Az alkalmazkodás: az emberiség „kategorikus imperatívusza”.

A “kategorikus imperatívusz” (Kant. 1787 „A gyakorlati ész kritikája”) fogalmának jelentése: legfőbb morális törvény, minden emberre vonatkozó abszolút kötelezettség, aminek köteles magát alávetni. Ennek az elvnek a betartása sosem egyszerű, de a világ jelenlegi helyzetében, szinte megvalósíthatatlannak tűnik. Ugyanis a legtöbb ember – tartozzon bármelyik kultúrához, éljen bárhol a világon – mások intésekre, „próbálj alkalmazkodni a körülményekhez”, többnyire így válaszol: „nekem te ne mondd meg, hogy mit tegyek”. Az elmúlt hónapokban azonban két érdekes tudományos elemzéssel találkoztam, amelyek – úgy hiszem – minden embert, függetlenül attól, hol és milyen körülmények között él, el kell(lene) gondolkoztasson: talán módosítania kellene az alkalmazkodást elutasító viselkedésén.   

Az első, a globális rendszer billenési pontjainak helyzetét összefoglaló tudományos közlemény volt. (The Global Tipping Points. Report 2023). A billenési pont valamely rendszer fejlődésének azt a pontját jelöli, amelyet átlépve az addig követett pályája váratlanul gyökeresen megváltozik, egy kis változás alapvető és visszafordíthatatlan átalakulást indít el. (Gladwell, M. 2000. The Tipping Point.) Ráadásul az átalakulás következményei többnyire negatívak, amelyek – túllépve ezt a bizonyos „küszöbértéket” – megállíthatatlanok. A kutatók, az elmúlt évtized vizsgálatait összefoglalva cáfolhatatlan tényként tárták a világ elé: a föld természeti környezete – döntően az ember tevékenységének következtében – fokozatosan kibillent fenntartható egyensúlyi állapotából. A jelentés szerint a globális rendszer fejlődéspályáját meghatározó több tucat természeti alrendszere szinte egyidejűleg olyan fordulóponthoz érkezett, amelyet követően a negatív trendek megállíthatatlanul erősödnek. Ez azután a társadalmak kényes egyensúlyát is megbonthatja, pénzügyi destabilizációt, a társadalmi kohézió gyengülését és erőszakos konfliktusokat kiváltva. Ez azt jelenti: az emberiség olyan – megszokott életmódunkat fenntarthatatlanná tevő, sok területen katasztrófák felé vezető – fejlődési pályán halad, amelyet már visszafordíthatatlan változások határoznak meg. Ezekhez lehet ugyan még alkalmazkodni, de az idő szorít. A megszokott – „business as usual” – üzletmenet és életmód azonban tovább már nem folytatható.

A másik elemzés – a Nature-ban nemrég megjelent tudományos cikk – félreérthetetlen módon mutatta meg milyen következményekre vezet, ha valamely populáció és egyedei nem alkalmazkodnak a gyökeresen megváltozott új feltételekhez. (Zhang, Y. et al. 2024. The demise of the giant ape Gigantopithecus blacki). A kutatók annak a rejtélynek eredtek nyomába, miért is halt ki a valaha élt legnagyobb főemlős Gigantopithecus blacki (G. blacki). A 300 kilós és 2.5 méteres óriás kipusztulása azért tűnt olyan érthetetlennek, mert méretei miatt gyakorlatilag nem voltak ellenfelei és „kisebb” emberszabású társaik – az orángutánok – mind a mai napig fennmaradtak. Kiderült, hogy a 2 millió évvel ezelőtti a környezet ideális feltételeket kínált a G. blacki populációk virágzásához, ám 295 000-215 000 között az éghajlat alapvetően megváltozott. Az évszakok változékonyabbak lettek, emiatt jelentősen módosult az erdők szerkezete és összetétele, ami egyre nehezebbé tette táplálkozásukat. Étrendjük ugyanis alapvetően gyümölcsökből és lombokból állt, s mivel hatalmas méretük miatt fára mászni egyáltalán nem, mozogni is csak lassan voltak képesek az éghajlati változások egyre jobban korlátozták megszokott élelemhez jutásukat. Miközben közeli rokonaik – megváltoztatva táplálkozási preferenciáikat és viselkedésüket – sikeresen adaptálódtak, a G. blacki populációk folyamatosan fogytak. A kutatók végső következtetése: a Föld legnagyobb főemlősének kihalását alkalmazkodásra való képtelensége okozta.

A Global Tipping Points Report tehát arra figyelmeztet: minden további késlekedés az ember élet-feltételeinek végzetes leromlását okozza. A Nature cikk ugyanakkor – még az átlagember számára is – átélhetően érzékelteti, mi lehet a következménye az alkalmazkodás elutasításának. Vagyis, egyértelmű és tagadhatatlan: a globális összeomlást csak úgy kerülhetjük el, ha életmódunkat a gyökeresen megváltozott feltételekhez illesztjük. Miközben azonban az alkalmazkodás évszázadok óta vezérelve a modern társadalmaknak, a legtöbben mégis vonakodnak ezt elfogadni, amit a – mottóként sokat idézett – különös mondás érzékeltet: „Mik voltak az utolsó dinoszaurusz, utolsó szavai? Akkor sem változom!”. Az embereken eluralkodó „katasztrófa-fáradtság” váltotta ki az 1. világháború vége felé megfogalmazódó különös életérzést: „A katasztrófa elkerülhetetlen és borzalmas, de a következő hetek kilátásai kifejezetten kellemesek”. De ezt tükrözi, napjaink klíma-, migrációs- és egyéb katasztrófáival riogatott polgárának reakciója: „Oké, vége lesz a világnak, de attól még nyáron elmegyek nyaralni a Bahamákra”.

Az, hogy az alkalmazkodás, minden ember és bármely közösség számára abszolút kötelezettséggé változott, egy eredetileg életünket kellemessé és kényelmessé tevő átalakulás váltotta ki. A 21. századba átlépve mindent, mindenkivel összefűző hiperkonnektivitás alakult ki, amely, egyrészt a kapcsolatok végtelen sokféleségét teremtette, másrészt azok költség-, és idő-igényét lényegében a nullára csökkentette. (Khanna, P. Konnektográfia. 2016. ) Ezzel a föld több mint 8 milliárd polgára, az életükhöz szükséges dolgokat, szolgáltatásokat és információkat előállító szervezetek, a rendszerek összehangolást végző intézmények, valamennyi – önmagát szuverénnek tekintő – nemzet elválaszthatatlanul és gyakorlatilag késedelem nélkül egybekapcsolódott. A teljes glóbusz és az egész emberiség egységes rendszerré változott, amelyben a hatások és a következmények megállíthatatlanul terjednek tova. (Rockström, J. et al. 2024. The planetary commons: A new paradigm for safeguarding Earth-regulating systems in the Anthropocene.)

Az életünket szolgáló és globális hálózattá formálódott vállalkozások, intézmények, szervezetek és az ezeket elválaszthatatlanul összefűző infrastruktúra – mint egy globális dominósor – kapcsolódott egybe. A föld sorsa és egész életünk is ennek a különös „építménynek” a stabilitásán múlik. Ezért olyan aggodalmat keltő, hogy a szakértők a 2024-es évre leginkább jellemző kifejezésnek a polycrises kifejezést választották. Miután nap mint nap azzal szembesülünk, hogy egyidejűleg megannyi válság robban ki, ez kelt olyan képzetet, mintha a globális dominósor kockáit megállás nélkül, kiszámíthatatlan hatások lökdösnék. A társadalom legkülönbözőbb területein kialakuló és egymástól első pillantásra függetlennek látszó krízisekről rendre kiderül, hogy szorosan összekapcsolódnak és a globális összeomlással fenyegető válságkorszak jelei.

Ezen a helyzeten tűnődve váratlanul „beugrott” a Fonográf dal – 1911 – refrénje: „Az utolsó előtti, előtti békeév viszonylag nyugodtan telt, s arról, hogy mi lesz majd három év múlva, senki, de senki sem énekelt”. 2023 tapasztalatainak tükrében ugyan nem állíthatom, hogy az utolsó előtti, előtti „békeév” viszonylag nyugodtan telt”, azt meg végképp nem, hogy arról, ami jöhet, senki, de senki nem énekelt. Az azonban egyértelmű: a helyzet megkövetelte átgondolt, minden érintettel egyeztetett és következetesen végrehajtott akciók egyre késnek. Mintha az emberiség – belefáradva mindenhonnan őt bombázó világvége jóslatokba – elfelejtkezett volna a globális válság megoldásának „alapszabályáról”: „Kezelni az elkerülhetetlent, és elkerülni a kezelhetetlent”. (John Schellnhuber).

A globális média a világ különböző térségeiben, az alkalmazkodás kikényszerítette változtatások első lépései kiváltotta utcai tüntetések és súlyos zavargások híreivel van tele. Még Európa, sokáig viszonylag békésnek és a konfliktusokat kezelni képes társadalmaiban is állandósultak a tovább már nem halasztható intézkedések elleni megmozdulások. Az elmúlt napokban az Unió egy sor államban tiltakoztak a gazdák az őket hátrányosan érintő „agrár-zöldítési” változtatások ellen. Németországban a mezőgazdasági támogatások csökkentése miatt, Franciaországban a nyugdíj-rendszer átalakítása, Hollandiában és Belgiumban a környezetvédelmi szabályok szigorítása ellen, Ausztriában a Covid járvány terjedését akadályozó maszkhasználat, míg Olaszországban az energiaárak emelkedése miatt folytak tüntetések. 2024-ben – példa nélküli módon – a földünk négymilliárd (!) polgára járul a választási urnák elé és miközben számtalan fontos és kevésbé fontos probléma befolyásolja döntésüket, a valóságban ezek mindegyike alapjában az alkalmazkodással függ össze. Mivel növekvő szavazói rétegek utasítják el az alkalmazkodást, ez arra ösztönzi a politikusokat, hogy saját pozíciójuk stabilizálása érdekében halogassák az elkerülhetetlen változásokat.

Az egész világ és benne minden ország sorsát tehát alapvetően az határozza meg, hogy egyidejűleg érvényesül az alkalmazkodás kényszere, ugyanakkor késik az elkerülhetetlen akciók megvalósítása. Ennek oka a legtöbb esetben nem a források hiánya vagy a szükséges teendők fel nem ismerése, hanem a tényeken alapuló párbeszéd hiánya. Életünk legtöbb problémáját az egymásra utalt felek megegyezésre való képtelensége fokozza megoldhatatlan válságokká. A súlyosbodó zavarok következményeként kirobbanó társadalmi összecsapások ezért többnyire inkább az elkerülhetetlen alkalmazkodás halasztására vagy nyílt elutasítására vezetnek, nem pedig a változások elfogadását segítik. Akiknek kötelessége lenne és lehetőségében is állna tenni azért, hogy elkerüljük a válságokat vagy legalább enyhítsük következményeiket – a politikusok, a globális vállalatok vezérei és az elitek hangadói – folyamatosan halogatják az egyre jobban „körmünkre égő” döntéseket és csak magyarázkodnak az átgondolt cselekvés helyett.

Ezt a viselkedésüket részben magyarázza, hogy a társadalom többsége, akik kikényszeríthetnék az alkalmazkodást elősegítő intézkedések megvalósítását – mint egykor G. blacki – foggal-körömmel ragaszkodik megszokott életmódjához és elutasítja a változásokat. Figyelmük – a sokasodó figyelmeztetés ellenére – legfeljebb a jövő hétig terjed, és az emlékezetében megszépülő múlt, nyugalmasabb állapotának visszatérésében reménykednek.  Ám ez a gondolkodásmód megállíthatatlanul a – sokat idézett – „megfőtt béka” csapdájába vezérli őket, aminek reális veszélyeit éppen G. blacki balsorsa mutatja. Ugyanakkor a globális rendszer stabilitásáért felelős politikusok figyelme is legfeljebb a következő választás időpontjáig tart. Amikor az emberiség megmentéséről, a civilizáció megvédéséről vagy a nemzet felemelkedéséről szónokolnak, valójában az jár az eszükben: hogyan őrizhetik meg biztosabban a hatalmukat. Ennek érdekében pedig, csak olyan hajlandók megtenni, ami támogatottságukat növeli, és halogatnak vagy elleneznek bármit, ami – bár szükséges volna – de rontaná esélyeiket az esedékes választáson.  

Eközben pedig a világ gyorsulva sodródik a polycrises jellegű válságkorszak felé. (Polikrízis a multipoláris világrendszerben. 2023. Szerkesztette: Ágh Attila.) A társadalmak polarizálódnak, erősödik a politikusok és az elitek szemben állása, előre törnek a szélsőségesek és tovább csökken a párbeszédre való hajlandóság. A szembenálló felek saját „visszahang-kamrájukban” csücsülnek és egyre csak a régi, ám az új helyzetben megtévesztővé vált állításait ismételgetik. A politika süketek „párbeszédjeként” zajlik, holott, mint Freud mondja: „Két monológból soha nem lesz egy dialógus”. Mindeközben a krízisek elkerüléséhez nélkülözhetetlen beavatkozások késnek és a globális rendszer pedig sodródik a súlyosbodó válságokkal teli jövő felé. Ezért vetődött fel bennem, hogy a párbeszédképtelenség csapdáját – a tudományban sikerrel alkalmazott – adversarial collaboration módszernek a politika világában történő alkalmazásával kerüljük el.  

Néhány hónapja, egy sokakat érdeklő probléma – lehet-e vagy sem boldogságot vásárolni pénzért? – tudományos elemzése látott napvilágot. (Killingworth, A. Kahneman, D. Mellars, B. 2023. Income and emotional well-being: A conflict resolved.) A cikket az tette különösen érdekessé, hogy a kérdésre eredetileg gyökeresen eltérő választ adó kutatók, egy harmadik társuk bevonásával és az adversarial collaboration módszer segítségével, sikerrel tisztázták az eltérő eredményeik okait. (Marosán, Gy. 2023. Vásárolható-e a pénzért boldogság? Qubit) Az adversarial collaboration alkalmazása során az egymás eredményeit vitató kutatók, közösen dolgoznak a felvetődő problémák tisztázásán. Ahelyett tehát, hogy – mint az életben többnyire – a szembenálló felek elküldenék egymást „melegebb éghajlatra”, összeülnek és nyílt vita keretében tisztázzák álláspontjukat. A tudományos szintézis eléréséhez azonban a résztvevők tudomásul kell vegyék: a vitatott kérdések csak tényeken alapuló párbeszéd útján tisztázhatók, az érveket kölcsönösen elfogadott módszerrel tesztelik, s ha bebizonyosodik, hogy az eredmények ellentmondanak korábbi állításaiknak, hajlandók belátni tévedésünket.

Belátják tehát: nem elég folytonosan ismételgetni a kiinduló álláspontot és azt azzal indokolni: nekem ez a véleményem. A valóság lehetséges interpretációiról folyó – sokszor süket – viták helyett, tényeken alapuló és tesztelhető állítások összevetésére van szükség. Tisztában vagyok azzal, hogy a politikában szembenálló érdekek indokolják, az eltérő értékek pedig felerősítik az ellentétes véleményeket. Ennek ellenére a vélemények eltérése feloldható, ha az egymással szemben álló táborok „kiterítik” lapjaikat, közösen elfogadott módszerekkel értékelik a tényeket és felismerik, hogy a kompromisszum megtalálása közös érdek. Sajnos, éppen azokban a helyzetekben amikor a legnagyobb szükség volna a módszer alkalmazására, a felek többnyire nem értenek egyet a kulcsfontosságú módszertani kérdésekben, így kevés hajlandóságot mutatnak az állítások tesztelésére. Az egyetlen, amiben reménykedhetünk, hogy egyre világosabban látható: mivel a párbeszéd-képtelenség a helyzet kezelhetetlenné válásával fenyeget, ez talán mégiscsak rászorítja a döntéshozókat, hogy közösen és racionálisan próbálják feloldani az ellentéteket. Aki pedig erre azt mondaná, ez lehetetlen, azt arra emlékeztetnem: ezzel az apokalipszisre bólintott rá.

A mosoly-görbe csapdájában vergődő világ

Stan Shih – az Acer vezérigazgatója – még a 1990-es évek elején nagy fába vágta fejszéjét. Az addig, az IBM és Compaq beszállítójaként működő vállalatát önálló stratégiát követő céggé akart formálni. A kérdés, amivel szembesült: vajon a számítógép létrehozásának – a kifejlesztéstől, a gyártáson keresztül, a piacra juttatásig vezető láncolatának – melyik részére szakosodjanak. A rendelkezésre álló, képzett, fegyelmezett és viszonylag olcsó munkaerő birtokában természetesen adódott a válasz: a technológiai lánc közepére, a PC-k összeszerelésére összpontosítsanak. Ám amikor a különböző tevékenységeknek a késztermék értékéhez való hozzájárulását elemezték, egy U alakú görbe rajzolódott ki előtte: a kutatásnak és a fejlesztésnek, illetve az eladást szervező marketingnek magasabb volt a hozzájárulása a termék végső értékéhez, mint gyártással foglalkozó közepének.

Amikor először pillantott rá erre az ábrára, az egy mosolygó arcra emlékeztette, el is nevezte mosoly-görbének. Ám később rádöbbent: a mosoly-görbe egy csapdát rejt. Ha az alacsonyabb hozzáadott-értéket létrehozó gyártásra szakosodik, akaratlanul is a piac kevésbé nyereséges szegmensébe kormányozza a vállalatot. Ezért azután a céget fokozatosan a magasabb hozzáadott értéket létrehozó tevékenységek irányába fejlesztette. Az elmúlt évtizedekben a vállalati tevékenységek egymásba kapcsolódó láncolatának – az un. értékláncnak – a vizsgálatok során kiderült: a „mosoly-görbe” a globális gazdaság valamennyi szereplőjét – az egyéni munkavállalóktól, a vállalatokon keresztül, egészen a nemzetgazdaságokig – egyarán érinti. Fejlődési lehetőségeiket és sorsukat alapvetően az határozza meg, hogy a mindenkit, mindenkivel összekapcsoló beszállítási lánc csereügyletei során mennyi hozzáadott értéket képesek előállítani partnereik számára. (Baldwin, R. 2016. The Great Convergence)

Az élethez szükséges dolgokat – ennivalót, eszközöket és segítséget – a történelem kezdetén a családok maguk teremtették elő a maguk számára. Az „értékláncba” legfeljebb a rokonság segített be, illetve a falu piaca kínált némi lehetőséget a cserére. A kereskedelem fejlődésével azonban egyre távolabbi térségekre terjedt ki a munkamegosztás. Ezért az európai polgár növekvő és mind kifinomultabb igényeinek kielégítésére céhek szerveződtek. Ezekben a mestereknek az előállítás minden szakaszához érteniük kellett, így képesek voltak maguk elkészíteni a teljes terméket. (Cameron, R. 1994. A világgazdaság története.). A munkamegosztás fejlődésének következő szakaszán ezt a szervezési modellt felváltotta az iparszerű termelést megvalósító manufaktúra. A manufaktúrán belül, a termékek előállításának egymást követő lépéseit az annak végrehajtására szakosodott munkások hajtották végre. Innen azután egyenes út vezetett el oda, hogy a termékek előállításában, a technológiai sor különböző szakaszaira szakosodó és egymástól egyre távolabb elhelyezkedő vállalkozások működtek együtt.

A 19. században azután, a termelés, a szállítás, illetve a kommunikáció forradalmai – a gépesítés és a gőzgép, vasút és a gőzhajózás, a telex és a telefon elterjedése – nyomán az együttműködés láncolata behálózta előbb a térségeket, majd az országokat. Ezzel párhuzamosan azonban a fogyasztói igények kielégítésének folyamata is alapvető változáson ment keresztül. Korábban az életmód viszonylag lassan változott, így az igények mennyiségileg nőttek ugyan, de alapvetően nem változtak. A tudomány és a technológia fejlődésével azonban egészen új termék-ötletek keletkeztek, amelyek az élet legkülönbözőbb területein kínáltak lehetőséget korábban nem létező igények kielégítésére, ha erről meg tudják győzni a vásárlót. (Marosán György. 2003. A siker receptje.) A termelés így nem pusztán követte a fogyasztói igényeket, a vállalkozó elkezdte új szükségletet kielégítő termékek ötleteivel „bombázni” a társadalmat. Megindult tehát a termék-ötletek szabad generálása és a fogyasztók meggyőzése arról: mindig is erre vágytál!

Letérve a tradíciók pályájáról, egyre több áru jött létre a kutatások „melléktermékeként” születő termék-ötletekből. Ehhez a fejlesztők megalkották a piacon eladható termék prototípusát, majd kifejlesztették – ha arra szükség volt – a gyártási technológiát is. Ezzel kezdődhetett a termék előállítása, az egymáshoz kapcsolódó technológiai lépések – az értéklánc – szigorú sorrendbe-szervezett végrehajtásával. Ezután szállítók eljuttatták a terméket a boltokba, a betanított eladók pedig kiszolgálták a vásárlót. A fogyasztók felkutatásával és „rábeszélésükkel” foglalkozó marketing szakemberek ugyan az értéklánc „végén” helyezkedtek el, de már a termelés megkezdése előtt elkezdték „rábeszélő” tevékenységüket. (Scott, M. 1998. Value Drivers.) Miközben azonban az értéklánc minden szakasza nélkülözhetetlen volt a termék létrejöttéhez, a végső érték létrejöttében kutatóknak és fejlesztők, illetve a fogyasztók meggyőzésén ügyködő marketingesek nagyobb volt a hozzájárulása, mint a termékeket előállító gyártóknak.

Ez a felismerés, mind az egyének, mind pedig a vállalatok szemszögéből – a szó szoros értelmében – „életbe vágónak” bizonyult. Ugyanis, mindenki az általa létrehozott hozzáadott értékek arányában részesült az eladás hasznából. Így, legyen az egyén vagy vállalat és mindegy, hogy a sors sodorta ebbe a helyzetbe, vagy tudatosan választotta azt, akinek az összeszerelés jutott osztályrészül, az kénytelen volt alacsonyabb jövedelemmel megelégedni. Aki nagyobb jövedelemre vágyott, annak olyan tevékenységre kellett szakosodnia, illetve olyan állásokban kellett elhelyezkednie, amelyek a kitalálással, a megtervezéssel vagy a rábeszéléssel kapcsolatosak. A sikeres egyéni életpályához tehát olyan iskolát kell választani, majd olyan egyetemet kell elvégezni, amely lehetővé teszi, hogy az értéklánc szélein vállalhass munkát. És az ezzel kapcsolatos kényszereket az üzleti vállalkozások befektetői sem hagyhatták figyelmen kívül. (Rungi, A. et al. 2018. The smile curve at the firm level: Where value is added along supply chains.)

Azt, hogy az érték-lánc U alakú görbéjét a legtöbbek sokáig mosolygónak látták, a 20. század hosszú évtizedekig érvényesülő kedvező trendje váltotta ki: az egymást követő nemzedékek mindegyike jobban élt, mint szülei. Így, az egyén ösztönzöttsége, hogy – legyűrve a kényelemszeretetet, megküzdve a mobilitás akadályaival és előteremtve a képzés költségeit – minden erővel a továbbtanulásra összpontosítson csekélyebb volt. Az 1970-as évek közepén azonban megtört a jövedelmeknek a termelékenységgel párhuzamos emelkedése. Az egyetemi diplomával rendelkezők jövedelme ugyan tovább nőtt, ám az értéklánc közepén dolgozó munkavállalók jövedelme stagnálni kezdett. ((Piketty, T. 2015. Tőke a 21. században.) Az érintettek kétségbeesetten eszméltek rá: a megváltozott trend alapvetően veszélyezteti életszínvonaluk megszokott folyamatos emelkedését, ráadásul kevesebb álláslehetőség közül választhattak és jobban fenyegette őket a tartós munkanélküliség.

Ezt a változást – a szellemi munka felértékelődése mellett – a globalizáció kibontakozása is előidézte. Ez ugyanis megnyitotta a lehetőséget a vállalatok előtt, hogy az alacsony hozzáadott értéket teremtő gyártási tevékenységeiket „kiszervezzék” az alacsonyabb bérköltségű országokba, így csökkentve költségeiket. Ez előnyöket kínált a világgazdaságba bekapcsolódni igyekvők számára is. Az országok – a betelepülő magasabb munka-kultúrájú és termelékenyebb munkahelyek nyomán – növekvő fejlődési lehetőséget kaptak, munkavállalóik pedig magasabb jövedelemhez juthattak. Ugyanakkor ez alapvetően hátrányosan érintette az elbocsájtott hazai munkaerőt. A sokáig folyamatosan emelkedő középosztály ketté vált: a „kiszervezett”, alsó része fokozatosan „leszakadt” és szinte megoldhatatlan társadalmi csapdába került.

Ám az egész földet behálózó beszállítási láncok (global supply chain) nem pusztán az egyénekre és vállalatokra gyakoroltak lebírhatatlan hatást, de kikerülhetetlen kényszereket teremtettek a nemzetgazdaságok számára is. Sőt, ez a hatás egyre fokozódott, ugyanis az innovációk értéknövelő szerepe egyre erősödött és emiatt a mosolygörbe jellegzetes átalakuláson ment át. Az 1950-es évekhez képest az 1980-es évekre, az U görbe egyre jobban „behorpadt”: a közepe mélyebbre süllyedt, míg a két széle jobban kiemelkedett. (Baldwin, R. 2016. The Great Concergence.). Ezzel az addig bíztató tekintet, előbb csak aggodalmat keltő, majd kifejezetten ijesztő tényt közölt a munkavállalókkal: jövedelmedet alapvetően meghatározza, hogy az értéklánc melyik részén tevékenykedsz, a képzettség előnye és az alkalmazkodás elutasítása miatti hátrányok egyre nőnek.  

A 21. századba átlépve azután világossá vált, a mosoly-görbe ellentmondásos hatása alól a szuverén nemzetek sem vonhatják ki magukat. Azok az országot, amelyek a globális ellátási lánc gyártási és összeszerelési részeire pozícionálták magukat, az un. közepes fejlettség csapdájába eshettek. Mint minden csapdához, ehhez is egy kezdetben kedvezőnek és könnyen járhatónak tűnő ösvény vezet: a közepes képzettségű és olcsó munkaerő számára kínáltak munkalehetőségeket a világgazdaság nagyvállalatai gyártó-kapacitásaik „kiszervezésével”. Ezt a stratégiát a feltörekvő országok a befektetőknek nyújtott jelentős támogatásokkal, a szakképzés prioritását képviselő oktatási rendszer fejlesztésével, a környezetvédelmi szabályozás lazításával, az önkormányzati és szakszervezeti kontroll kiiktatásával ösztönözték. Ám az esetek túlnyomó részében ezek a befektetések alapvetőn a világgazdaság struktúrájába illeszkedtek és nem „húzták” felfelé a hazai vállalkozásokat, így nem segítették kellően a kiemelkedést a mosolygörbe mélypontjáról.

Lényegében ezt a stratégiát hirdette és folytatja 2010-es hatalomra kerülése óta az Orbán-rezsim. Miközben azonban folytonosan arra hivatkoznak, hogy ennek sikerét a munkanélküliség csökkenése bizonyítja, a valóságban a viszonylag alacsony hozzáadott értékű gyártási folyamatokra összpontosító fejlesztésekkel a „közepes fejlettség csapdájába” vezérelték társadalmunkat. A becsábított gyártó kapacitások többnyire korszerűbbek, mint a hazai vállalkozások, de – részben ezért – nem is gyakorolnak rájuk húzó hatást. Emellett, ki vannak téve a többi, hasonló stratégiát követő országok versenyének, valamint a terjedő automatizálás és „robotosítás” veszélyeinek. Emiatt egyre nehezebbé válik a csapdahelyzetből való szabadulás, hiszen a globális gazdaságban alapvetően a szolgáltatások válnak az értéktermelés meghatározó területeivé és a világ fejlettebb részének országai a tudás szerepének és megbecsültségének emelésével igyekeznek pozícióikat megőrizni. Nálunk ezzel szemben elmaradt a magasan képzett munkaerőt biztosító, a térségek leszakadását ellensúlyozó és a rugalmas alkalmazkodását segítő oktatási és támogatási rendszerek fejlesztése. A sokasodó krízisekkel jellemezhető világunkban ezért hazánknak már középtávon is kudarcokkal, sőt nehezen elkerülhető katasztrófákkal kell szembenéznie.   

S, ha még ez sem volna elég: az előttünk álló évtizedben a mosolygörbe további átalakulásában egy újabb és sorsszerű következményekkel járó változás jelezhető előre. Az elmúlt századot a képzettség fokozatosan növekvő előnye jellemezte, amit a mosolygörbe „eltorzulása” mutatott. Most azonban egy újabb, nehezen kiszámítható, de tektonikus hatást kiváltó változás rajzolódik ki a szemünk előtt: a mesterséges intelligencia (MI) az élet minden területére való behatolása. Éppen egy éve történt, hogy az Open AI nyilvánosan elérhetővé tette a ChatGPT alkalmazást, amely két hónapon belül elérte a 100 millió (!) aktív felhasználót, ezen a héten pedig a Google jelentette be legújabb AI modelljének – a Gemininek – a bevezetését, ami még alapvetőbb módon befolyásolja az ember értékalkotó szerepét.

Az előttünk álló évtizedben ismét alapvetően megváltozik a mosolygörbe. A 20. században az egyének, a vállalatok és a társadalmak sikerét a műszaki, a gazdasági és szervezeti innovációk létrehozása, illetve az ezt segítő rendszerek, szabályok, mechanizmusok bevezetése biztosította. Ebben a magasan képzett, a tudományok eredményeinek alkalmazására képes munkavállalók játszották a meghatározó szerepet, ez váltotta ki a mosolygörbe széleinek emelkedését és közepének lesüllyedését. Az MI behatolása az élet minden területére azonban újszerű készségeket igényel. A legfontosabb értékalkotó kompetenciává az embernek az MI-vel való együttműködési hajlandósága és képessége, illetve az MI társadalmi beágyazottságának támogatása válik. Ez nem feltétlenül igényli a legmagasabb képzettséghez kapcsolódó műszaki, jogi és piaci ismereteket, inkább az MI-vel való együttműködés képességét – az un. augmented intelligenciát – valamint az MI társadalmi befogadását segítő szociális intelligenciát helyezi előtérbe.

Ez pedig felértékelheti a közepesen képzett munkavállalók azon részét, akik az MI segítségével pótolhatják szakmai ismereteik hiányosságát, de képesek és készek egy olyan coaching típusú tevékenységre, amely az MI társadalmi hatékonyságát és etikus működését megalapozza. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, leértékelődnek a hagyományosan legmagasabban képzett munkaerő – orvosok, ügyvédek, oktatók, közgazdászok – azon csoportjai, amelyek nem képes vagy nem hajlandó együttműködni az MI-vel. A mosolygörbét korábban kirajzoló behorpadó vékony vonal széles sávvá válik, ami arra utal, hogy a közepes végzettségű, de az MI-vel és a fogyasztókkal magas szinten együttműködni képes személynek a hozzáadott értéktermelő képessége magasabb lehet, mint egy egyetemi képzettséget megszerzett, de az MI-vel és környezetével kevéssé kommunikálni képes személyé. Vigyázat fiatalok: újraindul – szokatlan kompetenciákat igényelve – a karrierépítési láz. 

Türelem, rugalmasság, intelligencia.

Neumann János – a modern világ egyik legjelentősebb tudósának – 1955-ban, a Fortune magazinban megjelent írása – „Túlélhetjük-e a technikát?” – a következő sorokkal kezdődik: „Maga a nagy földgolyó gyorsan érlelődő válságban van – válságban, amely annak a ténynek tulajdonítható, hogy a környezet, amiben a technikai fejlődés végbemegy, kicsi, és rosszul szervezetté vált.” Gondolatmenetét pedig a túlélés feltételének tekintett – a cikkem címéül választott – három szóval zárta: türelem, rugalmasság, intelligencia. (Neumann János. 1965. Válogatott előadások és tanulmányok). A hidegháború korától a 20. század végéig az emberiség sok veszélyes krízist élt át, amelyek bár látszólag váratlanul törtek ránk, de bekövetkezésük alapjában véve kiszámítható volt. Napjainkban azonban egy alapjaiban megváltozott világban élünk: bolygónkon minden mindennel összefüggővé és így minden mindent befolyásolóvá vált. Emiatt a körülmények alakulása kiszámíthatatlan, a folyamatok kaotikus jellegűek, az események előre jelezhetetlenek és a hatások megállíthatatlanul terjednek át bárhová.

Mindez végső soron a világ növekvő komplexitásának következménye és ez váltja ki, hogy rendszeresen csalódunk várakozásaikban. Korábban hozzászoktuk, hogy értelmes kérdéseinkre, pontos válaszokat kapjunk. A káosz körülményei között azonban a kérdésekre adott pontos válaszok értelmetlenné, az értelmes válaszok pedig pontatlanná váltak! A szakemberek azzal szembesülnek, hogy tudományaik korábban megbízható elméletei és eligazítást nyújtó modelljei érvényüket veszítik. Képtelenek előre jelezni a változásokat, és emiatt az ezek segítségével kialakított, az emberek viselkedését és a szervezetek működését vezérlő törvények a várakozásokkal ellentétes következményekre vezetnek. Mintha a tudományok – a világ rejtélyeinek hivatott megfejtői – fokozatosan elmaradnának a társadalmak kormányzásához szükséges ismeretek feltárásában, amit az újratermelődő és válságokra vezető problémák jeleznek.  

Ezt a helyzetet az ember maga idézte elő: alkotásaival telerakva, komplexszé és szorosan egybekapcsolódóvá tette világát. Emiatt alakult ki az életérzés: mintha váratlanul egy ismeretlen, új világba csöppentünk volna. Ezt az érzést a történelem során sokszor átélte az ember, ugyanakkor a politikai, a technológiai és a gazdasági forradalmak felemelkedő „hullámai” korábban viszonylag lassan bontakoztak ki. Így a változások zűrzavaros korszakai több évszázadra – még a legújabb korban is hosszú évtizedekre – elhúzódtak, ami lehetőséget adott, hogy a változások folyamatát megélve, fokozatosan hozzászokjunk a magunk teremtette új világhoz. Most azonban a 21. század elmúlt két évtizede során éltük át, hogy szinte minden szétesett körülöttünk. A legkülönbözőbb területek válságai – a globális felmelegedés, a globális migráció és járvány, a világgazdaság stagflációja, az emberiség demográfiai átrendeződés és az ezek által kiváltott globális politikai krízisek – egybekapcsolódtak.

S, mintha ez sem volna elég, az emberiség egy eddig még soha át nem élt átalakulás előtt áll: a mesterséges intelligencia (MI) tömegesen behatol és elválaszthatatlanul beleszövődik életünk minden részletébe. Úgy tűnik, a 2024-es év lesz, amikor beteljesül rajtunk Neumann János különös jövendölése: világunk belezuhan a szingularitásba. A szingularitás eredetileg a matematika és a fizika által használt kifejezés volt, amely egy függvény, vagy egy folyamat azon pontjára utalt, amelyen túl annak menete alapvetően megváltozik. A szingularitást fogalmát a társadalomra először éppen Neumann János terjesztette ki, amikor – még 1958-ban egy beszélgetésben – úgy érvelt: a folyamatosan gyorsuló technológiai fejlődés egy olyan szingularitást idéz elő, amely után a történelem, nem az addig megismert keretek között folytatódik tovább. A 2023-as évben lehettünk tanúi annak – legalább is én így éltem át – hogy az MI tömegesen jelent meg és egyre szorosabban épült be az emberi tevékenységek szinte minden szférájába és – akarva, akaratlanul – állandóan szembesültünk vele. Ez a hirtelen végbemenő, gyökeres változás alapvetően szemben áll megszokott tapasztalatunkkal, hogy az átalakulások, még a forradalmak is fokozatosan – graduális módon – zajlanak.

Ez a gyorsuló trend mondatja velem, hogy az elkövetkező 2024-es évben, mindenki – éljen, dolgozzon, tanuljon bárhol és foglalkozzon bármivel – rákényszerül elismerni, majd elfogadni, hogy az MI nélkülözhetetlen partnerrévé válik az életben mindenütt. Otthonában és az iskolában, kórházban, egészségi állapotát helyreállítandó, új állást keresve vagy megszakadt karrier-pályáját újraindítva, új befektetést keresve vagy vállalkozást indítandó, baráti hálózatot szervezve vagy pusztán szórakozást keresve egyre többször szembesül azzal, hogy barátai és ismeretlenek is az MI igénybevételét javasolják neki, mondván így egy olyan partnerre talál, aki/ami segíthet eligazodni az életben, választ ad kérdéseire és eligazítja kételyeiben. Az emberiség tehát 65 évvel Neumann jövendölését követően – mintha ellenállhatatlan erő vonzaná – zuhan bele a szingularitásba.

Ezt, a meghökkentően intelligens és bárkivel párbeszédre képes műszaki alkotások elterjedése mellett, a megszokottól alapvetően elütő új világ kiváltotta, végítélet-szerű (armageddon) életérzés is jelzi. Ugyanakkor a szingularitás hirtelen „ránk törő”, és életünket „fenekestül felforgató” hatása olyan jövőt vetít előre, amely egyszerre hordoz veszélyeket, és táplál reményeket. Ezt a kettősséget jól szemlélteti az angol ipari és a francia politikai forradalmak korában élt Charles Dickens – nagyjából két évszázaddal ezelőtt született – könyvének kezdő sorai: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza és egyben a kétségbeesés tele.” (Ch. Dickens: A két város meséje.) A 21. század előttünk álló átalakulása – még inkább, mint Dickens idejében – egyszerre kényszerít arra, hogy kétségbeesetten keressük a válságok elviselésének módjait, egyben mindent megtegyünk a feltáruló, korábban elképzelhetetlen lehetőségek megvalósításáért.

A körülmények és a környezet ellenállhatatlan veszélyeket rejtő változásaira az ember alapvetően négyféle módon reagált: (1) elutasítja az alkalmazkodást és megpróbálja elszigetelni magát a kaotikus eseményektől, (2) beletörődik a változásokba és sodródik az eseményekkel, (3) szabályozni igyekszik a körülményeket, hogy élhető – „otthonos” – feltételeket teremtsen, végül, (4) megújítja viszonyát a világhoz, elfogadja az elkerülhetetlen változásokat, de hozzáilleszkedik az alapvetően megváltozott körülményekhez. Az alkalmazkodás elutasítására, különös módon a 20. század második felének – a gazdasági és politikai krízisein túllépő – alapvetően kedvező változásokat hozó körülményei teremtettek lehetőséget. A személyes szabadság, az egyéni lehetőségek, az életmódbeli választások szélesülése azt az életérzést alakították ki a modern világ polgárában, hogy bármit, amit szeretne, azt szabadon megtehet, ami meg nem tetszik neki, azt elutasíthatja. A 21. század sokasodó kríziseinek tükrében azonban ez a fajta reakció a stratégiai menedzsment könyvek visszatérő mottóját idézik fel: „Mik voltak az utolsó dinoszaurusz, utolsó szavai? Akkor sem változom!” Alapvetően átrendeződő világunkban az alkalmazkodás totális elutasítása nem reális „opció”.

Az elkerülhetetlen fenyegetésekkel és kényelmetlenségekkel teli környezet az élőlényeket gyakran vezérelte a sodródás pályájára. A történelem kezdetein az ismeretlen veszélyek az emberből az un. konstruktív paranoia viselkedési módját váltotta ki, ami arra késztette, hogy a fenyegetéseket minden áron – gyakran irracionális viselkedéssel – elkerülje. (J. Diamond. 2013. „A világ tegnapig.”). A fejlődés során, ahogyan a kultúra konstrukcióiból, egyre összetettebb védőburkot épített maga köré, több időt nyert a környezeti hatásokhoz való az alkalmazkodásra. Ám ez a lehetőség sokszor az un. „megfőtt béka” szindrómaként hivatkozott viselkedést váltotta ki belőle. A közvetlenül jelentkező zavaró hatásokat igyekezett elviselni, ám fokozatosan beletörődve az egyre elviselhetetlenebb körülményekhez, szem elől tévesztette, hogy ez a folyamat végül egy halálos csapdába is vezérelheti. A 21. század emberét – bár az előrelátását lehetővé tevő pontos ismeretekkel rendelkezik a világról – éppen az őt körbevevő biztosítékok, a biztonsági övek és mentő-berendezések tömege készteti hanyag és felelőtlen, sőt kockázat-kereső viselkedésre. Ez arra vezetett, hogy a 21. század világában a „megfőtt béka” csapdája nem pusztán az egyes egyént, hanem – gondoljunk csak a globális felmelegedés alakulására – a társadalmakat, sőt az egész emberiséget is fenyegeti.   

Vagyis, sem a változások elutasítása, sem pedig a folyamatok – belátható – végkimenetelének figyelmen kívül hagyása nem kínál megoldást válsággal küszködő világunk számára. Ezért került egyre inkább előtérbe – és a politikai viták középpontjába – a változások kezelésének harmadik módszere: a szabályozás. A szabályozás azt jelenti, hogy az ember, a fejlődés során, a piaci kapcsolatok bővülése, a gazdaság növekedése, a politikai intézmények változásai és a műszaki eszközök elterjedése előidézte zavarokat a centralizált kormányzás és a törvényi szabályozás összehangolt segítségével igyekszik „kézben tartani” és enyhíteni. Ezzel a módszerrel, az elmúlt évszázadban a modern társadalmak alapvetően sikeresen „otthonosították” környezetünket. Ugyanakkor, ahogyan a társadalom egyre komplexebb lett, a szabályozás mind sokrétűbb és szerte ágazóbb tevékenységeket igényelt.

A szabályozás hatékonyságát ugyanis alapvetően befolyásolják a különböző térségek szociális normái, az emberek egymás iránti bizalma, a konfliktusok megoldásának bevett gyakorlata. Az anekdota szerint egy megállapodás betartását Svájcban egy kézfogás, Németországban, egy 1 oldalas emlékeztető, hazánkban egy 100 oldalas szerződés, de van, ahol csak a maffia fenyegetése biztosítja. Másrészt, az olyan hétköznapi dolognak, mint a közúti közlekedés szabályozása, ki kell terjedjen a forgalom, az úthasználat, a sebesség, a parkolás, a biztonsági övek, a gépkocsi szennyezés-kibocsátása, a fogalom-képesség eldöntésére, a vezetők kiképzésének megszervezésére, ami változhat évről évre, országról, országra. Ráadásul, a szabályozáshoz szükséges információk mennyisége az adott szervezet méretének és komplexitásának növekedésével, exponenciálisan nő. A kibernetika egy viszonylag kevéssé ismert törvénye – a Conant-Ashby tétel – kimondja: ha szabályozni akarunk egy rendszert, rendelkeznünk kell annak komplexitását tükröző modellel. (R. Conant, R. Ashby, 1970. Int. J. System Sci.). Csak egyetlen példa ennek érvényesülésére: az USA 1864-es – szerte a világon példának tekintett – banktörvénye 29 oldalas volt, az 1929-es világválság után hozott Glass-Steagall banktörvény 37 oldalt tett ki, viszont a 2010 júniusában elfogadott – a bankválságokra megelőző gyógyszerként ajánlott – Dodd-Frank törvény már 848 oldalas és úgy mondják, nincs ember, aki az egészet elolvasta volna.   

Amikor tehát minden felől azt halljuk, szabályozni kell a mesterséges intelligencia használatát és elterjedését, legyünk tudatában: ez jóval nehezebb, mint elképzeljük. A megállapításom, hogy 2024-ban „belezuhanunk” a szingularitásba, nyilván sokakat meglep. Ám gondoljuk meg, alig egy éve – 2022. november 30-án – vált globálisan elérhetővé a ChatGPT, az Open AI cég chatbotja, és két hónapon belül elérte a 100 millió (!) aktív felhasználót. Ezzel “történelem leggyorsabban növekvő fogyasztói alkalmazásává” vált és terjedése azóta is egyre gyorsul. Figyelmeztető jel viszont, hogy az MI megalkotásában és jövőjének megítélésében leginkább kompetens Open AI legfelső vezetését az elmúlt hetekben váratlan krízis rázta meg, amit a kihagyhatatlan üzleti lehetőségek és az emberiség érdekeinek önzetlen támogatását szorgalmazó belső érdekcsoportok összeütközése váltott ki. Ez is bizonyítja, hogy az egyensúlyából kibillent világunk működőképességének megőrzésében elkerülhetetlenné válik a változásokhoz való alkalmazkodás negyedik módszere: az un. reziliencia típusú adaptáció.

A reziliencia eredetileg egy személy rugalmas ellenálló képességét, váratlan akadályokkal való megbirkózó-képességét jelentette. Ezt a fogalmat terjesztették ki, a vállalatokra, majd a társadalmakra, végül az egész emberiségre, mint a sokkszerű külső hatásokhoz, alapvető megújulás útján történő adaptáció modelljét. A reziliencia szemléletmódjának elfogadását és alkalmazását azonban nehézzé teszi, hogy a szervezeteknél hagyományosan bevált módszerekkel gyökeres ellentétben álló megoldásokra bíztat: tartsd fenn a sokféleséget, őrizd meg a párhuzamosságokat, szüntesd meg az információáramlás korlátjait, bátorítsd a szabad vitákat, főként pedig alapvetően a bizalom erősítésére építs. (Reeves, M. 2016. The Biology of Corporate Survival.) A rezilienciát tehát nem a robusztus, végletesen centralizált és korlátlan hatalom biztosítja, hanem a sokféleséget elfogadó, a belső vitákat támogató és a kölcsönös bizalom növelésére törekvő szervezet teremti meg. Ám az Ipsos legutóbbi kutatása társadalmunkat a bizalmatlanság „világrekorderei” között azonosította, a „dicstelenségi dobogó” legalján politikusainkkal. (hvg. 2023. nov. 30.) Ez pedig – kiegészítve a hatalomgyakorlás számtalan példájával – az Orbán-rezsim kormányzási modelljének a reziliencia követelményével alapvetően ellentétes működését mutatja, ami – már középtávon is – súlyos kríziseket vetít előre.

Az elkövetkező években – Mr. Végítélet szerint – az emberiség előtt álló legfontosabb feladat: túlélni a káosz korszakát. (Roubini, N. 2022. Megathreats) Ilyen körülmények között a megmenekülés legfontosabb feltételét a cikkünk címében idézett viselkedési módok jelentik: a türelem, a rugalmasság és az intelligencia. Ám ezek nemcsak az átlagpolgár számára megfontolandóak, még inkább kötelezőek a globális vállalatok vezetői és a nemzetek politikusai számára is, akik döntő befolyással vannak az emberiség jövőjére. Körbe tekintve országunkban, Európában és a világban ki-ki ítélje meg, milyen mértékben tapasztalja a hajlandóságot ezeknek a tanácsoknak a követésére. S ha szomorúvá teszi, amit lát, gondolkozzon el azon, mi akadályozza a normális és racionális embereket, hogy ezt felismerjék? És ne feledje: az, hogy családjára, nemzetére, Európájára és az egész emberiségre biztató vagy szomorú jövő vár, az mindannyiunktól – így tőle is – függ. 

Az evolúció istenei és az istenek evolúciója

Minden változik körülöttünk, mintha még a vallások – sokáig változtathatatlannak tűnő – világában is készülne valami. Yuval Noah Harari, a neves történész, nemrég annak a véleményének adott hangot, hogy a mesterséges intelligencia – újraírva a szent szövegeket – képessé válhat egy új vallást létrehozni. Azután, Ferenc pápa felhívására egy Rómában szervezett konferencián, mintegy 400 püspök és laikus katolikus cserél véleményt az egyház jövőjéről, és a napirendi pontok között olyan „kényes” témák is szerepelnek, mint a női diakónusok felszentelése, a papság cölibátusa, az azonos nemű párok megáldása, sőt szót kaptak az abortuszjogokért küzdők is. Végül, a legutóbbi magyar népszámlálás sokakat sokkoló eredményt hozott: az elmúlt évtizedben – a nagy kormányzati támogatások ellenére – jelentősen csökkent Magyarországon a keresztény vallások híveinek száma.  

A helyzet megérett arra, hogy az érthetetlennek tűnő történések okaira a tudomány segítségével keressünk választ. Kapóra jöhet, hogy a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata – Philosophical Transactions of the Royal Society – nemrégiben egy tematikus számot szentelt a kulturális evolúciót elemzésére. (Vol. 378. Issue: 1872.) A cikkek közös módszertani alapgondolata, a biológiai és a társadalmi evolúció mechanizmusának világos megkülönböztetése. Míg a biológiai evolúciót a szülőktől, „egyenes” vonalon örökölt gének – illetve az ezek alapján kiformálódó, az elődök által, a környezet kegyetlen szelekciójának hatására kiszenvedett – adaptációk vezérlik, addig a társadalmi evolúcióra az un. elosztott – un. disztributív – adaptációk a jellemzőek, amelyekhez az egymással nem rokoni kapcsolatban levő csoport-társak is hozzáférhetnek. (Lamm, E. et al. 2023. Human major transitions from the perspective of distributed adaptations). Ez a különbség magyarázza a történelem dinamikáját és időről időre bekövetkező különös „ugrásait”. (Marosán Gy. 2023. Nem az MI jelenti a legnagyobb veszélyt a világra, hanem mi. Qubit)

Az evolúciós építkezés lények alkotta „konstrukciói” – a hód „vára”, a farkasok táplálékkeresési stratégiája vagy a majmok eszközei – mint „elemi építőkockák”, már az ember előtt is léteztek. A szülőktől kapott biológiai örökséghez képest azonban az állatvilágban ezek csak kiegészítő szerepet játszottak. Emberré váló őseink azonban az általuk létrehozott eszközökből a csoport minden tagja számára védelmet teremtő kulturális szférát alkottak. Ez a „mesterséges természet” – miközben védelmet nyújtott a természeti fenyegetéseivel szemben – azután folytonos alkalmazkodásra is kényszerítette őseinket. Ennek során eszközei fokozatosan sokrétűbbé, közösségei mind nagyobbá, gondolatai pedig egyre kifinomultabbá váltak. Az adott környezethez illeszkedő életmódja a változások hatására azonban időről, időre fenntarthatatlanná vált. Ilyenkor a fejlődés fokozatos menetében ugrásszerű változás következett be, amelynek során az élet alapvetően átalakult és a társadalom új fejlődési szintre „lépett”. Így formálódott ki a társadalmi evolúció – a biológiaitól eltérő – egyedi dinamikája.

A kulturális evolúció felvezető szakasza 2.5 millió évtől az i.e. 250 ezer évig tartó időszakban zajlott. Meghatározó jellegzetessége, őseink agyának 300 cm³-ről mintegy 1300 cm³-re növekedése volt. A növekvő agy alapozta meg az eszközhasználat bővülését, a szociálisan átadott ismeretek növekedését és a csapat szervezettebbé válását. Ezek mellett még egy, a vallások számára fontos képessége formálódik ki. Az emberré válás útján haladó ősünk először – emberszabású „rokonaihoz” hasonlóan – képes jelenlevő társait saját akarattal és szándékokkal rendelkező lényekként felfogni. Ám a kulturális evolúció útján elindulva, egyre magasabb rendű intencionalitásra – a vallások számára nélkülözhetetlen mentális képességre – is tesz szert. (Dunbar, R. 2022. How Religion Evolvad and why it Endures.)

A társadalmi evolúció alapvető fordulatát az váltja ki, hogy az agy méretének folyamatosan növekedése mintegy 250 ezer évvel ezelőtt váratlanul megállt, ami folytathatatlanná tette az addigi követett utat. Ez az emberré válás útjára lépő ősünk rákényszerítette, hogy a „kéznél levő” kulturális „építőkockákból”, azokat továbbfejlesztve egyre komplexebb kulturális konstrukciókat építsen maga köré. Ennek során formálódik ki – i.e. 250 ezer és i.e. 15 ezer között – a társadalmi evolúció első, immár a biológiaitól alapvetően eltérő új fejlődési szakasza. Az ember „gondolat-világát” fokozatosan mind több jel, szabály és ismeret alkotja, „eszköz-világában” növekvő számú és funkciójú szerszám, fegyver, építmény található, „társas-világa” pedig egyre több társból álló, egyre szervezettebb csapattá formálódik. A nagyobb és strukturáltabb közösségek összeszerveződését pedig új, a normakövetést kikényszerítő – kulturális szabályokon alapuló – módszerek biztosítják. (Fehr, E. et al. 2000. Cooperation and Punishment in Public Goods Experiments.)

A kulturális evolúció útján haladva a Homo Sapiens egyedei fokozatosan képessé válnak nemcsak jelen levő, majd a jelen nem lévő társak szándékaihoz igazodni, hanem arra is, hogy az általuk soha nem látott, csak a társak történeteiben létező „személyeket” is akarattal rendelkező „ágensként” fogják fel. (Lewis, P. et al. 2017. Higher order intentionality tasks are cognitively more demanding) Ez az egyre magasabb-rendű intencionalitás alapozza meg, hogy a közösség narratíváiban előforduló képzeletbeli lényeket – az ősök szellemeit – mint reá hatást gyakorolni képes aktorokként képzeljék el. (Dunbar, R. 302 old.). Ezzel fokozatosan kiformálódik az Istenek első modellje: az ősök szelleme, akinek elvárásaihoz igazodni kell, utasításait és parancsait teljesíteni, sőt, azért, hogy támogatásukat elnyerjék, még ajándékokkal is kedveskedni kell nekik.  

Ám i.e. 20 ezret követően, ahogy a jégkorszak enyhülni kezd, a kedvezőbb körülmények demográfiai robbanást idéztek elő. Ennek következtében csoportok mérete megnő és megszaporodnak az egymás közvetlen szomszédságában létező közösségek. Emiatt az addig folytatott gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná válik. Fokozatosan kiformálódik a társadalmi evolúció második – nagy „ugrását” jelentő – szakasza. Az emberek rákényszerülnek, hogy a – korábban csak kiegészítésként folytatott – mezőgazdasági tevékenységre térjenek át. Ez azonban elkerülhetetlenné tette a magántulajdon bevezetését és a kereskedelem fejlesztését, aminek következményeként tartós munkamegosztás és nagyobb közösségek alakulnak ki. Az addig önálló és alapvetően egalitárius közösségek a magántulajdon és a kereskedelem hatására növekvő hatalmi, gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséggel jellemezhető társadalmakká alakulnak. Ez pedig elkerülhetetlenné teszi az együttélés új szabályainak és szabálykövetési módjainak a bevezetését.

Először – ráébredve, hogy a komplex és egyenlőtlen közösségekben az életet addig szabályozó ősök szellemei elveszítették erejüket – megalkotják a moralizáló és büntető isteneket. (Whitehouse, H. et al. (2019). Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ezzel egy új – már mai szemmel is ismerős – isten születik: előírja az együttélés szabályait, és súlyos büntetésekkel fenyegeti azt, aki ezt megszegné. Ez az új Isten világosan megmondja, hogyan viselkedjünk, és mi lesz a büntetése a szabályszegőknek. „Szent szövegek” mesélik el – amit először hivatott előadók tolmácsolásában, majd le is írják – hogyan teremtette Isten a világot és miként rendezi el a dolgokat és ezeket a közösség rendre megünnepli. A vallás így fokozatosan az élet elmaradhatatlan részévé válik: a hétköznapi élettől, az ünnepeken keresztül a társadalom működéséig minden Isten tekintélyére épül és ez megalapozza a munkamegosztás által összekapcsolódó közösségek együttélését.  

Ám amikor a társadalmak – az istenek „áldásos” hatalmának köszönhetően is – tovább növekedtek, kiderült: a közösség stabilizálásához már az istenek büntetésével való fenyegetés sem elégséges. Újabb, még félelmetesebb büntető intézményt kénytelenek „feltalálni” – az államot. Az állam az un. pool-punishment büntetési módszert alkalmazza: a hatalom előírja a viselkedést szabályozó törvényeket, annak végrehajtásáról pedig a polgárok „összedobott” pénzéből felfogadott emberek gondoskodnak: megfigyelnek, nyakon ragadnak, elítélnek és megbüntetnek. (Sigmund, K. et al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons). A centralizált állam fokozatosan egyre távolabbi térségre terjeszti ki hatalmát és mind több területre tevékenységét. Fő eszközei az intézmények lesznek: személytelen, racionális szabályokkal, illetve rendszer-szerűen alkalmazott jutalmakkal és büntetésekkel működtetett szerveződések, amelyek az élet egyre több szféráját a hatókörükbe vonják. (Currie, T. et al. 2021. The cultural evolution and ecology of institutions.)

Az új feltételek hatására a vallások is „szintet lépnek”: kialakulnak a ma jól ismert világvallások, amelyek önálló intézményekként illeszkednek az állam által szabályozott társadalomba. Ez felvetett egy különös kérdést: vajon az isteni szabályokat vagy az állami törvényeket kell követni. A centralizált állam és a fokozatosan intézményesülő vallás egymáshoz illeszkedése nem volt konfliktusok nélküli. A pápák és a császárok közötti vetélkedés végül az „Add meg istennek, ami az istené, és a császárnak, ami a császáré” jelszó jegyében oldódott meg. Az élet legkülönbözőbb területét az állam által megszabott – és az egyház által is jóváhagyott – törvények szabályozták. Ahol viszont az állam nem rendelkeztek, ott a vallásának morális elvei igazítottak el. Amikorra azonban elrendeződött a földi és az égi hatalom közötti szereposztás, a vallásoknak egy különös ellenfele bukkant elő: a tudomány.

A tudományok fokozatosan a társadalmi és a gazdasági élet nélkülözhetetlen segítőjévé váltak, ugyanakkor önigazgató módon – a tudósok által kiformált szabályoknak engedelmeskedve – szerveződtek. Működési elveik – a szabad vita bármely kérdésről, a hagyományok megkérdőjelezése, a tekintélyen alapuló érvelés elutasítása, a viták kísérletek alapján történő eldöntése – gyakran ütköztek mind az államhatalom, mind pedig a vallások tekintélyekre hivatkozó elveivel. A tudomány művelői maguk is vallásos emberek voltak, de tevékenységük eredményeként mégis fokozatosan elvált a vallások és a tudomány útja. Az idők folyamán egyre nőtt a gondolatszabadság tere és egyre több kérdésben derült ki a tudomány meghökkentő hatékonysága, a tények tisztázásában és a valóság értelmezésében. (Ahogy Galilei mondta, „A természet nagy könyve a matematika nyelvén van megírva”. Il Saggiatore [A vizsgálódó], 1623).

A 20. században azután a vallás és a tudomány egyértelműen elkülönült egymástól. Mindegyik figyelt a másikra, de saját hagyományait követte. A fejlődés folyamatosan vetett fel új kérdések, amelyek konfliktusokat váltottak ki. Ám az idők folyamán világossá vált, hogy a világ-vallások nagyon összetett szerepet töltenek be a társadalmak életében. Ismeretet kínálnak arról, miért és hogyan működik a világ. Morális eligazítást nyújtanak azokban a kérdésekben, amiben az állam nem nyilatkozott. Közösségképző szerepet töltenek be azzal, hogy gyülekezetté szervezik az egy helyen élőket. Végül, identitás-központként szolgálnak, „hittestvérekké” nyilvánítják az egymást nem is ismerő embereket, előírva egymás feltétel nélküli támogatását. Ugyanakkor ezeken a területeken voltak hasonló szolgáltatásokat kínáló partnereik/versenytársaik. A világ működését, a tudományos elméletek, a morális szabályozást, ideológiák etikai elvei, a közösségi élményt, állami ünnepek, sport- és kulturális rendezvények, végül közösségi identitást, a nemzeti és politikai identitás kínálta.

A 21. század kaotikus változásai alapvetően felzavarták a legtöbb területen létrejött kényes egyensúlyt. Elértük a gazdasági és a demográfiai növekedés határait, az emberiség életmódja – a környezetkárosító hatások miatt – fenntarthatatlanná vált, a mindenkit, mindenkivel szorosan egybekapcsoló hálózatok létrejötte a krízisek megállíthatatlanul tovaterjedését eredményezték, végül a világot egyre jobban befolyásolja a mesterséges intelligencia. Ezek a változások a társadalmi evolúció újabb alapvető átrendeződését vetíti előre, amely a korábbiakhoz hasonló történelmi ugrást idéz elő. Ez pedig arra készteti az embert, hogy alapvetően újra gondolja a világhoz való viszonyát, beleértve azt a különös kérdést: milyen Isten „passzol” az új feltételekhez?

A világ keletkezését és működését illetően, a tudomány szerepe egyre vitathatatlanabb, így a szent szövegek iránymutatási mind kevésbé tekinthetők autentikus ismeret-forrásnak. A jogrend bizonytalansága és az állam gépezetének kiszámíthatatlansága miatt viszont felértékelődik a morális szabályozás,így a vallások által kínált morális „iránytű” szerepe megnő. A családok és a kis közösségek szétesése miatt terjedő magányosság a jövőben növelni fogja az emberek közösségi élmény iránti igényét, és ez lehetőséget kínál a vallási intézmények által szervezettek gyülekezeteknek, ha hajlandók és képesek alkalmazkodni a politikai-, a sport- vagy a kulturális rendezvények közösségszervező hatásához. Ugyanakkor a vallások identitás-központot kínáló szerepében az előttünk álló időszak új fejlődési szakasz alakulhat ki.

A sokmilliós társadalmak és civilizációk korának világvallásai az egymástól távol élő egyének és közösségeik számára kínáltak identitás-központot. A 21. században, a mindenkit, mindenkivel szorosan egybefűző kötelékek, egységes szuperorganizmussá formálták az egész emberiséget. Ez felveti – bár nem biztos, hogy lehetségessé is teszi – a „Testvér lészen minden ember” jelszavát hirdető új globális vallási narratíva megszületését, amely mindenkire kiterjeszti a „hittestvéri” viszonyt. Mindenesetre érdeklődve várom, hogy – mint Harari vizionálta – a mesterséges intelligencia, vagy a világvallások követői, akár összefogásuk eredményeként megszületik-e a minden emberi lényt egy közös családba fogadó globális istent hirdető szent szöveg. 

Morál vagy erőszak: válasszatok!

Még évtizedekkel ezelőtt a „Wall Street Journalban” olvastam egy vizsgálatról, amelyben vállalati középvezetőket vallattak arról, miként kezelik a „kényes” eseteket. A törvények ugyan világos támpontot kínáltak, ám egyre többször merült fel, hogy döntéseikben az etika szempontjára is tekintettel legyenek. A válaszokból a morális „érzékenység” jellegzetes különbsége rajzolódott ki: a szexuális zaklatás (89%), a fogyasztó megtévesztése (87%), a környezeti károkozás (80%), munkavállalók magánélete utáni „kutakodás” (82%), a munka-biztonság (76%), a megvesztegetés (73%), az üzembezárás (55%), végül a sort a termékek ár-képzése, illetve vezetői fizetések zárták (37%). Az eltérő százalékok a döntéshozók hajlandóságára utaltak, hogy a moralitás szempontjára tekintettel felülbírálják az érvényes jogi szabályozást, vagy a gazdasági racionalitást. Évekkel később azután a törvények változása rendre „visszaigazolta” a felmérés százalékai által kifejezett etikai megközelítést. Mintha a moralitás „beelőzné” a jogrendet.    

Őseink a családon belül mindent felülíró viselkedési szabályként követték a „Mindenki egyért, egy mindenkiért!” elvet. Ám a növekvő méretű törzsi közösségek összetettebbé váló élethelyzetei bonyolultabb szabályrendszert igényeltek. Ezek mindig az önérdek korlátozásán és a nem-családtag partnerek érdekeinek tekintetbe vételén alapultak. Ezt a fajta viselkedést azután a későbbi korok filozófusai, mint az erkölcsi követelmények felismerését írták le. Ennek szabályaihoz való igazodás az életet zavartalanabbá, az együttműködést kölcsönösen kifizetődőbbé tette, ami erősítette a közösség összetartását. Persze az elvek érvényesítésének – azok tudomásul vételén túl – elmaradhatatlan feltétele lett, hogy a közösségen belül mindenki szemmel tartotta a szabályszegőket és kötelezően megbüntette vétkeseket. Ám, amíg a közösségek viszonylag kicsik volt a „mindenki figyel mindenki, és mindenki köteles megbüntetni a szabályszegőket” elv viszonylag könnyen érvényesíthető volt. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons.)

Ám a körülmények alapvetően megváltoztak, amikor – mintegy 12 ezer évvel ezelőtt – a gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná vált és az emberi közösségek fokozatosan áttértek a földművelésre. Ez elkerülhetetlenné tette a magántulajdon „bevezetését” és a kereskedelem kialakulását, aminek következtében egyre szorosabb munkamegosztás alakult ki a közösségeken belül és azok között. A korábban önálló és csak saját szabályait követő kis közösségek növekvő méretű és komplexitású társadalmakká kapcsolódtak össze. Megszokott lett, hogy egymást nem ismerők találkoznak, és az ismeretlen, veszélyes ellenségből potenciális partnerré vált, akivel hasznos, sőt elkerülhetetlen volt együttműködni. Ez a helyzet azonban kedvezett a potyautasok elterjedésének, akik elfogadták együttműködő partnereik által felkínált javakat, de nem viszonozták azt, vagyis becsapják partnereiket.

Mivel a csereügyletek az élet természetes részei lettek, valamiképpen garantálni kellett szabályainak betartását. Mivel a szabályszegőket leghatékonyabban a büntetés riasztja vissza, az emberek kénytelenek voltak szokatlan intézményeket „felfedezni” és bevezetni. Először, az ősök szellemeiből – akik addig az élet rítusait szabályozták – a moralizáló és büntető isteneket alkottak. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ettől kezdve arra intették egymást és a felcseperedőket: az istenek morális szabályokat írták elő és aki ezeket áthágja, azt megbüntetik. A kutatások arra utalnak, hogy ugyan nem az istenek „teremtették” a nagy és komplex társadalmakat, de nélkülözhetetlenek voltak azok stabilizálásában. Ám ahogy tovább nőtt a társadalmak mérete és sokfélesége a szabályszegőket már a pokol kínjaival fenyegető istenek sem rettentették vissza. A közösségek tehát rákényszerültek egy újabb – még az isteneknél is félelmetesebb – fegyelmező „eszközt” alkalmazni: létrehozták az államot.  

Az állam a közösségi viselkedést szabályozó törvényeket alkotott, ezek betartásának ellenőrzésére pedig embereket „fogadott fel”, akik nyakon ragadták és megbüntették a szabályszegőket. Ezeket a körülményeket valahogy így látták az érintettek: „Az állam összes szervei fülek, szemek, karok, lábak lesznek, amelyekkel az erdőtulajdonos érdeke hall, les, mér, véd, fog és fut.” (Marx: EGA. 1.kötet 130.oldal) Nem véletlen, hogy a viselkedés-szabályozás – sokszor évszázadokon keresztül húzódó – „rezsim-váltásait” az emberek a bizonytalanság és a konfliktusok korszakaként élték meg. Látva azonban a növekvő társadalom és sokrétű munkamegosztás előnyeit – ha nem is örömmel – beletörődtek abba, hogy az együttélés szabályainak betartását rendőrök, felügyelők, bírók és börtönőrök szavatolják.

Az állam létrejöttével az élet egyre több részletét – a családi viszonyoktól, az üzleti kapcsolatokon keresztül, a közösségek működéséig – a hatalom által létrehozott törvények rendezték. Ám sokáig voltak, akik magukat a törvények felettinek tekintették, erre utalt a királyi rendeletek végére odabiggyesztett „Mert nekem így tetszik” kifejezés. A társadalmi forradalmak azonban elkerülhetetlenül elvezettek oda, hogy a polgárok összefogása a hatalom törvényét (law of rule), a törvények hatalmává (rule of law) alakította. Ettől kezdve a törvények egyaránt korlátot jelentettek az alul és felül lévők számára. A rendszer működtetésével kapcsolatban azonban felmerült két probléma. Egyrészt, a társadalmak növekvő komplexitását követve a törvényi szabályozás is egyre bonyolultabb lett. Emiatt a polgárok vitáik intézésére kénytelenek voltak „szószólót” – ügyvédet – felfogadni, aki eligazította és képviselte őket saját ügyeikben.

Másrészt, felvetődött a probléma: az istenek által előírt morált vagy a földi hatalom előírta törvényeket kell követni? Az ismert bibliai történetben a farizeusok azzal a „beugrató” kérdéssel keresik meg Jézust: fizessenek-e adót a császárnak? Jézus így igazítja el őket – „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” – és e logika mentén formálódott ki a „megoldás”. Az állam joga a viselkedés kereteit kijelölő törvények meghatározása és övé a büntetés legitim monopóliuma is. A törvényekkel nem szabályozott kérdésekben viszont az emberek „szabad kezet” kaptak, hogy Istenük morális parancsait követhessék. Az egyre gyorsuló fejlődés – az ipari, a technológiai és politikai forradalmak – azután újra és újra alapvetően átformálták a körülményeket. Ennek nyomán a törvények rendszere és a társadalmat működtető állam „gépezete” is mind összetettebbé vált. Emiatt – szinte észrevétlenül – megsokasodtak a nehezen áttekinthető jogi helyzetek, amelyekben a törvényeken alapuló probléma-kezelés elbizonytalanodott.  

Ez vezette 1984-ben, az USA legfelső bíróságát – a Chevron vállalat, valamint a Natural Resources Defense Council, állami ügynökség vitája kapcsán – egy messze ható következményekkel járó döntés meghozatalára. (Merrill, T. 2022. The Chevron Doctrine: Its Rise and Fall, and the Future of the Administrative State.) A nehezen áttekinthető esetek elbírálásánál a bíróságoknak először azt kell megvizsgálniuk, hogy a vonatkozó jogszabály szövege egyértelmű választ kínál-e az adott kérdésre. Ha igen, a bíróságoknak követniük kell a törvény útmutatását. Ha viszont a bíróság úgy találja – és ez egyre gyakrabban történt meg – hogy a törvény nem egyértelmű, akkor az érintett állami intézmény értelmezését kell elfogadnia, feltéve, hogy az ésszerű.

A 21. században azután világunk kiszámíthatatlanná vált. Ebben a helyzetben a törvények végképp elbizonytalanodtak, amit csak fokozott, hogy az államok „gépezete” – mivel a kormányzást sokféle, ellentétes érdekű csoport befolyásolhatja – egyre jobban akadozik. A legfelső bíróság döntése így az eredeti szándékokkal ellentétes következményre vezetett: a demokrácia szabályai szerint kiformálódó törvények helyett, az irányítás „átcsúszott” a kaotikus események által „rángatott” politikusok és bürokraták kezébe. Tömegessé váltak a törvényeken átlépő beavatkozások, ami végképp elbizonytalanította a jogrendszert. Ennek jellegzetes példáját láthattuk nemrég: az amerikai kormányzatot a vetokrácia” képes megbénítani. A globalizáció és az államok nemzetközi megállapodásai azután végképp „összekuszálták” a törvények rendszerét. A társadalmak egyre gyakrabban kényszerülnek választani, hogy a globális vagy az uniós szabályhoz igazodjanak, a föderális vagy éppen a nemzeti szinten meghozott törvényeket alkalmazzák.

A jogrendszerek és az állami gépezet működésmódjának összeütközése miatt a kiformálódó megoldásokat az átlagpolgár többnyire nem érzi etikusnak. Ennek megnyilvánulása, hogy erősödik a morális megközelítés igénye, és ennek nyomán válik szigorúbbá vált a szexuális zaklatás vagy a környezeti károkozás törvényi megítélése. Ezt a problémát azután végletekig kiélezte, hogy a politikai rendszerek minőségét mérő mutatók (pl. Democracy Index) a „sérült demokráciák”, a „hibrid” rendszerek, sőt az autokráciaként jellemezhető államok növekvő számára utalnak. Az ilyen államokban – a „rendkívüli helyzetekre” hivatkozva – rendszeresen megkerülik a „törvények hatalma” működési rendjét és a hatalmon levő csoportok – kényük és kedvük szerint – rendeletekkel kormányozzák a társadalmat. Ennek sokkoló példája, hogy hazánkban – 2020 márciusa óta immár sokadszor – újra meghosszabbítani készülnek a parlament megkerülésével történő rendeleti kormányzást. Ez pedig – mint megtapasztaltuk – rendre jogrendbeli karambolokat idéz elő.

A polgárok tehát szerte a világon azzal szembesülnek, hogy a jogrendszerükben kiformálódó „megoldások” sem igazságosnak, sem működőképesnek nem tekinthetők. Erre utal a súlyos válságok szaporodása is. Ez a helyzet – mint a történelemben már többször – alapvető szabályozási „rezsim-váltást” kényszerít ki. A ránk köszöntő káosz időszakában két lehetőség között választhatunk. Az egyik: a nemzeti narratívák és a hatalmi vágyak sugallatára – a „Tegyük magunkat újra naggyá” logikájának szellemében – a szuverenitásra hivatkozó erőszak alkalmazásával „lerendezni” a konfliktusokat. Az egyének, a szervezetek és a társadalmak érdekérvényesítő harcai azonban szükségképpen „eszkalálódnak”. Az erőszak megállíthatatlanul elszabadul és a végén „Egymást ugyan vérben fagyva, hanem a jusst mégsem hagyva” (Arany) találjuk magunkat. A fegyveres összeütközések szaporodásából sokan vonják le azt a következtetést, hogy a nagyhatalmak képtelenek a helyi konfliktusok megfékezésére.

Van azonban egy másik lehetőség is: alapozzuk viselkedésünket inkább az etika elveire, választásainkat az igazságosság szempontjára, döntéseinket a méltányosság követelményére. Nehezen átlátható, válságokkal teli világunkban azonban ez miközben elkerülhetetlen, ugyanakkor megvalósíthatatlan. A fenyegetettség helyzetének feloldása belátása, empátiát, és a morális megközelítés alkalmazását követelné, miközben a reflexek az önérdek kíméletlen érvényesítését „írják elő”. Tiszta szerencse, hogy feltűnt egy új – a káoszt átlátni képes, a következményekkel pontosan számoló, ugyanakkor elfogulatlan és morális mérlegelésre is kész – segítőtárs: a mesterséges intelligencia, a MI. Természetesen tisztában vagyok alkalmazásának kockázataival és veszélyeivel, mégis egyre jobban látszanak a természetes és a mestersége intelligencia eltérő kompetenciáinak egyesítésén – a hatékony munkamegosztáson – alapuló együttműködésükben rejlő lehetőségek. (Tilesch György – Hatanleh Omar: Mesterség és intelligencia. 2021.)

Az igazságszolgáltatás költségei miatt már korábban is megnőtt a mediáció szerepe. Ennek során az ellenérdekelt felek vitáikat hozzáértő és az adott kérdésében elfogulatlan közvetítő segítségével oldják meg. Úgy tűnik, a szinte átláthatatlan rendszer-problémák és a végletekig kiélezett szuverenitás szorításában, a legkülönbözőbb aktorok élesedő vitáikban nem nélkülözhetik az MI – mint objektív segítőtárs – támogatását. Ennek különös akadálya, hogy azok, akiknek munkáját alapvetően megkönnyítené hozzáértő részt vállalása – a témánkban leginkább érintett jogászok, politikusok és menedzserek – vetélytársként tekintenek rá. Sőt – miként a luddisták az önmozgó munkaeszközöket (Rudé, G. 1986: Forradalmárok, zendülők.) – ellenségnek tekintik, holott az MI megkönnyítené és hatékonyabbá tehetné munkájukat. Ehhez persze meg kell tanulni együtt élni vele és alkalmazkodni „természetéhez”. Aki azonban erre képes és hajlandó, az – cserébe alkalmazkodásáért – egy megértő „társat” kap, „aki” könnyebbé teszi életét.  

Az előttünk álló évtizedek a globális problémák és a társadalmi konfliktusok súlyosbodását hozzák. Ezek megoldására a rendelkezésre álló jogi és politikai intézmény-rendszer alkalmatlan, a kiválasztódott vezetők pedig képtelenek. Ha az emberiség el akarja kerülni, hogy a korlátozhatatlan erőszak – vagyis az önmegsemmisítés – útjára sodródjon, elkerülhetetlen a vitáink rendezésében a méltányosság és a moralitás szempontjainak követése. Az egyének életétől kezdve, a szervezetek kapcsolatain keresztül, egészen a szuverén nemzetek viszonyáig a legkülönbözőbb ügyekben éppen ez teszi, az emberiség előtt álló problémák megoldásában nélkülözhetetlenné az MI-t, mivel, egyidejűleg képes átlátni a globális válságok kiváltó okait, feltárni a lehetséges alternatívákat és morálisan mérlegelni a lehetőségeket. „Személyében” olyan megértő, fáradhatatlan és segítőkész partnert kapunk, „aki” – nem helyettünk és a fejünk felett – hanem velünk együtt segít rendezni vitáinkat. (Wilson, L. et al. 2018. Collaborative Intelligence: Humans and AI Joinin Forces.)  Az MI olyan globális mediátorrá válhat, aki áttekinthetetlenül komplexé vált világunk, minden rendű és rangú ágensét rávezetheti az érdekellentétek rendezésének igazságos – kölcsönösen elfogadható – megoldására.

A 21. század nagy kérdése: „odakozmál-e” az emberiség?

A „World” folyóiratban – csatlakozva a sokasodó végítélet-víziókhoz – nemrég jelent meg egy elemzés az „overshot” jelenségről. (W. Rees. 2023. The Human Ecology of Overshot). A magyarul „túllövésnek” nevezhető fogalomról először még az egyetemen hallottam, mint a reaktorzóna megállíthatatlan túlmelegedése, amit a reaktor-zóna „leolvadása” („meltdown”) követhet. A túllövés kellemetlen következményeiről azonban ifjú házasként szereztem közvetlen tapasztalatokat. Korábban, a tejet gáztűzhelyen forraltuk és megszoktam, amint „bőröződni” kezd a teteje, azonnal eloltom a gázt, megakadályozandó, hogy odaégjen. Amikor azonban a tejet villanytűzhelyen melegítettem, hiába oltottam el gyorsan a forralót, a tej mégis „kifutott”. A villanytűzhelynek ugyanis „hőtehetetlensége” van, így kikapcsolás után a főzőlap egy ideig még tovább melegít. A tej így „odakozmált”, amit azután hosszan vakargathattam az edény aljáról. Amikor arról olvasok, hogy világunk a túllövés állapotába kerülhet, mindig az jut eszembe, milyen következményei is lehetnek, ha „odakozmál” az emberiség.   

Az emberiség eddigi életpályája – számbeli növekedése, csodálatos alkotásai és a föld meghódítása – evolúciós sikertörténet. Ennek szemléltetésére, elég egy rövid pillantást vetni az emberiségnek az időszámítás kezdetétől – mint természetesen adódó időponttól – megtett útjára. (Maddison, A. 2001. The World Economy: A Millennial Perspective). Az első évezredben a világ népessége viszonylag lassan, mintegy a hatodával nőtt, miközben az egy főre jutó jövedelem (GDP/fő) gyakorlatilag nem emelkedett. Ehhez képest a második évezredben – 1000 és 2000 között – a növekedés látványosan felgyorsult: a világ népessége a 22-szeresére (!) nőtt, és – ami még meghökkentőbb – az emberiség GDP-je közel 300-szorosára, míg az egy főre jutó jövedelem 13-szorosára emelkedett. A valóságban azonban a növekedés egészen a 19.század kezdetéig viszonylag csekély volt és visszaesések „tarkították”. Ám 1820 táján a világgazdaság mintha egy rakéta gyorsító fokozatát kapcsolta volna be. Míg 1000-től a 19.század elejéig, a föld népessége „alig” a négyszeresére nőtt, a világ átlagos GDP/fője pedig csupán 50 %-al emelkedett, 1820 után a változás elképzelhetetlenül dinamikussá vált. Ekkortól a népesség 2000-ig megötszöröződött, és ezzel együtt az egy főre jutó jövedelem több mint nyolcszorosára nőtt. A 20. században ennek megfelelően ugrásszerűen javultak az életkörülmények és korábban elképzelhetetlen mértékben emelkedett a várható élettartam is. A század utolsó harmadában azután a népességszám, valamint a globális GDP és az GDP/fő növekedése valóban robbanásszerűvé vált. Ez vetítette előre, hogy az emberiség a „túllövés” jelenségével szembesül.

A fejlődés fordulópontjait az ember többnyire bizonyos késéssel veszi észre. Így, amikor a világ a 1970-es években – P. Erlich munkássága nyomán – felfigyelt a „népesség-robbanásnak” nevezett jelenségre, a növekedés üteme valójában már fokozatosan csökkenni kezdett. (Ehrlich, P. 1968. The Population Bomb.) Miközben azonban a katasztrofális népesség-robbanás veszélye enyhülni látszott, váratlanul egy sor újabb, aggodalmat keltő jelenség tűnt fel. A Római Klub, 1972-ban elkészült „Növekedés korlátjai” globális modellje világosan láthatóvá tette világunk veszélyeztett voltát. (Meadows, D. et al. 1972. The Limits to Growth.) A világ-modell szorosan egybekapcsolódó rendszerré formálta a növekedési folyamat öt alaptényezőjének – a természeti erőforrások, a népesség, a mezőgazdasági és az ipari termelés, valamint a környezetszennyezés – alakulását. Ezzel kiszámíthatóvá tette a világ lehetséges jövőit, sőt, a modell segítségével nemcsak a tudósok várakozásai voltak ellenőrizhetők, hanem a politikusok ígérgetéseinek következményei is.

A számítógépes program felkínálta számunkra, hogy helyzetünk veszélyeztetése nélkül „kikísérletezhessük”, miként formálhatunk ki magunk számára egy optimális jövőt. Ugyanakkor a globális modell szimulációja – nemvárt módon – letagadhatatlanná tette, amire a „növekedés korlátjai” címszó is utal, hogy a kételkedés nélkül követett növekedési stratégia elkerülhetetlenül túllövésre, majd ennek folytatódása a rendszer összeomlására vezet. Ez azt jelentette: az emberiség által a jövőben is követni vágyott életforma – az azt megalapozó növekedési modellel együtt – fenntarthatatlanná vált. Ez a helyzet – a növekedést követő túllövés és a vele egybekapcsolódó kormányozhatatlanság – nem példa nélküli az emberiség történelmében. A föld különböző térségeiben, megszokott életmódjukat követő emberi közösségei gyakran beleütköztek a környezetük korlátjaiba és szembesültek az alkalmazkodás kényszerével.   

Ugyanakkor, a globális fenntarthatatlanság kibontakozó mértéke egy olyan alapvető történelmi ugrást vetít előre, ami – a tudomány mai állása szerint – „mindössze” négy alkalommal következett be az ember több millió éves fejlődése során. Ezek a történelmi ugrások a társadalmi evolúciónak a biológiaitól eltérő jellegzetességeire vezethetők vissza. (Lamm, E. et al. 2022. Human transitons from perspective of distributed adaptation). A biológiában, a túlélést megalapozó adaptációk létrejöttét vezérlő géneket az utódok a szülőktől – mondhatni „egyenes úton” – kapják meg, amit a természeti környezet szelekciós nyomása többnyire sodródás jellegű változássá formál. Ha azonban egy un. evolúciósan adaptív környezet alakul ki, amely bizonyos irányú változásra készteti az élőlényeket és elegendő időt is hagy az alkalmazkodásra, új adaptációk (pl. szem, szív, szárny stb.) és új tulajdonságok alakulhatnak ki, ami akár új fajok keletkezéséhez is vezethet. A társadalmi evolúciót azonban az ember maga alkotta – önmaga és a „nyers” természet közzé épített – kulturális konstrukciókból álló környezete vezérli. (Boyd, R. et al. 2015. The cultural niche: Wha social learning is essential for human adaptation). Ennek a kulturális környezetnek három alkotórésze van: az eszközök, a szervezett közösségek és az ezeket működtető és vezérlő ismeretek. Ezekhez azonban – a szülők által átadott génektől eltérően – a csoport minden tagja hozzáférhet, megtanulhatja, használhatja és tovább is fejlesztheti. Ez a lehetőség alapozza meg a társadalmi evolúció – a biológiait messze felülmúló – hihetetlen dinamikáját és erre vezethető vissza az ember evolúciós sikerei.

A kultúra eszközeinek alkalmazásával és folyamatos fejlesztésével az ember fokozatosan növekvő komplexitású tárgyi környezetet és egyre nagyobb méretű közösségeket hozott létre. Ám a társadalmak növekedésük során rendre beleütköztek a környezet határaiba, egyben az irányíthatóság korlátjaiba. Ennek következtében az addig követett életmódot fenntarthatatlanná vált, ami kikényszerítette kulturális környezet gyökeres átalakítását. Ez pedig minden esetben alapvető történelemi ugrásra késztette az embert. Először, mintegy 250 ezer évvel ezelőtt – amikor agyának évmilliókon keresztül tartó fokozatos növekedése „megállt” – került szembe azzal, hogy az addigi sikerstratégia folytathatatlanná vált. Szerencsére „kéznél” volt a megoldás: az állatvilágban széles körben elterjedt – bár csupán kiegészítő szerepet játszott – az eszközök használata, a szervezett csoport és a társakban szociális tanítás keretében átadott ismeretek. Ezekre építette az ember a kultúra forradalmát, és ezen a nyomvonalon indult el a kulturális környezet kiépítése. A továbbiakban azután az ember evolúcióját ez az önmaga és a természet közzé illesztett és egyre komplexebbé tett kulturális környezet vezérelte.  

A következő fordulópont i.e. 20-15 ezer között zajlott le, amikor a jégkorszakot követő kellemesebb időjárás a Homo Sapiens csoportjaiban népességrobbanást idézett elő. Emiatt az egyre fejlettebb kulturális eszközöket alkalmazó csoportok beleütköztek a természeti korlátokba. Az addig követett gyűjtögető életmód fenntarthatatlan lett, egyben a megnövekedett közösségeken belüli, illetve az egymás szomszédságában élő közösségek közötti konfliktusok feloldási technikáinak hatékonysága is lecsökkent. Szerencsére ismét „kéznél” volt a megoldás: az addig csak kiegészítő szerepet játszó mezőgazdasági termelés. A körülmények nyomásának hatására a gyűjtögető közösségek fokozatosan földművelésre tértek át. Ez a változás azonban elkerülhetetlenné tette a magántulajdon és a kereskedelem „bevezetését”, ami azután a közösségeken belüli és a közösségek közötti munkamegosztás kialakulására vezetett. Ez megalapozta a kulturális környezet ugrásszerű fejlődését, ami segített feloldani a fenntarthatóság problémáját és ez megnyitotta az utat a növekedés előtt.

Ám a változásokhoz sikeresen alkalmazkodó, egyre nagyobb méretű és a földet fokozatosan meghódító emberi társadalmak, nagyjából 7-8 ezer évvel ezelőtt – immár harmadszor – újra beleütköztek a fenntarthatatlanság problémájába. A növekvő méretű és a magántulajdon miatt egyre egyenlőtlenebbé váló társadalmakban elkerülhetetlenné vált alapvetően új viselkedés-szabályozási és kormányzási módok bevezetése. Az akkor élők, számukra egészen idegen – számunkra viszont nagyon is ismerős – intézmények „feltalálására” és bevezetésére kényszerültek. Először kigondolják a moralizáló és büntető isteneket, abban a reményben, hogy a tőlük való félelem majd kordában tartja az embereket. (Whitehouse, H. et al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history). Ám hamarosan rádöbbennek: az embereket még az istenektől való félelem sem tartják kordában, ezért létrehozzák és megszervezik az államot. Az állam – amit először a hatalmasok működtetnek – embereket „fogad fel”, akik megfigyelik, nyakon ragadják és megbüntetik a szabályszegőket. (Perret, C. et al. 2020. From disorganized equality to efficient hierarchy.)

Az elmúlt évezredek meghatározó trendje az állam tevékenységének folyamatos szélesülése. A viselkedés-szabályozás – a jogrend és a kereskedelem szabályozása, annak betartatása – mellett, fejleszti a szellemi és anyagi infrastruktúrát, támogatja a művészeteket és a tudományt, a városokat, utak és kikötőket épít. Ezek azután a gyorsuló fejlődés útjára vezérelték a társadalmakat. Ugyanakkor folyamatos lett az egyének és a közösségek alkalmazkodási kényszere az egyre komplexebb és mind nehezebben áttekinthető szabályrendszerekhez. A történelem új szakaszait működtető, a korábbitól alapvetően eltérő szabályozási „rezsimek” létrejöttét az emberek, az általános felfordulás időszakaként élték meg. Ez az életérzés az elmúlt két évszázad során – az egymást követő technológiai, ipari, gazdasági, politikai és társadalmi forradalmak következtében – állandósult, miután kényszer lett az egyre újabb intézmények átvétele és az ezek működtetéséhez szükséges új készségek és kompetenciák elsajátítása. Voltak társadalmak, amelyek – sajátos történelmi körülményeik miatt – kimaradtak ebből, ezek fokozatosan elmaradtak. És voltak olyanok is – a magukat szocialistának gondolók – amelyek radikálisan új intézményekkel kísérleteztek, ami kudarcra vezetett.

A 20. század utolsó évtizedében azonban egészen sajátos helyzet alakult ki. Egyrészt, vitathatatlanná vált a magántulajdonon alapuló gazdaság, a liberális politikai rendszer, a polgári szabadságjogok intézményeinek nélkülözhetetlensége, lévén kizárólag ezek tették lehetővé az átlagpolgár felemelkedését, ösztönözték az emberi tőkébe való befektetést és megalapozták a globális világgazdaságba való bekapcsolódást. Másrészt azonban váratlanul azzal szembesült a világ: az ezen intézmények által vezérelt társadalmak beleütköztek a „növekedés határaiba”. A múltban olyan sikeres társadalmi modell – immár negyedszer – fenntarthatatlanná vált. Ez pedig arra utal: még az elmúlt évszázadok folyamatos technológiai, gazdasági, politikai és társadalmi forradalmai által kikényszerített intézményi „hullámlovaglásnál” is nagyobb változások előtt állunk. Napjaink eseményei „tektonikus” – alapvető társadalmi – átrendeződésre utalnak, ami egy újabb történelmi ugrást vetít előre. Ennek során adaptációra kényszerülnek nemcsak az egyének és a magukat szuverénnek gondoló társadalmak, hanem az egész emberiség.

Ám a követendő minta – minthogy éppen most és éppen mi kényszerülünk kitalálni és létrehozni azt – még csak homályosan ismerhető fel, miközben az alkalmazkodás – a viselkedés és az életmód alapvető újragondolása – halaszthatatlan. Az ilyen mértékű „történelem-ugrások” idején a régi iránymutatások – civilizációs ciklusok, nemzeti narratívák és történelmi modellek – bizonytalanná, sőt megtévesztővé válnak. A jövőt nem előre jelezni kell, hanem kitalálni és megalkotni. Az emberiség egyetlen hatalmas szuperorganizmussá vált, és minden pontján zajlik a kulturális környezet evolúciós barkácsolása. Ilyenkor alapvetően átalakulnak a korábbi rendszerek hierarchikus szintjei és új „modulok” alakulnak ki. Egyrészt, előkerülnek az elmúlt időszakban „kiürült” vagy funkciójától megfosztott egykori közösségtípusok – köztük a kis életközösségek – újjáélesztése és az új feltételekhez való hozzáigazítása. De újra előkerülnek az utópiák is, ám ezek megvalósításához nem a próféták látnoki víziói, hanem a kísérletezés, a mások ötleteinek átvétele, a kudarcok beismerése és a folyamatos újrakezdés vezet el. (Ghodsee, K. 2023. Everyday Utopia: What 2000 Years of Wild Experiments Can Teach Us About Good Life.)

Az emberiség jelenlegi helyzetét leginkább Churchill – a mostanitól eltérő körülmények között megfogalmazott – mondása fejezi ki: „Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége.” Vagyis, aminek tanúi – egyben szenvedő alanyai – vagyunk/leszünk az nem az emberiség vége, még csak nem is a történelem vége. Egy új történelmi korszak kezdődik, amihez az alkalmazkodást az teszi nehézzé, hogy a ma még nehezen felfogható változások megvalósítására és az ahhoz való idomulásra alig két-három évtized áll a rendelkezésünkre. Vagyis, történelmileg egy szempillantás alatt kell az egyének viszonyait alapvető újjá-formálni, a kis közösségeket és kommunákat újra-építeni, a városokat és a térségeket újra-szervezni. Az alkalmazkodást pedig nem a hatalmat birtoklók parancsai és a nemzeti paranoia szószólói vezérlik, hanem társadalmi próbálkozások, ezek eredményeinek elfogulatlan értékelése és állandó újrakezdés. Ha tehát nem akar az emberiség „odakozmálni” a legjobb, ha J.M. Keynes – még a múlt század első harmadában megfogalmazott, de akkor figyelmen kívül hagyott – tanácsát választja: „Az elkövetkező eseményekre reakcióként a fejünket használjuk, az öklünket pedig intsük nyugalomra.”

Fontos, hogy választhass!

Mindenekelőtt, köszönöm Szauder Ipolynak, hogy cikkemre írt válaszával rávilágított a téma rejtett érzékeny pontjaira. Ráébredtem, hogy van egy a kérdésben közvetlenül érintett csoport – az orvosok – amelynek nehéz és kényes helyzetére az emberek többnyire nem szentelnek kellő figyelmet. Megértettem, hogy ők egyszerre kénytelenek érvényesíteni szakmájuk szigorú etikai szabályait, miközben szembesülnek a betegek – és hozzátartozóik – sokszor csodákban reménykedő várakozásával. Az átlagember – magamat is ide sorolom – nincs mindig tudatában annak, milyen felelősséget hordoznak a vállukon, miközben morális korlátok között lavírozva igyekeznek megtalálni a betegük számára a legjobb megoldást.  

Ugyanakkor a 21. század modern társadalmainak polgárait egyre inkább egy különös viselkedési szabály vezérli: „Úgy kell élni, hogy a végelszámolásnál, ne legyen hiányérzetünk”. (Neszmélyi Emil) Ezzel az életszemlélettel alapjában véve egyetértek – magam is hasonlóra hivatkoztam cikkemben – legfeljebb egy picit egészíteném ki. A „végelszámolás” – amikor életünk végső mérlegét megvonjuk – világunkban akár évtizedekig is eltarthat. Ennek során egyaránt számításba vesszük – és minimalizálni igyekszünk – a csalódásokat, amit az vált ki, hogy valamire időt, energiát és pénzt fordítottunk, de nem azt kaptuk vissza, amit reméltünk, és a hiányérzetet, ami azért következett be, mert valamit, ami később fontossá vált, elmulasztottuk. Előbb vagy utóbb mindenki szembe kerül azzal, hogy elszámoljon önmaga előtt: mit is kezdett életével. Úgy szemléli tehát életútját, mint amelynek során folyamatosan felvetődtek ráfordítást – időt, pénzt és figyelmet – igénylő lehetőségek, amelyek között választani kényszerült. Ez teszi hasonlóvá az életpálya „megalkotását”, a befektetésre szánt pénzünk értékének megőrzését szolgáló portfolió stratégiákhoz. Ebből adódik, hogy életünket egészen fiatal korunktól célszerű a „végelszámolás” perspektívájából szemlélni és szervezni.   

Ugyanakkor a globális társadalom öregedő népessége – amelyet a krónikus betegségek, valamint súlyosbodó egészségügyi problémák fenyegetnek – még inkább előtérbe helyezi az élet végével kapcsolatos kérdéseket. Ezért várható, hogy rendszeressé válnak a társadalmi és politikai vitákban, majd a jogalkotási folyamatban az öregedéssel és az élet lezárásával kapcsolatos erkölcsi és szakmai etikai kérdések. Ezeket azután tovább súlyosbítják a sorjázó globális problémák – a globális felmelegedés, a világjárványok növekvő veszélye, a világgazdaság és a világpolitika válságai – amelyek nehezen kiszámíthatóvá teszik a jövő alakulását. Ez is magyarázza, hogy – ha éles vitákkal, akár visszaesésekkel kísérve is – de egyre több országban válik lehetségessé az eutanázia. Előreláthatólag tehát folyamatosan emelkedni fog, a napjainkban mintegy 200 millióra tehető polgárok száma, akik ehhez a lehetőséghez „hozzáférhetnek”.

A trend folytatódását alapvetően két szembenálló társadalmi hatás befolyásolja. Egyrészt, a társadalmak politikai polarizációja erősödik és ez előre vetíti az élettel kapcsolatok kérdések – mint az abortusz és az eutanázia – megítélésében a nézetek egyre élesebbé váló szembeállását. Másrészt, a népesség elöregedése – ami a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanságára és az egészségügyi rendszer kapacitásainak beszűkülésére vezet – egybekapcsolódva a gazdasági növekedés lassulásával kiválthatja az eutanáziát tiltó szabályok enyhülését. Érdekes módon, azok az országok, ahol legelőször szabaddá tették alkalmazását – Svájc és Hollandia – éppenséggel a legfejlettebb és legdemokratikusabb társadalmak, amelyek egyben virágzó vallási közösségekkel rendelkeznek, és a legutóbbi csatlakozók, illetve az ezt fontolgatók is – pl. Portugália és Spanyolország – a szabad vallásgyakorlás példái.

A globális problémák legutóbbi elemzései néhány, a jövő alakulását alapvetően meghatározó alapvető tényt tettek vitathatatlanná. Először, az egyre többek által követett fogyasztói életmód – amit a világgazdaság és a nemzet-gazdaságok magas növekedési üteme alapoz meg – fenntarthatatlanná vált. Másodszor, a föld „betelt”, nagyságrendileg több embert egyszerűen nem képes eltartani. Harmadszor, a romló környezetei feltételek alakulásáért alapvetően az ember a felelős, ezt fejezi ki a földtörténet új korszakának anthropocén elnevezése. Végül, mindezen folyamatok következményeként az emberiség az un. „túllövés” állapotába került. Ez egy olyan helyzetet vetít előre, amely – még a korrekciós lépések meghozatala esetén is – egy ideig súlyosbodni fog, és ez, más területek példái alapján, többnyire a rendszerek összeomlására vezethet. (Rees, W. 2023. The Human Ecology of Overshot.).

A föld azonban nem egyszerűen megtelt, de egyben túlzsúfolttá is vált. Az emberiség egyre növekvő része éli életét sokmilliós lakosú városokban és emiatt viselkedésének finomszabályozása életfontosságúvá vált. Az egyik oldalon, ott van az egyének igénye, hogy – mint szabad emberi lény – életének bármely pillanatában azt tehesse, amit akar. Másrészt azonban, minden lépésével befolyásol másokat és kiváltja reakcióikat. Ha szeretnénk elkerülni, hogy életünk állandó üvöltözésbe fulladjon, meg kell állapodni és be kell tartani olyan közös szabályokat, amelyek lehetővé teszik, hogy képesek legyünk élni egy olyan világban, ahol minden pillanatában másokba ütközünk. A világunkban tehát nemcsak az örök – de még akár a 150 éven túlnyúló – élet is „fenntarthatatlanná” válik.

Ráadásul, a kedvünk szerint meghosszabbítható élet – hasonlatosan ahhoz, mintha valaki végtelen vagyont örökölne – alapvetően felelőtlenségre bátorít. A korlátlanság érzése nem int mértékletességre és nem tanít megfontolásra, inkább azt sugallja: bármibe belekezdhetsz, és azt bármikor abbahagyhatod, úgyis lesz lehetőséged bármi mást választani. Emiatt a valódi értékalkotó tevékenységekbe – az emberi kapcsolatokba vagy az alkotásba – való „befektetés” helyett, arra ösztönöz: kövesd szabadon pillanatonként változó vágyaidat, ha valami nem teszik, azonnal válts. Vagyis, ne törődj, hogy ez másokat az hogyan érint, ne vesződj azzal, hogy alkalmazkodni próbálsz. Ehhez képest, a nem korlátok nélkül növelhető élettartam – legyen az 100 év vagy akár 120 év – tudomásul vétele, arra ösztönöz, hogy e korlátozott időt minél hatékonyabban használd fel emberi kapcsolataidat fejlesztésére és alkotásokat létrehozására.

Bízom abban, hogy a tudomány képessé válik a sejtek öregedésének lelassítására és ezzel az egészséges életet meghosszabbítására. Ugyanakkor fontos tudatában lenni a végességnek! Emberi mivoltunk lényegéhez tartozik a felelősség, hogyan használjuk fel korlátozottan rendelkezésedre álló időnket és kompetenciáinkat. Remélem ezért, hogy Magyarországon is megteremtődik – azok számára, akik ezt választanák – a lehetőség, hogy körülményeiket bölcsen végig gondolva, azt mondhassák: kösz, ennyi elég volt. És akkor ők is a halálba induló Szókratész nyugalmával fogadják az elkerülhetetlent: „Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent”.

A végső játszma

Az elmúlt évszázad, korábban elképzelhetetlen pozitív változásokat hozott az emberek életében. 1900 és 2000 között a világ átlagos GDP/fő-je legalább négyszeresére, a várható élettartam pedig a kétszeresére emelkedett. Az életkörülmények kiszámíthatóbbak és biztonságosabb lett, az egyének szabadsága nőtt. A gazdaság dinamikusan fejlődésével párhuzamosan a termékek és a szolgáltatások választéka ugrásszerűen bővült. A föld különböző régiói közötti – évszázadokon keresztül növekvő – egyenlőtlenség a 20. század utolsó harmadában fokozatosan csökkenni kezdett. Az egyének sokféle karrier és életforma közül választhattak és egyre többek előtt nyílt meg felemelkedés útja. A körülmények javulása és az átlagos életkor növekedése azután alapvetően megváltoztatta, ahogyan az emberek az életet és halált szemlélték.

Egyrészt, divatba jött az „örök élet”. A Financial Times egy cikke – Can we defeat the death – azt a kérdést járta körül: vajon kiterjeszthető-e az emberi élet, a tudomány mai állapota szerinti 140 éves végső határon túlra is? A BBC pedig arról számolt be, hogy a brit kutatók megfiatalították egy 53 éves nő bőrsejtjeit, hogy olyanok legyenek, mint egy 23 évesé. Ezen felbuzdulva feltette a kérdést: vajon lelassítható-e esetleg visszafordítható-e az öregedés folyamata? Ez adhatta az ötletet Jeff Bezosnak – aki azért nem szokta feleslegesen szórni a pénzét – 3 milliárd dollárral beszálljon az Altos Labs kutató-vállalkozásba, amely a sejtek „újra-programozásával” igyekszik meghosszabbítani az emberi életet. Egy felmérés szerint viszont az embereknek alig 4%-a akar 120 évnél tovább élni és csak 1% – jellemző módon a fiatalok – jövőképében tűnik fel az örök élet lehetősége. A viccben feltett kérdésre – ki akarna 120 évig élni? – a legtöbben mosolyogva fogadják a választ: egy 119 éves!

A valóságban inkább azok száma nő, akiket egyáltalán nem az élet 120-on túli meghosszabbítása érdekli, hanem az, hogy befejezhessék akkor, amikor akarnák. A világ egyre több országában engedélyezik az eutanáziát, bár ma még az államok többsége korlátozza az emberek jogát, hogy maguk választhassák meg életük méltó, szenvedésmentes befejezésének időpontját. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára kínálkozó lehetőségre, egy – kicsit morbid – vicc emlékeztet. A képen egy kórházi ágy, benne egy láthatóan súlyos beteg és a mellett ülő orvosa látható, aki így szól a betegéhez: „Van egy jó hírem és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? A jó hírrel – kéri a beteg. „A parlament most engedélyezte az eutanáziát” – mondja az orvos. Mintha csak erre reagálna: az interneten felbukkant egy svájci „találmány” – a „halálkapszula” – amely „csábítóan” könnyűvé tenné a „tervezett távozást”. Elegendő csak belefeküdni, kényelmesen elhelyezkedni, majd megnyomni egy gombot: és a pici kabint elárasztja a nitrogén gáz, ami percek alatt, fájdalom nélkül „átsegít” az örökkévalóságba.

A kérdésről – „Mi baj lehet abból, ha egyre később halunk meg?” – nekem a „Hat hét, hat tánc” színdarab főszereplőjének, a tánctanárt alakító Kulka Jánosnak, a megjegyzése jut az eszembe: a többségében öregek által lakott Miami-t, Múmia-citynek csúfolta. Ebből a szemszögből ijesztő, ha a minket körül vevők többsége 80 év feletti! De ez semmi ahhoz képest, amit Saramago, Halálszünet című különös sci-fi novellája villantott fel. A Halál, „megunva” azt, hogy az emberek egyfolytában szidják – és folyton arról álmodoznak, milyen szép is volna egy halál nélküli világban élni – egy országban beszünteti tevékenységét, ami – kiszámíthatóan – katasztrofális gazdasági összeomláshoz vezet. A társadalom elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy egyre többen – „leépülve”, betegségekkel küszködve – az időskori elmagányosodás körülményei között élik életüket. Ezért azután beindul a „halál-turizmus” – haldoklók más országokba csempészése – hogy végre meghalhassanak öregek. Az örök élet tehát kevésbé örömhír, mint inkább sorscsapás.

Az igazi probléma azonban nem is a halál, hanem az öregedés: „A halál kegyetlen kozmikus tréfának tűnhet, de az öregedés szomorú és örömtelen”. (Nick, L. 2009. Life Ascending: The Ten Great Inventions Of Evolution.) Ezt a korábban is ismert tényt – lásd, Shakespeare, az élet utolsó szakaszáról írt jellemzését: „A végső jelenet, mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny – tönkremenés! (Ahogy tetszik, II. felv. 8. szín). A 20. század kedvező változásai pedig ezt az ellentmondást még inkább felerősítették. Egyrészt, a Z generáció – vagyis gyermekeink és unokáink – többsége előre láthatóan megéri a 90-et, 30%-a pedig akár a 100 évet! Másrészt, viszont ez az optimizmust sugalló változás nehezen kezelhető kihívásokkal szembesít az emberiséget. Az életszínvonal javulása és a várható élethossz növekedése ugyanis a megbánás és a negatív csúcsélmény kikerülhetetlen csapdáját állítja elénk.

A megbánás életérzése fokozatosan kerítette hatalmába a fogyasztói társadalmak emberét. A 20. század folyamán megtapasztalták, majd megszokták a vásárlás öröm-generáló hatását. Erre utalt Arthur Miller „Az alku” című színdarabjának főhőse: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, a templomba jártak, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!”. Ám azután földünk egyetlen hatalmas Szupermarketté vált, ahol mindenki áttekinthetetlen változatosságú árú-, szolgáltatás-, élmény-kínálattal szembesül. Ez a helyzet egy különös életérzést szült: még amikor rátalálunk is, amire vágytunk, ez, ahelyett, hogy – mint régebben – boldoggá tenne minket, rögtön azt juttatja eszünkbe: biztos lecsúsztunk sokkal jobb üzletekről. A vásárlás tehát az öröm helyett a megbánás frusztrációját váltotta ki. (Chorus, C, et al. 2014. Random regret minimization for consumer choice modeling: assessment of empirical evidence).

A megbánás életérzésével ráadásul nemcsak vásárlás közben, hanem személyes életünk intim világában is – partnerek és társak, életpályák és életformák között válogatva – szembesülünk. Így a modern ember – a körülmények javulása ellenére – élete során állandóan a megbánás életérzésével küszködik. Többnyire csak utólag érti meg Mark Twain mondását: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”. Ezt a tanácsot fogadta meg J. Bezos, amikor otthagyta a biztos karriert ígérő állását és belevágott az on-line könyvesbolt – kockázatos, de sikerrel kecsegtető – ötletének megvalósításába. Azon tépelődött, vajon, 80 évesen azért tesz-e majd magának szemrehányást, mert belevágott és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert nem mert belevágni? A megbánás-minimalizálás (regret minimalization) stratégiája azután az átlagember pozíciójából a világ egyik leggazdagabb emberévé formálta.  

Az életkor meghosszabbodása azonban előhívott egy további problémát is. A nyugdíjba vonulást és a munka világából való „kiszabadulást” sokan pozitív fejleményként várják és élik meg. Ám hamarosan szembesülnek a perifériájára szorulás életérzésével. Ráébrednek, hogy elveszítik hatalmukat saját életük felett, és azt egyre inkább a körülmények irányítják. Ebben a helyzetben találkoznak romló egészségi állapotuk negatív tapasztalataival. A világhírű – közgazdasági Nobel-díjas – pszichológus D. Kahneman érdekes kísérlettel bizonyította: egy „élmény-sorozatot” alapvetően utolsó szakaszának „csúcsélményei” alapján ítélünk meg. (Kahneman, D. 2013. Gyors és lassú gondolkodás) Minthogy pedig az élet vége felé a negatív tapasztalatok sokasodnak meg, ezek még egy sikeres és boldog életút pozitív élményeit is „felülírják”, alapvetően borúsra változtatva az egész élet megítélését.

Tehetünk-e valamit a megnövekedett élethossz következményeként felbukkanó, a megbánás és a negatív csúcsélmény frusztráló életérzések a minimumra csökkentéséért. Vajon lehetséges-e életünket, a különböző befektetéseinkből – pénzbeli megtakarításokból, tőzsdei befektetésekből és ingatlanokból – összeállított portfólió mintájára menedzselni? Emlékezzünk csak: kudarcaink nyomán fokozatosan tanultuk meg olyan „kiegyensúlyozott portfóliót” kialakítani, amely biztosítja: bárhogy alakuljon is a jövő, befektetéseinek összértéke ne csökkenjen. Vajon, ha az ember önmagát az Életem-vállalkozás „befektetőjeként” szemléli, milyen élet-érték alkotó képességekkel rendelkezik, és ezekből alkothat-e olyan „portfóliót”, hogy „élet-értéke” ne csökkenjen és a legtöbbet „kihozza” önmagából? Bár véleményem nyilván vitatható, úgy vélem, az ember élet-értékét négy tényező – az élet hossza, a megélt élmények mértéke, szociális kapcsolatai, és az élete során teremtett alkotásai – határozza meg. Mindegyik elemnek megvan a sajátos értéknövelő hozzájárulása, így egyaránt befolyásolják egy életút során alkotott „összértékét”.

Bár ennek pontos értékét nem is tudom meghatározni, de az megítélhető, hogy az egyre inkább meghatározóvá váló megbánás és negatív csúcsélmény szempontjai miként módosítják az egyes „élet-érték” elemeket. Ez pedig támpontot nyújthat, miként osszuk fel itt töltött időnket életünk érték-portfolióját alkotó tevékenységek között. Az élethossz számításba vétele magától értetődő: az élet során létrejövő érték arányosnak látszik az élethosszal. Részben ez is magyarázza az élet meghosszabbítására törekvő kutatások iránti fokozódó érdeklődést. Természetesen egy élet-pálya különböző szakaszai eltérően járulhatnak hozzá az „érték-termeléshez”, követve a biológiai lét sajátos fejlődésgörbéjét: a lassú elindulást, a nekilendülést, a gyors növekedést, majd a fokozatos belesimulást az érett, minőségi változásokkal jellemezhető szakaszba, amit a végén a minden élőlényt elérő hanyatlás követ. Az élethossz azonban nem önmagában, hanem az annak során folyamatosan létrejövő értékek útján járul hozzá az élet végső értékéhez. Ha tehát pusztán az életkor minden áron való növelésére koncentrálunk, ellentmondásba kerülhetünk a többi, valóban értéknövelő tényező kibontakoztatásával.   

A legtöbben a történelem során az élmény-értékre összpontosítás stratégiáját követték. A magyarázat egyszerű: az élet sokáig elháríthatatlan fájdalmakkal volt teli és a halál kiszámíthatatlanul következett be. Ez az ember figyelmét szükségképpen a „most”-ra irányította. Ezt a szemléletet az utilitarizmus emelte filozófiai szintre: „A természet két legfőbb uralkodó, a fájdalom és az öröm kormányzata alá helyezte az embert. Egyedül ezek mutatják meg, hogy mit kell tennünk és ezek határozzák meg, hogy mit fogunk tenni”. (Bentham, J. 1789. Introduction to the Principles of Morals and Legislation). S valóban, az átlagembert többnyire az élmény-érték maximalizálásának szabálya vezérelte: kereste az élvezeteket jelentő élményeket és igyekezett kerülni a szenvedéseket okozókat. Ugyanakkor az előttünk álló időben éppen ezt az érték-típust fenyegeti leginkább a megbánás és végső leértékelődés veszélye. Az ember meghosszabbodó utolsó évtizedeit a jövőben még inkább megkeserítheti a tépelődés – más társat, más szakmát, más tevékenységet, más életpályát kellett volna választani – amit csak kevéssé enyhít a „bakancs-listák” terjedő szokása.     

A kapcsolati érték az élet során létesített és befektetés-szerűen gondozott társas viszonyok összessége. Kutatások sora igazolja: aboldogság legfontosabb forrása a másoktól kapott szeretet, támogatás, tisztelet, elismerés, amelyeket azonban csak úgy érdemelhetünk ki, ha a velünk kapcsolatban levőknek ugyanezt nyújtjuk. (Waldinger, R. Schulz, M. 2023. The Good life: Lessons from the World’s Longest Scientific Study of Happyness.) Éppen azáltal élet-érték növelő egy kapcsolat, mert egyaránt előnyös annak, aki kezdeményezi és annak, aki viszonozza. Vagyis, időt, energiát és figyelmet szentelve, szoros emberi kapcsolatot kiépíteni, és a társaiból egymást kölcsönösen segítő hálózatot szervezni, nemcsak saját „élet-értékünket” növeli, hanem társainkét is. Miközben azonban az élmény-érték vonzása a múlt század során növekedett, a kapcsolat-értéké – nemvárt módon – csökkenni kezdett.

A születésszám visszaesett, az utódok messzire költöztek, a családi és rokoni kapcsolatok lazultak, a baráti társaságokat, közösségeket és a gyülekezeteket egybefűző szálak gyengültek. Az „internet-ismerősök” száma ugyan a sokszorosára nőtt, az emberek egyre jobban szenvednek az un. „társas magánytól”. (Putnam, R. 2020. The Upswing.) Úgy tűnik azonban, hogy a kapcsolati érték csökkenő trendje a 21. században megfordulhat, válságokkal küszködő világunkban ugyanis, az élet konfliktusaival könnyebben megküzdhetünk, ha a társakból és a barátokból újraépítjük a kölcsönös támogatást kínáló közösségeket. Újra „kifizetődővé” válik tartós kapcsolatokat létesíteni, azokat gondozni és együttműködő tagjaivá válni a rokoni és lakóhelyi közösségeknek. Sőt, a megbánás és a negatív csúcsélmény ellensúlyozását szolgálhatja – kapcsolat-értéket növelő „alkotásként” – gyermeket vállalni, felnevelni, majd „életre bocsájtani”.  

Az élet-érték teremtés negyedik eleme új alkotások és ismeretek létrehozása az emberi lényegből fakad, így – elvileg – mindenki számára elérhető. Ennek ellenére, egészen az elmúlt századokig csak keveseknek adatott meg, hogy létük puszta újratermelésén túl, egy új gondolat, új műalkotás, vagy egy új eszköz felfedezésével önmaguk és mások számára is megoldást kínáló értéket teremtsenek. Ám a 20. század politikai, termelési, kulturális és tudományos forradalmai nyomán egyre többek előtt nyílt meg a mások számára is használható, tovább-gondolható, sőt tovább-fejlesztésre méltó szellemi vagy anyagi alkotások létrehozása. A jövőben pedig ez, az alapvetően a ember belső motivációiból fakadó alkotás-érték teremtése válik az élet-érték portfólió legfontosabb összetevőjévé. Bármely ember életének értékét a saját „felfedezői” életútja során létrehozott alkotásai alapján minősítik a következő generációk és ezt kéri számon önmagától is az egyén életének utolsó évtizedeiben. Megszívelendő hát Szókratész véleménye, aki így foglalja össze az élet értelmét: „A vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet”. Vagyis, szembesülve az őt sújtó halálos ítélettel, az üzente a jövő nemzedékeinek: a világot megérteni, szépséget teremteni, valami hasznosat alkotni egyszerre kínál értelmet a saját életednek, és hoz létre értéket másoknak. Csak az ilyen élet az igazán követésre méltó.  

Vásárolható-e pénzért boldogság?

A címben feltett kérdésre Groucho Marx igenlő válasz ad, amit így indokol: „A pénz megszabadít attól, hogy azt kelljen csinálnunk, amit nem szeretünk. Minthogy én semmit nem szeretek csinálni, a pénz nagyon fontos számomra”. Érveinek első részével bizonyára sokan egyetértenek, a második részével valószínű kevesebben. Ám a történelem sokáig egészen másként tette fel a kérdést. Az embert a legutóbbi évszázadig kiszámíthatatlan és veszélyes körülmények vették körül. A tipikus élethelyzet: „Örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. (Thomas Hobbes: Leviatán) Ennek tükrében nyilvánvaló: évezredeken keresztül a boldogságot az élet azon ritka pillanatai jelentették, amikor a szerencsétlenségek és szenvedések sorozata rövid időre megszakadt.

A társadalom és a gazdaság fejlődésével azonban, ha lassan is, de javultak az élet körülményei. A 19. századtól – az ipari, a gazdasági és a politikai forradalmak hatására – az élet kiszámíthatóbb lett, emelkedett a várható élethossz, nőtt a fogyasztás és sokasodtak az emberek előtt álló lehetőségek. Ám az igazi változást a 20. század robbanásszerű fejlődése hozta el. A modern társadalmakban végre az átlagember is szert tehetett olyan jövedelemre, amiből megvehetett mindazt, amire régóta vágyott és amihez már ismerőseinek többsége is hozzájutott. Az idők változását tükrözte A. Miller, Az alku című darabja egyik szereplőjének megjegyzése: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”.

Az egyre általánosabbá váló közvéleménykutatások már a II. világháborút követően egy kedvező trendet azonosítottak. A „Mennyire elégedett életével?” vagy „Boldognak érzi-e magát?” típusú kérdésekre – visszaigazolva az emberek reményeit és tapasztalatait – a megkérdezettek aszerint válaszoltak nagyobb arányban egyetértőleg, minél nagyobb volt a jövedelmük. Úgy tűnt tehát, hogy a modern társadalmakban a „boldogság-eloszlás” nagyjából megfelel a jövedelmek eloszlásának. Vagyis, a gazdasági növekedéssel párhuzamosan bekövetkező, egyéni átlagos jövedelmek emelkedését – legalább is egy ideig – az élettel való elégedettség hasonló mértékű javulása követte. Ez a trend azután a köztudatban, mint valami univerzális szabály rögzült: a magasabb GDP/fővel jellemezhető egyének, generációk és országok jellegzetesen boldogabbak és elégedettebbek az élettel, mint szegényebb társaik.   

S, ha belegondolunk ez egyáltalán nem meglepő. A modern társadalmak nagyobb biztonságot és a „boldogság-javak” – a presztízs-termékek és kényelem-szolgáltatások – széles választékát kínálták fel polgáraiknak, amihez személyes jövedelmük arányában juthattak hozzá. Vagyis, boldogságuk és élettel való elégedettségük alapvetően jövedelmüktől függött. Ebből a szemszögből, aki nem a fogyasztás-maximalizálást választotta életét vezérlő „iránytűnek”, arra úgy tekintettek: valamilyen érthetetlen okokból visszautasítja a mindenki előtt megnyíló, boldogságot hozó életprogram követését. A fogyasztás-centrikus életmód tehát alapértelmezett életmodellé vált.

A 20. század utolsó harmadában azonban – szinte észrevétlenül – egy különös fordulat zajlott le, elsősorban az USA-ban, de fokozatosan más fejlett országokban is. A jövedelmek folyamatos emelkedését az tette lehetővé, hogy a század során a technológiai, a képzési és a politikai forradalmak hatására bekövetkező termelékenység-növekedést szorosan követte a munkavállalói jövedelmek emelkedése. Ám az 1970-es évek közepétől a termelékenység és a jövedelmek emelkedése közötti – addig elszakíthatatlannak látszó – szoros kapcsolat váratlanul meglazult, majd megszűnt. Miközben a gazdaságban a termelékenység tovább nőtt, ettől fokozatosan elmaradt a munka-jövedelmek emelkedése. Megszűnt tehát jövedelmi egyenlőtlenség csökkenésének évtizedeken keresztül tartó kedvező folyamata. Újra tágulni kezdett a „jövedelmi-olló” és ismét növekedésnek indult a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke. (Thomas Piketty: A tőke a 21. században, 2015) Ezzel párhuzamosan a világgazdaság növekvő egybekapcsolódásának és a képzettség globális emelkedésének hatására megindult a globális egyenlőtlenség „újra-szerveződése” is. Felértékelődtek az iparosodó fejlődők – Kína, India és Dél-Amerika – munkavállalóinak jövedelmi pozíciója, viszont kezdett süllyedni a fejlett társadalmak középosztályának jövedelmi pozíciója. Ezt a trendet tette láthatóvá Milanovic-féle elefántgörbe: a fejlődő világ emelkedő, a fejlett világ alsó középosztályának romló, a leggazdagabbjainak pedig egekbe szökő jövedelem-pozíciója.

Ezek a változások áttekinthetetlenné tették a boldogság alakulásának korábban logikusnak tűnő trendjét. A világ a boldogság-paradoxonok korszakába lépett. Ennek első jele, az un. Easterlin paradoxon felbukkanása volt. (Easterlin, R. (1974). Does Economic Growth Improve the Human Lot?) A kutató azt találta: egy adott időpillanatban ugyan szoros kapcsolat van az egyén boldogság-érzete és jövedelemszintje között, ám ez hosszabb távon megszakad. Az ok: a szubjektív boldogság-érzet fontos tényezője a saját helyzetnek másokéval való összevetése. Mivel pedig hosszabb távon mindenkinek nő a jövedelme, a folyamatos összehasonlítás legyengíti a jövedelmünk boldogságunkat növelő hatását. A 21. századba átlépve – részben a társadalmi összehasonlítás, részben az egyenlőtlenség növekedése miatt – a pénz közvetlen boldogságnövelő hatásába vetett bizalom megcsappant. A felmérések kezdték feltárni, hogy a jövedelem és a boldogság, illetve a fogyasztás és az élettel való elégedettség közötti korábban szoros kapcsolat fokozatosan megszűnt.

Ezt az egyre többek életérzését kifejező véleményt, 2010-ben, a világhírű – közgazdasági Nobel díjas – pszichológus, D. Kahneman szigorú tudományos vizsgálattal erősítette meg. (Kahneman, D. Deaton, A. 2010. High income improves evaluation of life, but not emotional well-being.) A kutatás részben visszaigazolta a korábbi közvélekedést: a jövedelem növekedésével a magukat boldognak tekintő emberek aránya folyamatosan növekszik. Ugyanakkor, egy jól meghatározható küszöbértéket – 75 ezer dollár/fő jövedelem-szintet – átlépve, az addigi arányos növekedés fokozatosan „ellaposodik”, majd telítésbe ment. Mintha a boldogságnövekedésben kialakulna egy plató – egy „üvegplafon” – amelyen túl a jövedelem emelkedése már nem növeli a boldogság-szintet. Ez azért lényeges, mert ez az embereket élet-programjuk alapvető megváltoztatására is késztetheti.  

A tudományt – egyebek mellett – azért is szeretem, mert amikor úgy tűnik, egy kérdést megoldódott, a további vizsgálatok váratlanul újabb, meghökkentő megállapításra juthatnak. Esetünkben, egy évtizeddel későbbi kutatás érdekes eredményre vezetett: mindenki találhatott bene őt igazoló tényt, ugyanakkor annak cáfolatát is! (Killingswort, M. 2021. Experienced well-being rises with income, even above $75,000 per year.) A kutató azt találta: a jövedelem emelkedésével egyáltalán nem megy telítésbe az elégedettség, sőt a leggazdagabbaknál a jövedelem növekedése éppen a boldogságnövekedés gyorsulásához vezet. A teljes jövedelmi skálát elemezve kiderült, hogy az „üvegplafon” csak a jövedelmi skála alsó negyedében jelenik meg, míg a felső negyedben a jövedelem emelkedése gyorsuló boldogság-növekedést eredményez. Ez – legalább is számomra – egy szomorú jelenségre utalt: a szegényeknél a pénz egy ideig növeli boldogságukat, ám egyszer csak az elégedettség-érzés javulása megáll. A gazdagabbaknál viszont a jövedelem emelkedésével éppenséggel gyorsul a szubjektív jólétük növekedése.

Van tehát két, egymásnak részben ellenmondó eredményt produkáló kutatás. Ilyenkor gyakran az történik, hogy az eltérő eredményekre jutó csoportok kölcsönösen kétségbe vonják egymás eredményeit. Esetünkben szerencsénkre más történt: a két kutatócsoport összeült, együtt vitatták meg az eltérés okát. S ami még fontosabb, nem valami „békéltető tárgyalás” keretében, hanem a valóság-feltárás szándékával, az okokra akartak rájönni. Az eredményekről azután közös tudományos publikációval tájékoztatták a tudományos és nem-tudományos közvéleményt. (Killingworth, A. Kahneman, D. Mellars, B. 2023. Income and emotional well-being: A conflict resolved.) A kutatócsoportok eredményeinek elemzése során érdekes eltérésre derült fény. Kahnemanék korábbi vizsgálata a 100 ezer dollár/fő éves jövedelmi szint alatti csoportokra összpontosított. Alapvetően a középosztály átlagának szemszögéből szemlélte a társadalmat, ahol – értelemszerűen – sok olyan társadalmi tényező van, amely határt szabhat az életminőség javulásnak. Ez emlékeztet a lottó-nyertesek életpályájának gyakran idézett mintájára: a nyereményeket „boldogság-ugrás” követi, ám a többség esetén végül visszaáll a korábbi alacsonyabb elégedettség-szint. Killingsworth viszont a teljes jövedelmi skálát elemezve, egyaránt azonosította az alsó jövedelműeknél a plató kialakulását, a magasabb jövedelműek esetén pedig a boldogság-növekedés gyorsulásának mintáját.

Az eredmények megértését két – a hétköznapi emberek által többnyire figyelmen kívül hagyott – tényező segítheti. Gyakran szem elől tévesztjük, hogy a jelenségek közötti korreláció nem szükségképpen jelent ok-okozati kapcsolatot. Egy különös példával élve: a New Yorkban elkövetett gyilkosságok száma az eladott hűtőszekrények számával van szoros korrelációban. Miközben senki nem gondolhatja, hogy a hűtőszekrény vásárlás idézi elő a gyilkosságokat, nem nehéz belátni, hogy a nyári forróság, ami hűtőszekrény-vásárlásra késztet, egyben kiválthatja a kontrollálhatatlan erőszak impulzusait. Vagyis, a két jelenség között nincs ok-okozati kapcsolat, de a nyári forróság kiváltó oka lehet mindkettőnek. Amikor tehát a jövedelemszint és az élettel való elégedettség közötti korrelációt, ok-okozati kapcsolatként értelmezzük, akkor juthatunk olyan következtetésre: a pénzért boldogságot lehet vásárolni. Ám ez az ok-okozati kapcsolat bizonytalanná válik, ha felismerjük: a boldogság összetett és a fejlődéssel alapvetően átalakuló társadalmi jelenség.

Ezt a tényt foglalta szemléletes modellé a Maslow szükséglet-piramis elmélete. (Maslow, A. 1943. A Theory of Human Motivation.) Az egyén viselkedését vezérlő törekvéseket Maslow, az ember különböző szükségleteinek egy piramis-szerűen egymásra épülő rendszerébe szervezte. A szükségelt-piramis alapzatát az un. fiziológiai szükségletek alkotják, efelett vannak a biztonság szükségletei, erre épülnek a társas szükségletek, ez után következik az elismerés (befogadottság) szükséglete, és végül a piramis „csúcsán” az önmegvalósítás szükséglete van. Először mindig az alsó szintek szükségleteit elégítjük ki, s csak ezt követően kerülhet sor a felette levőkre. Ám a szükségletek egymásra épülő „lépcsői” boldogság-piramisként is szemlélhetők, amelynek szintjei az ember változó életcéljaira hívják fel figyelmét. A modern társadalom pedig éppen azt a lehetőséget nyitotta meg az átlagember előtt, hogy felfelé lépkedhessen a boldogság-piramis lépcsőin.

Ehhez először a szegénység és a szenvedés szakaszán kellett túljutnia. Ezt elérve, a biztonság-igényeit igyekezett kielégíteni. Ezek a „boldogság-akadályok” alapvetően a növekvő jövedelem segítségével voltak elháríthatók. Amikor emberek munkát és életmódot választottak elsősorban az elérhető jövedelemre figyeltek és ez megerősítette azt az érésüket: pénzért boldogság vásárolhatnak! Ám a 3. szinttől kezdve a pénz és a boldogság közötti elszakíthatatlannak tűnő, ok-okozati kapcsolat legyengült, majd a 4. és 5. szinten teljesen összezavarodott! A társas kapcsolatok már kevésbé, az elismerés és az önmegvalósítás pedig egyáltalán nem megvásárolhatók. Ugyanakkor, ezeken a szinteken, a munka jellege és körülményei önmagukban elégedettséget és boldogságot teremtettek.

A boldogság-piramis alsó két szintjén – a „nem-szeretem” feltételek között végzett – munka értelmét tehát a jövedelem adta: segítségével elháríthatták a „boldogság-akadályokat”, ám a pénz boldogság-generáló hatása fokozatosan megszűnt. A boldogság-piramis csúcsa felé haladva ugyanakkor a folytatott tevékenység önmaga generálta a boldogságot, amihez a pénz pusztán kiegészítő „bónusz” lett. A 20. század örömteli trendet hozott: az egymást követő generációk mindegyikének életminősége jobb volt, mint szüleié, ami szinte automatikussá tette a boldogság növekedését. Ám fokozatosan kiderült: a pénz boldogság-generáló hatása rendre „üvegplafonba” ütközött, s ezen csak az juthatott túl, aki hajlandó és képes volt feljebb lépni a „boldogság-piramis” következő lépcsőire, teljesítve annak a korábbitól eltérő követelményeit.

A 21. század polgára különböző boldogság-filozófiát hirdető, eltérő boldogság-rezsimek közül válogathat. Követheti a jövedelem-maximalizálást, de itt szükségképpen eléri a platót. Gyűjtögetheti az elismerést és „halmozhatja” a hírnevet, de a gyorsan változó világban könnyű csalódni. Ám választhatja élete végső céljául az alkotást is. Sőt, ellentétben a korábbi korszakokkal, amikor csak keveseknek volt lehetősége meghódítani a boldogság-piramis csúcsát, a 21. században szinte mindenki előtt megnyílik ez a lehetőség. Így, szinte bárki tesztelheti – világhírű hazánkfia – Scitovsky Tibor életelvét: “A teljes és örömteli élethez nemcsak a testi szükségletek kielégítésére van szükségünk, hanem arra is, hogy mindig legyen kihívást jelentő tevékenységünk, amely megóv bennünket az unalomtól”. (Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság. 1990, 195. old.)

A mesterséges intelligencia: nélkülözhetetlen segítőtárs vagy fenyegető veszély?

Az átlagembereknek a mesterséges intelligenciához (MI) fűződő viszonya – János esztergomi érseknek, a „Gertrudis megölésére” vonatkozó és a vesszőkkel ellenkező értelművé formálható mondását átköltve – valahogy így jellemezhető: „A mesterséges intelligenciát alkalmazni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki támogatja én nem ellenzem.” Én személy szerint az MI használatát – ha nem is nem feltétel nélkül – támogatom, mivel az emberiség jelenlegi problémáinak megoldása közreműködése nélkül elképzelhetetlen. Ezt a véleményemet egyrészt arra alapozom, hogy az emberiséget fenyegető súlyos válságok csak a mesterséges intelligencia (MI) segítségével tűnnek „kúrálhatónak”. Másrészt, amikor az MI átláthatatlan veszélyeit elemezzük – jellemző módon – mindig önmagunkkal szembesülünk. Mintha csak Groucho Marx gyakran idézett mondása öltene testet: „Találkoztam ellenségeinkkel, és ők: mi vagyunk!” Vagyis, az ember által teremtett eszközöket mindig saját ostobasága és/vagy gonoszsága tette/teszi önmagára is veszélyessé.

Világunk állapotát illetően, minden hír, minden elemzés és politikai kiáltvány a sokasodó krízisekre figyelmeztet. „Mr. Végítélet” – Nouriel Roubini – legutóbbi, végső figyelmeztetésnek szánt könyvét azzal zárja: „Végzetszerű fenyegetések közelednek felénk. Hatásuk alapjaiban rázza meg életünket és fenekestől felforgatja a világunk megszokott rendjét, olyan mértékben, amit még soha nem tapasztaltunk.” (Roubini, N. 2022. Megathreats). A természeti katasztrófák, a gazdasági összeomlások, a szociális válságok és a politikai krízisek kiváltó okait kutatva azonban mindig az emberek hanyagságával, a globális vállalatok felelőtlenségével, a politikusok ostobaságával vagy mohóságával, valamint az elitek megegyezésre való képtelenségével szembesülünk. Világunkat a sodorja veszélybe, ahogyan élünk, ahogyan viselkedünk és ahogyan környezetünket használjuk. Vagyis, az emberre a legnagyobb veszélyt önmaga jelenti.

A kutatók az aggodalomra okot cáfolhatatlan tényeket, immáron több évtizede folyamatosan a szakmai közösségük, a döntésekért felelős politikusok, és a közvéleménye elé tárják. A helyzet folyamatos romlására utaló információkkal fokozatosan megismerkedhettünk. Ennek nyomán el is indultak a viták a „halaszthatatlan” teendőről. A politikai pártok kitűzték az elérendő célokat, a vállalatok beépítették stratégiájukba az adaptáció követelményét, új mozgalmak szerveződtek az elkerülhetetlen életmód-váltást követelve. A sokasodó katasztrófák láttán mindenki az ismételgeti: ez így nem mehet tovább! Majd, lényegében nem történt semmi. Az események menetét – legalább is idáig – Max Frisch – „Biedermann és a gyújtogatók” című színjátékában elhangzó kis versike rajzolja fel:  

„Láttuk előre éppen elég ideje,

Mindahányan

És végül bekövetkezett,

Most már nem lehet oltani se:

Tökfejűség, de

Sorsszerűségnek nevezik.”

Vagyis, miközben egyre többen hivatkoznak az emberiség sorsszerű – jövőjébe szinte „beleprogramozott” – kudarcára, valóban a „tökfejűségről” van szó. A helyzet persze ennél egy kicsit bonyolultabb. Egész sor, fokozatosan egybekapcsolódó és kezdetben nehezen felismerhető hatás tette/teszi nehézzé, hogy elhatározásra jussunk. Így az akciók eleve mindig késve indulnak, a következetes végrehajtás gyakran megakad, és a vetélkedő politikusok jobban figyelnek újraválasztásukra, mint a fokozatosan romló körülményekhez való alkalmazkodásra. Az emberiség egy olyan, a viharos tengeren sodródva hajóhoz hasonlít, amely a parancsnoki hídján kapott léket. Miközben krízisről, krízisre sodródik, a szakemberek nem látják át helyzetet, kormányzással megbízottak egymást akadályozzák, a politikusok pedig halogatják a döntéseket.

Fontos azonban felismernünk, hogy ezt a helyzetet nem pusztán a tudatlanság és a felelőtlenség idézte elő. A földünket alkotó, sokáig egymástól viszonylag független, de önmagunkban is bonyolult rendszerként létező területek – a természeti környezet, a globális pénzügyi-rendszer, a termelési- és a beszállítási láncok, az internet minden átfogó hálózata – fokozatosan szorosan egybekapcsolódtak. Az így kialakuló komplex – ökoszisztéma-szerű – szuperrendszer egyre nehezebben átláthatóvá vált. Ráadásul az elválaszthatatlanul összefonódó és egymást kölcsönösen meghatározó részek kényes egyensúlya könnyen megbomlik, így a folyamatok szinte maguktól „szabadulnak el”. (Clearfield, Christ. Tilcsik András. 2019. Meltdown.) A válságok megoldása ebben a helyzetben attól függ: képesek vagyunk-e létrehozni a rendszer viselkedését pontosan leíró modellt, majd ennek alapján kialakítani egy olyan „mester-tervet”, amely egyértelműen eligazít mindenkit – egyéneket, vállalatokat és a szuverén nemzeteket – mit kell tennie azért, hogy a rendszert a puha-landolás pályájára legyen vezérelhető.

Erre a megoldásra kínált példát az 1970-es években, egy civil szervezet – a Római Klub – alapvetően magántámogatásokból és tucatnyi szakember tudományos munkájának eredményeként létrehozott globális modellje. (Meadows, D. et. al 1972. The Limits to Growth.). Ez elemezhetővé tette az akkor már komplex rendszert alkotó világunk viselkedését. Sőt, volt még egy – akkoriban szokatlan – előnye: kiszámíthatóvá váltak a lehetséges beavatkozások hatásai. A számítógépes modell szimulációjával végig lehetett követni a különböző akciókhoz tartozó alternatív „jövőszálakat” vagyis „lejátszhatóvá” és kipróbálhatóvá tette a jövőt! A példa tehát adott, ám van egy kis bökkenő: az akkori állapotokhoz viszonyítva világunk komplexebb és szorosabban csatolt lett.

Az azóta eltelt időszakban olyan gazdasági, műszaki és társadalmi folyamatokat indítottunk el, amelyek mindent és mindenkit összekapcsoltak és betöltöttük a föld minden zugát, növekedésünk beleütközött világunk határaiba, és az emberiség egységes társadalmi organizmussá vált. Miközben azonban kétkedés nélkül követtük, sőt minden módon ösztönöztük a növekedés-orientált életmódot, az fokozatosan fenntarthatatlanná vált. Ez szükségszerűen vezetett válságok kirobbanásához, majd a krízisek fokozatos erősödéséhez. A globális rendszer kormányozhatatlanná vált, az apokalipszis rémével fenyegetve a föld 8 milliárd lakóját. Ez a helyzet teszi elkerülhetetlenné egy olyan globális modell megalkotását, amely világossá tenné mindenki előtt, hogy viselkedése miként érint másokat, illetve amit mások tesznek, hogyan hat rá. Ennek a modellnek a megalkotását azonban a kibernetika egy különös törvénye – a Conant-Ashby-tétel – alapvetően megnehezíti. (Conant, R. Ashby, W. 1970. Every good regulator of a system must be a modell of that system.)

A kutatók a rendszerek hatékony szabályozásának logikájából indultak ki. Mielőtt cselekednénk, számításba kell venni beavatkozásunk lehetséges következményeit, majd ennek ismeretében döntjük el, mit is tegyünk. Ehhez azonban egy olyan modellre van szükség, amelynek bonyolultsága megegyezik a szabályozni kívánt rendszer bonyolultságával, hiszen csak így tudjuk „kikísérletezni” a legjobb döntést. Vagyis, a megfelelő bonyolultságú modell megalkotása a rendszer eredményes szabályozásának nélkülözhetetlen feltétele. Ennek a ténynek azért van óriási jelentősége, mert az elmúlt évtizedben, a végbement változások következtében a világ komplexitása – az 1970-es állapothoz képest – szintet ugrott. Világunk áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, amit a hyper-konnektívitás fogalmával írnak le. (Consent, B. et al. (2021). Governing complexity.)

A hyper-konnektivitás azt jelenti, hogy a föld bármely pontja és minden cselekvő aktora között elszakíthatatlan kapcsolat jött létre, és a kapcsolatok szervezésének tranzakciós-ideje és a tranzakciós-költsége gyakorlatilag zérussá vált. Emiatt az események következményei, a folyamatok hatásai, a zavarok és a krízisek megállíthatatlanul terjednek tova. Ebben a világban mindenki – akár tudatában van ennek, akár nem – elválaszthatatlanul egybekapcsolódik mindenkivel, és bármely hatás – induljon bárhonnan – szinte azonnal elér mindenkit. Ennek a ténynek azután van még egy nem-várt mellékhatása: a tudományok régen bevált modelljei és az ezekből levezetett döntési szabályok „megbicsaklottak”. Azáltal ugyanis, hogy a különböző jelenségek elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak, a tudományok által feltételezett „tiszta” működési körülmények összekuszálódtak. Így a szaktudományok korábban tévedhetetlen modelljei egyre kevésbé voltak képesek előre jelezni a változásokat.

Ám a világ ökoszisztéma-szerű állapota még a tudósoknál is jobban zavarba hozta a döntéshozókat, akik még kevésbé vannak tisztában a szerteágazó következményekkel. Amikor az országok sorsát „intéző” nagyhatalmú döntéshozók – bankárok, vállalatvezetők, politikusok – a világ állapotáról meglevő tudását véletlenszerűen „tesztelték”, a szűk szakterületüktől távolabbi, de a döntések minőségét befolyásoló ismereteiket firtatva arra jutott: a világunk „kormányosai”, legfeljebb egy „gorilla szintjén” ismerik a helyzetet. A „tesztkérdésekre” legfeljebb a véletlenszerű válaszok pontosságával tudtak válaszolni. (Hans Rosling et al. 2018. Factfulness: Ten Reasons We’re Wrong About the World). Ráadásul, a világ dolgait intézők – a nagyhatalmak, a szuverén nemzetek, a vetélkedő elitek, a hatalomra törő pártok, a mozgalmak vezetői – nézetei a sokasodó krízisek hatására fokozódó mértékben polarizálódtak. Viselkedésükben ezért – személyiségüktől függetlenül – egyre erősebben érvényesül, hogy mindenki egy un. chicken-game játszma résztvevőjének látja magát. Mindenki azt bizonygatja: csak az ő érdeke a fontos, és ennek érdekében mindenre hajlandó. Vagyis, senki ne remélje, hogy majd félrerántja a kormánykereket, ő a rábízott szervezetét nekivezeti bárkinek, aki szembejön.

Vagyis, egy olyan világban élünk, ahol minden szinten – a világpolitika nagy- és kisebb hatalmaitól, a vállalatokon keresztül, a közösségek irányítóiig – szinte mindenki chicken-game-et „játszik”. A következmény: a társadalmak tehetetlenül sodródnak, az államokat lebénítja a vetokrácia, az elkerülhetetlen döntéseket halogatják. Ebben a helyzetben a súlyosbodó válságokat enyhítő és a „puha-landolást” lehetővé tevő döntéseket meghozni, az érdekek racionális összehangolását elősegítő vitát lefolytatni csak a világ valóságos komplexitását tükröző modell birtokában leszünk képesek. Ez megteremthetné azt a mindenki számára elfogadható „jövő-térképet”, amelynek „ösvényeit” és „csapásait” a szimulációs program biztonságosan járható „útvonal-tervekké” alakíthatná. Ám a „szuper-organizmussá” vált emberiség szinte áttekinthetetlen komplexitása miatt egy ilyen globális modell kizárólag az emberi és a mesterséges intelligencia együttműködésével hozható létre és működtetethető. Vagyis, az emberiség kizárólag az MI segítségével tartható stabil fejlődési pályán.

Természetesen ennek a modellnek a létrehozása során egy sor – ma még nem is teljesen átlátható – problémával kell szembenézni. Kezdjük a legegyszerűbbel: a szükséges komplexitású modell létrehozása – a Római Klub projektjével összehasonlítva – sokkal többe kerülne és jóval több szakember együttműködését igényelné. A vállalva a kritikát, hogy becslésemet „az ujjamból szoptam”, ez nagyjából 1 milliárd dollárba kerülne. A kidolgozás, majd a tesztelés, végül döntéshozók betanítása mondjuk 1-2 ezer, sok tudományterület és a föld különböző nemzetét képviselő szakember koordinált együttműködését feltételezi. A döntéshozáshoz használható változat – reményeim szerint – öt év alatt hozható létre. Az 1 mrd dollár – első pillantásra – meghökkentően nagynak látszik, ám gondoljunk csak bele: a világ 100 leggazdagabb emberének bármelyike (!) – ha nem is a mellényzsebéből – de viszonylag könnyen „kiperkálhatná” ezt. A világ bármely tudósa pedig – magamból kiindulva – boldogan részt venne ebben a „Mentsük meg a földet” projektben. Még az is lehet, hogy már el is kezdődtek a modellkészítés munkálatai.

Az igazi gond – visszatérve a kiindulóponthoz – miként vehetők rá a világ kisebb és nagyobb, különböző rendű és rangú – nemzeti, ideológiai, gazdasági, technológiai – hatalmai arra, hogy együttműködjenek, valóságos érdekeiket a világ elé tárva, nyitottak legyenek mások érdekeinek elfogadására, és a globális modell alapján racionálisan közelítsék meg a helyzetet. A modell a döntések következményeit kiszámolhatóvá tenné, ezzel átláthatóvá válnának a beavatkozások rövid és hosszútávú hatásai és így megítélhető lenne miként érinti az a különböző közösségeket. Miközben nem tagadom az MI alkalmazásának kockázatait, az igazi problémát mégsem az MI – úgymond – embert leigázni akaró szándéka jelenti.  A valódi veszély: az elkerülhetetlen teendőkről folyó vita során a legkülönbözőbb rendű és rangú hatalmasságok végső érvként mindig az eredet-mítoszokra, a szuverén nemzet mindent felülíró jogaira, a történelem saját interpretációjára hivatkozva utasítják a kompromisszumokat. Ez teszi nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné, hogy az egységes egésszé vált emberiség a globális jövő-térkép útmutatásait kövesse.

Ebben a helyzetben tehát szükségképpen előtérbe kerül a moralitás szempontja, ami még kényesebbé teszi az MI alkalmazásával kapcsolatos vitákat. Ahogyan ugyanis az MI fokozatosan életünk egyre több részletébe behatolt és mind gyakrabban találkozunk vele, érthető módon növekszik alkalmazásával kapcsolatban a körültekintés és az óvatosság igénye. Ugyanakkor az MI rendszerek tanulékonyabbaknak és rugalmasabbaknak tűnnek, mint korábban gondoltuk. Egyrészt, az MI képessé tehető, hogy az ember morális szempontjait tekintetbe véve „gondolkodjon” és viselkedjen. Egy nemrég publikált új elemzés megmutatta, hogyan építhető egybe a sokféle anyagi kapcsolatok egységes rendszere az etika szempontjait is tekintetbe vevő modellé. (M. Ashby, 2020. „Ethical Regulator and Super-Ethical System). Másrészt, az embert „alárendelt” pozícióba kényszerítő MI víziója helyett, fokozatosan teret nyer a „természetes” és a „mesterséges” intelligencia kooperációját célul tűző megközelítés. Az un. kiterjesztett (augmented) illetve az un. kollaboratív intelligencia azt a lehetőséget vetíti elénk, hogy a gépek és technológiai berendezések mintájára létrejöhetnek az ember „természetes” és az általa létrehozott „mesterséges” intelligencia hatékony együttműködésén alapuló rendszerek. Ezzel – remélhetőleg – helyreáll a történelmi trend: az ember képessé válik megszokni és megtanulni, hogyan éljen együtt a maga által teremtett alkotásokkal. Ez az út persze konfliktusokkal szegélyezett, erre utalt az elszabaduló tárgyak metaforával Goethe, Bűvészinas című versében. Ám a történelem eddigi menete azt mutatja, kreativitással és óvatossággal, a jövő iráni közös felelőséggel és a moralitás szempontjait is érvényesítve ezek a problémák végül is megoldhatók.   

majd át kell írnom!!