Sodródás veszélyes vizeken.

 

„A világpolitikai teszetoszaság farvizén, csak súlyosbodnak a globális gondok” – írták nemrég a G7-ek legutóbbi találkozóját értékelve. Ennek tükrében világunk egy irányítás nélkül sodródó hajóhoz hasonlít. Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre. Amikor pedig a pillanatnyi benyomásaik hatására meghozott döntéseik következményeivel szembesülnek, csodálkoznak, és szörnyülködve kérdezik: miért is történt ez meg? Végül – más megoldást nem látván – kiválasztanak valakit, akire mindent rá lehet kenni, és rámutatnak: ő volt a tettes!

„Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet” – mondta Kierkegaard. Ezzel részben arra utalt, hogy a múlt eseményei felismerhető mintát kínáló rendbe szerveződnek. Ilyen helyzetben eligazítást nyújt W. Churchill tanácsa: „Minél messzebb tekintsz vissza múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Ám jelen helyzetünkben – zűrzavar és a kiszámíthatatlanság mindenütt – ez a tanács félrevezető. Ebből a perspektívából visszatekintve szépül meg a múlt. Holott a 20. század második fele – az akkor készült filmek és irodalmi alkotások tükrében – akár őrült korszaknak tűnhet. A mából visszapillantva mégis, a kiszámítható gazdagodás, és a szélesedő szabadság érvényre-jutásának időszakának látszott. Napjainkban azonban az elemzők egyetértenek abban: a világ válságkorszakba lépett. Ezért, amikor napjainkat a kiszámíthatatlan változások, a sorjázó krízisek korának érezzük, ez nem a depresszióra hajlamos modern ember szubjektív érzése.

A válságokat ugyanis – eltérően a múlttól – nem egyes felelőtlen politikusok vagy önző vállalkozók idézik elő. Még csak nem is hatalmi csoportok – politikai pártok vagy globális vállalatok – mohósága, elvakultsága és a közérdeket figyelmen kívül hagyó viselkedése sodorják a szakadék szélére a társadalmakat. Miközben persze tevékenykednek egyéni és csoportos „zavarkeltők”, az emberiség a valóságban un. rendszerválsággal kénytelen szembenézni.  A rendszerválság azt jelenti: még ha mindenki jó-szándékú és pusztán a törvények adta kereteken belül keresi érdekeinek érvényesítését, akkor is bekövetkeznek krízisek. A globális világ ugyanis kezelhetetlenül bonyolulttá és szorosan csatolttá vált: a dolgok „maguktól” – vagyis a rossz szándék vagy ostobaság hiányában is – elromolhatnak és válság robbanhat ki. A rendszerválság határozott döntéseket, de megfontoltságot és felelősségteljes viselkedést követel. Ehelyett az országokat, globális vállalatokat és a sok-milliárd embert magában foglaló világunk kormányozhatatlanná vált hajóként sodródik. Mintha a korábban megbízható „kapitány”, a fegyelmezett legénység és az általában civilizált utasok is elveszítették volna józan ítélőképességét. Úgy tűnik, mintha a kiszámíthatóan alakuló utazás egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb körülmények között folytatódik.

A helyzetet, a kutató – Berry Schwartz, TED prezentációjában – egy gyógyulást kereső beteg példájával világítja meg, aki reménykedve kérdezi orvosát: mit tegyek doktor úr? Több lehetőség is van, válaszolja az orvos: Ha ezt teszi, annak ezek a előnyei és ezek a hátrányai, ha meg azt teszi, annak ilyen előnyei és ilyen hátrányai vannak. De mikor járok jobban doktor úr – ismétli meg a beteg a kérdést? A válasz: mint mondtam, ha ezt teszi, annak ezek az előnyei, és hátrányai, ha meg azt teszi, annak azok az előnyei és azok a hátrányai. Mégis, mit tenne Ön doktor úr, ha az én helyemben volna? De én nem vagyok a maga helyében! A jelenet világosan példázza: egy vélhetően súlyos betegséggel küszködő paciens – aki nem érti mi a baja, nem fogja fel, mi történik vele, nincs tisztában a betegség lehetséges lefolyásával, és már csak állapota miatt is képtelen racionálisan mérlegelni helyzetét – arra kényszerül, hogy életét alapvetően meghatározó döntést hozzon.

Gondoljunk erre a betegre, amikor világunkat – egyre többen – súlyosbodó betegséggel küszködőnek látjuk. A polgárok egy része még csak figyel a szakemberekre, bár megzavarja őket a sokféle, néha ellenmondó vélemény. A többség el van azzal, hogy nem érti, ami körülötte történik, és csak azt érzi, valami nagy baj van. Ilyen helyzetben szinte szükségszerű, hogy az ember – miként a súlyos betegként saját életében – a politikában is hajlamos lesz csodadoktorhoz fordulni, kizárólag benne bízni és csak az ő tanácsait megfogadni. Azok pedig csodát ígérnek, és a terápiát – a gyógyszereket és a kezelést – mellékhatások nélkülinek hirdetik. Közben meg azt sulykolják, „csak rám figyelj”, miközben másokra azzal mutatnak, „ne higgyél azoknak a sarlatánoknak”. A kúra mégis egyre hosszabb, és drágább. Az enyhülés rövidebb szakaszait a súlyos fájdalmak és megpróbáltatások korszakai követik.

Ebből a perspektívából az évtizedekkel ezelőtti múlt – amit akkor problémákkal telinek gondoltunk – a boldog ifjúság, a háborítatlan béke, és a zavartalan gyarapodás korszaka volt. Ma úgy él emlékezetünkben, mint amikor magunk alkottuk jövőnket, és döntöttünk arról, amit meg akartunk valósítani. Most viszont úgy érezzük: ki vagyunk szolgáltatva beláthatatlan változásoknak és érthetetlen eseményeknek. Nem mi választjuk a jövőt, és azt sem, mit fogunk megtenni. Egyszerűen csak megtörténnek velünk a dolgok, és gyakran még reagálni is képtelenek vagyunk a váratlan történésekre. Mindez félreérthetetlenül jelzi: pusztán sodródunk az eseményekkel. Mindig csak reagálunk, arra, ami éppen történt, de tesszük ezt a következmények és folyamatok hosszú távú lefolyásának megértése nélkül. Nem vesszük észre, hogy ösztönszerű cselekedeteinkkel folyamatosan újraformáljuk a helyzetet, ám többnyire súlyosbodnak gondjaink.

A Brexit története – napjaink egyik legnagyobb figyelmet kiváltó történése – a kiszámíthatatlan lépések, váratlan fordulatok és a korábban elképzelhetetlennek vélt események kaotikus sorozata. A félreérthetetlen sodródás jeleit megtapasztalva mindenki csak sopánkodik: nahát, milyen szerencsétlenül alakultak a dolgok, pedig én/mi mindig jót akartunk, és keményen dolgoztunk. De ugyanez érhető tetten a Föld bármelyik régiójában, a világpolitika és a világgazdaság bármely más eseményében. Közben azonban az egész globális rendszer sodródik, és azt, hogy merre, azt igazán senki nem tudja. Még nem világos, hogy aminek tanúi és résztvevői is vagyunk, vajon tragédia-e, esetleg csak dráma, de az bizonyos, hogy nem vígjáték. Ugyanis, sehol megnyugtató végkifejlet, mindenütt növekvő zűrzavar.

Az események ilyetén menete azért különösen sokkoló, mert negyed százada – a rendszerváltásokat követően – minden lenyugodni látszott. Még olyanok is voltak (F. Fukuyama), akik a történelem végét vizionálták: az összecsapások kora lezárul, kicsinyes alkudozásokkal teli, de békés, majdhogynem unalmas világ köszönt ránk. A 21. században azonban minden összezavarodott és felbolydult. Alapvetően megváltoztak az egyének, az országok és az egész emberiség életfeltételei. Ez mindenkit – a társadalmakat és a 7.6 milliárd polgárt egyaránt – eddigi életmódjának, életfelfogásának alapvető újragondolására kényszerít. Ez a helyzet Belsazár a király lakomájának történetét idézi, amikor váratlanul egy emberi kéz ujjai jelennek meg a levegőben, és azt írta a falra: „Méne, méne, tekel, úparszin”. A megfejtést – „Megmérettél és könnyűnek találtattál” – a bölcs, Dániel, adta meg, ám ez nem kínált megnyugvást, pusztán az elkerülhetetlen véggel szembesítette az uralkodót. Már egy évtizede hasonló értelmű írás olvasható a föld legalább 4 milliárd lakójának falán: „Sajnos, az életmód, amelyet választottál, már kifogyott.” („Sorry! The lifestyle you ordered, is currently out of stock”). Közben pedig három és félmilliárdnyi ember csak vágyakozik arra, hogy követhesse a jólétben élők – követhetetlenné vált – életmodelljét.

Az egyének és a közösségek életében előbukkanó válságokhoz való alkalmazkodásnak – a társadalmi szintű tanulásnak – három aktív szeplője van: a politikus, az elit, és a polgár. A politikus szerepe eredetileg az volt: érzékelve egy válságot, kigondolja a megoldást, megtegye ajánlatát a társadalomnak, majd ha felhatalmazást kap és kormányra kerül, megvalósítsa ígéreteit. Az elit feladata volt, objektíven elemezni a valóságot, tájékoztatni a társadalmat és közvetíteni a politikusok és az állampolgárok között. A polgár szerepét kijelölte a demokrácia: megérteni, hogy az adott körülmények között a javasolt megoldásoknak mik a következményei, mérlegelni melyik megoldás a leginkább megfelelő, majd a választáson hatalomra segíteni azokat, akitől ennek megvalósítását reméli. Az 1980-as évekig e három csoport együttműködése viszonylag zökkenőmentes volt. A politikus – lehet nem örömmel – elfogadta, hogy az elit megmondja, mi a helyzet és ebből következően mit lehet ígérni. Az elit elfogadta, hogy nézetei vitathatóak, és neki tudományos tényekkel és racionális érvekkel kell azt alátámasztania. A polgár pedig képes volt megérteni a valóságnak azt a képet, amit az elit felrajzolt elé, és elfogadta, hogy a politikus ennek keretei között keresse a megoldást

Az elmúlt évtizedekben azonban a világ a felismerhetetlenségig bonyolulttá vált. Részben emiatt a korábbi viszonylag zökkenőmentes együttműködés a három csoport közötti megroppant. Kapcsolatuk nehezen kiszámítható és áttekinthetetlen lett. Mindenekelőtt: a polgár rövidlátóvá vált. Csak a most fontos számára, csak az adott pillanat hatásaira figyel, és csak másodpercekig képes összpontosítani. Képtelen ellenállni a váratlan impulzusoknak, kiszolgáltatottja lesz a hamis híreknek, és ez könnyen manipulálhatóvá teszi. Felerősödött ugyanakkor kockázat-kereső viselkedése és meghökkentően felelőtlenné vált. Mindezek következtében – némileg túlzó megfogalmazással – magabiztos idiótaként viselkedik.

A politikusok új nemzedékében a megfontoltságot és szakértelmet a narcisztikusság és a hatás-keltési vágy váltotta fel. Emiatt a politika szereplői egyre ego-centrikusabbak lettek. Aki a világ állapotának ismeretében óvatosságot és belátást javasolna, az hamar kiesik a versenyből. A politikát egyre többen – nem, mint régen, hivatásnak (M. Weber) – inkább jövedelmező foglalkozásnak tekintik. A közélet színpadát elöntötték a politikai-vállalkozók, akik csak hírnevet, befolyást, és ennek nyomán vagyont akarnak. Jól hangzó politikai terméket tukmálnak rá a polgárra, majd benyújtják a számlát, illetve számla nélkül is „lenyúlják” a közös vagyont.

Az elit – elveszítve a sodródó világban az iránytűt – bizalom-vesztetté vált. Eddig természetes volt számára, hogy mindenki rá figyel, tőle várták, hogy megmondja a tutit. Most azonban azt érzékeli, hogy egyre több hatás érvényesül, és elvesztek a világos és felismerhető minták. Már – vagy még – nem igazán érti a világot. Ez az oka, hogy bizonytalan, és még ha van is válasza, arra sem a polgárok, sem a politikusok nem figyelnek. Mindeközben pedig – gondoljunk Trump vagy a Brexit miniszterelnökök – áttekinthetetlen gyorsasággal változó stábjára – a szakértelem helyett a vezérhez való lojalitás vezérli az elit kiválasztódását. Sokan ezért a tudomány helyett inkább „beszállnak” a mítosz-gyártásba.

Mindeközben pedig világunk a globális válságok zátonyai között sodródik. A helyzet normalizálásához a világ – minden résztvevő által elfogadott – modelljének létrehozására volna szükség. Egy ilyen modellen – mint egy számítógépes játékon – „lejátszhatók” volnának a beavatkozások következményei, és azonosíthatók lennének az elkerülhetetlen mellékhatások. Ám egy ilyen modellhez mindenekelőtt párbeszédre volna szükség. A párbeszédre irányuló szándék hiányában ugyanis – Freud figyelmeztetett rá – „Két monológból, soha nem lesz dialógus”. Ezért nélkülözhetetlen a párbeszéd, hogy az emberiség megértse az általa beindított folyamatok szükségszerű következményeit. Ám addig is, amíg egy ilyen közös modellel létrejönne, legalább fokozott óvatosság elvét kellene alkalmazni: kerülni minden a helyzet súlyosbodását eredményező lépést. Ehelyett azonban csak a vita élesedik: mindenki önmagát tenné az első helyre és csak a magáét fújja. Nos így alakítgatjuk a 21. századunkat.

A korrupció evolúciója: mikro, mega, giga.

 

A rendszerváltás reményeinek szemüvegén keresztül meghökkentő volt Lángh Júlia afrikai választási élményeit olvasni. A kampány során a pártok járták a falvakat, kölest osztogattak, majd felmutatták a párt logóját: kéretik erre szavazni. Az írás szerint a helyiek maguk is érezték, ez azért nem helyénvaló, így az európai idegent finoman eltanácsolták a részvételtől. Ám azóta ráébredhettünk: a választási kampányok – és nemcsak Európának ebben a sarkában – az ígéretekről és az ajándékokról szólnak. Az ígéret üzenete: ha rám szavazol, hatalomra kerülve neked kedvezek. Az ajándék azonban még direktebb: a politikusok virággal, kávéval, vagy krumplival „kedveskednek” a választópolgároknak, remélve, azok évekre visszamenően emlékeznek majd, kitől kaptak ajándékcsomagot. Nem meglepő hát, hogy most – az önkormányzati választások előtt – a kormány a 9 ezer forintos rezsi-csekkjeit kézbesítik a nyugdíjasoknak, megfejelve Orbán Viktor levelével: „számíthatsz rám, de ugye én is számíthatok rád”?

Azt, hogy az ajándékozás miért olyan hatékony, az evolúciós-pszichológiai alapítóinak különös felismerése – „Modern koponyánkban kőkori elme lakik” – világítja meg. Eszerint, az evolúció – túlélést segítő reflexként – mindenkibe „beleprogramozza” a viszonosság szabályát. Az emberszabásúak társas ösztöne, a Homo Sapiens mentális moduljai, és a letelepült közösségek normái, mind a megosztás és a viszonzás követelményét írják elő. Evolúciós múltunk lenyomatai rendre előbukkannak viselkedésünkben, ha másokkal működünk együtt. Mivel pedig a társadalmat az együttműködés és az ezt megalapozó viszonosság tartja egyben. Ezt sugallja az együttműködési ösztön, erre szólítanak fel a bölcsek, és ezt írják elő a vallások arany-szabályai is.

Ezt a viszonosságot azonban – biztos, ami biztos – még az ajándékozással is megtámogatják. Először csodálkoztam, amikor a Haré Krisnások az adomány-gyűjtésénél először virággal kedveskedtek, s csak utána kérték a hozzájárulást. Azután egyre több helyen figyeltem fel az evolúciós múltunkban gyökeredző viselkedés működésére: ha adnak, nem illik visszautasítani, viszont a kedvességet viszonozni illik. Részben ez működteti a bevásárló központokban – de másutt is – a kóstolókat. Fontos persze, hogy amit kínálnak, az finom legyen, de ennél lényegesebb: ne felejtkezz el viszonozni, azaz, vásárolj belőle. Vagyis, egy kis ingyen ajándék elősegítheti az együttműködést és a viszonosság tartóssá teheti a kapcsolatot.(Weisel, O. et al. 2015. Collaborativ roots of corruption).

A faluban a körbeajándékozás nem ritka kivétel, hanem a mindennapok természetes része volt. Az egymás mellett élők folyamatosan segítették egymást, a szomszédok szolgáltatásokat cseréltek és a csereügyleteket számon is tartották. Ezért kínáltunk ajándékot a kerítésen keresztül, és disznóvágáskor is minden ismerőst megilletett a kóstoló. Aki pedig ezt nem tette, azt a falu megszólta, súlyosabb esetben a viszonosság elmulasztója a közösség perifériájára sodródott. A „közvéleményt” a pletyka tájékoztatta, így nélkülözhetetlen volt a szerepe a reputáció formálásában. Ha tehát nem akartad, hogy szájára vegyen a falu, követted a közösség – néha fárasztó – normáit. A történelemben tehát a körbeajándékozás a közös élet szükségszerű feltétele, az összetartozás erősítője volt. A szinte mindenkire kiterjedő adok-kapok gördülékenyebbé tette – „megolajozta” – az együttélés néha bizony nyikorgó gépezetét.

Ám a modern társadalom kialakulásával, a városban idegenek vesznek körül, akikkel lehet, soha nem találkozol ismét. Az élethez szükséges dolgokat az üzlet szabályai által vezérelt vállalkozások állítják elő. A viselkedést a továbbiakban már nem a szokások, hanem a törvény szavai, a piac törvényei, az állam előírásai szabályozták. Ami megillet – ez olvasható tényként vagy kritikaként is – azt a kereskedelem üzleti, illetve a hatalom bürokratikus szabályai döntik el. Ami e szabályok szerint jár, azt akkor is megkapod, ha előtte nem „tejeltél” annak, aki „kiutalhatja”, ha viszont, a szabályok szerint nem jár, akkor hiába is „kedveskedsz”, akkor sem juthatsz hozzá. Ilyen feltételek között, az egyéni előnyt megcélzó ajándékozás, a közösséget megkárosító korrupcióvá válik, ami nem egyszerűen idejét múlta, de tilos is.

A tradicionális közösség szemszögéből érthetetlen, hogyan működhet egy társadalom a körbeajándékozás szokása nélkül. És mégis a tapasztalat az: a modern állam jól megvan nélküle. Sőt, egyértelműen negatív a kapcsolat a korrupció mértéke valamint a társadalom fejlettsége és működésbeli hatékonysága között. Ha összevetjük a korrupció (Corruption Perception Index), a kormányzás minősége (Worldvide Governance Indicators), a versenyképesség (Global Competitiveness Report), az emberi fejlődés (Human Development Index) és a boldogság (World Happiness Report) mérőszámait egyértelmű a kép: a legkevésbé korrupt országok a legboldogabbak, a legversenyképesebbek, és a legjobban kormányozottak. A modern állapotok – meglepődve fedezhettük fel – egy sor nem-szándékolt melléhatást váltottak ki. A jólét, a biztonság, és a kiszámíthatóság – nem-várt módon – a családi kapcsolatok és a kis közösségek fellazulását eredményezték. Mintha „túltoltuk volna a biciklit”: a modern, bürokratikus, és hidegen racionális szabályok, a biztonságos és kényelmes feltételek kiszorították az érzelmeken alapuló kötelező szolidaritást és az ösztönszerű segítőkészséget. Most azonban több jel utal arra, hogy a probléma ennél is súlyosabb.

A globalizálódott, és multikulturálissá váló világunkban az eltérő hagyományt követő és sokféle közösségben felnövekedő emberek szétválaszthatatlanul összekeveredtek. Ez a sokféleség gyengítette a modern politikai intézmények megkövetelte szabálykövetést. Más oldalról, felerősödtek a „méret-hatások”: a jóléti állam kiterjedtsége és a vállalatok mérete óriásivá növelték a szabályszegésből megszerezhető nyereséget. Ezzel a korrupció csábítása szinte lebírhatatlanná vált, és „társadalmi járványa” – éppen, mint egyes magunk mögött hagyott gyermekbetegségek, pl. a himlő – újra felütötte a fejét. (Lee, J. et al. 2019. Social evolution leads to persisitent corruption.). Ez azzal fenyeget, ha nem figyelünk veszélyére, és nem szerzünk újra immunitást ellene, a korrupció újraéled. Részben erre utaltak a kutatók, amikor felismerték a korrupció ciklikus természetét. (Bicchieri, C. Duffy, J. 1997: Corruption Cycles.)

A korrupciós „cunami” újra-emelkedésében szerepet játszik, hogy a társadalom sokáig csupán a „mikro-korrupcióra” figyelt. Ennek számtalan formája létezett a felbomló tradicionális és a „szocialista” társadalmakban: a polgár lefizette a hivatalnokot az engedélyek megadásáért, „tejelt” a termék soron kívüli kiutalásáért, pénzt ajánlott a rendőrnek, nézze el a közúti szabálytalanságot, „hálapénzt” adott az orvosnak az ellátásért stb. A hiány-gazdaságokban rendszerszerű volt, hogy sok mindenhez csak a „hála” közvetlen – többnyire pénzbeli – kifejezésével juthattunk hozzá. A kialakuló piacgazdaságban ezért a vállalkozók – a remélt megrendelés érdekében – reflexszerűen kínálták a vastag borítékot. Ezért vártuk – reménykedve – a rendszerváltástól: a piacgazdaság, a demokratikus politikai rendszer, és az átláthatóan működő állam létrejöttével a korrupció eltűnik életünkből.

Ám egy évtizednyi tisztulást követően a korrupció újra erősödni látszik környezetünkben. Mára azonban kiderült: a probléma gyökere nem az átlag-polgár szabálykerülő viselkedése. A „mikro-korrupció” ugyanis mellett feltűnt két új – kevésbé szem előtt lévő – formája: a mega-korrupció és a giga-korrupció. A mega-korrupciót modern világgazdaság körülményei keltik. A globális rendszerben a vállalatok sikerét jelentősen befolyásolhatják a szabályozás apró – gyakran szinte észrevehetetlen – elemei. A törvény kicsiny módosítása, a szabályozás apró változtatása, a vállalatok számára százmillió dolláros nyereséget jelenthet. Ezt felismerve a vállalatok tudatosan külön keretet – „alkotmányos költségek” elnevezésével – biztosítottak a szabályozás „meghekkelésére”. Cserében azért, hogy szempontjaik megértésre találnak, hajlandók „visszaosztani” a nyereség egy részét a politikusnak.

A politikusok pedig „vették a lapot” és partnerek lettek a sumákban. A társadalmak pedig csak amikor beütött a katasztrófa – a subprime hitelek kiváltotta bankcsődök, a növény-védőszerek környezetszennyezése, a gyógyszerfelírás szabályai által (is) generált kábítószerjárvány vagy a munkavállalókat hátrányosan érintő munkajogi szabályozás – szembesültek a következményekkel. Ilyenkor rendre kiderül: a vállalatok, áttekinthetetlen háttéralkuk keretében, közvetítőkön keresztül fizettek – nem rongyos százezer forintot, mint egy építési engedélynél, hanem százmillió dollárt – politikusoknak, azért, hogy szándékosan nyitva hagyják, vagy tárják ki a kiskapukat. Ennek jele, hogy a korrupciós szennyezettség szerte a világon – még a fejlett társadalmakban is – nő.

Az autokráciákban – így Magyarországon is – azonban a veszély még ennél is súlyosabb. A NER rendszere ugyanis – az egy kézből irányított politika és a vele összefonódó a „kvázi-állami” gazdaság – a társadalom természetes működésmódjává tette a mega-korrupciót. Erre utal romló korrupciós indexünk, de az OLAF – az EU Csalás Elleni Hivatala – a hivatalos jelentése is, amely szerint a múlt évben Magyarország esetén zárta le a legtöbb (9) vizsgálatát a tagállamok között, és javasolta a legtöbb pénzügyi büntetést. A hazai állapotokra jellemző az is, hogy az osztrák politikát megrengető botrány – orosz pénzen megvásárolandó média ötlete – közmédiánkban milyen kevés visszhangot váltott ki. Ha az ellenzék firtatni kezdi ezeket az ügyeket a parlamentben, Orbán Viktor válasza: „Nem foglalkozom üzleti ügyekkel”, a tényfeltáró riportereket pedig azzal hajtják el: „Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább”.

Az egyén mikro-korrupcióját a mega-korrupció transzformálja újra rendszerszintűvé. Ám ennek hatékonyan működéséhez egy további korrupciós szint – a giga-korrupció – is szükséges. Ugyanis a politika rendszeréből adódik: a polgároknak rendszeresen rá kell bólintaniuk a dolgok ilyetén menetére. Végső soron a választók joga: megerősíteni vagy elzavarni pártokat a választásokon! Ez az oka, hogy a liberális politikai rendszer korlátozza a korrupciós veszélyeztetettséget: az átláthatóság, a számonkérhetőség, a válaszra-kényszerítettség – mint a napsugár – fényt vet a sötét üzelmekre és az üzletszerű összejátszásra. Az illiberális, kvázi-demokráciákban azonban akadálytalanabbul szerveződhet a populista politikusok és a sumákoló vállalkozók „társulása”. Ahhoz pedig, hogy zavartalanul folytathassák üzelmeiket, vissza kell juttatni – a giga-korrupció keretében – valamit a választónak, hogy így felhatalmazását nyerjenek a lopás folytatására.

Ezzel egy önmagát erősítő korrupciós ciklus alakul ki. A mikro-korrupciót az átlagpolgár az élet elmaradhatatlan elemének tapasztalja és beletörődik abba. Szembesülve a vállalati mega-korrupció – számára nehezen elképzelhető – mértékével, felteszi a kérdést: vajon miért tehetik ezt meg büntetlenül? Ráébred az üzlet és a politika összejátszására és egyre inkább tekinti a tolvajnak a politikusokat, csalónak az üzletembereket. Ám már csak abban reménykedik: legalább egy keveset visszaosztanak neki is. A politikusok pedig, újraválasztásuk érdekében – nem a sajátból, hanem a közösből – hajlandók „visszakorrumpálni” a választót. Döntően a giga-korrupciónak betudhatóan 2012 óta régiónkban egyedül Magyarország korrupciós megítélése romlott.

A választások során rendre felfedezzük: a Fidesz – látszólag – nem kampányol. Inkább a labdarúgásból ismert stratégiát alkalmazza: lassítja a játékot, „eldugja” a labdát és minden piszkos trükköt bevet a választók megtévesztésére. Közvélemény-kutatásnak álcázott politikai manipulációt folytat, kémeket épít be az ellenzék stábjába, lejárató-kampányt folytat az ellenzéki jelöltek ellen, és mindezt még megfejeli a giga-korrupcióval, támaszkodva szinte korlátlan pénzügyi forrásaira. Ez a folyamat azonban csak addig „tartható fenn”, amíg van, mit visszaosztani. Ezt két veszély fenyegeti. Az egyik: a növekvő korrupció annyira lerontja a gazdaság teljesítményét, hogy lehetetlenné válik a választók széles rétegeinek korrumpálása. (Lásd: Venezuela). A másik: a társadalom minősége olyan mértékben lerohad, hogy az állam nem képes a szolgáltatások az elvárható minimális szinten biztosítani. Ennek jelei már megmutatkoznak hazánkban, de ezt a szintet – ezt szemlélhetjük pesszimistán vagy optimistán – még nem értük el. Ma még csak az bizonyos: egyszer a korrupciós ciklus fenntarthatatlanná válik. Azt viszont, hogy az összeomlás hatalmas robajjal, vagy halk nyüszítéssel jön el (T.S. Eliot), csak az idő dönti el.

Mediátorokra várva

 

A demokratikus ellenzék két hatás között őrlődik. Az egyik: mindenki tisztában van azzal, hogy, akkor és csakis akkor van esély a győzelemre, ha egyetlen jelölt áll szemben a kormánypárti jelölttel. A másik: helyben vagy országosan, a pártoknak és mozgalmaknak, támogatóik, célközösségük és az egész társadalom előtt, önmagukat kell, egyetlen lehetséges és perspektivikus jelöltként felmutatni. Ez arra ösztönöz, hogy fenntartsák igényüket: ők, és csakis ők adhatják a közös jelöltet, és elutasítják mások ajánlatát. Erről a „jó volna megegyezni, de csak ha mindenki elfogadja, amit én ajánlok” helyzetről „rendszerváltó” 1990-es évek közepének időszaka jutott az eszembe.

Ma egyre gyakrabban hivatkoznak erre a korra, amikor a gazdaságban és a politikában fokozatosan meghatározóvá vált a piacgazdaság és a demokrácia. Elfogadottá vált a munkaerő piac létezése, és ezzel a tulajdonosok (gyakran az állam) és a szakszervezetek közötti vita elveszítette politikai jellegét. A szabadon kibontakozó konfliktusok „kezelésére” jött létre Magyarországon a Munkaügyi Közvetítők és Döntőbírók Szervezete, amelynek sokáig magam is tagja voltam. A szervezet akkor lép közbe, amikor a vitázó felek ráébrednek: bár szeretnének, de nem tudnak megegyezni, ezért önként ehhez a szervezethez fordulnak, segítse őket a tárgyalásokban. Ami érdekes, és már akkor is meghökkentő volt: viszonylag kevés ilyen ügy merült fel, és azok is többnyire külső – többnyire – állami nyomásra oldódtak meg. Mintha a megakadt tárgyalásba a külső fél bevonása, a segítség kérése a gyengeség beismerése lenne. Ettől pedig, a felek – a munkavállalók és a vállalatok vezetése is – mint a tűztől, irtóztak.

Ez akkor vált előttem világossá, amikor – még a 90-es évek végén – részt vehettem az USA-ban egy un. shadow-mediator programban. Egy tapasztalt „helyi” mediátorral, körbejártunk néhány várost – én partneremmel Pittsburgban és Cincinnatiban voltam – ahol beültünk szakszervezetek és  tulajdonosok tárgyalásaiba, és figyelemmel kísérhettem, hogyan zajlik a egyezkedés. Már az első beszélgetésen szemembe ötlött két érdekes jelenség. Az első: itthon mi megszoktuk, hogy a felek csak kényszerből tárgyalnak, és akkor sem a megegyezés szándékától vezetve, hanem csak azért, hogy a társadalom számára jelezzék: hajlandó vagyok tárgyalni, de hajthatatlan vagyok. A másik dolog, ami meghökkentett, tapasztalt partnerem – számomra érthetetlen módon – „távolságtartóan” és engedékenyen vezette a tárgyalást: hagyta, hogy a felek maguk irányítsák a folyamatot.

Amikor ezt a megfigyelésemet – már az első szünetben – elmondtam, a partnerem – kicsit meglepődött. „Szóval te a „serif” stratégiát választanád. Úgy gondolod – folytatta – hogy te jobban tudod, mint ők, mi a megoldás, ezt eléjük tárod, és tekintélyedre támaszkodva, ráveszed őket, hogy fogadják el, amit te javasolsz. Ám észre sem veszed: abba a helyzetbe csöppensz, hogy ők, ahelyett hogy egymással próbálnának szót érteni, veled alkudoznak, és veled akarnak megegyezni. Én azt gondolom, folytatta: ők a tárgyalás főszereplői. Ezért azt mondom nekik: ha maguk sikerrel tárgyalnak és megegyeznek az a maguk dicsősége és jutalma, ha viszont nem tudnak megegyezni, az a maguk baja és szégyene. Én abban segítek nekik, hogy ha veszekedni kezdenek, közbelépek, ha mindenki hallgat, kérdést teszek fel, javaslok valamit, ami kimozdítja a tárgyalást a holtpontról. Szóval – világosított fel partnerem – a demokráciához és a piacgazdasághoz jobban illik a pszichológusi és a kommunikátori mediátori stílus, mint a serifé. Gondolj arra, milyen kilátástalan a családi vitát erőből próbálni megoldani?

Hogy jön ez most ide? Az elmúlt héten a demokratikus ellenzék egy sor helyen sikeresen egyeztetett a közös jelöltről , bár nyugtával dicsérjük a napot. Ahogyan közeleg a választás, úgy nő a tét és ezzel együtt nő – különösen a Fidesz „rásegítésével” – az önálló indulás csábítása. Várható tehát, hogy az érdekellentétek újra és újra kiéleződnek, a megegyezések felbomlanak, a pozíciókat újratárgyalják, és a megkötött koalíciók szétesnek. A viták pedig újra és újra fellobbannak, nyilvánosan folyik az üzengetés, a megegyezés esélye nélkül. Nos, itt lépne be a mediátor!

A demokratikus ellenzéknek létre kellene hozni egy mediátor csapatot. Ők, pártokon kívüli, független – még ha tekintetbe vesszük is, hogy bárki vádolható azzal, hogy le-, és elkötelezett – némi mediátori tapasztalattal rendelkező személyek, akik vállalnák: ha valamilyen megkeresés jön, ők hajlandók segíteni a megegyezést, és végigtárgyalni egy helyi, megyei vagy akár országos megállapodást. Ehhez az kell, hogy a demokratikus ellenzék pártjai és mozgalmai elfogadják: ha konfliktus lép fel, amit maguk nem tudnak megoldani, vagyis nem képesek megállapodni, vagy ha a kialakult egyezség felbomlani látszik – mielőtt kilépnek a nyilvánosság elé, és hangosan, haragosan szidják egymást – előbb keressék meg a mediátorokat, és kérjék a segítségüket. Vagyis, ne a párt küldöttértekezletéhez, központi vezető testületéhez, tagjaihoz, vagy éppen a választópolgárokhoz forduljanak – elmondva a másik felet, feleket mindennek – hanem első lépésben mediátorokhoz.

A mediátorok végigvezetnék a tárgyalást, megállapodnának, menetrendben, közben pedig – megegyezés szerint – ők adnak információt a tárgyalásról, és a szereplők nem szivárogtatnának ki. Az egyezkedések során persze van lehetőség kilépni, elutasítani a megegyezést. Váljon azonban természetessé – fokozatosan gyakorlattá – hogy vita esetén először külső, független és némi gyakorlattal rendelkező személyek segítenek közelíteni az álláspontokat. A mediátoroknak pedig azt ajánlom: ne a seriff stratégiát kövessék. Vagyis, ne az erő, vagy az atyai tekintély szerepéből utasítják a feleket, hogy ezt vagy azt tegyék. Soha ne felejtkezzenek el arról: nem ők a főszereplők. Szerepük „mindössze”: menedzselni a folyamatot, tisztázó kérdéseket feltenni, értelmezést kérni, újabb lehetőségeket javasolni és segíteni, hogy a felek – a két vagy több csapat – kommunikálni tudjon egymással.

Annak, hogy a mediáció a demokratikus ellenzék politikai gyakorlatába beépül, lesz még egy hosszú távú előnye. Azt a képet erősíti: ezek a pártok és mozgalmak képesek együtt kormányozni. A társadalom számára ugyanis azt jelezné: hajlandók és képesek is konfliktusaikat egymással rendezni. Végső soron pedig ez az egyik legfontosabb eleme a kormányképességnek. Nem kell attól félni, hogy bármilyen megegyezés és koalíció gyorsan felbomlik. Tulajdonképpen ez a majdani választási győzelem talán legfontosabb tényezője.

Vigyázat! Veszélyzónába érkeztünk!

 

Az HBO Csernobil-sorozata tényszerűen tárja a nézők elé a tervezés hibáit, a műszaki hiányosságokat, az önfeláldozás megrázó példáit, de a rendszer működésmódját is, amely szinte vonzotta a balesetet. Ám a film nem pusztán az atomerőművek kockázataira irányította rá – újra – a figyelmet, hanem a társadalmat fenyegető láthatatlan veszélyekre is. Életünket ugyanis már évtizedek óta váratlan „szerencsétlenségek” – az olaj-fúrótorony összeomlása, a bank-válság, a súlyos ökológiai zavarok, a Boeing repülőgépek lezuhanása – szegélyezik. A bekövetkezett katasztrófák – reflexszerűen – beindítják az összeesküvés-elméletek „gyártását”. Már forgatják az ellen-filmet Csernobilről, amely a balesetet – a régi ellenségre – a CIA-ra akarná rákenni. Ezért nem pusztán elméleti jelentőségű, hogy megértsük a napjaink sokasodó műszaki és gazdasági katasztrófáinak valódi, de rejtett okait.

Még a 70-es évek végén – az OMFB munkatársaként – beszámolót hallgattam meg a Harrisburg-i reaktorbalesetről. Mint egykor a KFKI atomreaktoránál dolgozó fizikus, meghökkenve szembesültem a reaktort irányító magasan képzett szakemberek tanácstalanságával. Fogalmuk sem volt a valóságos helyzetről, a zavarok okairól, és csak a véletlen szerencsén múlt, hogy elkerülték a súlyosabb katasztrófát. Hasonló problémák – „megspékelve” egy slampos társadalom viselkedési kultúrájával – Csernobil esetében már súlyos katasztrófához vezettek. (Serhii Plokhy. 2018. Chernobyl: History of a tragedy. 2019.) Az elmúlt évtizedekben azonban mintha sokasodnának az efféle műszaki, vagy gazdasági „balesetek”. A történtekről készített a valóságot objektíven bemutató filmek – a Deepwater Horizon, a Krízis-pont, vagy most, a Csernobil – szembesítik az embereket a tragikus eseményekkel. Ám a megrázó sorsok és a szerencsétlen véletlenek elfedik a valódi kiváltó okot: magunk tettük kezelhetetlenül bonyolulttá világunkat, amely „melegágya” lett a katasztrófáknak.

A történelmet végigkísérték a tűzvészek, a hajó-, vagy vonat-szerencsétlenségek, az építmények összeomlásai. Ezeket azonban régen, vagy az emberi gonoszság, illetve felelőtlensége, vagy valamilyen részegység meghibásodása idézte elő. A 20.század végének katasztrófái azonban mintha „maguktól” keletkeznének. A „rendeltetésszerű” működés során bekövetkezett szerencsétlenségeket nevezte Ch. Perrow „normális balesetnek”. Könyvében a 20. század végén megsokasodó baleseteknek egy új típusát azonosította. (Ch. Perrow. Normal Accidents: Living with High-Risk Technologies. 1984.) Az ember környezete – érvelt – áttekinthetetlenül komplexé vált: alkotó elemei rendkívül sokfélék, és bonyolult módon kapcsolódnak össze. A különböző részek emellett szorosan csatolódtak egymáshoz: a hatások nem állnak meg a szervezetek vagy életszférák határainál, hanem – mint a dominósor dőlése – megállíthatatlanul terjednek tova. A rendszerek komplexitása és szorosan csatoltsága vezet arra, hogy a zavarok felerősödnek, kezelhetetlen válsággá fokozódnak majd megállíthatatlanul katasztrófába torkollnak.

A jelenséget Perrow, egy – a szaktudományok által előszeretettel használt – 2×2-es mátrix modelljével világította meg. A Perrow-mátrix – vízszintes tengelyén a komplexitás, a függőlegesen pedig az elemek közötti csatoltság mértéke – a világot négy térrészre bontja. Az ember alkotásai sokáig a bal-alsó – a kevéssé komplex és gyengén csatolt – térrészbe tartoztak. Elvétve bukkantak fel dolgok a bal-felső – a kevéssé komplex, de szorosan csatolt – illetve a jobb-alsó – a komplex, de gyengén csatolt – térrészben. A mátrix jobb-felső sarka azonban sokáig üres maradt. A technika fejlődésével a komplexitás és a csatoltság növekedni kezdett. A dolgok „elindultak” felfelé, előbb a bal-felső (pl. kémiai üzem), és a jobb-alsó térrész (pl. kórház) irányában. Míg az 1970-es években, a jobb-felső térrészben felbukkantak az atomerőművek.

A növekvő komplexitás és a szorosan-csatoltság következményeiről sokáig nem vettünk tudomást. Úgy tűnt, a társadalom képes „kezelni” a változásokat. Ám, amint a környezet megtelt egyre bonyolultabb műszaki és gazdasági rendszerekkel, különös probléma bukkant elő. Annak ellenére, hogy a valóságot mind jobban megismertük és óriási erők birtokába kerültünk – emiatt világunk biztonságosnak tűnt – kiszámíthatatlan szerencsétlenségek következtek be. Miközben életünk részévé váltak a súlyosbodó társadalmi, gazdasági és műszaki zavarok, az irányításért felelősök egyre azt ismételgetik: Urai vagyunk a helyzetnek. (Clearfield, C. Tilcsik, A. Meltdown: Why Our Systems Fail and What We Can Do About It.2018.) A szerencsétlenségeket – a bhopali vegyi gyár balesetétől kezdve, a Lehman Brothers 2008-as csődjén keresztül, a Boeingek lezuhanásáig – az áttekinthetetlen és gyorsan változó helyzet váltja ki, amely esélyt sem ad a korrekciókra. „A repülőgépek túl komplexé váltak – twitterelte Trump, a Boeing szerencsétlenség kapcsán – ahhoz, hogy repüljenek. Nem is pilótákra, hanem számítógép szakemberekre van szükség. De minden területen ez a helyzet… Töredék idő marad a döntéshez, emiatt a komplexitás veszélyt hoz”.

A 21. századba átlépve környezetünk – önmagukban is bonyolult – technológiai, gazdasági, ökológiai rendszerei hálózatokká kapcsolódtak össze. Ezzel a kölcsönös meghatározottság új szintre – a hiper-konnektivitás szintjére – emelkedett. Ennek jele, hogy életünk nélkülözhetetlen eszközei és szerveződései fokozatosan a Perrow-mátrix jobb-felső térrészbe kerültek. Ez a térrész azonban – ezt késve ismertük fel – veszélyzóna. A komplex és szorosan csatolt rendszerek ugyanis „hajlamosak” maguktól elszabadulni. Az ellenőrzés kicsúszik az irányítók – a politikusok, a bankok felsővezetői, vagy éppen az atomerőművek vezérlői – kezéből és képtelenné válnak kiigazítani a zavarokat. Előfordulnak persze egyéni gondatlanság előidézte balesetek – lásd: a Hableány katasztrófája – ám gyakori, hogy a rendszerek ellenállhatatlanul sodródnak a szakadék felé. A veszélyzónába érkezve új normalitásra kényszerültünk ráébredni: az emberiség a rendszer-válságok korszakába lépett.

Sokáig megszoktuk: a dolgok saját törvényeiknek engedelmeskednek, és ha kiküszöböljük a külső zavaró hatásokat, „kézben tarthatók”. Ám rá kellett ébrednünk: a világunkat nem egymástól elkülönülő dolgok, hanem eszközökből, emberekből és közösségekből felépülő rendszerek alkotják. A rendszert pedig az elemek – visszacsatolásokat is tartalmazó – kapcsolatai teszik többé és mássá, mint a részek puszta összege. A tudomány és a technika, a gazdaság és a társadalom fejlődésének eredményeként világunk – már évtizedekkel ezelőtt – megtelt rendszerként működő műszaki berendezésekkel, gazdasági hálózatokkal, és társadalmi szervezetekkel. Az ember fokozatosan megértette működésüket, de elkerülte figyelmét, hogy a rendszerek komplexitása gyorsulva növekedett. Így az egyre intelligensebb, de áttekinthetetlen hálózatokká kapcsolódó gépekkel és az ehhez képest kiszámíthatatlan emberekkel teli világunk a káosz peremére sodródott. Konrád György – a Városalapító kezdő sorainak – megfogalmazásával: „..várja..a céltudatos mozdonyokat a kiszámíthatatlan vágányfordító”.

A 20. század utolsó évtizedeiben a tudomány néhány – a rendszerek irányításának nehézségeit magyarázó – szabályt fogalmazott meg. Az első ilyen felismerés: a rendszerek un. anti-intuitív tulajdonsággal rendelkeznek. (Jay Forrester). Ez a szabály azt a tapasztalatot általánosította, hogy a rendszerek működése elkerülhetetlenül vezet az eredeti szándékokkal ellentétes hatásokra és nem-várt következményekre. A látszólag végiggondolt lépések – egy atomreaktor kezelőjének beavatkozása, egy vállalati felvásárlás, egy politikus vám-emelése – a rendszerben tovagyűrűzve, éppen a szándékokkal ellentétes hatást válthatnak ki. A hétköznapi logikának ellentmondó viselkedés nem szabályt erősítő kivétel, nem is az „ellenség aknamunkája”, hanem a komplexitás kikerülhetetlen következménye.

Az anti-intuitívitást a folyamatok szabályozásával igyekeztünk ellensúlyozni. Ám, miközben erre törekszünk, a rendszerek „ellenállnak” a szabályozásnak. Kiderült: a szabályozás információ-igényét három tényező – a komplexitás, a bizonytalanság és a szorosan csatoltság – szorzata határozza meg. Márpedig világunk egyre bonyolultabbá válik, emiatt a bizonytalanság is egyre nő, a szorosan-csatoltság pedig hiper-konnektivitássá fokozódott. Emiatt egy baleset, balesetek sorozatát váltja ki. (Buldyrev, S. et al: Catastrophic cascade of failures in interdependent networks. 2010.) Miközben pedig az emberek úgy érzik, „gúzsba köti” őket a sok szabály és előírás, a valóságban ellehetetlenül a szabályozás.

A szakemberek, hogy mélyebben megértsék ezt a különös viselkedést, kérdéseikkel „bombázzák” a vizsgált rendszereket. Ám ennek során egy nehezen értelmezhető tapasztalatra tettek szert: „a komplexitás növekedésével az értelmes kérdések pontatlanná, a pontos kérdések pedig értelmetlenné válnak”. (Lotfi Zadeh). Amikor tehát kérdőre vonjuk a rendszereket, ezt – érthető módon – a hétköznapi logika alapján megfogalmazott pontos kérdésekkel tesszük. Ám ezekre a pontos kérdésekre – a komplexitás miatt – félrevezethető válaszokat kapunk. Az értelmes – vagyis a rendszer lényegét tudomásul vevő – kérdések ugyanakkor gyakran érthetetlennek tűnő válaszokra vezetnek. Vagyis, újra és újra azzal szembesülünk: a rendszerek megértésére törekedve a hagyományos logika megbicsaklik, és csalódni vagyunk kénytelenek a józan-észben.

A rendszerek irányításával kapcsolatos nehézségek a Conant-Ashby törvényben csúcsosodnak ki. A kibernetika két világhírű szakembere egy logikus feltételt fogalmazott törvénnyé: „ha a rendszert szabályozni akarjuk, rendelkeznünk kell egy olyan modellel, amelynek komplexitása eléri a rendszer komplexitását”. Ahhoz ugyanis, hogy „kézben tartsunk” egy rendszert, képesnek kell lennünk előre jelezni beavatkozásaink várható következményeit. A világ bonyolultságát leképező modell hiányában azonban, hiába alkalmazunk minden részletre kiterjedő – a szándékokat gúzsba kötő – áttekinthetetlenül bonyolult irányítást, a zavarok fokozódni fognak.

Az emberiség helyzetét még nehezebbé teszi, hogy a zavarok kiigazítására szolgáló intézmények politikailag végletesen polarizáltak lettek. Az álhírek, és az összeesküvés-elméletek kiszorítják az objektív tényeket. Ha valahol valami összeomlik, lezuhan, felrobban, szétesik, abban a populizmus hajlamos az ellenség kezét látni. (Ennek látványos jele az ellen-Csernobil film). Mindez azonban csak fokozza a katasztrófák valószínűségét. A veszélyzónában „hajózás” minden kormányostól megfontoltságot és óvatosságot követel. Mégis egyre többen választják inkább a „tegyük magunkat az első helyre” stratégiát. Ez a viselkedés azonban – nemcsak a józan-ész, de a kutatások szerint is – inkább ront a helyzeten. (Gross, J. et al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.).

Világunk mai állapotát, Woody Allen – tréfának szánt – mondásával jellemezhetjük: „Napjainkban, sokkal inkább, mit bármely korábbi történelmi korban, érezzünk, hogy az emberiség keresztúthoz érkezett. Az egyik út a végső elkeseredésbe és az abszolút reménytelenségbe vezet. A másik a tökéletes pusztuláshoz. Csak imádkozni tudunk, hogy elegendő bölcsességünk lesz, hogy jól választhassunk a kettő között.” Reményre az adhat okot, hogy az emberiség – legalább is eddig – mindig rátalál a legjobb megoldásra. Aggodalmat keltő azonban, hogy – mint Amerikára utalva mondják – csak miután az összes rosszat kipróbálta. Vagyis, arra kell felkészülni, hogy még évtizedekig a veszélyzónában „tartózkodunk”.

Történelmi „menetrend-változás”.

„Az Európai állomás határain – dúdolom Bródy szövegét – sok vonat bejött és kiment, de mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend…Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj, és volt már félelmes a csend, de mindig érkezett egy újabb szerelvény…” A dal pontosan tükrözi korunk életérzését: mintha történelmi menetrend-változás zajlana. Ellentmondó hírek forgatagából próbáljuk kitalálni, melyik sínpár vezet a jövőbe és melyik csak holtvágányra. Ám megbízható információ, vagy hihető eligazítást kínáló tábla helyett csak zűrzavar és tanácstalanság. Rémhírek és álhírek elrejtik előlünk a valóságot. Ilyenkor szinte ösztönszerűen a narratívákhoz fordulunk, és a mesék történeteiben keressünk az eligazítást.

Meghökkenve szemlélem a képernyőn a Tiger Woods diadalát ünneplő tömeget. Az embereket láthatóan lebilincseli a sztori ellenállhatatlan sodrása: a hős nehéz indulása, küzdelmes kiemelkedése, fenomenális sikere, a hanyatlása és a véglegesnek látszó bukás, majd – egy évtized múlva – a lehetetlennek gondolt diadalmas visszatérés. De a sztori fontosságára figyelmezteti a Chicago című musical sztár-ügyvédje védenceit – a szeretőiket legyilkoló hölgyeket – a börtönben. Az esküdteket – magyarázza – nem az igazság érdekli: egy meggyőző történetet kell „feltálalni”, amely alapján felmentik őket. Az, hogy Woods hanyatlást követően felívelő pályája, vagy a sztárügyvéd által feltálalt mese így megfogja az embereket, arra utal: a jövőt hajlamosak vagyunk a narratíva fordulataiból felépíteni.

Miért is ne, hiszen évezredek óta, gyermekkorunktól kezdve – a családban, az iskolában, a templomban, munkahelyen és a gyűléseken is – sztorik és mítoszok kísérik végig életünket. Így azután bármely – számunkra fontos – eseménysor lefolyását a mesék fordulatai rajzolják elénk. De nemcsak önmagunk, vallási és politikai közösségünk, sőt, az egész emberiség jövőjét is, a – kiszámíthatatlan eseményeket érthető keretbe rendező – narratívák teszik érthetővé. A tudósok – a lehetséges fordulatok választékát kutatva – nemrég összegyűjtötték 1700 mese és közismert sztori lefutását. (Reagan, A. et al. 2016. Six Basic Emotional Arcs of Storytelling.). A történetek hat jellegzetes – a kiemelkedések és az elbukások fordulataiból felépülő – mintát azonosítottak. A pályaív, hol a nyomorúsából való felemelkedéssel, hol a dicsőségből való kicsöppenéssel kezdődik, amit a felívelések és a kudarcok ciklikus hullámzása követ. Jellegzetes példái: a legkisebb fiú kiküzdött győzelme, Ikarusz szárnyalását követő bukása, Odipusz tragédiája, Hamupipőke felemelkedése vagy –mint most – Tiger Woods, hanyatlást követő megdicsőülésének sztorijai.

Ám nemcsak az átlagemberek, a történelmi személyiségek is a remélt dicsőség vagy – ellenkezőleg – a győzelem pillanatában is az elkerülhetetlen hanyatlás aggodalmat keltő narratíváját látják bele a jövőbe. Polübiosz római történetíró feljegyezte, ahogyan Scipió – a győztes hadvezér – az éppen elpusztított Karthágó romjainál állt, „töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és a nemrég oly virágzó Macedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül a következő sort kezdte szavalni: ‘Eljön a nap mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak’. És amikor Polübiosz nyíltan megkérdezte tőle mit ért ezen, nem titkolódzott, hanem nyíltan hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt”. A világraszóló győzelem hadvezére, a diadal éjszakáján is az elkerülhetetlen bukás végkifejleteként gondol a jövőre.

A jövő fürkészése különös szerepet kap a történelmi „menetrend-változások” idején. Napjainkban pontosan ezt érezzük: mintha a világ kisiklott volna biztosnak látszó pályájáról. Az események kiszámíthatatlan forgataga A. Toynbee – a neves angol történész – híressé vált megfogalmazását példázza: „A történelem: egyik rohadt dolog a másik után”. A bizonytalan jövőt mérlegelve sokan – ösztönszerűen, mint Scipio – a „tudatalattiból” akaratlanul is előbukkanó narratíva iránymutatásához folyamodnak. Elfelejtkeznek azonban arról, hogy a narratívák konstruált mintái rátelepszenek a kirajzolódó jövő-változatokra. Így azután, önbeteljesítő jóslatként – mint E. Berne, játszma-szerű sorsprogramjai az egyéneket – ellenállhatatlanul vezérlik a közösséget, az egyébként elkerülhető bukásba. Emiatt áldozataivá is válhatunk a – hol hanyatlást, hol viszont végső megdicsőülést ígérő – jövendöléseknek. Célszerűbb lenne, a saját, de még inkább, nemzetünk, különösen pedig, az egész emberiség lehetséges jövőjét a tudomány modelljeiből kiolvasni.

Ez különösen akkor tanácsos, amikor – mint napjainkban – nem a régi történet folytatódik, hanem egy egészen új történet bontakozik ki. Erre utal a történelmi „menetrend-változás” érzése. Az efféle korszakváltások idején az események kaotikus forgatagában nem kínálnak kapaszkodót a nemzeti narratívák analógiái. Felértékelődnek viszont a történelem hosszú hullámai. A hullám kifejezés a változások sajátos lüktetésére utal. Azt a tapasztalatot fejezi ki, hogy a történelem menete nem mindig illeszkedik az évek egyenletes múlásához: néha váratlanul felgyorsul, máskor meg hirtelen lenyugszik a változás. Ebből a szemszögből, az elmúlt évezred európai történelme – az egyre bőségesebb statisztikai adatok birtokában – sajátos modellé rendezhető: az 1000-től 2000-ig tartó életpályáját egy un. logisztikus görbével lehet leírni.

A logisztikus görbe sok területen – az élőlények fejlődésétől, a vállalatok növekedésén keresztül egészen egy ökoszisztéma kiformálódásáig – lezajló változásokat foglalja szemléletes keretbe. Az elmúlt évezred lassú, szinte észrevétlen gyarapodással indult. A növekedés a 16. századot követően nekilendül, majd a 19. században felgyorsul, végül a 20. században „robbanásszerűvé” válik. Ám a robbanásszerű növekedés az 1980-es évektől mind több területen lelassult, mintha valami láthatatlan falba ütközött volna. Egy ideig úgy tűnt: a növekedés „szekuláris stagnálása” csak múló esemény. Ám napjainkra világossá vált: az emberiség fejlődése fokozatosan – a logisztikus görbe felső szakaszának – stabil állapotába simul bele.

A logisztikus görbe modellje – kellő óvatossággal alkalmazva – segíthet eligazodni az emberiség jövőjének kaotikus eseményei között. Ráirányítja ugyanis a figyelmet arra, hogy az efféle ütem-váltás mindig válságokkal terhes. Gondoljunk az ember életének három kényes – „ön- és közveszélyes” – korszakára: a serdülés, a családalapítással összefüggő „megállapodás”, és a nyugdíjba vonulás válságokkal terhes időszakára. Természetesen a társadalomban – a gazdaság, a demográfia, a környezet, és a politika bonyolult összefonódása miatt – a növekedési pályának többféle menete lehetséges. Előfordulhat, hogy ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés – összeomlás” egymást követő szakaszain. Ám ezek a kimeneteket nem az elkerülhetetlen végzet idézi elő, hanem mi magunk csináljuk. A politikai és üzleti birodalmak döntéshozói azonban ezt még nem ismerték fel, vagy nem vették tudomásul. Vannak – nem is kevesen – akik ebben a helyzetben országuk vagy a civilizációs birodalmuk jövőjét a narratívák szemüvegén keresztül szemlélik. Ezek a politikusok nemzetüket a sors által igazságtalanul „meghurcolt” legkisebb királyfiúként látják, és a történelemi igazságtalanságok – az ő vezérletükkel megvalósuló – végső helyrehozását kívánják.

A Föld azonban az elmúlt évtizedek során globális közlegelővé vált: a környezet, a gazdaság, a technológia, és a politika egymástól elválaszthatatlan, egymást alapvetően befolyásoló zárt rendszere lett. Az ilyen típusú rendszerek kormányzása – a Nobel-díjas E. Ostrom útmutatásai nyomán – csak minden érintett egyeztetett akcióival lehetséges. A működtetés szabályai közösen alkothatók meg, a közös javak csak összehangoltan aknázhatók ki, és közösen kell őrködni a szabályok betartásán is. S ami a legnehezebb: a szabályszegőket – legyen az a saját, vagy nem is az ő érdekét sértő, polgár, vállalat vagy állam – mindenki fegyelmezni, és – ha kell – megbüntetni köteles. A közlegelővé vált földön ugyanis nemcsak a rosszindulat idézhet elő tragédiát, már az is „elegendő”, ha valaki egyéni menekülési utat keres. (Gross, J. et al. Individual solution to shared problems create a modern tragedy of the commons. 2019.)

Mindez alapvetően új feltételeket teremt a föld valamennyi „lakója” számára. Az emberiség történetének – a fáról való leszállásunkhoz, majd a letelepedésünkhöz, azután az ipari gazdaságra való áttérésünkhöz fogható – alapvető átalakulása előtt állunk. A „hosszú” 21. század a megállapodás kora lehet. Ez azt jelenti: „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Újraszerveződik a gazdaság: a magántulajdon és piac illetve a közösségi gazdaság (sharing economy) új egyensúlya jöhet létre. Újraszerveződik a társadalom: a zéró-transzakciós költségek hatékonyan működtethetővé teszik, és ezzel felértékelik a nemzetállamokkal szemben a kis közösségeket. Újraszerveződik a viselkedés szabályozásának intézményrendszere: globálisan működtethető megbízhatóság-tesztelő és viselkedés-ellenőrző rendszerek terjednek el.

Ám a stabil, a zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom létrejöttét válságok kísérik. Alapvető problémát jelent, hogy a globális kormányzást és szabályozást lehetővé tevő új intézmények – mint minden eddigi fordulóponton – ellentétesek az évezredek óta megszokott formákkal. Úgy szembesülünk velük, mint amikor a letelepedés után az egalitárius közösségnek alkalmazkodni kellett a magántulajdonhoz és a hatalmi hierarchiához, majd amikor az ítélkezést a közösség helyett az állam intézményei gyakorolták. Rémálomszerű volt, ahogyan a szokások által működtetett szabályok tiltottá váltak, és helyettük ismeretlen szabályok alapján, idegen hatalom büntetett. Végül azonban az állam szabályozó és büntető intézményei egyre kifinomultabbá váltak, és ez alapozta meg a dinamikus növekedést a Földön.

Napjainkban pedig ismét történelmi fordulópont előtt állunk. A hosszú trendek azonban, bár világosan kirajzolják a távoli jövőt, arról, hogy mi történik holnap vagy egy év múlva, kevés konkrétumot tudnak mondani. Ez a legfontosabb oka, hogy a logisztikus görbe kevésbé ragadja meg az emberek fantáziáját, mint az elkerülhetetlen jövőt felrajzoló narratíva. Az egyetlen – figyelmeztető – támpont: a hosszú 16. század meghozta Európa kiemelkedését, ám elképzelhetetlenül kegyetlen és hosszú – 80 éves és 30 éves – háborúkkal volt szegélyezve. Az előttünk álló évszázad épp így válságokat ígér, bár remélhetjük, elegendő bölcsességünk lesz ezeket megoldani. Az olvasó eldöntheti, vajon bíztatást vagy fenyegetést olvas ki Toynbee másik – szintén sokat idézett – mondásából: „A civilizációkat nem megölik, a civilizációkkal az öngyilkosság végez”.

A globális token economy: rémkép vagy vágyálom?

 

Pavlov kutyája 2017-ben Kínában találkozott Orwell, 1984 víziójával.  Suqian városkában – mint Kínában sok helyen – egy olyan, social credit system-nek nevezett rendszert vezettek be, amely méri, számon tartja és nyomon követi az állampolgárok viselkedésére vonatkozó információkat, majd abból a „megbízhatóságára” utaló mérőszámot állít elő. (Economist. 2019.márc. 30). Mindenki – mint egy játékban – 1000 ponttal kezd, amelyhez viselkedésétől függően hozzáadnak vagy levonnak. Aki részt vesz az önkéntes munkában, vért ad, segít a közösségnek, az növelheti pontjainak számát. Aki viszont elmarad a hitel visszafizetésével, vagy összeütközésbe kerül a rendőrséggel, attól pontokat vonnak le. A havonként újraszámolt „teljesítményük” alapján az embereket – a hitelminősítők mintájára – nyolc kategóriába osztják: a sor elején a példaszerű polgárok (AAA), a végén, a megbízhatatlan egyének (D) találhatók.

Az állami és üzleti szervezetek ezeket az információkat – a hatalom útmutatásai szerint – az egyénre vonatkozó döntéseikben használják fel. Aki magas pontot ért el, az olcsóbb hitelekre, gyorsan kiadott engedélyekre számíthat, aki viszont nem teljesített jól, attól megtagadják a hitelt és a jó állást. A social credit system – a Kínát egyébként is gyanakodva szemlélő Nyugaton – végleg kicsapta a biztosítékot. Már nem is Pavlov kutyuskáját, hanem a Skinner-dobozban – jutalmakkal és büntetésekkel – irányított patkányokat emlegetik. A rendszerszerűen alkalmazott minősítési eljárás ugyanis valóban alkalmas az emberi élet minden részletének politikai ellenőrzésére és a polgárok feletti totális kontroll megvalósítására. Sokan teszik fel – nem is titkolt aggodalommal – a kérdést: vajon tényleg elkerülhetetlen ez a rémálom? Vagy, lehet-e ezt a társadalom javát szolgáló modellként is szemlélni?

A kérdést indokolja, hogy egy ehhez hasonló rendszert 1854-ben a skót Alexander Machonochie vezetett be a norfolki fegyházban. Az Anglia legelvetemültebb bűnözői számára kidolgozott Mark System egyszerű elven alapult: aki az elvárt magatartást követte – rendesen dolgozott, nem verekedett – az azonnal jutalompontokat kapott, a szabályok ellen vétőket viszont rögtön pontelvonással büntették. A jó magaviseletet követő jutalmazás, és a szabályszegés kiváltotta (arányos) büntetés meghökkentően hatékonyan volt képes “újraprogramozni” a bűnözők rögzült, paranoid viselkedését. A börtön körülményei között is átláthatóan működő rendszer „hátrányának” éppen azt tekintették: túl sikeresnek bizonyult. Még a javíthatatlanul elvetemültnek gondolt bűnözőket is képes volt visszavezetni a társadalomba.

A börtön feltételei között kipróbált rendszer később – zseton-gazdaság (token economy) néven – széles körben alkalmazott viselkedés-módosító eljárásként vált ismertté. A „token economy” egy olyan pontozásos eljárás, amelyet az elvárt és a tényleges viselkedés folyamatos összevetésével, majd az eltéréshez kapcsolt jutalmakkal és büntetésekkel működtetik. A bekövetkezett viselkedéstől függően jóváírt, illetve levont, így folyamatosan halmozódó pontok pillanatnyi értékéhez az adott személyhez illeszkedő előnyök illetve hátrányok járulnak. Az élőlényeket pedig – Skinner patkányaitól, a börtönök lakóin keresztül, a demokratikus társadalom polgáráig – a jó viselkedés megerősítése, a szabályszegés megbüntetése az előírt szabályok elfogadására készteti. Az egyének folyamatosan nyomon követhetik aktuális helyzetüket, és saját belátásuk vezérli őket „jó magaviseletűvé” válni.

De miért van egyáltalán szükség egy efféle „büntető-jutalmazó” rendszer működtetésére a társadalomban? A természeti folyamatok fontos jellemzője – a szerveződések rendezetlenségét mérő – az entrópia. Az élettelen világban a spontán változások irányát az entrópia növekedésének törvénye írja le: a rendezettség és szabályosság hajlamos fokozatosan megszűnni és ez csak energia bevitelével, aktív beavatkozással szüntethető meg. Ennek mintájára – pusztán metaforaként – alkalmazhatjuk a szociális entrópia fogalmát: a társadalmi rend hajlamos szétesni, a kialakított szabályok leromlani. Hétköznapi tapasztalatunk: környezetünkben a rend nem jön létre magától. A magára hagyott szobában felhalmozódik a szemét, és még a rendszeres rendrakástól is csak időleges eredmény várható. A rendetlenség spontán növekedésének törvényét – lásd: a törött ablak elmélet – még kísérletek is igazolják. (Keizer, K. 2008. The Spreading of Disorder.). A társadalom tehát nem nélkülözheti, hogy folyamatos beavatkozással állítsa helyre a spontánul leromló szociális rendet.

A rendet és a szabálykövetést biztosító eszközök együtt fejlődtek a társadalommal. Másként őrizhető meg az elvárt viselkedés követése a családban, másként a törzsben, és másként a kifejlett államokban. A „közösségi lépcsőkön” feljebb lépegetve egyre újabb eszközökre volt szükség a nagyobb és komplexebb társadalmak ellenőrzésére és egyben-tartására. Sokféle típusa jött létre az integrációs eszközöknek, kezdve a hatalom által működtetett megfigyelő, ítélkező és büntető intézményektől, egészen az Istenek fürkésző tekintetéig és az általuk ígért túlvilági büntetésekig és jutalmakig. Kiderült, már az is hatékonyan befolyásolja a viselkedést, ha az ember felfedezi: valaki figyeli őt. Aki ugyanis tudja, hogy szem előtt van, az szabálykövető lesz. (Bateson, M. et al. 2010. Cues of being watched enhance cooperation in a real-world setting.). Ám, még ennél is hatékonyabb változást eredményez, ha az egyén ráébred: mások róla alkotott véleményéhez az együttélés során szankciók és jutalmak kapcsolódhatnak.

Saját kárunkon tanuljuk meg: a rólunk alkotott vélemények végigkísérik életünket, és befolyásolják körülményeinket. A tapasztalatok – és a kísérletek tanulsága – szerint a mások megítélését tükröző kép erős ösztönzést ad, hogy a közösség elvárásaihoz alkalmazkodjunk, vagyis „megjavuljunk”. Ezt a megállapítást látványosan bizonyították az un. images scoring kísérletek. (Brandt, H. et al. 2004. Indirect reciprocity, image scoring, and moral hazard.). Ám még kísérletekre sincs szükség ahhoz, hogy belássuk: környezetünk véleménye befolyásolja helyzetünket, elegendő felidézni a gyanútlanul énekelt népdalokat. Az egyikben, a falu rossza arról dalol, hogy „engem ugat minden kutya messziről”, a másik meg azért szomorkodik, hogy „rajtam van a világ nyelve”.

A városban már az államhatalom hivatalos és titkos megfigyelőinek egész hálózata – a rendőrség, mellettük a legkülönbözőbb titkosszolgálatok és ellenőrök – tartotta rajtunk a szemét. Azután a gazdaság is ráébredt az üzleti partnerek – a beszállítók, hitelezők és a fogyasztók – viselkedés-mérésének a fontosságára. A banki hitelminősítés már vagy 60 éve használja a – „token economy” elvén alapuló – FICO modellt. Ez a reménybeli hitelfelvevő hitelképességét – „előélete” és helyzete alapján – 300-850 pont között értékeli. Olcsó – un. prime-rate – kamatozású hitelre csak a skála felső régióba eső kliensek számíthatnak. A pontok csökkenésével egyre drágább – un. sub-prime rate – hitelt kínálnak, míg a skála alsó részén elutasítják a hitelkérelmet. De ugyanezt a módszert alkalmazza több kínai gyökerű rendszer: az Alibaba „personal credit scoring” és a „Sesame Credit” modellje.  (Kobie, N. 2019. The complicated truth about China’s social credit system. Wired)

Az elmúlt két évtizedben azután élet minden területére behatoltak a különféle megfigyelési és értékelési rendszerek. 2013-ban a világot Eduard Snowden döbbentette rá: az USA titkosszolgálatok az amerikai állampolgárok megfigyelésére szolgáló hálózatot – PRISM – működtetnek. De ugyanilyen célt szolgálnak a globális megfigyelés – a FAIRVIEW és az ECHELON – rendszerei. A biztosítékot mégis az csapta ki, hogy az emberek ráébredtek, hogy a platform-vállalatok – Google, Facebook, Apple, Amazon – a személyükre vonatkozó adatokat, tudtunkon kívül, átláthatatlan hálózataikon keresztül, a „háttérben” megbúvó gazdasági és politikai hatalmaknak bocsátották a rendelkezésére. Ám ekkorra kiderült: még ez a félelmetes kép is „csak” a jéghegy csúcsa. A valóságban mindenki értékel mindenkit: a vásárló az eladót, majd az eladó visszaértékeli a vevőt, a vállalkozás az üzleti partnereit, a tanárt a hallgatói, a szomszédok és az ismerősök egymást. Az internet média-, és piac-terein mindenkiről folyamatosan felfoghatatlan mennyiségű információ keletkezik. Gyakorlatilag nincs olyan „aktora” a globális világnak, akiről – tevékenysége alapján – ne születne adat, és ebből egyre többen „gyártanak” széles körben felhasználható, viselkedésének minőségére utaló mutatószámot. Döbbenjünk végre már rá: figyelnek minket!

A kis közösségekben a kultúra rítusai, szimbólumai és narratívái biztosították a kiszámítható viselkedést. A törzsek tagjai konfliktusaik rendezését a közösségükre bízták és annak ítéletébe belenyugodtak. Az államok stabilitása azonban már a hatalom szigorú szabályain, fürkésző tekintetén és kegyetlen szankcióin nyugodott. Az emberek pedig elszörnyedve ébredtek rá: idegenek, idegen szabályok alapján ítélnek, és idegen hatalom bünteti őket. Ám ekkor már a kormányzó hatalom nélkülözhetetlen volt. „Imádkozz a kormány jólétéért – érvelt a Talmud – mert ha nem létezne a tőle való félelem, az emberek elevenen falnák föl egymást.” A 21. századba átlépve azonban világunk áttekinthetetlenül bonyolulttá, szorosan csatolttá vált. Mindenki kibogozhatatlanul összekapcsolódott mindenkivel, és miközben az individualizmus korábban elképzelhetetlen szintre nőtt, az addig természetesnek vett szuverenitás megszűnt. Elkerülhetetlen tehát, hogy az emberiség újrafogalmazza az együttélés szabályait, és olyan intézményeket alkosson, amelyek mindenkit a szabályok követésére késztetnek.

A valódi kérdés az államok világában: a hatalom törvényi korlátozása és ellenőrzése. Ez a magyarázata, hogy Arisztotelész nem a demokráciát (a nép uralmát), tekintette a politikai rendszerek csúcsának, hanem a politeiát, amelyben – ahogy fogalmaz – „a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében.” Vagyis a többség uralmát csak akkor tekintette pozitív értelműnek, ha azt a törvény korlátozza! A görög bölcs – bár nyilván vitatható a véleményem – mai világunkban megértően szemlélné a globális token economy alkalmazását. Az egyik oldalon ugyanis, partnereink túlnyomó része ismeretlen polgár, idegen, távoli világ lakója, akivel valószínű soha nem találkozunk többé. Ebben a helyzetben, a nélkülözhetetlen kölcsönös bizalomhoz elengedhetetlen a megbízhatóság folyamatos tesztelése és a teszt-eredmények hozzáférhetővé tétele. Ezt pedig az internet mindenki számára felkínálja, négy fontos lehetőséget nyitva meg: az adatbányászatot, a jól ellenőrizhető szerződéseket, a személyre szabottság maximumát, és a folyamatos kísérletezés lehetőségét. Ezek azonban – akarjuk, nem akarjuk – megvalósíthatóvá teszik a totális és globális szemmel tartást is. (Zuboff, S. 2019. The Age of Surveillance Capitalism: The Fight for a Human Future at the New Frontier of Power.).

Ugyanakkor a világ túlkerült azon a ponton, hogy lehetőség volna visszaszorítani a megállíthatatlanul terjedő megfigyelő szervezeteket. A globális „falunkban”, otthonunk és magunk is, egyre gazdagabb adatforrásként „működünk”. A Cisco Research legutóbbi vizsgálata szerint gyorsan növekszik a kényelmünket szolgáló, de rólunk információkat gyűjtő hálózati eszközök száma. Ebben a helyzetben a valóságos alternatíva: egy olyan áttekinthető szabályozás, amelyben nemcsak az egyéneket és a szerveződéseket tartják szemmel, de a megfigyelők is csak a globális közösség ellenőrzése alatt tevékenykedhetnek. (Kevin Kelly. Wired. 2014). A monopol-helyzet ugyanis – legyen az műszaki, politikai, vagy gazdasági – mindig komoly kockázat forrása. Ám ez a kockázat nem szüntethető meg az ellenőrzési és rangsorolási „iparág” tiltásával. Inkább arra kell figyelni: miként biztosítható a megfigyelők és rangsorolók szemmel tartása, az általuk alkalmazott kívánatos viselkedési szabályok demokratikus ellenőrzése, és a rendszer átlátható működtetése. Csak így megakadályozható meg, hogy a politikai és az üzleti szervezetek visszaéljenek hatalmukkal. A token economy alapkérdése ugyanis mindig az: ki és milyen elvek alapján szabja meg a kívánatos viselkedés szabályait. Végső soron ezen múlik, hogy világunk a globális börtön, vagy a globális szabadság felé veszi útját.

Marx intése: Mind the gaps!

 

Marx alapvetően fontos hozzájárulása a társadalmi dinamika megértéséhez a kizsákmányolás jelenségének vizsgálata volt. A proletár munkáját – kicsit leegyszerűsítve – két szakaszra bontotta. A munkanap első részében – ahogy Marx fogalmazott – „munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg.” A munkás azonban nem mondhatja: „kösz, nekem ennyi elég volt”, mert a viszonyok arra kényszerítették, hogy ezt követően már csak a tőkés számára dolgozzon. Ekkor végzett munkájáért épp úgy nem kap fizetést, mint a jobbágy a robotért. A kizsákmányolásnak ez a modellje nagy vitát váltott ki, és sokan sokféle szemszögből elemezték. Meglehetősen váratlan módon azonban a matematika betekintést kínált annak megértéséhez, mi is zajlik itt?

A társulások – a méhektől, és a majom-csapattól kezdve, a családon, a kis közösségen keresztül, egészen a globális társadalomig – a partnerek közötti cserén alapulnak. Mindenki adja a magáét, ami a másik számára értek jelent, de elvárja a viszonzást. A cserét a partnerek által érzékelt „nyereség” határozza meg. Amíg „kifizetődőnek” érzik a cserét, azt rendszeresen megismétlik, és ezzel társulás is tartósan fennmarad. Ha viszont úgy látják, „nem éri meg” az együttműködés, akkor beszüntetik és ezzel a társulás is felbomlik. Azt, hogy a csere mindkét fél számára előnyös-e, kezdetben két tényező látszott meghatározni: a nyereségen való osztozkodás „természet-adta” arányai és a csere stratégiája. Az osztozkodás aránya első pillantásra a félek számára befolyásolhatatlannak látszott. Kizárólag a cserefolyamat természetétől függött, hogy a létrehozott értékekből mennyi jut az őszibarack termelőjének illetve fogyasztójának, a festőnek és a festmény megvásárlójának, vagy éppen a munkaerejét eladó munkásnak és az őt alkalmazó tőkésnek.

A csere „kifizetődő” voltát befolyásoló másik tényező: a partnerek viselkedési stratégiája. A cserékre ugyanis általánosan jellemző az un. szociális dilemma helyzet: nem lehetünk biztosak, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért – az előlegként kifizetett pénzünkért vagy előzetesen elvégzett munkánkért – annyit kapunk-e partnerünktől, mint vártunk. A csere résztvevői ugyanis nemcsak a jó-szándékú és együttműködő, hanem csaló és önző stratégiát is választhatnak. Nagyon is csábító a „potyautasság”: elfogadni a másik szolgáltatását, és nem kifizetni azt. Ez viszont a társulás felbomlásához vezet. A tartós cserét – a matematika és kísérletek tanulsága szerint – az un. Tit-for-Tat (TFT) stratégia alapozza meg. A TFT olyan önérvényesítő stratégia, amely az együttműködő partnernek mindig együttműködéssel válaszol, a csalást azonban megtorolja. Megelőlegezi a bizalmat, betartja a megállapodást, amikor becsapták, azonnal visszaadja, ám ha a partnere újra együttműködő, ő is újra visszatér ahhoz. (R. Axelrod. The evolution of Cooperation. 1984).

Sokáig senki nem vitatta: ha a felek elfogadják a csere „természetes” arányait és a TFT-t követik, ez tartós együtt-működére készteti őket, így a társulás fennmarad, és mindkét fél ilyenkor „profitálhat” a legtöbbet a kapcsolatból. Mivel a cserearányok befolyásolhatatlannak tűntek, a figyelem inkább az együttműködés stratégiájára irányult. Ennek „olajozottá” tételét az Isteni tekintélyre támaszkodó Aranyszabályok és a jogrend intézményei is segítették. Tekintsünk ebből a szemszögből az elmúlt évszázadokban a munkás és a tőkés osztozkodására. Az európai társadalmak felismerték, a munkamegosztás és a piaci csere – lásd: A. Smith – a társadalom jótéteménye. Mindenki akkor jár a legjobban, ha belép a cserekapcsolatokba, elfogadja a csere arányait, teszi dolgát, és hagyja a piaci versenyt érvényesülni. Aki elzárkózik a cserétől, vagy csalásával megszakítja azt, ezzel véget vet a társulásnak és önmagának is rosszat tesz.

Marx azonban a kor tulajdon és hatalmi viszonyainak szemszögéből is rápillantott a problémára. Észrevette és szóvá is tette: a tőkések – politikai és gazdasági hatalmukat felhasználva – a munkás rovására újraosztják a termelt értéktöbbletet. A szocializmusbeli KGST vicc – Mi a KGST elvi szempontja? Elviszem! Pont! – mintájára, értéktöbblet elosztásának fő szempontja a tőkés viszonyok között: „Elveszem! Pont!” Ebből fontos, a jövőre vonatkozó következtetést vont le: ha ez a rendszer nem változik, a vagyoni és a hatalmi különbségek növekedni fognak. Ebből a szemszögből pedig elkerülhetetlennek, egyben igazolhatónak is látszott a társadalom forradalmi átalakítása. Ám a történelem – ez gyakran megesik – megtréfálta értelmezőit és prófétáit. A várakozásokkal ellentétben ugyanis a 20. század elejétől egészen a 1970-es évek közepéig az egyenlőtlenségek csökkentek! (Piketty, Th: A tőke a 21. században. 2015.)

Rácáfolva a borús jóslatokra, a szegény proletárok és a gazdag kapitalisták közötti vagyoni és jövedelmi különbségek fokozatosan szűkültek. Sőt, ezzel párhuzamosan szabaddá vált a tehetségen alapuló kiválogatódás és felgyorsult a társadalmi mobilitás. A demokratikus intézmények hatására a szabadság és a jogi egyenlőség nőtt, míg a különböző csoportok, etnikumok, és a nemek közötti különbségek jelentősen csökkentek. A tőkéseket részben a kommunista forradalomtól való félelem, részben a szakszervezetek erősödő hatalma késztette mohóságuk visszafogására. Ám jelentősebb volt a hatása a folyamatos technológiai fejlődésnek, amely megkövetelte, hogy az egyre bonyolult géprendszerek működtetőit ne bérrabszolgának, hanem értékalkotó munkatársnak tekintsék. Ennek jele volt, hogy a termelékenység és a jövedelmek évtizedekig összekapcsolódóan növekedtek. A 70-es évek végétől azonban a munkabérek fokozatosan elmaradtak a termelékenység növekedésétől. Ennek következményeként a középosztály jelentős része fokozatosan leszakadt. A fejlett társadalmak kettészakadása 21. századba átlépve letagadhatatlan lett. (Under Pressure: The Squeezed Middle Class. OECD 2019.)

Részben ez váltotta ki, hogy a kutatók újra szemügyre vették a partnerek nyereségen való osztozkodását, amelynek arányairól korábban feltételezték: kizárólag a folyamat természete és a partnerek viselkedési stratégiája határozza meg. Kiderült: létezik olyan stratégiai változat – a zero-determináns stratégia – amely képes „felülírni” a Tit-for-Tat-ot. (Press, W. Dyson, F.: Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent, 2012.) Az új megközelítés arra a – matematika által addig elhanyagolt, Marx által szóvá tett, de sokak által kétkedéssel fogadott – felismerésre alapozódott, hogy a partnerek valamelyike – hatalmi helyzetére támaszkodva – képes lehet a maga érdekében befolyásolni a kifizetési mátrix értékeit. Ha pedig ezt meg is teszi, akkor – még ha mindketten TFT-t játszanak is – a „természetes osztozkodás” mértékénél többet sajátíthat ki. Vagyis, a hatalom birtokosai – a nekik járó „természetes” részesedésen túl – a maguk számára „átszivattyúzhatják” a közösen létrehozott értékek további részét, azaz képesek kizsákmányolni partnereiket!

A zero-determináns stratégia új szemszögből világította meg a kizsákmányolás jelenségét. Ennek lényege a férfi és a nő „társulásának” szexi példával mutatható be a leginkább. A gyerek létrehozásának „költsége és haszna” megoszlik a társulás tagjai között. Mindketten vállalnak terheket és mindketten részesülnek az élvezetekből. Ám – be kell ismernem – az osztozkodás egyenlőtlen. A „létrehozás” – első pillantásra – egyaránt élvezetes lehet mindkét fél számára, ugyanakkor a terhek – erre utal a terhesség fogalma – nem egyenlően oszlanak meg. A „gyermek-csinálás” örömeiből a férfiaknak nagyobb rész jut, mint a nőknek. Ez a tény egyfajta „kizsákmányolásként” értelmezhető, bár joggal hivatkoznak arra – bizonyos mértékig joggal – hogy ez a dolog „természetéből” fakad. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene a terheket egyenlőbben elosztani, de a teher-elosztásnak létezhet egy természetes korlátja.

Az osztozkodást azonban – mint láttuk – befolyásolja a felek stratégiája is. Közismert a macsó-stratégia: folyamatosan tovább lépni az egyik nőtől, a másikig, élvezetekben részesülni, majd mindig tovább állni. Ennek a stratégiának van egy önzőbb változata: nem vállalni részt a közösen „létrehozott” gyerek felnevelésének terheiből. Ezért hoztak a demokratikus társadalmakban olyan törvényeket, amelyek a gyermekgondozás „közteherviselését” a férfi és nő közötti egyenlő viszonyok alapján előírták. Most azonban a zero-determináns stratégia a macsó stratégiák egy újabb – csaló – változatára is rávilágított. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96%-a, míg a nőknek csak  39% érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasur-gap jelenségét: a nőknek jóval kisebb aránya érzi magát kielégítettnek, mint a férfi partnere. A „gyönyör-rés” jelenségének forrása:  nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, s mint ilyen a kizsákmányolás sajátos formájaként értelmezhető.

Térjünk azonban vissza a modern világ globálissá váló cserefolyamataihoz. A kizsákmányolás a 20. században hosszú évtizedekig csökkent a munka világában. Ezt mutatta a szűkülő income-gap és a csökkenő egyenlőtlenség. A 70-es évektől kezdve azonban a fejlett országok közép-osztályának sokáig javuló alkupozíciója – a technológiák automatizálása és a termelési folyamat kiszervezése miatt – romlani kezdett. Ez lehetővé tette a tőkések számára, hogy a maguk javára újraosszák az értéktöbbletet, és ezt a lehetőséget – magától értetődően – ki is használták. A termelékenység növekedésének és jövedelem-emelkedésnek a „szétcsatolódása” egyértelműen a kizsákmányolás fokozódását jelezte. A következmény: a szélesülő income-gap (jövedelem-rés), és status-gap (státusz-rés).

S mintha ez nem volna elég: egyre újabb – ráadásul a nemek kapcsolatának kényes – területein bukkantak elő rések: gender-gap (bár a nők képzettsége és kompetenciái egyre több területen meghaladják a férfiakét, a vezetői pozíciókat mégis többnyire férfiak töltik be) és a „leasure-time gap” (a családban a férfiaknak egyre több, míg a nőknek egyre kevesebb a szabadideje). És most itt a pleasure-gap. Az ok pedig mindig ugyanaz: a társulások tagjai közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a magasabb pozícióban levőknek, hogy – ha nem figyelnek rá és nem állnak ellent – kizsákmányolják gyengébb pozíciójú tagjaikat. Így a 21. században a növekvő income-gap a társadalmat ráébresztette: a kizsákmányolás újra növekszik. A szexuális forradalom „felszabadította” a nőket, egyre természetesebben és boldogabban éltek is szabadságukkal. Ám a gender-gap, a pay-gap, a leasure-time gap arra figyelmeztetett: a férfi-társadalom elnyomása nem szűnt meg. És most ráadásul a pleasure-gap is azzal szembesíti őket: a férfiak nem tesznek meg mindent örömükért.

És ekkor bevillant első londoni utam, első élménye: a „Mind the gap” felirat, ami a Metro szerelvény és a platform közötti résre figyelmeztetett, hogy bele nem zuhanjak. Úgy tűnik, az életben, amikor már úgy véljük, végre sima úton haladunk, váratlanul elénk bukkanhatnak efféle rések. A baloldal elfogadott narratíváját a matematika némileg pontosítja: nem minden egyenlőtlenség utal szükségképpen kizsákmányolásra. Ám a hatalmi egyenlőtlenség mindig felkínálja, a magas hatalmi helyzetben lévők számára, a kizsákmányolás lehetőségét. A tapasztalt szerint pedig, aki teheti, az többnyire él is azzal. Így a méltányosnál többet sajátít ki  a közösből. Marx pontosan erre figyelmeztetett: ne engedd efféle rések létrejöttét, és – ha találkozol vele – ne tűrd el azt. Ha nem akarod, hogy kizsákmányoljanak, tartsd szemmel azokat, akik – akár tehetségük okán, akár öröklött vagyonuk folytán, akár a véletlen szeszélyéből – hatalmi pozícióba kerültek. S ha ők elfelejtkeztek is, te ne feledd: az értékeket közösen hoztátok létre, és egyenlő jogon részesedtek belőle.

A globális világ hét parancsolata

 

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan.” – foglalta össze életfilozófiáját Zorbász, a görög, Kazantzakisz csodálatos novellájában. Ám a harmóniához, nemcsak a táncban, az életben is fontos tudni, hogyan lép partnerünk, és jó, ha ő is tisztában van, mi merre fogunk. Az élet „táncrendjében” először a bölcs öregek igazítottak el: „Jó tett helyébe, jót várj”, vagy „Szemet szemért, fogat fogért”. A komplex társadalmak azonban már nem nélkülözhették az Isten tekintélyére hivatkozó intéseket. (Whitehouse, H. et.al. 2019. marc.20. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.). Aranyszabályaik írták elő: „Ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz.” (Hillél), „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Lukács), vagy „Azt tedd másnak, amit Ő tesz veled” (Konfucius). Majd előlépett a filozófus – Kant – aki az ész nevében a „kategorikus imperatívuszt” ajánlotta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként szolgálhasson.” Ez, bár másként hangzik, mint az Aranyszabályok, de ugyanarra figyelmeztet: mielőtt cselekednél, képzed el, jó volna, ha mindenki hozzád hasonlóan viselkedne?

Ám a problémát – amit sokáig kizárólag a vallás és a filozófia érzett sajátjának – a matematika is „kezelésbe” vette. A 1970-es évek végén egy politológus – Robert Axelrod – arra kérte barátait: írják le, milyen elvek szerint játszanák a minden kapcsolatukat átszövő csereberét. Életünk ugyanis a cseréről szól: a családban és a szomszédokkal, a piacon és a munkahelyen folytonosan adjuk, ami a miénk – szeretetet, kedvességet, megtisztelést, segítséget vagy éppen pénzt – a viszonzás reményében. A cseréket azonban – mint az a „foglyok dilemmája” játékban feltárul – mindig a kölcsönös bizalom vezérli. A bizalom hiánya és a szabadulás csábítása miatt vallanak egymásra az elkülönített bűnözők, és így mindkettőjük rajtaveszt. Mindennapi cseréink során épp így szembesülünk azzal: nemcsak becsületes – a másiknak a bizalmat megelőlegező – hanem csaló – csak önző érdekeikre tekintő – partnerekkel is találkozhatunk. Sokan választják, hogy potyautasok lesznek: elfogadják a partner szolgáltatásait, de nem fizetnek érte. Ráébredve, hogy a csalás „kifizetődő”, egész életüket „nyerésre” játsszák: minden kapcsolatukban csak kapni akarnak, viszonozni soha.

Axelrod tehát – az élet siker-stratégiáját keresve – arra kérte ismerőseit: írják le, miként játszanák a „foglyok dilemmája” játékot, ismeretlen partnerrel. (R. Axelrod. The evolution of Cooperation. 1984). A beküldött elveket számítógépes programmá alakította, és azokat – 200 meneten keresztül – egymással „játszatta”. Minthogy a programok a résztvevők tényleges szándékain alapultak, a játék a valóságos életet tükrözte. Voltak feltétel nélkül együttműködő, és voltak, a győzelem érdekében csaló játékosok. A menetek végén – mint az életben – a nyertesek pontokat, míg a vesztesek levonást kaptak. A nyeremény folytonosan összegződött, és miután minden program játszott minden másikkal, egyértelművé vált a verseny „győztese”. Nos, a legtöbb pontot – Anatol Rapoport politológus programja – a Tit-for-Tat (TFT) szerezte. Ez mindössze két sorból állt: „Első lépésben működj együtt. Azután mindig tedd azt, amit a partnered az előző lépésben”. Ha ő az előző lépésben együttműködött, akkor működj együtt, ha viszont csalt, csald vissza. Ám ha az új menetben változtatott a viselkedésén, a következő lépésben térj te is vissza az együttműködéshez.

A TFT – első pillantásra – agresszívnek tűnik: habozás nélkül megtorolja a rajta esett sérelmeket. A valóságban Konfucius tanácsát követi: tükrözi a viselkedést. Aki tehát agresszívnek látja, az csak saját agresszivitását látja visszatükröződni. Egy együttműködő partnerre mindig kedves arc néz vissza. Axelrodot azonban nem elégítette ki ez az egyszerű magyarázat. Mélyebben elemezte a TFT programot, és a siker négy parancsolatát azonosította. Az 1. parancsolat: Légy kedves. Ismeretlennel találkozva, első lépésben mindig előlegezd meg a bizalmat. A 2. parancsolat: Légy együttműködő. Soha ne csalj elsőként (gondolj erre a házasságban). A 3. parancsolat: Légy provokálható. Az ígéret-szegését azonnal torold meg. A 4. parancsolat: Légy felejtő. Ne válaszolj – mint Ludas Matyi – egy sértésre, visszacsapások sorozatával.

A kutató a Science folyóiratban nyilvánosságra hozta felismeréseit, mindenkihez eljuttatva a siker négy parancsolatát. (Axelrod, R. és Hamilton, W. The Evolution of Cooperation. Science. 1981.). Majd, hogy bizonyosodjon, vajon az emberek megértették-e azt, újabb versenyt hirdetett. Ám az emberek ugyanúgy kezelték a matematika parancsolatait, mint az Istenekét: voltak, akik követték, de ismét voltak, akik csalásra építették viselkedésüket. A matematikát azonban nem lehetett kijátszani: a verseny győztese ismét a TFT lett. Akik csalással próbálkoztak – meglepetésükre – ráfáztak. Ezzel bizonyítást nyert: ha az életedben a legtöbb öröm-, simogatás-, tisztelet-, segítség-, és nyereség-pontot akarod gyűjteni – márpedig, legtöbbünk erre törekszik – Axelrod négy parancsolatát kell követned. A modern társadalmak sikerstratégiája tehát matematikai bizonyítást nyert.

Ám a helyzet, globalizálódó világunkban kicsit bonyolultabb. Egyrészt, az embereket nem pusztán a hideg racionalitás, hanem az érzelmek, a szubjektív várakozások és a – gyakran megalapozatlan – remények is vezérlik. Másrészt, az élet egyre kaotikusabb, mind nehezebben áttekinthető, és tele van félreértésekkel. Ezért a matematika „kőbe vésett” szabályait célszerű az élet „zajos” körülményeihez igazítani. A kapcsolat szorosságától függően, partnereinket három eltérő jellegű csoportba sorolhatjuk. Az első, nagy létszámú, csoportba azok tartoznak, akikkel életünk „csereügyleteit” – a munkahelyen és a lakóhelyen, a hivatalokban és piacon, az iskolában és az orvosi rendelőben stb. – folyamatos intézzük. A második – rendkívül szűk kör – azokból áll, akikhez szoros, intim kapcsolatok fűznek. Velük hosszú időn keresztül szeretnénk/fogunk együtt élni. Végül, van egy harmadik csoport: azok az ismeretlenek, akikkel a véletlen sodor össze, és egy újabb találkozás esélye kicsi. Mindhárom csoport esetén – a kapcsolatok sajátosságának megfelelően – célszerű a TFT szűkszavú parancsolataitól eltérni.

Az első csoportban az együttműködést gyakran zavarja meg a csalódás: a szomszéd ígéretét – leviszi a szemetet – megszegte, üzleti partnered becsapott, munkatársad átrázott, a hivatalnok „lekezelt”, egy ismerős az interneten sértegetett. Ilyenkor, a TFT 3. parancsolata – ellentmondást nem tűrően – utasít: azonnal vágj vissza. Te se vidd le a szemetet, csapd be te is partnered, sértsd vissza ismerősödet stb. Ezzel azonban az egyre élesedő konfliktus útjára léptek. Az elszenvedett sérelem lelki állapotában a másik megbüntetése mindent felülíró céllá válik: elégtételt kell venni! Ám globális világunk nehezen áttekinthető: nem láttad pontosan mi történt, félreértetted a helyzetet, becsapnak érzéseid, még a sérelemnek is lehet elfogadható magyarázata. A TFT követése ilyenkor ellenállhatatlanul a kapcsolat megszakadásához, egy barát elvesztéséhez, akár háborúhoz is vezethet.

A hidegháború idején a nagyhatalmak felismerték: a kölcsönös büntetés tétjei megállíthatatlanul eszkalálódhatnak. Ezért, bár visszabüntették egymást – kiutasították a diplomatákat, megszakítottak a kapcsolatokat – ám a végén, józanul számot vetve a következményekkel, rendre visszaléptek a szakadék széléről. Az események végzetszerű romlásának elejét vehetjük, ha visszafogjuk magunkat: legalább egy lépésre eltérünk az azonnali visszavágás kíméletlen reakciójától. Az ötödik – kiegészítő – parancsolat ezért előírja: „Légy megfontolt”. Ne küldd el a másikat rögtön „melegebb éghajlatra”, ne leckéztesd meg, ne szakíts vele véglegesen. A további együttműködést megmentheti, ha a TFT helyett, TF2T-t játszol. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az „okos enged” elv alapján beletörődünk egy bennünket ért sérelembe. Ha ugyanis nem vennénk tudomást erről, ezzel azt üzennénk: velünk ezt meg lehet tenni, sőt minket így kell kezelni. A megfontoltság pusztán annak tudomásul vétele: a modern élet bonyolult, stresszes, nehezen áttekinthető feltételei között, nem célszerű azonnal nekiugrani a másiknak. Nem szakítjuk meg örökre a kapcsolatot, nem tesszük lehetetlenné az újbóli találkozást.

A kapcsolatok második – szoros és intim – típusa még több belátást igényel. A 20. században ugyanis ezen a területen alapvetően új helyzet állt elő: a partnerek választéka kiszélesedett, a választási szabadsága pedig megnőtt. Emiatt mindenki elvárja a kimagasló „szolgáltatásokat”, és ha valamivel elégedetlen, kész – mert könnyű – azonnal tovább állni. Ám ez – előnyei mellett – egy csapdahelyzetet teremt. Csak látszólag jársz jól, ha a nem kedved szerint teljesítő partneredet – barátodat vagy szerelmedet – azonnal lecseréled. Joggal tanítja a marketing: könnyebb megtartani és boldoggá tenni egy régi fogyasztót, mint megszerezni egy újat. Nem építhető arra siker, hogy rendre kielégítetlenül hagyod partneredet, és mindig újat keresel. Tartós és boldog kapcsolat a hatodik – kiegészítő – parancsolatra építhető: Légy ráhangolódásra kész.

A ráhangolódásra való készség lényege: hajlandóság „megtanulni” a másikat, megérteni, mit szeret, és mi zavarja, elsajátítani, hogy azt nyújtsd, amit kíván, cserében azért, hogy ugyanebben részesülj. Ez azért fontos, mert – bár így hisszük – nem természetes, hogy ösztönszerűen éppen azt és úgy tesszük, ami párunknak jó, és ezzel ő is ugyanígy van. Egymás folyamatos tanulása – a másik érzéseinek, vágyainak, óhajainak tudomásul vétele, egyben ugyanezt igényelve a másiktól – formálja stabillá és boldoggá kapcsolatainkat. Érdemes rendszeresen megbizonyosodni: amit és ahogy teszel, az valóban a másik örömére szolgál-e? Az igazi biztonságot az kínálja mindkettőtök számára: ha a Te kiváló „szolgáltatásokat” nyújtsz, partnered biztos nem fog elhagyni, mint ahogy Te sem lépsz le, meggondolatlanul, ha elégedett vagy a „szolgáltatásaival”.

Az utolsó, hetedik – kiegészítő – parancsolat a globális világban rendre elénk bukkanó ismeretlenekre vonatkozik. Az idegenek egykor veszélyt jelentettek, akiket ezért kerülni kellett. A napjainkban azonban kikerülhetetlen a velük való tömeges találkozás. Ám, minthogy mindenki arra számít, megelőlegezett gesztusa viszonzatlanul marad, az egymásba botlók, segítség nélkül elmennek egymás mellett. Ezt ellensúlyozandó, a hetedik – kiegészítő – parancsolat ismeretlenekkel találkozva arra utasít: Légy segítőkész. A társadalmat ugyanis a kölcsönös segítőkészség teszi élhetővé. Egykor, a váratlanul felbukkanó ismeretlenre – aki talán csak egy másik város lakója volt – joggal tekinthettek „idegen szigetként” (John Donne). A költő mégis arra figyelmeztet: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól!” Ma már távoli kontinensek milliárd polgárát szorosabb kapcsolat fűzi össze, mint egykor a szomszédos faluk lakóit. Ebben a helyzetben nyomatékosabb bíztatás indokolt: „Segítsünk másokon! Mert a mások is, mi vagyunk”. (Luther Márton)

A birodalmak kora óta életünket a törvények vezérelik, amelyek betartására sokféle erőszakszervezet kényszerít. Ám, az együttélés mégsem nélkülözhette a világvallások Aranyszabályait. Az apró segítség pedig – miként a mosoly – rendre visszatér hozzád, és „megolajozta” a kapcsolatok gyakran nyikorgó gépezetét. A napjainkban kiformálódó globális társadalomban elkerülhetetlen lesz új – ma még csak körvonalaiban látszó – globális intézmények létrehozása. Ezek egy része – pl. a globális blockchain – szokatlan, más része – mint a surveillance state - kifejezetten ijesztő. Ám még ha ezek létrejönnek is, és működésük demokratikus kontrollja megvalósul, a globális világ nem nélkülözheti a felsorolt parancsolatokat. Ezek tehetik a Föld sokmilliárdnyi polgárának kapcsolatát – afféle globális Aranyszabályként – problémamentessé és gördülékennyé. Ezért, ha észreveszed, hogy egy ismeretlennek kis segítségre van szükség: ne habozz felsegíteni, lesegíteni, levinni, felvinni, elkísérni, átkísérni, átadni, elcipelni stb. Hidd el, könnyebb és vidámabb lesz a te életed is.

Örömóda a Hamilton szabályhoz

 

„Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid”. (Schiller: Örömóda)

Bár sokat énekeljük az Örömódát – Európánk himnuszát – többnyire nem gondolunk bele a szavak jelentésébe. Mit is szakít szét a zord erkölcs, és mit is kell ezért egyesíteni? Pedig a vers világosan fogalmaz: minden ember, testvér! Mi mégis két részre osztjuk a világot: egy szűkebb körre, akikre testvérként tekintünk, és a többségre, akiket idegeneknek tartunk. Ez a megkülönböztetés pedig életbevágóan fontos. A testvérnek ugyanis „kijár” az önzetlen segítség, de el is várható tőle a feltétel nélküli támogatás. Az ilyen önfeláldozás érthetetlennek tűnik az állandó túlélésért folytatott harcban, amely arra kényszerít: „magunkat tegyük az első helyre”. Ebből a szemszögből pedig érthetetlen, hogy valaki saját maga rovására másokat támogat. Ennek a rejtélynek megoldására dolgozta ki W. D. Hamilton a róla elnevezett szabályt. Eszerint: ha az rB – C > 0  feltétel teljesül – ahol  r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért.  (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour). A genetikai közelség „kifizetődővé” teszi az önfeláldozást, hiszen a testvéreinkben – akikkel génjeink jórészt megegyeznek – halálunk után „tovább élünk”. Ezt a logikát világította meg egy másik angol tudós – J.B. Haldane – megállapítása: „kész lennék meghalni két fivéremért vagy nyolc unokatestvéremért”.

A Hamilton szabály – kísérletekkel is alátámasztott – magyarázatot kínál a túlélésükért egymással versengő lények kooperativitására és altruista viselkedésére. A genetikai rokonságot tekintetbe vevő teljes rátermettség – az inclusive fittness – jól írja le a sokféle fajnál, változatos körülmények között tapasztalható rokoni segítséget. Ám az új kutatások azt is megmutatták, hogy az egymást segítő – nem genetikai rokon – egyedek is szert tehetnek olyan rátermettségi előnyökre, ami kompenzálja őket életesélyeik csökkenéséért. (Wang, Ch. et al. 2018. Hamilton’s inclusive fitness maintains heritable altruism.) Ez pedig arra utal, hogy létezhet „testvériség” a genetikai rokonságtól függetlenül is. A genetikai közelség – „az alma nem esik messze a fájától” – az ember világában is szembe tűnő és számon is tartják. Ám a testvérség tapasztalatának létrejöttében egyre fontosabbá vált az egy „alomban” való felcseperedésből fakadó közös élethelyzet.

Az összetartozás „beleégeti” az ösztönökbe a kölcsönös egymásra utaltság tapasztalatát. Akit testvérnek tekintünk, azzal megosztjuk a táplálékot és a terhet, nehéz helyzetbe kerülve pedig gondolkodás nélkül hozzájuk fordulunk segítségért. Megtanuljuk tehát, hogy velük „kifizetődő” az együttműködés, és ez megerősíti a két, egymást jól ismerő, egymásnak gyakran segítő személy természetes kapcsolati formáját: a direkt reciprocitást. A kulturális evolúció során azonban a közösségek mérete és sokfélesége egyre nőtt. Az együtt élők túlnyomó része már nemhogy nem rokon, de még csak nem ismerős. Mindennapi ügyeinket döntően „idegenekkel” kell intéznünk, így a váratlanul egymásba botló partnerek között nem alakulhatott ki a kölcsönös egymásra-utaltság érzése. A növekedés kényszere ezért a közösségeket rávezeti, hogy a zökkenőmentes együttműködést – az elhalványuló ösztönszerű reciprocitást pótlandó – altruizmust kifizetődővé tevő eszközökkel segítsék. Ilyen eszköz a reputáció számontartása: a közösségben elterjed a híre, hogy valaki betartja, vagy rendre áthágja a reciprocitás szabályait. De ugyanilyen célt szolgálnak azok a büntető intézmények – rendőrség, bíróság – amelyek a kötelező együttműködés szabályait előírják, betartását ellenőrizik, és a szabályszegést szankcionálják. Ám a társadalom felfedezett még egy eszközt, amivel a elhalványuló genetikai rokonság szerepe pótolható: a testvériség érzését megteremtő kollektív identitást.

Az embernek ugyanis van egy különös tulajdonsága: képes testvérként viszonyulni genetikailag nem rokon társaihoz, ugyanis „testvérség” kinyilvánítása bizalmat generál. Ez a hajlandósága azonban nem korlátlan: az altruista viszony egy ismeretlenhez alapvetően attól függ, hogy őt „saját” csoportjába – törzsébe, nemzetébe, osztályába – tartozónak tekinti-e, vagy egy idegen, sőt ellenséges csoporthoz tartozónak véli. (Gross, J. 2019. The rise and fall of cooperation through reputation and group polarization). A „testvérré” fogadást alapozza meg, amikor egy közösség kinyilvánítja, az egymást egyébként nem ismerő tagjainak közös leszármazását. Ugyanezt szolgálja, amikor egy népcsoport különböző részeit, a közös ősök felmutatásával egy „családba” tartozónak hirdetnek. De ugyanilyen hatása volt, amikor egymást nem ismerő népek csatlakoztak egy világvalláshoz: a mindenkire kiterjedő „testvérség” általános követelménnyé tette az önfeláldozást, és a feltétel nélküli támogatást.

Ilyenkor, a genetikai rokonság és az élethelyzet közelsége által kiformált testvéri kapcsolat helyébe az elképzelt közösségek (imagined community) egyre újabb testvérisége lépett. Az egymást követő és egyre szélesebb kört átfogó társadalmak – a törzsek, a népek, a civilizációk, a vallások, és végül a nemzetek – miként az egyének, keresik őseiket, kiformálják eredetük meséjét, majd az „ősfoglalással” kinyilvánítják „rokoni” leszármazásukat. Ezzel az aktussal – mintha egy szerződést kötöttek volna – testvérré fogadják a világon bárhol élő „rokonaikat”. Az idegenekből álló egyre nagyobb méretű közösségek így egy kollektív identitást hoztak létre, amely kölcsönös bizalmat teremtett köztük. Amikor ugyanis genetikailag nem-rokonok személyek fogadják „testvérré” egymást, mindenki számára kötelezővé teszik az „áldozd fel magad testvéreidért” szabályt. A kérdés csak az: miként győzöm meg az embereket arról, hogy közte és az éppen felbukkanó személy között olyan szoros rokonság van, ami indokolhatja az önfeláldozást.

Az egyre növekvő és mind differenciáltabb közösségekben, a testvériség egyre újabb formái alakulnak ki. A kezdetekre – a biológiai rokonságból fakadó – „vér-testvérek” közötti, szoros viszony érvényes. Ezt, az egymás mellett élő családok közvetlenebb kapcsolatára utaló, „tej-testvérek” sajátos viszonya követi. Ezt követően azonban már kulturális konstrukciók – szimbólumok, rítusok, pl. vérszerződés – segítettek kialakítani a testvériség érzését a korábban idegen törzsek tagjai között. A birodalmak korában a világvallások válnak nélkülözhetetlenné, és teremtettek távoli tájak, idegen lakói között a „hit-testvérségen” alapuló baráti kapcsolatot. Az elmúlt századokban pedig az egy földrajzi térségben élő, de egymással ritkán, vagy soha nem találkozó emberek között formálódott ki az egy nemzethez tartozás testvéri érzése. Ám apám emlékeztetett: a munkások „osztály-testvéreid”, ez pedig előírja az önfeláldozást és megköveteli a feltétlen szolidaritást.

Az elképzelt testvériség működését jól mutatta egy – Pápua Új-Guinea, egymással nem szomszédos törzseinek tagjai között – végrehajtott vizsgálat. (Bernhard, H. et al.  2006. Parochial altruism in humans.)  A kísérletekben résztvevők az ultimátum-játék un. büntetéses változatát játszották. Egyikük, a felosztó, pénzt kapott, amiből átengedhetett tetszőleges részt egy ismeretlen társának, a kedvezményezettnek. A felosztás arányait egy harmadik fél, az ítélő, minősítette: ha azt kevésnek – azaz igazságtalannak – érezte, megbüntethette – saját pénzen! – a méltányosság ellen vétőt. Az eredmények egyértelművé tették: ha mindhárman egy törzsből származtak, a méltánytalanság szigorú büntetést vont maga után. Ha saját törzsbeli „rövidített” meg idegen törzsbelit, a büntetés elmaradt. Ha viszont a saját törzsbelit érte méltánytalanság, az súlyos megtorlást váltott ki. Amikor a büntető idegen törzs tagjai között tapasztalta az igazságtalanságot, nem áldozott saját pénzt a büntetésre. Lényegében hasonló eredményekre vezetett egy 17 társadalomban nemrég végrehajtott kutatás. (Romano A, et. al. 2017. Parochial trust and cooperation across 17 societies.)

Amikor a történelemben egy új, a korábbi közösségeket átfogó, differenciáltabb társadalom alakult ki, a stabilitását új integrációs intézmények és új közösségi identitási formák alapozták meg. Valamiképpen ugyanis fel kell oldani az elkülönülő közösségek és eltérő közösségi identitások éles konfliktusait. Ám az új integrációs intézmények kialakítása éppen ezért komoly konfliktusokkal is járt: hatályon kívül helyezte – legalább is „felül-írta” – az addig megszokott régi intézményeket. A törzsek természetellenesnek érezték, hogy konfliktusaikról, amiket korábban maguk oldottak meg, ezután idegen szabályok (törvények) alapján és idegenek döntsenek. Ugyanilyen konfliktust váltott ki, amikor a megszokott szellemek helyébe – a „legközelebbi közös többszörösként” – a világvallás egyetlen Istene került. Amikor pedig a patchwork-szerűen tarka nemzetiségi társadalmak helyébe az elmúlt századokban, a szabványosított kultúrájú, de mindenkit egyesítő nemzet lépett, a „befoglaló” nemzeti identitás heves politikai ellenreakciókat váltott ki. A nemzetállamok, „tegyük magunkat az első helyre” szándéka, éles konfliktussá erősödve háborúkhoz vezetett.

Ma mindenki egy új globális világ létrejöttéről beszél. Vitathatatlan tényként állapítják meg: a térségek és a társadalmi, gazdasági folyamatok elválaszthatatlanul összefonódtak. Az emberiség ennek ellenére még nem nézett szembe azzal: a globális ökológiai, gazdasági, politikai válságok elkerülése új integrációs intézményeket követel. A felrémlő megoldások egy része – pl. globális blockchain vagy a fenntarthatóság stratégiái – pusztán szokatlanok. Másik részük viszont – a mindent látó és ellenőrző surveillance state – kifejezetten ijesztőek. Ám ezek mellett lekerülhetetlen a sokféle nemzeti identitást felül-író és a földgolyó minden polgárát átfogó és befoglaló kollektív identitás megteremtése. Úgy tűnik: az emberiség túlélésének feltétele, hogy Schiller Örömódája ne csak Európa, hanem az egész emberiség himnuszává váljon. A vers, születésének pillanatában pusztán csodálatos látomás volt. Ma azonban az emberiség sorsa múlik azon, követjük-e tanácsait:
„..Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott..”

„..Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!..”

„..Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él..”

Napjainkban a maguk hatalmát újra helyreállítani igyekvő nemzetek, az ismét birodalmi igénnyel fellépő országok, a magukat a világ mozgatóinak vélő autokráciák és a világ birtokosaiként viselkedő globális vállalatok alkotta nemzetközi rendszer – mint Odüsszeusz hajója, a Szkülla és Kharübdisz között – sodródik. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy érvényesítse érdekét, megerősítse saját kollektív identitását, elfogadtassa a maga narratívát, és környezetére – a „tegyük magunkat az első helyre” szellemében – rákényszerítse akaratát. A vers kérésén eltűnődve és a világot szemlélve nem látszik közeledni a nagy testvériség. Pedig békét, virágzó együttműködést, és fejlődő társadalmat csak a testvériségként felfogott emberiség kínál.

Rokonság-keresőben: vissza Ázsiába?

 

A rokon-keresést többnyire a remény vezérli: valami értékeset – földet, vagyont, privilégiumokat – örökölhetünk. Ám sokan azért kezdenek az őseik felkutatásába, hogy elbizonytalanodott identitásukat megerősítsék, és az elődök dicsőségeivel elfeledtessék kudarcait. A politika világában azonban a rokonkeresést alapvetően a hatalmi bázis kiépítésének szándéka vezeti. Amikor tehát miniszterelnökünk azt mondja, „a magyarok Attila kései leszármazottjainak tekintik magukat”, vagy „a hun–türk eredet alapján állnak”, ezzel azt akarja elérni: a türk népek rokonként tekintsenek ránk. Azért szervezzük a „rokon-tudatú” népek seregszemléjét és a „Magyar Törzsek Gyűlését” is, hogy világossá tegyük: kikkel tartozunk egy csapatba. E cél érdekében Orbán Viktor még – az általa egyébként lenézett – tudomány segítségét is mozgósította: Magyarságkutató Intézetet alapított. Ennek feladatául szabta: lelje meg valódi rokonainkat, és bizonyítsa be, őseink büszke, bátor, harcos, ugyanakkor magas kultúrájú ázsiai népek voltak.

Egykor a vérszerződés szimbolikus aktusa tette testvérré a különböző törzsek tagjait. A vér szava még sokáig afféle „ultima ráció” volt. Erről énekel a farkasok csapata a Dzsungel könyvében, de erre hivatkoztak a rasszizmus, majd a fasizmus ideológusai az elmúlt századokban. A regnáló és a reménybeli uralkodók a – vérvonalra utaló – ősfoglalással támasztották alá jogukat a trónra. „Az ‘ősiség’ legitimáló erejébe vetett mágikus hit és az ‘ősfoglalás’ – írta Szűcs Jenő – a ‘történeti jog’ forrásául szolgál”. Ám a 20. században az eredet kérdése a mítoszok szférájából átkerült a tudomány – objektív módszereivel megválaszolható – kérdéseinek körébe. Bebizonyosodott: az „ősfoglalás” nem alkalmas a remélt jó-sors elkerülhetetlen eljövetelének igazolására.  Nem a kezdetekig visszavezetett régmúlt eseménysora, hanem a követendőnek választott minta jellege határozza meg egy nemzet jelenbeli teljesítményét.

Amikor tehát egy populista új rokonokat keres, az vezeti: úgy érzi, nemhogy dicsekedni nem lehet őseivel, inkább megszólják érte. Ilyenkor „ejti” őket, és választ helyettük újat. Orbán Viktor is éppen ezt várja kutatóintézetétől: cáfolhatatlan érvekkel álljon elő, amelynek alapján az áhított – ázsiai – rokoni kör befogadja. „Madarat tolláról, embert barátjáról” – tartja a magyar közmondás. Ha felidézzük, miniszterelnökünk utazásainak jellegzetes célállomásait – Törökország, Oroszország, Kína, Kirgizisztán, Kazahsztán (ahol, saját szavai szerint leginkább otthon érezte magát), Brazília, Szaúd-Arábia, és mint hírlik Fehér-Oroszország – egy világos baráti kör rajzolódik ki. Miniszterelnökünk azért röpköd szerte a világban – olyan repülőgéppel, amelyet magához, és azokhoz, akikhez barátként csapódna, méltónak gondol – mert ezek közzé a haverok közzé szeretne tartozni. S valóban, ebben a társaságban a finn rokonság nem egyszerűen „halszagú”, hanem kifejezetten snassz.

A finnek ugyanis sokáig valóban „szegény rokonok” voltak. A 19. század végén – ahova a regnáló hatalom annyira visszavágyakozik – Finnország bizony még az orosz birodalom sötét, hideg és kietlen kormányzósága volt. A GDP/fő alapján szegényebbek voltak a magyaroknál, ami azért sokat elárul helyzetükről. Miközben az elmúlt század éppen úgy meggyötörte őket, mint minket – „megszívták” az első világháborút, belesodródtak a másodikba, és velünk együtt mindig a vesztes oldalon végezték – mégis valahogy elénk kerültek. Bár nem rendelkeztek különleges nyersanyagokkal, lendületesebben fejlődtek – a Horthy korszak kapitalizmusa és a Kádár korszak szocializmusa idején egyaránt – mint a mi. 1900-ban „mögöttünk mentek be a forgóajtón”, 1990 azonban már „előttünk jöttek ki azon”.

Hozzánk hasonlóan megszenvedték a Szovjetunió összeomlását és a globális világgazdaság recesszióit, ám éppen a válságok során tárult fel az igazi különbség, köztük és köztünk. A történelem válaszútjain többnyire megtalálták a helyes irányt és a hatékony választ. A kivezető utat az elit közösen igyekezett kiformálni, vetélkedő csoportjaik nem próbálták a kudarcokat egymásra rákenni, a társadalom pedig kész volt elfogadni – mint legutóbbi „újrastartolásuknál” a sokszor fájdalmas gyógymódot. Sikertörténetük tükrében indokolt a kérdés: miért is nem jó nekünk a finn rokonság? Csak nem az riasztja a miniszterelnököt, hogy oda megtenné egy menetrendszerű repülőgép-járat? A válasz egyszerűbb: képzeljük csak el, hogy a középiskolában volt egy szegény, bátortalan osztálytársunk, akit mindenki lenézett és gúnyolt. Most, hogy híres lett, ha találkoznánk, lehet nem is emlékeztetne az elszenvedett sérelmekre, de minket frusztrál, sikeres életútjának tükrében szembesülni saját kudarcainkkal. Keresünk inkább egy olyan társaságot, ahol bármit elmondhatunk magunkról, és bármit el is hisznek nekünk.

A finnek azért nem jó rokonok, mert a „hun-türk” körökben lenéző fejcsóválást váltanak ki. Csak gúnyolódnának: még, hogy törvények hatalma, meg demokrácia. Meg fintorognának: szabadság és egyenlőség? Nem is beszélve a magas PISA pontokról, a szűk gender-gap értékről, vagy a legutóbbi korrupciós rangsorról, ahol a finnek a legjobbak, míg mi a sereghajtók között vagyunk. Ilyen sikerekkel az új „rokonok” között nem lehet dicsekedni. Ezért akarja Orbán Viktor inkább arról meggyőzni a világot: a magyarság nem a „halszagú” finnekkel, hanem a török, az azeri, a kazah, az üzbég és a kirgiz népekkel rokon. A megbízott tudományos intézet pedig – nem kétséges – jól végzi majd a dolgát, így nemsokára „papírunk lesz róla”: Ázsiába tartozunk. Beteljesedik Ady 117 éves rémálma: „Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról”.

A regnáló hatalom tántoríthatatlanságát ismerve: a finn-ugor rokonságnak annyi! A veszteség látszólag nem nagy: a jelen szemszögéből ugyanis a (vitatott) finn (nyelv)rokonság versus az ázsiai rokonság kérdése kevéssé fontos. Finnország abból a szemszögből érdekes, egy sikert hozó és követhető mintát kínál számunkra. Finnek ugyanis minden fellelhető mutatószám – a felelős kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a törvények hatalma, a versenyképesség, a társadalmi haladás – szerint nemcsak Európa, az egész világ legélhetőbb, leghatékonyabb, legversenyképesebb és egyben leghumánusabb társadalmát hozták létre. Éppen példáját követve válthatnánk valóra – ha nem is könnyen, és talán nem 2030-ra – a miniszterelnök álmát: Európa legjobb, legélhetőbb, legversenyképesebb 5 országa közzé emelkedjen hazánk.

Miniszterelnökünk azonban – mint a Soros-kampány kiagyalói kiszivárogtatták – csupán egy drámai történelmi narratívát keres, amihez Magyarországot elmozdíthatatlanul lecövekelheti. Az ázsiai rokonság afféle társadalmi csapdaként újra ránk zárul és beteljesül Ady – több mint egy évszázados – jövendölése: „kompunk”, mielőtt elérte volna a nyugati partot, visszafordul a kelet felé, és az ázsiai oldalon akar kikötni. Holott, bármilyen útvonalon és kapcsolatokon keresztül érkeztünk is a Kárpát-medencébe, partot érhetnénk akár az európai, akár az ázsiai oldalon. Ám a két part az elmúlt században „eltávolodott” egymástól. Aki jól döntött – mint a finnek – bölcs stratégiával és kitartással sereghajtóból európai élmezőnybe emelkedhetett. Aki viszont folytonosan álmokat kerget – mint mi – az rendre visszasodródik az ázsiai partokhoz. A különbséget jól mutatja az elmúlt hetekben nyilvánosságra került Demokrácia index. A finnek a 9 pontos élmezőnyben, a mi magyarok – némi javulás ellenére – 6.63 ponttal, elmaradva szomszédjainktól, a 42-ek vagyunk. „Türk testvéreink” pedig messze leszakadva – átlag két ponttal – a 140-160. helyen kullognak.

A nemzetközi „szépség-verseny” globális élmezőnyét, meglepő módon, a kis európai államok – a norvégok, a svédek, a dánok, a hollandok, a svájciak és finnek – alkotják. Közöttük azonban nem a genetika vagy őstörténet teremt rokonságot, hanem a társadalmat vezérlő intézményrendszer. (Giuliano, P. et al. 2013. The Transmission of Democracy: from the Village to the National-State). A sikert hozó társadalmi örökség: a folyamatosan fejlesztett intézményes hatalommegosztás, a felelős kormányzás, az egyre szélesülő demokrácia, a fejlett kisközösségi demokrácia. A kiemelkedés útja tehát mindenki előtt nyitva áll és végig járható. Akkor miért nem a finnek útját választjuk? Talán azért, mert a mostanában kiválasztódó hatalmi elit inkább tekinti iránymutatóul a „Lökd ide a sört”- Szörényi sláger – refrénjét: „a haveri körben, az Arany Ökörben, a sikereim mind értékelik..”.

Csak egyetlen – de fontos – példa arra, hogy a finneknél egészen más dívik, mint az „Arany Ökörben”. Az Economist nemrég a felsőoktatással kapcsolatos elemzést közölt, amely hazánk és Finnország közötti érdekes eltérésre hívta fel figyelmet. (Economist 2019 jan.12) Bár mindkét országban a 18-30 éves generációknak – Franciaországgal összevetve – viszonylag kisebb része jár egyetemre, vagyis a felsőfokú oktatás erősen szelektív, a társadalmi mobilitás finneknél mégis magas, míg nálunk alacsony. Vagyis, Finnországban az oktatás erősíti a mobilitást és kiegyenlíti a szülők eltérő státuszából fakadó különbséget, nálunk viszont az iskolai teljesítményt – így az egyetemre kerülést, ezzel az karrier-lehetőségeket, és ezen keresztül az élet-esélyeket – döntően a szülők társadalmi státusza és iskolai végzettsége határozza meg. A finn társadalom tehát bárhova születtél is, egyaránt értékesnek, és fejlesztésre méltónak tekint. A társadalmi befektetés elkezdődik már megszületés előtt, folytatódik csecsemő-korban, tovább tart az óvodában és az iskolában, kiteljesedik a magas színvonalú, és az állami beavatkozástól mentes egyetemeken, ahol erős, de teljesítmény-függő a szelekció. Ez pedig odafigyelésre ösztönzi a szülőket és kemény munkára az egyéneket.

Orbán Viktor mégsem Finnországot választja rokonnak, példaképnek meg végképp nem tekinti. S ha lett volna még némi remény, akkor ez nemrég végleg kihunyt. A finn EU biztos – Jyrki Katainen – azt találta mondani nemrég Brüsszelben: „Ne költse európai adófizetők pénzét olyan ország, ahol nem tisztelik a jogállamiságot.” Ilyet a török elnök soha nem mondana, az orosz meg éppen arra bíztatna: álljunk ellent a kukacoskodó EU-nak. Többi „rokonunk” is arról győzögetne: ne hallgassunk azokra, akik az európai értékekről „hablatyolnak”. Az új haveri körben uralkodó nézet: az emberek csak az erő szavából értenek, a jövő az autokráciáé, a sikert csak a populizmus hozhat. És éppen ez az, amit Orbán Viktor oly szívesen hallgat.