk az 52. helyen található. Ez a pozíció nem is tűnik olyan gyengének, de saját „súlycsoportunkban” a sereghajtók közzé tartozunk.

Ugyanakkor az alapítványok hatékony működését további szervezeti körülmények is hátráltatják. Ezekre a gyakran rejtve maradó akadályokra a felelős vállalatirányítás – a corporate governance – tantárgy oktatójaként figyeltem fel. A részvénytársaságok kormányzása sokban hasonlít a liberális demokráciáéhoz. Mindkettő az intézményes hatalommegosztáson alapul. A törvények egymást ellenőrző és szemmel tartó testületek létrehozását írják elő. Az Igazgatóság a tulajdonosi döntésekért felelős, és a közgyűlésen választják, az Ügyvezetés, a napi ügyeket viszi, a Felügyelő bizottság, mindkettőt szemmel tartja, és akkor van még egy Független Könyvvizsgáló is, aki ellenőrzi, hogy a cég nyilvánosságra hozott adatai megfelelnek-e a valóságnak. Hasonló modell működteti a politika rendszerét és a nagy alapítványokat is. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azonban azt mutatták: a jól kiépült ellenőrzési intézmények sem tudták megelőzni a bank-, és vállalati-csődök és az alapítványi botrányok sorát.

A szervezeti „katasztrófák” elemzése során rendre kiderült: a válságokat – a ritka kivételektől eltekintve – nem egyes egyének idézik elő. A csődök a szervezetek működésmódjának következményei, mondhatni kollektív munka eredményei. A vállalati szerencsétlenségek nyomán mindig jellegzetes okok voltak azonosíthatók, amelyek megállíthatatlan „zuhanásba vezérelték” a szervezetet, és amelyek a politikai rendszert is „veszélyes üzeművé” formálják:    

  • a túlhatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember,
  • a vezető elit tagjainak mohósága,
  • az szervezeti ellensúlyok hiánya,
  • a nem megfelelően működő ellenőrzés,
  • a felelőtlenséget eltűrő kultúra,
  • az etikai szabályok következmények nélküli áthágása.

Ezek a problémák még egy „normálisan” működő társadalomban is „letéríthetik” a szervezeteket a törvények előírta pályáról. Ugyanakkor ennek veszélye megsokszorozódik a Patyomkin demokráciákban. Ezekre ugyanis a korrupció magas szintje, a döntési folyamatok átláthatatlanság, a társadalmi nyilvánosság korlátjai, a jogi feltételek instabilitása jellemzők. A stabil demokráciákban az élet kereteit a törvények hatalma (rule of law) jelöli ki, az áldemokráciákban viszont az uralkodói „kézivezérlés” – vagyis a hatalom törvénye (law of rule) – veszi át ezt a szerepet. Ezért, még ha jószándékúan tekintünk is az alapítványi formára, a Patyomkin demokráciákban elkerülhetetlen a normális működésmódtól való eltérés, ami a hatékonyság legnagyobb ellensége.

A „modellváltásnak” becézett átalakítás tehát hosszú távon nem emeli a felsőoktatás minőségét, éppenséggel a működés kockázatát növeli. Ezt a veszélyt még fokozza a populista/autokratikus rendszerek alapját képező személyes kapcsolatrendszer. Ez, arra készteti az érintetteket, hogy ne csak a kiadott parancsot kövessék, hanem még a vélelmezett elvárást is gondolkodás nélkül teljesítsék. Mindennek következménye: a nehezen összekapart nemzeti vagyon elvesztegetése. Ezzel értük el az „alapítványosítás” legfontosabb veszélyéhez. Az USA-ban, az 1820-as években lezajlott események megszüntették az állam vállalkozásokat korlátozó jogait, és szélesítették a polgárok gazdasági és társadalmi kezdeményezéseinek lehetőségeit. A szabad vállalkozás jogát – annak felelősségével együtt – a polgárokra, illetve a polgárok szabad társulásaira ruházták át, míg az állam csak a regisztrációt és a törvényes működés megítélését tartotta meg. 2010 óta Magyarországon ennek éppen az ellenkezője történik! A polgárok jogait a hatalom fondorlatos módon visszaveszi és a nemzet vagyonát kisajátítja. Ez lett a következménye a 2010 óta kiépített Patyomkin-demokráciának.