Day after

Minden forradalom legnagyobb – többnyire csak évekkel, ha nem évtizedekkel később felismert – problémája: a „másnap”. A forradalom az egész nemzet összefogása, hétköznapi gyávaságunk és az önzésünk legyőzése. A forradalom a remény győzelme a beletörődés felett. A forradalom a rég várt katarzis, amely megtisztítja a szolgalelkűségtől a polgárokat. És mégis, a forradalom sikere nem az önfeláldozáson és a kitartáson múlik. A forradalom sorsa „másnap” dől el. Másnap, amikor az emberek az ágyukból felkelve, nem a barikádokra mennek, hanem az üzemekbe, folytatni a munkát, a hivatalba, intézni az ügyeket, az iskolába, tanítani, és a kórházba, a gyógyítani. A buszok újra a menetrend szerint járnak, a színházban folytatódik az előadás, a stadionban a meccs, a téren randevú, a templom az ima és a prédikáció. Ám, ha minden úgy folytatódna, mint addig – ami oly gyakran megesik – akkor nem forradalom történt, pusztán oligarchia-csere.

Hasonlít ez az év végi fogadkozásra. Szilveszterkor oly sokan, őszintén és komolyan, megfogadjuk: másnaptól, többet.., jobban.., kedvesebben…, kitartóbban… Van, amikor a fogadalom kitart egy hétig, van, amikor egy egész hónapig is. Sőt, előfordul, hogy egy fél évig is tartjuk magunkat elhatározásunkhoz. Azután lassan, fokozatosan minden visszarendeződik: bár azt fogadtuk kevesebbet, mégis egyre többet, bár azt vállalatuk, hogy kedvesebben, mégis egyre erőszakosabban. Valahogy így van ez a forradalommal is: minden másnap dől el.

Másnap, valakiknek kormányozni kell, valakiknek törvényeket kell alkotni, valamely testületnek döntéseket kell hozni. Valakinek a bankban intézni kell az átutalást, meg kell sütni a kenyeret, a villamosjegy árát hozzá kell igazítani a költségekhez, a betegeket újra gyógyítani a kórházban, a köztelevízió műsorát a sokféle ember igényéhez alakítani. A forradalom nem azt jelenti: vér folyik. A forradalom azt jelenti: másként élünk, mint régen, és másként szólunk egymáshoz. Több joga lesz annak, akinek eddig kevesebb volt: a nőknek, a kisebbségnek, a „másoknak”. És jobban a körmére nézünk azoknak, akik a tüntetések élén, először léphettek be az elkergetettek palotáiba, majd ott is ragadtak. És e folyamat során, a forradalmak – a totális győzelmet követően – rendre elbuknak.

A bukásnak két formája van. Az egyik: nincs, aki kormányozzon, és az egymással vetélkedő csoportok harca anarchiát hoz. Kiegyezni és megegyezni, ehhez senkinek nem fűlik a foga. Mindenkit a totális győzelem és a bosszú vágya vezet. A társadalom pedig egyre mélyebben merül az anarchiába. Ennek veszélye különösen nagy, ha ezt – mint oly gyakran – kívülről még szítják is. A bukás másik formája: kiemelkedik ugyan egy hatalmi csoport, de az ugyanazt teszi, mint a megdöntött rezsim. Azt, hogy a forradalom megbukott, jól mutatja, hogy szinte azonnal elindul útjára a „három levél” anekdotája.

Az öreg király, amikor halálos ágyán, – a kegyetlensége ellenére reménytelen káoszba sűlyedt – birodalmát utódjára hagyja, három levelet ad neki, mondván, amikor nagy baj van, bontsa ki az elsőt, amikor még nagyobb, bontsa ki a másodikat, amikor pedig úgy érzi, halála közeledik, a harmadikat. Az utód kormányzása során egyre növekvő problémákba ütközik, így kibontja az elsőt. Azon ez áll: „Kenj mindent rám”. Így is jár el, de a problémák csak nem csökkennek. Kibontja hát a másodikat, és olvassa a tanácsot: „Tedd azt, amit én”. Eszerint jár el, de csak csődbe jut, halálos ágyán remegő kézzel felbontja a harmadik levelet, amelyen ez áll: ” Írj te is három levelet”.

A TV, a rádió, az internet hozza a történeteket: Kijev, és Kairó, Damaszkusz, és Caracas, Nigéria, és Thaiföld. Mindenütt a rendíthetetlenség és a megegyezésre való képtelenség által előidézett erőszak spirálja. Nem különbözik ez attól, ahogyan egy elromlott házasságban a felek „aprítják” egymást, ahogyan két család vetélkedik – „és ős gyűlöltségük, új csatákon ég..” – ahogyan politikai pártok próbálják maguk alá gyűrni vetélytársaikat, országok és nemzetek egyesülnek, félretéve belső harcukat, csak, hogy legyilkolják a másik nemzet tagjait. Pedig a tudomány kísérletileg is igazolt receptet adott a problémákra és a megoldás módjára.

Egy társadalom sikere az intézményein és az intézményekbe vetett bizalom alapul, mint ahogyan a szerencsétlenség és nyomorúság is erre vezethető vissza. Ha fejlődést akarsz, boldog polgárt, virágzó városokat, sikeres közösségeket olyan szabályokat kell alkotnod, amelyek az alkalmazkodásra és az együttműködésre, munkálkodásra és tanulásra ösztönöznek. Ha az intézmények egyeseket eleve kizárnak, másokat meg, teljesítményüktől függetlenül, győztesnek nyilvánítanak, ha egyeseket tudatosan háttérbe szorítanak, míg másokat, pusztán mert „jó helyre” születtek – valakinek a rokonai, és haverjai – kineveznek, és előnyben részesítenek, akkor a társadalom megreked és visszacsúszik.

A dologban az a legszomorúbb, hogy ha rosszak az intézményeid, még a véletlen szerencse sem segít rajtad. Hiába volna is gázod, olajad, aranyad, termékeny földed, az nem gazdaggá, szerencsétlenné tenne. Gondolj csak Afrika, Dél-Amerika vagy éppen Ázsia oly sok országára. Nem a gazdagság szül demokráciát, nem a természeti kincsekben való bőség teremt boldogságot. A demokrácia, a piac, a szólás- és véleményszabadság, és igen, a magántulajdon és a verseny szabadsága szül virágzó országot és elégedett polgárt. Pontosabban, nem ezek „teremtik” boldog polgárt, hanem ilyen intézmények, törvények, és kultúra feltételei között, ki-ki, a maga érdekei és szándékai, kitartása és tehetsége alapján megalkothatja önmaga boldogságát. Nem a társadalom, te magad teszed boldoggá önmagadat. De ehhez együttműködő, szabálykövető, gyakran veled vitatkozó, neked sokszor ellenmondó, de mindig közös hangot kereső társakra van szükséged. Te épp úgy feltétele vagy az ő boldogságuknak, mint ahogyan ők is a tiédnek.

Miért fontos a demokrácia?

A demokrácia sokak szemében afféle „make up”: a jólétben élők ezzel teszik életüket még szebbé és simábbá. Ha egy ország gazdag, még azt is megengedheti magának, hogy demokráciát játsszon –gondolják sokan. Ügyeit, nem – mint régen – a hatalom parancsaival, de hatékonyan, hanem körülményesen, mindenkivel egyezkedve intézi. A demokrácia – ebben a szemléletben – a jómódúak kiváltsága, amit a feltörekvő szegények – sajnos – nem engedhetnek meg maguknak. A tudomány viszont azt látszik igazolni, hogy a demokrácia nem dísz, hanem a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Kedvenc folyóiratomban – PNAS – két éve egy élénk visszhangot kiváltó cikk jelent meg: Press, W. Dyson, F. „Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent.” címmel. A kutatók új szemszögből közelítettek az együttműködő partnerek között kialakuló domináns stratégia,  a Tit-for-Tat, megoldottnak vélt problémájához.

Az már régóta tudjuk, hogy a társas lét egyfajta szociális dilemmát hoz létre. Társulás tagjának lenni előnyös: célszerű megosztani másokkal forrásainkat, mert ők is kisegíthetnek bennünket. Ám ennél is kifizetődőbb a „potyautasság”: elfogadni mások támogatását, de nem viszonozni azt. Vagyis, részesülni a közös javakból, de nem fizetni adót, kérni a szomszéd segítségét, de elfordulni, amikor neki volna szüksége arra. A kísérletek igazolják hétköznapi tapasztalatainkat: a potyautasság bármely társulás – a házasság, a barátság, a lakóközösség, a civil csoport, üzleti kapcsolat, s nem utolsó sorban, a társadalom – széteséséhez vezethet. Ezért minden közösség – nemcsak az emberi csoportok, hanem a majomhorda, és a farkas-falka, a varjúcsapat és a hangyaboly is – különböző megoldásokat „talál ki”, a potyautasok visszaszorítására. Ilyenek, a genetikai rokonságon alapuló együttműködés, a hormonális összekapcsolódás, a közvetlen viszonosság megkövetelése, és a fejlettebb lényeknél kiformálódó, a közösségi viselkedést támogató úgynevezett Tit-for-Tat (TFT) stratégia.

Részvételünket a társulásokban az abból adódó nyereség határozza meg. Ezt a „nyereséget” két tényező befolyásolja: a viselkedés stratégiája (ki, milyen együttműködően és becsületesen vesz részt a cserében), és az osztozkodás arányai (kit, mennyit kap a csere során). A kutatók figyelmét először a leghatékonyabb viselkedési stratégia keresése kötötte le. Így találtak rá a TFT-re: ez megelőlegezi a bizalmat, együttműködő, majd „tükrözi” a viselkedést. Vagyis, ha partner az előző lépésben együttműködött, akkor ő is azt teszi, ha nem, akkor megbünteti. Ám ha a partner észre tér, és elkezd újra együttműködni, azonnal visszatér a cseréhez. A TFT – jelentése „szemet szemért, fogat fogért” – bármilyen fenyegetőnek is tűnjön, a közösség minden tagja számra bizonyíthatóan ez a legelőnyösebb.

A kutatások egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy bármely társulás tagjai, akkor járnak a legjobban – akkor tesznek szert a legtöbb nyereségre, akkor részesülnek a legtöbb simogatásban, akkor kapják a legtöbb tiszteletet – ha viselkedésüket a TFT stratégia vezérli. Nem véletlenül ajánlják ezt a stratégiát – „aranyszabályként” – a különböző vallások: Buddha és Konfucius, Hillél, Jézus, és Mohammed egyaránt. De ezt a – józan belátásra kényszerítő – stratégiát alkalmazták egymással szemben a hidegháború során az USA és a Szovjetunió, ez vezérelte a háborúskodó törzseket, a vetélkedő vállalatokat, összecsiszolódó lakóközösséget, sőt még a házasságokat is. És akkor most, a legújabb kutatások arra utalnak, hogy mégis létezik a Tit-for-Tat-ot „felülírni” képes stratégiai változat.

Az ötlet meghökkentően egyszerű volt: jobban szemügyre vették a csere-kapcsolat másik meghatározó elemét: a kölcsönös jutalmat rögzítő „kifizetési mátrixot”. Az osztozkodás konkrét arányait megszabó kifizetési mátrix értékeit, sokáig eleve adottnak vették, legfeljebb azt vizsgálták, milyen viselkedést váltanak ki a különböző értékek. A kutatók most arra jöttek rá, hogy a kifizetési mátrix értékeit a partnerek befolyásolhatják! Ha pedig valamelyikük a maga érdekeinek megfelelően megváltoztatja az osztozkodás arányait, akkor meg tudja „vámolni” a közös javakat, és tartósan kizsákmányolni képes partnerét, még ha az TFT-t követi is. Ezzel a probléma egy jól ismert történelmi tapasztalatra hívta fel a figyelmet.

Az európai fejlődés fő vonala a feudalizmustól a polgári társadalom felé vezetett. Ezt a folyamatot a „Miért buknak el nemzetek?” – Acemoglu és Robinson nagy sikerű könyve – az „kizsákmányoló-befogadó” fogalompárral írta le. A kizsákmányoló rendszerre az autoritárius hatalomgyakorlás és a javak kevesek – oligarchiák – által történő kisajátítása jellemző. A befogadó rendszer tiszta szabályokon, nyitott versenyen, átlátható feltételeken, konszenzussal történő változtatáson, és méltányos megoldások keresésén alapul. Az elmúlt öt évszázadban a feudalizmus kizsákmányoló intézményrendszere – hol evolutív módon (Anglia vagy Poroszország), hol forradalmi úton (Franciaország, vagy Amerika) – a polgári társadalmak befogadó intézményrendszerévé alakult át. Az európai történelmet az oligarchiák fokozatos visszaszorulása, a demokratikus szabályalkotás és a mindenkire kiterjedő verseny intézményeinek elterjedése jellemezte.

A demokrácia tehát nem az európai civilizációt más civilizációktól megkülönböztető dísz. A demokrácia: a közös játékszabályok, és ezen belül, a társadalmi cserék osztozkodási arányainak – a kifizetési mátrix elemeinek – konszenzusos kialakítási módszere. Annak biztosítéka, hogy egyetlen hatalmi csoport sem képes a maga számára kizárólagos előnyöket biztosítóan befolyásolni az elosztást. A történelemben sokáig az volt az alaphelyzet, hogy a hatalmi elitek egyoldalúan érvényesíthették érdekeiket. Az „öreg” kontinensen azonban a demokrácia kibontakozásával a játékszabályokat közösen alakították ki, így az osztozkodást az oligarchiák egyre kevésbé téríthették el a méltányostól. Fokozatosan érvényre jutottak a tiszta versenyt, az átlátható feltételeket, és a közös megegyezés alapján változtatható játékszabályokat biztosító törvények.

A 20. századba átlépve úgy tűnt: a polgári demokrácia és a piacgazdaság térnyerésével, az oligarchiák működési tere végleg leszűkül, és a beleszólás, a kérdésfeltevés, az átláthatóság, a számon-kérhetőség, a vélemény-szabadság megkérdőjelezhetetlen joggá válik. A folyamat azonban az I világháborút követően „megbicsaklott”. A várakozásokkal ellentétben az oligarchiák a modern politikai pártok működésében újra feléledtek – lásd: R. Michels, az oligarchia „vastörvénye” – és a 20. század politikatörténetének fontos tényezőivé váltak. A fasizmus és a bolsevizmus újra trónra emelt olyan hatalmi csoportokat, amelyek saját érdekükben szabták át a társadalom működési szabályait, és a maguk számára osztották el a közösség javait. Ebbe a jelenségbe ütköztek bele, a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező társadalmak „rendszerváltásai”, amikor olyan hatalmi csoportok kerülnek kormányra, amelyek saját érdekeiknek megfelelően befolyásolták a játékszabályokat és a jutalmakat. Hiába alkalmazza ilyenkor a többség a TFT-t, ezzel legfeljebb minimalizálni tudja a veszteségét.

A kutatók ezután azt a – valószínűleg az olvasót is érdeklő – kérdést kezdték feszegetni: vajon végképp megkaparinthatja-e az oligarchia a hatalmat, és örökre kizsákmányolhatja-e a társadalmat? (Stewart – Plotkin: From extortion to generosity, evolution in the Iterated Prisoner’s Dilemma. 2013). Válaszuk egyszerre megnyugtató és zavarba ejtő. A kizsákmányoló stratégiák jól teljesítenek a „párharcban”, de visszaszorulnak az evolúcióra képes populációkban. A kutatások azt mutatják, hogy hosszú távon, az emlékezettel rendelkező és aktív cselekvést választó aktorok társulásaiban, az oligarchikus viselkedés visszaszorul, és előnyösebb a méltányosság által vezérelt viselkedést választani. Ugyanakkor a kutatás nem adott fogódzót a folyamat időbeli lefolyásáról.

Egy másik vizsgálat eredményei további megszívlelendő tanáccsal szolgáltak a társadalom számára. (Akcay et. al. The evolution of payoff matrices: providing incentives to cooperate. 2013.) Azok a játékosok, akik nem rendelkeznek „memóriával” – elfelejtik, kik csapták be őket – azok „megszívják”! Azok viszont, akik képesek azonosítani a kizsákmányoló stratégiát alkalmazó „játszótársukat”, és megjegyzik erőszakoskodó partnereiket, majd, vagy otthagyják őket, vagy maguk kitartanak a TFT mellett és ilyen viselkedési követő társakat keresnek, azok képesek lesznek fokozatosan kiszorítani és megtisztítani a társadalmat a kizsákmányoló oligarchiától.

Végül, a kutatók azt a kérdést vették górcső alá: vajon a demokratikus döntés kevésbé hatékony-e, mint a szűk körű elité?  (Hilbe, C et al. Democratic decision establish stable authority.. 2013.). A kísérletben a résztvevőknek a nagyobb hozadékkal kecsegtető, de – a potyautasok miatt – kockázatosabb közösségi, és a kisebb, de biztos nyereséget jelentő magán-befektetés között kellett választani. A befektető csoportok – ha akár egyetlen résztvevő választotta is ezt a lehetőséget – büntető „hatóságot” hozhattak létre a potyautasok ellen, amelyik a játék során megbüntette az „adó” befizetését elmulasztót. Miután a résztvevők megtapasztalhatták az „adóhivatal” költségét és annak hatékonyságát, a játék utolsó menetében lehetőséget kaptak: ha akartak, „disszidálhattak” egy másik csoportba, ha akarták, demokratikus – többségi – szavazással dönthették el, milyen büntető intézményt akarnak működtetni.

A „lábbal-szavazók” többsége nem büntető – „adó nélküli” – csoportot választott, és az ilyen csoportokban a közösségi befektetés visszaesett. Amikor viszont a csoport demokratikus szavazással dönthetett a fegyelmező intézményről, a többség büntető-intézmény alkalmazását választotta, amely ráadásul nemcsak az „adócsalót”, hanem annak jelentését elmulasztót (!) is megbüntette. Ezekben a csoportokban azután a közösségi befektetés magas szintű maradt. Úgy tűnik tehát az evolúciós játékelmélet matematikai modelljei nemcsak a filozófusok régóta közszájon forgó tanácsait igazolják vissza, de alátámasztják a költő szavait is: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, – hordozd szívedben. Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenni érte, hogy más legyen”.

Miről is szól Paks?

1969-ben szereztem meg fizikusi diplomámat. Szakdolgozatomat – Mágneses elemi gerjesztések vizsgálata rugalmatlan neutronszórással – a KFKI kísérleti reaktoránál készítettem, egy kimagasló kutató irányításával, és egy kiváló tudományos közösség önzetlen támogatásával. Hivatkozhatnék arra, hogy „értek” Pakshoz. De nem teszem. Nem azért, mert mindez 45 évvel ezelőtt történt, és ismereteim mára „nullázódtak”. Hanem azért nem, mert a paksi beruházás nem a reaktor-fizikáról szól, de még csak nem is a műszaki kockázatokról, a környezetvédelmi problémákról, a befektetések megtérüléséről, az EU és Magyarország energia-szükségletének várható alakulásáról, vagy az alternatív energiaforrások esélyeiről. Paks annak – önmagán túlmutató – szimbóluma, miként hozzuk, mi magyarok, az efféle döntéseket.

Adott a magyar GDP mintegy 10 %-át kitevő – többségünk számára felfoghatatlan méretű – beruházás, amely egy évszázadra kényszerpályára állítaná az országot. A döntést – az átlag-polgár számára – áttekinthetetlen tömegű és szakmai tartalmú információ befolyásolja. Azt csak kevesek értik: milyen kockázatot hordoz, hogy nincs olyan személy, akinek áttekintése volna a döntés valamennyi lényeges összetevőjéről. Bárki – még a leghozzáértőbb és leginkább képzett szakember is – pusztán a probléma valamely kis részletében otthonos, miközben számtalan fontos szempontot kell figyelembe venni. Nos, ezért alapvető kérdés: hogyan döntsünk, beleértve, vajon kell-e egyáltalán dönteni.

Az efféle döntéseknek – a szakmai megalapozottságon túl – a bizalom a legfontosabb összetevője. A döntés minőségét és elfogadását is alapvetően befolyásolja az emberek egymás közötti és az intézményekbe vetett bizalma. Ha mindkettő magas szintű, akkor a polgár nyugodtan hagyatkozhat a szakemberekre és a politikusokra. Csak arra kell ügyelnie, hogy a társadalom a megfelelő döntéshozatali eljárást válassza. Vagyis, a legjobb szakembereket bevonják a döntésbe, hogy valamennyi nézet képviselve legyen, szót kapjanak az ellenzők, a vita a tényeken alapuljon, és végül a döntéshozásra felhatalmazott kollektíva ellenőrizhetően és racionálisan hozza meg a döntést.

Napjainkban, amikor a legtöbb társadalom mélyen megosztott, kevés országban adott a hatékony döntés valamennyi feltétele. A helyzetet pedig tovább nehezíti egy új gond is. A demokráciák szerte a világon egyre súlyosbodó betegséggel – akut figyelem-hiánnyal (attention deficit disorder – ADD) – küszködnek. A polgárokat mind kevésbé érdeklik az életüket jelentősen és hosszútávon befolyásoló történések. Figyelmüket inkább a média által felkínált, ám sorsukra érdemi hatást nem gyakorló események kötik le. Ebből fakadóan kiszolgáltatottak a véletlenszerűen, érzelmeiket hol ilyen, hol olyan irányba befolyásoló hatásoknak. Ezt pedig a politikusok – és az üzleti világ is – kihasználják, sőt visszaélnek ezzel.

A problémát ellensúlyozhatja némileg a demokratikus kormányzás magas minősége, amelyet a WGI (Worldvide Governance Indicator) mutató mér. Ez hat tényező – a törvények hatalma, a szabályozás minősége, a politikai stabilitás, a beleszólási lehetőség, a kormányzati hatékonyság, és a korrupció mértéke – szisztematikus elemzésével írja le a kormányzás állapotát. A WGI skála maximuma 100 pont: a legjobbak 90 pont körül vannak, míg a kemény diktatúrák 25 pont körül tanyáznak. A rendszerváltást követően, 1996-ra, hazánkban a WGI értéke 76 pontra javult, majd 2002-ben 82 ponttal elérte a maximumát. Ezt követően – sokféle okból – romlani kezdett, s bár voltak, akik 2010 után – a biztos többségű kormányzásban reménykedve – javulást vártak, de csalódniuk kellett: 2013-ban a WGI 71 pontra, a 1991-es szint alá, esett. Ez azt jelenti, hogy a jövőnket hosszú- távon meghatározó, nagyjelentőségű döntések – az alapvető törvények, az intézmények átalakítása, vagy, mint ebben az esetben, egy gigantikus beruházás – esetén, az átláthatóság, az ellenőrizhetőség, a társadalmi részvétel és a demokratikus egyeztetés követelménye rendszeresen és súlyosan sérül.

Az intézmények minősége alapvetően korlátozza a társadalmi és politikai döntéshozatal hatékonyságát. Ám a helyzetet itt Magyarországon tovább rontja, hogy társadalmunk – a TÁRKI értékrendszer vizsgálatai szerint – súlyosan bizalomhiányos. Nem bízunk sem egymásban, sem az intézményekben. A kutatók, hogy kiszűrjék a politikai rokon-, és ellenszenvek torzító hatását, kitalált néppel – a pirézekkel – és kitalált intézménnyel – a Nemzeti Közpénzügyi Hatósággal – tesztelték a véleményeket. S lám: a magyar polgár az ismertekhez hasonlóan, nem bízik sem a nem-létező népben, sem a nem-létező Hatóságban!

Mivel a társadalom mélyen megosztott, az emberek – támogató, vagy elítélő – véleményéből nem lehet következtetni a valóságos helyzetre. Amikor néhány éve elindultak a Combino villamosok, egy felmérés azt tudakolta a pesti polgároktól – fiataloktól és idősektől, férfiaktól és nőktől, diákoktól és nyugdíjasoktól, pestiektől és budaiaktól – kényelmes-e az ülés. A válaszokból első pillantásra semmilyen logikus minta nem rajzolódott ki. Amikor azonban „rákérdeztek” a pártszimpátiára, egyszeriben minden megvilágosodott: a Fidesz szavazóknak kényelmetlen, a „szoc-lib” szavazóknak meg kényelmes volt az ülés! Egy ilyen alapvetően bizalmatlan társadalomban az emberek elégedettséget vagy elégedetlenséget kifejező jelzései nem utalnak a valóságos helyzetre, így azok alapján nem lehet racionális döntést hozni.

A bizalmatlanságnak költségei vannak: mivel gyanakodunk a szomszédra, magas kerítést, és sokféle zárat szerelünk fel, mivel nem bízunk az intézményekben – bíróságban, rendőrségben, – magunk próbáljuk értékeinket őrizni, sérelem esetén igazságot tenni, közben szükségképen szembe kerülünk másokkal, akiket nem partnerré, hanem ellenséggé teszünk. Van azonban a bizalmatlanságnak egy további hátránya: az ilyen társadalmakban nehéz egyességre jutni. Ezt a tényt a politikusok – jellegzetes döntési módszereket alkalmazva – a saját javukra igyekeznek kihasználni. Mivel úgy vélik, hogy a társadalom ostobább, mint ők, nem bajlódnak a konkrét döntés szakmai részleteivel és a nyilvánossággal. Arra figyelnek csak, képesek-e a döntésből politikai előnyöket kovácsolni. Pillanatnyi érdekeiknek megfelelően, vagy „fű alatt” – a társadalom kizárásával – próbálják meghozni a döntést, vagy népszavazást hirdetnének.

A Fidesz, ellenzékben, teljes nyilvánosságot és népszavazást követelt egyebek mellet az atomerőmű kérdésében is. Ma, nemhogy népszavazást nem ajánl, még a parlamenti vita sem vetődött fel, nem hallgatták meg az Atomenergia Hivatal véleményét sem, a nyilvánosság teljes kizárásával folyik a döntés részleteinek kimunkálása. A társadalom, mint az elmúlt négy évben szinte mindig, kész tények elé – volt, van – és lesz állítva. Mások viszont a népszavazás mellett vannak. Lehetne-e ezt a kérdést népszavazáson eldönteni? Elvileg lehetne, ám azt, miként zajlana a magyar rónán erről a kérdésről a népszavazás, „A rábeszélőgép.” című könyv különös sztorijával világítom meg. (Pratkanis – Aronson, 1992, AB OVO). Egy település lakóit arról kérdezték: a fogszuvasodás megakadályozására keverjenek-e az ivóvízbe fluort. A támogatók részletes, tudományosan megalapozott információk közreadásával igyekeztek a társadalmat meggyőzni. Az ellenzők egyetlen plakátot készítettek. Ez egy undorító patkányt ábrázolt, az alábbi felirattal: „Ne hagyd, hogy patkánymérget tegyenek az ivóvizünkbe.” A Paksi népszavazás plakátján, vagy a közismert gomba-alakú felhő, vagy a „rezsicsökkentés és a nép ellenségei” felirat (az ismert személyek társaságában) szerepelne. És most, tessék választani.

Mit lehetne mégis tenni a jó döntésért? Mindenekelőtt, különféle nézetű és sokféle szakmai tapasztalattal rendelkező embert kellene bevonni. Társadalmunk problémája ugyanis nem az, hogy sokféle és eltérő véleményt formálnak az emberek, hanem, hogy a különböző nézetek nem találkoznak. Cass Sunstein – a témakör világhírű kutatója – érdekes vizsgálatot végzett egy évtizede. Vitacsoportokat állított össze néhány, a társadalmat megosztó kényes kérdésről – az azonos neműek házassága, vagy a pozitív diszkrimináció –, majd azt elemezte miként változnak a nézetek a szabad vita eredményeként. Legnagyobb meghökkenésére, amikor a csoportot azonos nézetű – csupa liberális, vagy csupa konzervatív – személyek alkották, a vita a szélsőséges nézeteket erősítette. Vagyis, akik támogattak egy álláspontot, azok még vehemensebben védték, akik meg ellenezték, azok még ellenségesebben támadták. Ezt a tapasztalatot foglalta össze Sunstein, kifejező című – Miért van szüksége a társadalomnak nézeteltérésekre? (Why societies need dissent) – című könyvében. Mindez arra utal, hogy a döntés minőségét és – nem mellékesen – elfogadhatóságát, az befolyásolja alapvetően, hogy a kérdésről nyilvános vita folyjék, a vita tényeken alapuljon, és a döntéshozatali folyamatban sokféle és ellentétes nézet legyen képviselve. Ebben, és csakis ebben az esetben, érvényesülhet a „tömegek bölcsessége”.

Erre a bölcsességre pedig nagyon is rászorulunk, különösen, ha megfontoljuk a Fukushima-i reaktorbaleset okait elemző kutatócsoport végső jelentésének leglényegesebb megállapításait. (Qiang Wang és Xi Chen: 2012. Regulatory failures for nuclear safety – the bad example of Japan – implication for the rest of world, in: Renewable and Sustainable Energy Reviews. 2012 16 2610-2617). A jelentés kiemelte, hogy – még egy műszakilag megfelelő állapotban levő rendszerben is – baleseti kockázatot idéz elő a merev hierarchiát, és a felettesek gondolkodás nélkül kiszolgálását előíró szervezeti kultúra. A korrupció általánosan magas szintje egy országban korlátozza az ellenőrzés hatékonyságát, és ez, összekapcsolódva azzal a gyakorlattal, hogy a döntéshozatali központok élére politikai és hatalmi érdekek befolyásolják a kinevezéseket, növeli a baleset kockázatát. Végül, amikor az ellenőrző intézmények szakmai önállósága korlátozott, és a biztonsági szabályokat a műszaki követelmények helyett a gazdasági érdekeknek rendelték alá, szinte előidézi a krízishelyzeteket.

Ezek a tapasztalatok csak megerősítik a – korábban említett, sokak számára talán mellékesnek tűnő – felelős kormányzás fontosságát. Ez az, ami – tekintetbe véve az intézményi rendszer elmúlt négy évben bekövetkezett erodálódását, és a bizalom alacsony mértékét – a leginkább elgondolkoztató: szabad-e az atomreaktor beruházásáról a döntést, az erőmű építését, majd működtetését olyan kormányzati rendszerre bízni, amelyben a legfontosabb döntések átláthatatlanul, a folyamatok ellenőrizhetetlenül, a vezetői posztok betöltése lojalitás alapján, a működéssel kapcsolatos esetleges problémák pedig a társadalomtól elzárva vannak? Mindez együtt egy 21. századi európai társadalom számára túl nagy kockázatot jelent. Ennek a kockázatnak a megtestesülése elkerülhetetlenül mindig katasztrófa: hol – mint fukushimánál – nukleáris, máshol pénzügyi, megint máshol politikai.

Nem – a baloldali fordulatra!

Szerte a világon, ma sokan fogalmazzák meg egy baloldali fordulat szükségességét. Ezzel a szándékkal lépnek színre hazánkban egyre újabb mozgalmak, és a hagyományos pártok is ennek szemszögéből igyekeznek újrafogalmazni politikájukat. Bár úgy tűnik, sokan értenek egyet a baloldali fordulat szükségszerűségével, én – baloldaliként is – kételkedően tekintek ezekre a próbálkozásokra. Egyetértek a fordulatra várókkal, magam is azon dolgozom. Ezt azonban nem annyira a baloldal, mint inkább a realitás logikájának kell vezérelnie.

„Vagy így, vagy úgy, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten” – hangzik a bibliai mondás, amely pontosan kifejezi a pártok stratégiáját. Kérdés azonban, igaz-e, hogy mindenkinek – Istent beleértve – szükségképpen vagy jobboldalinak, vagy baloldalinak kell lennie. Vajon valóban langyos-e a „közép”? A polarizált társadalmakat a „homok-óra” metafora írja le: a két rész elkülönült, és a közép elkeskenyedett. Társadalmunk a 21. században, a vélemények tekintetében, valóban egy „homok-órához” kezdett hasonlítani. A 2010-es parlamenti választáson azután baloldalt jelképező, addig felül levő rész kiürült, a „homok-óra” felbillent és a jobboldal földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Csábítónak tűnő gondolat, hogy 2014-ben a baloldal ugyanezt a lehetőséget ragadja meg: jól csengő jelszavakkal és hangzatos ígéretekkel visszacsábítsa a szavazókat.

A társadalmakat azonban pontosabban leírja a szociológus (Kolosi Tamás) – különösen hangzó – „terhes babapiskóta” metaforája. A politikát és a gazdaságot ténylegesen a többséget alkotó „közép” vágyai és reményei mozgatják. A baloldal és a jobboldal egyaránt arra építette – sikeres – választási stratégiáját, hogy megszervezte aktív támogatóit saját térfelén, majd „bemozdult” középre, és elhódította azok szavazatát is. De vajon valóban elvetélt-e nálunk a terhes babapiskóta, vagyis eltűnt-e a „közép” és – mint sokan gondolják – csak szélről nyerhető-e meg a választás? A vizsgálatok azt mutatják (lásd: TÁRKI, Értékvizsgálatok 2013), hogy bár társadalmunk túlságosan is polarizálódott, de a „közép” nézetei kevésbé szélsőségesek, mint bármelyik oldalé. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb.

A politika minden résztvevője azt állítja: tudja mi a probléma, és van válasza ezekre. Ezen azt érti: rendelkezik hatékony recepttel, miként oldaná meg a problémákat. Ami a Fidesz válaszait illeti, ezzel nap, mint nap szembesülünk, de fogadjuk el, a demokratikus ellenzéknek (az MSZP-nek, a DK-nak, az Együtt 2014-nek, az LMP-nek), és épp így, a szerveződő pártoknak és mozgalmaknak – liberálisoknak és konzervatívoknak – van elképzelése arról, miként lehetne a nemzet problémáit megoldani. Ám a koncepciók „piacterén” nem a kínálat szegényessége, hanem a „receptek” minősége jelenti a gondot. Éppenséggel szinte áttekinthetetlen a baloldali és a jobboldali, a konzervatív, és a szocialista, a liberális, és a „zöld” válaszok választéka, miközben abból, hogy van válaszod, még nem következik, hogy kezedben a megoldás!

Nincs ugyanis, sem jobb-, sem baloldali megoldás! Mint ahogyan nem létezik konzervatív, szocialista és liberális, vagy „zöld” megoldás sem. Így természetszerűleg nincs sem Fidesz, sem MSZP, sem DK, sem LMP, megoldás. A megoldás mindig – de jelen helyzetünkben különösen – praktikus és pragmatikus: sokféle, egymással is vitatkozó értékre és érdekre alapoz, illetve szükségszerűen a realitásokra tekintő kompromisszumra épít. Pontosan olyan, mint amit a „közép” képes megérteni és hajlandó támogatni. A probléma abból fakad, hogy a politikusok felismerték: az emberek a legkönnyebben ígéretekkel győzhetők meg, értékekre hivatkozva mozgósíthatók, és az ellenfelek lejáratása útján tarthatók meg a táborban. Ezért, ahogyan a választás küzdelem „élet-halál” harccá kezd válni, a választók megnyeréséért folyó háborúban a jobboldal tétovázás nélkül, a baloldal ugyan vonakodva és bizonytalanul, de egyaránt készen áll bevetni a politika „ABC” fegyvereit: az ígérgetést, a morálra való hivatkozást, és az ellenfél diabolizálását.

Az ígérgetés – gondoljunk a különböző jellegű „rezsicsökkentésekre” – különösen a médiatúlsúlyra támaszkodva, hihetetlen hatékonynak bizonyult. Tudjuk, a teljesíthetetlen ígéret felfokozott vágyakat kelt, amely fogva tartja a politikust, a végén pedig általános frusztrációt és kiábrándulást szül. Mégis, mindenki a „vegyük el az egyiktől, és adjuk oda a másiknak” politikáját hirdeti. Holott világos elemzések mutatják (lásd: Muraközi László. 2012. A bizalmatlanság hálójában) ha valamiben folytonosság volt az elmúlt 40 évben – a kádári rendszer, majd a rendszerváltás egymást követő kormányai között, rövid megszakításokat, pl. Bokros program, leszámítva – az a választópolgár „lekenyerezését”célul tűző osztogatás! Ezért nem pusztán vélhető, bizonyítható is: valóban elkerülhetetlen a fordulat, de nem az újraelosztás irányában, hanem az újraelosztás logikájában.

Amikor kevésnek tűnik az ígéret, akkor vetik be a pártok a második „csodafegyvert”: a morális értékekre való hivatkozást. A választások felajzott légkörében az érdek-vitákat – legyen-e tandíj, támogassuk-e a munkanélkülit, adjunk-e esélyt a hajléktalannak – egymást kizáró erkölcsi elvek szembenállására egyszerűsítik le. Minden vitázó abból indul ki, egyetlen morálisan igazolható nézőpont van: az, amit ő képvisel. Aki pedig másként látja a világot, az vagy ostoba, vagy gonosz, vagy mindkettő egyszerre. Ha a politikus bármit el akar fogadtatni – hány „kulcsa” legyen az adónak, emeljen-e nyugdíjat, tiltsd vagy engedd az abortuszt – a kérdést alapvetően morálisnak minősíti, és ezzel kiemeli a racionális mérlegelés szférájából. Nem végez hatásvizsgálatot, nem kíváncsi arra, mit mond a tudomány. Hiába mondja a józan-ész: gondold végig a következményeket, hallgasd meg a másikat, majd mérlegelj és köss alkut. A pártok – saját megkérdőjelezhetetlen morális alapállásukból – azt hirdetik: a nemzet, a szabadság, az igazságosság, az egyenlőség, és a becsület – nem eladó! Már a kompromisszumkészség is árulás. Aki egyezkedni kívánna másokkal, azt a párt kiveti magából, annak pusztulnia kell.

A gond „csak” az, hogy ma szinte kizárólag olyan problémákkal nézünk szembe, amelyek nem oldhatók meg egyetlen érdek szemszögéből, nem orvosolható egyetlen morális érték alapján. Mivel az „osztogatósdi” már vagy 40 éve folyik, mivel az intézmények működésébe vetett bizalom alacsony szintű, mivel a politikusok – irányzatra való tekintet nélkül – igyekeznek kibújni az ellenőrzés alól, és átláthatatlanná formálták az államot, végre valóban elkerülhetetlen a fordulat. De ennek nem a „vezérlő” értékekben, a másik elutasításában, hanem a valósággal való szembenézésben és a racionális probléma-kezelésben kell bekövetkeznie.

Csupa olyan feladat vár megoldásra, amelyek mindegyike sokféle megközelítési mód összefogását teszik szükségessé. Nem az igazság, hanem megegyezésen alapuló méltányosság keresése vezet ki a zsákutcából. A különös az, hogy a „sokféleség egysége” már a Nagy Francia Forradalom jelszavaiban – szabadság, egyenlőség, testvériség – érvényre jutott. Ebből eredeztethető a három fő politikai irányzat – a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus – egységbe foglalható törekvése. Nem indokolt, hogy ebből bármelyiket is kiemeljük, és a többi fölé helyezzük, vagy ami még rosszabb – a szintén ebben a korban megszülető – jobb-, vagy baloldali megközelítést helyezzük a politika centrumába.

A pénz és a piac: ördög vagy angyal?

Az év utolsó napjai a szeretet és az önzetlen ajándékozás, illetve a költekezés és a vásárlás kettőssége jegyében telnek. Az ünnepek ellentmondásosan, de elválaszthatatlanul összekapcsolják az érzelmektől áthatott emberi kapcsolatok és a pénz racionálisan mérlegelő, személytelen – és sokak által szidott – világát. Erről mondta – elítélően – Ferenc pápa karácsonyi beszédében: „nemcsak morálisan hibás, de lerombolja a társadalmat”. A pénz a művészek utálatát is kiváltotta: Shakespeare, athéni Timonja az „emberiség közös rimájának” nevezte, Mefisztó pedig, arról énekelt: „eladó az egész világ”(lásd: youtube: Mefisztó rondója). Nem véletlen hát, hogy a politikusok növekvő része hajlamos bűnbakként tekinteni a piacra és a tulajdonra, mint amelyek csak növelik a bajt és a szerencsétlenségét.

A tudomány – szerény eszközeivel – igyekszik hozzájárulni a kérdés tisztázásához. Az elmúlt hónapokban több vizsgálatot is végeztek, amelyek új szemszögből mutatják be a pénz, a piac és a tulajdon intézményét. Az egyikben a kutatók azt a kérdést tették fel: vajon jobbá vagy rosszabbá tette-e a pénz az embereket és a társadalmakat. (G. Camera et. al. PNAS. 2013. Money and thrust among strangers. 14.889-14.893) A kísérletben, különböző méretű – 2, 4, 8, és 32 fős – csoportokat kialakítva, az ösztönszerű segítőkészség alakulását vizsgálták. Arra voltak kíváncsiak, vajon elegendő-e az ember természetes szolidaritás-érzése a közösségek fennmaradásához. Az eredmények – legalább is a szkeptikus kutatókat – nem lepték meg. A csoport méretének növekedésével lecsökkent annak valószínűsége, hogy akinek segítettem, azzal még egyszer találkozom, és ő majd viszonozza a segítséget. Emiatt a természetes (ösztönszerű) segítőkészség fokozatosan elhalt. Az együttműködést „megolajozó” bizalom hiányában viszont elterjednek a „potyautasok” és a közösség szétesik.

Ekkor a kutatók megengedték, hogy a résztvevők egy – egyébként értéktelen – zseton átadásával kicserélhetővé – „eladhatóvá” – tegyék a segítséget. Aki segítséget kapott, az egy zseton átadásával „visszaigazolhatta” a támogatást, aki pedig a segítséget nyújtotta, az egy zsetont kapott cserében. Bár a kísérlet tervezői ezt nem hangsúlyozták, a résztvevők hamar rájöttek: a zsetonok kicserélhetők, és ezért velük kereskedni lehet. Aki később segítséget akart kérni, az a korábban megszerzett zsetonért cserébe szerezhette azt meg. A nagy közösségben a kölcsönös segítőkészség kizárólag egy ilyen zseton-gazdaságban – amelyben a segítség „eladható” és „megvásárolható” – maradhatott fenn. A kísérlet tehát bizonyította: kizárólag a pénz (illetve a piac és a kereskedelem) teszi lehetővé emberek nagyobb csoportjainak együttélését. Ugyanakkor a pénz ellenmondásos hatását vált ki: intézményének elterjedése arra vezet, hogy a természetes segítőkészség helyébe lép, és „kiszorítja” azt. Az emberek, ha „rákaptak” a pénzre – bizonyította a kísérlet – csak ellenszolgáltatásért hajlandók segíteni!

A pénz tehát miközben lehetővé tette a nagy közösség fennmaradását, annak a működését személytelen és önző szempontok szerint mérlegelő viselkedésre alapozta. Erre utalt egy másik vizsgálat: a modern társadalmakban a jótékonykodók túlnyomó része – ösztönszerűen – „érdemre” utaló jelek után kutat. Vagyis, hajlandó megnyitni pénztárcáját olyanoknak, akikről úgy gondolja „megérdemli” – ad valamit cserébe (pl. zenél), vagy szemmel láthatóan rászorult – és nem ad olyanoknak, akikről úgy véli, maguk is megoldhatnák problémájukat.

A tulajdon intézménye éppen ilyen ellenmondásos hatást fejt ki. A PNAS egy másik cikke a neolit forradalom eredetét vizsgálta: vajon a technikai újítások (a mezőgazdaság és a kézművesség) vagy a tulajdon intézménye vezetett-e a robbanásszerű fejlődésre. (Bowles, S. et. al. Coevolution of framing and privat property during the early Holocene. PNAS 2012. 8830.) A modell azt szimulálta, hogy különböző kulturális innovációk – a tárolás és a termelés technológiái egyik oldalon, a tulajdon és az állam intézményei a másikon – miként járulnak hozzá a mezőgazdaságra való áttérésre. A cikk legfontosabb megállapítása: a technika és az új termelési módszerek elterjedése, csak a tulajdonjog intézményének általános elfogadása esetén, váltja ki a társadalmi fejlődést. Vagyis, alapvetően a tulajdon és nem a technika eredményezte a mezőgazdaság, és ezzel a városi civilizáció létrejöttét.

Ezekkel az intézményekkel azonban a világ megkettőződik, és a szolidaritás érzelmeinek illetve az önzés logikájának találkozása egyre több ellentmondást váltott ki. Érdekes jelenségre figyeltek fel évtizedekkel ezelőtt egy izraeli óvodában. A szülők egy része – ugye ismert a jelenség – este késve érkezett csemetéjéért, ami a gondozókat zavarta. Ezért – fegyelmező eszközként – bevezették, hogy a későn-jövőknek fizetni kellett, amitől a késések megszűnését remélték. A pénzbüntetés hatására azonban a késések nemhogy nem csökkentek, még nőttek is! Az elemzések azt mutatták: a szülők a büntetést a késedelem „árának” tekintették, vagyis úgy gondolták a pénzzel éppen „megvásárolható” a késés.

Az ember egyszerre több világban él. Életünk keretét egyrészt a kis csoport, néhány tucat egymást ismerő, egymás erényeit és hibáit jól ismerő ember alkotja. Itt viselkedésünket az ösztönös reakciók, az örökölt szokások, az érzelmeken alapuló rokoni és baráti kapcsolatok irányítják. Ám életünk – egyre inkább – a globális társadalom színterén is zajlik. Ennek van egy otthonosabb része, ahol partnereink ugyan ismeretlenek, de ismerőssé teszik őket szokásaik, amelyekben osztozunk velük, a ruháikon viselt szimbólumok, a nyelv, amit használnak, ám egyre szélesedik a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot sugalló globális világ behatása. Ha az olvasó körbepillant a szobájában, alig talál valamit, ami tisztán „hazai”. Amit eszünk, és amibe öltözünk, amit olvasunk és nézünk, amit, és amivel csinálunk, azt mind távoli országok, és ismeretlen emberek készítették a számunkra, amiért cserébe mi olyan pénzt adtunk, amellyel ők fizettek az általunk készített dolgokért. Nem a pénzben hát, bennünk van a hiba! Nem vagyunk képesek – mert ez valóban nehéz – különválasztani az önzetlen segítség és az önző racionalitás világát.

Ennyiben érdemes odafigyelni Ferenc pápa intésére: hagyatkozzunk jobban bennünk levő, és mások önzetlen segítségére figyelmeztető ösztönökre. Ugyanakkor tartsuk eszünkben a kísérletek kétségbevonhatatlan eredményeit. Becsüljük meg a pénzt és a tulajdont, amelyek lehetővé tették több milliárd ember életét bolygónkon. Ne feledjük: inkább a piac, és a (magán) tulajdon, mint a szeretet és a szolidaritás, akadályozza meg, hogy az ember élete – mint egykor – „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid” (Th. Hobbes) legyen.

Miért gazdagodnak a politikusok?

A politikai szabadfogású birkózás jellegzetes területe a képviselők gazdagodásának firtatása. Választások idején különösen megsűrűsödnek a rokonok foglalkoztatásának stiklijeitől kezdve, a költségtérítésekkel történő manipulációkon keresztül egészen a „zseniális” ingatlan-befektetésekig – lásd Rogán Antal esete – terjedő esetek megszellőztetésének sora. Az ellenzéki „vádlottakat” többnyire a rendőrség vezeti el, míg a kormánypártiak esetén általában el sem indul a vizsgálat. A polgár meg „szelektív” kommentálja a történteket: kárörömmel az ellentábor lelepleződését, míg tagadóan a „sajátok” manipulációit. Ám amikor a leleplezések, majd az azt követő magyarázkodások egyre újabb fordulatait összeveti saját tapasztalataival, akkor feltárul a lényeg. Bár szeretné hinni, hogy a „politikus, a néppel együtt sír vagy nevet”, a valóságban a szabály az: a politikus, mindig jól jár, függetlenül attól, szomorú-e vagy örül-e a nép.

A kérdésre, vajon mi az oka, hogy a politika szereplői gyorsabban gazdagodnak, mint az átlagember, a válasz összetett. Ez nyilván függ, a törvényektől, az intézményektől, az ellenőrzés szabályaitól és a nyilvánosság szerkezetétől és persze a gazdaság állapotától. Ám van egy további tényező, amelyet a tudomány régóta felismert, a polgárok is gyakran megtapasztalják, mégis rendre elfelejtkeznek róla, amikor megválasztják képviselőiket, illetve amikor „körmére kellene nézni” a megválasztottnak. A modern és demokratikus társadalmakban az előrejutás, szelekciós versenyben dől el. Bár az emberek maguk jelentkeznek – nem csupán politikusnak, de bármiféle szervezetbe vezetőnek – egy „vezér” dönt, hogy rajtvonalhoz állhatnak-e, végül pedig a polgár és a fogyasztó választ, kit részesít előnyben.

Nos, hogy ebben a szelekciós versenyben kik kerülnek az élre, már csaknem pontosan 500 éve tudjuk. 1513 táján fejezte be N. Machiavelli a – még ma is izgalmas olvasmányt nyújtó könyvét – A Fejedelem – amelyben leírta a sikeres vezető, tiszteletére machiavellistának nevezett típusát. A pszichológia részletesen feltárta a machiavellista viselkedést: hideg fejjel mérlegel, és hűvös logikával választja ki az adott helyzetben számára legelőnyösebb viselkedést. Korábbi szövetségeseinek – ha az előnyére válik – könnyen hátat fordít, és morális megfontolásoktól nem zavartatva választják meg a pillanatnyilag számára legelőnyösebb stratégiát. A machiavellizmus mérésére kifejlesztett un. Mach-teszt segítségével pedig el lehet elkülöníteni a magas illetve az alacsony Mach. számmal jellemezhető személyeket.

De vajon, miként viselkednek a machiavellisták, ha pénzzel kerülnek kapcsolatba – ezt elemezték az elmúlt hetekben publikált cikkükben magyar kutatók. (Bereczkei, T. et. al. A Machiavellisták: Ügyes döntéshozók. 2014. Magyar Pszichológiai Szemle. 69. 2/1. 337-362). A kísérlet során az agyba is „bepillantva” – nemzetközi mércével is jelentős – új eredmények születtek. A vizsgálatban a társas viszonyok elemzésére kifejlesztett un. bizalmi játék egy változatát használták. Ebben a játékban az egyik személy (a befektető) 1000 Ft-ot kapott, amiből, szabadon eldönthette, mennyit ad át egy általa ismeretlen résztvevőnek (a meghatalmazottnak). Az átadott pénzt a játékvezető megháromszorozta, majd a meghatalmazott eldönthette, hogy az így megnövelt pénzéből, mennyit oszt vissza az őt kedvezményező befektetőnek. Világos, hogy az efféle játékokban – mint az életben szinte mindenütt – előbukkant a mohóság és az önzés motívuma (minél kevesebbet átadni a sajátból!), illetve az együttműködés és bizalom ösztöne (lehetővé tenni és viszonozni visszatérítést!). Az ilyen helyzetekben a különféle emberek különféleképen döntenek, ezért is alkalmas arra, hogy teszteljük a politika magas machiavellistáinak viselkedését.

Az eredmények elgondolkoztatók: míg a kevéssé machiavellisták befektetőként, az 1000 Ft-ból átlagosan 550-et ajánlottak fel, addig a magas Mach. számmal rendelkezők csupán 330 Ft-ot. Ugyanakkor a befektetők hozzájárulásából – meghatalmazottként – az alacsony Mach-osok 230 Ft-ot osztottak vissza, a magas Mach-osok viszont alig 153 Ft-ot engedtek át, az őket korábban kedvezményezőknek. Összességében a gyengén machiavellisták nyeresége a játék végén csaknem 2000 Ft-al elmaradt a magas Mach-osokétól. A kutatók úgy találták, hogy az erős machiavellisták „elrejtik önző indítékaikat és altruizmust színlelnek mások jelenlétében, de szigorún önérdek-érvényesítővé válnak, amikor a helyzet ezt teszi lehetővé”.

A vizsgálat tehát visszaigazolta a machiavellistákról korábban kialakult képet: másoknál jobban képesek kihasználni a számukra kedvező lehetőségeket, kevesebb gátlást éreznek, amikor szabályokat áthágnak. Szeretik az olyan helyzeteket, amikor nem átlátható szabályok között lehet lavírozgatni, és másoknál jobban figyelik a többiek korábbi viselkedését. Emlékezetük ugyanakkor „szelektív”: az érdeksérelmeiket örökre megjegyzik, míg a kapott jótettről hamar elfelejtkeznek. Állandóan és érzelem-mentesen „monitorozzák” mások viselkedését és azonnal „lereagálják” a változását. Ez az oka, hogy – egyéb „toxikus” tulajdonságaik, a nárcisztikusság és a paranoia ellenére – az átlagembereknél sikeresebbek a társas kapcsolatban Ez a magyarázata, hogy éppen a machiavellisták választódnak ki vezetőként a gazdaságban és a politikában. Lehet, a hétköznapi emberek ösztönösen elutasítják a „machiavellista” viselkedést, mivel azonban meggyőzőbben szerepelnek a vezetői versenyben, éppen átlagemberek szavazataival minden szervezet vezetői posztjait „megszállják”.

Annak, hogy a vezetői posztokat betöltő machiavellisták – valóságos teljesítményüktől függetlenül – megmaradjanak a vezetői poszton két feltétele van: nincs büntetés és biztosított az anonimitás!  Vagyis, ha a szervezeteken belül elnézik a vezetők ön-érdekű viselkedését, és elfogadják, hogy a stiklik elkövetői vezetők maradjanak – ezzel megerősítve őket hitükben, következmények nélkül oszthatják maguknak a pénzt – nos, akkor a szervezetek a saját sírjukat ássák meg! Ha viszont a polgár belenyugszanak abba, hogy a tényeket elzárják előlük, és a politikusok sikeresen akadályozzák meg, egy olyan átlátható rendszer létrejöttét, amelyben bárkinek – ellenzékinek, kormánypártinak, és párton kívülinek – lehetősége van bepillantani a kulisszák mögé és lelepleződhetnek azok, akik maguknak osztogatnak pénzt, akkor demokrácia ássa meg saját sírját!