Fukuyama helyesbít.

Viszonylag későn, 1986-ban, majd 40 évesen, utaztunk először feleségemmel – és az állandóan elforró hűtővizű Skodával – „Nyugatra”. Máig visszatérő rémálmunk, ahogyan ismeretlen utakon „bénázunk”, igyekezve fel-, vagy éppen lehajtani az autópályáról. Gyakran a kényszerű spórolás miatt választottuk a hosszabb, lassúbb és kényelmetlenebb mellékutakat. Két tapasztalat azonban örökre belénk rögződött. Az első: hiába próbálunk takarékoskodni, az autópálya mindig gyorsabb és olcsóbb. A második: egyetlen félreértett jelzés, pillanatnyi késedelem, és máris elvétettük az utat. Szorongva látjuk, hogyan húznak el mellettünk, és ismét hosszú, kanyargós útra kényszerülünk, hogy visszakerüljünk az autópályára.

Nemrég, a berlini fal leomlásának és – nem mellékesen – a kerekasztal tárgyalások megindulásának negyedévszázados évfordulójára emlékezve ugyanez az élmény köszöntött vissza. Felrémlett, ahogyan sokáig, csak messziről figyelhettük a dinamikus és kellemes társadalmakat, amint zökkenőmentesen suhannak céljaik felé. Majd egyszer csak mi is becsatlakozhattunk: slampos diktatúráinkat itt-ott új intézményekkel „feltunningolva”, végre felhajthattunk a történelmi „autópályára”. Szinte láttuk magunk előtt a végcélt – a liberális demokrácia és a piacgazdaság modelljét – amelyet F. Fukuyama, „A történelem vége”. (1992) című, óriási sikerű könyve rajzolt élénk színekkel elénk. Ám valahol, valamit elvéthettünk. Az út, amin most haladunk, újra döcögős és kátyús. Mai állapotaink a régi – egykor puhának nevezett, ma azonban egyáltalán nem puhának érzett – diktatúrára emlékeztetnek.

Mára világossá vált, hogy Fukuyama műve ugyan egy turisztikai hirdetés meggyőző erejével vetítette elénk a világpiacra nyitott, a magántulajdonra építő, a liberális demokráciát megvalósító, és széleskörű egyéni szabadságjogokat biztosító társadalom modelljét, ám történelmi „útvonal-térképként” mégsem vált be. A 21. század a követésre ajánlott minta válságát, és egy különös képződmény – az un. racionális autokrácia – felemelkedését hozta. Egyes, a polgári jogokat és a demokrácia intézményeit korlátozó társadalmak kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújtanak (pl. Szingapúr, vagy Kína, de nem Oroszország!), miközben az egyéni és kollektív jogokat biztosító társadalmak dinamizmusa lecsökkent. S mint egykor, az elvétett lehajtó-sávon kifelé sodródva, a történelem mellettünk levő sávjában egyre többen húznak el, és amikor visszasorolnánk, ránk dudálnak, jelezve a felfestett záróvonalat. Akkor most Keletre vagy Nyugatra vessük vigyázó szemünket – kérdezheti a bizonytalan olvasó?

A civilizációk, a kultúrák és a nemzetek történelmi élet-pályáját az elmúlt évtizedben könyvek egész sora rajzolta fel. A legtöbbet idézett mű – Acemoglu-Robinson: Miért buknak meg nemzetek? – még szemléletes jelzőtáblákat is állított a történelem „autópályájára”: a kizsákmányolótól (extraktív) a befogadó (inkluzív) intézmények felé történő elmozdulás jelölte ki a kötelező haladási irányt. Ám még ez az elemzés is csak utalt arra, hogy a nemzetek számára több „becsatlakozási” lehetőség bukkan elő, és hiányzott belőle a politikai fő-, mellék-, és bekötőutak pontos rajza is. Pedig a történelmi „sávváltás” nemcsak esélyt teremt, komoly veszélyeket is rejt.

Az irányváltást megelőző manőverek sorrendjének fontosságát Fukuyama legújabb – a napokban megjelent – „Political Order and Political Decay. From French Revolution to the Present” című könyve elemzi. A szerző felismerte, az egyes országok sorsát nemcsak az határozza meg, hogy rátérnek-e egyáltalán a történelmi „főútvonalra”. Veszélyek leselkednek a becsatlakozni igyekvő nemzetekre a „sávváltás” közben is. Van-e szerepe – tette fel a kérdést – a modernizáció későbbi sikerében, hogy a társadalmak milyen sorrendben teremtik meg a fejlődéshez szükséges intézményeket? Válasza elgondolkoztató: a jövőt döntően befolyásolja, vajon a „nép” először demokráciát „kap”, vagy előbb a hatékonyan és átláthatóan működő államot építi ki a társadalom. Történelmileg jobban jártak – érvel – az „északiak” (Németország és skandinávok), akik a hatékony bürokráciának adtak elsőbbséget, mint a „déliek” (Görögország és Olaszország), akik az általános választójogon alapuló demokráciával kezdték.

A sorrendet az tette fontossá, hogy a 19. században, még az akkori élenjáró országokban is, un. patrimóniális társadalom létezett. Ezekben a társadalmakban a vagyont gazdag családok birtokolták, a hatalom – kizárólag saját érdekeik érvényesítésére törekvő – dinasztikus csoportok kezében összpontosult. Az előrejutás és az elitbe kerülés – Fukuyama megfogalmazása szerint – a „családnak és a barátoknak való kedvezéstől függ”. Ilyen feltételek között a demokrácia bevezetése – ami egyet jelentett a versenyző pártrendszer kialakításával – a politikának a „szavazat-vásárlás” útján történő meghatározását eredményezte. Ezzel a problémának a jelentőségével induláskor sem ezek a társadalmak, sem pedig egy évszázad múlva a „rendszerváltók” nem voltak tisztában. Így a demokrácia és az általános választójog bevezetése automatikusan „beindította” az oligarchiák harcát, és ez sebezhetővé tette ezeket a társadalmakat.

Jól kiolvasható a fejlődésnek ez a menete az USA – Fukuyma által, a német és a görög „fejlődési pálya” közötti átmenetként szemlélő – történelméből. Az USA – állapítja meg – a 19. század elején patrimóniális irányban indult, fokozatosan megerősödtek, és meghatározóvá váltak az oligarchiák. Ám a 19. század végén irányváltás történt: az USA irányt vett a hatékony és felelős állam kialakítása felé. Az állami bürokrácia szakmai alapon választódott ki, és a politikai pártok befolyása az intézmények posztjainak elosztásában lecsökkent. A váltásban – állapítja meg Fukuyama – döntő szerepe volt az amerikai középosztály megerősödésének és öntudatra ébredésének. Bár Európa esetében nagyobb szerepet szán a hadseregek sikereit meghatározó hatékony bürokratikus vezetésnek, ám – megítélésem szerint – az öreg kontinens politikai arculatát is alapvetően a középosztály felemelkedése formálta.

A középosztály számára a 20. században felgyorsuló növekedés és a dinamikus fejlődés, anyagi biztonságot, és társadalmi stabilitást hozott. A stabilitás azután növelte biztonságérzetét, az pedig nagyobb önbizalmat teremtett. Tagjai egyre magasabb – előbb közép, majd felsőfokú – végzettséget szereztek, és elindulhattak a karrier lépcsőjén a vállalkozásokban illetve az állami szervezetekben. A növekvő képzettséggel párhuzamosan szélesedtek szakmai tapasztalataik, emelkedett társadalmi státuszuk, és erősödött társadalmi öntudatuk. Képessé váltak és hajlandók lettek érdekeik – tiszta verseny, nyitott társadalom, egyéni szabadságjogok, teljesítmény-alapú kiválasztódás, szabad vállalkozás – megfogalmazására és képviseletére. Az egyik oldalon, ráébredtek, hogy már nemcsak a láncait veszíthetik, ugyanakkor felismerték növekvő befolyásukat, amelyet a képviseleti demokrácia nyújtott a számukra.  A 20. század tehát – egyebek mellett – alapvetően arról szól: a hatalomra került középosztály miként törte meg, szorította ki a hatalomból a patrimóniális társadalom hatalmi csoportjait. A II. világháborút követően úgy tűnt: a fejlett demokráciák társadalmaiban végleg befellegzett az oligarchiák, és a dinasztiák hatalmának.

A fejlődés azonban a 80-as évektől más irányt vett. Th. Piketty, nemrég megjelent, nagy vihart kavart, könyve („Capital in the Twenty-First Century”) arra a megállapításra jutott, hogy a 20. század középső harmadának kedvező folyamatai, – a jövedelemi és az esélybeli egyenlőtlenségek csökkenése – a körülmények egyedi összejátszásának következményeként megtörtek. A kutatások egybehangzó eredményei arra utaltak: a 80-as évektől a fejlett társadalmakban a „felső 1%” részesedése a nemzeti vagyonból, és a jövedelmekből újra növekedésnek indult, és növekvő tőkéjükre támaszkodva fokozatosan újraépítették hatalmi pozícióikat. A 21. századba átlépve, visszatérni látszik a régi rend. Egyrészt, a kirobbant válság miatt, a középosztály teret veszített, biztonságérzete megrendült, önbizalma elpárolgott, politikai aktivitása lecsökkent, ellenőrző szerepe erodálódott. Másrészt, ezzel párhuzamosan, a társadalom legfelső 10% és még inkább 1%-a fokozatosan visszaszerezte korábban elveszített befolyását. Határozottan – és szégyenkezés nélkül – törekszik érdekei érvényesítésére. Csak egyetlen, de tipikus példa: a Koch család, az USA legnagyobb vagyont – a százmilliárd dollár értékű Koch Industries-t – birtokoló dinasztiája. A család, az elnökségre pályázó Obama ellen viselt, nem is titkoltan, valóságos – több-száz millió dollárt (!) mozgósító, végül mégis vesztes – háborút. (J. Mayer 2010. Covert Operation: The billionaire brothers who are waging a war against Obama.)

A patrimóniális társadalom újjáépülését segíti – az elmondottakon túl – az USA Legfelső Bíróságának az elmúlt években hozott néhány jellegzetes döntése: a pártok finanszírozásban az egyéni hozzájárulás korlátozásának megszüntetése, illetve a pozitív diszkrimináció korlátozása. De a „régi világ” újraéledésére utal egy további változás is. A 20. század meghatározó vagyonos osztályának tipikus alakjai a „self-made man” vállalkozók voltak: H. Fordtól, S. Waltonon keresztül, egészen B. Gatesig. A 21. század új hatalmi csoportjait azonban döntően az egykori birodalom-építők, „járadék-élvező” utódai alkotják. A járadék-élvezők – „szelvény-vagdosók” – viselkedése azonban „reakciósabb” elődeiknél. A sikeres elődök hibája mindössze az volt, hogy úgy vélik, ha nekik sikerült, akkor bárkinek sikerülhet. Az utódaikat azonban – mint a Walton vagy a Koch család örököseit – a hatalom és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása, a patrimóniális társadalom konzerválása vezeti.

A felsorolt változások összefonódva idézték elő, a 20. század sikeres demokráciáinak válságát. A demokrácia ugyanis a valóságban egy probléma-megoldó „gépezet”. Működését egyaránt meghatározza a szerkezete (az intézmények) és a működtető „gépészek” (nem kizárólag, sőt nem is elsősorban, a politikusok, hanem az egész középosztály!) ismeretei, motivációja és bizalma a gépezet működésében. A demokrácia terjedésének megtorpanása közvetlen kapcsolatban van a középosztály hanyatlásával. Ám a 21. században egy visszarendeződési folyamat is beindult. Szinte a semmiből, egy különös a „versenytárs” – a „racionális autokrácia” – bukkant elő. Az ilyen társadalmak – jellegzetes példa, Szingapúr – hatékony kormányzással, magas növekedési ütemet és gyors modernizációt érnek el, miközben az egyéni polgári jogok és a demokrácia intézményrendszereit korlátozták.

Míg két évtizede senki nem vitatta a „Történelem vége” tételét – a liberális demokráciáké a jövő – ma sokan inkább kételkedve fogadják ezt az előrejelzést. (Micklethwait, J. Wooldridge, A. The Fourth Revolution. 2014.). Az egykor dinamikus „Nyugat” – a könyv megfogalmazása szerint – „elefantiázisban” szenved. Polgáraihoz hasonlóan, betegesen elhízott, és egyre nehezebben kúrálható nyavalyákkal küszködik, miközben vetélytársai – legalább is egy részük – hatékonyan képesek a társadalom kormányzására. Arra bíztatják hát a fejlett demokráciákat, hogy – miként tették ezt a múltban – elfogulatlanul elemezzék a helyzetüket, és tanuljanak a történelemből. Kevesebb önelégültség, másokat kioktató öndicséret és több nyitottság a világ más történelmi hagyományain és kultúráján nyugvó tapasztalatok befogadására. Ugyanakkor, a sokak – pl. Orbán Viktor – példaképnek tekintett Szingapúrról adott jellemzésük – „Disneyland, halálbüntetéssel” – óvatosságra int.

A 21. század válságait nem a karizmatikus vezérek vagy a látnoki képességű próféták hiánya idézte elő. A problémák gyökere: a gazdasági feltételek és társadalmi körülmények alapvető, – inkább a földtörténeti jégkorszak beköszöntére, mint annak elmúltát követő kellemes felmelegedésre emlékeztető – átalakulása. Az efféle katasztrófák idején soha nem a hatalmas test, az erős izmok, és az éles fogak, hanem a tanulni képes agy, és az alkalmazkodóképesség a túlélés kulcsa. Ez utóbbi feltételnek azonban leginkább egy egészében és elemeiben egyaránt alkalmazkodni képes decentralizált rendszer felel meg. A politikai elefántiázis kifejezés viszont egyértelműen olyan, az egyensúlyi és a hatékonysági szempontokra süketen centralizáló és presztízs-terülteket túlfejlesztő államra utal, amely éppen az alkalmazkodást lehetővé tevő területekről vonja el a forrásokat. A rugalmas és alkalmazkodó-képes társadalmat inkább példázzák a kis európai államok – Svájc, Dánia, Hollandia, és a skandinávok – mint a kelet felé sasszézó, a valódi helyett illiberális demokráciát, a felelős állam helyett irracionális önkényuralmat megvalósító Magyarország. Ezért fontos számunkra Fukuyama, hogy kicsit megkésve ugyan – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – kiigazította magát. Belátta: ez még nem a „történelem vége”. A cél mindössze az, hogy „jussunk el végre Dániáig” (getting to Denmark). Jelenlegi állapotainkat tekintve azonban ez a cél csak látszólag van közelebb, mint a történelem vége.

Miért buknak el a rendszerváltások?

„Miért van az, hogy minden magasztos eszme, végül a szűklátókörű bürokrácia és a kisszerű önkény mocsarába fullad?” – fogalmazta kérdéssé élete szomorú tapasztalatát egykor Bakunyin. Miért – teszik fel ugyanezt a kérdést, a rendszert-váltó Közép Európában, az arab tavasz országaiban, és a világ számtalan más táján. Mintha valami ellenállhatatlan hatás – R. Michels kifejezésével élve, „vastörvény” – térítené el az embereket a józan viselkedéstől és sodorná a társadalmakat egyre mélyebbre. Pedig 1990-ben minden világosnak tűnt: a rendszerváltók, a fejlett „Nyugat” politikai, és gazdasági modellje alapján, nekiláttak „átépíteni” társadalmuk teljes intézményrendszerét. Az átvett siker-modell hosszú történelmi fejlődés eredményeként formálódott ki. A kezdetben alapvetően kizsákmányoló (extraktív) jellegű, feudális intézményrendszer – Európa különböző országaiban, eltérő pályákon haladva – fokozatosan a polgári társadalmak befogadó (inkluzív) rendszerévé formálódott. (Acemoglu és Robinson. Mért buknak meg nemzetek? 2013)

Az extraktív intézményrendszer jellemzői: az autoritárius hatalomgyakorlás, a rendeleti kormányzás (rule by law), a klientizmus, az átláthatóság korlátozása, a hatalmi csoportok érdekeinek alárendelt jogszolgáltatás, a vállalkozás és a kiemelkedés lehetőségeihez való egyenlőtlen hozzáférés. Az ilyen társadalmakban gyenge a kezdeményezőkészség, alacsony az innovativitás, viszont magas szintű az intézmények iránti bizalmatlanság, és a korrupció. Az inkluzív intézmény-rendszert viszont az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma (rule of law), a bürokrácia átláthatósága, a vezetők felelősségre vonhatósága, a meritokrácia, az egyenlő versenyfeltételek, az információ szabadsága alkotja. Az ilyen társadalmakban a polgárok szabálykövetők, magas az intézményekbe vetett bizalom és a teljesítmény motivációja, ugyanakkor alacsony a korrupció és a nepotizmus.

A magyar rendszerváltás első lépése az 1989 június 13-án kezdődő Kerekasztal tárgyalásokat követő megállapodás volt. A hat alapvető törvényjavaslat – az Alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártokról, a választásról, a Büntetőtörvénykönyvről, és a büntetőeljárásról – megteremtette az átalakulás keretét, és ezzel a kormányzás minőségét jelző index (Worldwide Governance Indicators – WGI), a „puha-diktatúra”, az extraktív térfél 40 pontjáról, az inkluzív végpont irányába, 65 pontra ugrott. A további változások, mint egy rádió beállítása történt: a társadalom intézményi „hangolásának” szabályozó-gombjain a politikusok tartották rajta a kezüket. Az egymást követő kormányok fokozatosan formálták az intézmények rendszerét, illetve az ezek működési feltételeit befolyásoló törvényeket, szabályokat és szervezeteket. Ha tehát a kétségtelen visszarendeződés magyarázatát keressük, azokat az összekapcsolódó „vastörvényeket” kell azonosítani, amelyek fokozatosan erodálták, és a szétesés szélére sodorták demokráciánk rendszerét.

1. A kiválasztódás „vastörvénye”

Az első – gyakran hivatkozott – tényező: a politikusok személyisége. A modern demokráciákban két személyiségvonás nélkülözhetetlen az előrejutáshoz. Az egyik: a hatalmi manipulációs képesség. Ez, a – N. Machiavellire utaló – „High Mach.” személyiség eszközként kezeli az embereket, tétovázás nélkül hazudik, ha érdekei ezt diktálják, és „ki van iktatva” morális fékje. A kiválasztódás másik nélkülözhetetlen tényezője: a narcisztikusság. A „High Narc.” jellemzője, az egyik oldalon, az ambíció, az optimizmus, a kockázatvállalási hajlandóság és mások meggyőzésének képessége. A másik oldalon viszont, önimádó, önmagát előtérbe helyező, mindenkit lehengerelni akaró, hibáit soha be nem ismerő, az eredményeket kizárólag önmagának tulajdonító, a hibákat mindig másban kereső, „celeb” személyiség.

A rendszerváltás során kialakuló új politikusi elit tagjai – a kiválasztódás „vastörvénye” hatására – „High Mach + High Narc.” típusúak. Aki bármelyikben gyenge, az, vagy nem jelentkezik, vagy kiszelektálódik. Ez a típus előszeretettel tűnteti fel magát „nemzet-megmentőként”, s mivel ebben a szerepben érzi magát igazán otthon, gyakran tudatosan idéz elő krízis-helyzeteket. Az ilyen személyiségek találkozása – párton belül, de még inkább azok között – többnyire ütközéssel végződik. Mindegyik kész arra, hogy pártját és országát – de akár az egész világot, gondoljunk csak az USA költségvetési vitájára – a szakadék szélére vezérelje, csak hogy saját nagyságát és rendíthetetlenségét demonstrálja. Kiszorítják mozgalombeli versenytársaikat, és magukat, autokratikus vezetési stílusukat elfogadó – „igenis” – emberekkel veszik körül magukat. Igyekeznek megszabadulni az ellenőrzéstől és eltávolítani az útjukban álló az intézményi korlátokat. Ezek az új típusú „karizmatikus” vezetők – a maguk „kézi-vezérléses” stílusával – szükségszerűen tolják az egész intézmény-rendszert vissza, az extraktív irányba!

2. Az oligarchia „vastörvénye”

A közélet színpadát uraló „High Mach + High Narc” politikusok eleve hajlamosak az őket korlátozó szabályokat, személyeket és ellenőrző testületeket kiiktatni. Ám a pártokon belül fellép egy további torzító tényező. Éppen egy évszázada egy fiatal német szociológus – Robert Michels – saját személyes negatív tapasztalati alapján fogalmazta meg a tömegpártok belső folyamatait uraló, kikerülhetetlen szabályt: az oligarchia vastörvényét. „Minden politikai pártban – írta – folyamatosan belső hatalmi harcok folynak. Az oligarchiák minden tagja tele van gyanakvással azok iránt, akik a hatalmi hierarchiába való belépésre aspirálnak, és ezeket nem egyszerűen „elvtársaknak”, hanem vetélytársaknak tekinti, akik az ő megszerzett pozícióit veszélyeztethetik, ahelyett, hogy megvárnák, amíg természetes módon meghalnak”. (R. Michels. 1962. Political Parties.)

Bizonyos történelmi helyzetekben – ilyen volt az I világháborút követően, a fasizmus és a bolsevizmus uralomra jutásának korszaka – felerősödik az „oligarchizálódás” veszélye: megnő a tömegek politikai aktivitása, a pártok taglétszáma, bővül az állam hatóköre, és a politika sokak számára kínál kívánatos élet-programot. Az „oligarchizálódást” korlátozhatja a társadalom demokratikus hagyománya, az oligarchiák veszélyét mutató történelmi tapasztalat, az állami vagyon „lenyúlásának” megakadályozása, és a társadalmai nyilvánosság. Ezek a tényezők szorították vissza az oligarchiák elterjedését Nyugat-Európában a II világháborút követően. Így a jelenség csak a politikai szociológiai tananyag lábjegyzetében bukkant fel. Ez az oka, hogy erre a problémára a rendszerváltás során nem fordítottak kellő figyelmét, holott ezekben a társadalmakban nagy volt az „oligarchizálódás” veszélye.

A volt szocialista országokban ugyanis hiányoztak a demokratikus hagyományok, az intézmények iránti bizalom kisebb mértékű, a társadalom értékrendszere „elfogadóbb” az oligarchizálódás iránt. A jóléti állam forrásainak birtoklása és a privatizáció pedig szinte ellenállhatatlan csábítást jelentettek. Mindez azt eredményezte, a „rendszerváltóknál” többnyire nem volt, ami korlátot szabjon az „oligarchia vastörvénye” érvényesülésének. Ezt a tendenciát erősítette, hogy ebben az időszakban eleve nagyon nagy-számú szabályt kellett megalkotni, és képviselők többnyire képtelenek voltak ennek nyomon követésére. A jelenlegi parlamentben – amikor a kormány-párt áttekinthetetlen számú törvényjavaslatot, és kiegészítést nyújt be, és rendszerszerűen alkalmazza a képviselői indítványokat, a végszavazás előtti módosításokat és a „saláta-törvényeket” – végleg lehetetlenné vált a politikai ellenőrzés. A parlamentnek ez a működés-módja a képviselőket, szakértő döntéshozóból, gondolkodás nélküli „bio-díszletté” változtatta. Ez pedig nem csupán a kollektív felelőtlenség eluralkodására, hanem az intézményrendszer az extraktív irányban történő torzulására is vezetett.

3. Az elitváltás „vastörvénye”

A „oligarchia vastörvénye” szükségképpen kisugárzódik, az állami bürokráciára, és a gazdasági elit, pártokhoz kötődő, támogatást kínáló, egyben befolyásolási lehetőséget kereső körére. Ezek a csoportok azért fontosak, mert ők váltják valóra a párt akaratát, és befolyásolják a támogatók „hadrafoghatóságára”. A „rendszer-váltások” szinte szükségszerűen kapcsolódnak össze gyorsított elit-váltással. Ennek szelekciós szabályát – az elit-váltás „vastörvényét” – nemrég egy belső eligazításán Orbán Viktor így fogalmazta meg: „Aki tisztességesen viselkedik, azt, ha megsebesül, kihozzuk a csatatérről, de aki nem, arra mi is lőni fogunk.” Ez a mondat félreérthetetlenül megadja a viselkedés „aranyszabályát”: feltétlen engedelmesség, kételkedés nélküli támogatás, és kritikátlan lojalitás.

A gyorsított elit-csere során tehát – így volt ez a kommunista hatalomátvételt követően is, de így zajlott le nemrég az MSZP-n belüli generáció-váltáskor – szükségképen háttérbe szorul az értelmiségi lét legfontosabb jellemzője: a kritikus és önálló gondolkodás. A párt elvárja a vezér feltétel nélküli támogatását. Nem szeretik azt, aki kritikát fogalmaz meg, vagy akár fenntartásai vannak. Lojalitást és kételkedés nélküli behódolást, az elvárásoknak való megfelelést követelnek. A morális-tartás és a szakértelem másodlagos, a vezér iránti töretlen hit állandó kinyilvánításához képest. Így, elitváltás idején ritkán kerülnek meghatározó pozíciókba autonóm szakemberek. Az állami bürokrácia posztjait is a párt irányvonalát ellenmondás nélkül kiszolgálni hajlandó személyek töltik be. Ez a tendencia ismét csak az extraktív, és nem az inkluzív típusú intézmények létrejöttének kedvez.

4. A vagyonépítés „vastörvénye”

Az előző tényezők külön-külön is hajlamossá teszik a politikát a „kisiklásra”, ám összekapcsolódásuk elkerülhetetlenné tette az intézményrendszer extraktív irányú sodródását. A sodródás mértékét és tartalmát alapvetően két érdekcsoport befolyásolja: a gazdasági elit, amelyik a számára életbevágóan fontos, milyen játékszabályok között dolgozik, és a választópolgárok széles köre, akik, végső soron eldöntik, kit emelnek kormányra, ki fogja őket képviselni országos és helyi szinten?

A gazdasági elit érdeke – látszólag – a mindenkire egyformán érvényes játékszabályok, az egyenlő és átlátható verseny-feltételek, és a versenyben való szabad részvétel. Ám a „rendszerváltást” követő privatizáció a személyes meggazdagodás – soha vissza nem térő – lehetőségével kecsegtetett. Így a pártokhoz „csatlakozó” – azokat finanszírozó, majd a számlát benyújtó – csoportok valóságos érdeke: magán-vagyonná konvertálni a jóléti állam és a közösségek forrásait. Mindez alapvetően a „potyautas” viselkedést ösztönözte: „megbundázni” a szabályokat, kisajátíthatóvá tenni a közösség vagyonát, és a mindenkire érvényes játékszabályok helyett, egyéni előnyöket érvényesíttetni a döntéshozókkal. Nem véletlen hát, hogy a „politika-hangolók” magánérdekeik szem előtt tartásával építették tovább az intézményrendszert.

Tekintsünk el most az elmúlt időszak – különböző pártokhoz kötődő személyek meggazdagodásának – látványos eseteitől, elég egyetlen pillantást vetni a 100 leggazdagabb magyar névsorára, hogy meggyőződjünk, túlnyomó többségük – saját számításaim szerint 85%-uk – gazdagodásának forrása, az állami és az önkormányzati vagyonhoz való hozzáférést lehetővé tevő politikai kapcsolat, a versenyfeltételek politikai befolyásolása, mások abból való kizárása volt. Vagyis, a rendszerváltást követően, a társadalmi vagyon újraelosztása – gondoljunk most a „trafik-, vagy föld-mutyira” és többi mutyikra – egyértelműen az extraktív intézményrendszer logikája alapján történt.

Minden érdekcsoport azért „lobbizott”, hogy ne átláthatóan és ellenőrizhető törvényekben, hanem politikai kapcsolataik által szabályozzák az állami vagyonhoz való hozzáférését. Azt igyekeztek elérni – többnyire sikeresen – hogy korlátozzák a betekintést, szűkítsék az ellenőrzést, „elhessegessék” a médiát és a civil szervezeteket, és érvényesíteni tudják hatalmi kapcsolataikat. Ennek jele, hogy a magyar társadalom korrupciós „szennyezettsége” a rendszerváltást követően egy ideig csökkent, majd a 2000 után ismét növekedni kezdett és magas szinten állandósult. (Lásd: a Corruption Perception Index alakulását). A következmény: a kiépülő rendszer extraktív irányban történő eltolódása szinte megakadályozhatatlan volt, és a rendszer ténylegesen abban az irányban mozdult el.

5. A kollektív bizalmatlanság „vastörvénye”.

A létrejövő intézményrendszerre a „végső áldást” a választópolgár adja. Döntéseit alapvetően két tényező befolyásolja: értékrendszere és történelmi tapasztalatai. A politikai viselkedést meghatározó értékeket, az értékszociológiai vizsgálatok feltárták. Az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került legújabb vizsgálatok megerősítette a korábbiakat. (TÁRKI: Értékszerkezet – polarizálódó politikai térben. 2013.) Ezek szerint a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távolabb, az ortodox (szláv) kultúrához közelebb helyezkedik el. (Közelebb Bulgáriához és Ukrajnához, mint Szlovéniához, és Csehországhoz). Kevésbé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat, kisebb méretű az aktív politikai szerepvállalás, nem törekszünk polgári jogainkkal élni. Értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítás értékei, míg erőteljesebb a tekintélykövetés, az engedelmességre nevelés fontossága.

A magyar társadalom értékrendszerének különösen két eleme – az intézmények iránti bizalom alacsony szintje, és a paternalizmus – az, amely negatívan befolyásolta a rendszerváltást. Az első azért fontos, mert az inkluzív rendszer alapja, hogy a polgárok elfogadják és követik az intézményi ösztönzőket. S valóban, tőlünk nyugatra, az emberek viselkedését az intézmények – személytelen, teljesítmény-központú, átlátható, és mindenkire egyenlően érvényes – szabályai terelik. Tőlünk keletre az amorális család-központúság az uralkodó: a családon kívül nem köt a morál, csak a hatalom fegyelmez. Nálunk – a „Komp-ország” szindróma okán – zűrzavar uralkodik: egy adott kapcsolatban nem tudni, hogy partnerünk az intézményi értéket vagy egyéni érdeket fogja-e követni. Mivel azonban az intézményekbe vetett bizalom gyenge, mindenki hajlamos egyéni kiskapukat keresni.

A magyar társadalom erősen paternalista: polgárai az államtól várják azt, amit nyugat-európában az egyén kötelességének tekintenek. A többség úgy gondolja: inkább az állam, semmint önmaga, felelős sorsának jobbra fordulásáért. Minthogy értékrendszere alapján hajlik a háttéralkura, inkább lemond jogairól és a hatalom jó-szándékában reménykedik. Ez azt jelenti, hogy elfogadja az átlátható és versenyre kényszerítő intézményrendszer sérülését. Zavarja a korrupció, de maga is szívesen alkalmazza. Az intézmények iránt bizalmatlanság miatt az érdekérvényesítés egyéni „kiskapuit” keresi. A következmény: kiszolgáltatott azoknak a mozgalmaknak, amelyek a klientúra-rendszert építenek ki, és elfogadja az intézményrendszernek az extraktív irányban történő elmozdulását.

6. A politikai reflexek „vastörvénye”

A társadalmi változásokat – a szervezetihez hasonlóan – a „jéghegy” metafora világítja meg: a szerveződések látható, vízből kiemelkedő része, a valóságban kicsiny, a túlnyomó rész, nehezen mozdíthatóan, és veszélyeket rejtően, a víz szintje alatt rejtőzik. A társadalom esetén a kiemelkedő felső részt a formális intézményrendszer alkotja. Ugyanakkor a polgár viselkedését alapvetőn a „víz-szint alatt levő”, nem látható, gyakran tagadott, érzelmektől áthatott tényezők határozzák meg. Ezek az informális intézmények: a kultúra örökölt szabályai, a szokások és még mélyebben, a generációk sokaságán keresztül átörökített ösztönszerű pszichológiai beállítódás. (Muraközi László. A bizalmatlanság hálójában. 2012.)

A „keleties” értékrend, a társadalmi tőke gyenge volta, a paternalizmus, a demokratikus hagyományok hiánya, a történelmileg kialakult torz politikai reflexek – a „jéghegy” láthatatlan, víz alatti része – ballasztként lassítja és kisiklatja a folyamatokat. Ezt a torzító hatást azután tovább erősíti a társadalom fogékonysága a „történelmi igazságtételre”. Mindez rendkívül sebezhetővé tette a társadalmat a politikai populizmusra. A társadalmi értékrend és a politikai reflexek ellenében nem lehet választást nyerni. Aki hatalomra akar kerülni, a fenti tényt nem hagyhatja figyelmen kívül. Ennek jellegzetes megnyilvánulása a kádári korszaktól napjainkig változatlanul érvényesülő, osztogatáson alapuló legitimitás-, majd szavazat-vásárlás. Ám, a pártok rendre foglyaivá váltak ígéreteiknek, és azoktól győzelem esetén sem szabadulhattak. Az ígérgetés elkerülhetetlen következménye a reális helyzetértékelés eltagadása, és a hazugság – lásd rezsicsökkentés – irracionális eszkalációja. Mindez számottevően közrejátszott abban, hogy a rendszer fékezhetetlenül csúszott visszafelé, az extraktív irányba.

A rendszerváltás „vastörvénye”

1950 elején Magyarország az extraktív-inkluzív skálán – a mai Észak-Korea szintjén – 15 pont táján tanyázott. 1965-re – a mai Kuba szintjére – 25 pontra, majd 1975-re a – a mai Fehér-Oroszország szintjére – 35 pontra emelkedett. 1985-ben – a mai Venezuela szintjén – 40 pont táján voltunk. (Ez azonban már beleütközött a rendszer korlátjaiba, amely képtelenné vált finanszírozni az osztogatáson alapuló legitimációt!) A szabad választások nyomán az intézményrendszer minősége 65 pontra emelkedett. A következő éveket két ellentétes tendencia határozta meg. Fokozatosan érvényesült az inkluzív intézményrendszer logikája, és ennek jeleként WGI pontjaink tovább emelkedtek. Ugyanakkor egyre fékezőbb hatást fejtettek ki a rendszerváltás „vastörvényei”. A helyzetet súlyosbította az átalakulással együtt járó válság, valamint a formális és informális intézményrendszer inkompatibilitása. Döntően emiatt a polgárok jólétének növekedése elmaradt a várakozásaiktól. Ez gyengítette a rendszerváltás legitimitását. Emellett, éppen az inkluzív rendszer legérzékenyebb pontjain – nem véletlenül – nem léptünk előre: megoldatlan maradt a párt-finanszírozás, a privatizációt folyamatos botrányok kísérték, a közbeszerzés átláthatatlan maradt.

A lendület a 21. század elején kifulladt. 2002-re pontjaink száma ugyan 81-re emelkedett, ám ezt követően csökkeni kezdett. Részben a Fidesz politikai akciói miatt beinduló „weimarizálódás”, részben a 2000 utáni kormányok gazdasági és politikai hibái miatt, fokozatosan romlott a politikai stabilitás, a kormányzati hatékonyság, és a szabályozói minőség. 2005-re a WGI pontjaink száma 75-re, majd 2010-ben 72-re süllyedt. A „fülkeforradalom” – rácáfolva sokak illúziójára – nem hozott pozitív fordulatot: a 2012-es mérések már csak 70 pont körüli értéket mutattak. Hasonló romlást jelez a többi intézményi minőséget jelző mutató: a demokrácia index, a szabadság index, a korrupciós index. Mindez előre vetíti, hogy 2014-re az intézmény-rendszer minősége a rendszerváltás időszakának szintjére esik: „visszakerültünk” a kezdőkörbe!

Lehet az idén szebb az időjárás és jövőre jobb a termés, nemzetközi vállalatok egyedi alkuk alapján építhetnek újabb gyárat, találhatunk gazdag keleti „barátokra”, akik hajlandók hitelezni, alakulhat ideig-óráig kedvezőbben a nemzetközi gazdasági légkör, és ez rövid-távon újra stabilizálhatja a forint árfolyamát, s főként, a kreatív bürokrácia mindig talál olyan mutatót, amelyekre, mint a siker jelére lehet hivatkozni. A rendszerváltás „vastörvényei” azonban kikerülhetetlenek: a globális világban az extraktív intézmény-rendszer a fokozatosan lecsúszás előidézője. Az ilyen társadalmak hosszú távon nem egyszerűen teret veszítenek, az összeomlás felé sodródnak.

Jövedelmet vagy esélyt: alanyi jogon?

A 20. század elején a legfelső és legalsó jövedelmi „tized” közötti különbség – még az akkori legfejlettebb országokban is – több mint 25-szoros volt. Az évtizedek során – döntően a termelékenység növekedése miatt – az egyenlőtlenség számottevően csökkent. A 70-es években a különbség „alig” 9-szeresre szűkült, és mindenki arra számított – ki reménykedve, ki pedig szorongva – hogy még kisebb lesz. A 80-as évektől azonban a jövedelmi olló újra nyílni kezdett. Ezt egy ideig elfedte a gazdasági növekedés, amely az elmaradóknak is juttatott a javakból. A 21. századba átlépve azonban az egyenlőtlenség mértéke elérte a múlt század elejeit. És ekkorra arra is ráébrednünk: az egyenlőtlenség problémája túlmutat a jövedelmi „szakadék” szélesedésén. Egyre több területen – a képzettségbeli elmaradás, a tartós munkanélküliség, a társadalmi beilleszkedés zavarai, a romló egészségi állapot, a széteső családok, drog és alkohol-problémák – mutatkoztak krízisjelenségek.

A társadalmak kezdetben tüneti kezeléssel próbálkoztak: az adózás, illetve a támogatások rendszerével igyekeztek orvosolni az egyenlőtlenséget. Miközben azonban egyre növekvő forrásokat fordítottak a „betegség” kezelésére, a probléma – mint a rák áttételei – egyre súlyosabb zavarokat idézett elő a társadalmi „test” különbözőbb pontjain. A „fájdalomcsillapító kúra” a világgazdasági válság kirobbanásával végleg felmondta a szolgálatot. Az egyenlőtlenség kórja megállíthatatlanul terjedt át a társadalmak legkülönbözőbb szféráira.

A jövedelmi különbségek növekedésének közvetlen kiváltó oka: a termelékenység emelkedése és a fizetések növekedése közötti korábban szoros kapcsolat a 70-es évektől megszűnt. Az automatizálás, a munka feltörekvő régiókba történő kiszervezése és a szakszervezetek romló alkupozíciója miatt fokozatosan kezdtek lemorzsolódni a jövedelmek. Először csak a „megszokott” emelkedés torpant meg, majd egész foglalkozási ágak értékelődtek le. Ezek a családok mind kevésbé tudtak lépést tartani a szakadatlanul bővülő fogyasztással, így munkaerejüket sem voltak képesek az emelkedő követelményeknek megfelelően újratermelni, ami tovább rontotta alkupozícióikat. Az elszegényedés elszigetelődéshez, az társadalmi lecsúszáshoz az pedig egy társadalmi csapda létrejöttéhez vezetett. A marginalizálódás hátrányos hatást fejtett ki a képzettség-, és munka-keresési motivációra, az életmódra, az egészségi állapotra, a szabálykövetésre, és a politikai részvételre, ami fokozta a leszakadást.

Az egyenlőtlenségek növekedése polarizálta az ezzel kapcsolatos nézeteket. Voltak, akik úgy reagáltak: „mindenki azt kapja, amit megérdemel”. Mások megvonták vállukat: „ez nem az állam dolga”. De mind többen emelték fel szavukat: „tűrhetetlen a szegénység terjedése”. Mára, a legtöbb országban, a legtöbb politikai erő elfogadta: valamit tenni kéne. Jó mutatja ezt, hogy ez kérdés központi témája volt a legutóbbi davosi világgazdasági fórumnak. Ám ma még csak egyetlen dologban van egyetértés: nem vezet megoldáshoz egyetlen – bármilyen hatékonynak gondolt – eszköz alkalmazása. Az elmúlt hónapokban, Obama elnök az „Egyenlőtlenség ellen” meghirdetett háborúja például egyszerre öt „csatatereket” jelölt ki: az oktatásba való befektetést, a minimál-bért, a társadalombiztosítást, az egészségügyet és a gazdasági növekedés felgyorsítását.

A szegénység és az egyenlőtlenség jelensége rendkívül összetett: vannak a fejlett országokra is jellemző összetevői, léteznek a „rendszerváltókra” érvényes hatások, és naponta szembesülünk saját, az elmúlt „nyóc” és négy évben elkövetett hibáinkkal. Ezért, kevésbé lehet bízni egyetlen „csodagyógyszerben”, inkább vezethet sikerre – miként a rák esetén – összetett és összehangolt terápia. Ebből a szemszögből érdemes értékelni, az elmúlt hónapokban kidolgozott, hasonló logikájú alapjövedelmet biztosító programokat – a LÉT munkacsoport feltétel nélküli alapjövedelem (FHJ) koncepcióját, a garantált minimum jövedelem (GMJ) elképzelését, végül az ELTE kutatói által kidolgozott, a többi közpolitikával összehangolt modelljét.

A vitát a FHJ indította és ez önmagában érték. A mostani választási kampányban – alapvetően a Fidesz bűnei miatt – szinte szó sem esik a valóságos nemzeti sorskérdésekről. Ebben a helyzetben tudományosan megalapozott vitát indítani igen fontos lépés. A helyzet súlyossága gyökeres megoldások keresésére ösztönöz, sajátossága miatt azonban hatékonyabb és könnyebben bevezethető megoldást ígérnek a több területet átfogó, egymással és a kapcsolódó területeket is számításba vevő megközelítések. Az FHJ nem helyettesítheti – ezt kidolgozói sem állítják – a társadalmi egyenlőtlenség enyhítésének a különböző rétegek egyedi helyzetéhez illeszkedő eszközöket alkalmazó, összehangolt akcióit. A gyermekek és a nyugdíjasok, a vidékiek és a városaik, a rövid ideje és a tartósan munkanélküliek, a felsőfokú képzettséggel rendelkezők és alacsony végzettségűek eltérő és „személyre szabott” programot igényelnek.

Ne felejtkezzünk meg az elmúlt évtizedek legfontosabb tapasztalatáról: a „megaprogramok” hatékonyságát alapvetően leronthatják a nem-várt mellékhatások. Nem célszerű indítani ilyen programot a valóság próbájával való szembesítés nélkül. A bevezetést meg kell előznie egy, sok emberre kiterjedő, hosszútávon folytatott, gondosan megtervezett modell-kísérletnek, amely igazolná a kidolgozókat és meggyőzhetné az ellenzőket: a rendszer nem egyszerűen működőképes, hanem az alternatív módszerekkel összevetve is hatékony. Az, hogy miként élik meg az emberek: egyrészt több és biztosabb pénzük lesz, másrészt viszont megszűnnek megszokott és elvárt juttatások, csak a valóságban derül ki.

Talán a legfontosabb: ne „fájdalomcsillapítóként” tekintsünk a garantált és feltétel nélküli alapjövedelemre. A szegénység felszámolására irányuló programok sikere azon múlik, elindul-e a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenség növekedésének társadalmi tényezőit – a képzéshez, a gyógyuláshoz, és munkához jutásban meglevő különbségeket – sikerül-e megszüntetni. Ez viszont jórészt azon múlik, képesek vagyunk-e változást elérni az emberek viselkedésében: növelni hajlandóságukat az önmagukba való befektetésre és a változó munkakövetelményekhez való alkalmazkodásra. Európa valóságos gondja: miként tudja felvenni a versenyt a mind okosabb és olcsóbb robotok, és a már nem olyan olcsó, de rugalmasabb ázsiai munkaerővel. Ehhez Magyarországon még egy felismerés szükséges: a termelés helyett a szolgáltatás teremt munkahelyet, amely viszont más típusú – szociálisan érzékeny, empátiával és több érzelmi intelligenciával rendelkező – munkaerőt igényel. Az egyenlőtlenség elleni harc igazi problémája nem az, hogy kevés a forrás a hiányt szenvedők biztos jövedelemhez juttatására, hanem, hogy e jövedelem birtokában is érdekeltek legyenek tanulni, alkalmazkodni a változó munkafeltételekhez, és kulturált közösséget építeni.

A beugrató kérdés

Képzeljen maga elé az olvasó két – évtizedekkel ezelőtt felszabadult – gyarmati országot, amelyek elmaradott gazdaságot, de viszonylag fejlett adminisztrációt kaptak örökül. A két ország a startnál egyformán szegény volt, ám, míg az A ország bővelkedett természeti kincsekben, mezőgazdasági terményeinek felvevő piacához közel helyezkedett el, és – lévén kellemes klímával, szépséges tengerparttal rendelkezett – ideális turisztikai célpontként szolgált, addig a B ország, a piacoktól távol, szegény természeti környezetben helyezkedett el, és eléggé megosztott volt etnikailag.  Volt azonban még egy fontos különbség: az A ország egyértelműen a demokrácia felé, míg a B ország alapvetően az autokratikus berendezkedés irányába vette az útját.

Mit gondolnak – szoktam hallgatóimnak feltenni a kérdést – kialakult-e bármilyen élet-színvonalbeli, és élet-minőségbeli különbség az országok között az évtizedek során, illetve melyik ország ért el kedvezőbb eredményt? Az első kérdésre egyhangúan a helyes választ adják: egyikük messze „elhúz” a másiktól a GDP/fő, az életminőség, lakosainak képzettsége, egészségi állapota tekintetében. A másikra azonban rendre a helytelen válasz adja: úgy vélik, az A ország lett az irigyelt, míg a B az elrettentő példa. Nos, a megfejtés: az A ország = Jamaika, míg a B ország = Szingapúr.

Jamaika – a külső megítélés szerint – demokratikus és szabad ország. „Demokrácia-pontja” ma nagyjából 9.17, amely a fejlett országokkal helyezi egy csoportba. Ugyanakkor a GDP/fő gyakorlatilag évtizedek óta alig nőtt, magas a korrupció és a bűnözés mértéke, az országra a „klientizmus” („sógor-komaság”) jellemző, és egymással vetélkedő a politikai oligarchiák tartják kézben a társadalmat. Szingapúrt viszont a „demokrácia-minősítők” – a demokratikus alapintézmények, a szólásszabadság és a politikai jogok alapján – nem minősítik demokratikus országnak. A meghatározó döntéseket, szinte a függetlenné válástól kezdve évtizedeken keresztül egyetlen személy, Lee Kuan Yew, az autokratikus vezető hozta meg, gyakorlatilag nem engedve beszólást a politika lehetséges aktorainak. Ugyanakkor az ország GDP/fő tekintetében mára megelőzte egykori gyarmattartóját (!), az életminőség alapján a legfejlettebbet közzé emelkedett, a korrupció és a bűnözés mértéke a legalacsonyabb az összehasonlítható országok között.

És most jön a – vigyázat – a beugrató kérdés: milyen következtetés vonható le mindebből? Ne feledje azonban, a leegyszerűsítő gondolkodásmód a politika világában (is) többnyire tévútra vezet. Ha tehát az olvasó azt olvasná ki az esettanulmányból, hogy a demokrácia nem fontos, ezzel szemben az autokratikus vezér, és tekintélyuralmi rendszer a gazdasági siker kulcsa – téved!  Ami elgondolkoztató, hogy a többnyire pontos demokrácia- és szabadság–minősítők néha „elmérik” a valóságos helyzetet. Hagyományosan úgy érvelnek: a több-párt rendszerű demokrácia hozza el a jólétet és a magas életminőséget.

A valóságban azonban a demokrácia nem pusztán a versengő pártokról szól. Lényege nem az, hogy időközönként választhatunk, kinek a vállára rakjuk a kormányzás terheit, a magunké helyett. A demokrácia nem arról szól, hogy – lustaságból, vagy nemtörődömségből – másokra bízzuk, hozzák meg a döntéseket helyettünk, majd négyévente, ha elégedetlenek vagyunk, elcsapjuk őket, mert kiderült, nem minket, megbízóikat, hanem csak magukat gazdagították. A demokrácia több annál, mint a választás során – gyakran anélkül, hogy a tudatában volnánk a helyzetnek – a többségnek leginkább tetsző személy felruházása, néha szinte korlátlan hatalommal.

A demokrácia lényege: folyamatosan szemmel tartani és „körmére nézni” azoknak, akiket az ügyeink intézésével megbíztunk. Ezért a két legfontosabb tényezője: senkinek ne legyen abszolút hatalma és semmi ne korlátozhassa az ellenőrzés lehetőségét, valamint, a polgárok éljenek is ezzel a jogukkal. Az ellenőrzés lehetősége és megvalósulása minden hatalom-átruházás –a társasházi képviselőtől kezdve, a Rt igazgatóin keresztül, egészen az önkormányzati és parlamenti képviselőkig – nélkülözhetetlen eleme. Ez az oka, hogy az egyén boldogságát, a polgár szabadságát és a társadalom sikerességét nem önmagában a „verseny-demokrácia” idézi elő. A siker az intézmények olyan rendszerének tulajdonítható, amelyek mindenki előtt és minden területen megnyitják a kiemelkedés lehetőségét, e lehetőségek az egyéni képességektől függően válnak valóra, és a szabályok senkinek nem engedik meg a sumákolást. Nem hirdetheted ki hűséges támogatódat győztesnek, nem juttathatsz a barátodnak érdemtelenül koncot, és nem nevezheted ki rokonodat és haverodat semmilyen posztra.

Jamaikában versengenek a pártok, míg Szingapúrban nem, és ez fontos különbség. Ám az igazi eltérés: Jamaikában egymást váltó oligarchiák osztják el – a „győztes visz mindent” alapon – támogatóik számára a társadalom közös javait, míg Szingapúrban a pozíciók és a jutalmak átlátható versenyben, és a kiválóságot megtestesítő kritériumok alapján nyerhetők el.  Erre vezethető vissza, hogy Szingapúrt, a felelős kormányzás, a minőségi képzés, a magas versenyképesség és az alacsony korrupció társadalmaként jellemzik. Jamaikára viszont – ahol a posztok betöltésénél a rokoni kapcsolatok, és az oligarchiában betöltött szerep a mérvadó – a kormányzás alacsony minősége, a korrupció és bűnözés magas foka a jellemző.

A demokrácia tehát nem az időnként meghirdetett párt-versenyről szól, hanem a kikerülhetetlen és folytonos megmérettetésről, az átlátható szabályokról, a megbízottak képesség szerinti szelekciójáról és folyamatos „szemmel tartásról” szól. A demokrácia súlyos betegsége, ha – mint itt Magyarországon – a választáson induló pártok esélyeit manipulációkkal és akadályokkal eleve egyenlőtlenné formálták. De ez a betegség akkor válik végzetessé, ha a polgároknak – mint itt Magyarországon – megakadályozzák, hogy kérdést tegyenek fel. Ha a hatalom törvényekkel körülbástyázza az információkhoz való hozzáférést, és ezzel lehetetlenné teszik, hogy a polgár tájékozódhasson mit is tesznek a nevében, és az milyen következményekre vezet. Ha pedig a polgár tudakozódására a hatalom azzal válaszolhat, „semmi közöd hozzá”, és ebbe az emberek bele is nyugszanak, ez jelenti a demokrácia halálát.

Day after

Minden forradalom legnagyobb – többnyire csak évekkel, ha nem évtizedekkel később felismert – problémája: a „másnap”. A forradalom az egész nemzet összefogása, hétköznapi gyávaságunk és az önzésünk legyőzése. A forradalom a remény győzelme a beletörődés felett. A forradalom a rég várt katarzis, amely megtisztítja a szolgalelkűségtől a polgárokat. És mégis, a forradalom sikere nem az önfeláldozáson és a kitartáson múlik. A forradalom sorsa „másnap” dől el. Másnap, amikor az emberek az ágyukból felkelve, nem a barikádokra mennek, hanem az üzemekbe, folytatni a munkát, a hivatalba, intézni az ügyeket, az iskolába, tanítani, és a kórházba, a gyógyítani. A buszok újra a menetrend szerint járnak, a színházban folytatódik az előadás, a stadionban a meccs, a téren randevú, a templom az ima és a prédikáció. Ám, ha minden úgy folytatódna, mint addig – ami oly gyakran megesik – akkor nem forradalom történt, pusztán oligarchia-csere.

Hasonlít ez az év végi fogadkozásra. Szilveszterkor oly sokan, őszintén és komolyan, megfogadjuk: másnaptól, többet.., jobban.., kedvesebben…, kitartóbban… Van, amikor a fogadalom kitart egy hétig, van, amikor egy egész hónapig is. Sőt, előfordul, hogy egy fél évig is tartjuk magunkat elhatározásunkhoz. Azután lassan, fokozatosan minden visszarendeződik: bár azt fogadtuk kevesebbet, mégis egyre többet, bár azt vállalatuk, hogy kedvesebben, mégis egyre erőszakosabban. Valahogy így van ez a forradalommal is: minden másnap dől el.

Másnap, valakiknek kormányozni kell, valakiknek törvényeket kell alkotni, valamely testületnek döntéseket kell hozni. Valakinek a bankban intézni kell az átutalást, meg kell sütni a kenyeret, a villamosjegy árát hozzá kell igazítani a költségekhez, a betegeket újra gyógyítani a kórházban, a köztelevízió műsorát a sokféle ember igényéhez alakítani. A forradalom nem azt jelenti: vér folyik. A forradalom azt jelenti: másként élünk, mint régen, és másként szólunk egymáshoz. Több joga lesz annak, akinek eddig kevesebb volt: a nőknek, a kisebbségnek, a „másoknak”. És jobban a körmére nézünk azoknak, akik a tüntetések élén, először léphettek be az elkergetettek palotáiba, majd ott is ragadtak. És e folyamat során, a forradalmak – a totális győzelmet követően – rendre elbuknak.

A bukásnak két formája van. Az egyik: nincs, aki kormányozzon, és az egymással vetélkedő csoportok harca anarchiát hoz. Kiegyezni és megegyezni, ehhez senkinek nem fűlik a foga. Mindenkit a totális győzelem és a bosszú vágya vezet. A társadalom pedig egyre mélyebben merül az anarchiába. Ennek veszélye különösen nagy, ha ezt – mint oly gyakran – kívülről még szítják is. A bukás másik formája: kiemelkedik ugyan egy hatalmi csoport, de az ugyanazt teszi, mint a megdöntött rezsim. Azt, hogy a forradalom megbukott, jól mutatja, hogy szinte azonnal elindul útjára a „három levél” anekdotája.

Az öreg király, amikor halálos ágyán, – a kegyetlensége ellenére reménytelen káoszba sűlyedt – birodalmát utódjára hagyja, három levelet ad neki, mondván, amikor nagy baj van, bontsa ki az elsőt, amikor még nagyobb, bontsa ki a másodikat, amikor pedig úgy érzi, halála közeledik, a harmadikat. Az utód kormányzása során egyre növekvő problémákba ütközik, így kibontja az elsőt. Azon ez áll: „Kenj mindent rám”. Így is jár el, de a problémák csak nem csökkennek. Kibontja hát a másodikat, és olvassa a tanácsot: „Tedd azt, amit én”. Eszerint jár el, de csak csődbe jut, halálos ágyán remegő kézzel felbontja a harmadik levelet, amelyen ez áll: ” Írj te is három levelet”.

A TV, a rádió, az internet hozza a történeteket: Kijev, és Kairó, Damaszkusz, és Caracas, Nigéria, és Thaiföld. Mindenütt a rendíthetetlenség és a megegyezésre való képtelenség által előidézett erőszak spirálja. Nem különbözik ez attól, ahogyan egy elromlott házasságban a felek „aprítják” egymást, ahogyan két család vetélkedik – „és ős gyűlöltségük, új csatákon ég..” – ahogyan politikai pártok próbálják maguk alá gyűrni vetélytársaikat, országok és nemzetek egyesülnek, félretéve belső harcukat, csak, hogy legyilkolják a másik nemzet tagjait. Pedig a tudomány kísérletileg is igazolt receptet adott a problémákra és a megoldás módjára.

Egy társadalom sikere az intézményein és az intézményekbe vetett bizalom alapul, mint ahogyan a szerencsétlenség és nyomorúság is erre vezethető vissza. Ha fejlődést akarsz, boldog polgárt, virágzó városokat, sikeres közösségeket olyan szabályokat kell alkotnod, amelyek az alkalmazkodásra és az együttműködésre, munkálkodásra és tanulásra ösztönöznek. Ha az intézmények egyeseket eleve kizárnak, másokat meg, teljesítményüktől függetlenül, győztesnek nyilvánítanak, ha egyeseket tudatosan háttérbe szorítanak, míg másokat, pusztán mert „jó helyre” születtek – valakinek a rokonai, és haverjai – kineveznek, és előnyben részesítenek, akkor a társadalom megreked és visszacsúszik.

A dologban az a legszomorúbb, hogy ha rosszak az intézményeid, még a véletlen szerencse sem segít rajtad. Hiába volna is gázod, olajad, aranyad, termékeny földed, az nem gazdaggá, szerencsétlenné tenne. Gondolj csak Afrika, Dél-Amerika vagy éppen Ázsia oly sok országára. Nem a gazdagság szül demokráciát, nem a természeti kincsekben való bőség teremt boldogságot. A demokrácia, a piac, a szólás- és véleményszabadság, és igen, a magántulajdon és a verseny szabadsága szül virágzó országot és elégedett polgárt. Pontosabban, nem ezek „teremtik” boldog polgárt, hanem ilyen intézmények, törvények, és kultúra feltételei között, ki-ki, a maga érdekei és szándékai, kitartása és tehetsége alapján megalkothatja önmaga boldogságát. Nem a társadalom, te magad teszed boldoggá önmagadat. De ehhez együttműködő, szabálykövető, gyakran veled vitatkozó, neked sokszor ellenmondó, de mindig közös hangot kereső társakra van szükséged. Te épp úgy feltétele vagy az ő boldogságuknak, mint ahogyan ők is a tiédnek.

Miért fontos a demokrácia?

A demokrácia sokak szemében afféle „make up”: a jólétben élők ezzel teszik életüket még szebbé és simábbá. Ha egy ország gazdag, még azt is megengedheti magának, hogy demokráciát játsszon –gondolják sokan. Ügyeit, nem – mint régen – a hatalom parancsaival, de hatékonyan, hanem körülményesen, mindenkivel egyezkedve intézi. A demokrácia – ebben a szemléletben – a jómódúak kiváltsága, amit a feltörekvő szegények – sajnos – nem engedhetnek meg maguknak. A tudomány viszont azt látszik igazolni, hogy a demokrácia nem dísz, hanem a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Kedvenc folyóiratomban – PNAS – két éve egy élénk visszhangot kiváltó cikk jelent meg: Press, W. Dyson, F. „Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent.” címmel. A kutatók új szemszögből közelítettek az együttműködő partnerek között kialakuló domináns stratégia,  a Tit-for-Tat, megoldottnak vélt problémájához.

Az már régóta tudjuk, hogy a társas lét egyfajta szociális dilemmát hoz létre. Társulás tagjának lenni előnyös: célszerű megosztani másokkal forrásainkat, mert ők is kisegíthetnek bennünket. Ám ennél is kifizetődőbb a „potyautasság”: elfogadni mások támogatását, de nem viszonozni azt. Vagyis, részesülni a közös javakból, de nem fizetni adót, kérni a szomszéd segítségét, de elfordulni, amikor neki volna szüksége arra. A kísérletek igazolják hétköznapi tapasztalatainkat: a potyautasság bármely társulás – a házasság, a barátság, a lakóközösség, a civil csoport, üzleti kapcsolat, s nem utolsó sorban, a társadalom – széteséséhez vezethet. Ezért minden közösség – nemcsak az emberi csoportok, hanem a majomhorda, és a farkas-falka, a varjúcsapat és a hangyaboly is – különböző megoldásokat „talál ki”, a potyautasok visszaszorítására. Ilyenek, a genetikai rokonságon alapuló együttműködés, a hormonális összekapcsolódás, a közvetlen viszonosság megkövetelése, és a fejlettebb lényeknél kiformálódó, a közösségi viselkedést támogató úgynevezett Tit-for-Tat (TFT) stratégia.

Részvételünket a társulásokban az abból adódó nyereség határozza meg. Ezt a „nyereséget” két tényező befolyásolja: a viselkedés stratégiája (ki, milyen együttműködően és becsületesen vesz részt a cserében), és az osztozkodás arányai (kit, mennyit kap a csere során). A kutatók figyelmét először a leghatékonyabb viselkedési stratégia keresése kötötte le. Így találtak rá a TFT-re: ez megelőlegezi a bizalmat, együttműködő, majd „tükrözi” a viselkedést. Vagyis, ha partner az előző lépésben együttműködött, akkor ő is azt teszi, ha nem, akkor megbünteti. Ám ha a partner észre tér, és elkezd újra együttműködni, azonnal visszatér a cseréhez. A TFT – jelentése „szemet szemért, fogat fogért” – bármilyen fenyegetőnek is tűnjön, a közösség minden tagja számra bizonyíthatóan ez a legelőnyösebb.

A kutatások egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy bármely társulás tagjai, akkor járnak a legjobban – akkor tesznek szert a legtöbb nyereségre, akkor részesülnek a legtöbb simogatásban, akkor kapják a legtöbb tiszteletet – ha viselkedésüket a TFT stratégia vezérli. Nem véletlenül ajánlják ezt a stratégiát – „aranyszabályként” – a különböző vallások: Buddha és Konfucius, Hillél, Jézus, és Mohammed egyaránt. De ezt a – józan belátásra kényszerítő – stratégiát alkalmazták egymással szemben a hidegháború során az USA és a Szovjetunió, ez vezérelte a háborúskodó törzseket, a vetélkedő vállalatokat, összecsiszolódó lakóközösséget, sőt még a házasságokat is. És akkor most, a legújabb kutatások arra utalnak, hogy mégis létezik a Tit-for-Tat-ot „felülírni” képes stratégiai változat.

Az ötlet meghökkentően egyszerű volt: jobban szemügyre vették a csere-kapcsolat másik meghatározó elemét: a kölcsönös jutalmat rögzítő „kifizetési mátrixot”. Az osztozkodás konkrét arányait megszabó kifizetési mátrix értékeit, sokáig eleve adottnak vették, legfeljebb azt vizsgálták, milyen viselkedést váltanak ki a különböző értékek. A kutatók most arra jöttek rá, hogy a kifizetési mátrix értékeit a partnerek befolyásolhatják! Ha pedig valamelyikük a maga érdekeinek megfelelően megváltoztatja az osztozkodás arányait, akkor meg tudja „vámolni” a közös javakat, és tartósan kizsákmányolni képes partnerét, még ha az TFT-t követi is. Ezzel a probléma egy jól ismert történelmi tapasztalatra hívta fel a figyelmet.

Az európai fejlődés fő vonala a feudalizmustól a polgári társadalom felé vezetett. Ezt a folyamatot a „Miért buknak el nemzetek?” – Acemoglu és Robinson nagy sikerű könyve – az „kizsákmányoló-befogadó” fogalompárral írta le. A kizsákmányoló rendszerre az autoritárius hatalomgyakorlás és a javak kevesek – oligarchiák – által történő kisajátítása jellemző. A befogadó rendszer tiszta szabályokon, nyitott versenyen, átlátható feltételeken, konszenzussal történő változtatáson, és méltányos megoldások keresésén alapul. Az elmúlt öt évszázadban a feudalizmus kizsákmányoló intézményrendszere – hol evolutív módon (Anglia vagy Poroszország), hol forradalmi úton (Franciaország, vagy Amerika) – a polgári társadalmak befogadó intézményrendszerévé alakult át. Az európai történelmet az oligarchiák fokozatos visszaszorulása, a demokratikus szabályalkotás és a mindenkire kiterjedő verseny intézményeinek elterjedése jellemezte.

A demokrácia tehát nem az európai civilizációt más civilizációktól megkülönböztető dísz. A demokrácia: a közös játékszabályok, és ezen belül, a társadalmi cserék osztozkodási arányainak – a kifizetési mátrix elemeinek – konszenzusos kialakítási módszere. Annak biztosítéka, hogy egyetlen hatalmi csoport sem képes a maga számára kizárólagos előnyöket biztosítóan befolyásolni az elosztást. A történelemben sokáig az volt az alaphelyzet, hogy a hatalmi elitek egyoldalúan érvényesíthették érdekeiket. Az „öreg” kontinensen azonban a demokrácia kibontakozásával a játékszabályokat közösen alakították ki, így az osztozkodást az oligarchiák egyre kevésbé téríthették el a méltányostól. Fokozatosan érvényre jutottak a tiszta versenyt, az átlátható feltételeket, és a közös megegyezés alapján változtatható játékszabályokat biztosító törvények.

A 20. századba átlépve úgy tűnt: a polgári demokrácia és a piacgazdaság térnyerésével, az oligarchiák működési tere végleg leszűkül, és a beleszólás, a kérdésfeltevés, az átláthatóság, a számon-kérhetőség, a vélemény-szabadság megkérdőjelezhetetlen joggá válik. A folyamat azonban az I világháborút követően „megbicsaklott”. A várakozásokkal ellentétben az oligarchiák a modern politikai pártok működésében újra feléledtek – lásd: R. Michels, az oligarchia „vastörvénye” – és a 20. század politikatörténetének fontos tényezőivé váltak. A fasizmus és a bolsevizmus újra trónra emelt olyan hatalmi csoportokat, amelyek saját érdekükben szabták át a társadalom működési szabályait, és a maguk számára osztották el a közösség javait. Ebbe a jelenségbe ütköztek bele, a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező társadalmak „rendszerváltásai”, amikor olyan hatalmi csoportok kerülnek kormányra, amelyek saját érdekeiknek megfelelően befolyásolták a játékszabályokat és a jutalmakat. Hiába alkalmazza ilyenkor a többség a TFT-t, ezzel legfeljebb minimalizálni tudja a veszteségét.

A kutatók ezután azt a – valószínűleg az olvasót is érdeklő – kérdést kezdték feszegetni: vajon végképp megkaparinthatja-e az oligarchia a hatalmat, és örökre kizsákmányolhatja-e a társadalmat? (Stewart – Plotkin: From extortion to generosity, evolution in the Iterated Prisoner’s Dilemma. 2013). Válaszuk egyszerre megnyugtató és zavarba ejtő. A kizsákmányoló stratégiák jól teljesítenek a „párharcban”, de visszaszorulnak az evolúcióra képes populációkban. A kutatások azt mutatják, hogy hosszú távon, az emlékezettel rendelkező és aktív cselekvést választó aktorok társulásaiban, az oligarchikus viselkedés visszaszorul, és előnyösebb a méltányosság által vezérelt viselkedést választani. Ugyanakkor a kutatás nem adott fogódzót a folyamat időbeli lefolyásáról.

Egy másik vizsgálat eredményei további megszívlelendő tanáccsal szolgáltak a társadalom számára. (Akcay et. al. The evolution of payoff matrices: providing incentives to cooperate. 2013.) Azok a játékosok, akik nem rendelkeznek „memóriával” – elfelejtik, kik csapták be őket – azok „megszívják”! Azok viszont, akik képesek azonosítani a kizsákmányoló stratégiát alkalmazó „játszótársukat”, és megjegyzik erőszakoskodó partnereiket, majd, vagy otthagyják őket, vagy maguk kitartanak a TFT mellett és ilyen viselkedési követő társakat keresnek, azok képesek lesznek fokozatosan kiszorítani és megtisztítani a társadalmat a kizsákmányoló oligarchiától.

Végül, a kutatók azt a kérdést vették górcső alá: vajon a demokratikus döntés kevésbé hatékony-e, mint a szűk körű elité?  (Hilbe, C et al. Democratic decision establish stable authority.. 2013.). A kísérletben a résztvevőknek a nagyobb hozadékkal kecsegtető, de – a potyautasok miatt – kockázatosabb közösségi, és a kisebb, de biztos nyereséget jelentő magán-befektetés között kellett választani. A befektető csoportok – ha akár egyetlen résztvevő választotta is ezt a lehetőséget – büntető „hatóságot” hozhattak létre a potyautasok ellen, amelyik a játék során megbüntette az „adó” befizetését elmulasztót. Miután a résztvevők megtapasztalhatták az „adóhivatal” költségét és annak hatékonyságát, a játék utolsó menetében lehetőséget kaptak: ha akartak, „disszidálhattak” egy másik csoportba, ha akarták, demokratikus – többségi – szavazással dönthették el, milyen büntető intézményt akarnak működtetni.

A „lábbal-szavazók” többsége nem büntető – „adó nélküli” – csoportot választott, és az ilyen csoportokban a közösségi befektetés visszaesett. Amikor viszont a csoport demokratikus szavazással dönthetett a fegyelmező intézményről, a többség büntető-intézmény alkalmazását választotta, amely ráadásul nemcsak az „adócsalót”, hanem annak jelentését elmulasztót (!) is megbüntette. Ezekben a csoportokban azután a közösségi befektetés magas szintű maradt. Úgy tűnik tehát az evolúciós játékelmélet matematikai modelljei nemcsak a filozófusok régóta közszájon forgó tanácsait igazolják vissza, de alátámasztják a költő szavait is: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, – hordozd szívedben. Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenni érte, hogy más legyen”.

Miről is szól Paks?

1969-ben szereztem meg fizikusi diplomámat. Szakdolgozatomat – Mágneses elemi gerjesztések vizsgálata rugalmatlan neutronszórással – a KFKI kísérleti reaktoránál készítettem, egy kimagasló kutató irányításával, és egy kiváló tudományos közösség önzetlen támogatásával. Hivatkozhatnék arra, hogy „értek” Pakshoz. De nem teszem. Nem azért, mert mindez 45 évvel ezelőtt történt, és ismereteim mára „nullázódtak”. Hanem azért nem, mert a paksi beruházás nem a reaktor-fizikáról szól, de még csak nem is a műszaki kockázatokról, a környezetvédelmi problémákról, a befektetések megtérüléséről, az EU és Magyarország energia-szükségletének várható alakulásáról, vagy az alternatív energiaforrások esélyeiről. Paks annak – önmagán túlmutató – szimbóluma, miként hozzuk, mi magyarok, az efféle döntéseket.

Adott a magyar GDP mintegy 10 %-át kitevő – többségünk számára felfoghatatlan méretű – beruházás, amely egy évszázadra kényszerpályára állítaná az országot. A döntést – az átlag-polgár számára – áttekinthetetlen tömegű és szakmai tartalmú információ befolyásolja. Azt csak kevesek értik: milyen kockázatot hordoz, hogy nincs olyan személy, akinek áttekintése volna a döntés valamennyi lényeges összetevőjéről. Bárki – még a leghozzáértőbb és leginkább képzett szakember is – pusztán a probléma valamely kis részletében otthonos, miközben számtalan fontos szempontot kell figyelembe venni. Nos, ezért alapvető kérdés: hogyan döntsünk, beleértve, vajon kell-e egyáltalán dönteni.

Az efféle döntéseknek – a szakmai megalapozottságon túl – a bizalom a legfontosabb összetevője. A döntés minőségét és elfogadását is alapvetően befolyásolja az emberek egymás közötti és az intézményekbe vetett bizalma. Ha mindkettő magas szintű, akkor a polgár nyugodtan hagyatkozhat a szakemberekre és a politikusokra. Csak arra kell ügyelnie, hogy a társadalom a megfelelő döntéshozatali eljárást válassza. Vagyis, a legjobb szakembereket bevonják a döntésbe, hogy valamennyi nézet képviselve legyen, szót kapjanak az ellenzők, a vita a tényeken alapuljon, és végül a döntéshozásra felhatalmazott kollektíva ellenőrizhetően és racionálisan hozza meg a döntést.

Napjainkban, amikor a legtöbb társadalom mélyen megosztott, kevés országban adott a hatékony döntés valamennyi feltétele. A helyzetet pedig tovább nehezíti egy új gond is. A demokráciák szerte a világon egyre súlyosbodó betegséggel – akut figyelem-hiánnyal (attention deficit disorder – ADD) – küszködnek. A polgárokat mind kevésbé érdeklik az életüket jelentősen és hosszútávon befolyásoló történések. Figyelmüket inkább a média által felkínált, ám sorsukra érdemi hatást nem gyakorló események kötik le. Ebből fakadóan kiszolgáltatottak a véletlenszerűen, érzelmeiket hol ilyen, hol olyan irányba befolyásoló hatásoknak. Ezt pedig a politikusok – és az üzleti világ is – kihasználják, sőt visszaélnek ezzel.

A problémát ellensúlyozhatja némileg a demokratikus kormányzás magas minősége, amelyet a WGI (Worldvide Governance Indicator) mutató mér. Ez hat tényező – a törvények hatalma, a szabályozás minősége, a politikai stabilitás, a beleszólási lehetőség, a kormányzati hatékonyság, és a korrupció mértéke – szisztematikus elemzésével írja le a kormányzás állapotát. A WGI skála maximuma 100 pont: a legjobbak 90 pont körül vannak, míg a kemény diktatúrák 25 pont körül tanyáznak. A rendszerváltást követően, 1996-ra, hazánkban a WGI értéke 76 pontra javult, majd 2002-ben 82 ponttal elérte a maximumát. Ezt követően – sokféle okból – romlani kezdett, s bár voltak, akik 2010 után – a biztos többségű kormányzásban reménykedve – javulást vártak, de csalódniuk kellett: 2013-ban a WGI 71 pontra, a 1991-es szint alá, esett. Ez azt jelenti, hogy a jövőnket hosszú- távon meghatározó, nagyjelentőségű döntések – az alapvető törvények, az intézmények átalakítása, vagy, mint ebben az esetben, egy gigantikus beruházás – esetén, az átláthatóság, az ellenőrizhetőség, a társadalmi részvétel és a demokratikus egyeztetés követelménye rendszeresen és súlyosan sérül.

Az intézmények minősége alapvetően korlátozza a társadalmi és politikai döntéshozatal hatékonyságát. Ám a helyzetet itt Magyarországon tovább rontja, hogy társadalmunk – a TÁRKI értékrendszer vizsgálatai szerint – súlyosan bizalomhiányos. Nem bízunk sem egymásban, sem az intézményekben. A kutatók, hogy kiszűrjék a politikai rokon-, és ellenszenvek torzító hatását, kitalált néppel – a pirézekkel – és kitalált intézménnyel – a Nemzeti Közpénzügyi Hatósággal – tesztelték a véleményeket. S lám: a magyar polgár az ismertekhez hasonlóan, nem bízik sem a nem-létező népben, sem a nem-létező Hatóságban!

Mivel a társadalom mélyen megosztott, az emberek – támogató, vagy elítélő – véleményéből nem lehet következtetni a valóságos helyzetre. Amikor néhány éve elindultak a Combino villamosok, egy felmérés azt tudakolta a pesti polgároktól – fiataloktól és idősektől, férfiaktól és nőktől, diákoktól és nyugdíjasoktól, pestiektől és budaiaktól – kényelmes-e az ülés. A válaszokból első pillantásra semmilyen logikus minta nem rajzolódott ki. Amikor azonban „rákérdeztek” a pártszimpátiára, egyszeriben minden megvilágosodott: a Fidesz szavazóknak kényelmetlen, a „szoc-lib” szavazóknak meg kényelmes volt az ülés! Egy ilyen alapvetően bizalmatlan társadalomban az emberek elégedettséget vagy elégedetlenséget kifejező jelzései nem utalnak a valóságos helyzetre, így azok alapján nem lehet racionális döntést hozni.

A bizalmatlanságnak költségei vannak: mivel gyanakodunk a szomszédra, magas kerítést, és sokféle zárat szerelünk fel, mivel nem bízunk az intézményekben – bíróságban, rendőrségben, – magunk próbáljuk értékeinket őrizni, sérelem esetén igazságot tenni, közben szükségképen szembe kerülünk másokkal, akiket nem partnerré, hanem ellenséggé teszünk. Van azonban a bizalmatlanságnak egy további hátránya: az ilyen társadalmakban nehéz egyességre jutni. Ezt a tényt a politikusok – jellegzetes döntési módszereket alkalmazva – a saját javukra igyekeznek kihasználni. Mivel úgy vélik, hogy a társadalom ostobább, mint ők, nem bajlódnak a konkrét döntés szakmai részleteivel és a nyilvánossággal. Arra figyelnek csak, képesek-e a döntésből politikai előnyöket kovácsolni. Pillanatnyi érdekeiknek megfelelően, vagy „fű alatt” – a társadalom kizárásával – próbálják meghozni a döntést, vagy népszavazást hirdetnének.

A Fidesz, ellenzékben, teljes nyilvánosságot és népszavazást követelt egyebek mellet az atomerőmű kérdésében is. Ma, nemhogy népszavazást nem ajánl, még a parlamenti vita sem vetődött fel, nem hallgatták meg az Atomenergia Hivatal véleményét sem, a nyilvánosság teljes kizárásával folyik a döntés részleteinek kimunkálása. A társadalom, mint az elmúlt négy évben szinte mindig, kész tények elé – volt, van – és lesz állítva. Mások viszont a népszavazás mellett vannak. Lehetne-e ezt a kérdést népszavazáson eldönteni? Elvileg lehetne, ám azt, miként zajlana a magyar rónán erről a kérdésről a népszavazás, „A rábeszélőgép.” című könyv különös sztorijával világítom meg. (Pratkanis – Aronson, 1992, AB OVO). Egy település lakóit arról kérdezték: a fogszuvasodás megakadályozására keverjenek-e az ivóvízbe fluort. A támogatók részletes, tudományosan megalapozott információk közreadásával igyekeztek a társadalmat meggyőzni. Az ellenzők egyetlen plakátot készítettek. Ez egy undorító patkányt ábrázolt, az alábbi felirattal: „Ne hagyd, hogy patkánymérget tegyenek az ivóvizünkbe.” A Paksi népszavazás plakátján, vagy a közismert gomba-alakú felhő, vagy a „rezsicsökkentés és a nép ellenségei” felirat (az ismert személyek társaságában) szerepelne. És most, tessék választani.

Mit lehetne mégis tenni a jó döntésért? Mindenekelőtt, különféle nézetű és sokféle szakmai tapasztalattal rendelkező embert kellene bevonni. Társadalmunk problémája ugyanis nem az, hogy sokféle és eltérő véleményt formálnak az emberek, hanem, hogy a különböző nézetek nem találkoznak. Cass Sunstein – a témakör világhírű kutatója – érdekes vizsgálatot végzett egy évtizede. Vitacsoportokat állított össze néhány, a társadalmat megosztó kényes kérdésről – az azonos neműek házassága, vagy a pozitív diszkrimináció –, majd azt elemezte miként változnak a nézetek a szabad vita eredményeként. Legnagyobb meghökkenésére, amikor a csoportot azonos nézetű – csupa liberális, vagy csupa konzervatív – személyek alkották, a vita a szélsőséges nézeteket erősítette. Vagyis, akik támogattak egy álláspontot, azok még vehemensebben védték, akik meg ellenezték, azok még ellenségesebben támadták. Ezt a tapasztalatot foglalta össze Sunstein, kifejező című – Miért van szüksége a társadalomnak nézeteltérésekre? (Why societies need dissent) – című könyvében. Mindez arra utal, hogy a döntés minőségét és – nem mellékesen – elfogadhatóságát, az befolyásolja alapvetően, hogy a kérdésről nyilvános vita folyjék, a vita tényeken alapuljon, és a döntéshozatali folyamatban sokféle és ellentétes nézet legyen képviselve. Ebben, és csakis ebben az esetben, érvényesülhet a „tömegek bölcsessége”.

Erre a bölcsességre pedig nagyon is rászorulunk, különösen, ha megfontoljuk a Fukushima-i reaktorbaleset okait elemző kutatócsoport végső jelentésének leglényegesebb megállapításait. (Qiang Wang és Xi Chen: 2012. Regulatory failures for nuclear safety – the bad example of Japan – implication for the rest of world, in: Renewable and Sustainable Energy Reviews. 2012 16 2610-2617). A jelentés kiemelte, hogy – még egy műszakilag megfelelő állapotban levő rendszerben is – baleseti kockázatot idéz elő a merev hierarchiát, és a felettesek gondolkodás nélkül kiszolgálását előíró szervezeti kultúra. A korrupció általánosan magas szintje egy országban korlátozza az ellenőrzés hatékonyságát, és ez, összekapcsolódva azzal a gyakorlattal, hogy a döntéshozatali központok élére politikai és hatalmi érdekek befolyásolják a kinevezéseket, növeli a baleset kockázatát. Végül, amikor az ellenőrző intézmények szakmai önállósága korlátozott, és a biztonsági szabályokat a műszaki követelmények helyett a gazdasági érdekeknek rendelték alá, szinte előidézi a krízishelyzeteket.

Ezek a tapasztalatok csak megerősítik a – korábban említett, sokak számára talán mellékesnek tűnő – felelős kormányzás fontosságát. Ez az, ami – tekintetbe véve az intézményi rendszer elmúlt négy évben bekövetkezett erodálódását, és a bizalom alacsony mértékét – a leginkább elgondolkoztató: szabad-e az atomreaktor beruházásáról a döntést, az erőmű építését, majd működtetését olyan kormányzati rendszerre bízni, amelyben a legfontosabb döntések átláthatatlanul, a folyamatok ellenőrizhetetlenül, a vezetői posztok betöltése lojalitás alapján, a működéssel kapcsolatos esetleges problémák pedig a társadalomtól elzárva vannak? Mindez együtt egy 21. századi európai társadalom számára túl nagy kockázatot jelent. Ennek a kockázatnak a megtestesülése elkerülhetetlenül mindig katasztrófa: hol – mint fukushimánál – nukleáris, máshol pénzügyi, megint máshol politikai.

Nem – a baloldali fordulatra!

Szerte a világon, ma sokan fogalmazzák meg egy baloldali fordulat szükségességét. Ezzel a szándékkal lépnek színre hazánkban egyre újabb mozgalmak, és a hagyományos pártok is ennek szemszögéből igyekeznek újrafogalmazni politikájukat. Bár úgy tűnik, sokan értenek egyet a baloldali fordulat szükségszerűségével, én – baloldaliként is – kételkedően tekintek ezekre a próbálkozásokra. Egyetértek a fordulatra várókkal, magam is azon dolgozom. Ezt azonban nem annyira a baloldal, mint inkább a realitás logikájának kell vezérelnie.

„Vagy így, vagy úgy, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten” – hangzik a bibliai mondás, amely pontosan kifejezi a pártok stratégiáját. Kérdés azonban, igaz-e, hogy mindenkinek – Istent beleértve – szükségképpen vagy jobboldalinak, vagy baloldalinak kell lennie. Vajon valóban langyos-e a „közép”? A polarizált társadalmakat a „homok-óra” metafora írja le: a két rész elkülönült, és a közép elkeskenyedett. Társadalmunk a 21. században, a vélemények tekintetében, valóban egy „homok-órához” kezdett hasonlítani. A 2010-es parlamenti választáson azután baloldalt jelképező, addig felül levő rész kiürült, a „homok-óra” felbillent és a jobboldal földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Csábítónak tűnő gondolat, hogy 2014-ben a baloldal ugyanezt a lehetőséget ragadja meg: jól csengő jelszavakkal és hangzatos ígéretekkel visszacsábítsa a szavazókat.

A társadalmakat azonban pontosabban leírja a szociológus (Kolosi Tamás) – különösen hangzó – „terhes babapiskóta” metaforája. A politikát és a gazdaságot ténylegesen a többséget alkotó „közép” vágyai és reményei mozgatják. A baloldal és a jobboldal egyaránt arra építette – sikeres – választási stratégiáját, hogy megszervezte aktív támogatóit saját térfelén, majd „bemozdult” középre, és elhódította azok szavazatát is. De vajon valóban elvetélt-e nálunk a terhes babapiskóta, vagyis eltűnt-e a „közép” és – mint sokan gondolják – csak szélről nyerhető-e meg a választás? A vizsgálatok azt mutatják (lásd: TÁRKI, Értékvizsgálatok 2013), hogy bár társadalmunk túlságosan is polarizálódott, de a „közép” nézetei kevésbé szélsőségesek, mint bármelyik oldalé. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb.

A politika minden résztvevője azt állítja: tudja mi a probléma, és van válasza ezekre. Ezen azt érti: rendelkezik hatékony recepttel, miként oldaná meg a problémákat. Ami a Fidesz válaszait illeti, ezzel nap, mint nap szembesülünk, de fogadjuk el, a demokratikus ellenzéknek (az MSZP-nek, a DK-nak, az Együtt 2014-nek, az LMP-nek), és épp így, a szerveződő pártoknak és mozgalmaknak – liberálisoknak és konzervatívoknak – van elképzelése arról, miként lehetne a nemzet problémáit megoldani. Ám a koncepciók „piacterén” nem a kínálat szegényessége, hanem a „receptek” minősége jelenti a gondot. Éppenséggel szinte áttekinthetetlen a baloldali és a jobboldali, a konzervatív, és a szocialista, a liberális, és a „zöld” válaszok választéka, miközben abból, hogy van válaszod, még nem következik, hogy kezedben a megoldás!

Nincs ugyanis, sem jobb-, sem baloldali megoldás! Mint ahogyan nem létezik konzervatív, szocialista és liberális, vagy „zöld” megoldás sem. Így természetszerűleg nincs sem Fidesz, sem MSZP, sem DK, sem LMP, megoldás. A megoldás mindig – de jelen helyzetünkben különösen – praktikus és pragmatikus: sokféle, egymással is vitatkozó értékre és érdekre alapoz, illetve szükségszerűen a realitásokra tekintő kompromisszumra épít. Pontosan olyan, mint amit a „közép” képes megérteni és hajlandó támogatni. A probléma abból fakad, hogy a politikusok felismerték: az emberek a legkönnyebben ígéretekkel győzhetők meg, értékekre hivatkozva mozgósíthatók, és az ellenfelek lejáratása útján tarthatók meg a táborban. Ezért, ahogyan a választás küzdelem „élet-halál” harccá kezd válni, a választók megnyeréséért folyó háborúban a jobboldal tétovázás nélkül, a baloldal ugyan vonakodva és bizonytalanul, de egyaránt készen áll bevetni a politika „ABC” fegyvereit: az ígérgetést, a morálra való hivatkozást, és az ellenfél diabolizálását.

Az ígérgetés – gondoljunk a különböző jellegű „rezsicsökkentésekre” – különösen a médiatúlsúlyra támaszkodva, hihetetlen hatékonynak bizonyult. Tudjuk, a teljesíthetetlen ígéret felfokozott vágyakat kelt, amely fogva tartja a politikust, a végén pedig általános frusztrációt és kiábrándulást szül. Mégis, mindenki a „vegyük el az egyiktől, és adjuk oda a másiknak” politikáját hirdeti. Holott világos elemzések mutatják (lásd: Muraközi László. 2012. A bizalmatlanság hálójában) ha valamiben folytonosság volt az elmúlt 40 évben – a kádári rendszer, majd a rendszerváltás egymást követő kormányai között, rövid megszakításokat, pl. Bokros program, leszámítva – az a választópolgár „lekenyerezését”célul tűző osztogatás! Ezért nem pusztán vélhető, bizonyítható is: valóban elkerülhetetlen a fordulat, de nem az újraelosztás irányában, hanem az újraelosztás logikájában.

Amikor kevésnek tűnik az ígéret, akkor vetik be a pártok a második „csodafegyvert”: a morális értékekre való hivatkozást. A választások felajzott légkörében az érdek-vitákat – legyen-e tandíj, támogassuk-e a munkanélkülit, adjunk-e esélyt a hajléktalannak – egymást kizáró erkölcsi elvek szembenállására egyszerűsítik le. Minden vitázó abból indul ki, egyetlen morálisan igazolható nézőpont van: az, amit ő képvisel. Aki pedig másként látja a világot, az vagy ostoba, vagy gonosz, vagy mindkettő egyszerre. Ha a politikus bármit el akar fogadtatni – hány „kulcsa” legyen az adónak, emeljen-e nyugdíjat, tiltsd vagy engedd az abortuszt – a kérdést alapvetően morálisnak minősíti, és ezzel kiemeli a racionális mérlegelés szférájából. Nem végez hatásvizsgálatot, nem kíváncsi arra, mit mond a tudomány. Hiába mondja a józan-ész: gondold végig a következményeket, hallgasd meg a másikat, majd mérlegelj és köss alkut. A pártok – saját megkérdőjelezhetetlen morális alapállásukból – azt hirdetik: a nemzet, a szabadság, az igazságosság, az egyenlőség, és a becsület – nem eladó! Már a kompromisszumkészség is árulás. Aki egyezkedni kívánna másokkal, azt a párt kiveti magából, annak pusztulnia kell.

A gond „csak” az, hogy ma szinte kizárólag olyan problémákkal nézünk szembe, amelyek nem oldhatók meg egyetlen érdek szemszögéből, nem orvosolható egyetlen morális érték alapján. Mivel az „osztogatósdi” már vagy 40 éve folyik, mivel az intézmények működésébe vetett bizalom alacsony szintű, mivel a politikusok – irányzatra való tekintet nélkül – igyekeznek kibújni az ellenőrzés alól, és átláthatatlanná formálták az államot, végre valóban elkerülhetetlen a fordulat. De ennek nem a „vezérlő” értékekben, a másik elutasításában, hanem a valósággal való szembenézésben és a racionális probléma-kezelésben kell bekövetkeznie.

Csupa olyan feladat vár megoldásra, amelyek mindegyike sokféle megközelítési mód összefogását teszik szükségessé. Nem az igazság, hanem megegyezésen alapuló méltányosság keresése vezet ki a zsákutcából. A különös az, hogy a „sokféleség egysége” már a Nagy Francia Forradalom jelszavaiban – szabadság, egyenlőség, testvériség – érvényre jutott. Ebből eredeztethető a három fő politikai irányzat – a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus – egységbe foglalható törekvése. Nem indokolt, hogy ebből bármelyiket is kiemeljük, és a többi fölé helyezzük, vagy ami még rosszabb – a szintén ebben a korban megszülető – jobb-, vagy baloldali megközelítést helyezzük a politika centrumába.

A pénz és a piac: ördög vagy angyal?

Az év utolsó napjai a szeretet és az önzetlen ajándékozás, illetve a költekezés és a vásárlás kettőssége jegyében telnek. Az ünnepek ellentmondásosan, de elválaszthatatlanul összekapcsolják az érzelmektől áthatott emberi kapcsolatok és a pénz racionálisan mérlegelő, személytelen – és sokak által szidott – világát. Erről mondta – elítélően – Ferenc pápa karácsonyi beszédében: „nemcsak morálisan hibás, de lerombolja a társadalmat”. A pénz a művészek utálatát is kiváltotta: Shakespeare, athéni Timonja az „emberiség közös rimájának” nevezte, Mefisztó pedig, arról énekelt: „eladó az egész világ”(lásd: youtube: Mefisztó rondója). Nem véletlen hát, hogy a politikusok növekvő része hajlamos bűnbakként tekinteni a piacra és a tulajdonra, mint amelyek csak növelik a bajt és a szerencsétlenségét.

A tudomány – szerény eszközeivel – igyekszik hozzájárulni a kérdés tisztázásához. Az elmúlt hónapokban több vizsgálatot is végeztek, amelyek új szemszögből mutatják be a pénz, a piac és a tulajdon intézményét. Az egyikben a kutatók azt a kérdést tették fel: vajon jobbá vagy rosszabbá tette-e a pénz az embereket és a társadalmakat. (G. Camera et. al. PNAS. 2013. Money and thrust among strangers. 14.889-14.893) A kísérletben, különböző méretű – 2, 4, 8, és 32 fős – csoportokat kialakítva, az ösztönszerű segítőkészség alakulását vizsgálták. Arra voltak kíváncsiak, vajon elegendő-e az ember természetes szolidaritás-érzése a közösségek fennmaradásához. Az eredmények – legalább is a szkeptikus kutatókat – nem lepték meg. A csoport méretének növekedésével lecsökkent annak valószínűsége, hogy akinek segítettem, azzal még egyszer találkozom, és ő majd viszonozza a segítséget. Emiatt a természetes (ösztönszerű) segítőkészség fokozatosan elhalt. Az együttműködést „megolajozó” bizalom hiányában viszont elterjednek a „potyautasok” és a közösség szétesik.

Ekkor a kutatók megengedték, hogy a résztvevők egy – egyébként értéktelen – zseton átadásával kicserélhetővé – „eladhatóvá” – tegyék a segítséget. Aki segítséget kapott, az egy zseton átadásával „visszaigazolhatta” a támogatást, aki pedig a segítséget nyújtotta, az egy zsetont kapott cserében. Bár a kísérlet tervezői ezt nem hangsúlyozták, a résztvevők hamar rájöttek: a zsetonok kicserélhetők, és ezért velük kereskedni lehet. Aki később segítséget akart kérni, az a korábban megszerzett zsetonért cserébe szerezhette azt meg. A nagy közösségben a kölcsönös segítőkészség kizárólag egy ilyen zseton-gazdaságban – amelyben a segítség „eladható” és „megvásárolható” – maradhatott fenn. A kísérlet tehát bizonyította: kizárólag a pénz (illetve a piac és a kereskedelem) teszi lehetővé emberek nagyobb csoportjainak együttélését. Ugyanakkor a pénz ellenmondásos hatását vált ki: intézményének elterjedése arra vezet, hogy a természetes segítőkészség helyébe lép, és „kiszorítja” azt. Az emberek, ha „rákaptak” a pénzre – bizonyította a kísérlet – csak ellenszolgáltatásért hajlandók segíteni!

A pénz tehát miközben lehetővé tette a nagy közösség fennmaradását, annak a működését személytelen és önző szempontok szerint mérlegelő viselkedésre alapozta. Erre utalt egy másik vizsgálat: a modern társadalmakban a jótékonykodók túlnyomó része – ösztönszerűen – „érdemre” utaló jelek után kutat. Vagyis, hajlandó megnyitni pénztárcáját olyanoknak, akikről úgy gondolja „megérdemli” – ad valamit cserébe (pl. zenél), vagy szemmel láthatóan rászorult – és nem ad olyanoknak, akikről úgy véli, maguk is megoldhatnák problémájukat.

A tulajdon intézménye éppen ilyen ellenmondásos hatást fejt ki. A PNAS egy másik cikke a neolit forradalom eredetét vizsgálta: vajon a technikai újítások (a mezőgazdaság és a kézművesség) vagy a tulajdon intézménye vezetett-e a robbanásszerű fejlődésre. (Bowles, S. et. al. Coevolution of framing and privat property during the early Holocene. PNAS 2012. 8830.) A modell azt szimulálta, hogy különböző kulturális innovációk – a tárolás és a termelés technológiái egyik oldalon, a tulajdon és az állam intézményei a másikon – miként járulnak hozzá a mezőgazdaságra való áttérésre. A cikk legfontosabb megállapítása: a technika és az új termelési módszerek elterjedése, csak a tulajdonjog intézményének általános elfogadása esetén, váltja ki a társadalmi fejlődést. Vagyis, alapvetően a tulajdon és nem a technika eredményezte a mezőgazdaság, és ezzel a városi civilizáció létrejöttét.

Ezekkel az intézményekkel azonban a világ megkettőződik, és a szolidaritás érzelmeinek illetve az önzés logikájának találkozása egyre több ellentmondást váltott ki. Érdekes jelenségre figyeltek fel évtizedekkel ezelőtt egy izraeli óvodában. A szülők egy része – ugye ismert a jelenség – este késve érkezett csemetéjéért, ami a gondozókat zavarta. Ezért – fegyelmező eszközként – bevezették, hogy a későn-jövőknek fizetni kellett, amitől a késések megszűnését remélték. A pénzbüntetés hatására azonban a késések nemhogy nem csökkentek, még nőttek is! Az elemzések azt mutatták: a szülők a büntetést a késedelem „árának” tekintették, vagyis úgy gondolták a pénzzel éppen „megvásárolható” a késés.

Az ember egyszerre több világban él. Életünk keretét egyrészt a kis csoport, néhány tucat egymást ismerő, egymás erényeit és hibáit jól ismerő ember alkotja. Itt viselkedésünket az ösztönös reakciók, az örökölt szokások, az érzelmeken alapuló rokoni és baráti kapcsolatok irányítják. Ám életünk – egyre inkább – a globális társadalom színterén is zajlik. Ennek van egy otthonosabb része, ahol partnereink ugyan ismeretlenek, de ismerőssé teszik őket szokásaik, amelyekben osztozunk velük, a ruháikon viselt szimbólumok, a nyelv, amit használnak, ám egyre szélesedik a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot sugalló globális világ behatása. Ha az olvasó körbepillant a szobájában, alig talál valamit, ami tisztán „hazai”. Amit eszünk, és amibe öltözünk, amit olvasunk és nézünk, amit, és amivel csinálunk, azt mind távoli országok, és ismeretlen emberek készítették a számunkra, amiért cserébe mi olyan pénzt adtunk, amellyel ők fizettek az általunk készített dolgokért. Nem a pénzben hát, bennünk van a hiba! Nem vagyunk képesek – mert ez valóban nehéz – különválasztani az önzetlen segítség és az önző racionalitás világát.

Ennyiben érdemes odafigyelni Ferenc pápa intésére: hagyatkozzunk jobban bennünk levő, és mások önzetlen segítségére figyelmeztető ösztönökre. Ugyanakkor tartsuk eszünkben a kísérletek kétségbevonhatatlan eredményeit. Becsüljük meg a pénzt és a tulajdont, amelyek lehetővé tették több milliárd ember életét bolygónkon. Ne feledjük: inkább a piac, és a (magán) tulajdon, mint a szeretet és a szolidaritás, akadályozza meg, hogy az ember élete – mint egykor – „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid” (Th. Hobbes) legyen.

Miért gazdagodnak a politikusok?

A politikai szabadfogású birkózás jellegzetes területe a képviselők gazdagodásának firtatása. Választások idején különösen megsűrűsödnek a rokonok foglalkoztatásának stiklijeitől kezdve, a költségtérítésekkel történő manipulációkon keresztül egészen a „zseniális” ingatlan-befektetésekig – lásd Rogán Antal esete – terjedő esetek megszellőztetésének sora. Az ellenzéki „vádlottakat” többnyire a rendőrség vezeti el, míg a kormánypártiak esetén általában el sem indul a vizsgálat. A polgár meg „szelektív” kommentálja a történteket: kárörömmel az ellentábor lelepleződését, míg tagadóan a „sajátok” manipulációit. Ám amikor a leleplezések, majd az azt követő magyarázkodások egyre újabb fordulatait összeveti saját tapasztalataival, akkor feltárul a lényeg. Bár szeretné hinni, hogy a „politikus, a néppel együtt sír vagy nevet”, a valóságban a szabály az: a politikus, mindig jól jár, függetlenül attól, szomorú-e vagy örül-e a nép.

A kérdésre, vajon mi az oka, hogy a politika szereplői gyorsabban gazdagodnak, mint az átlagember, a válasz összetett. Ez nyilván függ, a törvényektől, az intézményektől, az ellenőrzés szabályaitól és a nyilvánosság szerkezetétől és persze a gazdaság állapotától. Ám van egy további tényező, amelyet a tudomány régóta felismert, a polgárok is gyakran megtapasztalják, mégis rendre elfelejtkeznek róla, amikor megválasztják képviselőiket, illetve amikor „körmére kellene nézni” a megválasztottnak. A modern és demokratikus társadalmakban az előrejutás, szelekciós versenyben dől el. Bár az emberek maguk jelentkeznek – nem csupán politikusnak, de bármiféle szervezetbe vezetőnek – egy „vezér” dönt, hogy rajtvonalhoz állhatnak-e, végül pedig a polgár és a fogyasztó választ, kit részesít előnyben.

Nos, hogy ebben a szelekciós versenyben kik kerülnek az élre, már csaknem pontosan 500 éve tudjuk. 1513 táján fejezte be N. Machiavelli a – még ma is izgalmas olvasmányt nyújtó könyvét – A Fejedelem – amelyben leírta a sikeres vezető, tiszteletére machiavellistának nevezett típusát. A pszichológia részletesen feltárta a machiavellista viselkedést: hideg fejjel mérlegel, és hűvös logikával választja ki az adott helyzetben számára legelőnyösebb viselkedést. Korábbi szövetségeseinek – ha az előnyére válik – könnyen hátat fordít, és morális megfontolásoktól nem zavartatva választják meg a pillanatnyilag számára legelőnyösebb stratégiát. A machiavellizmus mérésére kifejlesztett un. Mach-teszt segítségével pedig el lehet elkülöníteni a magas illetve az alacsony Mach. számmal jellemezhető személyeket.

De vajon, miként viselkednek a machiavellisták, ha pénzzel kerülnek kapcsolatba – ezt elemezték az elmúlt hetekben publikált cikkükben magyar kutatók. (Bereczkei, T. et. al. A Machiavellisták: Ügyes döntéshozók. 2014. Magyar Pszichológiai Szemle. 69. 2/1. 337-362). A kísérlet során az agyba is „bepillantva” – nemzetközi mércével is jelentős – új eredmények születtek. A vizsgálatban a társas viszonyok elemzésére kifejlesztett un. bizalmi játék egy változatát használták. Ebben a játékban az egyik személy (a befektető) 1000 Ft-ot kapott, amiből, szabadon eldönthette, mennyit ad át egy általa ismeretlen résztvevőnek (a meghatalmazottnak). Az átadott pénzt a játékvezető megháromszorozta, majd a meghatalmazott eldönthette, hogy az így megnövelt pénzéből, mennyit oszt vissza az őt kedvezményező befektetőnek. Világos, hogy az efféle játékokban – mint az életben szinte mindenütt – előbukkant a mohóság és az önzés motívuma (minél kevesebbet átadni a sajátból!), illetve az együttműködés és bizalom ösztöne (lehetővé tenni és viszonozni visszatérítést!). Az ilyen helyzetekben a különféle emberek különféleképen döntenek, ezért is alkalmas arra, hogy teszteljük a politika magas machiavellistáinak viselkedését.

Az eredmények elgondolkoztatók: míg a kevéssé machiavellisták befektetőként, az 1000 Ft-ból átlagosan 550-et ajánlottak fel, addig a magas Mach. számmal rendelkezők csupán 330 Ft-ot. Ugyanakkor a befektetők hozzájárulásából – meghatalmazottként – az alacsony Mach-osok 230 Ft-ot osztottak vissza, a magas Mach-osok viszont alig 153 Ft-ot engedtek át, az őket korábban kedvezményezőknek. Összességében a gyengén machiavellisták nyeresége a játék végén csaknem 2000 Ft-al elmaradt a magas Mach-osokétól. A kutatók úgy találták, hogy az erős machiavellisták „elrejtik önző indítékaikat és altruizmust színlelnek mások jelenlétében, de szigorún önérdek-érvényesítővé válnak, amikor a helyzet ezt teszi lehetővé”.

A vizsgálat tehát visszaigazolta a machiavellistákról korábban kialakult képet: másoknál jobban képesek kihasználni a számukra kedvező lehetőségeket, kevesebb gátlást éreznek, amikor szabályokat áthágnak. Szeretik az olyan helyzeteket, amikor nem átlátható szabályok között lehet lavírozgatni, és másoknál jobban figyelik a többiek korábbi viselkedését. Emlékezetük ugyanakkor „szelektív”: az érdeksérelmeiket örökre megjegyzik, míg a kapott jótettről hamar elfelejtkeznek. Állandóan és érzelem-mentesen „monitorozzák” mások viselkedését és azonnal „lereagálják” a változását. Ez az oka, hogy – egyéb „toxikus” tulajdonságaik, a nárcisztikusság és a paranoia ellenére – az átlagembereknél sikeresebbek a társas kapcsolatban Ez a magyarázata, hogy éppen a machiavellisták választódnak ki vezetőként a gazdaságban és a politikában. Lehet, a hétköznapi emberek ösztönösen elutasítják a „machiavellista” viselkedést, mivel azonban meggyőzőbben szerepelnek a vezetői versenyben, éppen átlagemberek szavazataival minden szervezet vezetői posztjait „megszállják”.

Annak, hogy a vezetői posztokat betöltő machiavellisták – valóságos teljesítményüktől függetlenül – megmaradjanak a vezetői poszton két feltétele van: nincs büntetés és biztosított az anonimitás!  Vagyis, ha a szervezeteken belül elnézik a vezetők ön-érdekű viselkedését, és elfogadják, hogy a stiklik elkövetői vezetők maradjanak – ezzel megerősítve őket hitükben, következmények nélkül oszthatják maguknak a pénzt – nos, akkor a szervezetek a saját sírjukat ássák meg! Ha viszont a polgár belenyugszanak abba, hogy a tényeket elzárják előlük, és a politikusok sikeresen akadályozzák meg, egy olyan átlátható rendszer létrejöttét, amelyben bárkinek – ellenzékinek, kormánypártinak, és párton kívülinek – lehetősége van bepillantani a kulisszák mögé és lelepleződhetnek azok, akik maguknak osztogatnak pénzt, akkor demokrácia ássa meg saját sírját!