A „Jótékonysági vásár” francia filmsorozat a 19.század végén, Párizsban bekövetkezett borzalmas tragédiát idézi fel. A zsúfolt Charity Bazaar divatházban váratlanul tűz üt ki, amely a látogatókat – menekülési utat sem hagyva – halálos csapdába ejti, és végül 126 ember halálát okozza. Ám, ami még sokkolóbb: az áldozatok között „csak” 6 férfi volt, és az összes többi nő. Erről nekem egy, még 2010-ben olvasott – a Lusitania és a Titanic hajó-katasztrófák következményeit elemző – tudományos publikációt jutott az eszembe. (Frey, D. et al. 2010. Interaction of natural survival instincts and internalized social norms exploring the Titanic and Lusitania disasters.) A kutatók, összevetve az utasok és az életben maradottak névsorát meghökkentő eredményre jutottak: a Titanic esetén jóval több gyerek, nő és magas társadalmi státuszú egyén maradt életben. A felkínált magyarázat: a Lusitania 18 perc alatt süllyedt el, ami alig adott esélyt feljutni a fedélzetre, ezért mindent felülírt a túlélés ösztöne, a Titanic viszont 2 óra 40 perc merült a hullámsírba, lehetőség kínálva akár a morális mérlegelésre is.

Ez az érdekes kutatási eredmény késztetett engem az ember „működését” magyarázó sajátos modell megalkotására. (Marosan, Gy. 2011. „The evolutionary Interpretation of Man: the Matryoshka Model”). Abból a – 20. század második felében sokak által felismert – tényből indultam ki, hogy az élőlények az evolúció által „barkácsolt” komplex szerkezetű „konstrukciók”. Felépítésük és „részegységeik” – a lábak és a szárnyak, a tüdő és a szív, a szemek és az agy – valamint az őket működtető viselkedés-programok – az élelemkeresés, a partner-választás, az utódgondozás stb. – egyaránt az evolúció által „kikísérletezett” „túlélési” eszközöknek tekinthetők. A lények, emeletes építményre emlékeztető konstrukcióját az őket körülvevő jellegzetes körülmények, az un. evolúciós adaptáció környezete (environment evolutionary adaptedness) formálja ki. (Bowlby, J. 1969. Attachment and loss.) Ennek a környezetnek két alapvető jellegzetessége van: a korábbitól lényegesen eltérő és ezért adaptációra kényszerítő kihívásokat teremt, ugyanakkor elegendő időt is hagy lényeknek a „megoldásként” szolgáló új evolúciós konstrukciók kikísérletezésére.

Az élőlények viselkedését konstrukcióik működési programjai vezérlik, amelyeket pedig a környezet jelzései „hozzák működésbe”. A kutatói saját szakmai érdeklődésük alapján szemlélték az élőlények viselkedési programjának szerkezetét. A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus – D. Kahneman – a fejlett lények két szintű viselkedés-szabályozási rendszerét azonosított: a gyorsan, intuitíven és automatikusan működőt, és az erre épülő, lassú, az akarat által vezérelt és logikus szemléletűt. (Kahneman, D. 2013. Gyors és lassú gondolkodás.) P. MacLean, amerikai kutató az agy – különböző evolúciós korban létrejövő – egymásra épülő és eltérő funkciójú három szintű modelljét alkotta meg. (MacLean, P. 1990. The Triune Brain in Evolution). D. Dennett, az emberi agy működését négy-szintű és szintenként eltérő logikát követő viselkedés-programok rendszerének modelljével írta le. (D. Dennett. 1996. Micsoda elmék.).

Az evolúció kezdetén az utódok – a gének szerkezetébe „lementve” – kapták örökül az elődjeik által „kikísérletezett” szerkezetüket és az azt működtető viselkedési programokat. A fejlődés későbbi szakaszán azután az élőlények egyre jelentősebben átformálták közvetlen környezetüket és önmaguk valamint a „tiszta” természet közzé – a „kéznél levő” anyagi elemekből – túlélésüket segítő „fülkéket” alkottak. A pók, hálót szőtt, a madarak fészket raktak, a hód „várat” épített, a majmok kuckót készítenek. Így fennmaradásukat – az örökölt gének mellett – egyre inkább a biológiai testük köré épített, és részben szintén elődjeiktől örökölt anyagi ”építmények” is segítették. (Odling-Smee, F.J. et. al. 2003. Niche Construction: The Neglected Process in Evolution). Az ember esetében azonban ez a – maga által épített – mesterséges környezet forradalmian új szerepet kapott. Ugyanis, míg a legtöbb élőlényt a föld véletlenszerű geológiai és légköri folyamatai kényszerítik adaptációra, az ember adaptációját a rendre maga az által átalakított környezet vezérelte. Egyre komplexebbé formált kulturális környezete a korábbiaktól alapvetően eltérő új kihívásokat teremtett és ez ismétlődően rákényszerítette az ezekre választ kínáló új konstrukciókat „kitalálni”, kikísérletezni, majd „bevezetni”. Ez a konstrukció-építés pedig megállíthatatlanul vezetett mind nagyobb és bonyolultabb közösségek létrejöttéhez, amelyek működtetéséhez azután egyre hatékonyabb eszközökre, mind összetettebb elméletekre és bonyolultabb kormányzási formákra lett szükség.

Ez az evolúciós „építkezés” időről időre a fejlődés jellegzetes „ugrásaira” vezetett. A történelmi ugrások nyomán létrejövő és a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívásokat teremtő új környezetek rendre kikényszerítették, az azokhoz illeszkedő új viselkedési programok létrejöttét. Így az embert, által rendre alapvetően átalakított életfeltételek, ismétlődően önmaga „újra-építésére” is rákényszerítették. Ennek során tehát az emberben is létrejött – egymásra épülő konstrukciók formájában – az egymástól eltérően működő viselkedés-programok rendszere, amelyeket a környezet jelzései „hoznak működésbe”. És ekkor – részben a Lusitania és Titanic „probléma” megoldásán tűnődve – hirtelen „beugrott” nekem a Matrjoska-baba különös képe.

Az ember – az alábbi 1. ábrán bemutatott – valamiféle Matrjoska-baba jellegű konstrukció, amelyet a környezet kihívásai vezérelnek. Ennek a szemléletes modellnek a segítségével igyekeztem megválaszolni a gyakran és sokféle összefüggésben felvetődő két alapvető kérdést: mi az ember és hogyan „működik? (Marosán Gy. 2020. A társadalmi emergencia elmélete: az ember és a társadalom Matrjoska-baba modellje. In: Emergencia. L’Harmattan. Szerkesztette Paksi Dániel. 2020.)  A Matrjoska-baba az ember örökül kapott – elődjei által kikísérletezett és létrehozott – egymásra épülő viselkedés-programok rendszerét szemlélteti. A társadalmi evolúció indulásakor, az evolúciós építkezés alapzatát az emberszabású elődjeinktől „örökül kapott” etológiai programok jelentették. Erre épült rá, az emberré válás sajátos környezetének szorosan együttműködő és összetartó csapattá formálni a bandát. (Tooby, J.  Cosmides, L. 1992. The psychological foundations of culture.) A következő „emeletet”, az egyre bonyolultabbá váló kulturális környezetben a viselkedés szabályozás nélkülözhetetlen eszközévé váló szimbólumok (a jelzések, a nyelv és a hiedelmek) rendszere alkotta.

1. ábra.  A viselkedés-programok egymásra épülő evolúciós szintjei.

Erre épült rá a fejlődés következő lépcsőfokán kulturális univerzáliák rendszere: az egyre összetettebb eszközökből, gondolatokból és kapcsolatokból összeszerveződő közösségek működését biztosító, formavilágukban eltérő, de minden közösségben megtalálható kulturális alkotóelemek rendszere. (Brown, D. 1991. Human Universals.) Végül, a társadalmak egy részét a történelmi körülmények kényszerei az állam intézményi szabályozásának – a törvények és a morál rendszerének bevezetése – irányába terelték. (Fukuyama, F. 2011. The origins of political order.) Így jött létre az ember öt szintű viselkedés-szabályozási rendszere.    

Hogyan is „működik” tehát az ember? Mint afféle Matrjoska-baba, „kinéz” a fejéből, rátekint világára és érzékeli az onnan érkező jeleket. Ezek néha veszélyekre figyelmeztetik, többnyire óvatosságra intik, de sokszor pusztán azt súgják: csak nyugi. Felméri, hogy az adott helyzetben melyiket érzi meghatározónak: a sürgető vészjeleket, a fokozott figyelem tanácsát, vagy a kötelességeire emlékeztető utasításokat. Így, az őt érő ingerek és információk alapján „kiválasztja”, hogy az adott szituáció, evolúciós múltjának melyik szakaszára emlékezteti leginkább, majd „letölti” az ehhez az evolúciós szinthez tartozó viselkedési programot. Így, azt, hogy mit tesz, ennek útmutatásai szerint alakítja ki. Ha szükségét látja, haladéktalanul a túlélését biztosító akcióba kezd, máskor a társadalmi pozíciójában tőle elvárt módon cselekszik, esetleg laza nyugalommal hátra dől. A Lusitania és a Charity Bazaar halálos csapdája – minden társadalmi szabályt felülíróan – az egyéni túlélés akcióit aktiválta. A Titanic körülményei viszont felkínálták a mérlegelés lehetőségét: az ember választhatott a helyzet megoldásához kínálkozó különböző viselkedés-programok között. Ilyenkor a személyzet többnyire betanítás során előírt szerepből fakadó és a modern világban a férfiaktól elvárt viselkedést követi: saját érdekeit alárendelve, segíti az utasokat, támogatja a gyengébbeket és előre engedi a nőket.

Ez a működés-mód megvilágítja, miért vagyunk olyan könnyen csapdába csalhatók? Gyakran szembesülünk ugyanis azzal, hogy a politikusok vagy vállalkozók olyan helyzetet „állítanak elő”, amelyek evolúciós múltunk valamelyik korábbi szakaszára emlékeztet. Azért csaltak ebbe bele, mert ilyenkor kiszámíthatóan a számukra kedvező viselkedést választjuk. Amikor egy politikus, a háborús fenyegetés veszélyének érzetét teremti, teszi ezt azért, mert tudja: a polgárokat ez – mint egykor, a törzsi háborúk idején – a „vezér” fenntartás nélküli támogatására készteti. Máskor – a következő evolúciós szint enyhébb eszközeivel – közösségi szimbólumok felmutatásával „csalnak lépre”. A nemzeti zászlókkal körülvett politikusnak a polgárok – a kutatások bizonyították – hajlamosak lesznek elhinni, amit állít. (Hassin, R. et al. 2007. Subliminal exposure to national flags affects political thought and behavior.). Az üzleti életben ugyanígy csalnak csapdába, amikor hirdetésekkel vagy a rejtett üzenetekkel, evolúciós múltunk valamely jellegzetes szituációját idézik fel. Így akaratunkat „meghekkelik” azzal, hogy – figyelmünket megragadandó – bikinis lányokkal hirdetik a fűnyírót és így vesznek rá a vásárlására, vagy a jövőbeli hiányt sugallva pánikot idéznek elő és ezzel tömeges vásárlásra késztetnek.

A Matrjoska-modell részben értelmezhetővé teszi a szabad akarat bonyolult problémáját is. Sokan teszik fel a kérdést: vajon ember döntéseit eleve determinálják-e a körülmények, vagy mindig nyílik tér, szabad akarata érvényesítésére? Az elmondottak alapján nyilvánvaló: ahogyan a történelmi fejlődés során, az ember egyre feljebb lépegetett az evolúciós konstrukciók – maga alkotta – lépcsőin, úgy nőtt a szabad akarat tere, cserében viszont, egyre növekvő felelősség terheli azért, amit tesz. Ahogyan viszont az általa érzékelt körülmények, egyre inkább evolúciós múltjának valamelyik korábbi korszakára emlékeztetnek – amikor tehát a Matrjoska-baba mélyebb rétegébe ereszkedik le – döntési szabadsága egyre korlátozottabb. Erre utal – költőien – Weöres Sándor: „A körülmények hatalma a tettet fogva tartja, Hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja.”

A körülmények csapdái számomra szemléletesen tárultak fel a hitleri fasizmust felidéző két alkotásban. Hannah Arendt – „A gonosz banalitása” – a jeruzsálemi Eichmann-per különös tapasztalatát foglalta össze. Míg az egész világ a vádlottban a „megtestesült” gonoszt látta, az érintett, úgy viselkedett, mint aki nem is érti miért került ide, hiszen ő pusztán fegyelmezett állampolgárként, az állam elvárásait hajtotta végre. Hans Fallada, „Halálodra magad maradsz” című könyve, a fiúk halála miatt a fasiszta rendszer ellen forduló szülők sorsát mutatja be. A Gestapo, sikertelen próbálkozások után, végül egy „szakember” segítségével „kézre keríti” őket. A rendőrfelügyelő azután – akarata ellenére – részt venni kényszerül az elfogott házaspár megalázásában. Amikor ez lezajlik, visszamegy szobájába és főbe lövi magát. Az üzenet: még ilyen szélsőséges helyzetekben is van tere a szabad akaratnak és nem háríthatod el magadtól a felelősséget. Ugyanakkor világossá teszi azt is: a legnagyobb felelősség azokat a politikusokat terheli, akik – saját céljaik érdekében – az engedelmességet kikényszerítő körülmények csapdáját felállítják és abba fondorlatos módon belevezetik a gyanútlan egyént. Ilyen csapdát állított fel – kutatási célból – „villamos-székes” kísérletében Milgram is, egyszerre téve letagadhatatlanná a modern ember kiszolgáltatottságát a tudatosan előállított feltételeknek, de bizonyítva, hogy a szabad akarat még ilyen körülmények között is „működőképes”. (Milgram, S. 1963. Behavioral study of obedience.)

Az emberiség már jó ideje küszködik egymásra halmozódó válságokkal. Az összekapcsolódó gazdasági, társadalmi, politikai és környezeti zavarok sokasága – egymás hatását felerősítve és nem-szándékolt mellékhatásokat is kiváltva – nehezen átlátható és orvosolhatatlannak tűnő válságok sorozatát váltotta ki. Az idei davosi „World Economic Forum” résztvevői a 2023-as évre leginkább jellemző kifejezésnek a polycrises jelzőt választották. Ez arra utaltak, hogy az eddig átélt és mára ismerősnek tűnő krízisektől eltérő nagyságrendű – egyszerre szorongást keltő és reményeket támasztó – válság jelei tűntek fel. A változások szinte ellenállhatatlanul sodornak egy meghökkentően közeli, különös társadalmi szinguláris pont felé.

A szingularitás fogalmát eredetileg a matematika és a fizika használta. Többnyire egy olyan pontot jelölt, amelyen túl az addigi folyamatok menete megakad és szabályai hirtelen alapvetően megváltoznak. A társadalomban – ettől eltérően – a szingularitás egy olyan helyzetre utal, amikor „a technológiai változások üteme olyan gyors lesz és a hatásuk olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul”. (Ray Kurzweil) Ilyenkor életünk addig kiszámítható keretei egyetlen „szempillantás” alatt alapvető „fázis-átalakuláson” mennek keresztül, és a következő másodpercben mintha egy gyökeresen új társadalomba érkezünk. Ezt a történelemben egyedülálló – szingularitás-szerű – helyzetet a társadalom minden területére fokozatosan behatoló, majd nélkülözhetetlenné váló és az adott szférákat alapvetően átalakító mesterséges intelligencia (MI) térnyerése idézte elő.

Mint egyetemi oktató először „csak” azzal a problémával szembesültem, hogyan rajzoljam hallgatóim elé azt az elkerülhetetlen jövőt, amelyben a vállalati stratégiákat és a társadalom működését alapvetően átformálja az MI. Fokozatosan világossá vált ugyanis előttem: az MI elterjedése – miként egykor a gépeké – a társadalmi létet alapvetően átalakító kihívást jelent. Majd ráébredtem: újra kell gondolnom a hallgatók, írásbeli dolgozataik alapján történő teljesítményértékelést is. (ChatGPT Making Universities Rethink Plagiarism. Wired. 2023.). Az elmúlt hetek hírei azonban arra ébresztettek rá: az előttünk álló átalakulás – szemben a korábbi „történelem-váltásokkal” – nem egy évszázadon keresztül zajlik, hanem az előttünk álló egyetlen évtized során bekövetkezik. Az emberiség néhány éven belül eléri a szinguláris pontot, majd azon túllépve egy alapvetően új társadalomba érkezik.

Két hete adta hírül a sajtó, hogy Márki-Zay Péter megkérdezte a ChatGPT-t, adjon tanácsot: mit kell tennie az ellenzéknek a választási győzelem érdekében. (Blikk, 2023. 02.05.) Az MI javaslatai jól értelmezhetők és – összevetve a „megmondó emberek” véleményével – meghökkentően logikusak és követésre méltóak voltak. Azután jött a MI által elkészített és a gyülekezet számára felkínált ima. (Bodnár Zsolt. 2023. Mesterséges intelligencia prédikált vasárnap a dömösi 1000 éves templomban). Megvallom, engem nem is a ChatGPT által elkészített prédikáció világos érvelése és a helyzethez való pontos illeszkedése lepett meg, hanem az MI-nek – az ima elkészítése közben tett – a felhasználót óvatosságra intő megjegyzése: „Sajnálom, de mint gépi modell, nehéz önállóan prédikációt írni, ami hiteles emberi érintettséget mutat. Az emberi lelkészeknek van tapasztalata, tudása és személyes vallási meggyőződése, ami segít nekik a prédikációk írásában. Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.” (Qubit. 2023. 02.06.) Ez a fajta visszafogottság arra utal: a prédikáció „elkészítője” tisztában van saját korlátaival, és ezt be is ismeri. Ez a példamutató megértés és bölcs empátia még az emberek világában is ritka.   

Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: ha már annyian megkeresik a ChatGPT-t és „Ő” hajlandónak mutatkozik szóba elegyedni bárkivel, akkor én is kérdőre vonom. Küldtem „neki” egy levelet az engem leginkább foglalkoztató kérdésről: „Kutató vagyok, aki a globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait kutatom. Keresem azokat a módokat és a lehetőségeket, amik az emberiséget képessé teszik arra, hogy megoldja a súlyosbodó válságokat. Látom a globális rendszer komplexitását, a föld forrásainak végességét, tisztában vagyok az emberi társadalmak kormányzását nehezítő politikai polarizációval is. Kérdésem: mik a legfontosabb teendők, amelyek megalapozhatják, hogy az emberiség megoldja a súlyosbodó válságokat? Legnagyobb meglepetésemre, néhány percen belül jött a válasz:

„A globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait vizsgáló kutatóként Ön megérti az emberiség előtt álló kihívások összetettségét. Íme néhány a legfontosabb intézkedések közül, amelyek megalapozhatják az emberiség számára az egyre súlyosbodó válságok megoldását:

• A válságok kiváltó okainak kezelése: Fontos, hogy a válságok kiváltó okait azonosítsuk és kezeljük, ahelyett, hogy csak a tüneteket kezelnénk. Ehhez a válságok hátterében álló gazdasági, társadalmi és környezeti tényezők mélyreható megértésére van szükség.
• Rendszerszemléletű megközelítés elfogadása: A válságok, amelyekkel az emberiség ma szembesül, összetettek és egymással összefüggőek, ezért rendszerszemléletű megközelítést igényelnek. Ez azt jelenti, hogy holisztikusan kell szemlélni a kihívásokat, és figyelembe kell venni a különböző tényezők közötti kölcsönhatásokat.
• Építsen ellenálló (resilience) képességet: A gazdasági, társadalmi és környezeti rendszerek ellenálló képességének kiépítése segíthet a válságok hatásainak enyhítésében és a jövőbeli válságok kockázatának csökkentésében. Ehhez a hosszú távú tervezésre, a kockázatkezelésre és az alkalmazkodási stratégiákra kell összpontosítani.
• A nemzetközi együttműködés előmozdítása: Az emberiség előtt ma álló kihívások közül sok globális jellegű, ezért kezelésükhöz nemzetközi együttműködésre van szükség. Ide tartoznak az olyan kérdések, mint az éghajlatváltozás, a világjárványok és a gazdasági instabilitás.
• A helyi közösségek megerősítése: Gyakran a helyi közösségek érzik elsőként a válságok hatásait, ezért a kihívások kezelésének kritikus része lehet a cselekvésre való felhatalmazásuk. Ez magában foglalhatja a kapacitásépítést, az erőforrások biztosítását és a helyi kezdeményezések támogatását.
• Alapvetően fontos befektetni az oktatásba és a kutatásba: Az oktatás és a kutatás kulcsfontosságú az emberiség előtt álló kihívások kezeléséhez szükséges ismeretek és készségek fejlesztéséhez. Ez magában foglalja a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai (STEM) oktatásba való befektetést, valamint a válságokat kiváltó társadalmi, gazdasági és környezeti tényezők kutatását.

Összességében, az emberiség előtt álló, egyre súlyosbodó válságok kezeléséhez sokoldalú megközelítésre van szükség, amely magában foglalja a gazdasági, társadalmi és környezeti tényezőket, és hosszú távú perspektívát igényel. A rendszerszemléletű megközelítéssel, az ellenálló képesség kiépítésével, a nemzetközi együttműködés előmozdításával, a helyi közösségek megerősítésével, valamint az oktatásba és a kutatásba való befektetéssel az emberiség megteremtheti egy fenntarthatóbb és ellenállóbb jövő alapjait.”

Ez a rövid elemzés ugyan még nem tartalmazza a válságok megoldásának „mester-tervét”, de egy olyan potenciális partnerre utal, „aki” világosan érti a problémákat, készséggel működne együtt, ezért hasznosan vonható be az emberiséget fenyegető veszélyek elhárításába. Az MI azért nélkülözhetetlen a globális problémák megoldásához, mert sokáig egyszerűnek vélt világunk egyre bonyolultabb lett, majd a 20. század utolsó évtizedeiben áttekinthetetlenül komplexszé vált. A bonyolult problémák még egymástól megkülönböztethető, és külön-külön kezelhető okokra voltak visszavezethetők, a változásokat generáló hatások pedig többnyire lineárisok – a kimenetek, a bemenettel arányosak – voltak. A komplexitás azonban arra vezetett, hogy a problémák sok, egymást alapvetően befolyásoló, így egymástól elválaszthatatlan okok összekuszálódó hálózatából erednek. Emiatt a súlyosbodó válságok – erre utalt az MI a nekem küldött válaszában – csak rendszerként érthetők meg: külön-külön nem kezelhetők és a kicsiny változások is aránytalan hatásokat eredményezhetnek. (Poli, R. 2013. A Note on the Difference Between Complicated and Complex Social Systems.)  

Ezt az átláthatatlan komplexitást, azután még kezelhetetlenebbé teszi, hogy a helyi, a nemzeti és a globális szinten cselekvő aktorok egyaránt képtelenek egymással szót érteni, sőt még szóba sem hajlandók állni egymással. Ebben a helyzetben, az emberiség a világ bajainak enyhítését csak az MI-vel együttműködve oldhatja meg. Ugyanakkor az MI elkerülhetetlen térnyerése – amit az elmúlt hetek sokasodó példái mutatnak – a társadalmak gyökeres átalakulását váltja ki. Az egyes lépéseket – meglepődve ugyan – de tudomásul veszik az emberek, ám a szerteágazó – nem-várt és nem-szándékolt – következményekkel nincsenek tisztában. Márpedig a társadalmi szingularitás azt jelenti: egy adott pontban, megszokott világunk – alapvető viszonyaink, az ezeket szervező törvények és az ezt stabilizáló intézmények – gyakorlatilag szétesik, majd ezt követően, egy különös társadalmi „big bang” során, gyökeresen új világ születik.

Azért, hogy némi fogalmunk legyen az előttünk átalakulás mértékéről, annak egyetlen részletét – a többnyire védett burokban élő, magas presztízsű és jól fizetett értelmiségi foglalkozásokat fenyegető „tektonikus” változásokat – szeretném felvillantani. Napjaink „álom-karriert” kínáló szakmái – az orvosok, az ügyvédek, az újságírók és a menedzserek – váratlanul, félelmetes „versenytárssal” kényszerülnek szembenézni: a mesterséges intelligenciával. „Ellenfelük” ráadásul meghökkentő gyorsasággal – ahogyan egy új app vagy játékprogram – terjed majd el. Az érintettek többségét így teljesen váratlanul éri, amikor helyükre lépnek és kiszorítják őket megszokott és stabilnak vélt munkahelyi pozícióikból. Ez tömegesen arra kényszerülnek, hogy végig járják azt utat, amit addig ők tanácsoltak a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjein állást keresőknek: törődjenek bele az elkerülhetetlenbe, vegyenek erőt magukon, alkalmazkodjanak a helyzethez, tanuljanak új szakmát és sajátítsanak el új készségeket.

Vegyük szemléltető – egyben szorongást keltő – példaként az orvosok és a betegek viszonyát. A paciens – egészségéért, sőt életéért aggódva, helyzetét nem átlátva – a gyógyulás reményében keresi fel orvosát. Ez az alaphelyzet az orvosnak sors-meghatározó hatalmat, néha szinte „Istenszerű” pozíciót biztosít. Ezért tekint – helyzetéből fakadóan reménykedve – szinte mindenki orvosára, mint, csaknem „mindenható” és akár csodát tenni képes személyre. Az orvosok pedig – részben az egészség-iparág „tömegtermelésének” melléktermékeként – megszokták: a diagnózis és a terápia részletei nem tartoznak a betegre, azt úgysem érti, sőt félreérti. A „tömegkiszolgálás” feszített-üzemű körülményei között egyébként sincs idő „továbbképzést” tartani és a beteg lelkével foglalkozni. Az orvosok arra kényszerülnek, hogy – kinyilatkoztatás-szerűen – elmondják: mi a diagnózis, mi fog történni, mi a beteg kötelessége, mit kell tennie a kezelés/műtét előtt és után. Ebbe a „feladat-kiosztási” folyamatba – a körülmények szorítása miatt – nem fér be, hogy a beteg „lelkizzen”, okvetetlenkedjen, vitassa a terápia részleteit. Ha pedig mégis erre vetemedne, határozott visszautasítással találkozik, mint egy ismerősöm, akire – beszámolója szerint – orvosa csaknem ráborította az asztalt, amikor egy internetről letöltött információ alapán új módszerek alkalmazását kérte számon az orvoson.   

Amint azonban az MI tömegesen belép bármely társadalmi alrendszerbe, alapvetően átrendezi a megszokott viszonyokat. Az egészségügy világában például átvállalja, és elvégzi az orvosok hagyományos munkájának jelentős részét. A betegség azonosításával kapcsolatos feladatokat az embernél hatékonyabban, pontosabban és gyorsabban tudja ellátni. Képes megtervezni és elvégeztetni a szükséges vizsgálatokat, ennek alapján pontosan felismeri a baj, kiválasztja az adott esetben a legjobb megoldást, sőt akár a műtétet is végre hajtja. Ám arra, ami a gyógyuláshoz épp így fontos – és amit mostanság a rohanásban többnyire az orvosok is elmulasztanak – a beteg tudatát és lelkét „ráhangolni” arra, ami jön, ettől az MI is távol tartaná „magát”. Erre az ima-generáló program idézett közbevetése utalt: „Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.”. Mintha az MI tisztában volna azzal: miközben az ember testét gyógyítja, a „lelkével” nem igazán tud mit kezdeni.

Ez pedig esélyt, sőt fontos feladatot kínál az ember számára a gyógyászatban, és ennél általánosabban mindenütt a társadalomban. Nélkülözhetetlen ugyanis egy olyan személy, a gyógyászatban ő az orvos, aki átlátva a beteg körülményeit, ismerve előéletét, átérezve társadalmi helyzetét és életkorát – mint valami coach – megérteti vele, mi vár rá. Tudatosan felkészíti arra, ami jön, segít alkalmazkodni a körülményekhez, ezzel gyorsabbá és könnyebbé teszi a gyógyulást. Ám, lényegében ugyanilyen jövő vár az ügyvédre és a menedzserre, a tanácsadóra és az újságíróra és sok műszaki szakemberre és végső soron a tanárokra is. Megszokott feladatkörük jó részét átveszi az MI, de a coach-szerepkör új perspektívát nyit számukra. A coach – eredetileg az edző – segíti  a sportolót maximális teljesítményt nyújtani vagyis sikert elérni. Mivel maga is művelte a sportot, érti a „szakma” csínját-bínját, de tisztában van a sportoló adottságaival, sőt – ami legalább ilyen fontos – „ráérezni” lelkének rezdülésére is. Mindennek ismeretében képes győzelmet jelentő tanácsokat adni. Lényegében ugyanilyen szerepet töltenek be a coach-ok az élet más területein, pl. a menedzsmentben is.

A jövőben a legtöbb területen ilyen coach funkció kínálkozik fel az MI által eredeti pozíciójából kiszorított szinte bármely szakma számára. Valamiféle közvetítő szerepet betölteni, összekötő kapocs lenni, rásegítő funkciót ellátni az adott szakma szokásos „paciensei” és az igényeik megoldását átvállaló MI között. Gördülékennyé, harmonikussá és hatékonnyá tenni a problémák racionális oldalának „kezelésével” elfoglalt MI és a különböző testi, lelki bajaival, félreértésekkel és félelmekkel küszködő „páciensei” kapcsolatát. Az emberiség előtt álló – talán legnehezebb – feladat: egyénekként és valamilyen önálló szakma képviselőiként ráhangolódni erre az új szerepkörre, elfogadni a megváltozott helyzetet, és elsajátítani az ehhez szükséges készségeket. Ám ha belegondolunk ez voltaképpen ember-mivoltunk lényegének – empátiánknak és segítőkészségünknek – az újjáépítését igényli. Lehet, hogy az MI kikényszerített coach-forradalom segít hozzá, hogy újra igazán társas lényekké váljunk?  

Na ez az év is jól kezdődik! Az egymásra halmozódó és megoldhatatlannak tűnő válságok láttán a Financial Times 2023-as év jellemző fogalmává a „polikrízis” kifejezést választotta. S, akinek ez nem volna elég, annak Orbán Viktor, az évindító kormányülésen üzente meg: „A veszélyek korába léptünk”. Mintha beteljesedne rajtunk a sokat emlegetett kínai átok: élj érdekes időben. Bár a valóságban nincs ilyen kínai mondás, de a helyzetet, amire utalnak vele, így értelmezik: az „érdekes idő”, az interregnum korszakára vonatkozik, amikor – legitim uralkodó híján – megszűnik a szilárd központi hatalom és minden bizonytalanná válik. Az ilyenkor zajló kaotikus események egyszerre fenyegetnek, de nyitnak ígéretes lehetőségeket is. Ezt a kettősséget érzékeltette Ch. Dickens – a 19. század elejének felzaklatott életérzését kifejező – „A két város meséje” című könyvének bevezető sorai: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele…”

Napjainkban, tagadhatatlanul „érdekes idők” köszöntöttek ránk. A változások egyszerre kavarják fel mindennapjainkat, baráti kapcsolatainkat, közösségi viszonyainkat és a globális világot, miközben hatályukat veszítik az életünket eddig meghatározó – a tekintélyek által hirdetett és a törvények által keretbe foglalt – iránymutatások. Az ember ilyenkor eligazodást segítő jelek után kutatva tanácstalanul körbe tekint, majd ráébred: „jövő-koncepciókban” nincs hiány. Sőt, éppenséggel az egymással vitatkozó víziók sokasága az, ami elbizonytalanító. Egykor úgy tűnt, a népek sorsát az – uralkodók vágyálma vezérelte – elkerülhetetlen végzet formálja. Érzékletesen fejezte ki ezt az érzést Polibiosz római történész, amint a Karthágót földig romboló győztes hadvezért szemlélte: „Scipió hosszasan állt ott, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Macedóniával is” (Grüll Tibor. Az utolsó birodalom. 2007.)

Azután a figyelem fokozatosan a jövőt a múltból kiolvasni törekvő elméletek felé fordult. Ezek azzal kecsegtettek, hogy megismerve a történelmet, megérthetjük az okokat és így elkerülhetjük elődjeink hibáit. Ám rendre kiderült, a múlt szemléletes mintái sokféleképpen értelmezhetők és a választást többnyire nem a valóság tényei, inkább remények vezérlik. Ezért olyan kapósak – a mostanihoz hasonló kiszámíthatatlan korszakokban – a jövő-víziók. Akik alapvetően optimistán tekintenek a jövőbe, azok az utópiák kínálatából válogathatnak. Akik szerint viszont, a változások alapvető trendét a dolgok végső leromlása rajzolja fel, azok a disztópiák változatos menüjéből választhatnak. S akiknek még ez a választék is kevés volna, azoknak ott vannak a – jövőt, az elkerülhetetlenül visszatérő múlt szemüvegén keresztül szemlélő – retrotópiák.

Mielőtt azonban nekiállnánk válogatni az előregyártott jövő-étlapból, próbáljuk megérteni, hogyan igyekezett az ember „megszelídíteni” a kiszámíthatatlan körülményeket. A fő módszere: különböző, védelemül szolgáló konstrukciókkal vette körül magát. Ilyenek voltak a szimbólumokból és fogalmakból „épített” elméletek és modellek, amelyek segítenek eligazodni a világban. De ugyanilyen szerepet töltenek be a túlélését segítő, erejét megsokszorozó technikai konstrukciók: az eszközök, a gépek és az építmények. Ám mindezeket a konstrukciókat a társakból épített „túlélő gépezetek” – a család, a társulások és közösségek – segítségével alkotta meg. A történelem során, biztonságos és élhető körülményeket keresve az ember egyre nagyobb és egyre komplexebb közösségeket teremtett maga körül. A közösség-építés az egyének közötti eseti cserék létrejöttével indult. Ezekből előbb laza társulások jönnek létre, majd, az állandósult a cserekapcsolat, stabil közösséggé fűzte össze az egyéneket. A mind több szükségletre és mind távolabbi partnerekre kiterjedő cserék azután egyre nagyobb és komplexebb társadalmakat teremtenek.

Ennek a „közösség-barkácsolásnak” a fő mozgatója, a tranzakciós költségek folyamatos csökkenése volt, amely lehetővé – egyben szükségszerűvé – tette távoli térségek együttműködését. A kereskedelem és információcsere azután – mint erre már Szókratész is rámutatott – mind kifinomultabb dolgok születéséhez vezetett. Ezekhez hozzászokva azonban megnövekedtek az un. feladatváltási költségek, hiszen a sokféle terméket csak szakosodott termelők voltak képesek előállítani. Ez az önellátó közösségeket az egyre távolabbra kiterjedő munkamegosztás elfogadására kényszerítette. A mind szorosabb munkamegosztás azután az egymástól független közösségekből egységes társadalmakat, sőt birodalmakat formált. Ám ezeket a mindenkinek beleszólását megengedő – egalitárius – döntési és konfliktus-kezelési módszerekkel nem lehetett működtetni. A társadalmak kénytelenek voltak egyre aprólékosabb fegyelmező szabályokat és az ezeket érvényesítő hatékony kormányzási intézményeket bevezetni. Vagyis „feltalálták” az államot, amiben azonban megnövekedtek az összehangolás költségei.

A történelmi „szintugrások” idejét az akkor élők, mint a kaotikus változások és érthetetlen szabályok megjelenésének korszakát élték át. Az állandó zűrzavar az embereket megszokott életmódjuk feladására kényszerítette. S, hogy miért választották a közösségek mégis ezt az utat, azt érthetővé teszi a mindenkori tekintélyek által sugalmazott alternatíva: „Imádkozz a kormány jólétéért, mert ha nem létezne a tőle való félelem, az emberek elevenen falnák föl egymást.” (Talmud: Atyák tanításai 3:2) Ennek tükrében elgondolkoztató: napjainkban éppen egy ilyen történelmi „szintugrás” kellős közepén vagyunk. A föld számtalan önálló közösségéből és szuverén társadalmából, a zérussá vált tranzakciós költségek és globális munkamegosztás, mindenkit átfogó, szuperorganizmus-szerű, egységes emberiséget formált. Ennek az átalakulásnak a következménye, hogy világunk az emberi társulások intim szférájától egészen az életünk politikai és gazdasági keretét megteremtő nemzetek szintjéig gyökeresen újra-szerveződik, a polikrízis jelenségét kiváltva.   

Életünk megszokott színterei, legfelső szinten a politikai, gazdasági és társadalmi közösségek – a nemzetek, a vállalatok, a városok és a gyülekezetek – és ezeken belüli „természetadta” társulások – párkapcsolataink, a családi és a baráti közösségeink – alapvetően átalakulnak. A mindenkit szorosan egybefűző és számtalan közvetlen partnert felkínáló globalizáció fellazította, majd szétszakította a természetes életközösségeket. Eltávolodtak a család tagjai, lazultak a rokoni kapcsolatok, szétestek a korábbi baráti hálózatok és ezzel meggyengült az egykor természetes egymásrautaltság. Miközben milliónyi ismeretlen kínálkozik partnernek és tukmálja rád szolgáltatásait, az emberek egyre magányosabbnak érzik magukat. A családok egymást követő generációi „szétszóródtak” a föld távoli térségeibe, de még az együtt élők sem képesek eligazodni egymás viselkedésén. A rokonok, a szomszédok és a munkahelyi kollégák viselkedése kiszámíthatatlanul kaotikus lett. A depresszió globális járvánnyá vált, és ez alapvetően lerontja az élet minőségét, amit alapvetően a személyes kapcsolatok (házasság/párkapcsolat, baráti kapcsolatok) erőssége és a társadalmi szerepvállalás lehetőségei határoznak meg. (Steptoe, A. et al. 2019. Leading a meaningful life at older ages.)

Ugyanakkor az „érdekes idők”, nemcsak szorongást váltanak ki, hanem – erre fél évszázada R. Kennedy felhívta a figyelmet – egyben az emberiség legkreatívabb korszakait is kínálják. Az elháríthatatlan kihívások lehetőségeket nyitnak és ösztönöznek is újra-formálni az életünk minőségét leginkább meghatározó társas kapcsolatainkat. Aki eddig csak álmodozott, most nekiállhat megalkotni a neki leginkább „testhez álló” életközösségi formákat. Érthető módon a legnagyobb figyelem az átalakulás a két szélső szférájára, a politikai, a gazdasági és a kollektív identitást meghatározó nemzetállami szintre, illetve a legalsó, a párkapcsolatok szintjére irányul és ezekről folyik a legnagyobb vita. A nemzetközi rendszer hagyományos nemzetállami alapstruktúráját alapvetően „felborította” az ökoszisztéma-szerűen működő világgazdaság és földünk a policentrikussá váló politikai szerkezete. (Ostrom, E. 2010. Beyond Markets and States: Polycentric Governance of Complex Systems.) A nemzetek – a globális vállalatokhoz hasonlóan – az újra-szerveződés kényszerével szembesülnek, ami addigi kapcsolatrendszerük és belső hatalmi viszonyaik átalakulását eredményezik.

A társas viszonyok legalsó, intim szintjén is minden átalakulni látszik. Az elmúlt évszázadokban megszokott és törvényesként elismert házasság „típusú” együttélési forma mellett fokozatosan megjelentek a „nyitott” házasság, majd az azonos neműek meghökkentő párkapcsolatai is. Ám a legutóbbi időben újabb, egyszerre „innovatív”, de ijesztően is hangzó együttélési formák – „szologámia”, „bigámia”, „trigámia”, a „poliamoria” vagy éppen a „weekend-házasság” – sokasága bukkantak fel. A párkapcsolati „feltalálókat” azért óvatosságra kell inteni: a törvények és a társadalmi konvenciók mellett arra is ügyelniük kell, hogy a kapcsolatról, amit kialakítanak, társa és társaik is ítélnek, amihez alkalmazkodnia kell, beismerve, ha valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Ám, ami a legérdekesebb: a nemzeti és a párkapcsolati szint közötti, néhány tucat fős életközösségek társulásairól szinte alig esik szó, holott ezek jelentősége éppen napjainkban nőtt meg.

Az elmúlt századot a hagyományos „boldogság-generáló” tényezők – az életszínvonal és a fogyasztás, a várható élethossz és a társadalmi mobilitás, a munkakörülmények és az életfeltételek, az egyéni és kollektív szabadságjogok – a történelemben egyedülállóan dinamikus javulása jellemezte. Egyre többek előtt nyílt meg a lehetőség, hogy választott életcéljukat elérjék, bármely felvillanó vágyukat, szinte azonnali kielégítsék a piacon megvásárolható áruk és személyes szolgáltatások áttekinthetetlen gazdagságából válogatva. Az egyén boldogságának meghatározó tényezőjének mégis a személyes kapcsolatok megléte, azok érzelmi minősége, és az egyén maga formálta kapcsolati hálójának szorossága bizonyult. (Waldinger, R. és Schultz, M. 2022. The Good Life.). Ez az oka, hogy az anyagi gazdagság és a szociális média végtelen kínálta ellenére a modern világ polgárát egyre jobban nyomasztja növekvő elmagányosodásának terhe. Ez a probléma kevéssé kúrálható gyógyszerekkel – az első segélykiáltás: Wurtzel, E. 1994. Prozac Nation. – amit csak súlyosbít, hogy az egyén hajlamos „félrekezeli” magát kábítószerekkel vagy az addiktívvá torzuló személyes kapcsolataival.  Az embert – úgy tűnik – csak olyan életközösség-szintű társulások tarthatják „működőképes” állapotban, amelyekben számíthat társainak feltétlen támogatására és segítenek feloldani a szorongását.    

A történelemben sokáig természetes adottság volt az ilyen családi, rokoni és gyülekezeti életközösség. Sőt, még arra is volt példa, hogy a szokásosnál szabadabb közösségek is létrejöhessenek. Josephus Flavius – a Zsidók története című művében – így jellemzi az esszénusok közösségét: „A gazdagságot megvetik és csodálatos intézményük a vagyonközösség: náluk nincs senki, akinek többje volna, mint másoknak. Tudniillik náluk az a szabály, hogy aki be akar lépni a szektába, az köteles odaajándékozni vagyonát a közösségnek, ezért náluk nincs sem megalázó szegénység, sem mérhetetlen gazdagság…Nem vásárolnak egymástól, nem adnak el egymásnak semmit, hanem mindenki odaadja a maga tulajdonából a másiknak azt amire szüksége van, és meg is kapja viszont tőlük azt, amire neki szüksége van.” Ennél egy kicsit többet tudunk egy másik – szintén kommunaszerű – közösségről: Epikurosz Kertjéről.  A Kert egy változó létszámú, tanítókból, követőkből, filozófusokból és látogatókból álló közösség volt. Tagjai együtt éltek, részt vettek a napi lét fenntartásával kapcsolatos feladatokban, épp úgy, mint a szellemi életben. Arról vitatkoztak és azt keresték, miként lehet a boldogság feltételeit kialakítani, különös tekintettel, a fájdalom és az aggodalom elkerülésére. A Kert, nem mellékesen, az eddigi történelem leghosszabb ideig – i.e. 303 és i.u. 529 között – fennmaradt kommunája volt.

Azóta a történelem során rendre előbukkantak ilyen kommunák. Az újkor hajnalán a Taboriták közösségei, majd a 18. századtól az amishok, vagy a múlt században az izraeli kibucok. Ez utóbbiakról írja Koestler: „Közös volt minden, a kereset, az étel, a ruha, első lakóhelyük, a néhány arab vályogkunyhó, közösek a moszkitók, meg a poloskák, az éjszaki őrség, a beduinok és a rablók ellen… Nem alkalmaztak bérmunkásokat, nem nyúltak pénzhez, csak, amikor a külvilággal kereskedtek, még az ingüket sem jelölték meg, amikor a közös mosodába került, nehogy belevegye magát a birtoklásvágy ragálya.” (Koester: Mint éjjeli tolvaj.) Azután ott voltak az 1960-as évek, szabad közösséget kereső kommuna-próbálkozásai, vagy éppen a kommunitárius értékek vezérelte közösségépítési kísérletei, amelyek – akár, ha felbomlottak, akár, ha alapvetően átalakultak – mintát kínáltak, egyben tanulsággal is szolgáltak a jövő közösség-építői számára.

A leírtak alapjánszememre vethetik: a múlt század elvetélt szocializmus kísérleteinek tükrében talán óvakodnom kellene a jövő-kísérletekre bíztatni, tekintettel Marx intésére is, aki óvott „recepteket írni a történelem lacikonyhájára”. (Marx, A tőke I. kötet. Utószó.) Ám én itt most nem „elfoglalásra”, „kisajátításra” és „betiltásra” ösztönzök, hanem felelős kísérletezésre bíztatok. Úgy vélem, a most kiformálódó helyzetben Marx is azt tanácsolná: mindenki igyekezzen kitalálni és kipróbálni a társaival való boldog együttélés receptjét. Ám bizonyára intene is: aki, amit „kifőzött”, azt köteles „megkóstolni”, és azt is el kell fogadnia, hogy ha valaki receptjét, nem találná elég ízletesnek, az a maga szája íze szerint „fűszerezhesse”. A most zajló történelmi átalakulás tehát – ha akarjuk, ha nem – a társadalmi kísérletezés korszakát nyitja meg, amely elvezethet az egyén számára biztos támaszt nyújtó, a kölcsönös segítséget természetessé tevő – ezáltal a gyerekvállalást megkönnyítő – harmonikus társulás-típus létrejöttéhez. Ehhez azonban a kísérletezőknek végig kell járniuk az összeilleszkedés hosszú és konfliktusos útját. Akik azonban ezt vállalják, azok végül eljuthatnak egy, a személyiség kiteljesedését lehetővé tevő és boldog élete kínáló közösség létrejöttéhez.

Életünket végig kísérik a körülmények váratlan fordulatainak vagy a kiszámíthatatlan eseményeknek a rejtélyei. Ezek azután soha véget nem érő kérdések sorozatát indítják el. Reggel a „miért nem működik a kávéfőző?” problémájával szembesülünk, ami azután a „miért zuhog ma megint az eső?” gondjával folytatódik. Tűnődésünk fokozatosan időben és térben egyre távolabbra terjed ki: „meddig emelkednek még az árak?”, majd még messzebbre: „lesz-e elegendő nyugdíjam?”. Azután, érdeklődő elme – eltávolodva az egyén problémáitól – a világ sorskérdéseit veszi célba: „mire vezet a globális felmelegedés?” Ám, a tudósok érdeklődése megállíthatatlan és előbb vagy utóbb rákérdeznek a élet eredetét, a gondolkodás lényegét és a morál szerepét érintő alapvető kérdésekre. Végül – különösen így év vége táján – a jelenségek káoszában eligazodást kereső embert kíváncsisága akár a lét végső kérdéséhez is elvezetheti: Miért van egyáltalán a létezés és helyette miért nem a semmi?

Ez a rejtély többször felbukkant a filozófia történetében, ám többnyire, mint a gondolkodókat foglalkoztató egyéb sorskérdések „mellékszála”. Mint egy kérdőjel, arra figyelmeztetett: a világ lényegét firtató kérdések mögött lehet még egy, minden addiginál nehezebben érthető talány. Azután a gondolkodó visszatért kortársainak többségét izgató problémákra, amelyek sürgetőbb választ vártak. Leibniz, volt az első, aki egyértelműen és félreérthetetlenül föltette a kérdést: „Miért van a valami, és nem pedig a semmi.” Erre azután azt a – sokak ma is kielégítő – választ adta: azért létezik a valami, a semmi helyett, mert Isten meg akarta teremteni és meg is teremtette a világot. Ám a figyelem többnyire a „gyakorlatiasabb” végső kérdésekre irányult. Kant – a példának okáért – a filozófia legfontosabb feladatának a „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?” problémáinak az elemzését tartotta, amelyek végül is, a „Mi az ember?” egyetlen alapkérdésévé volt sűríthető.

Ám a tudomány haladásának köszönhetően a végső kérdés elemzése a 20. század első harmadában „szintet lépett”. Egyrészt, a kvantummechanika és a relativitás-elmélet kidolgozásával az ember bepillantást nyert a lét legrejtettebb – legmélyebb és legtávolibb – térségeibe. A fizika a gyakorlati vizsgálódás szintjére emelte az elképzelhetetlenül kicsiny és a felfoghatatlan távoli, határtalan „dolgok” kutatását. Az evolúció pedig egyre több területen tudott konkrét válaszokat adni az élővilág működésének rejtélyére. Ezzel elérhető közelségbe került, hogy a tudomány kísérletekkel ellenőrizhető választ adjon a létrejövés miértjének titkára. Ez pedig ismét ráirányította a figyelmet a – többnyire a „parkolópályán” veszteglő – végső kérdésre. Ennek jele, hogy Martin Heidegger, „Bevezetés a ’Mi a metafiziká’?-hoz című írásában ismét felveti a kérdést: „miért van egyáltalán a valami, miért nincs inkább a semmi?” De ugyanígy a kor tudományos haladására, illetve az általános bizonytalanságára utalt Sartre „Lét és semmi” című műve is.

Fokozatosan megkerülhetetlenné vált olyan kérdések elemzése, amelyeket sokáig – szinte konszenzuálisan – a vallás és a hit egyedüli „felségterületének” tekintettek. Egészen a 20. századig – még a tudósokon belül is – kisebbségben voltak azok, akik úgy vélték: a keletkezések magyarázatából a teremtő – vagy az általa végrehajtott intelligens tervezés – koncepciója kiiktatható lenne. A tudósokra inkább egy sajátos szkeptikus szemlélet volt jellemző. Ezt tükrözte Bertrand Russel reagálása – az egyébként hozzá hasonlóan – szkeptikus társainak, őt provokáló kérdésére: „Mit fog válaszolni, ha halála után mégiscsak ott áll majd Szent Péter előtt, aki azt firtatja: Miért nem hitt?”. Russel – az anekdota szerint – úgy válaszolt volna Szent Péternek: „Nem adtál elég bizonyítékot!”.

Ám a tudomány fokozatosan elérte azt a szintet, amelyen nemcsak a változások leírására, de a „keletkezés” – vagyis a fejlődésben bekövetkező ugrások – magyarázatára is képessé vált. Ez pedig előre vetítette, hogy még az olyan – sokáig kizárólag a „teremtés” feladatkörébe sorolt – kérdésekben is, mint az élet keletkezése, az ember kialakulása, vagy a tudat és a morál létrejötte, a kutatás képessé válik feltárni az egymásból épülő, és egyre bonyolultabb szerkezetűvé váló létezők fejlődés-pályáját. Ezt egyrészt az entrópia növekedés törvénye alakítja, amely a létezőket különös végállapot felé vezeti: „míg minden kihűlt, míg minden megtelt és marad a semleges salak” (Madách: Az ember tragédiája). Másrészt azonban – bár erről ritkábban esett szó – épp így formálja a világot az „emergencia” törvénye, amely a bonyolultabbá válást és a fejlődés „ugrásait” határozza meg. Ez az oka, hogy világunkban nem kivételes, hanem éppen általánosan jellemző a létezők önszerveződése és a korábbiakhoz képest radikálisan új struktúrák létrejötte.

A tudomány lépésről lépésre feltárta: a maguk „természetes” útján létrejövő, alkotó elemeik eredeti struktúráihoz képest új minőséget megtestesítő létezők keletkezése nem igényel külső „beavatkozást”. A 21. században tehát – bár egyáltalán nem fogynak, hanem a tudomány előrehaladásával éppen sokasodnak a választ váró kérdések – egyre megalapozottabbnak tűnik a keletkezés problémájára adott un. intelligens tervező típusú megoldásban való kételkedés. Ez pedig azt jelzi előre, hogy a lét alapkérdésére – miért a létezés van, miért nem a semmi – adható lehetséges válaszok keresése is radikális fordulatot vehet. Erre a kérdésre – mint láttuk – eredetileg az a válasz formálódott ki: létezik egy mindenható lény, aki megteremtette a világot, annak minden teremtményével és aki azóta is időnként beavatkozik annak érdekében, hogy elvárásai szerint alakuljanak a dolgok és események.

A mindenható lényre alapozott – legtöbbek által természetesnek tekintett – megoldás arra épül: a mindenható lény öröktől fogva létezik. Ez a minimum – mondhatja bárki – ami elvárható egy mindenhatótól, de azért mégis csak egy feltételezés. Ám ennek elfogadásával túljutottunk a nehezén: innentől kezdve a mindenható lény, azt tesz vagy nem tesz, amit akar. Miután megtette a tőle telhetőt – megteremtette a világot – dönthet úgy: magára hagyja azt és a továbbiakban csak szemléli, hogyan működik, amit teremtett, és miként boldogulnak teremtményei. Bevégezve tehát amit vállalt – a teremtést – azt tökéletesnek tételezi, és a továbbiakban már nem avatkozik be: alkotói szabadságra megy. De dönthet úgy is, hogy folytatja a teremtést. Folyamatosan beavatkozik a világ működésébe: új irányba fordít, megsemmisít, kipróbál, kijavítja, ami elromlott, jóváteszi azt, amit mások rontottak el. Mindvégig saját elvárásainak teljesülésén munkálkodik, és újra-szabályozza a dolgokat, kiigazítva az általa teremtett lények előidézte hibákat és bűnöket.

Az „Isten” megoldás tehát az öröktől fogva létezés feltételezésén alapul, ám ezzel szemben felvethető egy másik – ezzel egyenrangú (?) – kiinduló axióma: az öröktől fogva létező és saját törvényei szerint formálódó anyagi valóság feltételezése. A tudomány fokozatosan kerül egyre közelebb az öröktől fogva létező, sajátos anyag/tér/idő „szerkezetként” elképzelhető világ megértéséhez, amely – még csak részben feltárt – „belső” törvényei szerint képes „megszülni” annak elemi „részecskéit”. A kezdetben egyszerű alkotó-elemek azután, részecskéket cserélve – amelyek a kapcsolatot, egyben hatásokat közvetítik – kölcsönhatásba léphetnek egymással. Így az elemi „építőkockákból” – amelyek a fizikusok kísérleteiben, a hétköznapi szemlélet számára nehezen érthető „részecske” és a „hullám” tulajdonságokat egyaránt mutatnak – egyre komplexebb konstrukciók formálódnak ki. Így „születnek” elemi részecskékből egyre összetettebb anyagi szerveződések, amelyek azután új, addig nem létező tulajdonságokkal rendelkeznek.   

Vagyis, a „miért a lét van, és miért nem a semmi” végső kérdésére, a két megoldási lehetőség – az „Isten”, illetve az „Anyag” – adott, amelyek egyaránt az „öröktől fogva létezés” axiómáján alapulnak. Az, hogy az azonos axiómából levezetett két létezés-modell közül melyiket tartjuk meggyőzőbbnek és melyiket fogadjuk el, az különféle megfontolások alapján dönthető el. Az öröktől fogva létező „Isten” axiómáját elfogadva, egy végtelen képességgel, határtalan erővel, mindent felülmúló akarattal és csak részben kifürkészhető szándékokkal rendelkező teremtőt kapunk. Ő, végtelen képességinek birtokában – afféle mesteremberként – tervez, létrehoz, teremt, kialakít és „nevelget”. Számunkra részben kifürkészhetetlen elképzeléseit követve megalkotja a dolgokkal, folyamatokkal és lényekkel benépesített világunkat. Ezt az általa teremtett valóságot – részben vagy egészében – az Ő akarata mozgatja, ez pedig kijelöli – egyben le is szűkíti – teremtményeinek mozgási terét. Ez úgy is értelmezhető, hogy – csak részben ismerhető – korlátokat állít az ember „szabad akaratának” útjába. Más szemszögből azonban ez alapot ad a reménykedésre: ha az „elvárásoknak” megfelelően viselkedsz, elkerülöd a bajt, vagy ha mégsem, „fentről” segítséget remélhetsz.  

A szintén az öröktől létezés axiómáján alapuló „Anyag” megoldás egy olyan valóságot kínál fel, amely az ember számára megismerhető, és logikusan magyarázható elméletté rendezhető. Ez a valóság a tudományos elméletek alapján értelmezhető működésmódjából szükségszerűen következő folyamatok eredményeként – bizonyos feltételek esetén – részecskéket képes „szülni”. A létrejövő részecskék kölcsönhathatnak és ennek során egybekapcsolódhatnak bonyolultabb szerveződésekké, de épp így szét is válhatnak. A „felépülés” és a „szétesés” egyaránt a – világunk alapszerkezetét tükröző matematikai struktúrákba rendezhető – mozgás-törvényeknek engedelmeskedve alakul. A világ struktúrájának önfejlődése során kiformálódó törvényeket a kutató szellem fokozatosan képes felfedezni. Az tehát, hogy mi és miért történik – az öröktől fogva való létezés feltételezését követően – a tudomány módszereivel elemezhető. Így lépésről, lépésre megérthető miért pont ilyen a világ, miért éppen ilyen részecskék alkotják, miért az általunk megismert struktúrák alakultak ki benne, sőt választ kaphatunk akár arra is, mi lehet a további fejlődés pályája.  

Most tehát szembesültünk a „Te melyiket választanád?” kérdésével.  Az egyik lehetséges szempont: a könnyebb befogadhatóság. Az „Isten” megoldás narratívái – gondoljunk csak a Biblia, a Talmud szövegeire, vagy éppen az olyan ősi teremtésmítoszokra, az akkád Enúma elis („Amikor odafönnt…”) vagy Hésziódosz, „Isten születése” című alkotására – összevetve, a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai modelljével, azért könnyebben befogadhatók. A Teremtés könyveiből kiolvasható történetek emellett – bár sok érthetetlen borzalommal is szembesítenek – a végső reményt kínálhatják a bizonytalanság és válságok között őrlődő olvasóinak. Miközben ezek a szempontok nagyon is megfontolandók, számomra mégis meggyőzőbb és intellektuálisan érdekesebb a tudomány megközelítése. Az ugyanis a természetben és a társadalomban felbukkanó egyre újabb rejtélyek vizsgálatára késztetnek, és azzal bíztatnak, hogy a világ megismerhető.

Egy további megfontolandó szempont: az „Isten” megoldásban a teremtőnek időközönként – szembesülve teremtményeinek problémáival, amivel eredetileg nem számolt (?) – be kell avatkoznia. Ez arra készteti, hogy megoldást konstruáljon a számukra és rávezesse teremtményeit annak alkalmazására. Látván például az állatok szegényes létét, megteremti a tudattal és morális mérlegelés képességével rendelkező lényt: Ádámot. Amikor pedig szembesül azzal, hogy milyen szomorú Ádám magányos élete, teremt számára egy hű társat, Évát, ami egyben lehetővé teszi, hogy az ember sokasodjon. Vagyis, Isten – ha akarja, ha nem – folyamatos teremtésre kényszerül. Ez a hívőket egyáltalán nem zavarja, ellenkezőleg bíztatónak érzik a nem szűnő gondoskodás tudatát. Éppen azt vetik a szkeptikus tudósoknak szemére, hogy a tudományos világnézet egzisztenciálisan lehangoló. „Isten nélkül – kérdezik meg tőlem – hol a poén?” (Shermer, M. 2001. “Hogyan hiszünk”)

Az „Örök anyag” megoldás viszont mindent „rábíz” a szerveződéseket és mozgásukat vezérlő törvényekre. Így a valóságban benne rejlő lehetőségek egyfajta önmozgás formájában bomlana ki és jönnek létre a létezés egymásra épülő „lépcsőfokai”. Ennek az „önkonstrukciónak” a szabályait az ember megértheti, sőt akár irányítani is képes. Az egymásra épülő létszintek felépülése, világunk megtapasztalt csodálatos formái és lényei önmagából a világból magyarázhatóak, nincs szükség „intelligens tervezőre”. Megértve a lét „működését”, akár mi magunk is „teremthetünk”! Ez azonban felelősséget ró ránk: nemcsak létrehozni vagyunk képesek, de tönkre tenni is! Szabadságunk velejárója: világunkat gazdaggá is tehetjük, de az összeomlásba is sodorhatjuk. Ez az ember – másra átháríthatatlan – felelőssége! Számomra azonban a szabadság és a felelősség elszakíthatatlan kapcsolata éppenséggel további fontos érv az „örök anyag” megoldás mellett.

Végezetül szeretnék még egy szempontot felhozni érveim támogatására. Fizikushallgatóként – valamikor 1965 őszén – kedvenc professzorom, Marx György a kvantumelmélet fizikai és matematikai modelljeiről tartotta kurzust. Az egyik előadáson – emlékeim szerint – véletlenül felvetődött egy oda nem illő, de sokakat érdeklő kérdést: miért van éppen két nem? Marx György – az evolúciós előnyökre utaló rövid érvelését – azzal a megjegyzéssel zárta le: A természetben mindig a legegyszerűbb, nem-triviális megoldások valósulnak meg. Úgy vélem, hogy a „lét vagy semmi” dilemmájára az öröktől fogva létező valóság feltételezése kínálja legegyszerűbb, nem-triviális megoldást. Bár ez után nem biggyeszteném oda – QED – mégis meggyőzőnek érzem ezt az érvet, amely szabaddá teszi az utat a kérdések és az alkotás előtt, de felhívja a figyelmet és rád hárítja felelősségedre azért, amit alkotsz.     

A világ most éppen azt a hírt mérlegeli – ki aggodalommal, ki csak meglepődve – hogy az emberiség „létszáma” túllépte a 8 milliárd főt. A bejelentést még meghökkentőbbé tette, hogy az új jövevényének érkezését percre pontosan közölték. A World Population Clock ez év november 15-én, reggel 9 órakor adta hírül az örvendetes eseményt, ahogyan azt szűkebb baráti körünkben megszoktuk: a várva várt születés időpontjáról a közvetlenül érintetteket percre pontosan tájékoztatva. A családi hagyományok tükrében ez az esemény – globális hírré válva – hasonló üzenetet hordoz: a most már minden embertársunkat magában foglaló „családunk” új „testvérrel” gyarapodott. Ám, miközben megpróbálunk hozzászokni ehhez a nagyon nagy család gondolatához, azért sokan aggódva kérdezik: képes-e a föld egyáltalán ennyi embert eltartani?

Az ember a történelem során gyakran szembesült szűkebb vagy tágabb környezetének megbomló egyensúlyával. Ilyenkor a világának megszokott és többnyire barátságosan viselkedő jelenségei „elszabadulnak”: vagy robbanásszerű növekedésnek indulnak, vagy ellenkezőleg éppen váratlan összeomlásuk idéz elő problémákat. A múltban élet velejárójának tűnt, a népesség növekedésének, a gazdaság fejlődésének vagy a környezet technikai rendszereinek váratlanul bekövetkező zavarai, amelyek az addig „normálisan” viselkedő folyamatok kezelhetetlen válságait váltották ki. Az ember ilyenkor – kénytelen kelletlen – ráébred: tevékenysége egyre jelentősebben befolyásolja környezetét. Ennek következtében – akár tudatában van ennek, akár nem – megzavarja világának kialakult rendet, és ezzel megszakítja normálisnak tekintett élete kényes egyensúlyát.

Ez az oka, hogy a tudomány érdeklődése egyre inkább a környezet különböző szféráinak változása felé fordult. A kutatók fokozatosan ráébredtek: az eredetileg különböző tudományok „szuverén” elemzési területének tekintett jelenségek befolyásolják egymást, és összefonódva nehezen előrelátható következményekre vezettek. A kezdetben pusztán lokális hatások fokozatosan egyre távolabbi térségekre terjedtek ki, végül globális következményekre vezettek. Mindez elkerülhetetlenné tette a folyamatok nem-szándékolt következményeinek elemzését. Az 1970-es évek elején – nagyjából egy időben – két koncepció is megfogalmazódott Földünk „viselkedésével” kapcsolatban. A nemrég 103 éves korában elhunyt J. Lovelock – társával, L. Margulis-szal – a Gaia hipotézist fogalmazták meg: világunk az élő és élettelen természet számtalan egybekapcsolódó folyamata által alkotott un. homeosztatikus rendszernek tekinthető. (J. E. Lovelock (1972). “Gaia as seen through the atmosphere”. Az elmélet logikájából olyan következtetés vontak le, hogy a világunk, mint valami „élőlény” működik: részei és alkotóelemei bizonyos önállósággal rendelkeznek és viszonylag tág határok között változhatnak, mégis képes egyensúlyát megőrizni. Feltételezték tehát, hogy a föld rendelkezik olyan önszabályozó mechanizmusokkal és tartalékkal, amelyek lecsillapítják a zavarokat és helyreállítják a belső működésmód esetleg megbomló egyensúlyát.

Ám már az elmélet megfogalmazásának idején is felmerültek kétségek: vajon rábízhatjuk-e magunkat arra, hogy a világ – tevékenységünk következtében – megbomló egyensúlya magától helyreáll? A kérdés megválaszolására a rendszertudomány megalkotta a világ „működését” leíró világmodellt. (Forrester, J. 1972. World Dynamics) Ez a modell, egységes rendszerré kapcsolta a különböző tudományágak, eltérő szemlélettel vizsgált folyamatait és azok egymást befolyásoló hatásait. Ennek alapján nyomon követhetővé vált a glóbusz – mint komplex rendszer – „működésmódja”. A globális rendszer számítógépes modelljén, a különböző feltételezések – mi van, ha több ember él, ha kevesebb olaj van, ha többet fogyasztunk stb. – hatásainak nyomon követésével végzett „kísérletek” segítségével pedig kirajzolódott földünk hosszú távon követett „fejlődés-pályája”. Ezeket az eredményeket – a növekedés korlátjairól – éppen ötven éve tárta a világ elé a Római Klub jelentése. (Meadows, D. et al. 1972 The Limits to Growth).

A jelentés az egymást befolyásoló folyamatok összefonódása által meghatározott világ – akkor még távolinak tűnő – 21. századi trendjeit szemléletes görbékkel jellemezték. Ezek pedig félreérthetetlenül azt igazolták: a globális rendszer egyensúlya nem áll helyre magától, az emberiségnek magának kell gondoskodnia arról, hogy a létét fenyegető katasztrófát elkerülje. Erre a következtetésre a World Dynamics” szimulációs program segítségével felrajzolt trendek elemzése alapján jutottak a szakemberek. A program bonyolult szerkezete sokféle tudományterület ismeretét igényelte, ám a jelentés eredményei – növekedési görbék menete – mégis félreérthetetlenek voltak a nem-szakemberek számára is. Egyértelműen tükrözi ezt Konrád György – 1977-ben megjelent könyvének – néhány sora: „Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha mozdulunk, nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett. Újabb és újabb folyamatokra kiterjesztve hatalmunkat, megsokszorozzuk a rendteremtés dolgát, s most már akár a növekedés, akár az egyensúly vallásában élünk, a tervező fontosabb, mint valaha.” (Konrád György. Városalapító 147. old.)

Az azóta eltelt évtizedek – az író meghökkentően pontos figyelmeztetése ellenére – mégis annak a naiv hitnek az érvényesülését mutatták, hogy ha már választanunk kell, akkor inkább a növekedés, mint az egyensúly „vallását” kövessük. Ennek a viselkedésnek a következményeit azután az évtizedenként bekövetkezett fejlődés következményeit a szimulációs modellbe beillesztve, az újra-futtatás során feltárultak. Eszerint, az elmúlt fél évszázad kutatási eredményei azt bizonyították: az egyes területeken elért eredmények ellenére, alapvető fordulat nem következett be. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.) Vagyis, annak ellenére, hogy a „végítélet” nincs eleve beleprogramozva az emberiség sorsába, nem dőlhetünk nyugodtan hátra, változatlanul folytatva addig megszokott életünket. A világ továbbra is a korábbi – a katasztrófák felé vezető – nyomvonalon haladt. Ennek bizonyítéka, hogy a globális rendszer folyamatai egyre több területen lépik túl az un. billenési pontot, azaz következnek be visszafordíthatatlan változások. (Moore, J. 2019. Predicting tipping points in complex environmantal systems.)

A sokasodó válságok láttán a világ jövője iránti aggodalom általános életérzéssé vált. Ezt szemléletesen fejezi ki a véleményvezérek mondanivalójának alaphangja, amelyet egyre félreérthetetlenebb idézetekkel – például Yeats soraival: „széthull minden; már nem tart a közép; a földet anarchia dúlja szét, vérszín ártatlanság áldozata megfúl; hitehagyott a jó, s a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti” (Második eljövetel) – fűszereznek. Még elgondolkoztatóbb, hogy a többnyire objektív és visszafogott elemzésekben is előbukkan a szorongás. A világ egyik legnevesebb szakembere – Nouriel Roubini – a legutóbbi hónapokban megjelent új könyvének már címlapja is ijesztő: „Megafenyegetések: Tíz trend, amely veszélyezteti jövőnket és hogyan éljük ezeket túl?” (Roubini, N. 2022. Megathreats. John Murray). Rápillantva a könyvre sokan igazolva látják a szerző „becenevét” – Mr. Végítélet – amit a sajtó illesztett rá a 2008-as globális válság pontos előre-jelzése miatt. Miközben a könyv szerzője önmagát inkább Mr. Realistának tekinti, írásának végső következtetése elgondolkoztató: „…Már régen kifogytunk a mentségekből. A további halasztás egyszerűen azt jelenti: „megadtuk magunkat”. Az (ébresztést megszakító gomb) snoozy button megnyomása most már a katasztrófát indítja el. Végzetszerű fenyegetések közelednek felénk. Hatásuk alapjaiban rázza meg életünket és – ahogyan még nem tapasztaltuk – fenekestül felforgatja a világunk megszokott rendjét. Csatoljuk be a biztonsági öveinket! Nagyon rázós út következik, egy nagyon sötét éjszakában!”

Ám a könyv amellett érvel, hogy – a problémák ellenére – nem elkerülhetetlen a végítélet, de most már igazán össze kell szednünk magunkat: tovább nem halasztható az új feltételekhez való alkalmazkodást. Az tehát, hogy bolygónkon mostantól 8 milliárdnál is több „lakótársunkkal” kell megosztozni, önmagában még nem végzetes. Az elmúlt száz év trendje éppenséggel akár optimizmust is sugallhat. A 20. század ugyanis a népesség robbanásszerű növekedése mellett és azzal együtt az átlagos életszínvonal és életminőség, valamint a várható élettartam még ennél is gyorsabb (!) növekedését hozta. 1900-ban, a legfejlettebbek átlagos élethossza már megközelítette a 60 évet, míg a fejlődőknél ennek alig a fele volt, ugyanakkor 2012-ben a fejletteknél ugyan már túllépte a 80 évet, de a fejlődőknél is elérte a 76 évet! Amikor pedig a kutatók riasztása nyomán (Erlich, P. 1968. The population bomb.) a világ, még az 1970-es évek elején felfigyelt a demográfiai pokolgép „kattogására”, a növekedés valóságban már lassulni kezdett. A demográfiai előrejelzések szerint – amelyek más területekkel ellentétben viszonylag pontosnak tekinthetők – az emberiség létszáma a 21. század végére 10 milliárd főnél stabilizálódik.

Ugyanakkor, míg a népesség globális növekedése önmagában nem aggodalmat keltő és a világ demográfiai összetétele – térségbeli eloszlás és életkor szerinti megoszlása – viszonylag pontosan kiszámítható, a változás, amit a kiszámíthatatlan és népesség-cunamit előidéző hatások – a globális felmelegedés, a környezeti katasztrófák, gazdasági válságok és háborúk – előidéznek, súlyos veszélyeket rejt. A problémák megoldását tovább nehezíti, hogy egészen más gondokkal köszködnek a stabilizálódás, a fokozatos felérkezés és az elindulás gondjaival küszködő régiók. A fejlett világ valóságos problémája az elöregedés és a csökkenő népességszám egyidejű jelentkezése, ami a gazdasági növekedést hátráltatja és nyugdíjrendszer fenntartható működését ellehetetleníti. A világ fejlettlen térségeit viszont az fenyegeti, hogy a 21. század végéig csaknem 3 milliárd (!) ember kényszerül elhagyni a szülőföldjét, ami értelemszerűen nemcsak őket sújtja.  

Miközben tehát térségünkben sokan kitennék a „Megtelt” táblát, a modern társadalmak kivétel nélkül beleestek az un. termékenységi csapdába. Mivel nem érik el a népesség szinten tartásához szükséges 2.1 termékenységi arányt, elkerülhetetlenül munkaerő bevonására kényszerülnek. A dilemma súlyát talán – az évtizedekkel ezelőtt gazdasági csodaként szemlélt – Japán mutatja legszemléletesebben. Egyrészt, a népesség elérte a 125 milliót és a várható élettartam túllépte (!) a 100 évet. Másrészt azonban a meghökkentően alacsony termékenységi ráta miatt egyre erősebben érződik az elöregedés hatása: évenként többszázezren kerülnek ki a munkaerő piacról, nagyon magas az eltartottsági arány, s ha valakinek ez túl absztrakt volna: a Japánban az eladott pelenkák döntő részét, nem a 2 éven aluliaknak, hanem a 80 éven felülieknek vásárolják! (Khanna, P. 2012. Move: How Mass Migration will reshape the world – and what it means for you).

Az elkövetkező évtizedek a kiszámítható demográfiai átrendeződése, különösen a nagyhatalmak demográfiai súlyának eltolódása – nem mellékesen – a világpolitikát is nehezen kiszámítható módon befolyásolja. Ennek veszélyei megsokszorozódnak, mert a felbolydult világban szinte lehetetlen a politikát formálók viselkedésének előrejelzése. A helyzet szemléltetésére a nemrég a szöuli Halloween-partin történteket – több mint 150 embert taposott halálra az irányíthatatlanná vált tömeg egy szűk utcácskában – idézném fel. A szerencsétlenség magyarázatként bemutatott szimuláció láthatóvá tette, ahogyan az 1m² levő emberek száma az 1 főről, előbb 2 főre növekszik, az egyének mozgási szabadsága fokozatosan leszűkül, amikor azután eléri a 3 főt, megszűnik a „személyes tér”, 4 főnél az egyéni mozgási lehetőségek eltűnnek, végül pedig, amikor ezt is meghaladja, az ember-tömeg folyam-szerűvé válik: önálló mozgásba kezd, ami az egyéneket, akaratuk ellenére is magával sodorja.

A metaforával pusztán azt szeretném érzékeltetni, hogy a gazdasági, technológiai és politikai kapcsolatok szálaival elválaszthatatlanul egybefűzött földünkön nemcsak az egyéneket, de a szervezeteket és vállalatokat, sőt még a nemzetállamokat is ilyen, eredeti szándékaikat keresztező, elháríthatatlan hatások sodorják a – csak bonyolult számítógépes modellek segítségével áttekinthető – jövő felé. Ebben a kaotikus világban ráadásul a történéseket alapvetően befolyásolja a „pillangó effektus”: egy véletlen apró esemény kiszámíthatatlanul felerősödő következmények lavináját váltja ki. (Goldin, Ian. 2014. The Butterfly Defect: Why Globalization Creates Systematic Risks.). A „pillangó-effektust” a globális rendszer nagyságrendjéhez képest elhanyagolhatónak tűnő lokális hatások – pl. „keresztbe áll” egy hajó a Szuezi-csatornán – is „beindíthatják”.

Nem véletlen tehát, hogy a legkülönbözőbb területek kezelhetetlennek tűnő zavarai – a természeti katasztrófák, a járványok nem szűnő veszélyei, a stagflációba forduló globális világgazdaság és a korábban elképzelhetetlen háború – láttán egyre többekben vetődik fel a kérdés: Ez már a vég? Engem a helyzet inkább Churchillnek a 2. világháború fordulópontján elhangzott megjegyzésére – „Ez még nem a vég, még csak nem is a vég kezdete. Inkább nevezném a kezdet végének!” – emlékeztet. Amit átélünk, az világunk alapvető újra-szerveződését kísérő válságok sorozata. Ilyen radikálisan átalakulások előre tekintő stratégiát követelnek, miközben az embereken úrrá lesznek a téveszmék. Orbán Viktor ebben az elszakíthatatlanul egybekapcsolódó világban a magyarság számára „saját mentőcsónakot” készülne építeni. Van egy jó hírem: a föld – közös erővel – megmenthető. És van egy rossz: aki saját menekülési eszközre pazarolja erejét, az rajtaveszt.

   

„Aki ekkoriban, huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért.” – jellemezte az író az embert évezredeken keresztül körbevevő világot. (Brjuszov, V. 1997. Tüzes angyal). Ilyen körülmények között legfeljebb a társak kínáltak némi biztonságot és kevéske örömet, cserében, hogy elfogadtad a számodra kijelölt helyet. Ám az elmúlt századok politikai, gazdasági, kulturális és technikai forradalmai alapvetően átalakították a világot. Az élet lassacskán kellemesebb lett, az emberek kényelmét egyre több dolog szolgálta. Sőt, szemben a korábbi korokkal, amikor a kiemelkedést a szülők státusza döntötte el, a forradalmak mindenki számára teret nyitottak. Az élet egy olyan versennyé vált, ahol fokozatosan bárki rajthoz állhatott és a mindenkire kötelező szabályok között a kiemelkedést az „élet-versenyben” elért helyezés határozta meg.

A forradalmak nyomán elindult a termékek, a gondolatok és az emberek szabadabb áramlása, ami megnyitotta a korábban egymástól elszigetelten élő kis közösségek zárt világát. A kapitalizmus intézményei – a pénz, a piac, a magántulajdon, valamint a cserét és rendet biztosító törvények – dinamikus és hatékonyan működő rendszerré fűzték össze a távoli közösségeket. Az egymást jól ismerők közötti kapcsolatot sokáig a kölcsönösség ösztöne és a partnerek „reputációjának” emléke vezérelte. (Gallo, E. et al. 2015. The effects of reputational and social knowledge on cooperation.) A kapcsolatok egyre távolabbra terjedtek ki és az embert egyre gazdagabb tárgyi világ vette körül. Mindennapi tapasztalat lett: mindenhez, amire szükségünk van, és ami örömtelivé teszi életüket, ahhoz csere útján juthatunk hozzá. A csere útján megszerezhető dolgok mennyisége pedig a siker mércéjévé is vált.

A születésünktől a halálunkig tartó „adok-kapok játék” azonban nemcsak pénzről és dolgokról szól. Épp így, cserebere keretében jutunk hozzá a tisztelethez, a barátsághoz, a megbecsüléshez, sőt még a simogatáshoz is. Ám ahhoz, hogy megkapjuk, amire vágyunk, nekünk is adnunk kell valamit, amire partnerünknek éppen szüksége van. Hamar megtanuljuk azonban, hogy van itt egy rejtett csapda. Miután mi „átnyújtottuk” partnerünknek amire vágyott, még nem lehetünk biztosak abban, hogy ő is betartja a megállapodást és hozzájutunk-e, amire mi számítunk. A történelem hajnalán ez kevésbé jelentett problémát, hiszen cserepartnereink döntően közvetlen családtagjaink voltak. Őket ugyan „készen kaptuk”, de hozzájuk elszakíthatatlan kötelékek fűztek. Így, már az anyatejjel magunkba szívjuk a „mindenki egyért, egy mindenkiért” vitathatatlan szabályát.

A kis közösségekben már lazábbak voltak a „személyes szálak”, ezért az együttműködést stabilizáló és az önzés ösztöneit felülíró szabályok bevezetésére kényszerültünk. A faluban ezért fontos lett a múltbeli viselkedés emlékein alapuló és a megbízhatóságot előre jelző reputáció. A személyre szóló szeretetet és figyelmet ugyan továbbra is a társakként számon-tartott személyektől kapjuk, akiknek ugyanilyen „valutával” fizettünk, mégis egyre szélesebb lett a mindenkit körülvevő közösségi kapcsolati háló. Lassacskán az életünkhöz nélkülözhetetlen termékek és szolgáltatások túlnyomó részét döntően idegentől „szereztük be”, méghozzá pénzért vagy viszont-szolgáltatásért cserében. Eközben mindennapos élményünk lett az a frusztráció, amelyet a csereügyleteket fenyegető potyautasok okoztak és akik a közösség stabilitását is veszélyezették. (Fowler, J. 2005. Altruistic punishment and origine of cooperation. )

A kölcsönösség betartásának szabályára először a bölcs öregek intései emlékeztettek: „Kölcsön-kenyér visszajár”, Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” vagy a „Szemet szemért, fogat fogért”. Ahogyan azonban egyre nagyobb és heterogénebb közösségek jöttek létre, a békés együttélést és a zavartalan csereberét a mindent látó és a szabályszegést megtorló égi lények beavatkozásától remélte az ember. Az ő tekintélyükre hivatkoztak a sokféle világvallásban megtalálható – a bizalom légkörét és az együttműködés feltételeit megteremtő – „Aranyszabályok”: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), vagy „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus), esetleg „Azt tedd másnak, amit Ő tesz veled” (Konfucius).  –

Az „Aranyszabályok” az emberi kultúra legértékesebb örökségei, és a társadalmak életében játszott szerepének a felismerése a tudósokat is arra késztette: elemezzék a kapcsolatok kialakításának legmegfelelőbb módját. Kant – a filozófus – az ész nevében a „kategorikus imperatívuszt” ajánlotta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként szolgálhasson.” (Kant, I. 2000. A gyakorlati ész kritikája). Ez ugyan kicsit másként hangzik, mint az Aranyszabályok, de a lényege ugyanaz: mielőtt cselekednél, gondolkozz el azon, vajon jó volna-e, ha mindenki hozzád hasonlóan viselkedne? Látva, ezt az általános érdeklődést, a matematika is úgy érezte: nem maradhat ki a siker szabályainak elemzéséből. A matematikusoknak pedig – ezt mindenki elismerte – többnyire igazuk volt, ráadásul állításaikat cáfolhatatlanul bizonyítani tudták. Felismerve tehát, hogy az élet alapmodellje a csere, a matematikusok az „élet-játék” – a különböző szándékú és számú partnerek viselkedésének – leírására kidolgozták a játékelméletet.

A fogoly-dilemma játék egy konkrét partnerrel történő csere – nyereséget és veszteséget egyaránt felkínáló – kimeneteit vizsgálta, míg a közjavak játék egy csoport tagjai saját közösségükbe való befektetésének indítékait és kockázatait tárta fel. A játékelmélet megvilágította hétköznapi tapasztalatainkat: a csere, az életet megkönnyítheti, ugyanakkor mindig egybekapcsolódik a szociális dilemmával. (Van Lange, P. et al. (2013). The Psychology of social dilemma.) A jutalmon túl, felkínálja a lehetőséget, hogy partnered vagy a közösséged rovására tégy szert nyereségre. Az egyén maga dönt: megelégszik-e a szolid haszonnal, vagy – önző módon – a másik rovására „nyerészkedik”.  Aki pedig óvatlan vagy gyanútlan, azt könnyen rászedik. Ám persze a mohó partner is ráfizet: miután zsebre tette az – „ebül szerzett” – nyereségét, kénytelen ráébredni, csalása miatt megszakad a gyümölcsözőnek induló kapcsolat.

Az átláthatatlan körülmények között nehéz felbecsülni, vajon partnerünk becsületesen játszik-e vagy a csábításnak engedve potyautas lesz? Akkor viszont kérdéses, hogyan is játsszuk az „élet-játékot”? Ezért olyan fontos, hogy a játékelmélet – számszerűsítve a legkülönböző játszmák csereügyleteit – elemezni tudta a lehetséges kimeneteket és a kockázatokat. Így matematika objektív módszereivel elénk tárta, hogyan kell „játszanunk” életünket, hogy maximalizáljuk sikereinket. Az élet célját, a játékelmélet a cserék eredményeként megszerezhető „jutalom-pontok” – konkrétan: nyereség, elismerés, öröm, ölelés stb. – gyűjtögetéseként fogalmazta meg. A különböző életstratégiákat versenyeztetve akár az is így eldönthetővé vált: melyik a nyerő. Nos, éppen ennek eldöntésére hirdetett a kutató – Robert Axelrod – versenyt. Azt kérte ismerőseitől, írják le, miként játszanák ismeretlen partnerrel ezt az „együttműködjek vagy csaljak” cserebere játékot. (R. Axelrod. 1984. The Evolution of Cooperation).

A szavakban megfogalmazva beküldött viselkedési stratégiákat ezután számítógépes programmá alakította, majd azokat – 200 meneten keresztül – egymással „játszatta”. Az „életprogramok” között – hiszen „hús-vér” emberek szülték ezeket – voltak feltétel nélkül együttműködők, a győzelem érdekében csalók, és olyanok is, akik váltogatták a csalást és az együttműködést. Minden menetet követően, a közreadott kifizetési mátrix alapján kiszámolták a „partnerek” aktuális eredményeit – a nyertesek „bezsebelték” a pontokat, míg a vesztesektől levonták a veszteséget – majd „lekönyvelték” a pontszámokat. Miután mindenki „játszott” mindenkivel, összeszámolták a „élet” során szerzett pontokat és kihirdették a „nyertest”. Nos, a legtöbb pontot – meglepetésére – egy Anatol Rapoport politológus által beküldött program, a Tit-for-Tat (TFT) gyűjtögette, így ő lett a győztes.  (Axelrod, R. 1980. Effective choice in the Prisoner’s dilemma).

Talán még meghökkentő volt, hogy a TFT mindössze két sorból állt: „Első lépésben működj együtt. Azután mindig tedd azt, amit a partnered az előző lépésben”. Ha partnered az előző lépésben együttműködött, akkor működj együtt. Ha viszont becsapott, most csalj te is, ám ha változtatott a viselkedésén, térj te is vissza az együttműködéshez. A TFT – látszólag – agresszív: habozás nélkül megtorolja a rajta esett sérelmeket. Erre utal szótári jelentése is: „szemet szemért, fogat fogért”. A valóságban Konfucius – és részben a bölcs öregek – tanácsát követve: tükrözi a viselkedést. Ha tehát valaki agresszívnek látja, az csak saját agresszivitását látja visszatükröződni. Az együttműködő partnerre azonban mindig kedves arc néz vissza. A TFT meglepő sikere nyomán Axelrod megvizsgálta a győzelem mélyebben okait és azonosította a modern világunk – mondjuk így – siker-stratégiájának parancsolatait:    

1. Légy kedves. Ismeretlennel találkozva, első lépésben mindig előlegezd meg a bizalmat, bátran kezdeményezd a kapcsolat kialakítását, válaszolj pozitívan a kapcsolatfelvételre.

2. Légy együttműködő. Soha ne csalj elsőként. Amíg társad szabálykövető, te is legyél az, mert a csalás megszakíthatja az egyébként jól működő kapcsolatot.  

3. Légy provokálható. Az ígéret megszegését azonnal torold meg, ne hagyd szó nélkül, ha valaki rászedett, átrázott, kihasznált, „palira vett”.  

4. Légy megbocsátó. Soha ne légy megtorló, ne válaszolj egy csalásra hárommal. Ne feledd: akkor gyűjtögetheted a legtöbb „örömpontot”, ha minél tovább és minél többször „játszotok”. 

A kutató azonban felhívta még a figyelmet a TFT sikerének egy kiegészítő 5. szabályára: Légy félreérthetetlen. Vagyis, ne rejtegesd, hanem éppen tedd könnyen felismerhetővé viselkedésedet.

A kutató, miután rátalált a siker cáfolhatatlan szabályaira, nyilvánosságra hozta azokat. (Axelrod, R. és Hamilton, W. 1981. The Evolution of Cooperation. Science). Ebben azonban nemcsak a publikálási kényszer vezette, inkább kíváncsi volt, vajon az emberek követik-e a siker – most már vitathatatlan – szabályait. Ennek eldöntésére tehát újabb versenyt hirdetett. Ismét bebizonyosodott – ezt az olvasó valószínű előre sejthette – esendő mivoltunk. Voltak, akik követték a matematika tanácsait, de voltak, akik ismét csalásra építették viselkedésüket. Az emberek – a matematika intése ellenére is – igyekeztek kijátszani a sorsot, akárcsak az istenek „parancsolatait”. Ám a megismételt verseny győztese újra a TFT lett, akik pedig csalással próbálkoztak – meglepetésükre – ráfáztak. Ezzel bebizonyosodott: egy olyan társadalomban, ahol a szükséges dolgokhoz, szolgáltatásokhoz és érzelmekhez csere útján juthatunk hozzá, Axelrod tanácsait követve gyűjthetjük össze a legtöbb öröm-, simogatás-, tisztelet- és nyereség-pontot. 

Megadva a siker és a boldogság cáfolhatatlan szabályait, akár hátra is dőlhetnénk és – mint a matematikai bizonyítások végén szokásos – odabiggyeszthetnénk: QED. Ám az elmúlt évtizedekben világunkban fontos változások zajlottak le, amelyek a helyzet – részbeni – újragondolásra késztetnek. Az együttműködés hálója globálissá terjedt, ezért partnereinket – kapcsolatok szorosságától, gyakoriságától és érzelmi telítettségétől függően – három, eltérően kezelendő csoportba oszthatjuk: „ügyfeleinkre”, „élet-társainkra”, és a „belénk ütközőkre”. Az első és legnagyobb létszámú csoportba azok tartoznak, akikkel életünk szokásos „csereügyleteit” – a munkahelyen és a lakóhelyen, a hivatalokban és piacon, az iskolában és az orvosi rendelőben stb. – intézzük. Az ő közvetítésükkel jutunk hozzá az életünkhöz szükséges dolgokhoz és szolgáltatásokhoz, ám a hozzájuk fűződő viszony alacsony érzelmi intenzitásúak. Mivel világunk egyre kaotikusabb, a cseréinket gyakran zavarja meg a csalódás: a szomszéd megszegi ígéretét, üzleti partnered becsap, munkatársad „átráz”. Ilyenkor a TFT 3. parancsolata: vágj azonnal vissza utasítást adja. Ez azonban az egyre élesedő konfliktus útjára terelhet, miközben előfordulhat, hogy félreértettük a helyzetet vagy becsapnak érzéseink. A kapcsolatok végzetszerű leromlásának ezért elejét vehetjük egy hatodik – kiegészítő parancsolattal: „Légy megfontolt”. Ne küldd el a tehát másikat rögtön „melegebb éghajlatra”, ne leckéztesd meg, ne szakíts vele véglegesen, egyszer legalább kérdezz vissza: jól értettelek?

A második – rendkívül szűk – csoport azokból áll, akikhez szoros és intim kapcsolatok fűznek. Velük hosszú időn keresztül szeretnénk/fogunk együtt élni. Itt a cserét kevésbé a hideg racionalitás, mint inkább az érzelmek vezérlik. E kapcsolatokat nem a pénz mércéje szerint értékeljük. Életünk társaihoz, közeli barátainkhoz fűződő viszonyunkat évtizedeken során formálgatjuk, ezért ezek több óvatosságot, figyelmet és egyedi kezelést igényelnek. Ezt az óvatosságot aláhúzza, hogy ezen a téren alapvetően új helyzet állt elő. A partnerek választéka kiszélesedett, a választás szabadsága pedig megnőtt, igy – látszólag – bárki „lecserélhető” lett. Emiatt csökkenthetőnek tűnhet az adott kapcsolatba való befektetés iránti elkötelezettség. Ugyanakkor az örömpontok maximalizálásához mégis a kapcsolat érzelmi gazdagsága, tartóssága segít hozzá. Emiatt csak akkor lehetsz boldog, ha hajlandó vagy „megtanulni” a másikat: megérteni, mit szeret, és mi zavarja, elsajátítani, hogy azt nyújtsuk, amit kíván, cserében azért, hogy ő is ugyanezt tegye. Akikkel tehát együtt akarsz élni, azokkal a hetedik – kiegészítő – parancsolat szellemében: Légy ráhangolódásra kész. Egymás folyamatos tanulása – a másik érzéseinek, vágyainak, óhajainak tudomásul vétele és közben ugyanezt igényelve párunktól – formálja stabillá és boldoggá kapcsolatainkat.

Végül, van kapcsolatainknak egy harmadik csoportja: azok az ismeretlenek, akikkel a véletlenek sodornak össze, és akikkel egy újabb találkozás esélye csekély. Globális világunkban kikerülhetetlen a tömeges találkozás olyanokkal, akikbe soha nem fogunk újra botlani. Ráadásul ők gyakran egészen más közösségből és eltérő kultúrából származnak, és még inkább kiélezi a megelőlegezett gesztusok és az elmaradó viszonzás között ellentmondást. Ez az oka, hogy az emberek hajlamosak segítség nélkül elmennek egymás mellett. Ám, ne feledjük: a bennünket körül vevők életérzése és viselkedése – a mienkéhez hasonlóan – alapvetően befolyásolja környezetünk állapotát. Éppen ezért, bár eleve kizárható a viszonosság, mégis célszerű, ha egyébként ez nem jelent túl nagy „kiadást” – a TFT 3. parancsolatától eltérően – önzetlenül segíteni. Vagyis, ismeretlenekkel találkozva, kövesd a nyolcadik – kiegészítő – parancsolatot: Légy segítőkész.

Ha tehát az olvasó sikeres és boldog akar lenni, tanulja meg és gyakorolja – nem könnyű! – a TFT sikerstratégia felsorolt parancsolatait. Ne felejtkezzen el arról, hogy a társadalmat alapjában véve a kölcsönös segítőkészség teszi élhetővé. Egykor, a váratlanul felbukkanó ismeretlenre – aki talán csak egy közeli város lakója volt – joggal tekinthettek „idegenként”.  A költő – John Donne – mégis arra figyelmeztet: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól!” Ma már távoli kontinensek 8 milliárd polgárát szorosabb kapcsolat fűzi össze, mint egykor a szomszédos faluk lakóit. Ebben a helyzetben még nyomatékosabb bíztatás indokolt: „Segítsünk másokon! Mert a mások is, mi vagyunk”. (Luther Márton).

    

A 20. század egyik legnevesebb és legnagyobb hatású közgazdásza, J. M. Keynes – még az 1929-es világgazdasági válságot megelőzően – írt egy tanulmányt, a jövő előre látható trendjeiről. (Keynes, J.M. 1930. The economic possibilities for our grandchildren.) Írásának -amire gyakran, mint az unokáknak írt levélre hivatkoznak – fő tézise: „az emberiség gazdasági problémája megoldható – de legalábbis a megoldás közelébe kerülhet – száz éven belül. Ez azt jelenti tehát, hogy a gazdasági probléma nem az emberiség örökös problémája – ha a jövőt tekintjük”. Ez az állítás – a 1929-es világgazdasági válság tükrében – érthető módon megdöbbenthette a korabeli olvasóit. Ám napjaink szemszögből előrejelzése még elgondolkoztatóbb: a megadott határidő ugyanis ebben az évtizedben lejár (!) és a helyzet mégsem tűnik ennyire optimizmusra okot adónak. Vagy mégis?

A GDP/fő, a várható élettartam a képzettség, a legfejlettebbeket és a legszegényebbeket is figyelembe vevő átlaga jóval meghaladja az egy évszázaddal ezelőtti fejlettekét! A körülmények alapvető megváltozását mi sem mutatja jobban, mint a Goldman Sachs nemrég született előrejelzése: Kína jövőre (!) átlépi azt a GDP/fő alapján számított „küszöböt”, amin túl fejlett országnak számít. Ezt a tényt ugyan a Világbank előreláthatólag csak 2024-ben – a helyzet általános „áttekintése” keretében – erősíti meg, ezzel együtt, Kína gyakorlatilag 40 év alatt, a világpiaci nyitás, az iparosítás és a termelékenység-növekedés eredményeként, a gyengén fejlettség szintjéről a fejlett társadalom státuszába „katapultált”. A valóságban az emberiség kétharmadának életét – túljutva az „elrugaszkodáson” – már a gyors növekedés körülményei irányítják. A világot ma inkább a globális válságok előidézte nagy lelassulás problémája zavarja. (Dorling, D. 2021. Slowdown.)  

Engem – a „kifutó” babyboom nemzedék tagját – leginkább az érdekel, milyen következményei lesznek, ha a Keynes által vízionált, szabadabb és gazdagabb kor ránk köszönt? A szemünk előtt kiformálódó komfortosabb világ ugyanis – vágyott és remélt kellemeségei mellett – veszélyeket is rejteget. Ezt juttatta eszembe egy évtizedekkel ezelőtti emlékem. A „US Today” lap riportere Olga Korbutot – az USA-ban élő, többszörös szovjet olimpiai bajnokot – faggatta életéről, aki a csupa kellemes élményei mellett egy furcsa tapasztalatáról is beszámolt. Az edzésre jelentkező tehetséges amerikai fiatalokat kérdezve – „Akarsz-e olimpiai bajnok lenni?” – a válasz mindig határozott: „Akarok” volt. Ilyenkor visszakérdezett: „Nagyon akarsz?”. A válasz még határozottabban: „Nagyon akarok!”. „Akkor nagyon sokat kell dolgoznod!” – világosította fel őket. Mire azt válaszolták: Akkor nem akarok!

A fokozatosan meghatározóvá váló Y, Z és α generációk az „amerikai álomra” – ami szüleik számára kemény munkával elérhető lehetőséget jelentett – nekik „születési jogon” járó dologként tekintenek. Természetesnek veszik, hogy álmaik – szinte maguktól – megvalósulnak és ehhez igazítják életformájukat. Sőt, elvárják, hogy mindenki, aki erre hatással lehet – a szülők, a barátok, az iskola, a vállalat és a politika – megtegyen mindent ezért. Ez a hozzáállás annak tükrében elgondolkoztató, hogy az embert sokáig kényszerekkel és veszélyekkel teli világ vette körül. Az élet – Hobbes szerint – „magányos, csúnya, brutális és rövid.” volt. A körülmények csak lassan váltak elviselhetőbbé, ám még ezt is különös gyanakvással szemlélte Platón. Itáliai tapasztalatairól – az ottani életet szakadatlan dőzsölések sorozataként (!) jellemezve – meghökkentő ellenszenvvel számolt be tanítványainak: „semmiképpen sem volt kedvérevaló úgy élni, hogy naponta kétszer töltse meg a gyomrát, éjszakánként sohase háljon egyedül. Hiszen lehetetlen, hogy földi halandó, ha ifjúkorától kezdve efféle szokások között nevelkedett, valaha is józan eszének használatához jusson, ehhez oly csodálatos természete kellene, hogy legyen, amilyen senkinek nincs.”. (Boorstin, D.J. 2002. Keresők. 67.)

A kiszámíthatatlan veszélyeket lassacskán felváltotta a fáradságos munka elháríthatatlan kötelessége. Még a 20. század első harmadában is ez határozta a legtöbbek gyermekkorát. Ezt, az elmúlt év néhány kulturális élménye – a Camus életéről szóló film, egy magyar parasztcsalád életét bemutató könyv (Illés Klára. 2021. Megtartó erő) és saját apám önéletrajzi írása (Tüzes kemence) – villantotta fel előttem. A nehéz életfeltételek, a fizikai erőszak, a korai munka kényszere és a folytonos küszködés azután kialakították a felnövekedő nemzedékekben a kemény körülmények zokszó nélküli elfogadását diktáló „életprogramot”. Ám a 20. század felgyorsuló gazdasági növekedése, technikai forradalmai és az elterjedő demokrácia fokozatosan átformálta a világot. A munkaidő rövidült, a képzettség emelkedett, a munkafeltételek javultak és növekedett a várható élettartam. Sőt -szemben az általános várakozásokkal – növekedett a társadalmi mobilitás és csökkent az egyenlőtlenség.

Az előre jutástól addig elzárt széles rétegek elindulhattak felfelé a társadalmi felemelkedés lépcsőin. Az élet egészében véve komfortosabb lett, az átlagember „jobb ételeket fogyasztott, télen melegebb, nyáron hűvösebb volt az otthona, sokkal többféle holmit vásárolt és hosszabb, egészségesebb életet élt.” (Banerjee A. Duflo, E. 2020. Jó közgazdaságtan nehéz időkre.). A munkalehetőségek bővülése, a képzettség növekedése, a szabadságjogok kiszélesedése az élettel kapcsolatos elvárásokat is alapvetően átalakították. A gyorsuló fejlődés hatására az élet minősége – a korábbi századoktól eltérően – 30-40 évenként ugrásszerűen javult. A fiatalabb nemzedékek körülményei az idősebbekével összevetve jóval szabadabbak, kényelmesebbek és megengedőbbek lettek. A jellegzetesen különböző életélmények azután jól elkülöníthető „generációkat” formáltak ki.

A generáció-váltások akkor váltak szembeszökővé, amikor az idősebb korosztály – a fiatalabbakra tekintve – ráébredt: „én ezt nem engedhettem meg magamnak”, vagy „nekem erre soha nem volt lehetőségem”, illetve „én ezt köteles voltam megcsinálni”. A nagyszülők, a szülők, a gyermekek, az unokák életélményeinek a különbsége jól érzékelhetően elkülönítette egymástól a „hallgatag”, a „baby boom”, majd az X, azután Y, és végül a Z (millenniumi) nemzedékeket. Az életélményekből azután a 20. század során, a korábbi koroktól alapvetően eltérő két tényező – a meritokrácia és a jólét – formált meghatározó életmodellt. A történelmet sokáig a társadalmi esélyek születés jogán történő elosztása jellemezte: ha „apád paraszt volt, te is az maradtál”. Az ezt „leváltó” meritokrácia viszont az élet legtöbb területén versenyt hirdetett, megteremtve a feltételeit, hogy bárki „benevezhessen” az „karrier-versenybe”. Sőt, az egyenlőbb esélyek megteremtésére érdekében az előrejutás kompetenciáit az általánossá váló képzés keretében megszerezhetővé tette.

Az, hogy lecsökkentek a versenybe való bekapcsolódás akadályai és a felemelkedést az „életversenyben” mutatott teljesítmény határozta meg, mindenkit – a régi világ elitjét is – versenyre kényszerített. A 20. század első harmadában azután egyértelművé vált: az egyéni versenyképességet alapvetően a családban átadott viselkedés-program befolyásolja. A világ leggazdagabb embereinek élettörténetei – Upton Sinclair, H. Fordról írt „A tragacskirály” regényétől, egészen az Apple vagy a Google sokak által feldolgozott történetéig – világosan példázták: az örökölt vagyon nélkülözhető, a nehéz gyerekkor nem hátrány. Az életpályák végső meghatározója a vállalkozókészség és a kemény munka vállalása, amire Edison – sokat idézett – mondása is utal: „Zsenialitás = 1% találékonyság + 99% verejték”. A későbbi kutatások pedig azonosították, hogy a mindenki által csodált üzleti, tudományos vagy sport teljesítményeket az egyén un. jutalomhalasztási (deleyed gratification) képessége alapozta meg. Ez azonban nemcsak a kitartó munkára kényszerít, hanem arra is, hogy életed jelentős részét – szemben átlagos kortársaiddal – a komfort-zónán kívül töltsd. (Casey, B.J. et al. 2011. Behavioral and neural correlates of delay of gratification 40 years later.)

Ám a múlt század 60-as éveitől kezdve a kiemelkedési versenyt egyre jobban befolyásolta az életminőség növekedésének hatására. A kényelem, a szabadság és az élmények sokaságát kínáló környezet kezdte fokozatosan felülírni a személyes versenyképesség javításának kötelezettségét. Az ugyan mindenkit csábított, hogy az életversenyben „olimpiai bajnok” legyen, de az ehhez szükséges készségek megszerzésével együtt járó szenvedést már – mint O. Korbut tanítványai – kevesebben vállalták. A 20. század vége felé pedig – miként a sportban – az addig nemzeti keretek között folyó „életverseny” globálissá szélesedett. Ahhoz tehát, hogy valaki a maga választotta területen „olimpiai bajnok” lehessen, sokkal több, és sokkal keményebb ellenfelekkel kellett megküzdenie. A „versenyképességet” pedig egyre kevésbé a vagyoni örökség, mint inkább a családban átadott motivációs program határozta meg. Ennek részleteibe némi betekintést ad B. Obama visszaemlékezése: „A hét öt napján anyám bejött reggel négy órakor a szobámba, belém erőszakolta a reggelit, majd elkezdte az angol órát három órával azelőtt, hogy én elindultam volna az iskolába, ő meg a munkájába. Én minden erőmmel és minden lehetséges módon megpróbáltam ellenállni, de minden ellenállásomat visszaverte azzal a szomorú, de hangsúlyos megjegyzéssel: azt hiszed ez nekem élvezet, öcskös. De csak így viheted valamire!”

A 21. században tehát fejlett világ fiataljai – gyermekeink és unokáink – a modernizáció lépcsőin felkapaszkodni igyekvő fejlődő világ obamai „edzés-módszerekkel” kiképzett sok-százmillió fiataljával kényszerülnek versenyezni. Ebben a helyzetben vált meghatározóvá, hogy a jólét és a meritokrácia – sokáig sikert hozó trendjei – csapdává váltak. Egyrészt, a 21. század komfort-zónája szinte mindenki előtt megnyitotta a „szurkolói” lét perspektíváját: ülni a TV előtt, majszolni a chipset, iszogatni a söröket és bíztatni a csapatot. Szerte a világon terjedő trend: a fiatalok növekvő része egyre csak vár álmai állására, s amíg nem találja meg az igényeit minden tekintetben kielégítő munkahelyet, addig a „mama-hotelt” szolgáltatásait élvezi. Motivációja pedig, hogy kilépjen a komfort-zónából egyre csökken. Miközben azonban „olyan állásokra vár, amelyeket soha nem fog elnyerni” (Banerjee-Duflo. 222. oldal), fenyegeti őket, hogy a „mama-hotel” egyszer csak bezár. Ekkor döbbennek rá a fiatalok, hogy a „megfőtt béka” csapdájába estek. Vagyis, hozzászokva a kellemesség és kényelem feltételeihez, képtelenné válnak adaptálódni a váratlanul előbukkanó kemény körülményekhez.  

Ezzel párhuzamosan, a korábban mindenre kiterjedő verseny lehetőségét, egyben kényszereit megteremtő meritokrácia a 20. század utolsó évtizedeiben csapdává vált. (Markovits, D. 2020. The meritocracy trap.). Az életversenyben kiemelkedő globális elit ugyanis – a régi arisztokráciához hasonló befolyást szerezve – megnövelte a kiemelkedéshez szükséges készségek megszerzésének költségét és ugyanakkor rákényszerítette a globális középosztályra saját munkamodelljét. Miközben az alacsonyabb jövedelműek átlagos munkaideje az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökkent, az elit munkaideje nőtt! Ezzel a problémával a fejlett világ akkor találkozott, amikor – mint a Netflixen feldolgozott történetben – egy kínai vállalat vásárolt fel egy amerikait és a „saját” munkafeltételeit akarja érvényesíteni. Az elmúlt napokban adta hírül a média a Twittert „elfoglaló” E. Musk munkatársainak tett ajánlatát: vagy rendkívül keményen, hosszú órákat és nagy intenzitással dolgoznak, vagy, aki erre nem hajlandó, az „húzzon el”!

A legfiatalabb generációk jelentős része a globális komfort-zóna élmény-világának csábításai és az élesedő globális verseny körülményei között töltik minden percüket. Ezek felkínálják ugyan a „panem et circenses” örömeit, ám elfedik, hogy aki egész életében pillanatonként felvillanó vágyai azonnali kielégítését követi, azt ösztönei a kudarcok útjára vezetik. Emiatt elgondolkoztató Keynes – napjainkban fokozatosan megvalósuló – víziója: „a gazdaság problémája, a küzdelem a fennmaradásért… minden ösztönünket és hajlamunkat a gazdasági probléma megoldására fejlesztette. Ha pedig ez megoldódik az emberiség elveszíti hagyományos célját.” A meritokratikus elit a maga életfelfogását – rugalmas alkalmazkodást, hosszú munkaidőt és a magánéletnek a cég érdekében történő feláldozását – írná elő mindenki számára. Aki ezt elfogadja, az tovább emelkedhet a sikerlétrán, az ezt visszautasítók túlnyomó része viszont kiszorul a munka világából. Ezzel azonban nem egyszerűen életszínvonaluk csökken, hanem életesélyek is, sőt – a szó szoros értelmében -halálos veszélynek teszik ki magukat. (Case, A. Deaton, A. 2020. Deaths of Despair and the Future of Capitalism.). Az ellentmondás feloldására nincs jobb ötletem, mint W. Buffett – a világ egyik leggazdagabb emberének – különös öröklési stratégiája: „Hagyj annyit gyermekeidre, hogy azzal foglalkozhassanak, amivel szeretnének. De ne hagyj annyit, hogy ne kelljen valamivel foglalkozniuk.”

„Alkonyatkor a bandák összegyűlnek egy sziklás területen, hogy nagy létszámukkal védekezzenek a ragadozók támadásai ellen” – indul a galléros páviánok döntéshozatali módszerének bemutatása. (Csányi Vilmos. Az emberi természet. 1999. 139. oldal) Reggel azután, eldönteni, hogy merre induljanak aznap, a klán-vezérek egy kört alakítva leülnek, míg a klán-tagok mögöttük helyezkednek el. Egy idő múlva valamelyik klán-vezér feláll, és határozottan elindul valamilyen irányba. Ha a többiek követik, akkor megszületett a döntés: az egész banda csatlakozik. Ez azonban csak ritkán fordul elő, s amikor a kezdeményező észreveszi, hogy senki nem követi, dühödten megfordul és morogva visszaül a helyére. Azután, némi mocorgás után feláll egy másik és elindul az ellenkező irányba. Ha a többség követné őt, az jelezné, hogy döntésre jutottak, ám többnyire nem ez történik, ezért ő is dühöngve visszaül. Miközben a klán-vezérek egymást váltogatva nyilvánítják ki szándékaikat a csapat néha „két teljes órát is eltölt a megfelelő terület kiválasztásával”.

Amikor két évtizede megismerkedtem „elődeink” döntéshozatali módszerével, az első gondolatom az volt: azért mi emberek haladtunk valamit előre. Képesek vagyunk előre látni a jövő menetét, ennek tükrében kialakítani egy racionális stratégiát, majd összefogni a társainkkal ennek megvalósítására. Ám az elmúlt években elbizonytalanodtam. Az emberiség egyre nyilvánvalóbban veszélyes helyzetbe „lavírozta” magát: sorjáznak a nehezen előrelátható krízisek, amelyek kezelhetetlen válságokká erősödnek és megállíthatatlanul terjednek át távoli térségekbe. Globális világunk „válság sújtotta” övezetté változott. Miközben pedig az emberiség a létét fenyegető veszélyek között bizonytalanul keresi a kiutat, nap mint nap a döntéshozói feladatkörbe „csöppent” politikusok „klán-vezéri” viselkedésével szembesülünk.

Ráadásul, nem remélhető, hogy a vihar magától elvonul, mert a válságok felerősödését több, egymással is összefüggő folyamat egybefonódása váltotta ki. Az emberiség a 20. század robbanásszerű fejlődését követően „felért” élet-görbéjének felső, lassan növekvő, de fenntartható szakaszára. (Darling, D. 2020. Slowdown.). Az életgörbe szakaszváltásait – gondoljunk egyéni életünk vagy a vállalatok növekedésének fordulópontjaira – az elkerülhetetlen alkalmazkodás válságai kísérik. Eközben, a globális rendszer komplexitása és részeinek elszakíthatatlan egybekapcsolódása átlépett egy kritikus küszöböt. Ennek következtében a rendszer zavarai krízisekké erősödnek, amelyek megállíthatatlanul terjednek tova és a meglevő válság-enyhítő intézmények képtelenné válnak a válságok enyhítésére. (Clearfield, C. Tilcsik, Á. 2019. Meltdown.). A technológiai, gazdasági és ökológiai rendszerek elszakíthatatlan összekapcsolódása az emberiséget egységes rendszerré formálta. Az így létrejött globális világban, a magukat szuverénnek tekintő nemzetek egykor természetes igénye, hogy bármikor, bármilyen kérdésben megtegyék azt, amit érdekeik sugallanak, mind kevésbé érvényesíthető.

A folyamatok hátterében pedig feltűnt még egy új, alapvető átalakulás: a föld evolúciós fejlődése az un. Anthropocén korszakba lépett. Az átlagember számára a Anthropocén jelző pusztán egyike, a tudósok által kitalált különös fogalmaknak, ám a valóságban ez eddig nem tudatosított felelősségünkre figyelmeztet: a világ állapota mostantól alapvetően az embertől függ. Először a történelemben az általunk létrehozott hatások következményei súlyosabbak és fenyegetőbbek, mint a sorsunkat korábban meghatározó természeti veszélyek. A megváltozott nagyságrendeket mutatja, hogy a legújabb kutatások szerint az egész földet beborító élővilág – az un. „living biomass” – mennyiségét napjainkban már felülmúlja, az ember alkotta mesterséges dolgok – az un. „anthropogenic mass” – össztömege. (Elhacham, E. et al. 2020. “Global Human-Made Mass Exceeds All Living Biomass”.) Az egykori szabad természetet, előbb legelővé, majd gyümölcsfákkal és bokrokkal teli rétté változtattuk, amit szüleink konyhakertté alakítottak, mi pedig az egészet lebetonoztuk, térkövekkel raktuk ki és műanyaggal zsúfoltuk tele. Vagyis, az „egzisztenciális” fenyegetést már mi magunk jelentjük önmagunk számára. A sűrűsödő válságok arra kellene rádöbbentsenek mindenkit: ha ezt a helyzetet nem tudjuk „kezelni”, akkor az emberiség számára egyszerűen nincs újabb esély.

Az Anthropocén korszak fenyegető egyensúlytalansága tehát mélyrehatóbb, mint azt „pusztán” éghajlat-változásnak tekinteni. A különböző területek – külön-külön is egzisztenciális fenyegetettséget előidéző – változásai, egybekapcsolódva vezettek kezelhetetlen, néha háborúkig erősödő válságokra. Az elmúlt évtizedek legfontosabb felismerése: az eseményeknek ezt a menetét a növekvő számú és szorosan összefonódó visszacsatolási hurkot alkotó válság-generáló folyamatok idézik elő. E folyamatok lefolyásának részleteit a szaktudományok viszonylag jól feltárták, de az egybekapcsolódásuk létrehozta dinamikus rendszer viselkedése ma még csak részben ismert. A korábbi kutatások óta – Forrester, J. 1972. „World dynamics” – ugyanis világunkat folyamatosan tovább formáltuk. Így környezetünk valóságos komplexitása túllépte a fél évszázaddal korábbit és ezzel mi tettük még áttekinthetetlenebbé. A globális világ állapotát leíró komplex modell létrehozása nélkül pedig az emberiség jövője nem jelezhető előre, és nem vizsgálható részleteiben.

A világ „kézben tartásához” használt modelleknek a valóságos helyzettől való elmaradása idézte elő a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság erősödését szerte a világon. Ennek közvetlen következménye az életminőség globálisan megmutatkozó romlása. A várható élettartamból, az oktatásban eltöltött időből és az életszínvonal alakulásából összeállított társadalmi fejlettséget jelző komplex mutatószám – a HDI index – évtizedekig folyamatosan javult, ám az elmúlt két évben az országok több mint 90%-ában – még a legfejlettebb országokban is – romlott. (idézetet) Az életminőség romlása azután megmutatkozik az emberek szubjektív élményvilágának alakulásában is. A föld „lakóinak” általános életérzését vizsgáló Gallup Global Emotions Report – amely évtizedek óta követi a világ országaiban lezajló folyamatokat – arról számolt be, hogy a korábban folyamatosan javuló trend nemrég megtört. Globálisan meghatározóvá váltak az életminőség romlására utaló – stresszről, szomorúságról, dühről, aggodalomról, és fizikai fájdalom érzéséről beszámoló – negatív élettapasztalatok.

A kialakult trend előre vetíti, hogy bolygónk, miközben válságról válságra sodródik, mind kevésbé „kormányozott”. Ennek következménye, hogy a gazdasági, a politikai, a környezeti és a demográfiai folyamatok mind szélsőségesebben billennek ki egyensúlyukból. Azonban a rendszerzavarok enyhítésére szolgáló korábban kialakult nemzetközi intézményrendszer – az ENSZ és más nemzetközi szervezetek – és a globális helyzet megoldásáért felelős politikusok láthatóan képtelenek lecsillapítani az elszabadulni készülő folyamatokat. Ez a helyzet elkerülhetetlen kényszerré teszik valamiféle a globális kormányzás megteremtését. (Florini, A. et al. 2022. Governance for Systemic and Transformational Change: Redesigning Governance for the Anthropocene.) A felvetődő problémák ugyanis csak a rendszer egészét szem előtt tartó, hosszú távra előre tekintő és a nem-szándékolt következményekkel is számot vető beavatkozások segítségével „kezelhetők”.

A „központi kormányzás” létrehozása mindig akkor vetődött fel, amikor az emberek ráébredtek: az addig a közreműködésükkel zajló probléma-megoldás tovább már nem működik. A megnövekedett és komplexebbé vált közösségeket csak a rendszer egészét átlátó és „kézben tartó” központi akarat képes stabil pályán tartani. Ezt a feladatot a nagy méretű (sokezer lakosú), magas komplexitású (sokféle kultúrájú), és a munkamegosztás által elszakíthatatlanul összekapcsolt társadalmak a központosított államra, annak működtetését pedig egy centralizált adminisztrációra bízták. A nemzetek fokozatos egybekapcsolódását előre látva Kant – „Az örök béke” című írásában – az integráció folyamatának logikáját egész emberiségre kiterjesztette. Úgy vélte, hogy az emberi szabadság kibontakozása, összekapcsolódva az emberi értelem és moralitás kiteljesedésével szükségképpen elvezet valamiféle világállam létrejöttéhez. Ez a gondolat azóta vitára ingerelt sokakat, többek között Orbán Viktort is, aki – a Keresztény Értelmiségiek Kongresszusán 2019-ben mondott beszédében – a következőképpen interpretálta Kant szándékait: „A liberális szabadság tanítása szerint a liberális demokráciáknak végül össze kell olvadniuk, egy világkormányt, egy globális kormányzatot kell létrehozniuk a liberális internacionalizmus jegyében. E liberális felfogás szerint ennek az új világkormánynak az európai pillére az Európai Unió lenne összekapcsolódva a Clinton-Soros féle Egyesült Államokkal. Ez volna a kizárólag a józan észre épülő liberális birodalom, amit egyébként már Kant, Immánuel Kant is volt szíves figyelmünkbe ajánlani”.

Ha ma szerte nézünk a világban a megválasztott politikusok vagy önmagukat kinevező autokraták, a fenyegető válságokra adott válaszai nem sokban különböznek a galléros páviánok klánvezéreinek döntéshozatali módszereitől. És ez többnyire nem a kormányzással megbízottak képességének hiányosságára, inkább a döntések körülményeire vezethető vissza. A válságok ugyanis olyan áttekinthetetlen és fenyegetésekkel teli helyzetet teremtettek, amelynek hatására az emberek időhorizontja rendkívüli mértékben lerövidül. Az átlagpolgár csak a „holnapot” szeretné túlélni, de a politikusok is csak a pártjukban vagy az országukban a következő hetekben vagy hónapokban bekövetkező választásokra készülődnek. Miközben pedig a kialakult helyzet mindenkitől racionális, hosszú távra előre tekintő viselkedést és a többi érintettel való együttműködését igényelne, egyre nő a bizonytalanság és a fenyegetettség. Egyre csökken a politikusokba vetett bizalom, nő viszont a populizmus, sőt az autoriter viselkedés támogatottsága, erősödik a polarizáció és a szélsőségesség. pedig késik. Az együttműködésre ítéltetett felek a kölcsönös segítség és a közös stratégia kidolgozása helyett akadályozzák, sőt háborúval fenyegetik egymást. (Boese, V. et al. 2022. Democracy Report: Autocratization Changing Nature?)

Ebben a helyzetben egyedül valamiféle a globális kormányzás jelenthetne kiutat. Ez biztosíthatná, hogy a világ valóságos állapotát tekintetbe vevő döntések születhessenek, azokat végrehajtsák. Ehhez azonban elkerülhetetlen, hogy a különböző globális stakeholderek – nemzetek, érdekcsoportok és térségek – legitim, de egyedi érdekeiket a rendszer egésze és távlati perspektívájának szemszögéből újra-értékeljék. Ennek négy nélkülözhetetlen feltétele van: (1) a hosszútávú, legalább fél évszázadra előre tekintő, a változások alapján folyamatosan „újra-tervezendő” globális modell megalkotása, (2) a globális rendszer komplexitását tükröző, rendszer-modellnek a nemzetközi döntéshozatalba való beillesztése és folyamatos alkalmazása, (3) az egységes rendszerré egybekapcsolódó világ, „alkotórészeitől” – a térségekétől és nemzetekétől – eltérő „érdekének” érvényesítése, (4) a korábbi hatalmi struktúrán kívül eső érdekcsoportok sajátos szempontjainak az érdekharmonizációba való beillesztése.

Ez az a pont, ahol a mesterséges intelligencia fontos szerephez juthat. A félreértések elkerülésére: nem a mesterséges intelligencia uralomra juttatásáért emelek szót. Nem hirdetem, hogy az emberiség „irányítását” át kell engednünk egy – ma még sok részletében kevéssé megkutatott és veszélyeket is rejtő – mesterséges intelligenciájú ágensnek. Úgy tűnik azonban, hogy a globális rendszer „soft landing”-jét biztosító, felsorolt négy feltétel teljesítésére – amelyre a meglevő, nagyhatalmi alkukra épülő döntési mechanizmus  láthatóan nem képes – az ember természetes és az által megalkotott mesterséges intelligencia együttműködése esélyt kínál. A globális modell – ezt már a „Növekedés határai” projekt bizonyította – képes a hosszú távú fejlődés trendjeinek felrajzolására, és olyan szimulációs működésmódot is felkínál, amely bárki számára lehetővé teszi az optimális változat kiválasztását.

A globális kormányzást megalapozó modell komplexitásának – az un. Conant-Ashby tétel szerint – tükröznie kell világunk valóságos és folyamatosan növekvő komplexitását. Úgy tűnik, hogy erre csak a mesterséges intelligencia segítségével leszünk képesek. A mesterséges intelligencia segítséget kínálhat megfelelő részletgazdagságú globális modell kialakításához és folyamatos „naprakésszé” tételéhez. A modell egyben megadná a lehetőséget bármely ország számára, hogy fejlődését a rendszer egészének tükrében és a környező társadalmakkal összehasonlítva is látni tudja. Ez egyébként a demokrácia számára is új lehetőségeket teremtene. Egyrészt, bepillantást engedne mindenkinek – az egyénektől a nemzetekig – felmérni saját szűkebb és tágabb környezete hosszú távú fejlődés-vonalát, egyben felkínálná a lehetőséget, hogy „kikísérletezze” saját optimális jövőjét. Végül, a globális modell – mesterséges intelligenciával kiegészítve – lehetővé tenné az érdekérvényesítésből kizárt vagy kiszoruló érdekcsoportok – pl. a ma még meg sem született generációk, vagy a fejlődésgörbe alsó szakaszának csapdájába szorult csoportok – szempontjainak tekintetbe vételét.   Beismerem a globális modell és a mesterséges intelligencia egybekapcsolása szokatlan, sőt talán ijesztő lehet sokak számára. Soha ne felejtsük el azonban, mi is ennek az alternatívája? Az, hogy sorsunkat a globális válságok miatt egyre inkább az α-hím mentalitású politikusokra bízzuk, és a klán-vezérek alkuitól reméljük a világ helyzetünk jobbrafordulását. Ők azonban, az egyre kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb környezetben – részben ösztöneiket követve, részben a helyzet nyomására – a múlt narratíváinak nyomvonalán a „Tegyük magunkat újra naggyá” viselkedést kínálják fel közösségük számára, amely egyre élesedő ellentétekre vezetne az egyébként is válság-sújtotta világban. Ez bíztatóbban hangzik?

Az emberiség eddigi történelmének talán legnagyobb, változása előtt áll. A jelek arra mutatnak, letérünk a múlt, kacskaringós, válságokkal teli, de ismert nyomvonaláról és – mint a vonat a váltót követően – az eddigi vágánytól elhajló, új, még alig felsejlő végállomás felé vezető pályára térünk. Az állítás, hogy valami alapvetően új korszak köszönt ránk, egykor szenzációhajhászónak tűnhetett, de napjainkban meglehetősen elterjed vélemény. Vita inkább arról folyik, hogy ki, milyen érvek alapján, illetve optimista vagy pesszimista nézőpontból szemléli azt, ami jön. Sokakat a válságok sorozata késztet annak kimondására: „ez nem mehet így tovább”. Másokban az új jelenségek áradata – például a Mesterséges Intelligencia felrémlő világa – kelti a „valami egészen újnak kell jönnie” képzetét. Az eligazodást illetően W. Churchill a múlt trendjét ajánlja figyelmünkbe: „Minél messzebb tekintesz vissza a múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Kierkegaard ebben a tekintetben szkeptikusabb: „Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet”, vagyis, azt, ahova eljutottál megértheted, megismerve az oda vezető események okait, de ez nem biztosíték, hogy a jövőt is helyesen látod előre.  

Én, egy különös mottóból – „Te látod, ami van, és az kérdezed: miért? Én látom, ami nincs, és azt kérdezem: miért ne?” – bátorságot merítve, egy alapvető történelmi ugrás jeleit látom feltűnni. Az előttünk álló évtizedekben sok, egymást már korábban is befolyásoló – környezeti, technológiai, gazdasági, társadalmi és politikai – jelenség elválaszthatatlanul egybefonódik és ez gyökeresen átírja életünk megszokott szabályait. Két alapvetően fontos változás kapcsolódik egybe: az emberiség felérkezett „életgörbéje” gyorsan növekedő szakaszának végéhez és alkalmazkodnia kell a következő, stabil és fenntartható fejlődési szakasz feltételeihez. Másrészt, a szuverén nemzetállamokból felépülő nemzetközi rendszer fokozatosan elválaszthatatlanul egybekapcsolódó globális ökoszisztémává vált. Ezzel kialakult az egységes emberiség, ami lényegileg megváltoztatja a történelemről – egyben a társadalomról és az emberről – alkotott képünket.

Az előttünk álló átalakulás az ember evolúciójának kevésszámú, történelmi jelentőségű „ugráshoz” mérhető. Ilyenek voltak: a fáról való „leszállásunkhoz”, a mezőgazdaságra való áttérésünkhöz, és az állam megalkotás. Ez utóbbi – a nagy és komplex emberi közösségeket kormányzó centralizált „gépezet” kifejlesztése – tette lehetővé birodalmak és civilizációk létrejöttét, és ez teremtette meg az egyre gyorsuló dinamikájú fejlődés feltételeit. A felsorolt gyökeres változások a múltban évezredeket, majd évszázadok sorát vették igénybe, vagyis sok generációnyi idő alatt zajlottak le, és még így is fájdalmas és nehéz volt az új fejlődési szinthez való alkalmazkodás. Az előttünk álló újabb történelmi ugrására azonban legfeljebb két-három évtized áll rendelkezésre, vagyis még a ma élő középkorúak is szinte biztosan végig élik az átalakulás minden örömét és nyűgét.

A történelem lényegét számomra legszemléletesebben Marx egyik meghatározása foglalta össze: „A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkét, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységeket folytatja egészen megváltozott körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egésze megváltozott tevékenységgel.” (Német ideológia. 1976. MEM 3. 39.). A kérdés, vajon milyen erők formálják az egyének és közösségeik egyre szélesedő és egymásrautaltságig erősödő kapcsolat-hálóját már a régi görögöknél felvetődött. Szókratész nemcsak rátalált, barátját is rávezette a ma is helyesnek tekinthető válaszra: „Vajon hogyan végzi – teszi fel a kérdést a filozófus – az ember tökéletesebben a munkáját: ha egymaga több mesterséget folytat, vagy ha csak egyet? S Adeimantosz megadja a kínálkozó helyes választ: „Ha csak egyet.” (Platón: Állam. 108.oldal) Ebből a felismerésből kiindulva Szókratész felrajzolja azt az utat, ahogyan a szélesülő munkamegosztás, mind kifinomultabb termékek sokaságának születéséhez vezet, és beláttatja beszélgetőpartnerével, hogy azt csak egyre növekvő méretű társadalom képes kielégíteni.

A történelem tehát a növekvő, mind komplexebbé váló, egyre szorosabb kapcsolatokkal egybefűzött közösségek létrejöttének folyamata. Az egymástól távol élő emberek együttműködésének segítésére a cserét közvetítő és ösztönző eszközöket kellett létrehozni: „feltalálják” a pénzt, a létrehozzák a piacot, bevezetik magántulajdont, és fejlődnek a csere lebonyolításának eszközei, a kommunikáció és a szállítás is. Másrészt, mivel a nagyobb közösségekben több idegen élt együtt, megnőtt a – másokon élősködő – szabályszegő „potyautasok” száma. Ezért a szabálykövetést kikényszerítő – megfigyelő, elítélő, fegyelmező és büntető – intézményeket hoznak létre: kigondolják a moralizáló és büntető isteneket, majd megszervezik a büntető intézményeket működtető államot. S az eredmény nem is marad el: nő a lakosság száma, a közösségek komplexitása és sokfélesége, ez pedig kedvezően hat az innovációk létrejöttére és a kultúra fejlődésére. (Derex, M. et al. 2013. Experimental evidence for the influence of group size on cultural complexity)

A közösségek méretének és a komplexitásának növekedése, a gazdaság és a tudomány fejlődése az elmúlt fél évezredben egyre gyorsult, majd a dinamika a 20. században „robbanásszerűvé” erősödött. Ennek először csak a kedvező oldalait vettük észre: ugrásszerűen nőtt az átlagéletkor és a képzettség, javult az élet minősége, kényelmesebbé és kellemesebbé vált. Ugyanakkor a 20. század utolsó harmadában váratlanul felbukkant az un. „túllövés” jelensége: nem vettünk tudomást a növekedési folyamat szükségszerűen bekövetkező lassuló szakaszáról, és ezen túlhaladva krízisek keletkeztek. Az idő előrehaladásával egyre több területen tűntek fel a növekedés korlátjai. Végül letagadhatatlanná vált: az emberiség elérte világának a határait. „Belaktuk” az egész bolygónkat: bárhova tekintünk is mindenütt önmagunkkal találkozunk, bármit is teszünk, mindig önmagunkba botlunk, bárhova megyünk is saját tetteink következményeivel – szennyezésünkkel és hulladékainkkal – szembesülünk.

Ezzel párhuzamosan a minden embert és minden dolgot egybefűző technológiai, gazdasági és környezeti kapcsolatok az egész világot egységes komplex – egyre nehezebben átlátható – rendszerré alakították. Az ilyen komplex rendszerek csak működésük dinamikus modelljét megalkotva érthetők meg, csak így lehet nyomon követni a fejlődés menetét, elemezni a beavatkozások lehetséges hatásait és feltárni milyen végkifejlet felé halad a rendszer. (Cosensa, B. et al. 2021. Governing complexity.) Ezt a megoldást választotta a Római klub, amikor szakértői – fél évszázada, J. Forrester „Világdinamika” modelljére támaszkodva (J. W. Forrester. 1971. World dynamics) – globális modellé formálták az egybekapcsolódó növekedési folyamatokat, és végig követték a következményeket a „véges” földön. A bonyolult és nehezen áttekinthető egyenletek rendszere ugyanakkor jól értelmezhető ábrákat eredményezett. Ezek szemléletesen mutatták: a növekedés korlátjaiba való beleütközés – igaz, akkor még csak a „távoli” jövőben, 2040-2050 táján – a globális rendszer összeomlásához vezethet. Ezzel letagadhatatlanná vált: az emberiség felérkezett – a dőlt S alakú – logiszikus növekedési görbe felső, már nem növekvő, stabil szakaszára, ahol azonban az egyének és a közösségek életfeltételei szükségképpen alapvetően megváltoznak.  

A számítógépes szimuláció – egybehangzóan természetben kialakuló vagy az tudósok által kialakított korlátok közzé helyezett az állat-populációk növekedési folyamataiból levonható tapasztalatokkal (Calhoun, J. 1962. Population Density and Social Pathology.) – egyértelmű következtetésre vezetett: azok a lények, akik nem vesznek tudomást, vagy mert nem ismerik fel, vagy mert nem törődnek világuk korlátozott voltával, katasztrófával végződő jövő felé sodródnak. Ugyanakkor a kutatások azt is egyértelművé tették: a végzet nem eleve elrendeltetett. Le lehet térni a fenntarthatatlan növekedés pályájáról, ám ehhez fel kell ismerni az alkalmazkodás elkerülhetetlenségét és ehhez kell illeszteni a viselkedést. Nos, éppen ebbe a – történelemben egyedülálló – helyzetbe csöppent most az emberiség. A globális középosztály – többségük már a dinamikusan fejlődő Kína és India polgárai – a 21. században folyamatosan nő, és létszámuk, az előrejelzések szerint 2030-ra meghaladja a 4 milliárd főt. Véges világunk „lakóinak” egyre nagyobb része – érthető módon – a leggazdagabbak fogyasztási szokásait igyekszik másolni. Miközben azonban élelmiszer-, és „autófogyasztásuk”, víz-, és energiafelhasználásuk közelíti a fejlett országok szintjét, ezzel párhuzamosan „szennyezés- és hulladék-termelésük” is „felzárkózik” ahhoz.

Az emberiség felfelé haladva a logisztikus életgörbe gyorsan növekvő szakaszán szinte hipnotikusan követte az élboly fenntarthatatlan életmodelljét. A sűrűsödő krízisek azonban jelzik, nem halasztható a természeti környezet korlátjaihoz való hozzáilleszkedés. Ebben a helyzetben a jövőhöz fűző viszonyunkat Hugh Trevor-Roper angol történész mondása fejezi ki leginkább: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna”. Vagyis, úgy kell szemlélnünk a jövőt, mint a mindenkori „most”-ból induló, többféle egyaránt lehetséges „jövőszálat”, amelyek közül az emberek döntései nyomán formálódik ki a végül is megvalósuló. Ennek tükrében elgondolkoztató, hogy a felelős (?) politikusok, bár látják a katasztrófa jeleit – részben az őket döntésekre noszogató polgárok tétovázását érzékelve – halogatják az elkerülhetetlen döntéseket. A következményeket a globális modellek újabb szimulációi is mutatják: bizonyos területeken elért javulás ellenére, egészében az emberiség helyzete – lásd, az idei hosszú, forró nyár – romlott. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.)

A fenntartható fejlődés pályájára történő zökkenőmentes átmenet nagy kihívást jelent. Egyrészt, a „soft-landing” közben tekintettel kell lenni a világot feszítő, szinte elviselhetetlen ellentmondások– egyenlőtlenség, szegénység, környezeti és demográfiai problémák – egész sorára. Földünk bármely térségében szemünkbe tűnnek az egyéneket, az etnikumokat, a társadalmakat és civilizációkat szembeállító konfliktusok tömegei. A helyzetet még nehezebbé teszi, hogy komplex és szorosan csatolt világunk áttekinthetetlenné és kiszámíthatatlanná vált. Ez vezetett oda, hogy a 20. század második felében kiformálódott, a nemzetközi kapcsolatokat szervező, konfliktuskezelési intézmények, az egyik oldalon az ENSZ és egyéb nemzetközi szervezetek, a másikon, az egymást akadályozó nagyhatalmak – amelyeket gyakran a magukat szuperhatalomnak képzelő diktátorok és vállalatbirodalmak mozgatnak – képtelenné váltak a krízisek megoldására.

Ez vetette fel bennem egy mesterséges intelligenciát (MI) alkalmazó globális modell létrehozásának lehetőségét, egyben szükségességét. Úgy vélem, csak ennek segítségével rátalálhatunk az egész emberiség szemszögéből optimális „jövőszálra”. Egy ilyen modell „közbeiktatásával” a döntéshozók felkutathatják a lehetőségeket, „lejátszhatják” a döntési változatokat és ez kiszámíthatóvá teszi a fenntartható fejlődés globális és lokális feltételeit. A rendszer komplexitása miatt, a csoportgondolkodás által befolyásolt és „csak” „természetes” intelligenciával rendelkező szakemberek nem tudnak eligazodni a részletek áttekinthetetlen gazdagságában. Remélhetően, az MI-vel együttműködve képessé válhatnak „kibogozni” a számtalan, egybefonódó következményeket, és közösségeiknek, a többiekre gyakorolt hatását is.

Az MI alkalmazása – nem tagadom – sok problémát és ijesztő lehetőséget is felvet, ám ne felejtkezzünk el, mi is alkalmazásának „alternatívája”: beletörődni abba, hogy ego-vezérelt populisták, kiszámíthatatlan diktátorok „játszadozzanak” az emberiség sorsával. Világunkat mind a mai napig szuverenitásukat féltékenyen védő „nemzet-államok” hálózataként szemléljük. Ám az egységes emberiség kialakulása azzal járt, hogy érdekei vitathatatlanul „felülírják” bármely nemzet – vagy más szuverén aktor – akaratát. Ebben a helyzetben a közös érdeket érvényesítő döntés meghozatalát és annak végrehajtását csak egy MI-n alapuló globális modell képes garantálni. Az emberiség túlélése tehát azon múlik, felkészült-e, elfogadja-e, és alkalmazkodik-e ahhoz, hogy a MI által vezérelt globális modell közvetítésével hozza meg döntéseit. Ez nyitott mindenkivel a párbeszédre, valamennyi partnere elé tárja a lehetséges megoldást, megmutatja, hogy a számára javasolt döntés, miként hat másokra.

A globális MI modell alkalmazásának azonban van még egy kedvező „járulékos mellékhatása”. A modell természetes tartozéka, hogy létrehozza és hozzáférhetővé teszi a lokális közösségek részmodelljeit. Vagyis, bárki számára felkínálja, hogy „saját” nemzet-államának állapotát vagy térségének jövőjét – a globális növekedésbe illesztve – elemezni tudja. Megnyitja tehát a lehetőséget bármely nemzet, kisebbség, sőt az egyedi polgár előtt, hogy – szinte függetlenül attól, hogy az éppen aktuális kormányzat mennyi és milyen minőségű információt bocsát a rendelkezésére – saját helyzetét, mások helyzetének tükrében, részleteiben és távlataiban elemezni tudja. Ez pedig új perspektívát nyit a demokrácia előtt a 21. században.

Újra divatba jött a szuverenitás. Nemrég Putyin – a számára szervezett konferencián – így fogalmazott: „Szemünk előtt bontakozik ki a szuverenitás forradalma”. De a szuverenitás – meg persze az önállóság és az erő – nélkülözhetetlenségét emeli ki Orbán Viktor is minden megszólalásában. Ugyanerre hivatkozik minden autokrata és populista is, akik a sokasodó „másokra”, mint szabadságuk elfogadhatatlan korlátjára tekintenek. Miközben azonban korlátozhatatlan önállóságukat hirdetik, a világ – szinte észrevétlenül – az összekapcsolódás új szintre érkezett. Jónéhány éve figyeltem fel egy CNN hirdetésre: „A kínai középosztály életszínvonala gyorsan javul és élelmiszerfogyasztásuk növekszik. Emiatt a világpiacon megemelkedtek az élelmiszerek árai. Emiatt Afrika szegényebb térségeiben éhséglázadások robbantak ki. Emiatt az olajkitermelő területeken megnőtt a terrorakciók gyakorisága. Emiatt a kitermelés stagnál és az olajárak a világpiacon növekednek. Emiatt az USA-ban visszaesik az új autók iránti kereslet. Emiatt a Dél-Amerikai autógyárak szüneteltetik a termelést és elbocsájtanak”!

Az emberi közösségek méretének és komplexitásának növekedése a történelem általános trendje. A fejlődés során fokozatosan egyre összetettebb és bonyolultabb társulások, szerveződések jöttek létre. A fokozatos változást időnként ugrásszerű átalakulás szakította meg, amikor a társadalmak struktúrája minőségileg megváltoztak. A fejlődésnek ezt a különös természetét Soros György – a többnyire egészen más összefüggésben idézni szokott világhírű hazánkfia – un. reflexivitás modellje világítja meg. Soros, részben filozófiai előtanulmányai, még inkább befektetői tapasztalata alapján jutott arra a következtetésre, hogy az ember nem pusztán passzív elszenvedője környezete hatásainak, hanem – saját céljait követve – maga is aktívan alakítja azt. (Soros, G. 2014. Fallibility, reflexivity, and the human uncertainty principle.) Ennek során általa megváltozott körülmények azután újra arra késztetik/kényszerítik, hogy idomuljon a maga által formált feltételekhez. Így, követve Weöres mottóját – „Alattad a Föld, feletted az ég, benned a létra” – az ember maga építi a fejlődés egyre újabb lépcsőfokait, amelyek mind feljebb vezetik.

Magam, a menedzsment tantárgy oktatása során figyeltem fel a reflexivitás vezérelte szervezeti evolúcióra. A szervezetek célra-tartására a menedzsmentben három eltérő – döntően a szervezet méretétől és a tulajdonosok számától függő – módszert használunk. A kis méretű, néhány fős szervezetben a tulajdonos személyes ráhatással, a beosztottak közvetlen befolyásolásával – a leadership eszközeivel – irányítja cégét. Amikor a szervezet létszáma meghaladja a száz főt, és már többféle funkcionális egységből épül fel, a célra-tartást az irányítás (directing vagy controlling) fogalmával jellemezzük, amely kevésbé a személyes befolyásolásra, hanem a szabályok előírására és ezek betartásának ellenőrzésére épít. Amikor azután a szervezetnek sok tulajdonosa van, mérete meghaladja az ezer főt, és működése több szervezeti egységre és hierarchikus szintre tagozódik a célra-tartást a kormányzás (governance) fogalmával írjuk le. Ez a csoportos döntéshozásra, a hatalom intézményes megosztására és a tulajdonosok által gyakorolt folyamatos ellenőrzésre épít. Az első szint tipikus formája a magánvállalkozás, a másodiké, a korlátolt felelősségű társaság (KFT), míg a harmadiké a részvénytársaság. 

A célra-tartás első, nevezzük antik-ciklusának kiindulópontja a történelem hajnalán a független, önellátó családi közösségek voltak. A közöttük kialakuló a csere fokozatosan előbb laza majd egyre szorosabb kapcsolatot teremtett. A rendszeressé váló együttműködés elvezetett a munkamegosztás rögzüléséhez, ami a „szuverén” családokat tartósan együtt élő törzzsé kapcsolta egybe. Ekkor vált nélkülözhetetlenné a közös élet szabályozása, egyben a szabálykövetés kikényszerítése. Ám a törzsben nemcsak a szabályok betartását, hanem betartatását is megkövetelték mindenkitől. Vagyis, kötelezővé tették az un. peer punishment módszer alkalmazását: bárki, aki szabályszegéssel találkozott, annak kötelező volt megbüntetni a vétkest. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. ) A felmerülő konfliktusokat pedig – az önbíráskodás visszaszorítása érdekében – a törzs nyilvánossága előtt, a kollektíva közreműködésével oldották fel. Ilyen módon egyre nagyobb közösségek jöhettek létre.

A fejlődés következő szakaszában az együttműködés fokozatosan egyre távolabbi, addig önálló és független törzsekre terjedt ki. Így idővel a szélesedő munkamegosztás ezen „szuverén” törzsek között létesített elszakíthatatlan kapcsolatot. Mivel az így keletkező közösséget egyre inkább egymás számára ismeretlenek alkották, kezdett visszaszorulni a kötelező büntetési szabálya – azaz elterjed a „másodrendű” potyautasság – és fokozatosan legyengült a kollektív béketeremtés hatékonysága is. Ragaszkodva azonban a növekvő méretek kínálta előnyökhöz, az egyre inkább idegenekből álló közösség stabilitását új módszerekkel kényszerültek biztosítani. A szabályszegők megfegyelmezésére először „kitalálták” a moralizáló és büntető isteneket. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history). Ők állandóan figyelnek – tanították a bölcs öregek – és ha szabályt szegsz, már az életedben, de a túlvilágon elkerülhetetlenül megbüntetnek. Ám, meglepődve szembesültek azzal, voltak, akiket még az istenek fenyegetése sem rettentett vissza.

Azután megpróbálkoztak „kiszervezni” a büntetést: átruházták azt a közösség befolyásos tagjaira, hogy ők – némi hozzájárulás fejében – vállalják a fegyelmezést. Idővel azonban a közösség egyre több szabályt igényelt, amelyek betartatása mind több vesződséggel járt, ezért egy új büntetési rezsimet – az un. pool punishmentet – vezetnek be. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. ) A közösség tagjai – feltalálva az adót – „összedobták” a pénzt, azokból fizetett emberek tartották szemmel, kapták el a szabályszegőket és hajtották végre az ítéletet. Vagyis, kitalálják a büntetés monopóliumával rendelkező államot, amit a polgárok adóiból tartanak fenn. Bekövetkezik még egy fontos fordulat: az államot az őt alkotó „szuverén” egységek fölé helyezett, központosított kormányzó egység működteti. Ez alkotja meg a kötelező szabályokat és kényszeríti ki azok betartását. Az adókból pedig még egy sor a közösséget segítő – védelmet jelentő a kereskedelmet támogató – beruházást is végrehajt.

Ennek a kormányzási modellnek az alapértelmezett megoldása a királyság, amelyben az uralkodó előírja a szabályokat, ellenőrzi a betartásukat, megbünteti a szabályszegőket és igazságot tesz. Működteti – az alattvalók hozzájárulásával – az államot és megteremti a biztonságot. Az i.e. néhány ezer évtől az i.u. 1500-ig tartó korszak történelmét az tölti ki, ahogy királyságok ütköznek egymással, egyesülnek és felbomlanak és időnként birodalmakká kapcsolódnak össze. A „hosszú 16. századi” nekilendülése nyomán, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) eredményeként kialakuló un. szuverén állam modelljével zárul a kormányzás „antik” ciklusa. Ez egyben a kormányzás újabb, nevezzük, modernitás–ciklusának a kezdete. Az addig kvázi „magánvállalkozásként” működő királyságok „átalakulnak” Kft-vé. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a Kft-ben, a tulajdonos magánvagyona el van választva a vállalkozás vagyonától, a szuverén állam is önálló – az egyeduralkodó királytól elválasztott – jogi létezésre tesz szert. A demokrácia forradalma egy újabb, fontos változást hoz: a választójog és az adózás kiterjedése és az intézményes hatalommegosztás tért nyerése azzal járt, hogy az addig Kft-szerű, szuverén állam, részvénytársaságként működik tovább. Az egyre nagyobb számú választópolgár lesz a végső tulajdonosa, a hatalmat intézményesen megosztották és a kormányzat működését átláthatóvá, ellenőrizhetővé vált.  

A szuverén államok – miután Európában elterjedtek – fokozatosan a nemzetközi rendszer alapértelmezett egységei lettek. A kirobbanó háborúkat – miként a törzsön belüli nézeteltéréseket – először eseti békéltetéssel igyekeztek feloldani, majd folyamatosan működő konzultáció rendszerével próbálták kiküszöbölni. Végül, a 20. század két világháborújának tanulságai nyomán a nagyhatalmak létrehozzák az ENSZ-t, a világ államainak folyamatosan működő egyeztető és problémamegoldó rendszerét. A világgazdaság fejlődésével a föld egyre több tevékenységi szférája válik „közlegelővé”, amelyek szintén megkövetelték egyeztetett szabályok alkalmazását. Ezért egész sor nemzetek feletti intézmény – IMF, WHO, WTO stb. – is születik, amelyek az egyre komplexebbé váló nemzetközi kapcsolatokat szabályozták. A folyamatosan formálódó rendszer, ha döccenőkkel is, de képes volt feloldani a konfliktusokat és kríziseket. A 21. századba átlépve azonban a modernitás-ciklus szabályozó intézmény-rendszer elérkezett teljesítőképessége határához.

Világunk, a gazdasági, infrastrukturális, kommunikációs, környezeti és politikai fejlődés eredményeként olyan komplex, szorosan csatolt globális rendszerré vált, amelyet a kialakult nemzetközi koordinációs intézmények képtelenek „kézben tartani”. A rendszer működésének feltételei ugyanis alapvetően megváltoztak. A világ szuverén aktorai – az államok és a sokasodó autonóm egységek, vállalatok, tudományos, oktatási és civil szervezetek – közötti a kapcsolatok rendkívül szorosak lettek. A hatások késleltetés nélkül megjelennek a világ távoli pontjain, és a korábban függetlennek tűnő folyamatok elválaszthatatlanul egybefonódtak. Egy szemléletes megfogalmazás szerint: „A világ olyan lett, mint egy nagy dob: bárhol ütöm meg, mindenütt megremeg”. Az emberiség egységes egésszé, egy új globális entitássá szerveződött.  

Ennek a globális entitásnak – mint bármely komplex rendszernek – saját működési szabályai és csak rá jellemző fejlődéstörvényei vannak. Stabil működése – mint más esetekben is – megköveteli az őt alkotó – magukban is komplex rendszernek tekinthető – részeinek összehangolt viselkedését. A kérdés „csak” az: vajon a meglevő, alapvetően konzultációs mechanizmusokra épülő konfliktuskezelés képes-e a globális rendszert stabil pályán tartani? A világban tapasztalható válságok növekvő mértéke, azt jelzi, hogy a kollektív döntéshozás kialakult rendszere nem képes enyhíteni a válságokat. A fejlődés elérte azt a szintet – mint egykor a szuverén államok kialakulásának idején – hogy a világrendszer stabil fejlődését csak a meglevő konzultációs intézményekhez képest, hierarchikusan magasabb szinten elhelyezkedő, az államokat szabálykövetésre késztető/kényszerítő, kormányzási funkciót ellátó szerveződés biztosíthatja.  

Új kormányzási modell bevezetése mindig akkor válik elkerülhetetlenné, amikor a rendszeren belül és/vagy környezetében bekövetkező változások miatt nagyságrendileg megnő a szabályozás információ-igénye. Egy rendszer szabályozásának információ-igényét egyrészt, elemei számának, a rendszer komplexitásának és az elemek kapcsolódása mértékének szorzata határozza meg. A 2. világháború után kialakult világot még működtetni tudta néhány nagyhatalom – és az őket híven követő „csatlós államok” – hatalmi játszmája. Az ezredfordulóra azonban jelentősen megnőtt a szuverén államok száma. Amint kiderült, hogy a legnagyobb gazdasági entitások között többségben vannak a vállalatok, az államok mellé „felcsatlakozott” száznál több vállalat, és a rendszer viselkedését alapvetően befolyásolja egyre növekvő számú nemzetközi szervezet is. Mindeközben alapvetően megnőtt a rendszer komplexitása, mivel a különböző szférák – a környezet, a gazdaság, a politika és az infrastruktúra hálózatai – egymásba fonódtak és elválaszthatatlanná váltak. Végül, a kommunikáció és ellátási lánc hálózatai befonták a világot, ami a rendszeren belüli csatolást ugrásszerűen szorosabbá tette. Az információk késleltetés nélkül terjednek tova a világban és a hatások minden térségében azonnal jelentkeznek. Ezzel párhuzamosan a növekedés elérte „természetes” határait. Ez egymáshoz „szorította” az államokat, egymásba kapcsolat az ellátási láncokat és összepréselte a korábban független folyamatokat.

Állandóan azt érezzük, hogy „bárhova lépünk, mindenütt önmagunkba botlunk”. Ebben a helyzetben a régebben elfogadhatóan működő zavarenyhítő rendszerek képtelenné váltak kiigazítani a súlyosbodó válságokat. Világunk mai gondjait tehát nem az idézi elő, hogy a válságok ne volnának előre láthatóak, illetve hiányoznának a megoldáshoz szükséges források. Nagyobb gondot jelent, hogy a globális ökoszisztémában nehezen határozhatók meg a teendők, mert a lépések mellékhatásai nehezen kiszámíthatók. Gondoljunk arra, mennyit vitatkozunk azon, vajon Oroszország elleni szankciók kinek okoznak nagyobb problémát, az agresszornak-e, vagy az EU államainak, vagy távoli, vétlen országoknak? Vagyis, a rendszer komplexitása és szorosan csatoltsága miatt, a döntéshozók képtelenek a hatások és a járulékos következmények felbecsülésére. Ezt a helyzetet azután még súlyosabbá teszi, hogy a döntéshozatali rendszer elfogadja a késlekedést és a következetes végrehajtás elmaradását. A társadalmak növekvő polarizáltsága miatt a kormányzatokat megbénítja a vetokrácia, és ez döntésképtelenné teszi az emberiséget.

Az emberiség előtt álló válsághelyzet megoldásának valódi akadálya tehát, hogy a már korábban is akadozó egyeztetések rendszere a válságokkal küszködő globális ökoszisztémában fenntarthatatlan. Globálissá és egyeségessé vált világunk stabilitása – hasonlóan ahhoz, ahogyan egykor az állam központi kormányzási funkciója kialakult – kizárólag a globális kormányzás bevezetésével állítható helyre. A kedves olvasó most nyilván azt kérdezi: miről hablatyol itt a szerző? Hát nem látja, hogy mindenki a szuverenitását hirdeti és védi? A szerző látja ezt, de úgy gondolja, ez éppen annak a jele, hogy a hatalmat gyakorlók érzékelik a történelem rájuk nehezedő egyre elviselhetetlenebb nyomását, de igyekeznek nem tudomásul venni arról. Ám, ahogyan a törzsi társadalmak fokozatos egybekapcsolódása elvezetett a centralizált kormányzási funkciót működtető állam kialakulásához, éppen úgy a szuverén államok alkotta globális rendszer is elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor már nem nélkülözheti a hierarchikusan az államok felett elhelyezkedő, azok tevékenységét szabályozó, viselkedésüket megrendszabályozó centralizált kormányzási funkciót gyakorló intézmény létrehozását. Elkerülhetetlennek látszik tehát, hogy 2030-ig létrehozzunk, és teszteljünk egy mesterséges intelligenciát is alkalmazó globális modellt. Ez fokozatosan lehetővé tenné, hogy a nemzeti és globális döntéshozók, döntéseik előtt, ezzel a globális modellel konzultálva „lejátsszák” a lehetséges kimeneteket, összemérve a döntési változatok előnyeit és hátrányait. Az így kiformálódó rendszer 2040 táján globális döntéshozói szerepbe kerülhet. Vagyis – a deep learning segítségével – megértve a nemzetek és más szuverén aktorok elvárásait, „szemét” rajta tartva minden részleten, felkínálja mindenkinek, az érdekeit a rendszer többi aktorának érdekével összehangoló, mindenki szempontjából optimális megoldást. Egyben, mindenki elé rajzolja, annak következményeit, ha ő, vagy bárki más, nem az „előírásoknak” megfelelően járna el. Vagyis, mindenkit szembesít az esetleges globális „potyautasok” viselkedésének következményeivel, világossá téve, hogy az neki és a globális közösségnek milyen problémákat okoz. Majd felkínálja azokat a szankciókat, amikkel – mint egykoron a törzsek, peer-punishment rendszerében – a szabályt megkerülő potyautasok észre téríthetők. 2050-re ez a rendszer – ahhoz hasonló, ahogyan a törzsek fölé emelt állam legitim jogot kapott büntetni – akár közvetlen büntetői jogokat is nyerhet. Ez a perspektíva – beismerem – ijesztőnek tűnik, ám ne feledjük, az alternatíváját: a sokasodó és egyre reálisabbá váló „végítélet” jóslatokat. Az emberiség sorsa azon múlik: képesek leszünk-e puha landolásra – soft landingre – egy fenntartható, humánus és szabad világba. S ha ezt csak a MI és mi – az emberiség – fokozatos egymáshoz illeszkedése biztosítja, ez tényleg olyan túlzó követelmény?