Na ez az év is jól kezdődik! Az egymásra halmozódó és megoldhatatlannak tűnő válságok láttán a Financial Times 2023-as év jellemző fogalmává a „polikrízis” kifejezést választotta. S, akinek ez nem volna elég, annak Orbán Viktor, az évindító kormányülésen üzente meg: „A veszélyek korába léptünk”. Mintha beteljesedne rajtunk a sokat emlegetett kínai átok: élj érdekes időben. Bár a valóságban nincs ilyen kínai mondás, de a helyzetet, amire utalnak vele, így értelmezik: az „érdekes idő”, az interregnum korszakára vonatkozik, amikor – legitim uralkodó híján – megszűnik a szilárd központi hatalom és minden bizonytalanná válik. Az ilyenkor zajló kaotikus események egyszerre fenyegetnek, de nyitnak ígéretes lehetőségeket is. Ezt a kettősséget érzékeltette Ch. Dickens – a 19. század elejének felzaklatott életérzését kifejező – „A két város meséje” című könyvének bevezető sorai: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele…”
Napjainkban,
tagadhatatlanul „érdekes idők” köszöntöttek ránk. A változások egyszerre kavarják
fel mindennapjainkat, baráti kapcsolatainkat, közösségi viszonyainkat és a globális
világot, miközben hatályukat veszítik az életünket eddig meghatározó – a tekintélyek
által hirdetett és a törvények által keretbe foglalt – iránymutatások. Az ember
ilyenkor eligazodást segítő jelek után kutatva tanácstalanul körbe tekint, majd
ráébred: „jövő-koncepciókban” nincs hiány. Sőt, éppenséggel az egymással
vitatkozó víziók sokasága az, ami elbizonytalanító. Egykor úgy tűnt, a népek sorsát
az – uralkodók vágyálma vezérelte – elkerülhetetlen végzet formálja. Érzékletesen
fejezte ki ezt az érzést Polibiosz római történész, amint a Karthágót földig romboló
győztes hadvezért szemlélte: „Scipió hosszasan állt ott, töprengve városok,
népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak
az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal,
az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Macedóniával
is” (Grüll Tibor. Az utolsó birodalom. 2007.)
Azután a figyelem fokozatosan a jövőt a múltból
kiolvasni törekvő elméletek felé fordult. Ezek azzal kecsegtettek, hogy megismerve
a történelmet, megérthetjük az okokat és így elkerülhetjük elődjeink hibáit. Ám
rendre kiderült, a múlt szemléletes mintái sokféleképpen értelmezhetők és a
választást többnyire nem a valóság tényei, inkább remények vezérlik. Ezért olyan
kapósak – a mostanihoz hasonló
kiszámíthatatlan korszakokban – a jövő-víziók. Akik alapvetően
optimistán tekintenek a jövőbe, azok az utópiák kínálatából válogathatnak.
Akik szerint viszont, a változások alapvető trendét a dolgok végső leromlása
rajzolja fel, azok a disztópiák változatos menüjéből választhatnak. S
akiknek még ez a választék is kevés volna, azoknak ott vannak a – jövőt, az
elkerülhetetlenül visszatérő múlt szemüvegén keresztül szemlélő – retrotópiák.
Mielőtt azonban
nekiállnánk válogatni az előregyártott jövő-étlapból, próbáljuk megérteni,
hogyan igyekezett az ember „megszelídíteni”
a kiszámíthatatlan körülményeket. A
fő módszere: különböző, védelemül szolgáló konstrukciókkal vette körül magát. Ilyenek
voltak a szimbólumokból és fogalmakból „épített” elméletek és modellek, amelyek
segítenek eligazodni a világban. De ugyanilyen szerepet töltenek be a túlélését
segítő, erejét megsokszorozó technikai konstrukciók: az eszközök, a gépek és az
építmények. Ám mindezeket a konstrukciókat a társakból épített „túlélő
gépezetek” – a család, a társulások és közösségek – segítségével alkotta meg. A
történelem során, biztonságos és élhető körülményeket keresve az ember egyre
nagyobb és egyre komplexebb közösségeket teremtett maga körül. A közösség-építés
az egyének közötti eseti cserék létrejöttével indult. Ezekből előbb laza társulások
jönnek létre, majd, az állandósult a cserekapcsolat, stabil közösséggé fűzte
össze az egyéneket. A mind több szükségletre és mind távolabbi partnerekre kiterjedő
cserék azután egyre nagyobb és komplexebb társadalmakat teremtenek.
Ennek a „közösség-barkácsolásnak” a fő mozgatója, a tranzakciós
költségek folyamatos csökkenése volt, amely lehetővé – egyben
szükségszerűvé – tette távoli térségek együttműködését. A kereskedelem és
információcsere azután – mint erre már Szókratész is rámutatott – mind kifinomultabb
dolgok születéséhez vezetett. Ezekhez hozzászokva azonban megnövekedtek az un. feladatváltási
költségek, hiszen a sokféle terméket csak szakosodott termelők voltak
képesek előállítani. Ez az önellátó közösségeket az egyre távolabbra kiterjedő
munkamegosztás elfogadására kényszerítette. A mind szorosabb munkamegosztás azután
az egymástól független közösségekből egységes társadalmakat, sőt birodalmakat
formált. Ám ezeket a mindenkinek beleszólását megengedő – egalitárius – döntési
és konfliktus-kezelési módszerekkel nem lehetett működtetni. A társadalmak kénytelenek
voltak egyre aprólékosabb fegyelmező szabályokat és az ezeket érvényesítő hatékony
kormányzási intézményeket bevezetni. Vagyis „feltalálták” az államot, amiben
azonban megnövekedtek az összehangolás költségei.
A történelmi
„szintugrások” idejét az akkor élők, mint a kaotikus változások és érthetetlen
szabályok megjelenésének korszakát élték át. Az állandó zűrzavar az embereket megszokott
életmódjuk feladására kényszerítette. S, hogy miért választották a közösségek mégis
ezt az utat, azt érthetővé teszi a mindenkori tekintélyek által sugalmazott alternatíva:
„Imádkozz a kormány jólétéért, mert ha nem létezne a tőle való félelem, az
emberek elevenen falnák föl egymást.” (Talmud: Atyák tanításai 3:2) Ennek
tükrében elgondolkoztató: napjainkban éppen egy ilyen történelmi „szintugrás” kellős
közepén vagyunk. A föld számtalan önálló közösségéből és szuverén társadalmából,
a zérussá vált tranzakciós költségek és globális munkamegosztás, mindenkit
átfogó, szuperorganizmus-szerű, egységes emberiséget formált. Ennek az átalakulásnak
a következménye, hogy világunk az emberi társulások intim szférájától egészen
az életünk politikai és gazdasági keretét megteremtő nemzetek szintjéig gyökeresen
újra-szerveződik, a polikrízis jelenségét kiváltva.
Életünk
megszokott színterei, legfelső szinten a politikai, gazdasági és társadalmi közösségek
– a nemzetek, a vállalatok, a városok és a gyülekezetek – és ezeken belüli „természetadta”
társulások – párkapcsolataink, a családi és a baráti közösségeink – alapvetően átalakulnak.
A mindenkit szorosan egybefűző és számtalan közvetlen partnert felkínáló
globalizáció fellazította, majd szétszakította a természetes életközösségeket. Eltávolodtak
a család tagjai, lazultak a rokoni kapcsolatok, szétestek a korábbi baráti
hálózatok és ezzel meggyengült az egykor természetes egymásrautaltság. Miközben
milliónyi ismeretlen kínálkozik partnernek és tukmálja rád szolgáltatásait, az
emberek egyre magányosabbnak érzik magukat. A családok egymást követő
generációi „szétszóródtak” a föld távoli térségeibe, de még az együtt élők sem
képesek eligazodni egymás viselkedésén. A rokonok, a szomszédok és a munkahelyi
kollégák viselkedése kiszámíthatatlanul kaotikus lett. A depresszió globális
járvánnyá vált, és ez alapvetően lerontja az élet minőségét, amit alapvetően a személyes
kapcsolatok (házasság/párkapcsolat, baráti kapcsolatok) erőssége és a társadalmi
szerepvállalás lehetőségei határoznak meg. (Steptoe, A. et al. 2019. Leading a meaningful
life at older ages.)
Ugyanakkor az
„érdekes idők”, nemcsak szorongást váltanak ki, hanem – erre fél évszázada R.
Kennedy felhívta a figyelmet – egyben az emberiség legkreatívabb korszakait is kínálják.
Az elháríthatatlan kihívások lehetőségeket nyitnak és ösztönöznek is újra-formálni
az életünk minőségét leginkább meghatározó társas kapcsolatainkat. Aki eddig csak
álmodozott, most nekiállhat megalkotni a neki leginkább „testhez álló” életközösségi
formákat. Érthető módon a legnagyobb figyelem az átalakulás a két szélső
szférájára, a politikai, a gazdasági és a kollektív identitást meghatározó
nemzetállami szintre, illetve a legalsó, a párkapcsolatok szintjére irányul és
ezekről folyik a legnagyobb vita. A nemzetközi rendszer hagyományos
nemzetállami alapstruktúráját alapvetően „felborította” az ökoszisztéma-szerűen
működő világgazdaság és földünk a policentrikussá váló politikai szerkezete. (Ostrom,
E. 2010. Beyond Markets and States: Polycentric Governance of Complex Systems.)
A nemzetek – a globális vállalatokhoz hasonlóan – az újra-szerveződés
kényszerével szembesülnek, ami addigi kapcsolatrendszerük és belső hatalmi
viszonyaik átalakulását eredményezik.
A társas viszonyok
legalsó, intim szintjén is minden átalakulni látszik. Az elmúlt évszázadokban megszokott
és törvényesként elismert házasság „típusú” együttélési forma mellett fokozatosan
megjelentek a „nyitott” házasság, majd az azonos neműek meghökkentő párkapcsolatai
is. Ám a legutóbbi időben újabb, egyszerre „innovatív”, de ijesztően is hangzó együttélési
formák – „szologámia”, „bigámia”, „trigámia”, a „poliamoria” vagy éppen a
„weekend-házasság” – sokasága bukkantak fel. A párkapcsolati „feltalálókat” azért
óvatosságra kell inteni: a törvények és a társadalmi konvenciók mellett arra is
ügyelniük kell, hogy a kapcsolatról, amit kialakítanak, társa és társaik is
ítélnek, amihez alkalmazkodnia kell, beismerve, ha valami nem úgy sikerült,
ahogy eltervezték. Ám, ami a legérdekesebb: a nemzeti és a párkapcsolati szint
közötti, néhány tucat fős életközösségek társulásairól szinte alig esik szó,
holott ezek jelentősége éppen napjainkban nőtt meg.
Az elmúlt századot
a hagyományos „boldogság-generáló” tényezők – az életszínvonal és a fogyasztás,
a várható élethossz és a társadalmi mobilitás, a munkakörülmények és az
életfeltételek, az egyéni és kollektív szabadságjogok – a történelemben
egyedülállóan dinamikus javulása jellemezte. Egyre többek előtt nyílt meg a
lehetőség, hogy választott életcéljukat elérjék, bármely felvillanó vágyukat,
szinte azonnali kielégítsék a piacon megvásárolható áruk és személyes
szolgáltatások áttekinthetetlen gazdagságából válogatva. Az egyén boldogságának
meghatározó tényezőjének mégis a személyes kapcsolatok megléte, azok érzelmi minősége,
és az egyén maga formálta kapcsolati hálójának szorossága bizonyult. (Waldinger,
R. és Schultz, M. 2022. The Good Life.). Ez az oka, hogy az anyagi gazdagság és
a szociális média végtelen kínálta ellenére a modern világ polgárát egyre jobban
nyomasztja növekvő elmagányosodásának terhe. Ez a probléma kevéssé kúrálható gyógyszerekkel
– az első segélykiáltás: Wurtzel, E. 1994. Prozac Nation. – amit csak
súlyosbít, hogy az egyén hajlamos „félrekezeli” magát kábítószerekkel vagy az
addiktívvá torzuló személyes kapcsolataival. Az embert – úgy tűnik – csak olyan életközösség-szintű
társulások tarthatják „működőképes” állapotban, amelyekben számíthat társainak
feltétlen támogatására és segítenek feloldani a szorongását.
A
történelemben sokáig természetes adottság volt az ilyen családi, rokoni és
gyülekezeti életközösség. Sőt, még arra is volt példa, hogy a szokásosnál
szabadabb közösségek is létrejöhessenek. Josephus Flavius – a Zsidók története
című művében – így jellemzi az esszénusok közösségét: „A gazdagságot megvetik
és csodálatos intézményük a vagyonközösség: náluk nincs senki, akinek többje
volna, mint másoknak. Tudniillik náluk az a szabály, hogy aki be akar lépni a
szektába, az köteles odaajándékozni vagyonát a közösségnek, ezért náluk nincs
sem megalázó szegénység, sem mérhetetlen gazdagság…Nem vásárolnak egymástól,
nem adnak el egymásnak semmit, hanem mindenki odaadja a maga tulajdonából a
másiknak azt amire szüksége van, és meg is kapja viszont tőlük azt, amire neki
szüksége van.” Ennél egy kicsit többet tudunk egy másik – szintén kommunaszerű –
közösségről: Epikurosz Kertjéről. A Kert egy változó létszámú, tanítókból,
követőkből, filozófusokból és látogatókból álló közösség volt. Tagjai együtt
éltek, részt vettek a napi lét fenntartásával kapcsolatos feladatokban, épp
úgy, mint a szellemi életben. Arról vitatkoztak és azt keresték, miként lehet a
boldogság feltételeit kialakítani, különös tekintettel, a fájdalom és az
aggodalom elkerülésére. A Kert, nem mellékesen, az eddigi történelem
leghosszabb ideig – i.e. 303 és i.u. 529 között – fennmaradt kommunája volt.
Azóta a
történelem során rendre előbukkantak ilyen kommunák. Az újkor hajnalán a
Taboriták közösségei, majd a 18. századtól az amishok, vagy a múlt században az
izraeli kibucok. Ez utóbbiakról írja Koestler: „Közös volt minden, a kereset,
az étel, a ruha, első lakóhelyük, a néhány arab vályogkunyhó, közösek a
moszkitók, meg a poloskák, az éjszaki őrség, a beduinok és a rablók ellen…
Nem alkalmaztak bérmunkásokat, nem nyúltak pénzhez, csak, amikor a külvilággal
kereskedtek, még az ingüket sem jelölték meg, amikor a közös mosodába került,
nehogy belevegye magát a birtoklásvágy ragálya.” (Koester: Mint éjjeli tolvaj.)
Azután ott voltak az 1960-as évek, szabad közösséget kereső
kommuna-próbálkozásai, vagy éppen a kommunitárius értékek vezérelte
közösségépítési kísérletei, amelyek – akár, ha felbomlottak, akár, ha
alapvetően átalakultak – mintát kínáltak, egyben tanulsággal is szolgáltak a
jövő közösség-építői számára.
A leírtak
alapjánszememre vethetik: a múlt
század elvetélt szocializmus kísérleteinek tükrében talán óvakodnom kellene a
jövő-kísérletekre bíztatni, tekintettel Marx intésére is, aki óvott „recepteket
írni a történelem lacikonyhájára”.
(Marx, A tőke I. kötet. Utószó.) Ám én itt most nem „elfoglalásra”,
„kisajátításra” és „betiltásra” ösztönzök, hanem felelős kísérletezésre bíztatok.
Úgy vélem, a most kiformálódó helyzetben Marx is azt tanácsolná: mindenki igyekezzen
kitalálni és kipróbálni a társaival való boldog együttélés receptjét. Ám bizonyára
intene is: aki, amit „kifőzött”, azt köteles „megkóstolni”, és azt is el kell
fogadnia, hogy ha valaki receptjét, nem találná elég ízletesnek, az a maga
szája íze szerint „fűszerezhesse”. A most zajló történelmi átalakulás tehát –
ha akarjuk, ha nem – a társadalmi kísérletezés korszakát nyitja meg, amely
elvezethet az egyén számára biztos támaszt nyújtó, a kölcsönös segítséget
természetessé tevő – ezáltal a gyerekvállalást megkönnyítő – harmonikus társulás-típus
létrejöttéhez. Ehhez azonban a kísérletezőknek végig kell járniuk az
összeilleszkedés hosszú és konfliktusos útját. Akik azonban ezt vállalják, azok
végül eljuthatnak egy, a személyiség kiteljesedését lehetővé tevő és boldog
élete kínáló közösség létrejöttéhez.